Witt János.
Egykori metszet után.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. FEJEZET.
Francziaország hegemoniája.
XIV. Lajos és Európa. – A devolutiós háború. – A hollandus háború. – A réuniók. XIV. Lajos erőszakossága. – A pfalzi háború. A tengeri hegemónia.
Mazarin békét szerzett nemcsak Francziaországnak, hanem egész Európának. A pyrenéi béke a spanyol túlsúly végét jelölte, az olivai béke (1660) északkeleti Európában Francziaország régi szövetségesét, Svédországot erősítette meg túlnyomó befolyásában. Nem volt akkor hatalom Európában, mely XIV. Lajos birodalmával versenyezhetett volna. Spanyolország többé nem heverte ki veszteségét és belső gyöngeségét; a császárt a török tartotta lekötve; Angliában az 1660-ban visszatérő II. Károly szinte franczia hűbéres gyanánt kormányzott. Hollandia és Svédország régi szövetségben állottak a franczia királylyal. A kérdés az volt: megmarad-e XIV. Lajos békén a reá nézve annyira kedvező helyzetben, vagy pedig hódításra, felsőségének nyilt elismerésére akarja-e felhasználni régi nagy ellenfeleinek aléltságát.
Mint hatalomban, úgy czímben sem akart mögötte állani semmi más fejedelemnek. Családját úgyis az elsőnek tartották Európában;120 ő úgy akarta, hogy személyes rangra is első legyen. A szultánnal való szerződésekben ő mint a nagy császár és mint a keresztyén fejedelmek közt a legnemesebb családból való szerepel. Mint I. Ferencz, magára a császári koronára is törekszik III. Ferdinánd halála után. A német fejedelmek elfogadták pénzét, de azért hívek maradtak a Habsburgokhoz és 1658-ban Leopoldot választották meg. De azért Francziaország tekintélye még Németországban is túlnyomó maradt. A Rajna-vidéki fejedelmek és városok 1658-ban az augsburgi ligában pártfogása alá állottak. Valóban csak az ő hatalmától való félelmök birta rá a német rendeket, hogy újra a Habsburgok köré sorakozzanak. De egyúttal az ő befolyása vitte keresztül azt is, hogy Leopoldot csak hatalmát nagyon megszorító feltételek elfogadása után választották meg. A nyugoti és északi Németországnak franczia befolyás alatt való egyesítése egyúttal elválasztotta a spanyol Belgiumot a császár hatáskörétől s lehetetlenné tette neki, hogy segíthesse rokonát ott, hol XIV. Lajos leginkább vágyott hódításra.
Egyelőre csak rangját, elsőségét akarta megállapítani, diplomátiai úton, fegyver alkalmazása nélkül. Már említettük, hogy a pápát megalázta, mert annak szolgái megsértették az ő követségét. Londonban 1661-ben összeütközés támadt a spanyol és a franczia követ közt az elsőség miatt, A spanyol királynak bocsánatot kellett kérnie vejétől és elismerni annak elsőségét rang dolgában. II. Károly angol király, kit a franczia udvar tartott pénzzel, csakhamar teljesen függésbe jutott tőle. Már 1662-ben átengedte neki 5 millió livreért Dunquerque és Mardik várait, Cromwell diadalainak gyümölcsét. Ezzel az angolok elvesztették utolsó birtokukat a franczia szárazföldön. Még jobban kikerekítette Francziaországot azáltal, hogy elfoglalta a lotharingiai herczegséget, mely mindig szította a pártoskodást az országban és előörse volt a Habsburgoknak. Büszke önérzetét mi sem mutatja annyira, mint az a tény, hogy 1664-ben 30,000-nyi sereget ajánlott fel a császárnak a török ellen. Leopold csak 6000-et fogadott el, kiknek aztán jelentékeny rész jutott a szentgotthardi diadal kivívásában.
Ez mind csak előkészület volt, a komoly kérdés akkor és még egy emberöltőn át az volt: mikép használja fel Francziaország a spanyol birodalom gyöngeségét a maga hasznára?
Meg volt ugyan kötve a pyrenéi béke és XIV. Lajos nőül vette IV. Fülöp leányát, de azokat a kötelességeket, melyeket a szerződés reá rótt, nagyon könnyedén vette és diplomatáinak ügyessége abban állott, hogy módot nyujtsanak neki azok alól lehető tisztességesen kivonni magát. Így soha sem teljesítette a béke azon pontját, mely megtiltotta neki hogy Portugalliát Spanyolország ellen segítse. Midőn a pyrenéi béke után a spanyol erő elárasztotta a kis királyságot, franczia csapatok támogatták az új életre született nemzet győzelmes ellenállását.
Házassága és a pyrenéi béke alkalmával XIV. Lajos elismerte, hogy nincs semmi joga a spanyol Habsburgok örökségére, férfiáguk kihalása esetén. Neje, Mária Terézia infansnő, ünnepélyesen lemondott, két izben is, a maga és örökösei részére, minden ebbeli jogáról.121 De a spanyol udvar képtelen volt az 500,000 tallérnyi hozományt megfizetni és a diplomaták a mulasztásból fegyvert kovácsoltak az egész szerződésnek és különösen a lemondásnak érvénye ellen.122 Már 1662-ben megkezdték ez iránt az alkut a spanyol udvarral, de eredmény nélkül. Ekkor Lajos Hollandiával készült oly megegyezésre, melynek értelmében a két szövetséges állam megosztoznék az örökségnek Francziaországra nézve legfontosabb részén, Belgiumon. Végre 1668-ban a császárral, mint legközelebbi örökössel alkudott meg azon esetre, ha családjának spanyol ága kihal. Akkor Spanyolország, Milano, a kisebb olasz birtokok és Amerika a császárnak jutnak, Belgium, Burgundia, Nápoly és Sicilia, az ázsiai és afrikai birtokok pedig Francziaországnak.
Közben, 1665 szept. 17-én, meghalt IV. Fülöp és még végrendeletében is leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy birtokainak bármely része, bárminő esetben, franczia kézre jusson örökség gyanánt. Minthogy volt fia, II. Károly, az örökség kérdése még nem volt sürgősen megoldható. De XIV. Lajos fel akarta használni az alkalmat arra, hogy a spanyol birtok közül legalább a reá nézve legkivánatosabbat, Németalföldet megszerezze. Jogczímet könnyű volt találni. Diplomatái azt a tételt állították fel, hogy a brabanti szokásjog szerint az első házasságból született leányra, tehát a franczia királynéra vár az örökség és nem a második házasságból származó fiúra, II. Károlyra. Ezt a szokást devolutiónak nevezték és erről nevezték el az annak felhasználásával megindított háborút.
A franczia diplomatia, melyet Lyonne vezetett, elszigetelte Spanyolországot.123 A császárt és Hollandiát alkudozással tartották. Anglia királya csaknem franczia hűbéres gyanánt viselkedett és épen akkor Hollandia ellen folytatott háborút. A katonai túlsúly kezdettől fogva épen olyan biztosnak látszott, mint a politikai. A franczia hadierő készültségével szemben alig kellett komoly ellenállástól tartani. Turenne vezérlete alatt maga a király is háborúba indult. A flandriai várak nem voltak kellően ellátva, kardcsapás nélkül hódoltak, köztük a fontos Lille is. (1667 aug. 27.) De ez a gyors előrehaladás Lajos ellen zúdította az egész európai közvéleményt. Mégsem tudták megbocsátani a hatalmas királynak, hogy egy gyermeket, sógorát, megtámadott és kifosztott. Anglia és Hollandia békére léptek egymással és Temple Vilmos, Anglia követe Hágában csakhamar szerződést is hozott létre köztük, melyhez mint harmadik Svédország járult. E hármas szövetségnek (triple alliance) kettős volt a czélja: az, hogy Francziaország megtarthassa hódítását, de az is, hogy lehető kevéssel beérje.124 Hiába, Németalföldet sem a tengeri, sem a német hatalmak nem akarták franczia kézre juttatni s ezen jogos és természetes törekvés ellen már nem sokra ment a franczia követek ügyessége. XIV. Lajos úgy akarta a kérdést megoldani, hogy Belgium helyett a burgundi szabad grófságot (Franche Comté) követelte, melyet Condé igen könnyű szerrel elfoglalt. Aachenben congressus ült össze és már 1668 május 2-án megkötötték a békét. XIV. Lajos visszakivánkozott az udvarba kedveséhez, Colbert is ellenezte a pénzügyekre romlást hozó háborút. Megelégedtek kilencz belgiumi várral, melyek közt Lille volt a legfontosabb. Franche Comtét visszaadták. Francziaország erős védelmi s támadó állást nyert északkelet felé.
Első háborújának eredménye nem elégíté ki XIV. Lajos dicsvágyát. Kielégítést keresett az mindenfelé, még régi szövetségese, Törökország ellenében is. Leibnitz akkor ajánlá neki Egyiptom elfoglalását, s a keresztyén culturának keletre való terjesztését. De a királyt közelebb eső kérdések érdekelték. Sérté büszkeségét, hogy hatalmának gátat vetettek. Nem is Európának valami régi, elsőrangú hatalma állotta útját, hanem az a kis köztársaság, mely csak franczia szövetség által vált képessé a spanyol iga lerázására. A hollandusok legjobban érezték azt a veszélyt, mely őket fenyegeti, ha a hanyatló spanyol monarchia helyett az előre törekvő franczia birodalom válik szomszédukká s már 1668-ban szükség esetén készek voltak még fegyverrel is segíteni a spanyolokat. A béke helyre állott, de nem a bizalom. Lajos még egy kisérletet tett egészen részére nyerni a köztársaságot, midőn az nem sikerült, mindenfelé megindította az alkudozásokat az ellenfél elszigetelésére. Angliával, Hollandia versenytársával, már 1670-ben titkos szövetségre lépett, Svédországot ismét a maga részére voná. A svédek kötelezték magokat megtámadni a hollandusokkal szövetséges német fejedelmeket. Svájczot is egészen érdekeihez lánczolta a franczia diplomatia. Németországban a kölni választó és a harczias münsteri püspök nyiltan szövetkeztek Lajossal, mi különösen azért volt fontos, mert országaikon át egyenesen meg lehetett támadni Hollandiát. A császár 1671 végén kötelezte magát a be nem avatkozásra.125 Francziaországban pedig legnagyobb buzgósággal folytak a hadi készületek, addig ismeretlen mértékben.
Witt János.
Egykori metszet után.
A köztársaság és bölcs igazgatója, Witt János, látták a keletkező vihart. Első sorban csak saját magukra számíthattak, hanem hisz elég erősek voltak előbb ellenállani a spanyoloknak. Gazdagságuk, kereskedésök még nőttön nőtt. Külső szövetségesre alig számíthattak a spanyolokon és a brandenburgi választón kívül. Hanem azért nem estek kétségbe. Még jobban felingerelték hatalmas ellenségöket. Épen ezen időben jelent meg Hollandiában egy érem, melyen Józsué volt feltüntetve, a mint megállítja a napot. Lehetetlen volt észre nem venni a vonatkozást a «napkirályra». A köztársasági párt és feje Witt, nyugodtan nézett eléje a jövőnek, bár magában a köztársaságban is erősen mozgott az orániai párt, mely III. Orániai Vilmost óhajtá mint főkapitányt a sereg élére állítani.
Midőn a hollandus követ 1672 elején audientiát kért, hogy kifejezze a köztársaság kivánságát a jó viszony megmaradása iránt, mert nem akarják elhinni, hogy a nagy fegyverkezés ellenök irányúl, kik soha sem vétettek az iránta köteles tisztelet ellen, a király nyiltan felfedte tervét. «Bámulatos felséggel és grátiával mondá, hogy jól tudja, hogy ellenségeket támasztanak ellene és az okosság megkivánja, hogy ne engedje magát meglepni. Ezért kell hatalmasnak lennie tengeren és szárazon, hogy megvédhesse magát. Tavaszszal el fogja rendelni azt, mit leghasznosabbnak tart dicsőségére és állama javára nézve.»126 Egy nap izenték meg a háborút a köztársaságnak a franczia és angol királyok (1672 ápr. 7.).
A gyönyörű, 120,000-nyi franczia sereg Turenne és Condé vezetése alatt a német területen átvonúlva, betört a köztársaság területébe, vele volt a király is, a kit azonban «nagysága visszatartott a veszélytől». A gyenge szárazföldi sereg nem állhatott ellen, a várak egymásután megnyitották kapuikat, a legerősebbet, Maastrichtot, megkerülték a francziák. A mesterséges védelmi eszközök után a természetesekben biztak a hollandusok: a nagy folyókban, első sorban a Rajnában. Hanem a francziák, egy lovagi sereg egész merészségével, átgázoltak a Rajna egyik ágán, a fiatal nemesek egész tűzzel támadták meg az ellenséget és megnyitották az utat. Védelem nélkül állott a gazdag ország, magát Amsterdamot is elfoglalhatták volna a francziák. Ezalatt az angol hajóhad is közeledett. A köztársaság elveszettnek látszott.
A rendek készek voltak az ország nagy részét átengedni, ha békét nyernek. De Lajos még többet követelt. Ekkor a kétségbeesés lázadásba vitte az országot saját kormánya ellen. De Wittben és társaiban hazaárulókat láttak, kik inkább akarják az országot franczia, mint orániai uralom alá juttatni. Witt János testvérét, Kornélt, elfogták, magát letették és a feldühödött nép, melyet orániai agensek izgattak, a két testvért gyalázatos módon megölte.127
Ruyter.
Romeijn de Hooghe (1638–1708.) metszetének kisebbített mása.
A francziák nem használták fel a zavarokat. Tartóztatták őket az áradások; a király az első diadalok után visszament országába. Az elfoglalt részből még kisérletet tettek télen a jégen elfoglalni a fővárost, hanem az nem vitt czélhoz. Egy ideig birtokukban volt Muiden, az összes zsilipek központja, melyek lerontása által megakadályozhatták volna az ország elárasztását. Hanem azt nem használták fel s azon év végén, mely teljes végromlással fenyegette a köztársaságot, az újult reménynyel nézhetett a jövő elé.
A fiatal orániai herczeg mint főkapitány teljes energiával fogott a védelemhez s a diplomatiai helyzet igen kedvező fordulatot vett a hollandusokra nézve. Lajos minden új hódításában azonnal behozta a franczia közigazgatást, úgy bánt velök, mint országa részével. Ez szükségkép magára vonta a többi hatalom féltékenységét. A császár és Brandenburg szövetségre léptek a köztársasággal és seregeik megindultak a Rajna felé. Ezért a következő 1673-iki évben Lajos már csak seregének egy részét vezethette Hollandiába, a többi a spanyolok és németek ellen volt elfoglalva Belgiumban és a Rajnánál. Turenne a palotagrófság barbár elpusztítása által szennyezte be hírnevét. Hollandiában sikerült ugyan Maastricht elfoglalása, hanem azután Condé nem ment sokra az orániai herczeg ellen. Ez a spanyolokkal és németekkel egyesülve fenyegette a francziák visszavonulását. A nagy seregnek ki kellett vonulni az országból, csak egyes őrségek maradtak. A közvetlen veszély Hollandiára nézve megszünt. Tengeren is szerencsésen és dicsőn harczoltak az angolok ellen. Magában Angliában mind erősebbé vált a francziák ellen irányuló mozgalom és a király nem számíthatott már a parlament támogatására. Ezért békére lépett a köztársasággal, Westminsterben 1674 februáriusban. A köztársaság területe ép maradt, csak hadi kárpótlást kellett fizetnie. A kölni és münsteri főpapok is elállottak a franczia szövetségtől.
A hollandus háborúból általános európai háború vált, melyet a császár, a spanyolok és hollandusok együtt viseltek a franczia túlsúly ellen. Valójában ekkor tündöklött csak teljes fényében Louvoisnak nagy szervező képessége és a franczia vezérek ügyessége. Condé legyőzte az egyesült ellenséges sereget Senefnél 1674 nyarán. Másrészt az orániai herczeg visszafoglalta Maastrichtot. A következő évben a Rajnánál folyt a háború, hol Turenne állott szemben a császáriak híres vezérével, Montecucculival. A két nagy tábornok valódi tudományos módon vitte a háborút, elsánczolások, gyors menetek és ostromok váltották fel egymást. A mint Sassbachnál a Rajna közelében Turenne nagyon is közel jutott az ellenséghez, halálos golyó érte. Kisérőjének, Saint-Hilaire tüzérkapitánynak, ugyanaz a golyó elvitte bal karját. A kapitánynak jelen volt fia beszéli el az eseményt.» Ez a szomorú látvány oly fájdalommal töltött el, melyet könnyebb érezni, mint jól kifejezni. Nem tudtam, kihez siessek, a vezérhez-e vagy atyámhoz; a természet döntött, atyámra borúltam, keresve: van-e még benne az életnek nyoma. Ekkor atyám így szólott: nem engem kell siratni, hanem ennek a nagy embernek halálát, te atyádat veszted, de sem a haza, sem te nem találtok többé ily vezért.128 Az egész ország érzé, mily pótolhatlan e veszteség. Szerencsének kellett tartani, hogy a sereg bántatlanúl visszamehetett Francziaországba. Az addig támadó háború Francziaországra nézve védelmivé vált.
Nemsokára a szövetségeseket is érte hasonló veszteség. Messina városa Siciliában fellázadt a spanyol uralom ellen, bízva a francziák segélyében és csakugyan meg is jelent a városnál egy franczia hajóhad Duquesne vezérlete alatt. Ennek ellenében a hollandusok és spanyolok erős hajóhadat küldtek oda Ruyter vezérlete alatt. Ezt a kitünő férfiút, ki alacsony sorsból emelkedett kora első hajósvezérévé, a francziák ellen Messina közelében vivott diadalmas csatában érte utól a halál (1676 ápr. 29.). A szigeten helyreállott a spanyol uralom. Ruyter ezen útja alatt szabadítá fel a spanyol gályarabságban sínylődő magyar protestáns papokat.
Nymwegen ostroma 1672 juliusában.
Sebastien de Clerc (1637–1714.) rézmetszetének kisebbített hasonmása.
A mint a háború kedvezőtlen fordulatot vett a francziákra nézve, barátjuk, az angol király közbevetette magát és már 1676-ban kezdődtek az alkudozások Nymwegenben, a Rajna mellett. Már akkor a háború fősúlya nem Francziaországot érte, hanem Svédországot. A svédek betörtek Brandenburgba, hogy visszatérésre birják a választót, hanem drágán fizették meg e vállalatot. Igaz, hogy a szövetségesek ereje a franczia határon nagyon megcsökkent, hanem másrészt a brandenburgi választó nagy diadalt aratott a svédek fölött és elvette tőlük Pomeránia nagy részét. A császárt is akadályozta a franczia diplomatia a háború erélyes vezetésében. Franczia pártfogás alatt nagyobb erőre jutott a magyar bujdosók felkelése. Látjuk, hogy Francziaország erősen tartja magát és ha nagyok is veszteségei, még sokkal nagyobb veszélyekkel fenyegeti ellenségeit.
Ugyanazon évben maga Lajos vezette ismét seregét Vilmos ellen és elfoglalta Condé várát. A két sereg szemben állott egymással és oly nagy volt a francziák felsősége, hogy csata esetén biztosnak látszott a francziák győzelme. Csatát kivántak az összes vezérek és az egész had. De Louvois féltette a király személyét és a haditanácsban a király kijelentette, hogy saját óhajtását fel kell áldoznia az állam érdekének. Nem volt többet szó csatáról és a király, bár még csak tavasz elején voltak, hazament maitresseéhez. «Ez a hiba és a hibának ez a neme nagyon is hatott a seregre és kegyetlen gúnyolódást okozott mindenfelé, különösen az idegen udvaroknál.»129 Így a király bujasága és személyének biztonsága már akkor a legérzékenyebb ponton károsította az állam érdekét és hiábavalóvá tette a sereg vitézségét és a vezérek elszántságát. Ezt a csorbát a következő évben sem köszörülte ki, bár elfoglalta Valenciennest és Cambrayt, Gandot és Yprest s megnyitotta az utat Brüsselig.
E fényes eredmények mellett is nyilvánvaló volt már, hogy XIV. Lajos hatalma nem oly túlnyomó többé, mint a minő e háború elején volt. Országa már akkor kimerült, katonái fiatalok és tapasztalatlanok voltak, nem mérkőzhettek Condé és Turenne hadjáratainak próbált vitézeivel. Nem is a nyilt csatákban nyilvánult már a franczia túlsúly, hanem a várostromokban, melyeknek Vauban volt nagy mestere. A régi rendszerű spanyol várak nem birtak ellenállani a tudományos tüzérség és a vad roham együttműködésének. Sok helyütt a polgárság, melynek házait szétrombolták a bombák, maga kényszerítette megadásra az őrséget.130 Ily módon foglalták el a francziák már előbb a szabad grófságot, ily módon vitték most is a háborút. Utolsó nagy erőfeszítése volt ez Francziaországnak, hanem czélhoz vitt. Hollandia, melyet szövetségesei mentettek meg, most elhagyta Spanyolországot. A császárt a magyarok kényszerítették békére, Brandenburgot Svédország kötötte le. Ily körülmények közt jött létre a nymwegeni béke, melybe előbb csak a Fagel pensionarius által vezetett Hollandia egyezett bele, csak később a többi szövetséges is. (1679. febr.) Minden tekintetben a királynak vált hasznára az egyesült Európa ellenében. Nem hiában tűzte ki Louvois királya jelmondatául: egyedül mindannyi ellen.131 Spanyolországtól a szabad grófságot nyerte és több új várat Belgiumban, köztük Valenciennest és Cambrayt. Sikerült neki szövetségesét, Svédországot, megmenteni minden veszteségtől, sőt mi igen nagy diadalául tekinthető a franczia diplomatiának, egyúttal az annyira sértett brandenburgi választót is meg birta nyerni a maga részére. Csak a magyar fölkelőkről vette le a kezét. A nymwegeni béke újra megmutatta, mennyivel hatalmasabb egy ország határozott és kiméletlen vezetés alatt, különböző érdek miatt mindig szétvonó ellenséges szövetségnél, még ha ennek tagjai felül múlják is belső erőben. Minden jog és igazság ellenére megtörte Európa békéjét és mégis az övé maradt a diadal és a haszon.
A réuniók. XIV. Lajos erőszakossága.
Nem lehet XIV. Lajost a nagy hódítókhoz hasonlítani. A fődolog előtte még hadjárataiban is a védelem vagy országainak megközelíthetetlenné tétele.132 Valóban nagy eredményeket ért el e tekintetben uralkodása első harmincz évében. A westfaliai béke a Rajna felé erősítette Francziaországot, a pyrenéi béke északon és délen egyaránt új várszegélylyel vette körül. Az aacheni és nymwegeni béke által elérte körülbelül mostani határait. És a mint a franczia tüzérség Vauban vezetése alatt elvégezte az első munkát, a várak bevételét, nyomban következett utána a második, ugyanazon kitünő férfiunak vezetése alatt: az új erősítés. Mindig a legújabban szerzett határ nyerte a legerősebb védbástyákat. Francziaország valódi khinai fallal vette magát körül a külföld ellenében, mely a hadi tudomány akkori állapotában majdnem áthághatatlannak látszott. Egymásután elnyelte a királyság azon idegen birtokokat, melyek még az imént mélyen és veszélyesen nyúltak be a birodalomba: Lotharingiát és a szabad grófságot. Igaz, hogy a vármunka óriási összegeket nyelt el, hanem semmi költség nem érte fel azt a kárt, mit az ellenséges invasió okozott volna azon korban, midőn a háború nagy része nem volt más, mint rendszeres pusztítás.
Az a hatéves háború, melynek a nymwegeni béke vetett véget, sohasem fenyegeté komolyan Francziaország határát és befejezése még újabb várakat bocsátott a védelem rendelkezésére. De Lajosra és Louvoisra nézve nem ebben állott a főnyereség, hanem annak belátásában, hogy az egész Európa nem képes megakasztani a franczia politikát. És a viszonyok mind kedvezőbben alakultak. Spanyolország halálos álomba merült. A császár a magyarokkal volt elfoglalva és mind fenyegetőbbé vált a törökök egy újabb támadásának veszélye. Németország leghatalmasabb választója, a brandenburgi őrgróf, a nymwegeni béke után rossz viszonyban volt a császárral és Francziaországhoz közeledett. Ily viszonyok közt kész zsákmánynak kinálkozott a magával jótehetetlen, a westfaliai béke által politikailag semmivé tett Németország. Különösen a sok kisebb földesúr közt feloszlott Elsasz látszott szükségesnek a franczia védővonal kiegészítésére és teljességére nézve.
Francziaország katonai érdekei ezen követelésének sem hiányzott a jogos alapja. Láttuk, hogy a westfaliai béke Francziaországnak engedte át a három lotharingiai püspökség birtokát és Elsasznak azon részeit, melyeket addig a Habsburg-ház birt.133 A németek ezalatt csak a közvetlen birtokot értették, a francziák mindjárt elejétől fogva a felsőségi jogot is. A jövőtől függött, melyik félnek igényeit fogja érvényesíthetni hatalma. A nymwegeni béke után XIV. Lajos elérkezettnek látta az időt terveit keresztülvinni, melyek addig határozott diplomatiai ellenállásra találtak.
Strassburg látképe.
(Merian Mátyás [1593–1650] rézmetszetének kisebbített hasonmása.)
A Typographia Alsatiae, Das ist / Beschreibung vnd eygentliche Abbildung der vornehmbsten Stätt vnd Oerther / im Obern vnd Elsass / An Tag gegeben vnd verlegt durch Matthaeum Merianum.
Első lépésül az volt tekinthető, hogy a király felszólítá a metzi, touli és verduni püspököket, addig a sz. birodalom fejedelmeit; vegyék tőle hűbérbe azon jószágokat, melyeket addig a császártól birtak hűbérben. A püspökök kijelentették, hogy ezen hűbérek közt már sok veszett el. Törvényszéket kértek, mely meghatározza jogaikat és birtokaikat. A király a metzi parlamentet rendelte e czélra, mely maga elé rendelte azon fejedelmeket, kiknek valami elődje hűbérbe vette valamely birtokát a püspököktől, köztük p. o. a lotharingiai és a württembergi herczegeket. Mint a király egy hűbéresének hűbéresei, a királynak alattvalóiul tekintettek. A német fejedelmek nagy része egy franczia törvényszék itélete által a franczia korona alattvalójául nyilváníttatott. Egy fontos nemzetközi kérdést tisztán magánjogi úton vélt eldönthetni; lekötelezett birái itéltek ott, hol diplomatiai tárgyalás lett volna helyén. Hasonlóan járt el a breisachi törvényszék, mely Elsász összes rendjeit a király hűbéreseiül nyilvánította. A trieri választótól még Pipin király egy oklevele alapján foglaltak el több helységet.134 Besançonban, a szabad grófság fővárosában is működött ilyen törvényszék. Nem is titkolták ezen eljárás czélját: a parlamentek mellett külön ez ügy elintézésére felállított tanácsokat egyesítő kamaráknak (chambres de réunion) nevezték. Természetes, hogy a császár és a birodalmi gyűlés tiltakoztak ez ellen. A király késznek is nyilatkozott alkudozni e tárgyban, hanem ugyanakkor még nagyobb jogsértést készített elő.
Strassburg városának, Elsasz főhelyének hódolására is jogot tartott a király. Ismeretes, hogy mily fontosságot tulajdonítottak a császárok e nagy és gazdag városnak, melyről V. Károly azt mondá, ha Bécset egyidőben ostromolnák vele, előbb Strassburg felmentésére sietne. A mint meglazult a birodalom köteléke, ez a gazdag kereskedő és iparos központ némileg független állást iparkodott elfoglalni Francziaország és Németország közt. A westfaliai béke után, midőn Németországban biztosítva volt a protestánsok helyzete, természetes, hogy odahúzott a protestáns polgárság, ép oly természetes, hogy Francziaországhoz, akkor a katholikus világ előharczosához, ragaszkodott a katholikus káptalan és annak pártja. Minden elő volt készítve, magában a város tanácsában is voltak, kik a franczia uralmat óhajtották. A császár és a birodalom nem igen gondolhattak a város megvédésére, midőn Lajos 1681 őszén sereg élén megjelent a város közelében. A mint a sereg megjelent a kapuk alatt, a város megadta magát, bár a polgárság kész volt ellenállani. A capitulatió fentartotta a város vallásos szabadságát, de politikai függetlenségének vége volt. Kardcsapás nélkül vonult be a franczia sereg (1681 szeptember 30-án). Nemsokára megjelent Lajos, személyesen fogadta a hódolatot és személyesen vezette a Vauban tervei szerint végrehajtott erősítési munkákat, melyek Strassburgot – napjainkig – Francziaország egyik legfontosabb várává tették. Tisztán politikai és katonai túlsúly intézte el az európai közjog egyik bonyolódott kérdését.
Hasonló eljárást követett Lajos Olaszország felé. Casale vára mindig fontos szerepet játszott az ottani háborúkban. A mantuai herczegnek volt birtokában, ki, mint tudjuk, Richelieunek köszöné herczegségét. Egy ideig franczia őrség tartotta megszállva a várat, de a Fronde zavarai közt megszünt itt a franczia befolyás. Most ugyanazon időben, midőn Strassburg ellen készült a király, Boufflers marsall alatt szép sereg gyűlt össze a legközelebbi franczia határvárban, Pignerolban és kardcsapás nélkül elfoglalta Casale citadelláját. Egy és ugyanazon időben jutott Lajos kezébe Németországnak és Olaszországnak kulcsa. Mindkét helyen a császárnak kellett volna ellenállani.135 Hanem éppen akkor érte tetőpontját Tököly felkelése, akkor készült a török Bécs ostromára. A császár, midőn egész birodalma veszélyben forgott, nem koczkáztathatott új háborút a hatalmas franczia király ellen.
A török háború csakugyan kitört. Bécs ostromán és megmentésén függött a világ szeme. Ezalatt újabb igényeket támasztottak a francziák. Elvökül azt tűzték ki, hogy a békekötés nem vet véget előbbi jogigényeknek, ha csak azokról ünnepélyesen nem mondottak le.136 Ezen alapon követelték Luxemburgot, Németalföld egyik legerősebb várát. A spanyolok és hollandusok ellenállásra készültek, Németországban is nagy volt a forrongás. Hanem a császárt még mindig a török tartotta elfoglalva. Midőn XIV. Lajos még békében maga indult meg a vár ostromára, nem talált útjában senkit. A vár nemsokára megadta magát (1684 jun. 4.). Oly ellenállhatatlannak látszott ekkor a király, hogy a német birodalom beleegyezett mindazon foglalásokba és húsz évi fegyverszünetre lépett vele (1684 augusztus 8.). A franczia politika ügyesen és kérlelhetetlenül használta fel a keleti bonyodalmakat, melyek hatalmát túlnyomóvá tették Európa nyugoti részében.
Láttuk már, mily kiméletlenül érvényesíté Lajos ezen hatalmat már uralkodása elején a spanyolok és a pápa ellen. A gallikán egyház alapítása ép oly megdöntése volt a hagyománynak. Még erőszakosabban járt el a versaillesi végzések ellen tiltakozó pápával, lefoglalván annak Francziaországban fekvő birtokait. Igaz, hogy az észak-afrikai barbareszk kalóz államokat sem kimélte, ha azok a franczia kereskedőket bántották. Legerősebben mégis Genua városára súlyosodott a franczia király karja.
Ez a gazdag város, melyet financiális érdekei Spanyolországhoz kötöttek, hajóhadát jobb karba akarta helyezni, midőn Spanyolország Luxemburg miatt háborúra készült. Ebben a franczia udvar a tisztelet hiányát látta, melyet példásan meg kell büntetni. Hirtelen nagy franczia hajóhad jelent meg a város előtt, Seignelay marquisnak, Colbert fiának vezetése alatt, ki a várost elpusztítással fenyegeté, ha azonnal nem teljesíti a király által követelt nagyon lealázó feltételeket. A büszke tanács ellenállott és a francziák azonnal megkezdték a bombázást. Miután a «pompás» városnak számos köz- és magánépülete tönkre ment, a hajóhad eltávozott. Genua dogejának és több senátorának Versaillesba kellett menniök, hogy a király bocsánatát kieszközöljék városuk részére, azért, mert nem tekintette törvénynek a király akaratát. Lajos nagy fénynyel fogadá a doget és ez kijelenté, hogy a király kegye elfeledteti vele hazája szerencsétlenségét.137
Nem is lehet másként megérteni XIV. Lajos kedélyhangulatát, mint ily tények által. Személye áll mindenütt előtérben. Országának egész hatalma és ereje csak arra való, hogy a király dicsőségét és fényét szolgálja. Minden ellenállás sértés, melyet kemény megtorlás követ. És ha Európa első hatalmasságaival szemben ilyen eljárást követhet a király, elgondolhatjuk, mennyivel inkább érzi hatalmának teljét saját országában. Ezen hangulatból folyik őrült pazarlása, a jog és érdem megdöntése, a hol királyi kegyéről volt szó. Nem volt a régi római császárok óta ember, ki oly közel jutott volna az istenítéshez, mint ő. Nem volt már semmi, mit az udvari emberek nem mertek volna tenni hizelkedésből. Egy közülök, La Feuillade tábornok, lerontatta egyik nagy palotáját, hogy annak helyét a győzelmek tere (place des Victoires) foglalja el. Annak közepére XIV. Lajos lovasszobrát állíttatta, melyet Európa négy hatalmassága tart fönn, lelánczolt rabszolgák képében. Az emlék fentartására és jókarban maradására örökös alapítványt tett, minő csak egyházi czélra volt szokásban. A hizelgés, egy kortárs szerint, fölülmúlta mindazt, mit a régi rómaiak tettek a legnagyobb hizelkedés korában.138 Az emlék leleplezése ünnepén (1686 márczius 28.) résztvett az egész udvar, a dauphinnal élén s a város nagy tüzijátékkal és lakomával ülte meg azt az ünnepélyt, mely a király apotheosisául volt tekinthető, a régi római császárok mintája szerint.139
Az egyház, mely a középkorban főfeladatának tekintette megalázni a föld urainak gőgjét, elnézte ezt a bálványozást, valamint Lajosnak és udvarának egyéb erkölcstelenségeit. Nem az egyes embereknek lelkiismerete foglalkoztatá, hanem saját hatalma, melynek egyedüli uralomra jutását remélheté akkor Francziaországban és általa Európában. Mert, mint egy nagy franczia iró mondja, a király minden újabb bűnét a hugenották egy újabb üldözése követé, mint annak megváltása. A jezsuiták pártja nem a pápában, nem is Spanyolországban látta az egyház főtámaszát, hanem ebben a hatalmas királyban, ki mind nagyobb függésbe jutott tőle. Már a Hollandia elleni háborúból sem hiányzott a vallásos vonás. Még jobban kiélesítette ezt a vonást a nantesi edictumnak visszavonása, a hugenották erőszakos térítése. Az ellenreformatió reményei egekig szállottak. Már megnyertnek látszott Anglia is, hol a Stuartok akkor nyiltan a katholikus hitre tértek és akkor mi sem mentheti meg Hollandiát, a protestantismus katonai és szellemi ellenállásának központját.
Épen száz év mulva ismétlődött az a kép, melyet Európa helyzete nyujtott a győzhetetlen armada korában.
Mert Francziaország nemcsak hatalom dolgában lépett Spanyolország helyébe, hanem átvette annak egész egyházi és politikai hagyományát. Azon két nagy minta között, melyet II. Fülöp és Hollandia nyujtottak, IV. Henrik és Richelieu az államnak egy új formáját birták megteremteni, mely mindkettőnek jó tulajdonságaival dicsekedett, azok túlzásai és bűnei nélkül. Megvolt a teljes királyi tekintély és a nemzetnek nagy katonai képzettsége és lelkesedése, mint Castiliában és nem hiányzott az anyagi és szellemi érdekeknek ápolása sem, mit csak a forgalomnak és gondolkodásnak szabadsága által nyujthattak. Colbert még ezen hagyományt követi; Louvois ellenben, kit a királynak végtelenné nőtt elbizakodottsága és lelkiismeretlensége támogat, egészen spanyol nyomon jár. Franczia universális monarchia fenyeget, kiséretében a legteljesebb vallási és lelkiismereti elnyomással.
XIV. Lajos.
Gerard Edelinck (1640–1707) rézmetszetének kisebbített mása. Az eredeti festményt Jean de la Haye festette.
De egyebekben is megvan a hasonlóság. A spanyol királyok rossz gazdálkodása már kimerítette Castiliát, úgy, hogy mire a döntés évei bekövetkeztek, már korántsem rendelkezett azzal a katonai és pénzügyi hegemoniával, mely lehetővé tehette volna a legnehezebb feladatok megoldását. Francziaország életerejét is aláásta már a sok háború, a vele járó rengeteg költség, annyi munkás és vitéz embernek kényszerű kivándorlása és királyának lelketlen pazarlása. A Colbert és Louvois közti küzdelem, mely az utóbbi győzelmével végződött, nemcsak Francziaország belső ügyei felett döntött, hanem európai politikájának sikere fölött is.
Európának gazdag és sokoldalú történeti élete különben sem engedi egy hatalomnak, egy iránynak kizárólagos érvényre jutását. Az új harcz, mely az eddigieknél kezdettől fogva komolyabbnak igérkezett, gazdagságban, lelkesedésben és szellemben egyaránt kimerültnek találta Francziaországot. XIV. Lajos birodalma is úgy járt, mint II. Fülöpé, jólétével és szellemi hanyatlásával fizeté meg a vallásos szempontnak a politikába való vegyítését. Viszont függetlenül és hatalmasan fejlődtek azok az államok, melyek hivatva voltak véget vetni a franczia király által Európa fölött gyakorolt zsarnokságnak. Ugyanazok a nemzetek azok, melyek már egy évszázaddal azelőtt megállították és visszavetették a spanyol uralom árját: a protestáns Anglia és a vele belső összeköttetésbe lépő Hollandia.
Különben is a politikai érdek már mindenütt hatalmasabb a vallásosnál. Úgy a mint IV. Henrik és Richelieu a Habsburgok túlsúlya ellen a protestánsoknak fogták pártját, úgy lépett most a franczia monarchiával szemben szoros összeköttetésbe a protestáns államokkal nemcsak a hagyományos versenytárs, a császár, nemcsak az alélt Spanyolország, hanem maga a pápa is. Ezen küzdelmekből fejlődött ki azon rendszer, mely hosszú időn át megszabta Európa politikai irányát: az egyensúly rendszere.
A pfalzi háború. A tengeri hegemónia.
Midőn az 1870-iki franczia vereségek után Thiers, a nagy államférfiú és történetíró, Németországba ment békét szerezni és kérdezte: hát ki ellen viselnek háborút, miután a császárság megbukott, Ranke azt válaszolta: «XIV. Lajos ellen». Az ő erőszakos politikája mérgezte meg annyira a két nagy nemzet viszonyát, hogy századok sem feledtethették el az akkor szenvedett igazságtalanságot. És minthogy a réuniók első sorban a német területet érték, ott keletkezett ellenük az első erős visszahatás. Vége volt annak az uralkodó helyzetnek, melyet Francziaország mint a westfaliai béke biztosítója ott elfoglalt és melyet az 1658-iki augsburgi liga szentesített. Mert ugyancsak Augsburgban 1686 julius 17-én újabb szövetség jő létre, melyben a császár, Spanyolország, Svédország, Hollandia a birodalom sváb, frank és bajor kerületeivel együtt szerződtek az 1648-iki béke fentartására. Németország területi épsége már általános európai érdek gyanánt tűnik fel.
Lajos még mindig érezhette, mennyivel erősebb az ő egységes állama annyi széthúzó szövetségesnek hatalmánál. A török háború még tartott, pénze és befolyása még Németországban is szerzett neki párthíveket és különösen a brandenburgi nagy választó közeledett akkor hozzá. Alkalmat a háború megkezdésére a kölni érsekválasztás szolgáltatott. Az ottani káptalannak franczia zsoldban levő többsége megválasztotta érseknek és birodalmi választónak Fürstenberg bíbornokot, kinek nagy szerep jutott Strassburg átadásában. XI. Innocentius pápa, azonban nem őt erősíté meg, hanem császárpárti ellenjelöltjét.140 Louvois ezt használta fel arra, hogy urát, kit a «trianoni ablak» ellene izgatott, hadüzenetre bírja. De komolyabb ok is alkalmasnak mutatta ezen időpont felhasználását. Angliában biztosnak látszott a katholikus II. Jakab uralma, a császári sereg pedig Belgrád körül csatázott.
A sereg, melynek élére a király fiát, a «nagy dauphint» helyezte, mindjárt 1688 őszén szinte ellenállás nélkül elfoglalta a rajnai palotagrófságot. A tehetetlen birodalmi gyűlés csak 1689 februárban viszonozta a hadüzenetet. Ezt az időt a francziák arra használták föl, hogy teljesen kifoszszák azt a virágzó tartományt és felgyújtsák annak régi, hires városait. Louvois ezen pokoli terv végrehajtása által akarta lehetetlenné tenni, hogy idegen sereg azon vidéken át támadhassa meg Francziaországot. Heidelberga gyönyörű vára azóta rom, Worms és Mannheim városok sok más kisebb helységgel elpusztultak, Speierben még a régi császárok csontjait is kivetették koporsójukból. Ennek a vandalismusnak mai napig sem szünt meg az emléke és a németek kutyáiknak szokták adni az akkor szereplő franczia vezéreknek nevét (Mélac, Duras, Lorges). Mainzot átadta érseke s a Rajna egész bal partja franczia uralom alá jutott.
De csakhamar érezhető volt a visszahatás is. A Stuartok megbuktak, Orániai Vilmos lett Anglia királya. A császár már 1689 elején szövetségre lépett Hollandiával és a nyár folyamán Anglia, Spanyolország, Dánia és Savoya is e szövetséghez állottak. Az alkudozások szálait ismét Hollandia fűzte össze.
Fagel halála után Heinsius volt ott a pensionarius, kinek annál nagyobb szerep jutott, mivel Vilmost egészen elfoglalva tarták az angol ügyek és a háború. A mint a szövetséges hadak megérkeztek a háború szinhelyére, még 1689-ben sikerült legnagyobb részét visszavenni a franczia hódításoknak. Minthogy Spanyolország is a szövetséghez tartozott és Hollandia legyőzése volt Lajosnak egyik főczélja, azontúl Belgiumot választotta a had teréül, melyen keresztül nyilt az út a köztársaságba.
Valóban bámulatos a franczia erőkifejtés, mely ismét megmutatta, mennyivel hatalmasabb egy egységes állam számos hatalom laza szövetségénél. Az 1690-iki év folyamában a francziák győztek vizen és szárazon. Tourville admiralisuk, ki hivatva volt segíteni Jakab irországi vállalatát, nem messze az angol parttól legyőzte a hollandus flottát. Az angol hajóhad vezére, ki titkon Jakab párthive volt, nem akart harczolni Jakab szövetségesei ellen és inkább országa szövetségeseit hagyta cserben.141 Ugyanazon időben Luxembourg herczeg Fleurus mellett Belgiumban legyőzte a szövetségesek seregét (1690 jul. 1.). Csak Vilmos irországi diadala állította helyre az egyensúlyt. A következő évben Lajos maga megjelent Mons ostrománál, mely nem tudott ellenállni a Vauban által intézett bombázásnak.
Határozott eredmény a szárazföldi háború által nem volt elérhető, mely legfölebb egyes városokat és várakat juttatott a francziák kezébe. Ezért mindinkább a tengerre fordította Lajos figyelmét és eszközeit. Kedvező kimenetelű tengeri csata, mely lehetővé teszi franczia csapatoknak kiszállását Angliában, nemcsak közvetlenül szerez nagy hasznot Francziaországnak gyarmatai és kereskedése védelme által, hanem egy csapással véget vet az egész coalitiónak.142 Ehhez járult, hogy Louvois, a nagy hadügyminister, 1691-ben meghalt és most több gondot fordítottak az általa elhanyagolt haditengerészetre. Tourville kitünő hajóvezér hirében állott. A támadás veszélytelennek látszott. Az angol admiralist Russelt, a whig-párt vezérét, sérté Vilmosnak tory politikája és felajánlá szolgálatát Jakabnak. Hasonlóan járt el Churchill lord, az angol fővezér, kinek elpártolása döntött egykor Jakab sorsa fölött. Joggal mondja Michelet, hogy nincs teljesebb képtára a gazembereknek, annál, melyet Macaulay története fest le. Minthogy annyi volt az áruló, remélni lehetett, hogy Jakab partraszállása egy jelentékenyebb franczia sereg élén, egyszerre véget vet Vilmos uralmának. A franczia tengerparton erős készület folyt, 30,000 katona állott készen, a sereg zömét a száműzött irek csapata alkotta. Vilmos egy elfogott levél által értesült a tervről. Londonban börtönbe vetették a főczinkosokat, köztük Churchillt és minden eszközt felhasználtak a védelemre. A franczia hajóhad a Szajna torkolata körül gyülekezett, de kedvezőtlen szelek visszatartották, úgy hogy az angoloknak elég idejök maradt Wight szigete körül összegyülekezni. Az egyesült angol és hollandus hajóhad erőre nézve messze felülmúlta a francziát, mely még lőporral sem volt eléggé ellátva. Russel lord a legkülönösebb helyzetben volt. Megigérte, hogy nem akadályozza Jakab partra szállását, de másrészt nyiltan kijelenté, hogy ha csatára kerül a dolog, nem kimélhet senkit, magát a királyt sem. Ily módon egyeztette össze Vilmos elleni gyülöletével hazája és állása iránti kötelességeit. A szövetséges hajóhad elhatározta, hogy a La Hogue fokánál, Normandia nyugoti csúcsánál gyülekező szállító hajókat támadja meg. Ezek védelmére ugyanakkor megjelent a Brestből kiinduló Tourville és elkerülhetetlenné vált a csata.
Hadihajók a XVII. század második feléből.
Ludolf Bakhuizen (1631–1708) két rézkarczának hasonmása.
A franczia hajóhad csak 44 sorhajóból állott, de Tourville-nak meg volt hagyva, hogy minden áron kisértse meg az átszállást és ne kerülje ki a csatát. A lovagias vezér gyávaságnak tartotta volna a visszavonulást, annál is inkább, mert remélhette, hogy az angolok csak szinleg fognak harczolni ellene. Május 29-én reggel a franczia hajóhad megtámadta a szövetségesek hadi rendjét. Tourville párbajszerűen folytatta a harczot, vezérhajójával a «Soleil royal»-lal, melyet a világ legszebb hajójának tartottak, szembe szállott Russel vezérhajójával, a Britanniával. A hajóhad többi része a szélcsend miatt alig vett részt e küzdelemben. Csakhamar meg kellett győződnie, hogy az angol admiralis és legénysége nem áruló. A franczia hajóknak vissza kellett vitorlázniok. Ez alatt szél támadt, az angol és hollandus hajók kifejthették túlnyomó erejöket és a francziák visszavonulása meneküléssé vált. Maga a vezérhajó tönkre ment, több a parti erődök védelme alá menekült hajót is sikerült az angoloknak tönkre tenni. A la hoguei csatában, melyben a hollandusok alig vehettek részt, az angolok teljes diadalt arattak. Egyike ez a legfontosabb tengeri csatáknak; megmutatta, hogy Colbert minden erőlködése ellenére sem a franczia hajóhad van hivatva uralkodni a tenger fölött, hanem az angol. A britt hajóhad újra bebizonyítá felsőségét a többi nagy hatalomé fölött, úgy mint előbb az armada ellenében. Egyházi tekintetben Jakab és Lajos vállalata úgyis csak folytatása volt II. Fülöp vállalatának.143 A koczka fordulását leginkább az jelöli, hogy most az angolok gondoltak partra szállásra Francziaországban a hugenották érdekében.
Szárazföldön ellenben a francziák részén maradt a túlsúly. Lajos ismét elkisérte seregét Belgiumba és épen a la hoguei csata idejében foglalta el Namur fontos várát. Vilmos, ki e vállalat meghiúsítására személyesen vezetett oda sereget, későn érkezett és később, midőn a francziákat Steenkerkenél ( 1692 aug. 3-án) megtámadta, minden vitézsége mellett nagy vereséget szenvedett és teljesen elvesztette katonái bizalmát.144 Csak ő nem mondott le a reményről és 1693 jul. 29-én Neerwindennél újra csatába bocsátkozott Luxembourg marsallal, de ismét vereséget szenvedett. Hanem azért nagyobb eredményt a francziák sem birtak elérni, Lüttich ostromához nem foghattak, bár maga XIV. Lajos megindúlt az abból következő dicsőség megszerzésére. Másrészt tengeren sem kedvezett a szövetségeseknek annyira a hadi szerencse, mint azt a la hoguei csata után várni lehetett volna. Azon bámulatos gyorsasággal és készséggel, mely csak nemzetöknek sajátja, állították vissza a francziák hajóhadukat az előbbi erőre. Az angolok pedig egész biztosnak tartották már a tengert és Portsmouthból igen nagy kereskedőflotta indult meg a Földközi-tenger kikötőibe, csak csekély hajóhad által kisérve. Cadiz közelében akadtak Tourville armadájára. Az angol hajósvezér nem ütközött meg, az egész gazdag zsákmány a francziák kezébe jutott.
Míg a főhaditéren ily változó szerencsével folyt a harcz, bonyodalmai Európa mind több vidékét vonták körébe. A savoyai herczeg 1690-ben megtámadta Francziaország délkeleti tartományait, most viszont a francziák igyekeztek elfoglalni országát és birtokukba ejteni az Alpesek átjáróit. E harczokban egy új jeles hadvezér tünik fel franczia részen: Catinat. Polgári családból származott, de már 16 éves korában belépett a hadseregbe. Lassan emelkedett és a réuniók korában mint Casale kormányzója és az Alpesek völgyeibe menekült szerencsétlen valdensesek üldözője szerepelt. A derék férfiú nem szívesen vitte a harczot XIV. Lajos türelmetlenségének áldozatai ellen és nagy örömmel fogadta a rendes háború kitörését. A király akkor állította először sereg élére, ötvenhárom éves korában. Méltónak mutatta magát a bizalomra és több csatában legyőzte a savoyai herczeget és a vele szövetséges osztrákokat. Staffardánál (1690 aug. 18.) a később oly hiressé vált savoyai Eugent kényszerítette visszavonulásra, Marsagliánál (1693 okt. 4.) ismételt szuronytámadások által győzte le az ellenséget. Mondják, hogy este a vezér fáradtan nyugalomra dőlt le a csatatéren és a mint felébredt, körülvéve látta magát az ellenséges zászlókkal, melyekkel hálás katonái diszítették nyughelyét.145
Spanyolország felé is elkeseredetten és a francziákra nézve diadalmasan harczoltak. Ott Catalonia volt a háború szinhelye. A francziák több várat elfoglaltak és végre 1697-ben magát Barcelonát is bevették. Ekkor történt, hogy az angol flotta a spanyolok segítségére először jelent meg a Földközi tengeren. Nagyobb eredményt azonban nem ért el és egyes franczia tengerészek, kik közt különösen a vitéz Jean Bart tünt ki, igen nagy kárt tettek a szövetségesek kereskedésében.
XIV. Lajos mindenfelé teljes erőfeszítéssel és nagy dicsőséggel viselte a háborút, hanem a kivívott diadalok már nem rejthették el országa kimerülését. Az adók elviselhetetlen teherré váltak, az ország már alig birta fiait a sereghez küldeni. Fénélon leirása szerint «a földmívelés pang, lakosság apad, az ipar már nem táplálja a munkásokat, a kereskedés semmivé van téve. Adószedés helyett inkább alamizsnát és élelmet kellene adni a szegény népnek. Egész Francziaország csak egy nagy, nyomorult, el nem látott kórház.»146 Valóban csudálatos, hogy ily belső állapotok mellett még oly nagy erőt tudott kifejteni az ország. Nemcsak Francziaország segédforrásai magyarázzák meg az addigi hadjáratok szerencsés kimenetelét, hanem még inkább a szövetséges államok gyengesége. Spanyolország már alig jött számba, a császárt a törökök tartották vissza. Vilmost a jakobiták és saját parlamentje. Hanem mihelyt Angliában rendes kormány alakúlt meg, a whigek uralomra jutottak és a bank megalapítása bő eszközöket szolgáltatott a hadviselésnek, meg kellett változnia a hatalmi viszonyoknak. Vilmos előtt nem volt titok Francziaország kimerülése: bízott abban, hogy országa tovább fogja bírni a háborút, mint az oly virágzónak és hatalmasnak látszó Francziaország. Már 1695-ben visszafoglalta Namur-t és ez által Belgiumban helyreállította az egyensúlyt. Csak délen volt még túlnyomó a franczia hatalom, mely a savoyai herczeget elpártolásra bírta a szövetségesektől.
Kitünt, hogy Vilmos és az általa vezetett Anglia korlátot bírnak vonni XIV. Lajos terjeszkedési vágya elé. Az angol király elérte czélját: az egyensúly megtartását és a franczia flotta legyőzését, kész volt a békére, ha Francziaország méltányos feltételeket szab. Lajos viszont kész volt a nymwegeni béke alapján megkötni a békét és Vilmost elismerni angol királynak. Mindegyik fél czéltalannak tartá a további erőfecsérlést és nyugalmat óhajtott, hogy pihent erővel foghasson a spanyol örökösödés már égetővé váló kérdésének elintézéséhez. Közbenjáróul a svéd király ajánlkozott. Ismét Hollandiában gyültek össze az alkudozók, Ryswijk kastélyban, Hága közelében. Csak a császári udvar ellenezte a békét, mint egykor a nymwegenit, hanem ez által a francziáknak csak újabb diadalokra szolgáltatott alkalmat, Barcelonának ekkor történt elfoglalása a francziák kezébe adta a túlsúlyt. Előbb Strassburgért valami kárpótlást igértek a francziák a birodalomnak, most minden feltétel nélkül le kellett Németországnak e városról mondani. Lajos ellenben kénytelen volt visszaadni többi hódításait. Hollandia kedvező kereskedelmi szerződésre lépett Francziaországgal. Így jött létre a ryswijki béke (1697 szept. 20.) mely megmutatta, hogy van már hatalom Európában, mely eredménynyel bír ellenállani Francziaország kíméletlen, hódító politikájának.
Egyszerre béke váltotta fel az Európa minden részében dúló háborút. Épen a ryswijki alku idejében vívta ki savoyai Eugén azt a diadalt a törökök fölött, mely békére kényszeríté a szultánt. A század határán megállapodottnak látszik a főhatalmaknak egymáshoz való viszonya. Nyugaton Francziaország bírja a szárazföldi, Anglia és a vele szövetséges Hollandia a tengeri hegemoniát, keleten a császár emelkedik túlsúlyra. Helyre van állítva az egyensúly és mindegyik rész készül a maga hasznára fordítani a már-már bekövetkező újabb bonyodalmat: a spanyol dynastia kihalását.