Gróf Zrinyi Miklós, a költő.
Ernszt Lajos birtokában levő egykorú kőrajz után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VII. FEJEZET.
Magyarország belső viszonyai a török kiüzéséig.
Az ellenreformatio. Pázmány Péter és Esterházy Miklós. – Zrinyi Miklós és a török háború. – Az 1662-iki országgyülés és Wesselényi összeesküvése. – Az alkotmány felfüggesztése. A protestánsok üldözése. – A kurucz-labancz háború. Tököly Imre.
Az ellenreformatio. Pázmány Péter és Esterházy Miklós.
Az ország megoszlása óta Erdélynek, a rendiségnek és a protestantismusnak jutott történetében a vezető szerep. A bécsi béke olyan Magyarországnak lehetőségét mutatja, melyben a protestáns vallás az uralkodó, mely rendi kormány alatt áll és melynek királyai alig hogy szinét birják a hatalomnak. Nemzeti szempontból ez elégnek látszik és még sem az. Mert az ezen állapotba való belényugvás lemondás volt minden nagy nemzeti hagyományról, nemcsak egyházi tekintetben. A protestáns Anglia magáévá tette és tovább fejlesztette a katholikusnak minden nagy emlékét és az egyházilag ketté választott Németországnak is sikerült végre protestáns vezetés alatt visszaszerezni egységét és hatalmát. De nálunk a rendi és protestáns uralom a törökre volt kénytelen támaszkodni, kénytelen lemondani az ország nagy részének felszabadításáról és bárminő súlyosnak érezték is Bethlen s a Rákócziak gyakran a török igát, nyakukra vették, mert a még súlyosabbat, a németét, hajították el vele. A nemzet így csak egyoldalú életet él, nagyobb czélok nélkül, máról holnapra, megelégedve azzal, amije van.
De ez csak az egyik baj és veszedelem. Még nagyobb ennél az, hogy a nagy szempontok hiánya a személyes önzésnek nyitott utat és hogy lassankint elhanyatlott a nemzetben az a szellem, mely mindent koczkára tesz, hogy mindent nyerhessen. A rendi uralomban nem volt meg az az erő, az a tekintély, mely igazán szervezi, erőfeszítésre, áldozatra képessé teszi a nemzeteket. Alig lehet kétségünk a felől, hogy a harmincz éves háború első éveiben, midőn II. Ferdinándot Bécsben ostromolják, a török pedig a perzsa és a lengyel ellen viselt háborút, az ország erejének központosítása oly vezér alatt, mint Bethlen Gábor volt, kivívhatta volna a teljes függetlenséget. De a lelkes buzgalom helyett azt találjuk, hogy a megyék sem adót, sem katonát nem szolgáltatnak úgy, mint megkivánták; hogy a főurak örökké alkudoznak az ellenséggel és minden kedvezőtlen esetben alkalmat találnak a szabadság zászlajának elhagyására. Nehezünkre esik kimondanunk, hogy a nemesség legnagyobb része élvezte ugyan a szabadságot, de áldozni érte nem tudott. A politikai és katonai munka javát Erdély fejedelmei és a hajduság végezték, ezeknek ereje pedig csekély volt a nemzet megváltására.
Ily viszonyok közt nem csoda, ha hazánkban is, igaz, hogy a dynastiának és az európai katholicismusnak hathatós támogatása mellett, nagyot haladt az ellenreformatio ügye. Hiába, a fennálló viszonyok nem elégíthették ki a hazafiakat. Mohácsot, Budát, Szigetvárt nem lehetett feledni, még kevésbbé a töröknek napról-napra ismétlődő zsarolását, pusztítását. És ha a nemzeti hatalom fényes korszakaira tekintettek vissza sovár szemmel, látni kellett azt is, hogy a protestantismus terjedése egykorú az ország megoszlásával, gyöngülésével és a török járommal.
Ismét az a két nagy párt éled fel, mely a XVI. század első felében küzdött az uralomért. Az egyik a törökben, a másik a németben látta a nemzeti ellenséget. Az a körülmény, hogy a Habsburgházat európai bonyodalmai akkor képtelenné tették az ország alávetésére, még inkább azok mellett szólt, kik a török ellen akarták fordítani a nemzet egyesült erejét.
Nemcsak az a tény, hogy a protestantismus minden diadala ellenére is fenmaradt az egyházi szervezet, fenmaradt a főpapság országrendisége, nemcsak az, hogy Horvátországot nem is számítva, Erdélyben s a királyi Magyarországon is jelentékeny számmal voltak még a római egyház hívei, tette lehetővé az ellenreformatio gyors előre haladását, hanem mindenek fölött az, hogy a katholicismus, a nemzeti nagy múlt hite, sokkal erősebben magában foglalta a török elleni harcz eszméjét, mint ellenfele.
Mind a mellett oly túlnyomó volt már a protestantismus, annyira azonossá vált az alkotmányos szabadság és rendiség gondolatával, hogy csak a hitnek, a szellemi erőnek és a világi ügyességnek az a ritka egyesülése kezdhette meg ellene a harcot, mely Pázmány Péterben megvolt.
Ez a nagy férfiú Nagyváradon született 1570 okt. 4-én mint egy igen tekintélyes ősi család ivadéka. Atyja egyik megbizott embere volt Frater Györgynek s a református egyházhoz tartozott. A fiatal Pázmány Kolozsvártt tizenhárom éves korában a katholikus hitre tért: azon korban, midőn már mély gyökeret vert lelkében a nemzeti érzés, de még nem szilárdulhatott meg a vallásos meggyőződés. Áttérése egy időbe esik a jezsuita rend állandó megtelepedésével hazánkban és e rendnek volt műve, melynek egyik főelve volt első sorban az előkelőket és azok fiait nyerni meg a maga részére. A Báthoryak patronatusa nagy jövővel kecsegteté a rendet és tagjait s a fiatal Pázmány Erdélyből Krakóba ment tanulmányai elvégzésére, hol a nagy Báthory István biztosította a rend hatáskörét. Egymásután bejárta a katholikus mozgalom központjait, Bécset, Rómát és Gráczot. Mindenhol nagy elismerést nyert tanulmányai által és mindenhonnan azt szerezte meg, mi legszükségesebb volt pályája eredményéhez: Bécsben az udvari élet ismeretét és a simulékonyságot, Rómában a vallásos buzgóságot s az egyház hatalmába és diadalába vetett rendíthetetlen bizalmat, Gráczban annak belátását, hogyan lehet rövid idő alatt katholikussá tenni egy nagyrészt protestáns országot. Hazájába visszatérve megkezdte birodalmi harczait a protestantismus szóvivői ellen. Nem hiszszük, hogy valami sok hivet szereztek volna bármely félnek a hittudósok foliansai, de az még sem maradhatott hatás nélkül, hogy a reformatio megkezdése óta annak követői foglalták el majdnem harcz nélkül az irodalom terét és ostromolhatták a katholikus hit ágazatait és szervezetét a nélkül, hogy saját védelmökre kellett volna gondolniok. Ez állapot megszünt. Pázmány vitairataiban csakhamar védelmi szerepre szorítá a protestantismust és csak az alkalmat várta arra, hogy a politikai életben is hasonló eredményre jusson. Férfikorának virágában állott, midőn 1607-ben megtelepedett hazájában. Vitairatai már megállapították hirnevét, mindenki a katholicismus legfőbb előharczosának, a reformatio legveszélyesebb ellenének nézte az egyszerű jezsuita szerzetest. Ép azon korba esik hazatérése, midőn a bécsi béke és az utána következő cseh-morva zavarok mindenkorra megdönteni látszottak a Habsburgok monarchiájában a katholikus egyház túlsúlyát. De ő nem csüggedett, épen a megpróbáltatás éveiben írta főművét: Az igazsághoz vezető kalauzt (Hodoegus), mely még életében több kiadást ért és mai napig a magyar katholikus theologia legfőbb művének tekinthető.
Bármily nagyra becsüljük is Pázmány irodalmi érdemeit, bármennyit köszönhet neki a magyar nyelv, melynek először ő tárja ki gazdagságát, szereplését nem szabad tisztán irodalmi és tudományos szempontból megitélni. E téren ő az első, de nem áll egyedül. A katholikus theologia magyarosításában méltó társa volt Káldy György bibliafordító, szintén jezsuita, s nagy református tudósok, Geleji Katona István és Keserűi Dajka János méltó vetélytársainak bizonyultak. De a hittérítés harcza nem várostrom, hol a vaskos kötetek nehéz tüzérsége dönt, sokkal többet ér a személyes hatás, rábeszélés, nevelés, az élő szó varázshatalma, az érdekek ügyes felhasználása. Épen az értelmi és erkölcsi tényezőknek, a politikai és családi érdekeknek ügyes és czélhoz vivő felhasználásában nyilvánult Pázmány imponáló személyisége és mindent felölelő tehetsége.
Rábeszélésének és szónoklatainak sikerült a katholikus párt részére nyerni a magyar aristokratia legelőkelőbb tagjait, az Esterházy, Pálffy, Forgács, Homonnay és Zrinyi családokat. Tudta, hogy a magyar közélet egész berendezésénél fogva az aristokratia egyértelmű a nemzettel, és hogy annak nagy része szívesen fogja követni természetes vezéreit. Nemcsak tanítója, atyja lett az új katholikus főnemességnek, melynek emelkedéséről gondoskodott, melynek gyermekeit eszméi szerint nevelte, melyet egyaránt buzgóvá tett hazafias és vallásos kötelességek teljesítésében. Ép oly erősen támadta meg a protestantismust politikailag, mint egyházilag, mint a nemzet egységének és összetartásának megbontóját. A zsolnai zsinat végzései és Thurzó György intézkedései ellen oly elkeseredett polemiát folytatott befolyása alatt az érseki udvar, hogy a nádor békeháborítónak akarta nyilváníttatni az érseket.290
Mindezt Pázmány még mint egyszerű jezsuita pap vitte véghez. Tehetségeihez méltó pálya nyilt meg, midőn Forgács primás 1615 okt. 16-dikán meghalt. A jezsuita rend szabályai eltiltották a tagoknak a világi papságba lépést, de a pápai udvar szívesen adta meg a dispensatiót, bár ő ellene is számos váddal léptek fel, mint rendesen a primási szék jelöltjeinél. A király már 1616 szept. 28-án kinevezte őt Magyarország primásává, miután átmenetül az évi április 25-én kinevezte turóczi préposttá. Az 1618-iki országgyűlést már az ő szelleme vezeti. Katholikusok, még pedig áttértek, nyerik el az ország legfőbb méltóságait; Ferdinánd, a katholikus párt főreménye ismertetik el királynak. A cseh háború kitörése és a magyar protestantismus hatalmas támogatója, Bethlen Gábor, megakadályozták további diadalait, de csak azért, hogy érdekesebbé tegyék a küzdelmet és mind újabb tehetségeit hozzák napfényre az érseknek. Eddig hittérítő és apostol volt, most politikus lesz és diplomata. Katholikus volt szívvel, lélekkel és néha nyilvánosan is a legnagyobb energiával adott kifejezést a protestánsok elleni gyűlöletének. Inkább akará, hogy jószágai elpusztuljanak és üresen álljanak, mint azt, hogy protestáns templomok emelkedjenek rajtok; inkább kivánta farkasok és rókák lakóhelye gyanánt látni az országot, mint eretnekek hazájául. Hanem midőn be kellett látnia az erdélyi protestantismus nagy szervező és kulturális hatalmát, midőn másrészt Csehország példája arra tanítá, hogy a protestantismus erőszakos leverése veszélyt hozó a nemzetiségre nézve is: megtanulta hazája érdekében mérsékelni térítői buzgalmát. Ő, kit a beszterczebányai gyűlés száműzött, később Magyarországra nézve szükségesnek nyilvánítá a protestáns Erdély fenmaradását, tisztelettel szólott és írt Bethlenről és támasza, volt Rákóczi Györgynek a császári udvarnál. Ha mint katholikus egyedül uralkodónak akarta is látni hitét hazájában, másrészt mint magyar és főúr, nem akarta nemzete megrontását, az alkotmány megsemmisítését. Addig csak két irány közt volt választása Magyarországnak: a protestáns közt, mely politikailag elszakadásra vezetett a Habsburgoktól és szövetségre a törökkel; s a katholikus közt, melynek egyenes következései gyanánt a német uralom és a császári absolutismus tüntek fel a láthatáron. Csehország meghódítása az európai viszonyok akkori állása szerint egészen az utóbbi iránynak adta volna a túlsúlyt és hazánk teljesen ketté szakad, martalékul a töröknek és németnek. Pázmány Péter érdeme, hogy Magyarország királyi része, a katholikus párt erősebb szervezése által elkerülte Csehország sorsát, ép úgy, mint Bocskaynak és Bethlennek érdeme a protestáns rész szervezése és a török befolyástól való emancipálása.
A ketté vált Magyarország nyugoti fele is nagy részében még protestáns volt, de Pázmány nem mondott le a reményről, hogy legalább azt teljesen katholikussá tegye. Nem lehetett azt elérni sem fegyveres erővel, sem törvényes úton. Bethlen állotta útját az elsőnek, a bécsi, nikolsburgi és más békekötések, továbbá a magyar nemesség túlnyomó többsége a másodiknak. Hanem épen a magyar törvény mutatta meg a katholikus reactio keresztülvitelének lehetőségét azon hatalom és önkény által, melyet minden törvény ellenére a nemesnek engedett. Általános észrevétel, hogy a contrareformatio a reformatio fegyvereivel győzött; különösen áll ez hazánkra nézve. A protestantismus gyors diadalait nemcsak előharczosai buzgóságának, irodalmi és hitszónoki tevékenységének köszönheté, hanem tán első sorban a nemesség pártfogásának, mely erőtlenekké tette annyi országos törvénynek ellene sujtott csapásait. Mihelyt tehát sikerült egy nemest megnyerni a katholicismus ügyének, azonnal síkra száll a katholicismus érdekében a nemesi szabadágok és privilegiumok óriási serege, a földesúr természetes befolyása alattvalóira, melyet ez esetben készséggel támogat a királyi kormány ereje. Ehhez járul magának a katholikus egyháznak mérhetetlen földbirtoka, mely Pázmányban erős és hatalmas védőre és visszaállítóra talál.
Protestáns templomokból ismét katholikusok válnak, a protestáns papok helyét ismét katholikusok foglalják el. És nemcsak a győzelemre fordítanak gondot, hanem a hódítások megtartására is. A katholicismus előbbi hanyatlásának főokát papságának fegyelmetlenségében és tudatlanságában láttuk. Most szigorú zsinati szabályok állították helyre a magyar katholikus egyház disciplináját, mely fölött maga a primás őrködött és Pázmány áldozatra kész buzgósága mind újabb helyeket teremtett művelt és fegyelmezett papság nevelésére. Mint mindenütt, itt is a jezsuiták jártak elől. Részökre alapította az érsek a nagy pozsonyi collegiumot (1625), részökre a győri püspök a székvárosában virágzó főiskolát. Hogy fentartassék a magyar egyház összeköttetése a rend és a katholikus egyház főhelyeivel, dúsan javadalmazott magyar collegiumot alapított Rómában és az utána nevezett «Pázmáneum»-ot Bécsben. A nagyszombati collegium, a jezsuita rend első fészke hazánkban, az ő valóban királyi alapítványa által nyerte el a főiskola rangját (1635), s továbbra is a rend kizárólagos vezetése alatt maradt.
Midőn Pázmány megkezdé működését, majdnem egyedül állott. Pályája végén válogatott csapatja vette körül az eszméit követő, szellemének befolyása alatt nevelkedett, művét folytatni és kiegészíteni hivatott egyházfőknek és államférfiaknak. Az elsők közt nevezetesebbek Sennyei István és Dallos Miklós győri püspök, kik közül az előbbi mint királyi kanczellár fontos politikai szerepet vitt, az utóbbi mint diplomata tűnt ki. A világi államférfiak között legnagyobb jelentőségre és hirre Esterházy Miklós jutott, e nagy család virágzásának megalapítója. Természetesnek látszik, hogy egy időben történik a magyar katholikus egyház újonnan megalapítása és azon katholikus aristokrata családok feltünése, melyek azóta a közélet minden terén, folytonos összeköttetésben az egyházzal, oly nagy befolyást gyakoroltak hazánk sorsára.
Esterházy Miklós egy régi, de nem nagyon gazdag nemesi családnak volt sarja és ifjúsága óta királyi szolgálatban állott. Egyaránt szívén feküdt az országnak és dynastiának sorsa s családjának gazdagsága, melynek szerencsés házasság által ő vetette meg alapját. A katholikus hitre tért és Pázmány befolyása alá jutott, de bár a főczélokat illetőleg a világi főúr meggyőződései megegyeztek a primáséval, Esterházy nem mindenben rendelte alá itéletét mestere nézeteinek. Míg az érsek első sorban az egész egyháznak és a magyar nemzetnek általános érdekét tartotta szem előtt s inkább megalkudott a dynastiával, mintsem hogy azt tette volna politikája kiinduló pontjává, Esterházy, mint dunamelléki nemes, királypárti volt első sorban és a török ellensége. Ebből folyt az a látszólagos ellenmondás, hogy a magyar katholikus párt világi feje sokkal nagyobb buzgósággal hirdette a harczot a török és a vele szövetséges protestáns Erdély ellen, mint annak egyházi vezére. Ki tagadná, hogy Esterházy e kérlelhetetlen consequens politikájára nagy befolyása volt a reménynek, hogy birtokokat és hatalmat szerez az újonnan meghódítandó területen, mire a Csehországban végbement reactio mutatott utat és módot. Erdély fejedelemsége sem látszott elérhetetlennek előtte. Hanem az aristokratikus kormányok általános sajátsága, hogy a szereplő egyéniségek különös érdeke majdnem észrevétlenül egybefolyik az általok képviselt országos érdekkel és ha Esterházy roppant vagyont és befolyást biztosított a maga és családja részére, másrészt bizonyos, hogy fáradhatatlanul szentelte nagy tehetségeit királya és hazája szolgálatának.
Midőn az 1625-diki országgyűlés a kétszinű Thurzó Szaniszló után őt választá meg nádornak, el volt döntve az ellenreformatio törvényes diadala hazánkban. Nem akadályozá meg azt Bethlen és Rákóczi, nem az Esterházy és Pázmány közt gyakran kitörő, néha szenvedélyes vetélkedés. A magyar nemesség túlnyomó részének egyházi pártállása megváltozott és csak idő kérdése lehetett már e változásnak politikai kifejezésre jutása. A nemzet zöme I. Ferdinánd ideje óta mindig a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett a Habsburgok irányában: ez most megszünt. Bethlen első hadjáratában még hozzá csatlakozott majdnem az egész magyar nemzet, a későbbieknél már magára maradt. Az országgyűlések hangulata sokkal loyalisabbá vált. Lehetőnek látszott a magyar alkotmány fentartása Habsburg uralom alatt is. Másrészt pedig az udvar, mely oly kérlelhetetlenül vetett céget Csehország százados szabadságainak, épen támaszaiban találta absolutismusra törő terveinek leghatalmasabb akadályait. Míg Esterházy és Pázmány állottak a királyi párt élén, lehetett szó a protestantismus megsemmisítéséről, de az már nem volt egyértelmű a magyarság tönkre tételével. E két férfiú vetette meg alapját azon katholikus és dynastikus aristokratiának, mely kétszáz éven át kormányozta Magyarországot, közvetítve a nemzet és a király közt. A töröktől való félelem megakadályozta őket a teljes függetlenségre való törekvésben, hanem azért nem mondtak le nemzetök jövőjéről és az ellentétek elsimítása által megóvták azt Csehország sorsától.
Magyarország sorsa egyrészt Bécsben dőlt el, másrészt az erdélyi fejedelmek udvarában s a portánál; mind csekélyebbé válik az országgyűlések jelentősége. A kort leginkább érdeklő kérdésben, a vallásiban, nem ők intézkednek, azt internationalis szerződések szabályozzák, a külügyekre nagyon kevés a befolyásuk. Conservativ természetükhöz híven az egész korszakon át alig rendelnek el mélyebbre menő változást az alkotmányos, hadügyi vagy pénzügyi viszonyokban. A változtatás helyett mindinkább a réginek védelme és fentartása kezdett fő politikai elvvé válni. Számos törvény erősíti s újítja meg a nemesség felkelésének kötelességét, még több írja ki a jobbágy adóját, melynek összege, a pénz értékének sülyedésénél fogva, mindig emelkedett. Erélyesen folytatták az idegen kapitányok és zsoldosok elleni törvényes harczot, törvénynyé tették, hogy Magyarországon csak honfi lehet kapitány, s hogy míg nem vezetik ki az idegen katonaságot, az a nádornak és a magyar vezéreknek álljon parancsa alatt.291 Egyáltalában a vallásos ügyek rendezése okozta a leghosszabb és legszenvedélyesebb viszályokat és akadályozott meg minden erélyesebb, az egész nemzetre kiható reformot. Különben is szembetünő volt, hogy nem annyira új törvények hozására van szükség, mint a régiek végrehajtására. Ezt kivánták a bécsi, nikolsburgi, linzi békekötésekre és az azokat beczikkelyező törvényekre hivatkozó protestánsok, ezt a régibb szokásokat s törvényeket idéző katholikusok, ezt végre az ország belső erejét és külső tekintélyét emelni akaró hazafiak. Mert bizonyos, hogy Magyarország katonai tekintetben soha sem volt gyengébb, mint ekkor. A török állandó sereg s a nagy német zsoldos seregek közé szorítva, még mindig ragaszkodott régi nemesi hadi szervezéséhez, mely csak egyes erőfeszítésre volt számítva, nem folytonos használatra. A kis Erdélynek sokkal nagyobb és megbizhatóbb volt a serege, mint a nagy Magyarországé. Be kellett látni államférfiainak, hogy nem annyira saját hatalma védi, mint a török növekvő gyöngesége, s a német bonyodalmak, melyek lekötve tartják a bécsi udvar erejét. E belátásból ered Esterházy Miklósnak a magyar honvédelem újjászervezésére vonatkozó terve, melyet 1643-ban nyújtott be III. Ferdinánd királynak. A nádor keservesen panaszkodik a magyar nemesség ellen, mely hűtelenné vált régi harczias traditióihoz és már nem szolgál a végvárakban. Nem lát más segítséget, mint állandó hadsereg szervezését, melynek fentartásához járuljanak az örökös tartományok, a nemesek és az egyház. Súlyos a megyék ellen emelt vád, hogy nem tartanak annyi fegyverest, mennyit reájuk ró a törvény, s lehetetlenné teszik a törvény végrehajtását. Valóban jellemző, hogy maga a magyar aristokratia feje, a nádor belátta, mily kevéssé alkalmas a régi nemesi alkotmány a nemzetre nehezedő óriási feladatok megoldására.292
Esterházy nem érheté meg terveinek és politikájának diadalát. A tanácsban erős vala, de a háborúban többnyire szerencsétlen. A linzi béke, mely röviddel halála után köttetett, megmutatta, hogy a protestáns párt nem fogja könnyedén feláldozni országos állását, sem Erdély önállóságát. Az udvarral szemben is mind nehezebbé vált a loyalis hazafiak állása. Bár Esterházy után mindig katholikus nádorokat választottak, az udvar nem látta szívesen e méltóságot, a magyar alkotmány legfőbb őrzőjét. Az 1655-iki országgyűlésen már szó volt arról, hogy nem töltik be a nádori méltóságot, hanem a primást nevezik ki helytartónak. Hanem a magyar rendek tudni sem akartak erről. Nádorrá Wesselényi Ferenczet választották, Pázmány egy tanítványát, s mind nagyobb befolyásra jutott köztük Zrinyi Miklós, ki rendületlenül ragaszkodott nemzetéhez és annak alkotmányához.
Zrinyi Miklós és a török háború.
Ebben az eszmekörben nőtt nagygyá, ennek szolgálatában találta fel hivatását a szigetvári hősnek ivadéka, kit tán csak azért nevezünk a költőnek, hogy megjelöljük, mennyivel magasabbra helyezzük a képzelet szabad röptét a katonai és államférfiui kötelességek teljesítéséhez szükséges nagy tehetségeknél. Fia volt Zrinyi Györgynek, ki Wallenstein táborában szolgált Bethlen ellen, s kiről azt beszélték, hogy halálát fővezérének irigy gyanakodása okozta. Korán árvaságra jutva (szül. 1617) a király rendelt neki gyámokat. Ezek közül az egyik, Batthyány Ferencz, már 1628-ban kéri a királyt, gondoskodjék Miklós és öcscse Péter neveléséről, különben a szépreményű fiúknak az igaz kath. vallás elveiben való megerősödése alig érhető el. Batthyány jezsuita nevelőket óhajtott, mi egészen II. Ferdinánd szive szerint való kivánat volt. Így jutott Zrinyi Nagyszombatra, Pázmány személyes befolyása körébe. A nagy főpap a legnagyobb hatással volt a magasra törő ifjura, ki tüzes lelkének egész hevével szentelte magát a Boldogasszony szolgálatának és a török elleni háborúnak. De művelt lelkének szárnyalása nem engedte, hogy korának vallásos fanatismusában elmerüljön. Első sorban mindig magyar maradt, ki a protestánsban is honfit látott, méltót arra, hogy vele együtt a közös ellenség ellen harczoljon. A régi magyar dicsőségnek ez az ihletett dicsőítője és megújítója egyuttal az első, ki hazája ujjászületését a különböző vallású honfiak közös munkájától remélte.
A Dráván innen küzdelemmel, erőszakoskodással jár az ellenreformatio. A főpapokon kívül az újonnan visszatért főurak, az Esterházyak, Illésházyak, Homonnayak, később II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia is kötelességöknek tartották a jószágaikon lakó protestáns papok kiüzését, a jobbágyságnak minden eszközzel való megtérítését. Zrinyi ősi birtokain és hivatalos körében, Horvátországban másként állott a dolog. Ott katholikus volt a nép, elnyomásra, zaklatásra nem volt szükség és így ő az akkor annyira uralkodó nemzeti hibától, a felekezeti türelmetlenségtől, ment maradhatott.
Tanulmányai befejezése után Zrinyi sokat utazott, különösen Olaszországban, aztán átvette birtokai kezelését. A végeken állandó volt az összecsapás a törökkel, de e kis harczok őt nem elégítették ki. A svédek betörésekor 1635-ben Csehországban szolgálta banderiumával királyát, aztán az I. Rákóczi György ellen folytatott háborúban tünt ki. Érdemei jutalmául elnyerte a családjában szinte örökössé váló horvát bánságot. A török távoltartása mellett a belső rend fentartása is szükséges volt, melyet 1653-ban egy nagy parasztlázadás zavart meg. A bán ezt is lecsillapította, még pedig békés úton, egyezséggel.
Gróf Zrinyi Miklós, a költő.
Ernszt Lajos birtokában levő egykorú kőrajz után.
Országos ügyekben először az 1655. koronázó országgyűlés alkalmával lép előtérbe. Az udvar már akkor terjesztetett egy emlékiratot, mely bőven fejtegeti, hogy az ország érdeke a királyságnak örökössé tételét sürgeti.293 Ezen szándékkal szemben, melyet különösen a főpapok pártoltak, Zrinyi kelt ki legerősebben. Jól tudta, minő erős eszköze és támasza a királyválasztás az ország jogainak és önállóságának. A rendek fenn is tartották a választást, de azért Leopold főherczeget emelték a trónra. Zrinyi nemzeti kérdésnek nézte ezt az ügyet. Akkor, 1655-ben, tekintve a bécsi kormány ernyedtségét, az európai helyzetet, melyen az Ausztria ellenes svéd-franczia szövetség és a török domináltak, végre Erdély megtöretlen erejét, bátran lehetett arra gondolni, hogy Erdélynek nagyratörő fejedelme, II. Rákóczi György lesz Magyarország törvényes királya. Zrinyit különben is tisztelet és barátság füzte Rákóczihoz.
Ezt a szép álmot eloszlatta a lengyel vállalat, Rákóczi bukása, a török beavatkozása. Most már Erdély is a császárra szorult.
Maradt még egy nagy nemzeti feladat: a török kiűzése. Mialatt mások, kiket államférfiaknak tartottak, a vallási gravamenekkel és a védelem kisszerű eszközeivel bibelődtek, Zrinyi ennek a feladatnak szenteli egész lényét. Felidézi Mátyás király szellemét, hatalmának emlékét, hogy megmutassa, mikép a magyar egyedül is boldogul bárminő hatalom ellen, ha összetart, ha van méltó vezére.
Már előbb írt nagy hőskölteményének is a nemzet felszabadulása az alapgondolata. Magyarországot nagy bűneiért bünteti Isten:
|
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomták. Gyönyörködnek különb-különb vallásoknak. |
A boszú eszköze Szuleimán, kinek isten hatalmat ád:
|
Hogy elrontja, veszti a rossz magyarokat, Mind addig töri igen kemény nyakokat. Mig nem esmerik meg elhatták urokat. |
A nemzetet a szigeti hős vértanuhalála váltja meg. Igazi nemzeti epos ez, nemcsak nyelvénél, hanem érzületénél fogva is.
Zrinyi lelkében a keresztes hadjáratok eszméje támad fel és műve méltán vethető össze Tassóéval.
De ő maga, személyére, jellemére, nagyon kinőtt a keresztes háborúk korából. Tasso korában az ő honában már teljes az ellenreformatio diadala, de Magyarországon Zrinyi halála nem hozta meg a megváltást. Itt a hazafinak el kellett fogadni a vallásos megoszlást és tisztán politikai czélra egyesíteni a nemzet erejét.
Egyáltalában Zrinyinek, mint költőnek, államférfiúnak és katonának egyaránt az a fő jellemvonása, hogy lényegében más szellemű, mint környezete. Ő nem az ellenreformátiónak, hanem a renaissancenek embere. Udvart tart, gyüjt, művészetet, tudományt ápol, mint egy olasz fejedelem, Csáktornyán, a török torkában.294 Sokat olvas és a mi kedvére valót talál, azt szószerint átveszi: egész lapokat találunk műveiben Macchiavelliből és Busbequből átvéve, de itéletében önálló és mindenben korának, nemzetének ismerete, hazájának közvetlen haszna vezeti.295 Így, bárminő hatással volt is reá Pázmány: az ellenreformátio szelleme tőle mindig idegen maradt.
A renaissance emberének tünteti őt fel különösen az egyéniségnek cultusa, dicsőségre, nagy tettekre vágyása. Abban a korban, melyben minden állás, hatalom és érvényesülés az előkelő születéshez van kötve, ki meri mondani a régi római költő után: nemzetségemet, ősapámat s mit nem magam tettem, alig tartom a magaménak.296 Minő ellentét az ő szabad férfias gondolkodása és az udvar közt, melyben az absolut uralkodót a jezsuita befolyás és a szertartás uralma tartja fogságban. Minő ellentét közte és tiszttársai közt, kiket még a legfontosabb államügyek közepett, országos veszély között is komolyan foglalkoztatott egy-egy czím- és rangkérdés.297 Minő tért nyit egy nagy tehetségnek a nemzet egyesítése, a török kiüzése. Az egyéni becsvágy nála összevág a nemzet történeti feladatának megoldásával. És ha ezt végrehajtja: mi minden áll nyitva előtte! Családjának hatalma, dédatyjának emléke a maga tettein kivül is kilátást nyitottak előtte a nádorságra, oly társadalomban, mely kasztszerűen el volt zárva. Hová emelhetik tulajdon tettei? Végső czélját tán még magának sem vallotta be soha.
Első nagy tette egy politikai és katonai irat, A török áfium ellen való orvosság, melynek jelmondata: ne bántsd a magyart. Várad elfoglalása után írta, azon szándékkal, hogy e nagy csapás után felrázza, munkára késztesse a magyart.
VII. Károly, német császár.
J. A. Pfeffel (1674–1750) rézkarcza után. Az eredeti festmény G. des Marés (1697–1776) festette.
A legmeglepőbb, legszomorúbb igazságon kezdi: azon, hogy a magyar nem ért a hadakozáshoz. Ez a hajdan oly diadalmas nemzet most a törökkel szemben a maga erejéből nem állhat meg. A törökkel pedig békét tartani nem lehet. Sokan úgy gondolkoznak, hogy külső segítségre szorulnak. Pedig a lengyeltől mit sem várhatunk, az elerőtlenedett. A német a másik szomszéd. «Ki kell itt választanunk a többitől a mi kegyelmes urunkat, királyunkat», de az imperium, ha adna is elegendő segítséget, magának akarja tartani, a mit nyer. Különben is «rákháton jár». Olaszországból lehet kapni pénzt és tanácsot. A spanyol messze van és elfoglalja Portugalia. A franczia hatalmas ugyan, de tőle sok jót nem várhatunk. «Ha győzedelmes, eltürhetetlen, ha nyomorodott, semmire kellő.»
«Muszkát nem számlálom, noha tudom, hogy némely nagy emberek nem tudom micsodás reménységeket csináltak magoknak. Az ő országok messze, az ő népek goromba, az ő hadakozásuk semmirekellő, vitézségek nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis, kinek kelljen hát az ő segítségek?» Hosszan magyarázza, hogy eddig sem volt sok köszönet az idegen segítségben.
«Fegyver, fegyver, fegyver kivántatik és jó vitézi resolutio.»298 Teljes elszántsággal most is le lehet verni a törököt. Eddig azért győzött a török, mert nálunk hiányzott a militaris disciplina. A magyar sem parancsolni, sem engedelmeskedni nem tud.
Igazi nagyjainknak állandó tulajdonsága, hogy a nemzet szemébe mondták az igazat, felfedték gyengéit, ostorozták hibáit. Zrinyi ebben is méltó társa Széchenyinek és Petőfinek.
«A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség, mivel nyerték meg az mi eleink, mivel tartatik meg. Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik nemesség titulusával, mint a magyar, maga annak bizonyítására látja Isten, semmit sem cselekszik. Ülnek haszontalanul fiaink, vagy otthon anyjoknál és atyjoknál. vagy egy magyar úr udvarába beállanak és szerződnek; ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét aranynyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felczifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal piperkedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Ha udvarban nem megyen is az ifjú, sem hadban, sem részekben, sem idegen országokban vitézlő mesterségeket tanulni nem megyen ugyan, hanem egy prókatorságot patvarián, nem az igazságnak szeretetéből pedig, hanem másokat nyomorítani kivánván, tanul, vagy papságra adja magát. Isten tudja micsoda indulatból. Az úrfiak szintén ilyek: az ital legnagyobb mesterség s katonaság, senki sem tanul tudományokat, senki nem lesz zarándokká, hogy láthasson, tanulhasson valamit hazájának szolgálni. Ezek kivánják aztán a generalisságot és ugyan ezeknek kell adnunk azt, ha nincs más jobb.»
Mint minden igazi hazafi, csak az erkölcstől, neveléstől várja nemzete felszabadítását, újjászületését. Kétségbe nem esik: sokkal jobban bizik magának is, másoknak is lelki erejében. Mert azért még mindig a magyart tartja egyedül alkalmasnak a török legyőzésére. Jobbnak, tanultabbnak kell lennie ellenségénél, akkor győz.
Katonailag ezt el lehet érni jó rend és jó tisztek által. A magyar seregnek most nincs jó tisztje, Báthory és Bethlen traditiója kiveszett. Nem derogál a nemzetnek, ha jó idegen tiszteket fogad. Legjobban a skótokat ajánlja, aztán az imperiumbelieket; az olaszok, belgák közül csak azokat, kik a német háborúkban részt vettek. A harmincz éves háború lefolyása alatt ugyanis a hadviselés egészen átalakult és ezen változásban nem vett részt, tőle elmaradt a magyar.
Ilyen sereget egyes ember nem állíthat elő, csak az egész ország. De meg lehet valósítani, ha egyek vagyunk. Egyelőre 4000 gyalog, 8000 lovas kell állandó sereg gyanánt a végeken, pontos fizetéssel, a gyalog kék, a lovas veres formaruhában. Természetes, hogy mint a sereg kiállítása, úgy fizetése is az ország gondja. Így azt a kérdést, mely kétszáz éven át a legjobban izgatta a nemzetet: a nemesség megadóztatását egyszerre akarja megoldani, a nemzet megmaradása érdekében.
Ha a nemzet meghozza ezt az áldozatot, biztos fenmaradása, szabadsága, mert a szabadságnak nincs erősebb őre a fegyelemnél. Ha pedig nem fogadják el, hagyják el ezt az országot, melyet őseik vitézsége nekik megszerzett, de melyet ők megvédeni nem birnak és vándoroljanak ki Brasiliába. Van ott még üres föld elég.
Zrinyi maga a nemzet által akarja megoldatni azt a nehéz feladatot, mely Erdély katonai és gazdasági bukása után már egészen a királyi Magyarország vállaira hárult. Valóban ihletett államférfiú ő, ki belátja a pillanat fontosságát és megtalálja a czélhoz vezető eszközöket.
Érzi a pillanat fontosságát a nemzet is. Az az általános érdeklődés, melyet Rákóczi és Erdély sorsa keltett, az az általános vágy, hogy rajtok segítsenek, nem engednek kétséget a felől, hogy Magyarország nagyon is tisztában volt azzal, mi vár reá Várad eleste után.299 Zrinyi tehát eltalálta a kellő momentumot, melyben az ő szava nagy áldozatokra is lelkesítheti honfiait. De nemcsak lelkesít, hanem mérsékel is. A hibát, a mulasztást a nemzetben találja, a királyt inkább menti, mint vádolja. Ebben is egy csapáson jár vele Széchenyi.
Szempontjainak emelkedettségével, elméjének mélységével rikító ellentétben áll az a kicsinyes, köznapi, minden áldozattól és erőfeszítéstől visszariadó mód, melylyel a kormány és a rendek a legfőbb nemzeti kérdést tárgyalták.
Bécsben nem akarják segíteni Rákóczit, nem akarják visszavenni Váradot, félnek a svédtől, a francziától, legjobban a portától. Nem biznak a magyarban, nem bánnák, ha annak a büszkeségét egy kicsit megtörné az oszmán. Mint Nádasdy országbiró mondta a velenczei követnek, itt két elv uralkodik: az egyik az, hogy a magyarokat nem szabad felszabadítani, mert különben a török után a német igát is levetik; a másik az, hogy Magyarországot nem birodalomnak nézik, hanem sáncznak, mely Ausztriát és Stiriát védi. És míg a kormány ezekben az országokban nem tapasztalja, mit szenved a magyar a töröktől, addig nem lehet erélyes elhatározást várni.300
Az 1659. országgyülés pedig, bár annyira változtak a viszonyok, honvédelem dolgában csak a megszokott, kényelmes úton halad. A 7. §. a nemesi insurrectióról szól és minden tíz porta után egy-egy lovasnak, minden egyes telek után egy gyalognak kiállítását követeli, a mi összesen körülbelül 800 lovasnak és 8–9000 gyalognak felel meg. Pénzt is adnak és pedig minden szabad porta után tíz forintot, minden behódolt után ötöt. Ennek az összegnek felét a földesúr, felét a jobbágy fizesse.
Rést törnek tehát a nemesi adómentességen és valószínű, hogy nagyobb áldozatot is készek hozni, ha bizhatnak a királyban és tanácsosaiban. De ez rossz kifogás. Az áldozatot hazájuknak hozzák, az adót az ország rójja ki és szedi be, a katonaságot a nádor és a nemesi társadalom más fejei vezetik. És ha fegyvert, pénzt ad az ország, magával ragadja királyát is, visszanyeri elsőségét, felsőségét a Habsburgok monarchiájában.
Zrinyi nagyot követelt, de a legnagyobbat állíthatta oda jutalom gyanánt: a nemzet megváltását, függetlenségét, hatalmát. Mert ha a magyar a maga fegyverével szabadul meg a töröktől, kezében marad a fegyver más ellenségeivel szemben is. Ha pedig más szabadítja fel a magyart, az csak urat cserél. Mily drágán fizette meg nemzetünk, hogy a kellő pillanatban magát fegyelmezni, kényelmét, fényüzését feláldozni nem tudta. Hány nemzedéknek kellett e miatt újra meg újra megkezdeni a felszabadítás sisyphusi munkáját.
Így szövődik a nemzetek lelkében végzetük, jövőjük. A magyarnak nagy történeti hibái: a felekezeti viszály, a pompa és hivalkodás, végre a fegyelem hiánya pecsételték meg szolgaságát akkor, midőn volt erő, volt alkalom és ami legritkább, volt alkalmas vezető.
Mihelyt nemzet nem áll mögötte, Zrinyinek igazi történeti szerepe véget ér. Eljő a török háború, de a magyar duzzogva visszavonul, a törököt Montecucculi és a francziák verik meg s maga Zrinyi portyázásával dicsőséget szerez ugyan, de rendes sereg hijján még várát sem birja megvédelmezni. Tán jótétemény volt reá nézve kora halála. Életét egy vadkan támadása oltotta ki (1664 decz. 18.). Eszméinek hozzá hasonló képviselője többé nem támad. A krónikák felsorolják azokat a kitüntetéseket, melyekkel Zrinyit a külföldi fejedelmek elhalmozták. Mit ért ez annak, ki maga fejedelem volt a maga birtokán és kinek nemzete nem nyujtott tehetségéhez mért hatáskört!
A felszabadítás végbe ment, de nem Zrinyi által és keservesen teljesedésbe ment az ő jóslata, hogy az a nemzet, mely idegen segítségre szorul, fel nem szabadul, csak igát cserél.
Az 1662-iki országgyülés és Wesselényi összeesküvése.
A XVII. század első fele virágzó kora hazánkban a protestantismusnak és a vele szoros szövetségben álló rendi alkotmánynak. Bocskay felkelése óta diadalmasan küzdött meg a mindegyre megújuló, ellene forduló tervekkel; törvényekkel, békekötésekkel és zsinati határozatokkal oltalmazva és szervezve magát. Nemcsak hazánk belső ügyeire gyakorolt túlnyomó befolyást, hanem fontos tényezőjévé vált az általános európai politikának, mint a Habsburg-ellenes hatalmak természetes szövetségese és a törökkel való alkudozások közvetítője. Erdély új, protestáns szinezetű műveltség központjává vált keleti Európában.
I. Leopold uralkodásának (1651–1705.) hazánkban fő jellemző vonása, hogy az eddigi tényezők ellenében a központi német kormány és a vele szövetséges katholicismus kerekednek felül. E nagy változásnak főoka, nem annyira a protestantismusnak elhanyatlása és a rendi és nemzeti szervezet erőtlenné válása vala, mint inkább a Habsburgháznak és az ellenreformatiónak mind nagyobb erőre jutása. Mióta Csehország alkotmánya és vallásos szabadsága romba dőlt, a bécsi udvari körök csak idő kérdésének tekintették a katholikus reactiónak Magyarországra való kiterjesztését. Ennek leginkább az Erdélytől és a töröktől való félelem állotta útját. II. Rákóczi György szerencsétlensége, mely Erdélyt képtelenné tette eddigi szerepe folytatására, adta meg az első kedvező alkalmat a protestantismus elnyomására.
Ha a békekötések határozatai és az erdélyi hatalmas fejedelmek felkelésétől való félelem addig is csak ritkán tartá féken a jezsuiták és a befolyásuk alatt álló urak buzgalmát, úgy most, midőn ez akadály megszünt, teljes erővel kezdett érvényesülni a katholikus térítés. Már az 1659-iki országgyűlésen igen szenvedélyes hangulat uralkodott a két felekezet közt. Az Erdély által addig gyakorolt befolyás megszünt, inkább a szerencsétlen fejedelemség kért segítséget a királytól a török ellen. Törvényesen még fenmaradt a protestantismus régi állása s Leopold koronázási hitlevele azt újra megerősíté. De mi sem vetett gátat a jobbágyaikat szép szóval és erővel térítő földesuraknak s a protestáns rendek erős oppositiója csak nagy nehezen akadályozhatá meg, hogy az annyi időn át száműzéssel fenyegetett jezsuiták ünnepélyesen be ne fogadtassanak. A vallásos sérelmek elintézése a jövő országgyűlésre halasztatott. Ennek összehivását nehezen várták a protestánsok, előre gyűjtve az anyagot, hogy panaszaikat bebizonyíthassák és azok orvoslását bizonyossá tegyék.301 A gyűlést 1662 május 1-re hívta össze a király, midőn mind valószinűbbé vált a török háború és az udvarnak had és pénz megszavazására volt szüksége. A protestánsok, kiknek a megyéknél még nagy volt a többségök, nagyon határozottan léptek fel és semmi más ügy tárgyalásához nem akartak fogni, míg sérelmeiken nem segítettek. Vádjaik nem annyira az udvar ellen irányultak, mint a katholikus egyházi és világi rendek és a jezsuiták ellen. Biztosnak tartották diadalukat, mert nélkülök az udvar nem számíthatott segítségre a török ellen. A katholikus főurak azon része, mely nem az egyházi érdeket, hanem a török elleni harczot tartotta a legfőbbnek, köztök első sorban Zrinyi Miklós, a protestánsok kivánságainak kielégítését javasolta. Hanem ez szakítás lett volna a hagyománynyal s koczkáztatta volna az ellenreformatió minden addigi eredményét, azonfelül pedig törvénytelennek bélyegezte volna az aristokratia nagy részének eljárását. A protestánsok magához a királyhoz fordultak, de ott is elutasíttattak. Ezért szeptember 2-án Draskóczy György vezetése alatt elhagyták az országgyűlést. Végzetes lépés volt ez: mintegy lehetetlenné tette a kibékülést, s teljes politikai feloszlatással fenyegeté az országot; de jogosságát még a katholikusok közül is elismerték sokan. Zrinyi így szólott: nekem más a vallásom, de a ti szabadságtok az enyém is, engem is sújt a rajtatok elkövetett igazságtalanság. Az országgyűlés azért együtt maradt és a protestánsok nélkül határozott. A sérelmek orvoslását elhalasztotta s inkább a hadi ügyekkel foglalkozott. A törvények Zrinyi eszméinek értelmében alkottattak. A német zsoldosokat az országból kivezettetni rendeli a második törvényczikk, s benmaradásuk idejére a nádor hatósága alá rendeli. Az 5. pont pedig általános nemesi felkelést parancsol a háború kitörése esetén.
Az országgyűlés e határozatainak pontos végrehajtása valószinűleg más fordulatot adott volna a csakhamar kitörő török háborúnak. De hiába volt Zrinyinek minden tette, szava és írása, a török elleni harczból nem vált nemzeti háború s a magyarság nagy része duzzogva nézte eldőlését. Míg a török Érsekujvárt és Zerinvárt elfoglalta és Bécset fenyegette, az udvarnál attól kellett tartani, hogy a magyar protestánsok a szultán hadaihoz állanak. Az ország nagy része olyformán gondolkodott, hogy a török diadala esetén megadja magát, mert az nem bántja vallását, a császár győzelme esetén pedig elveszti szabadságát.302 Másokat a német katonaság garázdasága tett a török barátaivá. Nem csoda, ha ily viszonyok közt mind erősebbé vált Bécsben a meggyőződés, hogy Magyarország alkotmányának fentartása nem fér össze az erélyes hadvezetéssel. A vasvári béke, mely a magyarok kizárásával köttetett, megmutatá, hogy a császári politika készebb megalkudni a törökkel, mint a magyar alkotmánynyal, s Zrinyinek nem sokára bekövetkezett tragikus halála megfosztá a nemzetet az egyetlen férfiútól, ki képes lett volna még közvetítésre, s ki nem egy pártnak, hanem az egész nemzetnek volt embere.
A magyar aristokratia és a vele azonos rendi alkotmány katastrophájához közeledett. Be kellett látnia, hogy Erdély támogatásától megfosztva nem fogja fentarthatni addigi majdnem független állását a császár és a szultán közt.
A béke élvezeteibe merülve, magán- és vallásos villongásoknak adva át magát, elmulasztotta hadi szervezkedését, melyre annyira késztette Esterházynak és Zrinyinek intő szava. Vitéz és életét feláldozó volt az egyes magyar nemes, de a nemzet már több mint egy század óta elszokott a nagy háborútól a német vagy a török ellen, mindig idegen hatalom támogatásában bizott. Ez most keserűen megboszúlta magát. A két nagyhatalom kibékült Magyarország rovására, s Bécsben nem tartották szükségesnek tovább is tekintettel lenni a magyar uralkodó osztályra, melynek ellenségessége nem látszott félelmesnek, sem barátsága hasznosnak. «Úton útfélen lehetett hallani Bécsben, itt az ideje letépni a lázongó magyarok kucsmáiról a forgókat, féken tartani a szilaj legényeket, dolmányaik arany, ezüstgombjait ólomgombokkal cserélni föl, cseh nadrágba szorítani száraikat, s igát vetni kevély nyakaikra».303 A mi addig csak gyenge kisérlet gyanánt tűnt fel Rudolf és II. Ferdinánd korában: Magyarország alkotmányának és különállásának megsemmisítése, most egyik főczélja lett a bécsi kabinetnek és különösen az abban mind nagyobb tekintélyre emelkedő Lobkowitz herczegnek. Még fennáll a magyar állam és a rendi alkotmány minden biztosítéka, a nádor, az országbiró, a kanczellária, de mindenkinek be kellett látnia. hogy csak névleg existálnak még és a bécsi udvar már külső szinét sem akarja megőrizni az alkotmány megtartásának. Addig az elnyomás egyes pártok vagy felekezetek ellen irányúlt, most maga a hivatalos ország ellen, tekintet nélkül vallásra és politikai pártra.
Minthogy a támadás az egész nemzet ellen irányúlt, nem csuda, ha az ellenállás is általános lett és nem szorítkozott az eddigi protestáns ellenzékre. Maga Wesselényi Ferencz nádor, a királyi ház régi próbált híve állott a mozgalom élére, miután meg kellett győződnie Bécsben tett minden lépése eredménytelenségéről. Hozzá csatlakozott Lippay, az ország primása, Zrinyi Péter, Miklósnak vitéz öcscse és utóda a báni méltóságban, ki ismét vejét, Rákóczi Ferenczet, II. Györgynek fiát, és sógorát, Frangepán Ferenczet nyerte meg az ügynek. Az országbiró, gróf Nádasdy Ferencz. Esterházy Miklós veje, Magyarország leggazdagabb főura szintén a szövetséghez állott. A protestánsokkal való érintkezést különösen Vitnyédi István, soproni hires ügyvéd közvetítette. Eleinte – mint már a részvevők nevei mutatják, – alig lehetett szó másról, mint a törvényes állapotnak törvényes úton való helyreállításáról. E czélra egyetértett volna az egész nemzet, igen kevés aulikusnak kivételével, és erős törvényes fellépése meghiusította volna ellenségeinek minden áskálódását. Hanem a mérsékelt irány főképviselői, Zrinyi Miklós és Lippay, egymásután elhalván, az alkotmányos mozgalomból összeesküvés vált, melynek részesei a legkalandosabb módon is készek voltak végrehajtani tervöket s csak úgy gondoltak hatalmuk és tekintélyök emelésére, mint a haza bajainak orvoslására.
Nádasdy, Zrinyi, Frangepán és Bónis.
Ernszt Lajos birtokában levő egykorú kőrajz után.
Az ország szenvedései mellett vigan folyt a főnemesség élete, s az akkor divatos fürdőknek, különösen Trencsén-Teplicznek; és Stubnyának látogatása nyujtotta a legkedvezőbb alkalmat a főszemélyek találkozására és a közös tervek megbeszélésére. Wesselényi, ki addig legmérsékeltebben viselte magát, végre maga is késznek nyilatkozott a török segítségéhez folyamodni a német járom lerázására. A franczia királylyal már 1665 óta folytattak alkudozást, bécsi követének, Grémonvillenek közvetítésével. A német fejedelmek legnagyobb részének segítségében is bíztak. A törököt Apaffy közvetítésével akarták megnyerni a tervnek, s évi adó igérése által lekenyerezni.304 Vitnyédi, ki mindig a legszélsőbb eszközökhöz kivánt volna nyúlni, magát a császárt szerette volna elfogatni, midőn az 1666 november végén csekély kisérettel indult arája elé, hanem Wesselényi a legerélyesebben elitélte az ilynemű vállalatokat. Úgy látszik, inkább a bécsi udvar ijesztésére keresett külső szövetséget, mint azért, hogy valóban felkelést szervezzen. Halála (1667 márcz. 27-én) természetes fejétől fosztá meg a magyar nemességet s véget vetett a többi vezető minden higgadtságának és összetartásának. Zrinyi jutott köztük legnagyobb tekintélyre, ki több stajer urat is megnyert az összeesküvés részére. Hanem a mozgalom inkább hanyatlott. Már akkor kezdték egymást rágalmazni, s egymás ellen törni, miben különösen Wesselényi özvegye, Széchy Mária, «a murányi Venus» járt elől. Önmagokat is feljelentették, hogy minden esetre biztosítva legyenek. Kifelé fentartják az összeköttetést Francziaországgal és szorosabb viszonyba iparkodnak lépni a portával, mely megvetéssel utasítja vissza ajánlataikat. Alig gondolnak másra, mint külső segítségre, egyaránt készek XIV. Lajos fiát fogadni el királyúl, vagy a szultánnak adni meg magokat; az ellenállás szervezésével, nemzetivé válásával keveset törődnek. Valóban meglepő e mozgalom hasonlósága a franczia Frondeéval, mely két évtizeddel előbb ért dicstelen véget. Mindkettőnek a fejedelmi absolutismus elleni visszahatás volt jogos alapja, hanem mindegyiket annyi személyes és részben alacsony motivum hatja át, hogy majdnem egészen eltakarja e főczélt. Idegen segítségben bizik mindegyik és országos ügygyé teszi a magán sérelmeket és igényeket. Mindegyik mutatja, mily szomorú azon ország sorsa, melynek szabadságát csak egy kiváltságos oligarchia védi. Hanem míg a franczia főnemesi mozgalom a maga jelentéktelenségén majdnem nevetségesen bukott meg, a magyar összeesküvés tragikus véget ért a bécsi udvar kegyetlensége által.
Említettük, hogy az összeesküvők a törökkel kivántak szövetségre lépni. E czélból megbizottat küldöttek Candia szigetére, melynek elfoglalásán fáradott akkor a nagyvezér. Mind erről csakhamar értesítette a császári udvart Panajotti portai tolmács, a nélkül azonban, hogy megnevezhette volna az összeesküvés részvevőit.305 Zrinyi, ki mindannyi közt legtürelmetlenebb volt, új követet küldött a portára és nyilt fellépésre birta vejét, Rákóczi Ferenczet. Ez önhatalmúlag gyűlést hívott össze Kassára 1670 januáriusban és a zászlói alá gyűlő kálvinista köznemesség segítségével legyőzte a kisebb császári őrségeket. Ugyanakkor halt meg Vitnyédi, kinek lefoglalt levelei az udvar tudomására juttatták az összeesküvés minden fonalát. Tattenbachot, egy stajer főnemest, ki Zrinyi által be volt avatva az ügybe, elárulta egy szolgája. Zrinyi és Frangepán ellen maga a zágrábi püspök és gr. Erdődy panaszkodott az udvarnál, hogy uralomra törnek Horvátországban és Szlavóniában. A császári tanács 1670 márczius 20-án határozta el a katonai fellépést, midőn az összeesküvők még alig kezdtek sereget gyűjteni s nem számíthattak semmi külföldi támogatásra. Rákóczi magával ragadta ugyan Felső-Magyarországnak tizenhárom protestáns megyéjét, de még azon vidéken is ellenállott neki az erős Munkács, melynek ágyúit tulajdon édes anyja, a buzgó katholikus Báthory Zsófia szegeztette a felkelők ellen. Horvátországban és a határvidéken leginkább csak a katholikus elnyomástól félő görög hitüek ragaszkodtak Zrínyihez. Az előbbi ellen Heister és Spork vezettek sereget, Csáktornya, a Zrinyiek főtáborhelye ellen, Spankau. Az ellenállás lehetetlennek mutatkozott. Eperjes és Kassa önként megnyitották kapuikat a császári sereg előtt, a bevehetetlennek tartott Murányt másodszor is feladta úrnője, miután császári biztosítást nyert. Itt jutott az udvar kezébe az egész összeesküvés levéltára, melynek minden titkát megtudták Lessenyei Nagy Ferencztől, Wesselényi iródeákjától. Nádasdy bűnrészessége csak e levelekből tűnt ki. A császári sereg gyors közeledése még kitörése előtt elfojtotta a szervezetlen felkelést. Rákóczi anyjához menekült, ki a jezsuiták közbenjárása által kegyelmet eszközölt ki fia részére, melyet azonban roppant összegen, 400.000 frton és sok más kincsen kellett megváltania. Mindennél nagyobb haszon volt a császári pártra nézve, hogy katholikus részre hajtotta és politikailag semmivé tette az akkor leghatalmasabb magyar család fejét. Az északnyugoti felföldön Heister állította helyre a császári tekintélyt. Gróf Tököly István az ostrom alatt halt meg árvai várában, kiskorú fia, Imre, Erdélybe menekült.
Zrinyi, bár sokkal elszántabb és férfiasabb volt vejénél, mégis azonnal bejelentette hódolását, mihelyt hírét vette, hogy császári sereget küldtek ellene. Feltétel nélkül adta meg magát a császárnak és fiát elküldte kezesül, azon reményben, melyet Lobkowitz is táplált benne, hogy a császár teljesen meg fogja bocsátani bűneit. Hanem Spankau mindazonáltal vivatta Csáktornyát, honnan Zrinyi és Frangepán kevesed magokkal kimenekültek, egyenesen Bécsbe, a császár elé indulandók. Ősz elején elfogták Nádasdyt is, kinek bűnében semmikép sem akart hinni a császár.
A hivatalos Magyarország bűnösen és kardcsapás nélkül legyőzve hevert a császár lábai előtt. Az elfogott főurakat a magyar törvényeknek annyiszor ismételt követelése szerint magyar birák elé kellett volna állítani, s a magyar rendek hivatkoztak is hazai törvényeink szigorúságára a felségsértés ellen. Hanem ha valaha, ekkor menthetőnek látszott a törvényszegés, mert milyen magyar törvényszék itéletében lehetett volna bízni, ha az ország első méltóságai és családjai fölött kell törvényt ülnie? A fogoly urak elszakadásra gondoltak, igen természetes, hogy tervök meghiúsulása reájuk és egész nemzetökre nézve, melyet ők képviseltek, még súlyosabbá tette az igát.
Egyedül Zrinyi tartotta meg a fogságban is férfias bátorságát. Mindig kétségbe vonta a fölötte itélő német bírák competentiáját, a magyar törvényekre és a császár kegyelmére hivatkozott, s inkább mint egyenjogú politikai ellenfél száll szembe a váddal, sem mint vádlott.306 Nádasdy egészen meg van törve és csak a császár kegyelmében lát menekülést. Csak Tattenbach volt még gyengébb nála. A pört külön-külön folytatták Zrinyi és Frangepán ellen Bécsujhelytt, Nádasdy ellen Bécsben, Tattenbach ellen Gráczban. A többi magyar felkelő fölött egy előbb Lőcsén, azután Pozsonyban ülésező rendkívüli törvényszék itélt Rottal gróf elnöklése alatt. Az itélet, mint előre látható volt, a fővádlottakra nézve fej- és jószágvesztésre szólt. Nádasdynak még családi nevét is eltörölték s tizenegy fia a Szentkereszti (de santa cruce) nevet vette fel. Hiába járt közben a vádlottakért több külföldi fejedelem, a buzgó katholikus Nádasdyért maga a pápa is, a császárt tanácsosai rábirták, hogy véresen büntesse azokat, kik kormánya ellen törtek. A halálos itéletet 1671 április 30-án hajtották végre Zrinyin s Frangepánon Bécsujhelytt, Nádasdyn Bécsben, két más vádlotton, a tiszai nemesség vezérein, Bónis Ferenczen és Nagy Andráson Pozsonyban; Tattenbachot decz. 1-én fejezték le Gráczban. A főszereplők véresen lakoltak gyengeségökért és hiúságukért, de az egész nemzet szívében martyrok gyanánt éltek. Különösen a komoly, bátor Zrinyinek és szép ifjú sógorának, kiben kihalt a dicső Frangepán család, sorsa keltett általános részvétet. A tudósok említették, hogy a Frangepán család ugyanazon helyen halt ki, hol egy tagja által, több mint négyszáz évvel azelőtt, elesett az utolsó Babenberg herczeg. Mindenütt olvasták és másolták a nejeikhez intézett megható búcsuzó leveleket. A bécsi udvar ellenben még sírjokban is megbélyegezte őket. Sírjok felirata: «A vak vezeté a világtalant és mind a ketten a verembe esének». «Soha semmi dolog a magyarokat úgy el nem idegeníté a római császártól és az egész ausztriai directiótól, mint azoknak a nagy uraknak megöletése», mondja a jó Cserei Mihály.
Az alkotmány felfüggesztése. A protestánsok üldözése.
Az udvar nem csak a főurak, hanem az egész nemzet fölött kivívott döntő diadalnak tekinté a magyar urak bukását. Természetes előharczosaitól megfosztva látták az országot, mely külső támogatás nélkül könnyű zsákmánynak igérkezett. Hűtlensége által eljátszotta a nemzet minden jogát és mint a császár egyik legbizalmasabb tanácsosa, Hocher irta, «a magyarok csak letörve fognak lemondani gőgjükről, nem lehet őket kiengesztelni irgalom által, megvetik a legjobb urat is, inkább hajlanak előkelőik fondorkodásaira, mint hogy egynek törvényes hatalma alá adnák magokat».307 A bécsi ministerek meggyőződése szerint Magyarország oda jutott, hová Csehország egy fél századdal előbb a fehérhegyi csata által. Az oly könnyű szerrel kivívott diadalt két irányban kell felhasználni, egyrészt a császári kincstár megtöltésére, a nemesi privilegiumok megszüntetése és az ausztriai adórendszer átvitele által; másrészt a katholicismusnak teljes és kizárólagos uralomra jutására. Tisztán politikai czél nem elégíté ki a császárt, háza traditióihoz híven egyházit is csatolt hozzá.
Azon rémes napokban, midőn az ország ezer sebből vérzett; midőn fegyvertelenül ki volt szolgáltatva a boszúnak, a szolgaságnak; midőn előkelőinek feje porba hullott, és a legkisebb, legszegényebb magyar sem találhatott biztonságot: 1670 tavaszán öltött testet a Regnum Marianum eszméje.
«Bizalmas forrásból tudom», irja a svéd követ, «hogy midőn 1670-ben kiütött a rebellio Magyarországon, a császár fogadalmat tett a Boldogasszonynak, hogy azon esetben, ha Isten őt abban a szerencsében részesíti, hogy sikerül ezt a lázadást elfojtani és hatalmát ott fenntartani, ő ezt a birodalmat valóban azzá teszi, minek nevezik, apostolivá. Kiűz belőle mindent, mi nem hódol a római széknek, mit pedig absolut uralma és az egész magyar nemzet teljes elnyomása nélkül lehetetlen végrehajtani.308
Még az egész ország le volt sújtva a nagy perek hatása alatt, midőn 1671 martius 21-én egy czászári rendelet jelent meg, mely megparancsolta a merényletek elfojtására szükséges nagyobb sereg eltartását az ország költségén. A roppant confiscatiók – csak Nádasdy jószágainak évi 190,000 frtra ment a jövedelme – nem elégítették ki a császári kincstárt. Nem volt többé szó országgyűlésről, a kormány irja ki mindenütt a contributiót, melynek felét a nemesség fizet. Ausztriai példa szerint fogyasztási és italadót is szednek. Egynéhánynak bűne miatt az egész nemesség megfosztatik sarkalatos jogától és az ujonnan szervezett, a bécsi kamara alá helyezett pozsonyi kamara, melynek Kollonics Leopold bécsujhelyi püspök volt a lelke, kérlelhetetlen szigorúsággal követelte be az adót egyházi és világi uraktól egyaránt. Elgondolhatjuk, mennyire sérté ez az uralkodóhoz mindig híven ragaszkodó egyháznagyokat, elsősorban Szelepcsényi primást és Széchenyi György kalocsai érseket. Fel is szólaltak az országnak és saját magoknak privilegiumai érdekében, de eredmény nélkül. A bécsi udvar tehát maga ellen fordította pénzügyi politikája által legrégibb híveit is, azokat, kiknek érdekében folytatta másik nagy rendszabályát: a protestánsok üldözését.
Ha az egész nemzet jogaitól megfosztottnak tekintetett, kétszeresen állott ez az alkotmány különös védelme alatt álló protestánsokra nézve. Bársony György szepesi prépost külön könyvben vitatá, hogy a protestánsok irányában nem köteles a király megtartani a szerződéseket, s a császári sereg vezérei azon elvből indultak ki, hogy a protestánsok, különösen pedig lelkészeik és tanítóik, mind részesei az összeesküvésnek és mint olyanok büntetendők. Az üldözésben a papság és több főuri család kezet fogott az idegen katonasággal. A bécsi kormány e réven akarta, kielégíteni a magyar püspököket, hogy elhallgattassa az alkotmányos sérelmek ellen támadó oppositiójukat. Mindazon városokban, hova eljutott, katholikus isteni tiszteletet rendeztek be a császári tisztek és a velök járó egyházi és világi biztosok. Báthory Zsófia és fia minden jószágukból kiűzték a reformatus papokat és elvették a sárospataki collegium alapítványait.309 Kassán, Eperjesen, Trencsénben, Sopronban, Kőszegen, Pozsonyban elvették a protestáns templomokat és iskolákat. A hol magyar püspökök vezetése alatt ment végbe a katholizálás, különösen a német szepesi városokban, ott egyértelmű volt a magyarosítással. Szomorú látvány, mint üldözi a nemzet egyik fele a másikat akkor, midőn teljes egyetértésre lett volna szükség a bécsi kormánynak a nemzeti önállóság teljes megsemmisítésére törő intézkedései ellen.
Miután már 1671 jun. 6-án eltörölték a nádori, országbírói és báni hivatalokat s kimondták a királyi hatalom korlátlanságának Istentől eredő s a fegyver által megerősített elvét, végleg szervezni akarták Magyarországot a reactio eszméinek szellemében. A bujdosók csatavesztése 1672 októberben veszélytelennek tünteti fel a kisérletet. Magyarország mint provincia egy idegennek, Ambringen Gáspár Jánosnak, a német rend nagymesterének kormányzása alá rendeltetett (1673 márcz. 27.) «Magyarországnak és kapcsolt részeinek kormányzóját» négy magyar és négy német tanácsos kisérte; az elsők közt volt a primás is.310 Az új kormánynak, mely nagy lakomákkal kezdette működését Pozsonyban, főutasítása volt a királyi hatalmat megszilárdítani és a katholikus vallást terjeszteni. Az utóbbi pontot elhagyták ugyan, de mégis a protestánsok üldözése volt Ambringen kormányának legfőbb teendője, ez volt az egyetlen ügy, melyben tanácsosai egyetértettek.
Az elmúlt évek üldözései a tiszai vidéken erélyes fegyveres ellenállást keltettek. A föld népe természetes vezéreinek, a nemeseknek vezetése alatt, a hol lehetett viszonozta a német katonák garázdaságát. A legborzasztóbb guerilla harcz fejlődött: a kuruczok és labanczok háborúja, melyben a fölkelők tőlük telhetőleg torolták meg a császáriak és a katholikus magyarok kegyetlenségeit. A szerencsétlen országban napirenden volt a foglyok felnyársalása., karóbahúzása, a református papokat néhol elevenen megnyúzták, máshol válogatott kínzásokkal gyötörték. Kobb, Spankau és Strasoldo tábornokok szomorú hírnévre tettek szert: a harminczéves háború iszonyait ők honosították meg hazánkban. Szelepcsényi primás mindenben kész eszköz, törvényes formába kivánta öltöztetni az üldözést, az ő vezetése alatt állott a pozsonyi rendkívüli törvényszék.
Ez elé idézték már 1673-ban a lutheranus superintendenseket és papukat. Később 1674 márcziusban odavitték az egész magyar protestáns papságot, «mint a közelebb mult években ő felsége ellen néhány gonosz ember által szervezett lázadás részeseit».311 Az itélet halálra és jószágvesztésre szólott mindnyájuk ellen. A császár protestáns szövetségesei közbe vetették magokat s Leopold az itéletet megváltoztatta, kegyelmet igérvén a megtérőknek és azoknak, kik tisztükről lemondanak és örök hűséget fogadnak. Csak csekély rész fogadta el a kegyelmet, sokan kivándoroltak, a többiek várfogságba vettettek, a hol a legnagyobb kínzásoknak estek áldozatul. Sokat Ausztriába vittek rabságba, még arra is volt eset, hogy magánembereknek adtak több protestáns papot rabul; néhányan Nápolyba spanyol gályarabságba hurczoltattak, honnan csak Ruyter hollandus admirális hatalmas protectiója szabadította ki őket 1676-ban.
A magyar protestáns egyházra nézve bekövetkezett a martyrium kora. Vezetői megmutatták, hogy magaslatán állanak feladatuknak. A protestáns főurak legnagyobb része a század folyamán elhagyta hitét, nagy részben világi előnyökért, de a lelkipásztoroknak csak csekély részét tántorította meg a szenvedés. Érzelmeiket szépen fejezé ki Sélyei István pápai predikátor és püspök, ki így szólott a birák előtt: «Mi soha a császár ellen semmit sem vétettünk, sőt a császári háznak boldogulásáért a templomokban Istennek mindennap könyörögtünk, a községet is a császár ellen való rebellióra soha nem indítottuk, sőt hogy a császár hívségében megmaradjanak, arra tanítottuk és intettük, tudván, hogy minden hatalmasság Istentől vagyon, és a ki azok ellen támad, Isten rendelése ellen támad. Mindazáltal, ha Istennek úgy tetszett és a császár úgy parancsolja, jó szívvel az ellenünk kimondatott sententiát elszenvedjük, gyönyörködvén abban, nem latorságunkért, hanem igaz religiónkért üldöztetünk, elhívén azt, vagyon a mi Istenünknek hatalma, hogy minket a gályáról is, a mikor akar, ki tud szabadítani; de ha ki nem szabadít is, soha szent Felségét meg nem tagadjuk, sem dicsőséges religiónkat e rosz világnak ideig való hasznáért el nem cseréljük.»312
Európaszerte méltó felháborodást keltett a császári udvar eljárása, s Leopold, ki a fő protestáns államoknak, különösen Hollandiának és Brandenburgnak segitségére szorult XIV. Lajos ellen, kénytelen volt engedni szövetségesei kérelmének. Ehhez járult, hogy a magyar- és protestáns-ellenes politika főtámasza, Lobkowitz herczeg 1674 végén elvesztette hatalmát, s mint áruló szégyenteljesen távolíttatott el a császári udvartól. Be kellett látni, hogy az üldözés csak csekély részben visz eredményre. Ambringen egészen elvesztette befolyását és 1678 végén elbocsáttatott. Már előbb amnestiát hirdetett a császári udvar és a magyar ügyekben már nem Hochernek és társainak, hanem a katholikus magyar uraknak szava volt döntő. Ezek az alkotmány teljes visszaállítását és a törvénytelen adók eltörlését követelték. Gubasóczi János váczi püspök, a kibékítő bizottságnak elnöke, ily szavakkal adta elő politikai hitvallását: az önkény mindig ellenzést, a törvénytelen szigorúság pedig forradalmat idézett elő ezen különben szelid és törvényes módon könnyen vezethető nemzetnél.313 De csalódnánk, ha azt hinnők, hogy akár a külföldi beavatkozás, akár a magyar urak befolyása idézte elő a császári udvar politikájának változását és akadályozta meg Magyarországnak Csehország sorsára jutását. Ez első sorban a «bujdosók» és kuruczok hadi tetteinek volt érdeme és eredménye.
Tököly Imre.
Ernszt Lajos birtokában levő kőrajz után.
A kurucz-labancz háború. Tököly Imre.
A Wesselényi összeesküvés véres elfojtása óta nem szünt meg a véres harcz Magyarország északkeleti részeiben. A magyarság ősi fészkében látta magát megtámadva, nemcsak vallásáért és szabadságáért küzdött, hanem életéért, megmaradásáért. Alisoknak és katholikus papoknak páratlan kegyetlenkedései megtorlásra találtak a büszke, elnyomást addig nem ismerő népnél. Addig a nemesség harczolt a német ellen, vallásáért és szabadságáért. Kobb és társai üldözésének volt köszönhető, hogy az egész nemzet osztálykülönbség nélkül magáévá tette szabadságának ügyét. A bécsi udvar a parasztság jogtalan színvonalára akarta sülyeszteni a magyar nemességet, s a magyar jobbágyság ugyanakkor a nemesség mellé emelkedett önfeláldozó hazaszeretet által. Ez nem volt politikai háború, hanem irgalmat, tekintetet nem ismerő race-harcz. Eleinte szervezetlen volt a magyar fél, inkább egyes üldözött csapatokból, mint rendes katonákból álló, hanem mint olyan is félelmesnek mutatkozott, s minden talpalatnyi földön kétessé tudta tenni fürge megtámadása által a német uralmat. Később rendes vezetés alatt fontos politikai tényezővé vált és egész Magyarországon megrendítette a császári uralmat.314
Zrinyi Ilona.
Egykorú metszet után.
Eleinte a vidék kisebb nemesei, Petróczi, Szuhay Mátyás, Kende Gábor és mások állottak, mint mezei kapitányok, a felkelő hadak élén. A nép bujdosóknak nevezte a honuktól megfosztottakat, segítette őket gyors vállalataikban s biztosította rejtekhelyeiket. Ha erősebb ellenséges sereg indult ellenök, nyitva állott a visszavonulás az erdélyi területre. Erdély tanácsosai szívesen segítették az oda menekülteket, de nem akarták kedvökért koczkáztatni az ország nyugalmát és háborúba keveredni a császárral. A porta, mely súlyos háborúba elegyedett Lengyelországgal, nagyon közönyös állást foglalt. Erdélyben Bánffy Dénes, a mezei hadak vezére, volt a béke pártjának feje, a császár fizetett embere. Teleki Mihálynak, ki nagy kegyben állott Apaffy fejedelemnél, sikerült a hűtlenség vádja alá juttatni e hatalmas férfiút, ki a bakó keze által vérzett el (1674). Azóta az erdélyi udvar mind erélyesebb állást foglalt el a bujdosók érdekében. Erre annál nagyobb szükség volt, mert a császári vezéreknek időközben sikerült vérbe fojtani Petróczinak felkelését, és a lutheránus tót parasztság zendülését. A bujdosóknak most Wesselényi Pál, a volt nádor unokaöcscse állott élén, kit az erdélyi kormány mindenben segített. XIV. Lajos is érintkezésbe lépett a felkelőkkel és pénzsegélyt biztosított részökre. Most már több ezerre ment a felkelő had és nyilt csatában is megütközött a némettel, de a háború még mindig a régi borzasztó módon folyt. Kobb kassai főkapitány 62 magyart végeztetett ki, köztük 22-őt karóba húzatott a kassai piaczon. A kuruczok ellenben harminczkét elfogott tisztet karóztak fel Keresztes mellett, «kalapjaikat is mindeniknek fejére szegezték s egyet bocsátának el, hogy Kassára az irtóztató dolog felől hírt vihessen.»315 Tököly ezt e szavakkal beszéli el: elevenen harminczkét németet karóztattak fel végbeli uraim. Mindezekért áldassék Istennek az ő szent neve, ki az erőtlenek által is véghez viszi a maga dicsőségét. – Nagyobb rend csak akkor jött a hadviselésbe, midőn Boham marquis vezetése alatt franczia segélyhad érkezett, és a bujdosók vezetését Teleki Mihály, majd a fiatal gróf Tököly Imre vette át.
Tököly akkor alig volt huszonegy éves, de ritka mértékben egyesítette a nemzeti harcz vezetésére szükséges tulajdonságokat. Naplója, melyet Torma Károly és Thaly Kálmán adtak ki, vallásos, szerény ifjúnak festi, kit hazájának és vallásának balsorsa visz a felkelésre, nem nagyravágyás és nyugtalanság. Mint gyermek hagyta el haldokló édes atyját, kit császári sereg ostromolt várában. A német uralom elleni gyűlölet oly mély gyökeret verhetett lelkében, mint a rómaiak elleni a gyermek Hannibáléban. Nem származott régi családból, egy őse, ki előbb kereskedő volt, csak 1572-ben nyert nemességet és nemsokára megszerezte a nagy késmárki uradalmat. Roppant kincsekkel rendelkezett a család, csak Lietava várában 3 millió forintot érőt foglaltak le a németek. Imrének csak kevés jutott, hanem oly nagy volt az ifjú tekintélye és hadvezéri tehetsége, hogy őt kellett megbízni a veszélyes harcz vezetésével.
Tököly egyszerre a bányavárosok vidékére helyezi át a had színhelyét, meglepetés által kezébe ejti ezt a gazdaságilag annyira fontos vidéket, hadait elküldi Morvaországba és rettegteti Bécset. Körmöczben vert pénzein mint Magyarország részeinek fejedelme szerepel, ki a franczia királynak áll védelme alatt. Diadalai által alkudozásra kényszerítette a császárt, és a maga részére biztosítá a legszebb bért, Zrinyi Ilonának, Rákóczi Ferencz fiatal özvegyének kezét. Tököly a maga személyében egyesíté most a Zrinyiek és Rákócziak traditióját és birtokául nyeré a Rákócziaknak még mindig országgal felérő uradalmait.316
Míg a császár Tökölyvel alkudozott, Pozsonyban folytak a tárgyalások tanácsosai és a magyar urak közt. Midőn az utóbbiak az alkotmány teljes helyreállítását követelték, Hocher lázadóknak nevezte a magyar urakat, mire ezek Pálffy Tamás püspöknek és kanczellárnak s Batthyány Kristófnak vezetése alatt eltávoztak. Kitünt, hogy a kérlelhetetlen centralisatio a Habsburg házhoz leghivebb elemeket is elidegenítette annak politikájától. A bukott centralista-párt kétségbeesetten tiltakozott a magyaroknak teendő engedmények ellen, de midőn 1681 elején hire jött a török készülődéseinek, a császár belátta, hogy csak a törvényes alapra való visszatérése mentheti meg uralmát Magyarországon. Már a Tökölyvel 1680 végén kötött fegyverszünetben megigérte a császár a felkelők követeléseinek országgyűlésen való teljesítését. Most magyar tanácsosai unszolására 1681 ápr. 28-ára Sopronba összehivta az országgyűlést. Az alkotmány-ellenes állapotnak vége szakadt.
A soproni országgyűlés eleinte nagy reményeket keltett a hazafiakban, de azoknak csak csekély részét valósította meg. Esterházy Pált megválasztotta nádorrá, de a meg nem jelenő Tökölyt és követeit nem ismeré el egyenjogú félnek, és a vallás ügyében egészen katholikus szempontok által vezetteté magát. Most már a katholikusoknál volt a többség, kik igyekeztek törvény által megerősíteni felekezetöknek erőszakkal nyert túlsúlyát. Ezért Tököly előre is tiltakozott a gyűlés végzései ellen, a protestáns rendek pedig, mint 1662-ben, egyenesen a királyhoz fordultak. Az udvar tett is némi engedményeket, de nem nagyon fékezte a katholikus többség vallásos buzgalmát. Végre sokszoros üzenetváltás után létre jöttek a 25. és 26. czikkek, melyek hosszú időn át megtartották érvényöket. Ezek szerint a szabad vallásgyakorlat a bécsi béke értelmében megerősíttetett, hanem a földesuri jogok fentartásával. Az elüzött papok visszatérhettek. A protestánsok tíz nyugoti határmegyében templomot kaptak vissza, a többi megyékben meghagyattak addigi templomaik birtokában. A véghelyeken és a szabad királyi városokban szabad isteni tiszteletet élveznek. Minden nemes házában tarthat isteni tiszteletet. Ezentúl templomot vagy iskolát nem szabad elfoglalni. Látjuk, hogy a nemesség jogainak fentartása mellett mégis oda irányúl a törvény értelme, hogy a protestánsok az ország nagy részében többé ne tartassanak egyenjogúaknak, hanem csak megtűrteknek. A legfontosabb kérdés pedig az: az országos törvény érvényes-e, vagy a földesúri jog, ellenök dőlt el.
E törvények, melyek szentesítették az előbbi évek kegyetlenségeinek eredményét, nem elégíthették ki a felkelőket. Fájdalommal kell kimondanunk, hogy alig történt akármely részről őszinte kísérlet kibékíteni az annyi sebből vérző nemzetet. Tököly és társai a török segélybe vetették bizalmukat, mert napról-napra várható volt a török hadizenete a császár ellen. Apaffy már nyiltan szövetségre lépett Tökölyvel, kit az 1681. hadjáratban erdélyi hadak is segítettek. Folyton változott a hadakozás és a fegyverszünet. A következő évben a kuruczok vezére szövetségre lépett a portával, mely őt elismerte Felső-Magyarország fejedelmének, évi adó fejében. Tököly tetőpontján állott szerencséjének és sietett a fegyverszünetet a házasság megkötésére használni fel (1682 jun. 16.) Már junius 24-ikén felmondta a fegyverszünetet és aug. 14-kén török segítséggel elfoglalta Kassát, Felső-Magyarország gazdag fővárosát. Egy hónappal később kezébe esett a kapitánya, Koháry István által hősiesen megvédett Fülek vára. Másnap a törökök királynak kiáltották ki Tökölyt, ki azonban nem fogadta el a királyi czimet. Egész Felső-Magyarország hódolt neki, és a Kassán 1683 elején összegyűlt országgyűléssel úgy bánt, mint úr és fejedelem.
Egyrészt katholikus, másrészt protestáns rémuralom fenyegette a szétmarczangolt országot. Az annyi időn át függő helyzetet végre döntésre vitte a török beavatkozása, mely Magyarország felszabadításához vezetett.