I. RÉSZ.
A NAGYHATALMAK ALAKULÁSA. AZ ÁLLAMI ÉLET KIFEJLÉSE.

II. FEJEZET.
XIV. Lajos kora. Az állami hatalom mindenhatósága.

XIV. Lajos trónralépése. – A ministerium. Fouquet, Colbert és Louvois. – XIV. Lajos és udvara. – A jansenismus és a jezsuiták. A Port Royal. – A gallikán egyház szervezése. Bossuet. – A nantesi edictum visszavonása. – Az irodalom és művészet.

XIV. Lajos trónralépése.

Bármily nagyok voltak ausztriai Anna és Mazarin bibornok tévedései és mulasztásai, legnagyobb az volt, hogy nem volt gondjuk XIII. Lajos egyetlen fiának és örökösének királyi hivatásához méltó nevelésére. A fiatal király (szül. 1638), ki már öt éves korában törvényes ura volt a keresztyénség első birodalmának, erős, szép gyermek volt és mindenképen alkalmas azon fáradságok elviselésére, melyeket az udvari élet és annak szertartása azon időben a világ hatalmasaira rótt. Tanulással ugyan nem igen zaklatták. Maga a király később keservesen panaszkodott, mennyire elhanyagolták. Még irni-olvasni is csak tökéletlenül tanult meg és oly tudatlan volt, hogy a legegyszerűbb dolgokat és eseményeket sem tudta. Ennek következtében néha nyilvánosan is a legnagyobb képtelenségeket mondta.⁵² Inkább olvasmánynyal akarták felkelteni benne a dicsőség vágyát, azon törekvést, hogy őseinek nagy tetteit, melyekről annyit olvasott és hallott, még felülmulja. Elolvastatták vele más hősök és nagy királyok történeteit; Mátyás király életrajza is szerepel taneszközei közt. E mellett Mazarin őt korán bevezette politikájának titkába, a kormányzás művészetébe.

De mindennél többet tanult kora eseményeiből. Láthatta, mint semmisült meg minden ellenállás a királyi hatalom teljességével szemben. IV. Henrik ideje óta minden oppositio, még a leghatalmasabb is, legalább bevallottan, csak a ministerek ellen irányult; a királyság állásának szilárdságát megrendíteni senki sem merte. A Fronde mozgalma, az utolsó, élénken megmaradt emlékezetében. Nem feledhette el, hogy e zavarok közben oly kevéssé vigyáztak reá, hogy egyszer úgy kellett őt kihúzni a Palais Royal kertjének vízmedenczéjéből, sem azt, hogy neki, a királynak, egyszer éjnek idején titkon el kellett távoznia palotájából, alattvalói elől és szinte nélkülözések közt élni St. Germainben.⁵³ Aztán csak a teljes meghajlást, megalázkodást látta mindenfelé. Megtanulta ismerni hatalmát és élni vele. El sem akarták később hinni, hogy ő tizenhét éves korában, midőn még nem is kormányzott, minden ünnepélyesség nélkül a parlamentben termett és lovagostorral kezében kényszeríté azt rendeletei beczikkelyezésére.

«Szelleme a közepesen aluli volt, de képes arra, hogy fejlődjék. Szerette a dicsőséget, óhajtotta a szabályt, a rendet; bölcsnek, mértékletesnek, titoktartónak, mozdulatain és nyelvén uralkodónak, sőt – ki hinné? – jónak és igazságosnak született. Isten kegyelméből jó király, sőt nagy király is lehetett volna.»

Ministerei, kedvesei, udvari emberei nemsokára, miután uralomra jutott, észrevették, hogy a dicsőség az ő gyengéje. Versenyt dicsérték és elrontották. A dicséret, jobban mondva a hizelgés úgy tetszett neki, hogy még a legdurvábbat is szivesen fogadta és a legaljasabbat is nagyon élvezte.

Igazi nevelését Soissons grófnénak, Mazarin unokahugának, Savoyai Eugén herczeg anyjának társaságában nyerte. Ott találkozott az udvar színe-java. «Ebbe a fényes örvénybe vetette magát a király, ott szerezte meg az udvariasságnak és galantériának azt a mázát, melyet egész életében megtartott és melyet annyira össze birt egyeztetni az illendőséggel és felséggel. Ha magános embernek születik, viselkedése, ízlése, szépsége, hangja és személyének egész természetes fensége ép úgy megkülönböztették volna őt, s szintén oly kiváló lehetett volna ünnepek, mulatságok, udvarlás és a szerelem legnagyobb kicsapongásaira nézve.»⁵⁴ Első nagy hajlama őt Mazarin egy más unokahugához, Mancini Máriához vonta és csak az állami érdek, melyet épen Mazarin képviselt vele szemben, tartotta vissza attól, hogy e hölgyet nőül vegye. De egyebekben már serdülő kora óta tudta, hogy királyra nézve nincs akadály bujaságának kielégítésében sem. És miután ezt a nagy áldozatot meghozta az államnak, annál jobban feljogosítottnak tartotta magát arra, hogy házassága után kárpótlást szerezzen.

XIV. Lajos.
Festette és metszette Robert Nanteuil 1662-ben.

A dicsőség vágya, királyi hatalmának, korlátlanságának tudata és korán kifejlő érzékisége olyanféle uralkodót teremtett belőle, kinek mását sokkal inkább kereshetjük Egyiptom, Babylon vagy Perzsia királyai, mint az európai fejedelmek közt. Hatalma, lelkiismeretlensége annak gyakorlatában, és követelő föllépése szinte túlmennek az emberi mértéken. Legremekebb jellemrajzának irója, ki alattvalója volt, St. Simon herczeg, egyenesen kimondja, hogy a hizelkedés és nagyságának mámora oly gőgöt neveltek belé, hogy ha nincs meg benne az ördögtől való félelem, «melyet Isten meghagyott neki, még legnagyobb túlzásai közepett is», megkivánta volna az imádást és imádói bizonyára akadtak volna.

Jellemének minden vonása csak később domborodott ki, midőn látta, hogy minő szolgalelkekkel van dolga. Egyelőre csak azt tudták róla, hogy mint nagyatyja, IV. Henrik, ő is nagyravágyó, magában bízó férfiú, ki Mazarin halála után kijelentette, hogy maga akar uralkodni. Majdnem egy félszázadon át Francziaországot a király nevében két bibornok kormányozta, nagyvezéri hatalommal. XIV. Lajos kijelentette, hogy saját maga lesz a ministere. Még egy kormányzási elvhez ragaszkodott, ahhoz, hogy papot nem fogad be tanácsába. Nem engedé személye mellett oly tekintélynek emelkedését, mely bármennyire azonosítá is magát a királyi hatalommal, azt mégis sok tekintetben elhomályosítá.

A tekintély elvének ismét volt oly világi képviselője, minő tán Nagy Károly ideje óta nem. Mindenki új korszaknak látta kezdetét. A királyi család egy tagja, midőn XIV. Lajos átvette a kormányt, így ír: «Most oly nyugodtnak és diadalmasnak látjuk Francziaországot, oly bölcsen és oly korlátlan hatalommal igazgatják, hogy azt hinnők, mindig ily kormánynak örvendett. Szinte nehéz elképzelni azt az állapotot, melyben ausztriai Annának, a királyné anyjának kormánya alatt volt.⁵⁵

Láttuk, hogy előkészülése nem volt arányban feladata nagyságával. Ezen kor ragyogó udvari élete nem volt alkalmas arra, hogy komoly férfiakká nevelje az uralkodókat. Azonfelül, a mit Mazarintól tanult, csak természetes esze és kitartásának vehette hasznát. Nagy adománya volt az is, hogy igen szépen tudta kifejezni magát.⁵⁶ De repraesentálni tudott, mint senki más. Elég arra, hogy kitűzze a követendő politika fővonásait, de arra nem, hogy annak minden részletében való keresztülvitelét ellenőrizhesse. Pedig az állam hatásköre már oly szélesre nőtt, hogy a legtehetségesebb, legkitartóbb férfiúnak is egész erejét és idejét igénybe vette volna vezetése.

A ministerium. Fouquet, Colbert és Louvois.

Mazarin halála után a király megerősíté hivatalukban többi tanácsosait. Csakhogy most a döntést mindenben magának tartotta fenn; minden kegyért egyenesen hozzá kellett folyamodni. Midőn először elnökölt a tanácsban, így szólt: Elhatároztam, hogy ezentúl magam leszek főministerem, önök segiteni fognak tanácsaikkal, ha kikérem. Kérem és elrendelem, kanczellár úr, hogy csak parancsomra pecsételjen és önök államtitkár urak és ön a pénzügyek igazgatója sem fognak semmit aláirni meghagyásom nélkül.⁵⁷

A hadügyet akkor Le Tellier, a pénzügyet Fouquet, a külügyeket Lyonne igazgatta. A kanczellár, ki alatt az igazságügy volt, külön állott. Ez a felosztás is mutatja, mily kevéssé volt még kifejlődve az állam. Csak a legközvetlenebb hatalmi tényezők intézésére voltak szervei, a tulajdonképeni culturális feladatok még a többihez voltak kapcsolva.

A ministerek közt eleinte Fouquet Miklós, a pénzügyek igazgatója örvendett a legnagyobb tekintélynek. Alacsony rangból ügyessége és vállalkozási szelleme által az ország első bankárává emelkedett. A Fronde zavarai és a nagy háború idején mindig birt előteremteni pénzt és minden kölcsön által gyarapodott gazdagsága. Alig tudott már különbséget az állam pénze és a saját vagyona közt, melyet gyönyörű palotáiban és kertjeiben szeretett fitogtatni. Igaz, hogy valóban királyi módon járt el a tudósok, írók és művészek irányában. Mazarin már figyelmezteté a királyt Fouquet megbízhatatlanságára. Mindazonáltal Fouquet remélte, hogy ő nyeri el a főhatalmat, mert senki sem bizott abban, hogy a királynak elegendő kitartása lesz az ügyek vezetésére.

Bár a király már 1661 tavaszán elhatározta megbuktatását, nem járt el mindjárt ellene, mert még ellenállástól is lehetett volna tartani. Bretagneban, szülőföldjén fogatta el, midőn maga is ott időzött. A parlament, hol sok volt a barátja, hosszú idő múlva csak számüzésre itélte. A király saját kényéből Pignerol várába viteté a hatalmas férfiút és ott tartá haláláig. Utolsó képviselője annak a kornak, melyben egy személy lehetett az állam bankára és pénzügyministere. Sorsa az irodalmi világban igen nagy rokonszenvet keltett.⁵⁸

Fouquet.
Nanteuil után

Jean Baptiste Colbert.
Jean Audran (1667–1756.) rézmetszetének kisebbített hasonmása. Az eredeti festmény Nicolas Largillière (1656–1746.) festette.

Fouquet bukása után a király nem nevezett ki pénzügyministert, (surintendant des finances), hanem egy tanácsra bizta ezen ministerium teendőit. A tanács tagjai közt a polgári származású Colbert János birta a király kiváló bizalmát és ő volt nemsokára ministernek tekinthető. Egy reimsi kereskedőnek volt fia (szül. 1625. november). Eleinte maga is annak készült, hanem azután hivatalba lépett és Mazarin reá vonta a király figyelmét. Főrésze volt Fouquet bukásában. Kitünt roppant munkaereje és belátása által. «Huszonkét évig volt minister (1661–1683) és ezen idő alatt a közjólét attól függött, mennyiben hallgatott reá a király.»⁵⁹ A nép fia ugyanazon politikai czélt tűzte ki, melynek valósításán Richelieu fáradozott. Politikai téren már megtörtént az ujjászületés, a kérdés az volt, ki lehet-e fejteni a belső erőt a külső fénynek és tekintélynek megfelelően.

XIV. Lajos maga igen nehéznek tartá feladatát a pénzügyi bajok miatt. Fouquet igazgatása alatt az évi jövedelem 84 millió livret tett ki, mely összegből 52 milliót nyelt el az adósság kamata és törlesztése. Így tiszta jövedelem csak 32 millió maradt, a kiadás pedig 60 millióra rúgott. A deficzit fedezésére minduntalan új adókat kellett kiróni és el kellett zálogositani az állami jószágokat. Colbert külön törvényszéket állított fel az államadósságok megvizsgálására és kérlelhetetlen szigorral büntette azokat, kik jogtalanul gazdagodtak meg. Rendszerét azonban túlságig vitte s a kamatnak és tőkének önkényes leszállítása által megkárosította a jóhiszemű hitelezőket is. Általában elvi ellensége volt minden adósságnak, mit az állam megrontójának tartott. Három év alatt 70 milliónyi birságot szedett az államjövedelmek bérlőitől, kiket partisan-oknak neveztek. A legerélyesebb eszközök alkalmazásával annyira megjavította a pénzügy állását, hogy 1670-ben már 96 milliót tett ki a jövedelem, a kiadás pedig, az udvar pompája és a sok reform ellenére, azt csak 5 millióval múlta fölül. Ezen eredményt tisztán az ország gazdagságának emelkedése által érte el, nem új adók által. Annyira ment gondoskodása, hogy a legterhesebb adót, a földadót (taille), melyet csak a szegény jobbágyság fizetett, majdnem felére szállította alá.⁶⁰ Más adókat ellenben igen szigorúan hajtatott be, különösen a nyomasztó sóadót. Eltiltá azonban, hogy bármi okból lefoglalják a pórnak igás barmát.

Állandó jövedelmül szolgált a tisztségek és hivatalok eladása, mit igen nagy terjedelemben űztek. Már 1664-ben le kellett szállítani a díjakat, különben csak gazdag emberek nyerhették volna el a hivatalokat, alkalmas férfiak csak kivételesen. Egy parlamenti tanácsosi hely p. o. 100,000 livre-be került.⁶¹ Ha szükség állott be, új hivatalokat állítottak fel; vevőkben nem volt hiány. Nagy volt a felügyelet, hogy a nemesség czímét és jogait ne bitorolják. Ez t. i. csökkentette volna az adófizetők számát, mert a nemesség nem fizetett egyenes adót. A királyi javakat visszavették azoktól, kik jogtalanúl helyezkedtek birtokukba és azt az elvet mondták ki, hogy azok el nem idegeníthetők.

XIV. Lajos.
Pierre Drevet (1697–1739) metszete után. A eredeti festményt festette Hyacinthe Rigaud (1659–1743).

Az egyenes adókat nem igen lehetett önkényesen felemelni. Annál többet követeltek a fogyasztási és más közvetett adók után, segítség (aides) név alatt. Meg volt adóztatva úgyszólván minden s ez adók jövedelme 1.520,000 livre-ről 21 millióra emelkedett. Igaz, hogy a bonyolódott adószedés igen nagy felügyeletet és számos ellenőrt igényelt. A városoktól elvették az addig általok szedett fogyasztási adónak (octroi) felét. A bélyegadó mind nagyobb mértékben alkalmaztatott.

Fontos jövedelmi forrásul szolgáltak a monopoliumok. Azzá tétetett a dohány árulása, körülbelül azon formában, minőben most ismerjük, később pedig, Colbert után, a kávé, téa és csokoládé is. Az egész adórendszer oda irányúlt, hogy inkább sújtsa a gazdag osztályokat, melyek alkotmányosan fel vannak mentve az állam terhei alól, mint a szegényeket. Ezért jutnak túlsúlyra a közvetett-, fogyasztási- és fényűzési adók, az egyenes föld- és fejadó fölött.

Midőn az állam gondoskodott a fentartásához szükséges eszközök előteremtéséről, egyuttal kötelességének tartá előmozdítani mindent, a mi a nép gazdagodására vihet. Eddig csak egyes elszigetelt intézkedések történtek, Colbert ellenben határozott rendszerrel lépett fel, mely felölelte a gazdasági élet minden tényezőjét. Németalföldön és Angliában sok történt már e téren és az ottani viszonyok sok tekintetben szolgálhattak mintául. A különbség abban áll, hogy ott az anyagi felvirágzás egyesek vállalkozó szellemének volt műve, Francziaországban ellenben az állam czéltudatos intézkedéseinek következése.

A földmivelés nem érzé annyira az új lendületet, mint az ipar és a kereskedés. Amannak felvirágzása első sorban az adómentes nemességnek vált volna hasznára; csak az utóbbiak bőségéből meríthetett szabadon az állam.

Giustiniani velenczei követ 1668-ben a következő képét nyújtja az ipar és kereskedés ügyeiben beállott változásnak.⁶² «Colbert czélja a királyságot gazdagságban elsővé tenni, minden árúval bővelkedővé, minden művészetben gazdaggá, minden jóval ellátottá; mely nem szorúl semmire és képes mindent eladni a többi országnak. Az a fő igyekvése, hogy mindenünnen Francziaországba vigye a hasznos mesterségeket, a külső czikkeket pedig kizárja. Így Angliából meghonosította a bőripart és lábbeli készítést, Hollandiából a posztógyártást, továbbá a sajt- és vajkészítést, Németországból a kalapipart a bádogkészítést és más czikkeket. Tőlünk a finom csipkét és tükröket. Ez az ipar több ezer nőt foglalkoztat a tartományokban és városunkból sok mestert hivtak ide. Az a czél, hogy ide hozzák az egész világ javának virágát. Perzsiától megtanulták a szőnyegek készítését, melyeket most még szebben tudják előállítani Párisban mint ott. Indiából és Afrikából is áthozták, a mi csak szép és jó. A mi máshol a világon el van szórva, az mind együtt van Francziaországban és valóban mindenünnen nagy megrendelések történnek és sok pénz jő az országba. Ez Colbert kivánsága, mert a mennyire örvend az idegen pénz befolyásának, annyira tiltja annak kivitelét. A királyi kincstárnak nagy haszna van az összefolyó pénzből, mert az idegen, többnyire spanyol pénzt itt verik louisd’or-rá. Semmit sem hanyagol el, a mi hasznot hajthat, mindenkit meghallgat, elősegíti a feltalálókat és az új vállalatok tervezőit.»

«Épen oly gondot fordít a külső kereskedés emelésére, különösen az Indiai-tengerrel és a Levantéval. Minden héten tartanak e tárgyban tanácskozást. A Levantéval való kereskedés – Olaszországot is oda számítva – évi öt millió tallérnyi hasznot hajt. Az Indiákkal való kereskedést öt társaság által akarja előmozdítani. Nyugot-Indiával, hol néhány gyarmatuk van. elég élénk az összeköttetés, bár még nem nagyon jövedelmező. Kelet-Indiában, melynek terményei hasznosabbak, nagyon iparkodnak birtokot szerezni. E czélból elfoglalták Madagaszkár szigétét is, de onnan még nem húztak hasznot. Colbertnek főczélja az Indiákkal való kereskedésben nem az, hogy az ottani czikkekkel egész Európában kereskedjék, mint az angolok és hollandusok teszik, hanem, hogy azokkal ellássa országát, így a pénz az országban maradjon és annak hasznát ne a külföldiek élvezzék, hanem a hazafiak.» Különös gondot fordított Colbert a török birodalommal való kereskedésre, hol a régi politikai összeköttetés is egyengette a francziák útját. Az 1673-ban kötött szerződés szerint a francziák szabadon zarándokolhatnak a szent helyekre, püspökeiket, a jezsuitákat és kapuczinusokat ne háborgassa senki; a követek közt a franczia az első; consulaik biráskodási jogát elismerik és mi fő, kereskedőik az árúk értékének csak: 3 százalékát fizetik vám gyanánt a régi 5% helyett.⁶³ A politikai hatalomnak és kereskedelmi érdeknek szoros kapcsolata tán ott tünt ki legjobban.

Colbert látogatása a gobellin-műhelyben.
Sebastian Leclerc (1637–1714.) metszetének kisebbített hasonmása.

Ez a rendszer, melynek fővonása az, hogy minden módon elősegíti a kivitelt és megnehezíti a behozatalt, hogy a pénz ne menjen külföldre és melyet mercantil (kereskedelmi) rendszernek neveznek, kifejezést nyert más fontos intézkedésekben is. A vám, mely addig tisztán csak mint jövedelem vétetett tekintetbe, most nagy fontosságú eszköze lett a gazdasági politikának. Az idegen árúkra nagy vám vettetett, néhol értékök egy harmada. Csak oly posztót volt szabad behozni, melynek mértéke és szine megfelelt a Francziaországban előirtnak.⁶⁴ Csak némely meghatározott helyen át volt megengedve a behozatal. Sok czikknek, különösen gyártmánynak, de a bornak és pálinkának behozatala is egyenesen el volt tiltva. Mindez arra szolgált, hogy a külföld árúi ne versenyezhessenek a belföldiekkel.⁶⁵

Másrészt a gyártmányok kivitelét minden módon elősegítették. A nyers terményeknek, melyek az iparnak vagy a háborúnak szolgáltak, kivitelét ellenben megtiltották. Ezekhez tartoztak a pénz, a drágakövek, a gabona, gyapjú, kender és len, a lovak és más hadiszerek. Hogy a franczia czikkeknek annál nagyobb legyen a keletje és annál jobban versenyezhessenek a külföldiekkel, a kormány a legkisebb részletig előirta a gyártás módját. Négy nagy kötetre mennek az ide vonatkozó rendeletek. Külön törvénykezés intézkedett az ipar ügyeiben. Minden vég posztónak meg volt szabva nagysága, színe, minősége, hány fonalból áll stb. Az egész felügyelet az állam kezeiben öszpontosúlt.⁶⁶

Hatalmas emléke a kereskedés emelésének a nagy déli csatorna, melyet 1664 és 1681 közt ástak az Atlanti-oczeánnak a Földközi-tengerrel való összekötésére. A tervet egy olasz eredetű ember, Riquetti dolgozta ki; a kivitel Colbert érdeme. A nagy mű zsilipjeivel és vezetéseivel hirdetője lett a nagy király hatalmának és gazdagságának. «A király szólt, a hegyek megmozdultak», mondá a nagy Corneille.⁶⁷ Mindenfelé épültek az országutak.

Francziaország, mely politikai és műveltségi tekintetben egységes volt, gazdasági tekintetben még nem volt az. Az egyes tartományokat régi privilegiumokon alapuló vámsorompók választották el egymástól. Oly nagy volt a réginek, a hagyománynak hatalma, hogy még Colbert sem bírta azt egészen megszüntetni. Csak az ország északi felében szüntette meg a közbeeső vámokat, a többi tartományban azok továbbra is megmaradtak.

A távoli világrészekben gyarmatokat keres az ország. Ezek addig kizárólagos testületeknek voltak birtokában, most oly társaságok alapúlnak, melyekbe beléphet mindenki.

Csudás gyorsasággal emelkedett a hajóhad nagy kifejlettségre. Már 1671-ben 194 hajója volt az országnak. A kereskedelmi hajók nevelték a hajóhad matrózait. Az 1668-iki törvény az egész tengermellék hajós népességét kötelezte a hadi szolgálatra.⁶⁸

Az állam érzi erejét és saját szempontjai szerint akarja szervezni a társadalmat. Colbert, maga is a harmadik rendnek fia, elvben teljesen szakít a középkor hagyományaival. Kimondja, hogy kétféle ember van, olyan ki nem dolgozik és olyan, ki munkája által hasznára válik az országnak. A közigazgatásnak kötelessége lehetőleg terhelni az elsőhöz tartozókat és lehetőleg elősegíteni az utóbbiakat.⁶⁹

Ily elvek mellett nem maradt hely a feudális kiváltságok részére. Colbertnek az az óriási gondolata támadt, hogy ujjá alkossa az egész törvénykönyvet, az új társadalomnak megfelelően. Mi több, hozzá is fogott ezen gondolatának megvalósításához. Azt akarta, hogy királyának dicsősége egyenlő legyen Justiniánuséval. A franczia királyok hatalmának mindig az igazságszolgáltatás volt egyik fő alapja, ő azt most teljesen érvényesíteni akarta.

A polgárháborúk idejében ismét divatba jöttek a nemesek középkori visszaélései, különösen a központtól távoleső vidékeken, hol nem volt, aki ellenőrizze, Auvergneben és Forezben. Előfordult, hegy egy nemes élve befalaztatott egy embert, más valakit hónapokon át tartott egy szekrényben. Még más nem ölt maga, hanem tíz éves fiú által ölette meg áldozatait. Volt, a ki megölette az őt törvénybe idéző királyi hivatalnokokat.⁷⁰ Colbert rá akarta birni a királyt, hogy személyesen, mint az igazság megtestesítése, védje meg gyenge alatvalóit a hatalmasok ellen. Csakugyan 1665 nyarára nagy törvénynapot hirdetett a király Clermontban. Egy főurat lefejeztettek, a többivel aránylag nagyon kegyesen bántak. Mégis elég volt ez a példa árra, hogy azontúl mindenki rettegjen a király előtt. Az is kitünt azonban, hogy a király nem hajlandó egészen véget vetni a rendi erőszakoskodásnak, bár a pórok már azt várták. Egy pór fedett fővel állott ura előtt, az úr leütötte kalapját. Vegye föl, mond a paraszt, különben a király fejét véteti a nagy napon. A nemes felvette.

Minthogy a, régi állapotot nem lehetett egészen felforgatni, az új törvénykönyv csak töredék maradt. Csupán hat nagy királyi rendeletet (ordonnance-ok) bocsátottak ki, melyek a magánjog egyes fontos viszonyait szabályozták. Azt azonban elgondolhatni, mennyire emelte a munka biztossága, a tőrvény tekintélye az ország jólétét és virágzását.

Colbert főczélja mindig a közjólét volt. Csakhogy ő nem szorítkozott az anyagi viszonyokra, hanem igen széles mértékben felölelte a szellemieket is. Belátta, hogy a nemzet minden tehetsége és munkája egybe van kapcsolva, belátta, mennyire emeli a tudomány a gazdagságot, mily befolyást gyakorol az izlés az iparra, mily hatással van a szellem műveltsége a kéz művészetére. Híres alkotásai közé valók a természettudományok, a feliratok és szépirodalom akadémiái, a festészet, szobrászat és építészet főiskolái, a franczia iskola Rómában, mely fönntartja az összeköttetést a művészet központjával, a keleti nyelvek iskolája, a csillagvizsgáló intézet és a jogi iskola. Az irodalom, a tudomány és művészet nevezetes emberei részére kitüzött díjak a rendes költségvetéshez tartoztak és jótéteményeinek az ország határa nem vetett határt.⁷¹

Tulajdonkép csak a pénzügyeknek lett volna felügyelője, hanem munkaereje és tehetsége által hatalma körébe vonta az egész belső igazgatást, a kereskedelmet és ipart, a szellemi viszonyokat és a tengerészetet. Valóban szembetünő, mint szélesedik ki és válik magasabbá az állam feladata. A régi elégtelen szervezettel kellett megfelelni az új viszonyoknak. Erre csak oly férfiú volt képes, mint Colbert. Eszközeiül az ország egyes részeiben az intendansok szolgáltak, kiket Richelieu nevezett ki. először a kormányzók ellenőrzésére. Ők voltak még az állami hatalomnak úgy szólva egyedüli képviselői az országban. Az egész munka az ő vállaikon nyugodott. Nekik kellett igazgatniok, rendelkezniök, számot adniok. Folytonos levelezésben állottak a ministerrel és bár külsőleg alig változott valami, valójában ekkor dőlt meg a közigazgatásnak feudalis módja.⁷² A kormányzó főnemes gouverneurök mindinkább a katonai igazgatásra és a külső repraesentatióra szorultak, az igazi munkát az intendansok végezték. Általok, kik többnyire szintén a polgári rendhez tartoztak, teremté meg Colbert az első rendes állami közigazgatást.

A nagy király dicsőségét nemcsak országa belső virágzása és műveltsége hirdeti, el kellett azt ismernie a külföldnek is. Erre szolgál a hadsereg és diplomátia. XIV. Lajos azon szerencsében részesült, hogy a kormány ezen két ágát oly férfiakra bizhatá, kik ügyesség és szorgalom tekintetében méltó társai voltak Colbertnek.

Lyonne, a külügyek államtitkára részére a két nagy bibornok után nem maradt úttörő munka; a főfeladat a Richelieu által kitűzött politika követésében állott. A harminczéves háború, mely közép Európát semmivé tette és az angol belső viszályok, melyek Cromwell halála után bénították e nemzet hatalmát, előkészítették Francziaország európai hegemoniáját. A hadseregnek volt feladata, felhasználni a kedvező helyzetet és a királyt urává tenni Európa sorsának.

IV. Henrik ideje óta nagy változás állott be Európa hadügyében. A nemesi felkelés elhanyatlott, mindenhol az állandó és zsoldos katonaság dönt. A sereget még toborzás által hívták össze és a helységek többnyire azokat küldték a sereghez, kiknek más czélra nem lehetett hasznát venni. Richelieu az 1636-iki nagy veszély alkalmával elrendelte, hegy csak a legalkalmasabbakat sorozzák be. Azért mégis a toborzás maradt a fő. Mint a belügyek terén, úgy a hadügynél sem vetnek véget a régi alapnak. Csakhogy annak felhasználásával sokkal tökéletesebb szervezetet állítanak fel, mint a minőt addig ismertek.

Ez a szervezés Louvois-nak, Le Tellier fiának érdeme, (szül. 1641 jan. 18). Élvvágyó, kemény szivű és irigy ember volt, de hivatalának teljesen megfelelő. Maga a király készítette elő eljárását. Az első feladata az volt, hogy egészen a királytól tegye függővé a sereget, mely addig inkább volt a tiszteké, mint a kormányé. Az uralkodó mellett nagy volt a befolyása a királyi herczegeknek, kiknek volt ezredök és az egész gyalogságnak egy volt az ezredese, ki maga nevezte ki a tiszteket. Mindjárt a béke helyreálltával elrendelte a király, hogy az őrségeket közvetlenül a kincstárból fizessék. Ez, mint a velenczei követ megjegyezte, igen fontos oszlopául szolgált hatalmának. Midőn 1661-ben meghalt a gyalogság ezredese, a király magának tartotta fenn ezt a méltóságot és általa a tisztek kinevezésének jogát. Minden ezrednek külön ezredest állított élére. A királyi muskétásokból, kik csupa nemesek voltak, a király személyes vezetése alatt, került ki a gyalogság fényes és vitéz tisztikara.

A rendes katonaság száma hatalmasan növekedett. Bár már be. hozták az összeírást, még is leginkább a toborzás szerezte a katonákat és az idegen zsoldosok tartása sem szünt meg. Louvoisnak abban állott főmunkája, hogy az óriási sereg ellátásáról és felszereléséről gondoskodjék és minden tisztet csapatjának jó karban tartására birjon. Fiatalsága ellenére – már huszonegy éves korában államtitkár volt – a legerősebb módon lépett fel a büszke, nemes tisztek ellen. Sévigné asszony beszéli el, hogy egy előkelő tiszthez így szólott: Uram, választania kell udvari ember akar-e lenni, vagy pedig megfelelni tiszti kötelességének.⁷³ Különösen arra kellett nagy gondot fordítaniok, hogy a legénységet teljes számban tartsák a zászlók alatt és ne fordítsák saját hasznukra az annak részére szolgáló zsoldot.⁷⁴

A sereg száma 150–200,000 embert tett ki. Ez a roppant gép egy embertől függött: a hadügyministertől. Felügyelők és hadi biztosok által gondoskodott a sereg eltartásáról, kórházakat és raktárakat alapított, gondoskodott a sebesült és elvénült katonákról. A párisi nagyszerű invalidus-palota Louvoisnak köszöni létrejöttét. A rendes tiszti nevelésnek ő a megalapítója, a kadettházak felállítása által. Nem lehetett minden hagyománynyal egyszerre szakítani – így nemes maradt a tisztikar és továbbra is megvásárolhatók voltak a tiszti állomások – hanem bizonyos határokon belől addig nem ismert tökélyre emelte a hadi igazgatást. Addig csak kis nemzeti seregek voltak, vagy nagy zsoldos seregek. Ő ez első ki nagy állandó sereget tudott szervezni és valójában XIV. Lajos serege az első, mely legalább nagyjában hasonlít egy modern hadsereghez.

Nemcsak a szervezésben, fegyelemben és élelmezésben állott be addig ismeretlen rend, maga a fegyverkezés is nagy változáson ment át a tudomány előhaladásának felhasználása által. A gyalogságnál a puska lép a nehézkes muskéta helyébe. A kézi gránát vetése minden ezredben külön gránátos századra volt bizva. A puskához erősített bajonnett, mely ezen időszakban kezd használatba jönni, a közeli harczra is alkalmassá teszi a gyalogságot.⁷⁵ Ez által szükségtelenné válnak a lándzsások és 1703-on túl teljesen megszűnnek. Mind a mellett még sokszor döntött a csatákban a közvetlen, karddal való támadás. Még mindig kiválóan a franczia nemes a harczos, ég a vágytól, hogy kitünjék királya szeme előtt. A nehéz lovasság helyébe a könnyebb lovasság lép, a dragonyosok és huszárok. Az első huszárezredet 1692-ben állították fel, nagyrészt magyarokból. Itt is az volt a főelv: lehetőleg könnyűvé és gyorssá tenni a mozdulatokat. Különben is a támadás jobban megfelelt a franczia nemzet tüzének, mint a védelem.

Louvois.
Gerard Edelinck (1640–1707.) rézmetszetének kisebbített hasonmása. Az eredeti festményt Pierre Mignard (1612–1695.) festette.

Vauban.
Bertonnier metszete után. Az eredeti festményt Hyacinthe Rigaud (1659–1743.) festette.

Louvoisnak egyik főérdeme, hogy ő hozta a sereghez azt a férfiút, Vauban-t, ki egészen új alakot adott a kiválóan tudományos fegyvernemnek, a tüzérségnek.⁷⁶ igen nagy hosszúságuk és súlyuk miatt alig voltak mozdíthatók. Helyökbe rövidebb ágyúkat alkalmaztak. A sok ostromnál nagy mozsarakat és bombavető ágyúkat használtak. A tüzérségben még a hollandusok jártak elől. Vauban munkásságának legkiválóbb emléke az a bevehetetlen várfal, melylyel Francziaország keleti, természettől kevésbbé védett határát megerősíté. A régi középkori falak már nem feleltek meg az új hadi módnak. Mindenféle külső védő mű és sáncz által nagyobbítá a vár területét. Keleti Francziaországot a várak háromszoros sorával övezte, melyben 88 hely volt megerősítve az ő tervei szerint. Ott Lille és Metz voltak a védelem és a hadi-igazgatás központjai. A nagy tengeri várakat, Toulon-t és Brest-et is az ő elvei szerint erősítették meg. Francziaország, mely még 1636-ban nyitva állott az ellenség előtt, most szinte megtámadhatatlannak tünt fel. Minden háborúban csak nyerhetett, de nem veszthetett. Vádolták is Louvoist, hogy urát, kinél igen nagy tekintélynek örvendett, kelleténél jobban unszolja háborúk viselésére, mert tudja, hogy a hadügyek vezetésénél az ő személye pótolhatatlan. Még inkább vádolták azzal, hogy a szárazföldi sereget fejlesztette a flotta rovására és hogy minduntalan háborút javasolt. Mindkettőnél egy volt a czélja: az, hogy vetélytársát Colbert-et gyöngítse és bajba keverje.⁷⁷

A hadi tudomány kifejlése, a hadsereg nagyobb száma és jobb felszerelése nem lett volna elég a siker biztosítására. Vitéz és próbált hadvezérekre volt szükség. Ezeknek a harmincz éves háború és a spanyolok elleni harcz volt valódi iskoláj a két nagy kapitány, kik előbb együtt vitték a franczia zászlókat Németország szivébe, majd egymás ellen fordították a fegyvert a Fronde harczaiban, hogy most együtt szolgálják a király és a nemzet dicsőségét. A győztes Turenne, a legyőzött Condé egyaránt megszüntek pártfők lenni; egész nagyravágyásuk a hadi babér elnyerésére irányúlt hazájuk érdekében. «Turenne tetőtől-talpig katona vala, minden tette a szolgálat érzelmében gyökerezett. Ily értelemben vezette seregét. Senki sem értette úgy, mint ő, a legénységet féken tartani, mely a legkülönbözőbb országokból s osztályokból alakult össze, nagyrészt azért, mert más rendnek magát alávetni nem tudta. Szerették a franczia zászlót, mert jól ellátták és ruházták s pontosan fizették őket; talán azon belső összetartó erő miatt is, melyet a szigorú fegyelem mindig ki szokott fejteni. Turenne jól szervezett testet alkotott belőlök melylyel mindent véghez vihetett, a mit akart. Tudták felőle, hogy fontos ok nélkül nem teszi ki őket veszélynek. Általában a világ legtapasztaltabb, a háborúhoz legjobban értő vezérének hirében állott. Soha sem mulasztja el az ellenség hibái által nyújtott alkalom felhasználását; minden akadályt le bir győzni. Fiatal korában tán túlságba vitte a megfontoltságot, de a tapasztalat, mely másokat nyugodtabbá tesz, benne inkább felkeltette a vállalkozás szellemét. Soha sem tesz feleslegest, soha sem mulasztja el a szükségest.»⁷⁸ És mellette, némileg versenyezve vele, ott látjuk Condét, a franczia nemesség példányképét, a bátor, halálmegvető vezért, ki életét ép úgy koczkára teszi, mint a seregét, de a ki legtöbb esetben bátorsága által elnyeri a diadalt. E kettő után még hosszú sora következett a kitünően képzett hadvezéreknek, mint Luxembourg herczeg, Vendôme herczeg. Villars és Catinat, bár nem szabad felednünk, hogy XIV. Lajos kegye által oly férfiak is nyertek befolyást a sereg vezetésére, kik arra alkalmasak semmikép nem voltak.

XIV. Lajos katonasága.
Le Maréchal de Bataille, contenant le maniment des armes, les évolutions etc. Par de Lostelneau, Maréchal de bataille des camps et armées de sa Majesté, sergent major de ses gardes françoises. Paris MDCXLVII – czímű könyvéből

XVI. Lajos katonasága.
Le Maréchal de Bataille, contenant le maniment des armes, les évolutions etc. Par de Lostelneau, Maréchal de bataille des camps et armées de sa Majesté, sergent major de ses gardes françoises. Paris MDCXLVII. – czímű könyvből

XIV. Lajos katonasága.
Le Maréchal de Bataille, contenant le maniment des armes, les évolutions etc. Par de Lostelneau, Maréchal de bataille des camps et armées de sa Majesté, sergent major de ses gardes françoises. Paris MDCXLVII. czímű könyvéből

Így állott Francziaország, belsejében nyugalomnak örvendve, gazdagon, virágozva, kifelé mint Európának legkitünőbben szervezett katonai állama. Mindaz a nemzeti gazdagság, melyet Colbert létesített, mindaz a hatalom, melyet Louvois szervezett és Turenne vezetett, mintegy letétemény gyanánt nyugodott egy ember kezében. Francziaországnak és egész Európának életére oly hatást gyakorolt XIV. Lajos nemcsak közvetlen tettei, hanem az általa nyújtott példa által is, mely szükségessé teszi, hogy vele és a körüle csoportosuló udvarral bővebben megismerkedjünk.

XIV. Lajos és udvara.

Az egész ország lelkesedéssel fogadta királya azon elhatározását, hogy maga fogja vinni a kormányt. Minden bajt addig a minisztereknek róttak fel bűnül, a királytól a boldogság és jólét addig ismeretlen korát remélték. És a király maga hatalmához mért magasztos szempontból tekinté királyi hivatalát, melyet maga «királyi mesterségének» nevezett (métier de roi). «Feltettem magamban, így ír emlékirataiban, hogy mindennap kétszer dolgozzam, két-három órán át, különböző tanácsosaimmal, és hogy azon időben is, melyben egyedül vagyok, mindig jöhessenek hozzám rendkívüli ügyekben. Kell, hogy fontos ügyben minden perczben hozzám férhessenek». Fiához írt intésében elvül tűzi ki: mindent a közjó szerint intézni el; azt tekinteni mindig elsőnek; mindenre gondolni; őrizkedni önmagától. «Kimondom, hogy csak a munka által uralkodunk; hálátlanok és vakmerők vagyunk Isten, zsarnokok és igazságtalanok az emberek irányában, ha a kettőt nem egyesítjük.»⁷⁹

Nem maradt ez egészen puszta szó. Igaz, hogy elhanyagolt nevelése képtelenné tette az állami ügyek valódi vezetésére és ez által sok fontos ügyben mindig függnie kellett ministereitől, hanem a mennyiben természetes ész, fáradság, a részletekbe való mélyedés által pótolhatá e hiányt, azt nem mulasztá el. Újabb időben úgy akarják feltüntetni, mintha csak eszköz lett volna minisztereinek kezében, hanem bizonyos, hogy a legfőbb intézést mindig magának tartá fenn és csak a részletes kivitelt bizta ministereire. A mint tudta, hogy egészen magáévá tette az államnak minden érdekét, nem birt többé különbséget tenni saját maga és az állam érdeke közt. Valóban vérré vált benne az általa e szókkal kifejezett elv: az állam én vagyok (l’état, c’est moi). Egyikénél azon fényes látványosságoknak, melyekben nagy örömét találta a pompás és mythologikus vonatkozásokat kedvelő kor, a király a napot választá jelképeül, mely uralkodik a bolygók fölött. Mintha a régi assyriai és egyiptomi nagy királyoknak kora újult volna meg.

Soha király nem lépett kedvezőbb viszonyok közt oly nemzet élére, melynek ereje az emberi gondolkodás és cselekvés minden terén annyira kifejlett volna, mint XIV. Lajos. A nagy vallásos és politikai harczokban egymással küzdő eszmék még mind éltek és hatottak, a nagy küzdőtér felhivott, kifejlesztett minden tehetséget. Ha már túlnyomó volt a királyság, mégis a vallásos ellentét, a feudalis és parlamentáris kiváltságok, fentartották és ápolták a szabadság érzését is. Lajosban megvolt a hatalom és az akarat mindennek felhasználására, saját czéljaira való lefoglalására. De mivel igazi értéket maga mellett nem tűrt, mivel veszedelmesnek tűnt fel előtte minden, mi nem feltétlenül szolgálja őt, csakhamar véget vet a szabadságnak, az eszmék küzdelmének és a nemzet haladásának.

A St. Germaini kastély.

Országának felvirágzása, hatalmának kifejtése nem tekinthető az ő művének, bár ő maga annak tekinté s alattvalói is annak nézték. Nézzük, mily módon ír hozzá Mézeray történetíró, ki még egyike azon kor legfüggetlenebb férfiainak. «Az utókorhoz, Nagy Lajos, a legkeresztyénebb, legfelségesebb király diadalmas uralkodásának örök dicsőségére, ki mindjárt az uralommal együtt megkezdte a győzelmet, ki jósága által helyreállította a nyugalmat Francziaországban és igazságossága által békét akar adni Európának; ki fegyvereinek rémülete által elűzte a keresztyénség hűtleneit és legyőzte tengeren és szárazon államának és dicsőségének ellenségeit, ki bölcsesége által visszaállította a rendet a belső igazgatásban, a pénzügyekben és törvényekben s bőkezűsége által tökéletességre emelte a tudományokat és művészeteket. Adja az ég, hogy hódításai terjedjenek addig, mint hire, hogy éveinek száma érje el győzelmei számát és hogy birodalmának boldogsága üdve legyen a föld minden népének.»⁸⁰ És ilyen nyelvet nem tekintettek hizelgésnek, hanem köteles hódolatnak.

Nem annyira tettei, mint fellépése által birt XIV. Lajos oly korlátlan hatalmat gyakorolni azok fölött, kikkel érintkezett. Minden legcsekélyebb mozdulatában és szavában fejedelem volt, «minden porczikája király». Keresetlen volt nála ez a méltóság, hatalmának öntudata, hosszú szokás és elismerés következtése. Egy szavával, egy pillanatával boldogítani és sujtani birta a legkiválóbbakat. Oly férfiakat, mint Colbertet és Racinet, a nagy költőt, halálra szomorított a király kegyének elvesztése. Soha sem koczkáztatá tekintélyét egy szóval, vagy mozdulattal, mindenki iránt udvarias volt és kimért, csak legközvetlenebb szolgái iránt engedett meg magának többet. Testének és lelkének szép összhangja, a hatalomnak és kegynek testté vált eszméje, csudásan hatott kortársaira és az utókorra. Szinte hihetetlennek látszik, hogy ez a hideg, kimért királyi alak a legnagyobb mértékben alá volt vetve az emberi gyarlóságoknak és hibáknak.

Családi élete nem volt szerencsés. Első szerelme, Mancini Mária, nem lehetett neje, bár később is nagy befolyást gyakorolt az udvarban.⁸¹

Neje, Mária Terézia infansnő, férje saját itélete szerint minden női erénynyel ékeskedő, hanem a fényes királyt ki nem elégítő. Eleinte szenvedélyt keresett szerelmi viszonyaiban, később csak mulatságot. A szép és jószivű de la Valliere kisasszony az által nyerte meg szivét, mert hirét vette, hogy belészeretett, bár nem tudta, hogy ő a király. Az ezen viszonyból eredő gyermekeket a király herczegeknek nevelte és magát Colbertet bízta meg az anyáról és gyermekekről való gondoskodással. Nem sokára egy más, büszke szépség ragadta el Lajost. Montespan marquisné, ki nemcsak szépsége, hanem szelleme által is kivált, lett az egész udvar által elismert kedvese, maitresse. Csak a papság nem hajolt meg az erkölcstelen viszony előtt és Montespannétól, kinek már fia volt a királytól, megtagadta az absolutiót, ha jobb útra nem tér. Lajos egy időre elbocsátá, de azután visszatért és még nagyobb hatalomra jutott, mert a király nem lehetett el társasága nélkül.⁸² Fényüzése és birvágya által igen nagy kiadásokra birta a királyt. Bár XIV. Lajos elvül tüzé ki magának, hogy kedveseinek semmi befolyást nem enged a közügyekre, ez a nő még arra is igyekezett. Az egész világ hódolt Montespannénak, annyira elromlott az erkölcs iránti érzék. Maga a szegény mellőzött királyné egy ízben egy kocsin jelent meg La Vallière-rel és Montespannéval s a nép látni kivánta a három királynét. Mária Terézia különös kegynek tartotta, ha Montespanné őt magánál fogadta. A király nem szeret, mondá a marquisné, hanem azt hiszi, hogy alattvalóinak és saját nagyságának tartozik azzal, hogy országának legszebb asszonya a maitressee legyen.⁸³ Ő sem tartá meg haláláig hatalmát, elhagyatva halt meg. De la Valliere pedig, miután a király őt elhagyta, a vallás vigasztalásait kereste fel és mint buzgó, önmagát sanyargató karmelita apácza fejezte be életét. Annyira még nem veszett ki az erkölcs, hogy a családi életnek és tisztességnek ilyen lábbal tiprását teljesen elnézték volna. Igaz, a papok, kiket legjobban illetett volna, meglehetős engedékenyek voltak s Bossuet maga is csak azt kivánta Istentől, ne legyen annyira a hatalmasok kedvében járó.⁸⁴ De Saint Simon soha sem birta megbocsátani a királynak, hogy Montespan marquisnéval kettős házasságtörésben nemzett gyermekeit törvényesítette, sőt még a korona örökösödésére is alkalmasakká akarta őket tenni. Mindenesetre borzasztó elgondolni azt a sülyedést, midőn nincs sem egyházi, sem világi hatalom, mely a királyt figyelmeztesse botrányos életének minden tekintélyt bomlasztó hatására. Az udvari papságból kiveszett a régi prófétáknak s a középkor pápáinak és szerzeteseinek szókimondó jámborsága. Megelégedtek azzal, ha a király, bűnei engesztelésére, az ő ellenségeiket üldözte. A babona és a vakbuzgóság pótolta az igazi vallásosság hiányát.

De la Vallière kisasszony.
Gerard Edelinck (1640–1707.) rézmetszetének kisebbített hasonmása.

Montespan marquise.
Gerard Edelinck (1640–1707.) rézmetszetének kisebbített mása. Az eredeti festmény Benoist műve.

Maga a király is e tekintetben ágyasainak sorsára jutott. Montespanné távozása után nem sokára meghalt a királyné (1683). Érezte már az öregség közeledését. Női társaság nélkül nem lehetett el, hanem most azt a nőt választotta, ki nem érzékeire hatott, hanem képzeletére. Ez Françoise d’Aubigné volt, a hires hugenottavezér unokája, Scarronnak, a franczia tréfás költészet kiváló képviselőjének özvegye, kit egy jószága után Maintenon asszonyának szoktak nevezni. Fiatalságában sokat szenvedett, majd a katholikus hitre tért és mint Scarron neje nemcsak szépsége által tűnt ki, hanem szelleme által is. Mint özvegy nevelőnője lőn Montespan marquise törvénytelen gyermekeinek s ily módon lépett érintkezésbe atyjokkal, a királylyal. Mindig szerény magaviselete által igyekezett megnyerni környezetét. Szoros viszonyba lépett az udvar öregebb hölgyeivel, kik kiválóan a vallásnak éltek. Ily módon hatott, szerényen, mérsékelten, a királyra is, épen az által, hogy erényről és önmegtartóztatásról beszélt, nyerte meg az elkényeztetett és öregedő uralkodót. Lassankint elfoglalá addigi úrnőjének, Montespannénak helyét. A királyné halála után még szép asszony volt, de az nem hatott annyira Lajosra, mint változatlan jó kedélye, józan világnézete és szellemi ereje. Két évvel neje halála után titokban megesküdött vele.⁸⁵ Befolyása alatt XIV. Lajos egészen az egyházi pártnak lett hive. Ő, ki előbb oly botrányos életet élt és nemcsak az erkölcsöt sértette, hanem gyakran az illendőséget is, most alávetette magát minden egyházi szertartásnak s udvarától is hasonló eljárást követelt. «A király – írja megbizott kamarása, ki napról-napra feljegyzi az udvarnak minden eseményét – erősen megdorgálta azon udvari embereket, kik nem tartották meg a husvétot és kijelenté, hogy nagyon becsüli azokat, kik pontosan követik a szertartásokat. Mindannyit megintette, hogy gondoljanak erre komolyan, hozzátéve, hogy aztán számíthatnak kegyére.»⁸⁶ A régi világi dísz helyébe egyházi pompa lépett. Maintenon asszony nevét kiválóan a saint cyri-i iskola örökíti meg, melyet szegény nemes származású leányok részére alapított. Az egész tanítást azon egyházi szellemben vezette, mely őt a trónig emelte. Még sokkal fontosabb politikai tekintetben magaviselete régi hitsorsosai, a hugenották ellen. Azok üldözése egyidejü hatalomra jutásával.

Madame de Maintenon.
Egykorú metszet után.

XIV. Lajos átveszi az esküt Dangeau marquistól, mint a karmelhegyi szent szűz egyesült rendjeinek és a sz. Lázár lovagrendnek nagymesterétől. 1695 decz. 18-án a versaillesi kápolnában.
Sébastien Leclerc (1637–1714.) rézmetszetének kisebbített mása.

Bármennyire kitüntetett is a király egyeseket kegyével, mind csak az ő hatalmát tükröztették vissza, ő maradt a nap, mely körül minden forgott. A franczia nemesség kötelességének tartá az udvarban megjelenni és hódolatát ott bemutatni királyának. Oda vont mindenkit a remény, mert a király kegyétől függött a boldogulás minden pályán, oda az ott kifejlődött társadalmi élet, mely törhetetlen szabályává vált a művelt emberek közti érintkezésnek, s mely nagy mértékben hozzájárult a franczia nemzet neveléséhez. Udvariasságban és jó modorban ez a kör lett egész Európának tanítója, bár a sima külszin alatt annál vadabban nyilatkoztak az emberi szenvedélyek és érdekek és gyakran durván tört ki épen a királyi családban a semmi magasabb szellemi és erkölcsi műveltség által féken nem tartott bestialitás. Saint Simon herczeg, ki aprólékosan feljegyezte emlékirataiban mindazt, a mi fontosnak látszott az udvari emberek előtt, épen az udvari bűnök és gyarlóságok mesteri rajzának köszöni nagy hirnevét.⁸⁷

A nemesség jelenléte az udvarban nagy politikai jelentőségű. Mutatja, hogy a feudalismus önállósága megszünt, minden a királytól függ. A fejedelem szemében a távollét a függetlenségnek és közönynek volna jele, pedig neki alázatossággal és hódolattal tartoznak. A király pillantásával végig méri a jelenlevőket, «a mint felkel, a mint lefekszik, ha ebédel, ha szobáiban vagy kertjeiben járkál, mindenkit észrevett, még azokat is, kik nem is remélték, hogy meglátja őket; mulasztásnak tekintette a legkiválóbbak részéről, ha nem az udvar volt állandó lakhelyök, a többitől, ha ritkán jöttek és a ki soha sem jött, kiesett a kegyéből.»⁸⁸ Saint Simon még azzal is vádolta a királyt, hogy szántszándékkal vonta a nemességet az udvar fényes és költséges életébe, annak megrontása végett. A nemesség, mely ünnepélyekre és mulatságokra, fordította vagyonát, gazdasági tekintetben is elvesztette önállóságát és a királytól vált függővé. A király mind újabb hivatalokat és méltóságokat szervezett, melyek egyrészt a nemesség hiúságának kielégítésére szolgáltak, másrészt pedig jövedelmi forrásokká is váltak. Ezer és ezer nemes húz fizetést, mint kamarás, lovász van alkalmazva a királyi háztartásnál és vadászatnál. A király példáját követi a dynastia többi tagja. Csak a legelőkelőbbek végezik a felséges személyek körüli személyes szolgálatokat és itt minden functió irigységnek és fondorkodásnak tárgya. Meg volt határozva, kik lehetnek jelen, mikor a király inget vált és kik segíthetik ebben. A többi sokaság csak azért volt jelen, hogy a díszt emelje.

A francia nemesség mintegy udvari cselédséggé válik. Annyi fényes név birtokosa nem ismer most magasabb vágyat, mint csak egyszer is magára vonni a király tekintetét.

Versailles látképe 1715-ben.
Menant rézmetszete után.

Versailles tervrajza.

Ily fényes környezet elhelyezésére méltó helyről kellett gondolkozni. A királyi paloták Párisban és vidékén I. Ferencz ideje óta a legpompásabbak voltak Európában, hanem azon valódi népvándorlásnak, mely a király személye felé özönlött, már nem adhattak szállást a Louvre, sem St. Germain, sem Fontainebleau. Lajos a régi ázsiai monarchák módjára nevét megörökítő székhelyet alapított: Versaillest. «Most azon régi Versaillesból, melyet megcsonkítottak és melynek egyes részeit más czélokra fordították, csak darabok maradtak; mégis meg kell nézni. Meg kell nézni a három oda vivő útat, mely a nagy téren egyesül, 40 öl széles, 400 hosszú, s még sem voltak túlságos nagyok a vágtató lovas kiséreteknek és a lóhalálában siető hintóknak, melyek majdnem minden nap eltapostak valakit. Meg kell nézni a kastélylyal szemben a két istállót, harminczkét öles rostélyukkal, melyek 1682-ben három millió francba kerültek, mi mostanában 15 milliónak felel meg. Olyan nagyok és szépek, hogy XIV. Lajos korában majd lovagló helyül szolgáltak a herczegek részére, majd színházul, majd báltermül. Figyelemmel kell kisérni az óriási félköralakú térnek kifejlését, mely rostélyról rostélyra, udvarról udvarra emelkedik és összeszorul, először a ministerek palotájánál, aztán két roppant szárny közt, a márványudvar csillogó keretével végződvén, hol az oszlopok, szobrok és az emeletről emeletre sokszorozódó ékítések egész az égig viszik körvonaluk fenséges ridegségét és túlzott díszöket. Egy akkori kézirat szerint a palota 153 millióba került, mostani pénzben 750 millióba. Ha egy király be akarja mutatni fényét, ily áron teremt magának lakóhelyet.»⁸⁹

A versaillesi kastély XIV. Lajos uralkodásának első éveiben.
(Laborde után.)

Versailles építése tette tönkre Colbertet. Minden takarékossága és iparkodása hiába való volt ily költekezéssel szemben. Akkor vonta meg tőle kegyét a király, midőn nem teremtheté elő elég gyorsan az építéshez szükséges pénzt.⁹⁰

A versaillesi kastély a terasse felől.

Ha csak külsőleg tekintjük XIV. Lajost és udvarát, csak a pompát látjuk, a kéjt és élvvágyat, mely ott uralkodott és a mely mindig új anyagot keresett és talált kielégítésére; ha továbbá tekintetbe veszszük azt a romboló hatást, melyet ez az udvari élet gyakorolt nemcsak az országnak, hanem az egész nemességnek gazdaságára, hajlandók vagyunk pálczát törni azon irány fölött, mely Francziaországot egy ember szeszélyének tette bábjává s magában a királyban alig látunk mást, mint valami hatalmas keleti sáhban vagy szultánban. Hanem a keresztyénség, a renaissance és a reformatio kora annyira kifejtette már a műveltséget, hogy azt a legerősebb politikai szervezet sem volt képes megsemmisíteni, vagy teljesen maga alá hajtani. Az újonnan felvirágzó franczia királyság elejétől fogva belső viszonyba lép mindazon mozgalmakkal, melyek minden kor legkiválóbb szellemeit foglalkoztatták. Ha egyrészt saját czéljaira akarja felhasználni a vallást, a tudományt és művészetet, másrészt meghajlik előttük és czéljait azonosítja azok feladataival. Ha politikai tekintetben nyugalom és csend áll is be és a királyság azon tényezők romjain jut korlátlan tekintélyre, melyek előbb megosztották vele a hatalmat, a szellemi élet többi térein még egy ideig szabad a mozgás és az akkori műveltség legmagasabb színvonalán álló szellemek behatóan és oly sajátos irányban, mely koruk minden művére rásütötte bélyegét, foglalkoztak az emberi kedély és elme legmagasztosabb kérdéseivel.

A jansenismus és a jezsuiták. A Port Royal.

A katholicismus reformja a XVI. században kiválóan a jezsuiták műve volt. Ők első sorban a külső sikert, a tanítást, térítést tartották szem előtt; harczosai voltak az egyháznak. Mellettök nem szűntek meg azok sem, kik inkább a belső elmerülésben, az Istennel való együttérzésben, a szemlélődésben látták a vallást. Még mindig voltak, kik a katholikus alapot és az egyház egységét elfogadva nagyobb súlyt helyeztek az üdvösségben az isteni kegyelemre, mint az emberi fáradozásra. Tudjuk, hogy IV. Henrik korában száműzték a jezsuitákat, miben Arnauldnak, a párisi parlament tanácsosának volt nagy része.⁹¹ Épen Francziaországban, hol politikai és philosophiai okokból egyaránt megtámadták a jezsuitákat és hol mégis annyira ki volt fejlődve a vallásos irány, számlált ez a békés, inkább merengő, mint tevékeny meggyőződés sok követőt. Sok istenes férfiú és nő tűzte ki czélul az egyházi élet javítását. Nevezetes szerepet visz e tekintetben Richelieu kortársa, Bérulle atya. A legnagyobb hírre azonban Port Royal des Champs klastroma tett szert, hol 1608 óta az akkor tizenhatéves Arnauld Angelika volt az apáczák fejedelemasszonya, ki feltette magában, hogy saját körében feleleveníti a régi keresztyén világ szigorú fegyelmét. Nagyobb jelentőségre e mozgalom az által jutott, hogy ugyanazon időben két nagytudományú férfiú ugyanazon alapon megkezdette az irodalomban a harczot a katholikus egyházban akkor uralkodó irány ellen.

A versaillesi kastély nagy folyosója.
Sebastien Leclerc (1637–1714.) rézmetszetének kisebbített mása.

A jezsuiták belső alkotmányában, mint Ranke szépen kifejti, a XVII. század első felében nagy változás ment végbe. A generális korlátlan hatalma helyébe a professusok aristokratiája lépett. Ez már élvezni akarta. az előbbi munkásság által elért eredményeket. A szerzetből vagyonszerző társaság vált. A rend régi szigorú szabályait elhagyták. A szerzetesek nagy vagyonnal rendelkeztek és igyekeztek azt szaporítani. Minden működésöket, a legszentebbet is, a gyóntatást, e czélnak rendelték alá. Világi befolyás alá jutottak, enyhén bántak a reájok bizott lelkekkel, hogy saját magoknak vagy a rendnek anyagi érdekeit mozdítsák elő. Hittanuk is e szerint módosult. «Elég csak nem akarni a bűnt, ha olyannak ismerik fel; az isteni bocsánat annál inkább remélhető, minél kevésbbé gondolnak a gonosztettnél Istenre, minél hevesebb az arra vivő szenvedély. Mentő körülmények a szokás, még a rossz példa is, mely korlátozza a szabad akaratot. Mennyire megszoríttatik ezáltal a bűn köre! Hisz senki sem szereti a bűnt önmagáért.» – Nagy veszély rejlett a jezsuiták által elfogadott azon elvben is, mely szerint kétes esetekben lehet követni oly véleményt is, melyről nem vagyunk meggyőződve, ha azt tekintélyes író védi. Nemcsak megengedték a legelnézőbb tanok követését, hanem egyenesen tanácsolták. Magok is elismerték bizonyos őszinteséggel, mily könnyűvé válik tanaik által Krisztus igája.⁹² Az ily erkölcstan valóban nem elégítheté ki a mélyebb kedélyeket.

Jansen.
Egykorú metszet után.

Belgiumban a louvaini egyetemen már régebben vitatták Szent Ágoston tanait a kegyelemről, a jezsuitákkal ellentétes szellemben. Két férfiú tanult ott egy időben, a hollandiai Jansen Kornél és a franczia Du Vergier de Hauranne, ki később Saint Cyran klastromának lett apátja. Az utóbbi egy Petrus Aurelius czímű munkában Sz. Ágoston tanainak alapján hevesen megtámadja a jezsuitáknak szerinte kárhozatba vivő erkölcstanát. Tettleg is szembeszáll az udvar és a társadalom romlottságával, a parlament legkitünőbb szónokát, Le Maitret azon elhatározásra birja, hogy mint remete végezze be napjait és gyóntatóatyja lesz Port Royal klastromának. Richelieu bibornok, kinek kátéja őt szintén nem elégíté ki, 1638-ban elfogatá, bár elismeré felőle, hogy nagy tudós és szent. Igaz, hogy veszedelmesebbnek tartá hat hadseregnél.⁹³ Csak XIII. Lajos halála után szabadult ki Arnauldnak, a nagy hittudósnak közbenjárására.⁹⁴ Nemsokára meghalt, hanem munkái tovább is megtartották hatásukat. Fogsága idejében jelent meg régi barátjának, Jansennek nagy műve Sz. Ágostonról.

Különös, hogy ezek a nagy katholikus tudósok ugyanazon egyházatya tanaiból indulnak ki, ki alapul szolgált Calvin egész működésének. Épen abban áll a jansenismus nagy jelentősége, hogy meg akarja valósítani az egész reformatiót, hitben és erkölcsökben, a mellett pedig fentartja és tiszteli az egész történeti alapon fejlődött hierarchiát és a szertartásokat. Mindamellett St. Cyran és Jansen tudatos és buzgó ellenségei a protestantismusnak, melyben az ördög művét látják. Jansen épen e buzgóságának köszöné, hogy yperni püspökké neveztetett. Híres könyvében egészen alárendeli magát még a pápaságnak, hanem mégis közli az egyházatya azon tanait is, melyeket a római udvar nem fogadott el. Ezért munkáját már VIII. Orbán kárhoztatta (1642). Jansen maga nem érte meg a tanai felett kitörő harczot, már 1638-ban. röviddel műve megjelenése után meghalt. A jezsuiták oly hevesen támadták meg az Augustinus-t, hogy a pápa eltiltá a mindkét részről kiadott vitairatokat. Hanem azért a béke nem állott helyre, mert St. Cyran, Arnauld és különösen a nagy Pascal Jansen tanainak védelmére keltek. A parlament, a jezsuitáknak régi ellensége, és általában a franczia művelt középosztály, mely nagyon is engedékenynek tartá a jezsuiták erkölcstanát, valódi jansenista pártot alkotott. Utoljára is a jezsuita párt győzött, X. Innocentius pápa 1653-ban egy bullában kárhozatosnak jelentett ki öt, Jansen könyveiből kivont tantételt (aug. 18. 1563.).⁹⁵ A Sorbonne, Francziaországnak nagytekintélyű theologiai főiskolája, melyet csak az imént szervezett újra Richelieu, egész erejével támogatta ezen nézetet. Mazarin kész is volt a pápai itélet végrehajtására, hanem a jansenismusnak hatalmas pártfogói voltak a Fronde vezetői közt, Retz bibornokot sem véve ki. Akkor majdnem egészen szabad volt a sajtó és Jansen követői nyiltan felléphettek a jezsuiták ellen. Legfontosabbak Pascal provinciai levelei (Lettres Provinciales). Abból indult ki, hogy a pápa által elitélt mondatok csakugyan kárhozatosak, hanem azokat Jansen nem is írta, vagy legalább nem értette úgy, mint a hogy magyarázzák. A pápa csalhatatlansága a hit kérdéseiben nem vonható kérdésbe, de a hol tényekről van szó, nem lehet szó csalatkozhatlanságról.⁹⁶ Nem szorítkozott védelemre, hanem támadásra ment át a jezsuiták, különösen pedig erkölcstanuk ellen. Mint Sainte Beuve mondja, a nagy társaság akkor vette a halálos csapást, azóta csak árnya önmagának. Pascal leveleinek páratlan volt a sikere az irodalmi világban. Hanem a jezsuiták nem nyugodtak, s bár Pascal és társai teljesen fentartották a katholikus elveket, nem lehetett szó elnézésről, mihelyt a pápai szék tekintélye került szóba. VII. Sándor, kinek legnagyobb része vala már az 1653-iki bullában is, 1656-ban nemcsak megerősíté az öt pont elitélését, azon értelemben, melyben Jansen írta őket, hanem kötelességévé tette az összes egyháziaknak, hogy aláírjanak egy erre vonatkozó nyilatkozatot. XIV. Lajos elrendelte e pápai rendelet végrehajtását. A jansenistákban összeesküvőket látott. Nem feledte el, hogy az tulajdonkép ellenzéki párt, melynek főerejét a parlament tagjai teszik, tudta, hogy elébe teszik vallásos meggyőződésöket a király iránti hódolatnak. Sohasem adott jansenistának hivatalt, még a nyilt atheistának is jobban kedvezett. Az egész ország meghajolt a pápa és a király egyesült tekintélye előtt, csak Port Royal buzgó apáczái nem. Nem akartak aláirni oly nyilatkozatot, melyet nem értettek, nem akartak lemondani oly tanokról, melyektől az örök üdvöt remélték. A párisi érsek lelkészi főhatóságánál fogva akarta őket a formula aláírására bírni, hanem az apáczák «tiszták voltak, mint az angyalok, de gőgösek, mint az ördögök». A klastromot interdictum alá helyezték és csak 1669-ben engedtek neki ismét szabadságot. Lassankint azonban ki engedték veszni azt az iskolát, mely meggyőződését tisztelve, nem hajolt meg semmi egyházi, sem világi hatóság előtt.⁹⁷

Pascal.
Egykorú metszet után.

Mindenesetre Port Royalnak igen nagy volt a jelentősége a vallás történetében. Nem annyira a dogmákról volt ott szó, hisz gyenge, tudatlan nők laktak a klastromban, hanem a meggyőződés mélységéről és az élet szentségéről. Francziaország komoly, erkölcsös része határozottan azon pártra állott. Hanem a vallásos-dogmatikus küzdelmek jelentősége már elmult. A jansenismus Francziaországban lehetetlenné vált, mihelyt ellentétbe jutott a királyi hatalommal.

A gallikán egyház szervezése. Bossuet.

Minthogy XIV. Lajos minden téren a királyi hatalmat akarta irányadóvá tenni, tehát az egyház terén is, szükségkép ellentétbe kellett jutnia a pápával, ki mint az egyház feje oly nagy, a királytól független tekintélynek örvendett az ő államában. Mint külföldi fejedelemmel ép oly kiméletlenül bánt a pápával, mint a többivel. Midőn 1662-ben a franczia követséget Rómában megsértették, a pápának ünnepélyesen bocsánatot kellett kéretnie, hogy kikerülje a háborút. A jansenista ügy folyama alatt sehogy sem volt a kormány inyére, hogy a pápa a legfőbb birói hatalmat gyakorolja a franczia egyházban.⁹⁸ A püspökök mindenkép igyekeztek jogaikat fentartani és e tekintetben számíthattak a király támogatására. A püspökök és a király ép úgy összetartottak a pápával, mint a jansenistákkal szemben. Még a parlamentre is lehetett számítani; ennek régi hagyománya: mindenben eléje tenni a világi jogot az egyházinak. Ilyformán természetes volt a törekvés Francziaországban: nemzeti, a király és püspökök alatt álló egyházat alapítani, mely azért nem szakad el az általános egyháztól.

XIV. Lajos azt a jogot igényelte, hogy ép úgy rendelkezzék egész országában az egyházi állomások betöltése felől, mint a régi császárok. Az 1673 április 18-iki rendelettel ezen jogot (regale) egész birodalmában egyformán akarta érvényesíteni. Nem akarta megszüntetni egészen a pápai hatalmat országában, de meg akarta gátolni, hogy az valaha ellene fordulhasson. Magát tekinté a nemzeti egyház fejének, a pápai szék hatáskörét csak a tanok tisztaságának megőrzésére szorítá. Még a dogmatikus téren is függetlenekké tette püspökeit a nemzeti conciliumok újjászervezése által. Mivel pedig a püspökök egészen tőle függöttek, tényleg egészen ő lett volna az egyház urává. Míg névszerint még a római egyházhoz tartozik, lényegében hatalma alig különbözött az angol királyok egyházi hatalmától.⁹⁹

A regale ügyében kiadott rendeletnek csak két déli francziaországi püspök mert ellene szegülni. A királypárti érsekek ellenében a pápához, XI. Innocentiushoz fordultak. Ez rosszalta az érsekek eljárását, kik most annál nyiltabban léptek fel ellene. Hogy az egyház egységét megőrizze, a pápa felfüggeszté a királyhoz hajlóknak egyházi tevékenységét. Lajos ellenben a franczia egyház függetlenségének megtartására és kimutatására általános franczia egyházi gyűlést hívott össze Versaillesbe 1681 október 30-ára. Minden módon kizárták a pápa híveit, csupán egy egyházmegyében 80 papot kényszerítettek távozásra, vagy fogtak el. Minden érseki megyéből két püspök és az alsó papság két tagja jelent meg. – Bossuet nyitotta meg a gyűlést. mely egészen a királynak állott befolyása alatt. Különösen Colbertnek, a franczia állami administratio megalapítójának volt terve Francziaország egyházát is egészen államivá tenni. Hosszú tanácskozás után a zsinat 1682 márczius 19-én elfogadá a következő négy pontot, mint a gallikán egyház sarkalatos elveit: 1. Sz. Péter és utódai csak szellemi tekintetben nyertek hatalmat Krisztustól. A királyok és fejedelmek tehát világi ügyekben semmi egyházi hatóságnak nincsenek alávetve. A szentirás értelmében Istennek áll ellen, ki ellene szegül a hatalomnak. 2. A pápai szék hatalmát egyházi ügyekben korlátozzák a konstanzi zsinatnak Francziaországban elfogadott határozatai. 3. Fenn kell tartani az egyház kanonjait s a gall egyház sajátos szokásait és alkotmányát, épen úgy a pápai hatalmat, mely ezeket elismerte. 4. Bár a pápáé a főrész a vallás kérdéseiben, s bár rendeletei az egész egyházat és annak minden tagját illetik, itélete nem változhatatlan, hacsak az egyház nem járult hozzá.¹⁰⁰ Ily módon akarták összeegyeztetni a pápai, királyi és püspöki hatalmat. Nevezetes, hogy a franczia egyház dogmatikus tekintetben állást foglal a pápai csalatkozhatlanság ellen. Lajos azután minden eszközt felhasznált ezen tanok uralomra jutására a franczia egyházban. Bossuet, ki a négy pontot mintegy dogma gyanánt állította fel és egyaránt megvédte a pápai párt és a protestánsok ellen, szinte mindenhatóvá lett, mint a gallikán orthodoxia megalapítója. Másrészt a jezsuiták is meghajoltak a király előtt; voltak, kik az ő igényei mellett írtak a pápai szék ellenében. A pápa azonban nem engedett, nem erősíté meg a négy pontot elfogadó főpapokat, s utoljára, Lajos minden erőszakossága ellenére, engedésre birta a királyt (1693-ban).¹⁰¹

A nantesi edictum visszavonása.

A jansenismus inkább erkölcsi mozgalom volt, mint politikai, mégis mennyire ellenséges állást foglalt el vele szemben a királyi tekintélyt és az egységesítést feltétel nélkül keresztül vinni akaró állami hatalom! Mennyivel inkább kellett szembeszállania a protestantismussal Francziaországban, melynek puszta léte is tagadása volt a király korlátlan hatalmának a szellemek fölött. IV. Henrik és Richelieu tisztán politikai alapon egyesítették a vallásosan ketté vált franczia nemzetet. A Fronde korában, midőn az állam annyira rászorult alattvalóira, kisérlet sem történhetett jogaik csorbítására és eleinte XIV. Lajos is elfogadta a reformátusoknak a nantesi edictum és annyi szerződés által biztosított helyzetét. Colbertnek az ipar és kereskedés előmozdítására czélzó törekvései nagy fontosságúak reájok, mint kiválóan iparos népességre nézve. Politikai veszélytől pedig már nem kellett részükről tartani, hisz csak egyházi autonomiájuk maradt meg, a katonai megszűnt. Mint harczosok és vezérek kiváló részt vettek a spanyolellenes háborúkban, Turenne is közülök került ki. Hanem ez a nagy férfiú élete vége felé a Port Royal tanaihoz hajlott és nyilvánosan áttért a katholikus hitre. Általában, a mint az állami és műveltségi szempontok léptek előtérbe, a vallásos érzület, melyet az üldözés nem ébresztett fel újra meg újra, hanyatlófélben volt. Minden a királytól függött ebben is. A főpapok belé helyezték reményöket és méltán várhatták, hogy az az uralkodó, ki még az annyira szelid és nem politikai jansenismust is üldözte, nyakára hág a protestantismusnak is, mely annyi elődje alatt főtámasza volt minden politikai ellenállásnak. Bossuet 1669-ben így szól a dauphinhez: «Nézze azt az időt, melyben él s azt, hogy Isten mily atyától engedte származnia. Ez a mindenben nagy király még kiválóbb hite, mint más bámulatos tulajdonságai által. Királyságában és azon kívül a világ végéig oltalmazza a vallást. Törvényei az egyháznak szilárd bástyái. Tekintélye, melyet ép úgy tisztelnek személyes érdemeért, mint sceptrumának felsége miatt, akkor legerősebb, mikor Isten ügyét védi. Nem hallani már istenkáromlást, az istentelenség retteg előtte: ez az a király, ki minden rosszat pillantásával szétoszlat, mint Salamon mondja. Ha annyi módon megtámadja az eretnekséget, erősebben mint elődjei, ezt nem azért teszi, mintha trónját féltené, hisz lábainál minden csöndes és fegyverét rettegi az egész világ, hanem azért, mert szereti népeit és mert látván, hogy Isten keze oly hatalomra emelte, melyhez fogható nincs a világon, nem fordíthatja azt jobbra, mint az egyház sebeinek gyógyítására.»¹⁰² A király gyóntatói az ő bűnös életét és lelkiismereti furdalását használták fel, üldözés által kellett szerintök megengesztelni Istent. Louvois támogatta őket, Colbert iránt való féltékenységből s hogy nagy vetélytársának helyzetét nehezítse. Hanem míg Colbert fentartotta befolyását, a király a hugenották ellen semmi határozott intézkedésre nem volt rábirható.

A buzgó katholikus párt nem elégedett meg ezen lassú eljárással. Mindig erősebben lépett fel a hugenották ellen s mindinkább hallgatott reájok a király. A közérzületet mindenkép felizgatták ellenök és a fanatismust nagyon élesztette Krisztus sz. szivének ekkor nagy mértéket öltő tisztelete.¹⁰³ «A szent szív mintegy hadi jelvény lett a protestantismus ellen». Az áttérteket mindenkép segítette a kormány. Majd azon állomásokból is kizárták a protestansokat, melyeket addig birtak. Az állami szolgálatban többé nem boldogulhattak, lassankint a városi hivatalokból is kitiltották őket. Colbert bukásával nyilttá vált az üldözés. Ez a nagy államférfiú teljesen belátá, mik lesznek a türelmetlenségnek a következései. Halála egy időbe esik Maintenon asszonynak hatalomra jutásával. Akkor kezdődik déli Francziaországban a nyilt üldözés. Lerontják templomaikat, katonai erővel eltiltják összejöveteleiket. Néhol ellenállanak, s meg van adva a mód, velök úgy bánni, mint felkelőkkel.¹⁰⁴ Valósággal a király még nem tett eddig ellenök semmit, csak szabad folyást engedett a katholikus többség erőszakoskodásának. Hanem mihelyt egyszer tekintélyében sértve érezte magát, oly szigorral lépett fel a térítésben, hogy azt még a pápa is megsokallotta, ki úgy nyilatkozott, hogy Krisztus más eljárást követett. Az embereket vezetni kell a templomba, nem oda hurczolni.¹⁰⁵ Épen a pápa ellen, a gallikán egyház érdekében folytatott küzdelem vitte a királyt a hugenották üldözésére, hogy bebizonyítsa ragaszkodását az egyházhoz.

Előbb felmentették a katonai beszállásolás alól a megtérőket, s annál többet róttak a makacsokra. Majd megengedték a hét éves gyermekeknek az áttérést és szülőik elhagyását. Végre a király egy külön rendeletben kijelenti, hogy nem igaz, mintha megtiltaná a protestánsok bántalmazását.¹⁰⁶ A katholikus polgárságot a protestánsok versenye vitte üldözésre, a nemességet a gazdag zsákmányra való kilátás. Már 1684-ben négyszáz lerombolt egyháznak jószágát foglalta le a király. Még csak néhány egyház maradt meg, hol teljes szabadságban gyakorolhatták vallásukat. A tél hidegében messze földről kellett odavinni keresztelésre a csecsemőket. Sokan elpusztultak közülök. Még a király is megrendült ennek hírére. Hanem a papság nem engedett.

Louvois parancsára a mindenfelé beszállásolt dragonyosok erőszakkal vitték a népet a katholikus templomokba. Végre 1685 október 18-án megjelent a nantesi edictumot visszavonó rendelet. A protestánsok ezáltal vallásuk miatt ki voltak zárva a törvény minden védelméből. A rendelet szerint isteni tiszteletöknek meg kellett szünnie, s gyermekeiket a katholikus hitben kellett nevelni. Hanem ezzel nem elégedtek meg, egész déli Francziaországot zsákmányul vetették oda a katonaságnak. Már az öt éves gyermekeket is elragadták szülőiktől. Még a gyermekek közt is akadt, ki ellenállott. Az ifjakat és leányokat Párisban nevelték vagy St. Cyrben, hogy teljesen elidegenítsék őket őseik vallásától.

A protestánsok legnagyobb része inkább mondott le hazájáról, mint meggyőződéséről. El volt tiltva a futás, az elfogott szökevényt megölték, vagy gályarabságra küldték. De semmi sem tartá vissza a hugenottákat, kik vagyonuk vesztével, életök veszélyével meg akarták menteni szabadságukat. A szárazföldi határ el lévén zárva, a tenger felé kellett menekülni Angliába vagy Hollandiába. Kelet felé a kis Genf, a felekezet anyavárosa szolgált asylumul. Ez az aránylag kicsiny város tíz éven át 4000 menekültet táplált falai között és a hatalmas király felszólítására sem űzé ki őket. A menekülők mindenfelé elvitték iparukat és vitézségöket. Mily veszteség volt ez Francziaországra nézve, mely így önként fosztá meg magát lakosai színe-javától, mert bizonyára csak a legerélyesebb emberek voltak képesek ennyit tűrni hitökért. A külföld elismeré a menekülők értékét, tárt karokkal fogadta őket Anglia, Hollandia és Brandenburg. Sok iparágat ők honosítottak meg Francziaországon kívül. – Előbb Francziaország nagyságáért küzdöttek, most első sorban harczoltak XIV. Lajos ellen, ki őket megfosztotta hazájuktól. A menekültek (réfugiés) közt nagy számmal valának a tudósok és írók. Egész új franczia irodalom támadt Hollandiában. Szinte republikánus érzelmű, annyira ellensége XIV. Lajos rendszerének. Francziaország a nantesi edictum által tán 200.000-et vesztett el legjobb polgárai közül. Hanem egyedül uralkodott a katholikus hit és nem volt, ki ellenállott volna a király akaratának. Csak később, midőn külső háborúk is megingatták XIV. Lajos hatalmát, tört ki ismét déli Francziaország hegyes vidékeiben a hugenottáknak (camisard-oknak) kétségbeesett és pusztító háborúja. (1703–1705.)¹⁰⁷

A nantesi edictum visszavonása volt kétségtelenül XIV. Lajos legvégzetesebb tette. Maga annyi rosszat okozott, mint többi intézkedése jót. Hanem a franczia egyház és annak szószólója, Bossuet, nem győzték dicsőíteni. Midőn Le Tellier kanczellár, Louvois atyja, a visszavonás egyik főelőmozdítója meghalt, így szólott ravatalánál: «Őseink nem látták, mit mi láttunk, mint dől romba egyszerre a makacs eretnekség, mint térnek vissza csoportosan az eltévedt nyájak, úgy hogy be sem férnek templomainkba. Ily nagy mozgalomban mi sem zavarta a nyugalmat és a világ bámulva látja ez eseményben a kormány tekintélyének és az uralkodó érdemeinek jelét». Lajoshoz pedig így szólott: «Te erősítetted meg az egyházat, te irtottad ki az eretnekeket, ez kormányodnak méltó műve, ez sajátos jelleme. Ó ég királya, tartsd meg a föld királyát».¹⁰⁸

Az irodalom és művészet.

XIV. Lajos uralkodásának nagy eredményeit a belső reform terén maga tette nagyrészt tönkre. Külső fénye sem volt tartós, ép oly kevéssé, mint hadi dicsősége. Legállandóbb fényt az irodalom kifejtése, melyet személyéhez és rendszeréhez birt kötni, kölcsönzött uralkodásának és korának.

Egyáltalában XIV. Lajos kora irodalmának fővonása, hogy nem eredeti, s mégis önálló és maradandó értékű. Meg van a saját aesthetikai ideálja, melyet követ, s melyhez méri termékeinek tökélyét. Ezen aesthetikai irány megalapítója és mestere Boileau.

Boileau-Despréaux Miklós (szül. 1636, meghalt 1711) az olasz és spanyol írók durvaságával és gyakran trágár tréfáival s a précieuses-ök finomkodásával szemben az egyszerű, magvas classikus stilust állította fel mintaképül. Horatius, különösen annak Ars poeticá-ja, szerinte a jó izlés tanítója. Működése főkép a kritika. Satyráiban és leveleiben Horatius módjára kiméletlenül ostorozta az egyedüli jó izléstől való eltéréseket. Nem a görög, hanem a latin remekirás volt ideálja. Tanai váltak uralkodókká Francziaországban és mai napig is nagy a befolyásuk. Kritikája által elriasztá az irodalomtól azokat, kik a nyelvet nem kezelték elég szabatosan, másrészt pedig nagy szolgálatokat tett a classikus irány követőinek, első sorban Racinenak. «Felvilágosította egész századát, száműzte belőle a rossz izlést, a mennyiben azt száműzni lehet az emberek köréből.»¹⁰⁹ Kevésbbé szerencsés saját költeményeiben, különösen a XIV. Lajos dicsőségére irt ódákban.

Az akadémiának, a nagy költőknek és Boileaunak munkája által, melyet egy nagy, művelt társadalom segített elő, az irodalom most oly szókincscsel rendelkezett, melyben röviden, pontosan és szabatosan fejezheté ki az elvontabb gondolatokat is. A franczia nyelv e korban válik tulajdonkép philosophikus nyelvvé. Ez első sorban Pascalnak érdeme, ki gondolataiban (Pensées) röviden összefoglalja eszméit a lét legmagasabb kérdéseiről, különösen a vallásiakról. Pascal 1623-ban született Párisban, előkelő parlamenti családból. Már tizenhét éves korában kitünt lángesze által a mértan terén. Egy ideig mathematikával foglalkozott. Veszélyes betegsége vitte 1646 óta a bölcsészet és hittudomány tanulmányozására. Összeköttetésbe lépett Port-Royal-lal és provinciai leveleiben leghatalmasabb előharczosa lett a jansenismusnak és legveszélyesebb ellensége a jezsuitáknak. Nemcsak az erkölcsöt látta megtámadva, hanem magát a hitet is. Ennek védelmére irta gondolatait, melyeket csak jóval 1662-ben történt halála után adtak ki 1670-ben. Czélul a hitetlen megtérését tűzi ki Jézus Krisztus által. Egyaránt hivatkozik az ember eszére és szivére, egyaránt a természetre és a mindenségre. Az ember természeti gyöngeségéből és gonoszságából indul ki, melyet csak Isten jósága változtathat becsületre és jószivűségre. «Minden emberi tisztesség csak utánzása az isteni kegynek, de milyen nyomorult az utánzás!» Az erkölcs, a jóság és rokonszenv a megváltó.¹¹⁰

Nem oly mély alapból indul ki, hanem inkább az udvar társaságát, az ott dívó rejtett és nyilt küzdelmet hatalomért és élvezetért tartja szem előtt La Rochefoucauld herczeg Maximes-aiban. La Rochefoucauld 1613-ban született s nagy része volt az udvar cselszövényeiben és a Fronde harczaiban. Azok után betegen és fáradtan többé nem vehetett részt az ügyekben, hanem egészen a megfigyelésre és az irodalomra adta magát. Jelmondataiban metsző rövidséggel és pontossággal állítja elénk az udvari emberek önzésének egyes vonásait. Észrevételei a legkülönbözőbb tárgyakra vonatkoznak, hanem azért mindig az erkölcsöt tartják szem előtt. Nyelve teljesen classikus, bár Boileau előtt irt, s jelmondatai, melyek még Pascal gondolatai előtt jelentek meg (1665-ben), egész tisztaságában mutatják már a franczia nyelvnek logikus, minden túlzástól és áradozástól idegen szellemét. Emlékiratait is megirta még és egészen nyugodtan várta be halálát (1680.).¹¹¹

Boileau.
Pierre Drevetnek (1664–1739.) 1704-ből való metszete után. Az eredeti festményt festette Roger de Piles (1635–1709.)

Az udvar és az akadémia köréhez tartozik La Bruyère János (1645–1696.). Polgári családból származott és férfikoráig vidéken élt, elvonultságban. Csak 1680-ban jött Párisba, mint Condé herczeg unokájának tanítója. Teljesen módjában volt megismernie az udvari embereket. Akkor divatban volt, hogy a szereplők megírják gondolataikat saját magokról; jellemzésöket. La Bruyere egy könyvben akarja összefoglalni az emberek különböző jellemeit, a különböző osztályok és lakóhelyek szerint. Jellemei (Les, caractères), eleinte csak Theophrastos hasonnevű görög műve utánzásának látszanak, hanem mindjobban kitünik önállóságuk. Az emberek különbözőségének észlelése teljes finomsággal, csípős gúny és rosszakarat nélkül való megitélése e műben valóban tökélyre van vive. A socialis és politikai ellentétekre is kiterjeszkedik, hogy XIV. Lajos dicsőítésével koronázza művét.¹¹²

La Bruyère.
Egykorú metszet után.

La Rochefoucauld és La Bruyère művei, melyek oly élénken festenek, hogy gyakran csak a személy nevét kell oda gondolni. átmenetet jelentenek a komoly történetirás felé. Ennek XIV. Lajos köre nem volt virágzó kora. Hiányzott a Fronde ideje óta a szabadság a politikai és vallásos kérdések megvitatására. A régibb historikusok közt még Mézeray a legérdemesebb, ki XIII. Lajos korát irta meg szabadon és hitelesen. A későbbi történetek úgy szólva puszta hízelgések. A történet helyébe az emlékiratok lépnek. A franczia főemberek érzik, hogy életök megérdemli az utókor megismerését. Igazolni akarják tetteiket s elég nagy a tehetségök életök viszonyainak leírására. Magok is érzik, mennyire különböznek ebben a spanyoloktól, kik nem irnak, s egy közülök, Montpensier herczegné, azt ki is fejezi.

E korszaknak majdnem minden kiválóbb képviselője megirta mémoirejait. Nevezetesek Richelieu bibornok emlékiratai, bár inkább tartalmokért, mint alakjokért. A nagy bibornok nem maga dolgozta ki azon alakban, melyben most birjuk.¹¹³ Hű társa, József atya után is maradtak mémoireok. A Fronde korából a legkiválóbbak Retz bibornok iratai. Valódi mesterművek nemökben. Mindent csekély, személyes viszonyokra visznek vissza, hanem ezeket a személyes érdekeket és szenvedélyeket utólérhetlen igazsággal rajzolják. Az intriguenak és a politikai szinjátéknak tudománya legmagasabb fokára van itt víve. Más szempontból fontosak a Montpensier herczegnő irásai. A királyi család egy közeli rokonát látjuk, ki egészen osztozik családja büszkeségében, melyhez képest még a császári dynastiát is lenézi. Nagy házasságokra számít, előbb a császárra, azután az angol királyra, hogy utoljára, a mint már negyvenedik éve felé járt, egy egyszerű kalandornak, Lauzunnek adja kezét és vagyonát, ki úgy bánt vele, mint rabszolgájával. Az udvari életnek általa nyerjük teljes rajzát XIV. Lajos első éveiben. Az utóbbiakra nézve Saint Simon herczeg mémoire-jai nyujtják a főforrást. A herczeg a régi aristokratikus párthoz tartozott, mely minden nemzeti szerencsétlenség okául a király korlátlan hatalmát tekinté, s ismét a főurak hatalmát szerette volna megállapítani a királyi hivatalnokoké ellenében. Egész felfogását elmérgesíti ez a gondolata. Előkelő állásánál fogva mindent megtudott, a mi az udvarnál történt, s a mit beszéltek, különösen – rosszat. Nem mint elbeszélő tünik ki, hanem mint jellemző. A francziák Tacitushoz szeretik hasonlítani az udvari élet ezen kiméletlen és hű erkölcsbiráját.¹¹⁴ Az udvar főszemélyeit, magát a királyi családot is leginkább az ő részletekbe menő és többnyire sötétre festett képeiből ismerjük. Minden esetre inkább biographus, mint valódi, a nagy fejlődéseket belátó és észlelni biró történetiró. Hanem egyáltalában az a jellemző vonása a kezdődő, valamint a hanyatló történeti műveltségnek, hogy személyes vonásokat vesznek tekintetbe, nem általános tényezőket. Még tisztábban személyes érdekűek Sévigné marquisnénak (1626–1696) levelei, melyekben ez az előkelő művelt nő ismerőseit, különösen leányát értesíti az udvari élet eseményeiről és saját viszonyairól.¹¹⁵ Szép emléke a franczia főnemes nők műveltségének; különösen a stilus könnyűsége és tisztasága ajánlják.

Míg a valódi történetirás elhallgatott, a történet forrásainak ismerete nagyot haladt. Ezen korban írták epochalis műveiket Du Fresne, du Cange a középkori latin és görög nyelvről (szótár), s Mabillon az oklevéltanról.

Az annyira csinosított, emelkedett költészet és a finom udvari élet minden viszonyára alkalmazott franczia nyelv, mely Pascal és La Rochefoucauld által philosophiai problemák kifejezésére is képessé tétetett, hatalmas eszközül kinálkozott az ujonnan erősödő vallásos irodalomnak. Ez egyuttal aranykora a franczia egyházi szónoklatnak.

Különösen Bossuet, a gallikán egyház atyja tünt ki. Ez a hatalmas férfiú, XIV. Lajos méltóságos korának legméltóságosabb alakja, polgári családból származott és csak harmincz éves korán túl élt Párisban. Egészen átérezte az ó-testamentom irásainak szent pathosát s a franczia nyelvet teljesen át birta alakítani a szent érzések és gondolatok méltó kifejezésére. Nagy tekintélynek örvendett az udvarnál, s különösen nevezetesek a királyi család tagjai fölött tartott bucsúztatói. Tehetsége független volt az udvartól, hanem teljes kifejtésére szüksége volt ezen fenséges körre, mely tömegesen és egyszerre szolgáltatta neki a nagy és megrendítő anyagot s a biztos alapot. Mint szónokok nagy kedveltségnek örvendettek kívüle Bourdaloue, Fléchier és valamivel később Massillon.

Mint egyházi iró kitünt a protestánsok ellen irt vitairatai által. Tudománya, hatalmas egyénisége és szónoki tehetsége által majdnem egyházatyai tekintélyre tett szert. Hanem ez a szigorú és szenvedélyes férfiú kelleténél enyhébb volt XIV. Lajosnak és az udvarnak gyengéi és erkölcstelensége irányában. Utolsó éveit a Fénelon ellen vitt vallásos vita töltötte be, melyben szintén ő lett győztes. A késő vénségig megtartá erejét. Mintegy megtestesítője a franczia katholikus egyháznak, a mint az erőszakkal és rábeszéléssel egyaránt küzd a reformatio ellen, megnyirbálja a pápa hatalmát, hanem térdet hajt az állam és a király előtt.

A költészet, az emlékiratok és a hittani irodalom mellett nem hanyagolták el a természettudományokat sem. Mihelyt az állam egyik főczéljává tette az anyagi felvirágzást, nem mellőzhette az ahhoz vezető eszközöket, a természettudományokat. Colbert előmozdításukra alapítá a tudományok akadémiáját (Académie des sciences), Hanem az eredmény nem felelt meg a törekvésnek. IV. Henrik korától XIV. Lajosnak kormányrajutásáig Francziaország tudósai jártak elől a mathematikában, a physikában, a természetrajzban és orvostudományban. Akkor élt Descartes-on, a modern mértan alapítóján kívül Pascal, kinek mathematikai művei ép oly korszakalkotók, mint philosophiai iratai, akkor Gassendi, ki egészen tudományos alapon áll, a mennyiben visszautasít minden ismeretet, mely nem alapúl tapasztalaton;¹¹⁶ Pecquet, a physiologia egyik megalapítója és Rey, kinek chémiai felfedezéseit csak újabban méltányolták. Most, midőn a király annyira támogatta a tudományt, országában már alig voltak azzal foglalkozó kiváló férfiak, s a nagyszerűen felszerelt csillagászati és más hasonló czélú intézetek igazgatását külföldi tudósokra kellett bízni.¹¹⁷ Általában véve a kor a maga pompájával és felületességével, az egyházi szempontok előtérbe lépésével koránt sem kedvezett annyira a tudományos kutatásnak, mint a szépirodalomnak. A kor legnagyobb philologusa, Salmasius, született franczia volt, de hugenotta lévén, Hollandiában keresett új hazát. Ugyanoda fordult Descartes is, «a legmélyebb azon számos kitünő gondolkodók közt, kiknek Francziaország adott létet.»

Descartes és Salmasius mintegy előkészítik a kort, melyben a franczia irók külföldön kénytelenek élni, hogy szabadon gondolkodhassanak és irhassanak. A hugenottaüldözés természetesen még nagyobbította a száműzött tudósok számát. Közöttük Bayle Péter jutott a legnagyobb hírnévre. Hollandiában élt és irt, ott adta ki nagy történeti és biographiai szótárát. Gyűlölete XIV. Lajos és politikai iránya ellen nagyon határozott. Az egyház terén már nem hugenotta szempontból támadja meg a katholikus hitet, hanem tisztán skeptikus és rationalis alapon. Ő egyike az elsőknek, kik tisztán tudományos szempontból támadták meg a biblia hagyományait.

E nagy tudósok élete eléggé bizonyítja, hova vitte a tudományt XIV. Lajos korlátlan hatalma. Nem számíthatott támogatására más, mint a mi nagyságának hódolt és azt elősegítette: a szabad kutatást kérlelhetetlenül üldözte. Innen van, hogy a tudományok alatta épen nem haladnak. Még a szépirodalomban is hanyatlás, majdnem halálos csend áll be uralkodásának második felében. Bizonyítja ez, hogy Francziaország nagy szellemei nem uralkodásának és pártfogásának köszönik kifejlésöket. Legfölebb az az érdeme, hogy közöttük a legártatlanabbaknak kellemesebb életet biztosított. És ha szó van kiadásairól tudományos czélokra, vagy egyes irók jutalmazására, nem szabad elfelednünk, mennyivel többet költött maitresseire és pompájára. A szellemnek a függetlenség az éltető eleme. Fényes udvarok, mint Augustusé, a Medicieké és XIV. Lajosé, ékeskedhetnek műveivel, de nem fejleszthetik.

Épen a pompa és dísz kedvelése tette a művészet történetében oly nevezetessé XIV. Lajos korát. Korában éltek a legnagyobb franczia festők, szobrászok és építészek; udvarában fejlődött teljes művészetté az opera. Építkezései és az udvarnak hiúsága elég feladat szolgáltattak a művészeknek. Hanem, mint Buckle szépen kifejti, még a művészet virágzása is inkább esik uralkodása elejére, mint végére A század vége felé még abból is kiveszett minden erő és önállóság tisztán diszítővé fajult. Még Richelieu korában fejlődött a legnagyobb franczia festő, Poussin Miklós († 1665), ugyanakkor nagy kortársai lotharingiai Claude Gelée, kit ezért Claude Lorrainnek neveznek, és Eustache Lesueur. A legnagyobb szobrász, Puget, még dolgozott XIV. Lajosnak, de a király egyáltalában nem kedvelte a független büszke férfiút.¹¹⁸ Az építészetnek óriási feladatot nyújtott Versailles és kitünő férfiak, mint Perrault és Mansard, új korszakot alapítottak meg a művészetben. Palotát építettek, a régi vár és kastély helyébe. Hanem még a művészetek is hanyatlottak XIV. Lajos uralkodásának vége felé. «Tény az, hogy XIV. Lajos túlélte a franczia nemzet értelmi kifejlését, kivéve azon csekély részét, mely elveivel ellenkező meggyőződésben nőtt fel és azután megingatta utódjának trónját.»¹¹⁹

A szépművészetek akademiája.
Sebastien Leclerc (1637–1714) rézmetszetének kisebbített hasonmása.

Ez egyáltalában XIV. Lajos korának szomorú képe. Először virágzást, reményt találunk minden téren. A korlátlanná vált királyi hatalom egyesiti csak és hozza öntudatra a nemzet elrejtett erejét. Hanem ezen erővel visszaélve, elnyomja és gyökerében támadja meg önhatalmának alapjait. Hasonló képet nyújt a király külföldi vállalatainak története, hol az első évek dicsőségét csakhamar felváltja a későbbieknek vesztesége és gyalázata.

Valóban XIV. Lajos története egyike a legnagyobb és legmélyebb tragédiáknak. Egy jóakaró, hírnévre vágyó király, körülvéve bölcs tanácsosoktól, győztes vezérektől, imádva népétől, mely mindent kész áldozni dicsőségeért. Nincs más ellensége, mint önmaga, gőgje, bujasága. Ezek teszik őt, a világ urát szolgájukká, ezek fosztják meg uralmát minden virágától, gyümölcsétől. Ugyancsak erősnek kell lenni annak az embernek, ki a hatalom ily magas polczán nem mámorosodik meg tőle, nem nézi vak eszköznek mindazt, mi alatta áll, nem veszti el lelkének egyensúlyát. XIV. Lajos nem volt ily erős. Sorsa mutatja, hogy nemcsak a birodalmakra, hanem magukra a kényurakra nézve is minő átok, minő bűn az a despotismus, mely kiirtja az erkölcsöt és a felelősség érzetét, rabszolgává teszi az urat és porig alázza a nemzeteket.

52. St. Simon, Mémoires. XXIV. k. 74. l.^[VISSZA]
53. Memoires de Mademoiselle Montpensier.^[VISSZA]
54. St. Simon, u. o. 63. l.^[VISSZA]
55. Mémoires de la duchesse de Nemours.^[VISSZA]
56. Mémoires de la duchesse Montpensier. 122. l.^[VISSZA]
57. Thierry Aug. Le tiers état. 234. l.^[VISSZA]
58. Ld. Lettres de Madame Sévigné. 2–12. sz. levelek.^[VISSZA]
59. Thierry 234. l.^[VISSZA]
60. Ranke i. m. 228. l.^[VISSZA]
61. Raumer 6. k. 118. 1.^[VISSZA]
62. Kiadta Ranke 5. k. 235. l.^[VISSZA]
63. Gabriel Nouradugian Effendi, Recueil des Actes Internationaux de l’Empire ottoman. I. 136–145.^[VISSZA]
64. Raumer 155. l.^[VISSZA]
65. Clément, Histoire de Colbert et de son administration.^[VISSZA]
66. Martin: Le grande industrie sous Louis XIV.^[VISSZA]
67. Ranke 239. l.^[VISSZA]
68. Michelet XIII. k. 101–2. l.^[VISSZA]
69. Thierry 238. l.^[VISSZA]
70. Michelet 71–2. l. Tainen, Essais. Fléchier naplója után.^[VISSZA]
71. Thierry 241. l.^[VISSZA]
72. E levelezést közli Clément, Lettres instructione et mémoires de Colbert. 8 kötet.^[VISSZA]
73. Lettres de Mme de Sévigné.^[VISSZA]
74. Hadi szemlekor kölcsönözni szokták egymásnak a katonákat, hogy a szám teljes legyen. Az ily hézagpótlókat külön névvel «passe-volante»-oknak nevezték. Az egész hadi szervezet kitünő rajzát adja Camille Rousset Histoire de Louvois.^[VISSZA]
75. Hoyer i. m. II. k. 64. §.^[VISSZA]
76. Sainte Beuve, Histoire de Louvois 328. l.^[VISSZA]
77. St. Simon beszéli, hogy Louvois 1688-ban a nagy háború megkezdésére birta a királyt, csak azért, hogy elterelje figyelmét a trianoni építkezéstől, melyben hibát talált. XII. 201. l. A királyi kegy megtartása fontosabb volt minden más érdeknél.^[VISSZA]
78. Ranke i. m. 419–420 l.^[VISSZA]
79. Thierry i. m. 231. l.^[VISSZA]
80. Raumernél i. m. 101–2. l.^[VISSZA]
81. Michelet 29 l.^[VISSZA]
82. Jellemző a király szenvedélyére és a nagy Bossuetnek rövidlátására és hajlékonyságára nézve. mikép történt ez az eset. Madame de Caylus beszéli emlékirataiban, (484. l.) hogy a hires szónok meggyóntatta és feloldotta a hét szerelmest, azt hitte. olyan őszintén megtértek, hogy most már találkozhatnak az udvarnál tanúk előtt. De első találkozásuknál egymáshoz közeledtek, egy ablak mélyedésébe állva a suttogtak és sírtak, majd, meghajolva a tanuk, a vénasszonyok és főpapok előtt, átmentek egy más szobába. «És ebből következett az orléansi herczegné, majd a toulousei gróf.»^[VISSZA]
83. Raumer 95. l.^[VISSZA]
84. Sainte Bevue, Bossuet, 339. l.^[VISSZA]
85. St. Simon. Mém. XXIV. 171. l.^[VISSZA]
86. Journal de Dangeau 1684 april 3, (husvét hétfőjén) 2. lap.^[VISSZA]
87. Mémoires du duc de St. Simon. Kiadta Chéruel.^[VISSZA]
88. Taine, Histoire de la Révolution. I. 129. St. Simon után.^[VISSZA]
89. U. o. 115–6. l.^[VISSZA]
90. Ranke 541. l.^[VISSZA]
91. Sainte Beuve, Port Royal. I. k. 8. l.^[VISSZA]
92. Ranke, Die röm. Päpste. III. k. 123–135. l.^[VISSZA]
93. Port Royal, II. 23. l.^[VISSZA]
94. Mémoires de l’abbé Arnault 509. l.^[VISSZA]
95. Sainte Beuve, Port Royal, 5. k., 555. l.^[VISSZA]
96. Raumer, III. 183.^[VISSZA]
97. Sainte Beuve, IV. k. 406. 7.^[VISSZA]
98. Ranke, III. k., 337. l.^[VISSZA]
99. Leo, IV. k., 216.^[VISSZA]
100. Közli Prévost Paradol 518–520. l.^[VISSZA]
101. Raumer 178. l.^[VISSZA]
102. Discours sur l’histoire universelle, 353. l.^[VISSZA]
103. Michelet, 176. l.^[VISSZA]
104. U. o. 211. l.^[VISSZA]
105. Ranke, Geschichte der Päpste, III. 166.^[VISSZA]
106. Michelet, 202–3. l.^[VISSZA]
107. Leo, 227–8. l.^[VISSZA]
108. Raumer i. m. 210. l.^[VISSZA]
109. Vauvenargues, Reflexions critiques 227. l.^[VISSZA]
110. Sainte Beuve, III. k. 260–453.^[VISSZA]
111. Réfléxions, sentences et maximes morales de La Rochefoucauld. Az előszót Sainte Beuve írta.^[VISSZA]
112. Sainte Beuve. La Bruyère, Nouveaux Lundis I. k. 122–144. l.^[VISSZA]
113. Ranke, 5. k.^[VISSZA]
114. Sainte Beuve, Saint Simon, Nouveaux Lundis X. 255–279.^[VISSZA]
115. Lettres, de Madame Sévigné. Kiadta M. Suard.^[VISSZA]
116. Sainte Beuve, Port Royal II. 392.^[VISSZA]
117. Buckle i. m. III. 90. l.^[VISSZA]
118. Michelet, XIV. k. 80. l.^[VISSZA]
119. Buckle, III. 95. l.^[VISSZA]