Grotius Hugó.
Egykorú metszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. FEJEZET.
Hollandia fénykora.
Alkotmányos és vallásos küzdelmek. – A köztársaság szárazföldi és tengeri politikája. – A közélet és műveltség.
Alkotmányos és vallásos küzdelmek.
Azon korhoz értünk, melyben megalakultak azok a nagyhatalmak, melyek azóta békében és háborúban törvényt szabnak, példát mutatnak Európának. Nem is birunk már elképzelni nagyhatalmat megfelelő terület és népesség nélkül. A modern állam teljes kifejléséhez a gazdasági és szellemi erő mellett ez is szükségesnek látszik. Meglepőnek tűnik fel előttünk, hogy ugyanakkor, midőn az a nagyhatalom kerekedik felül, mely azóta csaknem két századon át, csekély időközöket kivéve, mindig döntő maradt Európa szárazföldjén, igazi méltó ellenfele nem a még mindig roppant kiterjedésű Spanyolország volt, nem is régi versenytársai, Anglia és Németország, hanem egy nálánál sokszorta kisebb és néptelenebb tartomány. Az gyakran előfordul, hogy egy kis nemzet szabadsága védelmére szembeszáll a legnagyobb hatalommal is, de arra, hogy egy olyan állam, mely nem nagyobb három-négy megyénél, több mint egy századon át elsőrangú szerepet játszszék Európa ügyeiben, arra a németalföldi köztársaság nyujtotta az utolsó, azóta nem ismétlődő példát.
Hollandia azon történeti szerepnek folytatója, melyet az ókorban Athén és Carthago, a középkorban Velencze és Genua játszottak. Sűrű népesség kis területen, e területnek nagyon intensiv művelése, a kereskedésből és iparból fejlődő óriási gazdagság, a tenger uralma és nagy gyarmati birodalom, de mindenekfölött erős nemzeti szellem és politikai érzék magyarázzák meg ezen államok kiváltságos helyzetét. Még aránylag legnagyobb a hasonlóság Carthagóval, de a műveltség dolgában, s ez a hollandus népnek tán legnagyobb dicsősége, egyenesen Athén és Firenze örökébe léptek a tengeren uralkodó városai.
Mindezen városi államokra nézve jellemző a monarchia hiánya. A szabadságot csak nagy belső forrongások árán lehetett megvásárolni és ezektől Hollandia sem maradt ment. Alig, hogy kivívta függetlenségét, már szemben állott egymással az a két nagy párt, mely aztán századokon át küzdött az uralomért.
Az a régi polgárság, mely a szabadságharczot megvívta, elfogadta a reformatiót, de mint valóban szabadságszerető, nem akarta Kálvin tanait egész szigorúságukban keresztülvinni. Az új betelepedők ellenben, kiket a spanyol vakbuzgóság kiüldözött a déli tartományokból, a végletekig menő rideg és üdözésre kész puritanismus felé hajlottak. Alkotmány dolgában a régi polgárok köztársaságot akartak, melyben az előkelő, gazdag és tanult városi patriciatus bírja a túlsúlyt és kormányozza az országot. A szegényebb lakosság ellenben egységes kormányt, fejedelmi hatalmat óhajtott. Ezt a fejedelmi hatalmat, helytartói czímmel, tényleg gyakorolta Orániai Vilmos és utána fia, Móricz, a nagy hadvezér.
Mi sem teszi, annyi kornak és nemzetnek tapasztalatai szerint, annyira szükségessé és elviselhetővé a monarchiát, mint a nagy nemzeti háborúnak folytatása. Mihelyt a szabadságharczot 1609-ben befejezték, az a kérdés támadt: lehet-e a diadalmas hadvezérből, az államalapítónak fiából, ismét egyszerű magánember, vagy pedig lesz-e nagyravágyása és ereje ahhoz, hogy a polgárságot és annak vezetőjét, Olden-Barneveld főpensionariust, alávethesse hatalmának? A kérdést még nehezebben megoldhatóvá tette a fiatal hősnek és az ősz államférfiúnak személyes viszonya. Móricz ugyanis Olden-Barneveld befolyásának köszönheté, hogy Leicester gróf ellenében őt tették meg helytartónak. Itt is érvényesült a vallásos és politikai szempontoknak az a szoros összeköttetése, mely annyira jellemző vonása a reformatiót követő századoknak. A polgárok pártja megelégedett vallása szabadságának kivívásával; üldözést nem kivánt. A református papság nagy része ellenben örököse volt Kálvin és Knox semmi eltérő véleményt meg nem tűrő véleményének.
Midőn Arminius leidai tanár oly tanokkal lépett fel, melyekben csekély jelentőséget tulajdonított az eredendő bűnnek és ennélfogva a megváltásnak Krisztus által, annál többet a tettek üdvözítő erejének és több pap már nem akarta követni a genfi hitvallást, az egyházak többsége zsinatot követelt az eretnekek büntetésére. A rendek inkább Arminius részén állottak és kijelentették, hogy fentartják minden jogukat, mint az egyházak gyámjai.147 Olden-Barneveld tehát ezen fontos kérdésben ellenkezésbe jutott a nép túlnyomó többségével. Az új veszélyes tanok ellen azonnal nagy izgatás kezdődött, melynek élén Gomarus Ferencz, szintén leidai tanár állott, ki szorosan ragaszkodott a heidelbergai kátéhoz és a praedestinatio dogmájához. Móricz mindenkép igyekezett Barneveld befolyásától menekülni és e czélból szövetségre lépett a túlzókkal, bár vallásos tekintetben alig volt meggyőződése. Alkmarban, Utrechtben és más városokban. 1610-ben zavargásokat indított meg a gomarista csőcselék az arminianus magistrátusok ellen. A zavargókat Móricz befolyása mentette meg a büntetéstől.148
Mindkét párt igyekezett a maga részére nyerni a rendeket és törvényen kívül helyezni ellenfeleit. A gomaristák politikailag is fontos szövetségest nyertek Jakab angol királyban, ki tudományának egész súlyával támadta meg Arminiust. Ezen iránynak főhelye Amsterdam városa volt, melyben külön gomarista községek alakultak és melynek magistrátusa már 1613-ban eltiltá azt a tant, mintha a tettek és nem egyedül a hit vinnének üdvözűlésre. A rendi pártnak főhelyéül Rotterdam volt tekinthető, hol Olden Barneveldnél még tudósabb szószólót talált a párt Grotius Hugóban. Általában csak Holland és Utrecht tartományok voltak arminianusok, a többiekben, hol a városi aristokratia nem volt annyira kifejlődve és nagy volt az orániai befolyás, a gomarista irány volt túlsúlyban.149 A küzdelem, számos röpirat és szónoklat által élesztve, áthatotta az egész népet. A városi aristokratia, mely még a hatalom birtokában van, nemcsak a katonai, orániai párt és a vele tartó csőcselék által forgott veszélyben, hanem különösen a gomarista papok fanatismusa által. Minden tevékenysége arra szorítkozott, hogy egyenes összecsapástól visszatartsa a vallásos pártokat, de ez a politika a kedélyek izgatottsága miatt természetesen nem vitt eredményre.
Grotius Hugó.
Egykorú metszet után.
Mind nagyobbá és általánosabbá vált a küzdelem a két párt közt, sok helyütt már erőszakkal foglalgatták el az egyházakat. Ez állapot annál veszélyesebb volt, mert egész Európában küszöbön állott a döntő harcz a protestantismus és a katholicismus közt s a Spanyolországgal kötött fegyverszünet leteléséhez közelgett. Magában a köztársaságban a legfőbb rend, Hollandia, ellentétbe jutott a rendek többségével és a hadvezérrel. Hollandia erőszakkal készült elnyomni a gomarista mozgalmakat és nem engedte, hogy az a párt külön egyházat alkosson. Az összes tartományok (generalis statusok) ellenben nemzeti zsinatot írtak ki Dordrechtbe 1617 november 11-ére. Erre Olden Barneveld beadta lemondását, hanem azért megmaradt pensionáriusi hivatalában. Móricz pedig személyesen lépett közbe, a hollandus városokat és Utrechtet a zsinat elismerésére és magistrátusaik megváltoztatására bírta. Olden Barneveld e forradalmi mozgalmakban nagy veszélyt látott a köztársaságra nézve és midőn hatalmát mindenütt bukni látta, Móriczot, ki neki annyira le volt kötelezve, személyes találkozás által akarta mérsékletre birni (1618 aug. 17.). «Szemben állott egymással a hosszú őszszakállú, komoly, kék szemű, kórtól, betegségtől és fájdalomtól meghajlott alakú államférfiú fekete bársony ruhában, botjára támaszkodva; hatalmas magistrátusi alak; és a virágzó, vérmes herczeg, nagy csizmában, szűk ruhában és kopott kalapban, melynek gyémántból volt a boglárja, keze kardja markolatán, szeme fenyegető és haragos: typusa a magas születésű, parancsoló katonának.»150 A találkozás nem vitt eredményre és Olden Barneveld tudta, hogy élete veszélyben forog. Legbizalmasabb barátait, köztük Grotiust, elfogták. Magát is elfogták, midőn 1618 aug. 29-én ismét a helytartóhoz ment. A herczeg katonai hatalommal lépett fel a pensionárius mellett felszólaló hollandus rendek és magistrátusok ellen és mindenütt pártját segítette hivatalba. Olden Barneveldet a generalis statusok egy külön törvényszék elé állították, mint hazaárulót. A fővád az volt, hogy Spanyolországgal fenn akarta tartani a békét, csakhogy a háború ne gyarapítsa az orániai herczeg hatalmát.
Móricz befolyása alatt végre minden tartomány és város hozzájárult a Dordrechtben 1618 nov. 13-án megnyiló zsinathoz. A zsinatban a németalföldi papokon kívül részt vettek angol, német és svájczi theologusok és a rendek világi megbizottai. A főkérdés természetesen az Arminius és Gomarus tana közötti harcz eldöntése volt. Amannak hivei már 1610-ben összeállították hitvallásukat öt pontban (remonstrants), mire Gomarus követői hét ponttal válaszoltak (contra remonstrants). Az öt pont tartalma, hogy Isten meg akarja menteni a Krisztusban hivőket és engedelmeseket. Csak a hitetleneket és meg nem térőket kárhoztatja el. Krisztus minden emberért halt meg, de a megváltásban csak a hivőknek van részök. Az embernek szüksége van Krisztus kegyére, de ez maga nem elegendő. A hivők Isten kegye által ellenállhatnak a kisértéseknek. Gomarus gőgösnek nevezi e tant. Szerinte Isten örökre és változhatatlanul elhatározta, ki üdvözül és ki kárhozik el, tekintet nélkül engedelmességre és hitre. Krisztus nem halt meg mindenkiért, csak a kiválasztottakért.151 A zsinaton egészen Gomarus felfogása uralkodott. Nem is akarták meghallgatni a remonstransokat, csak itélni fölöttük. Az itélet igen keményen hangzott. A római egyház theologusainak csalatkozhatlansága és fanatismusa követőkre talált a protestáns egyházban. Az arminiánusokat bűnösöknek mondották ki a világi és egyházi állam ellen. Mindannyian elvesztik hivatalukat és ezentúl csak az kaphat állást, ki aláírja a zsinat végzéseit. Ily módon jutottak Hollandiában ismét kizárólagos érvényre a genfi és heidelbergai tanok. A zsinat 1619 május 9-én zárta be üléseit és a generalis statusok megerősítették végzéseit. A remonstrans papokat egy ideig fogságban tartották, azután számüzték őket. Kétszáz pap vesztette el hivatalát, 80 ment számüzetésbe. A legnagyobb szigorúsággal jártak el az Arminius tanait hirdető könyvek és röpiratok írói és terjesztői ellen. A kálvinista inquisitióhoz, mint látjuk, az index is járult. És midőn mindezen intézkedések ellenére sem szüntek meg az arminianusok titkos összejövetelei, katonai erővel jártak el ellenök. Rotterdamban a katonák kifosztották a részvevőket, többet megöltek vagy megsebesítettek. Valóban nem volt ok épen csak a katholicismust vádolni türelmetlenséggel.
Röviddel a zsinat befejezése után eldőlt Olden Barneveld sorsa. Mindvégig a legnagyobb bátorsággal védte magát igaztalan és pártos birái ellen. Valóban nagy bűn volt az orániai párt részéről a törvény formáit alkalmazni egy politikai gyilkosság eltakarására. A birák halálra itélték, mert intézkedései veszélybe döntötték a köztársaságot és a helytartó személyét.152 Büszkébb volt, semhogy Móriczhoz folyamodott volna kegyelemért. Hágában vitték a vérpadra (1619 május 13-án), ott, hol harminczhárom éven át intézte az állam ügyeit nagy bölcseséggel és dicsőséggel. Grotiust élethossziglan tartó fogságra itélték, melyből azonban nemsokára megmenekült nejének hű feláldozása által. Barneveld fiai meg akarták boszulni atyjok halálát a helytartón; az idősebbet lefejezték, a fiatalabb megmenekült. Most nem volt a köztársaságban senki, ki képes lett volna ellenállani Móricz befolyásának. A nagy hadvezér majdnem korlátlan hatalomra jutott. Leginkább neki volt tulajdonítható, hogy a fegyverszünet letelése után 1621-ben újra kitört a háború Spanyolország ellen.
A köztársaság szárazföldi és tengeri politikája.
Ismét szemben állott egymással a fölkelés harczainak utolsó két nagy alakja: Spinola és Móricz. A háború valódi tudományos párbaj volt e két hadvezér közt. Különösen Bredának ostroma vonta magára egész Európa szemét, mind egykor Ostendéé. Hanem Móricz már meg volt törve. «Azok, kik segítették Barneveld megbuktatásában, most gyűlölik a «zsarnokot». Móricz, ki tízszeres megmentője volt Hollandiának, nem birta elhinni, hogy őt gyűlölik. Egy napon, a mint Gorcumban járt, nappal, a piacz közepén, köszönt, de senki sem válaszolt neki, mind rossz szemmel nézte. Ekkor nagy, kedélyre ható, borzasztó dolog volt észlelhető. Ez a férfi győzött minden fáradságot, minden veszélyt, jó álomnak, ép egészségnek örvendett. Egyszerre megváltozott. A dicsőség, a népszerűség tartotta benne az életet. Most elaszott, meghalt» (1625 ápr. 23.).153 Halála után öcscse, Fridrik Henrik, vezette a köztársaság seregeit, ki mint hadvezér méltó volt bátyjához, jellem dolgában pedig messze fölülmulta őt. Hanem a háború csak lanyhán folyt. A spanyolok nem igen remélték már a köztársaság meghódítását, a köztársaság pedig inkább tengeren folytatta a háborút, mint szárazon.
Az orániaiak érdekében állott az állam erejét a szárazföldi harczban központosítani. Ily módon erős, tőlük függő sereget nyernek, mint hatalmuk legbiztosabb támaszát; dicsőségök és befolyásuk egyaránt gyarapodik. Egészen más volt a nagy kereskedő osztálynak politikája. Reá nézve a szárazföldi háború igen költséges, alkotmányos tekintetben igen veszedelmes, a mennyiben a helytartóknak és a zsoldosoknak hatalmát gyarapítja; eredménye pedig, még ha hódítanak is, semmikép sem áll arányban az általa származó bajokkal. Mihelyt tehát biztosítva van az állam önállósága, a rendek, különösen Hollandia, mely Móricz halála után ismét túlsúlyra jut, nem akarnak többé szárazföldi háborút, hanem lehetőleg a tengeren központosítják erejöket.
Ott roppant nagy hasznot helyezett kilátásba a hollandus hajósok ügyessége és hősiessége és Spanyolország gazdag gyarmatai biztos és könnyű zsákmányul igérkeztek. Láttuk, hogy a hollandusoknak Kelet-Indiába menése mily erős csapást mért a spanyol-portugál hatalomra. Most nyugotindiai kereskedőtársaságot alapítottak a keletindiainak módjára. Ennek admirálisa, Hein Péter, egy csapással 12 millió frtnyi zsákmányt ejtett.154 E zsákmány és a virágzó kereskedés nagy erőfeszítésre tette képessé a rendeket; egy időben 120,000 embert tartottak fegyverben. A nyugotindiai társaság törekvése Brazilia elfoglalására irányult. Az egész világ minden kalandos hajósa zászlói alá gyűlt, egyszerre 800 hajót tartott tengeren és Braziliában csakugyan nagy eredményeket vívott ki.155 Ott is az orániai családnak egy tagja volt a vezér. A spanyolok már készek voltak a békére, de Richelieu politikája tovább is meghiusította a kiegyezést. Fridrik 1638-ban a fontos Anverst vette ostrom alá. Itt azonban teljesen kitünt, mennyire hatalmasabb volt a kereskedői érdek a katonainál. A hollandus városok Anversben, melynek nagy forgalmát ők örökölték, veszélyes versenytársat láttak, ha az a köztársasághoz tartozik, míg ha az ellenségnek marad kezében, szabadon nyomhatják el kereskedését. Amsterdami kereskedők szállították a versenytárs védelmére a szükséges hadi szereket. Az ostrom nem vitt eredményre. Ezen időtől fogva a szárazföldi háború egészen abban maradt. A rocroyi csata (1643-ban) teljesen fölfedte a spanyol birodalom gyengeségét. Attól kellett tartani, hogy a feltörekvő Francziaország foglalja el Belgiumot és így a köztársaságnak az előbbinél még veszedelmesebb szomszédjává válik. Az orániaiakat egyenesen Francziaország hiveinek tekintették, mert mind tovább kívánták húzni a háborút. Annak érdeke pedig már a kereskedőkre nézve is megszűnt. Portugália, miután Spanyolországtól elszakadt, sietett békére és szövetségre lépni Hollandiával. Az 1641-ben kötött béke a hollandusok kezében hagyta braziliai hódításaikat. Tengeren már el volt döntve túlsúlyuk a spanyolok fölött, különösen mióta Tromp Márton admirális szétvert a csatornában egy nagy spanyol hajóhadat (1639 okt. 21.). A keleti bonyodalmak, különösen a svédek és dánok közti háborúk már inkább érdekelték a kereskedőket, mint Spanyolország, honnan már csak csekély nyereség volt várható. A rendeknél túlsúlyra jut az a párt, mely csak a tengeri háborúra kész megszavazni a költséget, de nem a szárazföldire. Midőn Fridrik Henrik 1647-ben meghalt, már semmi akadálya sem maradt a békekötésnek. Az 1648 elején kötött szerződésben a spanyol király teljesen elismeri az egyesült tartományok függetlenségét. Kezökben marad, a mit tengeren és szárazon hódítottak. A Selda torkolatai és Belgium más kikötői zárva maradnak, mi a hollandiai kereskedésnek legveszedelmesebb versenytársát bénította meg. A békét Francziaország részvétele nélkül kötötték, mely igen rossz néven vette szövetsége elhagyását.
A köztársaság teljes békét nyert kifelé és nemsokára alkotmányos tekintetben is nagy változás állott be. Fridrik Henrik fia, II. Vilmos, kit elismertek helytartónak, erélyesen akarta érvényesíteni jogait. Természetesen ellentétbe jutott Hollandiával, mely el akarta bocsátani az egész katonaságot. Ez az egy tartomány többet fizetett, mint a többi összesen és szükségtelennek tartá békében a nagy hadi költséget. A helytartó önhatalmúlag elfogatta az ellenzék több vezérét és el akarta foglalni Amsterdam városát. Ez a terve meghiúsult és maga már 1650-ben meghalt huszonnégy éves korában. Egy héttel halála után született fia, a későbbi III. Vilmos. Az orániai párt vezér nélkül maradt, az aristokratikus kereskedő párt jutott újra túlsúlyra.
Míg Hollandia szabadságharcza és annak dicsősége kiválóan az orániai dynastia nevéhez van fűzve, az ország gazdasági, műveltségi és diplomatiai fejlődése tekintetében a városi polgárság köréből kiemelkedő aristokrátiát illeti meg a főérdem. Egész Európát fenyegette XIV. Lajos birodalma, ez a hatalmasan kifejlődött dynastikus és katholikus állam. Épen abban áll a hollandiai köztársaságnak nagy világtörténeti szerepe, hogy ezen újabb egyházi és politikai hegemónia ellen ép úgy védelmére kelt a szabadságnak, mint előbb a spanyol zsarnokság ellen. Ez az ellentét nem volt esetleges, hanem mélyen a tényekben gyökerező. A modern munka és szabadság alapján létrejött Hollandia belső szövetségben állott a középkori Spanyolország ellen a Bourbonokkal, míg azok világi, úgyszólván polgári politikát űztek. Élet-halálharczot kellett vívniok ellenök, mihelyt ott ismét uralomra jutottak a polgárság ellenében a nemesség és papság középkori hatalmai. E szempontból a franczia hegemónia ellen vívott harcz egyenes folytatása a spanyol uralom elleni fölkelésnek.
Tudjuk, hogy Francziaország mennyivel erősebb volt a régi ellenségnél. Ereje leginkább abban állott, hogy a modern eszmék befolyása alatt anyagi és szellemi téren egyaránt kifejtette segédeszközeit, ép úgy, mind Hollandia. Csakhogy a kifejtett erőt nem csupán nemzeti, hanem dynastikus és vallásos czélok elérésére fordította a király. Ennek ellenében a köztársaság azon rövid idő alatt, midőn szabadon intézhette ügyeit, következetesen vitte keresztül külső és belső politikájában a kizárólagos világi és polgári szempontok. uralmát.
Kereskedők országában természetesen a gazdagodás az első szempont. Ipar és kereskedés virágoztak; minden szerződésben idegen országokkal gond volt ezek biztosítására. Mindenünnen ide özönlött a pénz az árúk és viteldíj fejében, mely a hollandus hajókat és vállalkozókat illette meg. Az országnak csekély volt a lakossága, ezért nyitva állott minden nemzet- és vallásbeli telepedők előtt. Az arminiánusok üldözésén kívül, mely csak rövid ideig tartott, és melynek inkább politikai volt az oka, mint vallásos, az egész korszakon át nem értesülünk arról, hogy az állam egyházi okból bárkitől megvonta volna oltalmát. A Belgiummal határos területen nagy számmal laktak katholikusok, ezeket a városi aristokratia mindig megvédte az orániaiak és a vakbuzgó papság üldözése ellen. Hollandiában vonta meg magát a kiűzött portugalliai és spanyol zsidók nagy része, kik a felkelésben vitézül harczoltak régi elnyomóik ellen és teljes vallásszabadságot élveztek. Általában bizonyos vallásos közöny jellemzi az egész gazdag és uralkodó városi aristokratiát. A szabadságharcznak fanatismusa helyébe, midőn első sorban a kalvinismus állott szemben a római hitű Spanyolországgal, nyugodt és mérsékelt érdekpolitika lépett, mely az egyházi érdekeket el birta választani az államiaktól.
Már kifejtettük, mily gyors Hollandia kereskedelmi lendülete a XVI. és XVII. század fordulóján, midőn a keleten a hollandus hajóhad foglalja el egymásután a portugallok régibb telepeit. E korszakban még növekszik e gyarmatok becse. Batavia ekkor emelkedik délkeleti Ázsiának nagy emporiumává. Ott mindig nagy hadi erő, 5–6000-nyi rendes katonaság állott készen. A város fehér házaival egészen hollandus módon épült, utczáit ezernyi sokaság lepi el és minden nemzet kereskedői felkeresik kikötőjét.156 A kormányzót rendesen három évre küldik, de mindig meghosszabbítják ezt az időt és korlátlan hatalmat engednek neki. De ha tanácsosai ellenére határoz, az egész felelősség reá hárul.
A fűszerekkel való kereskedés majdnem kizárólag a hollandusok kezére jut. Igaz, hogy kérlelhetetlenül, rideg kereskedői önzéssel aknázták ki uralkodó helyzetöket. Minden más európai hajót kizártak birtokaikból, míg magok nagy csempészetet űztek más európai államok gyarmataiban. A fűszerszigetek lakóit a szerecsendiófák kivágására kényszerítették, hogy ezen fontos czikknek csekély legyen a mennyisége, s így magas az ára. A virágzó Jáva szigetet, mely mindinkább központjává vált ázsiai birtokaiknak, valóságos rabszolgafölddé változtatták, hol a benszülöttek kizárólag a hollandusok részére művelték a földet. Ott a kormány határozta meg a czikkek árát. Az államnak igen nagy érdekében állott a keletindiai társaság felvirágozása, mely nyereségének tizedét fizette adó gyanánt, harminczadát pedig a helytartónak adta.157
Kelet-Indiának elpuhult lakossága elviselte azt a jármot, melyet ily csekély számú idegen nép helyezett reá. Sokkal nehezebb feladat várt a nyugotindiai társaságra, különösen az újonnan meghódított Braziliában. Ott a győzők lefegyverezték a portugall lakosságot és aztán nagy adót róttak reá. Magoknak tartották fönn a főczikkekkel, különösen a rabszolgákkal való kereskedést. Az elnyomott nép felkelt és Vieira Fernandes Jánosban vitéz vezérre talált. A guerilla-háború lehetetlenné tette a hollandusoknak a nyilt vidéken tartózkodást. Városaikat is egymásután elfoglalták a felkelők. Végre 1654-ben az utolsó, Recife is elveszett és a hollandusok uralmának déli Amerika szárazföldjén vége szakadt.158
Ezalatt más, hatalmasabb ellensége támadt Hollandia kereskedelmi hegemoniájának. Elbeszéltük már,159 mint rázta le a republikánus Anglia a navigatio acta által a hollandiai szállítók igáját és mint szerzett fegyverrel kereskedésének szabadságot és zászlajának tiszteletet. A háború szerencsétlenül folyt Hollandiára nézve, mely elveszté legkitünőbb admirálisát, Trompot. A kereskedés szünetelt, sem a Keleti-tengerben, sem az Oceánban nem lehetett halászni, Amsterdam lakossága rohamosan fogyott. Az ország érdeke a békét követelte és ebben találkozott Cromwell kívánságával. Láttuk, hogy az 1651-ben megkötött szerződésben Hollandia elismeri Anglia elsőségét az azt környező tengereken. Hanem e békének nagy volt hatása az ország belső fejlődésére is.
Az orániaiak, mint a Stuartok rokonai, ellenségei voltak az angol forradalomnak és tőlök indult ki a legtöbb, II. Károly uralomra jutására czélzó vállalat. Hatalmuk megszorítása ezért ép úgy érdekében állott Cromwellnek, mint a hollandiai aristokratikus pártnak. A béke kötésekor Cromwell egyenes feltételül szabta, hogy az egyesült tartományok többé ne emeljenek senkit az orániai családból magas méltóságra. A generalis statusok ehhez nem járultak, hanem Hollandia, pensionariusának, Witt Jánosnak vezetése alatt, titkos egyezségben elfogadta. Az aristokratia mindjárt II. Vilmos halála után ezen irányba igyekezett terelni az alkotmányt. Hollandia rendei akkor visszahelyezték hivatalaikba a helytartó által elfogatott férfiakat, az egyes városokra ruházták a tisztviselők választásának jogát, sőt, minthogy ők adták a pénzt, még a hadügyet is befolyásuk alá vonták. A többi tartomány féltékenyen nézte Hollandia hegemoniáját és az 1657 január 18-án megnyiló rendkívüli országgyűlésnek jutott a nehéz feladat, meghatározni a szövetséges tartományok jogait és kötelességeit s intézkedni a vallás, a hadügy, a helytartóság fenforgó kérdéseiben.160
Minthogy nem volt határozott alkotmány, minden fontos kérdésben Hollandia döntött pénzügyi és értelmi túlsúlya által. Ha azonban szavazásra került a dolog, minden egyes tartományt és várost egyaránt csak egy szó illetett meg. A katonákat nemcsak a generalis statusok iránt kötelezte esküjök, hanem az őket fizető provincia, sőt lakóhelyök iránt is. Ily módon akarták elejét venni a zsoldosok hatalomra jutásának, csakhogy egyúttal megszüntették a hadvezetéshez szükséges egységet. Legfontosabb a helytartói kérdés tárgyalása. Hollandia szerint az egyesült tartományok köztársasága ép úgy el lehet egy ember kormánya nélkül, mint a régi Athén vagy Róma. Az orániaiakat nem illeti meg semmiféle örökös jog. Igaz, hogy nagy szolgálatokat tettek az államnak, de nagy fizetést is húztak, 1585-től 1654-ig 19 millió hatszázezer forintot. A helytartói állás betöltetlenül maradt.
Mint Olden Barneveld idejében, most is Hollandia pensionariusa intézte a köztársaság ügyeit. Húsz éven át viselte e méltóságot Witt János, kit huszonnyolcz éves korában tisztelt meg vele polgártársainak bizalma. Egyaránt kitünt mint tudós, mint államférfiú és mint ember. Belátta, hogy országát csak diplomatiája és gazdagsága tarthatja fenn a szomszéd hatalmas birodalmak között s azért külső szövetségek által igyekezett magát biztosítani. Egyelőre Anglia volt veszélyesebb, azért Francziaországhoz közeledett, északon pedig Svédországgal tartott fenn benső viszonyt. A béke után csakhamar új lendületre jutott az ipar és a kereskedés, s az állam pénzügyei ismét szilárd lábon állottak. Jellemző, hogy a hollandiai államadósság csak 4 százalékot kamatozott azon időben, midőn a franczia királyok 8–10 százalékot fizettek. A szárazföldön már nem fenyegetett veszély, a tengeren új meg új diadalok biztosították a hollandus hajóhadnak uralkodó állását.
Brazilia elvesztéseért kárpótlást nyujtott a Jóremény foka, melyet 1651-ben kezdtek betelepíteni, s Ceylon, melynek fővárosát, Colombót, 1656-ban foglalták el a portugalliaiaktól. Ez által birtokukba vették az Indiába vivő útnak legfőbb állomásait.
A Jóremény foka a főmegállóhely Európa s India közt, minden arra járó hajó kiköt ott és a város el van látva mindennel, ami a hajók kijavításához s az élelem és szertár pótlásához szükséges. A hollandusok egymásután összevásárolták a földet a kaffer főnököktől, kik valamelyes dohány és pálinka fejében beljebb vonultak a szárazföldre. A tartomány természettől kopár és száraz, de a hollandusok mégis egyikét ültették ott a világ legszebb kertjeinek. A foktól néhány mérföldnyire franczia hugenották alapítottak gyarmatot, szántanak, vetnek, szőlőt ültetnek s minden jóban bővelkednek.161
Északkeleti Európában is fentartották domináló helyzetöket. Midőn Svédország 1656-ban Lengyelországot és később Dániát fenyegette végveszélylyel s attól kellett tartani, hogy a Keleti-tenger minden partvidéke svéd uralom alá kerülve elzáratik a hollandus hajók elől, a köztársaság nagy hajóhadat küldött oda és békére kényszeríté a hadviselő feleket. A Földközi-tengerben is diadalmasan jelentek meg hajói. Észak-Afrika kalóz államait egymásután megbüntették és a hollandus hajók tiszteletére kényszerítették Ruyter és Tromp Márton vitéz fia, Tromp Kornél. A távol Keleten, Khinában, Japánban, Perzsiában, mindenütt Hollandia képviselte az európai műveltséget. Észak-Amerikában, Uj-Angliától délre a Hudson mellékén virágzó gyarmatot alapítottak a kivándorló arminiánusok, melyet Uj-Nederlandnak neveztek, fővárosát pedig Uj-Amsterdamnak.
Midőn 1660-ban ismét a Stuartok jutottak Anglia trónjára, mind nehezebb lett Wittnek és pártjának állása. Az angol befolyás ellen, mely az orániaiak érdekében érvényesült, franczia szövetség által biztosították magokat, melyet 1662 ápril 27-én kötöttek. Az orániai párt, mely annál erősebben mozgott, mennél inkább közeledett nagykorúságához III. Vilmos, keresztülvitte még ugyanazon évben az angol szövetséget is. Ez azonban nem lehetett állandó, annyira szemben állott a két országnak kereskedelmi érdeke. Az angol kalózok még béke idején megtámadták a hollandus hajókat és egy angol kereskedő társaság 1664-ben elfoglalta Uj-Nederlandot. Anglia az orániai pártban bízva, mely lankasztotta a köztársaság erejét, megkezdette a háborút, Witt ellenben Francziaországnak szerződés által kikötött segítségére számított. A háború eleinte nem folyt szerencsésen a hollandusokra nézve, XIV. Lajos nem felelt meg kötelezettségének, s a papság által izgatott köznép erősen zavargott a pensionarius és pártja ellen, melyet azzal vádoltak, hogy csak azért keverték az országot háborúba, hogy tovább is ők uralkodhassanak. Hanem Ruyter, ki Afrikából akkor tért vissza, csakhamar helyreállította a tengeren a köztársaság túlsúlyát. Witt, hogy az orániai pártot lekenyerezze, a köztársaság fiának jelenteté ki III. Vilmost és környezetéből eltávolította az angolokat. XIV. Lajos pedig, midőn attól kellett tartania, hogy különben az orániai párt kerekedik felül, megadta a kívánt segítséget. Különben is azt követelte emelkedő hajóhadának érdeke, hogy egyik fél se nyerje el a tengeren a kizárólagos uralmat.162 Hanem azért mégis a hollandusok viselték a háború egész terhét, őket illeti meg annak egész dicsősége.
Angolországban nemsokára szomorúság váltotta fel a győzelmeken való örömöt. Az 1666. év folyamában ott borzasztó pestis dühöngött, majd pedig tűzvész pusztította el Londont. Az ország kész volt a békére és a király is hajlott reá. Az alkudozások folyama alatt Ruyter benyomult a Themse torkolatába, tönkre tette az ott állomásozó angol hajókat és heteken át uralkodott Anglia főfolyójának torkolatán és a csatornán. Ez és XIV. Lajos unszolása békére kényszeríté II. Károlyt. A békét Bredában kötötték meg (1667 julius 31.). Ebben Uj-Nederland és fővárosa, melyet New-Yorknak neveztek el, az angoloknak jutott, Surinam ellenben, déli Amerika északkeleti részén, a hollandusoknak. A köztársaság javára enyhítették a navigatio acta több meghatározását.
Ez a béke és a reá következő aacheni béke, melyben a triplealliance hátrálásra kényszeríté XIV. Lajost és fentartá a gyönge spanyol birodalmat szomszédjául, tetőpontra emelték Wittnek és az általa vezetett köztársaságnak tekintélyét. A belső viszonyok is megszilárdultak. Hollandia tartománya mindenkorra össze nem egyeztethetőnek akarta kimondani a főkapitányi és a helytartói állást hogy ez által véget vessen az orániai párt reményének. Ott 1667 végén határozattá vált az ú. n. örökös edictum, mely szerint a városok magok válaszszák tisztviselőiket és soha se ruházzák e jogot másra; a rendek magok nevezzenek ki a tőlük függő állomásokra, a katonaiakat kivéve: végre, hogy a helytartó többé ne lehessen egyúttal főkapitány.163 Igaz, hogy a többi tartomány ezt nem ismerte el, hanem azért 1670-ben már mindannyian elfogadták a helytartóságnak a hadvezérségtől való elválasztását.
Az aristokratikus kormány dicsőségét a tengeri háborúban, létjogát az ország felvirágzásában találta. Mihelyt külső veszély fenyegette az országot és szárazföldi seregre volt szükség, meg kellett buknia azon kormánynak, mely tudatosan elhanyagolta a hadsereget és vezetőit, mint a melyek reá nézve veszedelmesekké válhatnak. A hollandus pénzaristokratia azon helyzetbe jutott az orániaiakkal szemben, a minőbe Hamilkar és Hannibal döntötték egykor a carthagóit. A francziák 1672-iki támadása, mely nyilvánossá tette Witt kormányának katonai gyengeségét, ismét az orániai pártot segítette uralomra. A Witt elleni támadásban összejátszott sok alacsony érdek is, de bizonyos, hogy első sorban a haza fennállásának érdeke buktatta meg a köztársasági pártot. Witt és társai készek voltak, mint hajdan az ázsiai görögök, elköltözni és Jávában alapítani új, hatalmasabb hazát; az orániai párt érdeme az, hogy nem esett kétségbe és megmenté nemzetének európai létét. Bizonyára az ifjú orániai Vilmost illette meg a fő érdem hazája megmentésében, a hadvezetés és a diplomatia terén egyaránt. Míg a háború tartott, az aristokrata párt, melyet francziának nevezett a nép, nem gondolhatott régi hatalma visszaszerzésére. Később pedig XIV. Lajos maga gátolta meg e pártnak újra befolyásra jutását. A hugenották üldözése által, kiknek szenvedése erős visszhangot keltett az egész protestáns világban, árulássá tette a politikájához való közeledést minden református szemében. Csak Amsterdam városa tartotta fenn az ellenzéket orániai Vilmos ellen és kész volt megtagadni a hadi segélyt, hogy megtudja, mennyivel erősebb a város határozata az orániai herczeg parancsánál. Hanem 1684 után ott is felülkerekedett az orániai párt. Vilmos és Hollandiának vele egyetértő pensionariusa, Fagel Gáspár, intézték teljes hatalommal országuk külső politikáját. Látták, hogy az ország egyedül gyenge ellenállani Francziaországnak s főfeladatukká szövetségek szervezését tették XIV. Lajos túlsúlya ellen. Ilyen módon vált a kis Hollandiából Európa diplomatiai központja.
Csekély területen oly nagy diplomatiai, katonai, kereskedelmi, tudományos és művészeti tevékenység fejlődött ki az egyesült tartományokban, annyi anyagi és szellemi kincs gyűlt ott össze, hogy azzal csak az ókori Görögország és Olaszország a renaissance korában hasonlíthatók össze, de nem a modern Európának bármely más országa. A Spanyolország ellen kivívott politikai és vallásos szabadság öntudata hatotta át az egész népességet. Uralma alatt látá a tengert, mely ellen addig élet-halál harczot kellett vívnia, zsákmánya gyanánt a távoli mesés országok kincseit. Aránylag kevés ember fejtette ki ezt az óriási munkaerőt, így minden egyesnek meg kellett feszíteni erejét. A kivívott siker gazdagságra s politikai szereplésre segítette az előkelőket. Nem tekintve az orániaiakat, nem volt a közügyekben kiváló férfiú, a ki nem a városi polgárság soraiból került volna ki. A középkori nemesség egészen háttérbe szorult a városi pénzaristokratia mellett. A gazdag osztály oldalán kiváló jelentőségre tett szert az értelmi felsőség is. A közügyek vezetése nagy diplomatiai készültséget igényelt és azt akkor a világ egyik aristokratiája sem sajátította el annyira, mint a hollandiai. A gazdag kereskedőnek fiai, miután tengeren vagy szárazon szolgálták a köztársaságot, szép mezei lakaikba, japáni vagy khinai ízlésű kertjeikbe visszavonulva, a tudománynak éltek, megismervén hazájuk és a többi országok viszonyait és erejét. Míg egyebütt épen ezen korban jutott túlsúlyra a királyság a rendek fölött, itt büszke s férfias önérzet szállhatta meg az uralkodó osztályt, mely nemcsak a spanyol, franczia és angol túlhatalom ellen tudta megvédeni hazáját, hanem az orániai katonai tyrannis és a csőcselék uralma ellen is. E korszak államférfiai, különben is lelkesült művelői a classikus tanulmányoknak, méltán láthatták magokban Róma senatorainak utódjait. És az egész népet áthatotta a függetlenségnek és jólétnek érzete, oly fokban, mely ismeretlen volt a többi szárazföldi Európa elkorhadt városi polgársága és rabszolgává aljasodott jobbágysága előtt. Mindnyájan egyaránt védték a hazát, mindnyájan hozzájárultak uralmához és gazdagodásához, s a törvény előtt nem ismertek magoknál magasabbat. Midőn pfalzi Fridrik, a szerencsétlen téli király, bukása után Hollandiában vonult meg, a mint nyulászott, betévedt egy pórnak répaföldjébe. «Elébe lép a pór, ünnepi ruhájában, fekete spanyol posztóból, nagy ezüst gombokkal, és egy erős legényével vasvillát fogva, ily szavakkal fogadta a királyt: Cseh király, cseh király, miért jöttél répaföldemre, melyet annyi bajjal vetettem be? A király visszament, mentegetődzve, hogy kutyái vezették oda, akarata ellenére.» Michelet ezen eset elbeszélésénél hozzáteszi, hogy messze kellett volna akkor menni, míg hasonló szabadságot találnak, s hasonló merészséget a munka gyümölcsének megvédésében. «Francziaországban a gályára küldték volna ezt a parasztot, Németországban pedig a király kutyáival tépette volna szét.»164
Hollandia hatalmas és magas műveltségű aristokratiáját tudománya tükrözteti vissza, jólétnek örvendő, daczos és független népét művészete. Mindkét téren még állandóbb volt az ezen kis nép által kivívott eredmény, mint az, melyet hőseinek köszönt tengeren és szárazon.
A németalföldi irodalomnak létrejöttétől fogva modern szinezetet ad, hogy első sorban természeti és gazdasági feladatok megoldásán fáradott. A sok csatornaépítés, a hajózás, a gyakori várostromok igen nagy lendületet adtak a mathematikának és alkalmazásának a physika tüneményeire. Itt lép fel először a nagyító üveg, mint a tudományos kutatás egyik leghathatósabb eszköze. Leuwenhoek és Swammerdam észleletei egészen új alapot adtak az élettannak és természetrajznak. A messzelátó üveg szintén hollandus találmány. A legkiválóbb államférfiak, mint Olden Barneveld és Jan de Witt előszeretettel foglalkoztak mathematikai és physikai problemákkal. A nemzet jelleme, higgadtságánál és pontosságánál fogva, kiválóan elősegítette a tisztán tapasztalati módszer alkalmazását és kifejtését.
Mind a mellett, hogy ily nagy lendületet vettek a tapasztalati tudományok, a hollandus aristokratia műveltsége első sorban philologiai. Leida és Utrecht szabad egyetemein gyűltek össze nem csak az országnak, hanem egész Európának legkiválóbb humanistái. Francziaország üldözött tudósainak itt kinálkozott menedékhelye. Ezen egész korszakon át határozottan Hollandiánál volt az elsőség a classikai tudományok művelésében. A rotterdami Erasmusnak méltó utódai voltak a leidai egyetem tanárai közül Justus Lipsius, Scaliger, Gronov, Heinsius Dániel és Miklós, mint a régi remekírók kiadói és magyarázói. Az amsterdami «Elzevir» kiadások mai napig gyönyörködtetik a philologusokat, nem csak kiállításuk szépségénél fogva, hanem a szöveg helyessége miatt is. Minthogy az ország nyelvét csak kevesen beszélték, itt kizárólagosan és tisztán a latin nyelv maradt az uralkodó, mint a tudományos irodalom és a főiskolák nyelve. Ez tette lehetővé a legkülönbözőbb nemzetek tudósainak összeözönlését, ez a hollandus főiskolák látogatását a legtávolabbi nemzetek tanulni vágyó ifjúsága által. A magyar protestánsok nagy számmal látogatták Leida, Utrecht és a kis Franekera egyetemeit egész a XVIII. század végeig és ott jelent meg a magyar protestáns hitirodalomnak aránylag nagy része.165 Az egyetemek mellett felvirágzott a népiskola és a gymnasium is, s a legkisebb helységek is gondoskodtak a gyermekek neveléséről. Ez által a műveltség szétáradt az egész országban, a többi Európában akkor még ismeretlen mértékben.
Első sorban a jogi és alkotmányos kérdések érdekelték a szabad ország uralkodó osztályát. Mint előbb Velencze, most ez a köztársaság fejtette ki a diplomatiát hatalma és európai állása egyik leghatalmasabb eszközévé. Legjobban az amsterdami és rotterdami kereskedő, világjáró patriciusoknak állott módjában megismerkedni az egész föld államainak berendezésével, politikájával és segédeszközeivel. A harmincz éves háború korában Amsterdamban megjelenő Elzevir által kiadott Respublica-k, valóságos encyklopaediáját képezik azon kor államtudományának.166 Hollandus volt az a férfiú, ki először dolgozta fel önállóan és magas szempontok szerint a nemzetek egymással való érintkezésének törvényeit békében és háborúban, s megállapítá a nemzetközi jog tudományát. Grotius Hugo volt ez (1583–1645), kiről mint Olden Barneveld barátjáról és Arminius követőjéről emlékeztünk meg. A háború és béke jogáról szóló három könyve mai napig is nagy tekintélynek örvend, bár példáit, azon kor műveltségét követve majdnem kizárólag a classikus népeknek és a szent irásnak köréből veszi.167 Az által, hogy az emberi társaságot nem csak Istentől berendezett intézménynek tekinti, hanem egyúttal természetes állapotnak, s így természetesen, szükség és czél szerint igyekszik megmagyarázni az alkotmányokat és törvényeket, megalapítója lett a természeti-, az észjognak. Nagy tekintélynek örvendett a tengerek szabadságát vitató értekezése is, bár, mint láttuk, a hollandusok, ha érdekök úgy kivánta, elzárták a tengert versenytársaik elől. Általában az egész koron át a hollandus patriciatus szolgáltatta a legtanultabb és legügyesebb diplomatákat, itt szövődött a legtöbb alku, szerződés és szövetség, s a XVII. század utolsó harmadában Németalföld városai voltak a békekötések színhelyei.
Tudomány tekintetében Hollandia aristokratiája tűnik fel az olasz renaissance méltó örököse gyanánt. Azon téren is versenyre lép ez az északi, ködös, mocsaras ország a verőfényes szép Italiával, melyen az a modern népek közt mai napig is utólérhetetlen maradt: a művészetén. Csakhogy a népjellem különbözőségének megfelelően itt egészen más annak tárgya és szelleme.
Az olasz művészet első sorban az egyházat szolgálta, azután a nagy községek és családok megörökítésére volt hivatva. Ott a nyilvános élet áll első sorban. A nagy és pompás egyházak s paloták, a hősök és uralkodók szobrai, a szent képek és a történeti személyeket vagy eseményeket tárgyaló festmények, mind bírtak bizonyos politikai vagy egyházi czéllal. Hollandiában is élénken ki van fejlődve a vallás és a közügyek iránti érdek, hanem csak második sorban áll: az első mindig a család, az annak tűzhelye körüli élet marad, A protestantismus, melynek egyik legridegebb felekezete maradt itt az uralkodó, véget vetett az egyházi művészetnek, úgy az építészet, mint a szobrászat terén. Állami épületekről itt, hol alig volt állam, nem igen lehetett szó, legföllebb városiakról. Hanem a házi élet, melynek kifejlését a klima is elősegítette, s mely mélyen összeforrott a vallásos meggyőződés belsőségével, oly kifejezést nyert, minőben addig nem részesült s a mely mind a mai napig mintaszerű maradt.
Nyilvános épületei közül ezen korból való Amsterdam városháza, melyet a világ nyolczadik csodájának tekintettek büszke építői. «A házak középkoriak, erkélyeik az utcza felé fordulnak, a tetőn szobrok, vázák, obeliszkek, néha kőből faragott juhok vagy tulkok foglalnak helyet, a párkányzatokat és az utczára nyíló lépcsők oldalát sűrűn lepi el tarka diszítés. Nagy ablakok és a köveket elválasztó fehér mészvonalak enyhítik a falak sötét színét. Földszint csapszék van vagy bolt, a legfelső emeleten raktár, melyből egy emelőgép nyúlik ki a csatorna színéig. Az egész a jólétnek, az életen való örömnek adja képét.»168 A városi házaknál pompásabbak a gazdag kereskedőknek villái. Japáni vagy khinai izlésű kertek veszik azokat körűl, minden világrészből összegyűjtött virágokkal és fákkal. Különösen a tulipán volt a hollandus kereskedők előtt kedves, némely fajaival valódi börzejátékot űztek és ritka szép példányokért mesés árakat adtak. Harlem volt az első kertészváros Európában.
Körülbelül a szabadság kivívásával egyidejű a hollandus festészet azt kifejlése. A XVI. században még egészen az olasz művészettől függő; most sajátos életre ébred. Az embert, és az őt körülvevő természetet igyekszik feltüntetni olyannak, a minőnek látszott. Minden egyes előkelőbb polgár, minden vadász- vagy lövésztársaság igyekezett művész keze által való megörökítésre. Látjuk arczukon azt a daczot és azt az önbizalmat, mely lebirkózá Spanyolország gőgjét és nem engedé korlátlan hatalomra jutni az orániaiak heroikus családját. «Ott látjuk a pórt kunyhójában, a korcsmában, vagy a nagy hársfa alatt, a nemest a vadászaton, a patriciust mulató helyén. Teljes elevenségben rajzolja a vidéket, mely eddig ismeretlen módon tükrözteti vissza világítása által a művész hangulatát» A kövér alföldön legelnek a békés tehenek, a kotlósra és fiaira lecsap az ölyv, a tengert kereskedő hajók vagy hadi flották lepik el. Nincs semmi, a legközönségesebbet és mindennapit sem véve ki, mit méltónak ne tartanának a művész ecsetére és minek ne birnának hű kifejezést adni. Nem nagy tárgyak és szép alakok által hatnak, hanem a részletek hűsége és természetessége által. A képek nem szolgálnak templomok vagy paloták diszítésére, hanem inkább magánosok kedvtelésére, ezért alakjuk kisebbé, kidolgozásuk pontosabbá és gondosabbá válik.
Mondhatni, hogy e korban a festészet Hollandiának nemzeti ügye, s minden városában kifejlődött ez a művészetté emelkedő mesterség. A régibb mesterek közt legnagyobb hirre tett szert az arczkép egyik első nagy művelője Hals Ferencz. Műveit különösen a szinek élénksége és az alakok tárgyilagos kifejezése tünteti ki. A legnagyobb hírre mindannyi közt a leidai születésű Rembrandt jutott.
Rembrandt van Rijn (1608–1669), már huszonhárom éves korában Amsterdamba költözött és azontúl állandóan ott lakott. Korán jutott nagy hirnévre és jólétre. Ezen időből való arczképe, melyet maga festett, büszke és nemes férfiúnak tünteti fel, pompás és drága öltözetben, az akkori előkelő világ módjára. Ifjú boldogságát rajzolja az a kép, melyen első nejével együtt festette le magát. Idővel roszszabbra fordult sorsa, el kellett adni becses gyüjteményeit és daczos önérzete elidegeníté tőle a megrendelők nagy tömegét. Szegénységben halt meg, de híre halála óta nőttön-nőtt.
Rembrandt.
Maga rajzolta képe után.
Művészete addig ismeretlen sokoldalusággal öleli fel a szentirás, a történet és az élet tárgyait. Az ó-testamentomból vett alakjait az amsterdami zsidók ruháiba öltözteti, közülök veszi a modelleket patriarcháihoz és prófétáihoz. Általában igen szereti pompás és idegenszerű környezetbe helyezni alakjait, még ha a köznapi életből veszi is őket. Hollandia akkori állapotát tükrözteti ez vissza, melynek higgadt és prosaikus népe a kereskedés által összeköttetésbe jutott az egész világ kincseivel. Legnagyobb hírre arczképei és csoportozatai tettek szert. Alakjai úgyszólván élnek és minden vonásuk kifejezi foglalkozásukat, vagy érzésöket. A legnevezetesebbekhez tartoznak: az anatomiai előadás (a hágai museumban) és az amsterdami lövészegylet kivonulása. Legsajátosabb különössége a fény és árny elosztása. A nagy olasz festőknél a fény uralkodik, annak köszönik képeik nagy hatását, nála a sötétség és annak finom árnyalatai adják meg az alakoknak és tájaknak a sajátos jellemet.169 Képei rendesen sötét tereket mutatnak, melyekbe csak egy fénysugár hatol, hogy megvilágítva kidomborítsa az alakokat. A félhomály mesteri kezelése Rembrandt óta el volt hanyagolva, míg azt napjainkban Munkácsy Mihály meg nem újította.
A későbbi amsterdami festők egészen Rembrandt hatása alatt állottak. Nem uralkodtak oly széles terület fölött, inkább a művészet egyes ágaiban törekedtek tökélyre. Van der Velde Vilmos (1633–1707) képein a tengert látjuk, a hullámok játékát, melyet a felhők szállása egészít ki és élénkít. Hobbemma kiváló előszeretettel rajzolja kicsi, de szerfölötti gonddal alkotott műveiben hazájának tájait. Van der Velde Adrián az idyllikus vidékeknek, nyájaknak, majoroknak remek ábrázolója. Az állati életnek Potter Pál (1625–1659) volt legkitünőbb megfigyelője s festője. Hasonló tökélyre vitte Huysum János (1682–1749), a virágok festését.
Hollandia más nagy városaiban is virágzott a művészet. Harlemben, hol Hals Ferencz befolyása volt az uralkodó, leginkább az életből vett víg és kedélyes jeleneteket festettek. Az ilynemű genreképírás leghiresebb képviselője van Ostade Adrián (1610–1685), ki különösen a paraszt- és katonaéletet tünteti fel durva kedvteléseivel. Gerhard Dow a csendes háziéletet hozta kifejezésre. Jan Steen, maga is korcsmáros, a korcsmai jelenetek humorát örökíti meg. Terburg Gerhard (1608–1681) a szinezésben méltó versenytársa Rembrandtnak, inkább a magasabb osztályok életének adja rajzát egyes csoportokban. Wouverman Fülöp a háborúnak örökké változó jeleneteit tárja elénk. Ruysdael Jakab (1625–1682) a tájképnek, különösen az erdőnek, eddig utól nem ért mestere. A tájkép festése Harlemen kívül Delftben és Leidában is virágzott.
Politikai, gazdasági és tudományos tekintetben a szabad Németalföld messze felülhaladá a spanyol Belgiumot, de művészet tekintetében ez méltán kelhetett vele versenyre. Világos példája annak, mily szabad, az egyén geniusát követő, e művészet és mennyire nem függ a politikai viszonyoktól.
Belgium, mint katholikus ország, szorosabban fentartá kapcsolatát Olaszországgal, mint Hollandia., s a XVII. század legtöbb művésze nem más, mint a nagy olasz mesterek tanítványa. Olaszországban tanult a nagy Rubens is.
Rubens.
Maga festette képe után.
Rubens Péter Pál 1577 jan. 29-én született Köln közelében, hova családja a szabadságharcz alatt menekült Anversből. Családja visszatért a katholikus hithez és az ifjú Anversben nyerte első kiképzését. A háború nagy csapásai és az általános elszegényedés nem lankasztották ott a művészet szeretetét, az 58,000-nyire apadt lakosság közt még mindig 300 szobrász és festő talált munkát. Mint fiatal mester ment Olaszországba és nyolcz évet töltött ott a nagy művészek képeit másolva. Nagy hírrel koszorúzva tért vissza, Albert főherczeg és neje Izabella infansnő barátságukkal tisztelték meg, úgy élt nagy gazdagságban Anversben. Midőn egy kóbor vegyész ajánlatot tett neki, hogy közli vele az aranykészítés titkát, e szavakkal utasítá vissza: már rég bírom szineimmel és ecsetemben. Munkásságát csak néha szakították félbe diplomatiai czélú utazásai Madridba és Londonba, melyek által, kitünő ügyességénél és nagy hirénél fogva, nagy szolgálatokat tett a brüsseli udvarnak.
Van Dyk.
Önmaga által festett arcképe.
Mint festő az olaszok tanítványa, a mennyiben tárgyait a szentírás, vagy a történet hatásos jeleneteiből meríti s alakjait hatásra számítva, fényesen csoportosítja. Csakhogy személyeiben nem az idealis szépséget állítja elénk, hanem valódi embereket, húsból és vérből. Az emberi test szinét kiváló előszeretettel és hűséggel festi, alig hasonlítható vele össze e tekintetben más, mint Titián. Guido Reni azt kérdé, nem vegyít-e ez a belga vért a szinei közé? Leghíresebb képeihez tartoznak a Krisztus levétele a keresztről (az anversi St.-Jakab egyházban) és a IV. Henrik dicsőitésére szolgáló 21 nagy kép (a Louvre-ban). Mint arczképfestő is nagyon kiváló és több ízben festé le magát és családját. Alakjai, különösen a nőalakok, néha visszataszítólag érzékiek és e tekintetben messze mögötte maradnak a velenczei iskola, különösen Titián finomságának. Más képeiben leginkább viharos, vészes, mozgalmas jeleneteket szeret elénk állítani, p. o. oroszlánvadászatot, vagy a háború allegoriáját (Florenczben). Mint egy nagy iskola elismert feje halt meg Anversben 1640. évben.170 Műveinek száma bámulatosan nagy, de ki kell emelni, hogy a későbbiek nagy részének kivitelében segítették tanítványai is.
Ezek közt a legkiválóbb az anversi születésű van Dyk Antal (1599–1641). Rubens iskolájából mint húsz éves ifjú Olaszországba került, hol Titián és Paolo Veronese hatása alatt különösen az arczképfestést tanulmányozta. Rendkívüli ügyességre tett szert a jellemzőnek kifejezésében. Alakjainak minden vonása kulcsúl szolgálhat jellemökhöz. Kora legfőbb emberei dicsőségnek tartották, ha ő festette őket, még a távoli Erdélynek is lefestette egy előkelő férfiát. Harminczhárom éves korától fogva Angliában élt, mint a finom műveltségű, később oly szerencsétlen I. Károly udvari festője. Ő első sorban a legmagasabb körök művésze, képei egyaránt feltüntetik a finom külső viseletet. az államférfiúi ügyességet és a nemes büszkeséget. A királynak és családjának általa festett képei mondhatni korszakot alkottak a portrait történetében. Aránylag kevés képe foglalkozik a szentírásból vett tárgyakkal (a keresztrefeszítés Anversben), hanem e téren is kiváló tökélyre emelkedett.
Rubensen és Van Dykon kívül még sok más művész növelte Belgium dicsőségét. Csakhogy ezek nem annyira olasz, mint hollandus befolyás alatt állottak. Mint genrefestők a legnagyobb hírre tettek szert Brouwer Adrián (1605–1638) és az ifjabb Teniers Dávid (1620–1660). Mint vadászatok és állatok festője az anversi Snyders Ferencz (1619–1657) volt a legkiválóbb.