BEVEZETÉS.

I. FEJEZET.
A XVII. század szellemi mozgalma.

A tekintély és az igazság. – Giordano Bruno, Galilei és Verulami Bacon. – A mathematika. A gregorianus naptár. Descartes, Hobbes és Spinoza. – Bossuet és tana. – A tudós világ. Leibnitz. Az irodalom. – A társadalom.

A tekintély és az igazság.

Több mint egy századon át ismét a vallásos érzés uralkodott az európai emberiségen. Luther és Kálvin fellépésének, az általuk, mellettök vagy ellenök kelt mozgalmaknak ez volt a legnagyobb, előre nem látott következése. A hit, mely a keresztes hadak korát követő századokban mind inkább formasággá vált, ismét áthatotta a lelkeket azon tűzzel, mely az első keresztyéneket vagy a szent föld vitézeit buzdította. Az egyház, mely a renaissance biboros palástját felöltve romlása felé közeledett, ismét első rangú tényezője lett a történeti fejlődésnek. Bármi különbözők is jellemre és czélokra nézve II. Fülöp és orániai Vilmos, II. Ferdinánd és Gusztáv Adolf, Stuart Mária és Cromwell, Pázmány Péter és Bethlen Gábor, abban megegyeznek, hogy mindegyik a vallásért, a hitért küzd, hogy egész jellemét és szerepét a vallásos meggyőződés irányozza.

És mint mindig, midőn egy szenvedély jut uralomra, akár egyes emberben, akár egész nemzetek és nemzedékek lelkében: ez az egy magába olvasztja, áthatja a többit mind. A renaissance tudományos és művészeti tartalmából csak az maradt meg, az fejlődött tovább, a mi a vallásos gondolkodásnak megfelelt, a mi a vallásos érzést kifejezte és emelte. Még az államok igazgatásában is a vallásos, az egyházi érdek döntött. A nemzeteknek úgy, mint a magánembereknek élete, felfogása, szövetsége vagy ellenségeskedése fölött első sorban az döntött: Rómához tartoznak-e, vagy elszakadtak-e tőle.

Csakhogy e téren már nem lehetett oly kizárólagos a vallásos meggyőződések uralma.

Azok az érdekek és hagyományok, melyek még a keresztes háborúk korában is útját állották a theokratia teljes és tiszta érvényesülésének, most sokszorosan, hatalmasan léptek előtérbe. A politikai hatalom, a dynastia fenmaradása, néha a nép jóléte és nyugalma sem engedték meg az utolsó következtetések levonását. Akárhányszor előfordult, hogy ezek az érdekek még a pápákat és a Habsburgokat is eltérítették azon iránytól, melyet a felekezeti érdek írt volna elő, s természetesen hatásuk még sokkal erősebb volt a franczia, angol és svéd királyokra s a hollandus köztársaságra. Nyiltan ugyan nem lehetett ezt még bevallani, még a szorosan állami ügyekben is fenn kellett tartani azt a látszatot, mintha «ad majorem Dei gloriam» történnék minden; úgy, mint a hogy most a vallás mellett a civilisatio érdekét hirdetik oly gyakran, formaságból. De valóban ez nem volt több a látszatnál és a kor bizonyos hypokrita színt nyert vele. Macchiavelli tanításai igazgatták az államokat s irányozták vezetőiknek lelkiismeretét, csakhogy valamely elismert egyház tanaival és szenvedélyeivel kellett őket beburkolni.

Hanem épen ez az alakoskodás mutatja tán legjobban a vallásos eszmék győzelmét. Csakugyan egy egész századon át nem támadja meg őket senki; nem fenyegeti őket sem szellemi, sem anyagi forradalom. A katholikus és a protestáns Európa, mely egyaránt e tekintélyen alapult, egy politikai és műveltségi egészszé kezdett összeolvadni. A westfáliai béke után már komolyan lehetett szó arról, hogy békén megmaradnak egymás mellett és közösen irtják ki a közös ellenséget: a hitetlenséget.

Mert hiába, azok a különböző elemek, melyek a modern népek műveltségének megalkotásában részt vettek, lehetetlenné teszik, hogy bármelyik irány is egyedül és kizárólagosan vezesse az elméket. Hiába olvasztotta magába a középkori theologia a görög-római philosophiát, különösen Aristoteles tanát; hiába ismétlődött ez a beolvasztás még sokkal nagyobb mértékben a reformatio és ellenreformatio korában: az eredetökben annyira különböző és eltérő tanok megegyezése csak látszólagos lehetett. Az iskola és a közönséges értelem belényugodott e megegyezésbe; a kutató elme nem szünt meg az ellentéteket keresni s csakhamar össze nem férhetőknek és ellenmondásukban a hittan és bölcsészet egész, annyi század alatt, annyi észszel és lelkesedéssel emelt épületét megrendítőknek találta azokat. A renaissance korában még megvolt az egyszerű választás. Az ember vagy a szentirást követte, vagy Plato vagy Aristoteles oktatását. A modern szellem abban nyilatkozik, hogy sem együttesen, sem külön nem talál bennök teljes megnyugvást, hanem új alapon felhasználásukkal vagy elvetésökkel, keresi az igazságot.

Nincs gyakrabban használt és többször félreértett fogalom a tekintélyénél. Ősi népeknél és ősi vallásoknál egy és oszthatatlan az, a műveltség, állami és erkölcsi rend kezdetéig visszamenő, az elemi erő súlyával és tömegével ható, a gondolkodás és cselekvés egész területét előíró.¹ De mihelyt a népek keverednek, a vallásos fogalmak érintkeznek, bölcsészeti elméletek keletkeznek, egy szóval többféle hagyomány küzd egymással az uralomért: ennek az egyszerű, paradicsomi állapotnak vége szakad. Van ugyan tekintély, mert az emberiség ép oly kevéssé lehet el szellemi vezetés, mint világi kormány nélkül, de már nem egy, hanem több, annál több, mennél többoldalu a műveltség és mihelyt több van, jelentkezik az ellenmondás, a kritika is. Minden új eszme és érdek megtalálja a magának, czéljainak megfelelő autoritást, melyre hivatkozhatik, melynek védő szárnyai alatt fejlődhetik.

Egyaránt tekintélyt követtek a philosophiában a nominalisták és realisták, a vallásban a görög és római katholikusok, az eretnekségek százféle iskolái és a protestánsok felekezetei. És hogy tárgyunknál maradjunk: egyaránt a szentirásra hivatkozhattak azok, kik az Isten kegyelméből való királyságot szinte vallásos tisztelettel vették körűl és Cromwell puritánusai, kik bibliai jelszó alatt tűzték ki a forradalom zászlaját; egyaránt az evangélium betűjét és szellemét vélték követni azok, kik a feltétlen engedelmesség tanát hirdették és azok, kik egész a vagyonközösségig és földosztásig akarták vinni a szabadság és egyenlőség tanát.

Mi tehát a tekintély? Az emberi társadalmon uralkodó eszmék összessége; maga a történelem. És a mint a történetet, hacsak erőszakot nem követünk el szellemén, nem foglalhatjuk le egyes párt vagy felekezet czéljaira, ép oly kevéssé tehetjük ezt a tekintélylyel. Mert a másik philosophiai s politikai vallásos felekezet ép úgy nem lesz hijával a maga álláspontját támogató tekintélyeknek.

És ha egyszer ennyire eljutott az emberi szellem, keresnie kell azt, mi független a tekintélytől és tekintélyektől, mi egy és ellenmondást nem tűrő: az igazságot.

Vallás dolgában megtalálja azt a hivő lélek, megtalálja, mint gyakran mondták nagy tanítói, akkor is, ha ellenmond a hideg értelemnek. Philosophiai elméletek dolgában valószinűleg az idők beteltéig keresi «a bölcs lángesze». Tények dolgában fáradhatatlanúl kutatja a tudomány.

Giordano Bruno, Galilei és Verulami Bacon.

A szabad gondolkodás előharczosai és mártirjai közt a nolai szerzetes, Giordano Bruno áll elől. 1563-ban, tizenötéves korában a domokosrend nápolyi klastromába lépett mint novitius és ott maradt 1576-ig, sokat olvasva és nagy költői tehetségnek adva jelét. Tilos könyvek olvasása gyanussá tette őt az inquisitio előtt: menekült és 1579-ig Olaszországban, aztán külföldön bujdosott, hol mint tanár, hol mint tanuló, de folyton irva és dolgozva. Az volt a végzete, hogy a legfőbb felekezetek valamennyi székhelyén megforduljon és egyaránt magára vonja a római fanatikusoknak, mint a párisi Sorbonnenak, a genfi, oxfordi és wittenbergai vaskalaposoknak haragját és üldözését. Mindenütt fáradhatatlanul küzd, tanít és ir; a hitetlenségnek ép úgy meg vannak az apostolai, mint a hitnek. Végre egy álbarátja visszacsábítja Olaszországba, Velencze kiadja őt a szent-széknek és a római inquisitio hét éven át börtönében tartja s miután tanait vissza nem vonta, halálra itélteti és elégetteti. (1600 febr. 17-én.) Midőn halálos itéletét kihirdették előtte, biráihoz így szólt: ti jobban féltek, mint én.²

Giordano Bruno tanai philosophiai és nem hittani talajban gyökereztek. Dogmákkal nem igen foglalkozott, hanem pantheista módon a nagy és szerinte végtelen világegyetemet szinte azonosnak vette magával az istenséggel. A természetphilosophusoktól azonban nagyon eltért azon felfogásban, hogy az erkölcstanra is igen nagy súlyt helyezett, csakhogy az erényt nem hozta kapcsolatba semminő vallással. Egyik főmunkája, A győztes bestia elűzése,³ épen abból indul ki, hogy a csillagképeknek nagyrészt mythologiai eredetű elnevezései helyébe, melyek az olympusi istenek annyi bűnét örökítik meg, a főerényeknek kell lépniük.

Galilei.
Justus Sustermann (1597–1681.) festménye az Uffizi gyüjteményben, Firenzében.

De nemcsak az elvont gondolkodás találkozott az egyházak üldözésével, hanem a tapasztalaton, kisérletek alapján tovább haladó tudomány is. Ismeretes Galileo Galileinek, a természettudományok egyik alapvetőjének sorsa. Galilei a XVII. század elején a távcső tökéletesítésével és astronomiai czélokra való felhasználásával szerzett világra szóló hirnevet. De tanulmányai alapján mind közelebb jutott Kopernikus tanának elfogadásához és ellenségei feljelentették az inquisitiónak. A tudóst, ki akkor a firenzei nagyherczeg udvarában élt, Rómába hivták és ott Bellarmin bibornok eltiltotta neki Kopernikus elméletének hirdetését szóval vagy irásban. Galilei alávetette magát; de később, midőn VIII. Orbán volt a pápa, bizva annak pártfogásában, kiadott egy párbeszédet, melyben a világegyetem kérdését tárgyalta. Ezért 1633-ban kénytelen volt az iqquisitio előtt térdelve visszavonni azon állitásait, melyekkel a szentirás szavai ellen vétett. Fogságban tartották és bár nem bántak vele szigorúan, mégis csak 1638-ban, miután elvesztette szemevilágát, nyerte vissza szabadságát. Az egyház különben e kérdésekben nem annyira a maga szempontjából és érdekében járt el, mintsem a hagyományos aristotelesi philosophia megvédelmezője gyanánt. A scholastika korában a theologia annyira összenőtt ez eredetökben pogány tanokkal, annyira ezekre támaszkodott rationalis voltának bizonyítását illetőleg; hogy e tanok tekintélyének megsértésében a maga veszedelmét látta.

Pedig már más irányban is megindult a támadás Aristoteles tekintélye és csalhatatlanságának tisztelete ellen. Verulami Bacon, a hires angol kanczellár, ki szelleme és sokoldalusága álta1 annyira kivált, hogy mostanában, bár tévesen, sokan benne keresik Shakespeare munkáinak iróját,⁴ az egész philosophiát új alapokra akarta helyezni Novum Organum-ában, melyet szembe állít Aristoteles Organumjával, kimondja, hogy a most használatos logika semmit sem ér a tndományokban. Nem szavakon mulik a dolog, hanem tényeken, ezeknek megismeréséhez pedig az összes philosophiai módszerek közt csak az inductiót tartja czélhoz vezetőnek. E módszer lényegét abban fejezi ki, hogy törvény és rend szerint fejti ki az érzékek és az egyes esetek alapján, folytonos és fokozatos emelkedéssel a tantételeket és csak utolsó helyen jut a legáltalánosabbhoz. A dialektika helyébe a tapasztalásnak és a kisérletnek kell lépnie. De a mi az ő felfogására nézve legdöntőbb, az, hogy a philosophiát is gyümölcséről akarja megismerni, csak úgy, mint a vallást. «Üresnek kell tartani a terméketlent, különösen akkor, ha olajbogyó és szőlő helyett vitatkozások és vetélkedések tüskéit és töviseit termi.»

Bacon tehát kitűzi a positiv, nem tekintélyen, hanem kutatáson, kisérleten, tapasztaláson alapuló tudomány zászlaját. Maga nem jut el az igéret földjére, az ő tudása semmivel sem ál1 magasabban, mint kortársaié és épen az általa annyira hirdetett inductio útján maga nem birt előre haladni. Tudjuk azt is, hogy élete épen nem felelt meg elveinek, hogy ő sem maradt ment attól az erkölcsi corruptiótól, melytől másokat annyira óvott. Mégis nagy eszme volt az iskolai és felekezeti harczok dúlása közepett kimondani azt, hogy nem könyvekben és rendszerben, hanem a természet és az ember életében kell keresni az okulást. Az üres betűrágók és egymást idézők közt mintegy felújítója ő annak a nagy elvnek, hogy a betű öl és csak a szellem az, mi éltet.

Még egy más irányban is nyilatkozik az angol lordkanczellár mély bölcsesége. Az akkori tudósok legeslegnagyobb részének a vallásos hit vagy az a félelem, hogy az uralkodó, üldözésekhez szokott egyházakkal összeütközésbe jöhet; már eleve is lekötötte gondolkodását. A kisebb, szabadabb rész pedig, mint Giordano Bruno vagy Galilei, merészsége által magára vonta a hatalmasok haragját, mely nemcsak őket nyomta el, hanem a tudományos kutatás szabadságát és így haladását is veszélyeztette. Bacon ellenben megfér az egyházzal, a theologiát elismeri a tudományok legelsejének és kimondja, hogy a többi tudománynak nem lehet feladata a végső okok kutatása. Ez a kutatás szerinte «olyan, mint az Istennek szentelt szűz, terméketlen és magtalan». Addig minden tudomány egyaránt hivatottnak tartotta magát a nagy világproblemák felfedezésére, ezen törekvése által nemcsak ifjú bizalmát árulva el, hanem azt is, hogy a theologia emlőjén nevelődött. Ő az, ki szerénységre tanította és gyakorlati, közelebb fekvő czélokat tűzve eléje, megmentette az üres kapkodástól és az ábrándokba merülés veszélyétől.

Azt a felfogását, hogy a tudomány csak a kiválasztottaknak való és nem a köznépnek, hogy hatását nem a népszerűségben, hanem az igazság kutatásában kell keresnie, visszatükrözteti az az eljárása is, hogy ő, ki essayiben egyik első mestere az angol prózának, szorosan vett tudományos műveit latin nyelven irta. Ez a nyelv még több mint egy századon át megmaradt az elvont tudomány, különösen a bölcselkedés nyelvének.

A mathematika. A gregorianus naptár. Descartes, Hobbes és Spinoza.

Nem a mi korunk az első, melyben a természettudomány módszere döntő befolyást gyakorolt az elmélkedő bölcsészetre és az egész világnézetre. Az alexandriai korszakban is az exact tudományoké volt az elsőség az elvont tudomány fölött és a középkor végével, az újkor nagy felfedezéseivel ismét előtérbe lép a tapasztalás, a számítás és az ezekből való következtetés. Tévedés az a vélemény is, mintha a katholikus egyház kezdettől fogva ellenségesen állott volna szemben a tudománynyal. Ellenkezőleg: épen a pápaság vonta le gyakorlati következését a mathematikai csillagászat egyik legfontosabb eredményének.

Mint Julius Caesar kora, ez is a naptár javítását, egy új biztosabb időszámítás megállapítását vette munkába.

Már régebben észrevették, hogy a Julianus-naptár nem egészen pontos. A mozgó ünnepek, különösen a húsvét, eltávolodtak az előírt évszakoktól. A trienti zsinat is foglalkozott e kérdéssel, de azt kánonilag megoldani nem lehetett. A Julianus-naptár hibáját egy Lilio Lajos nevű nápolyi tudós számításai alapján lehetett helyreigazítani. XIII. Gergely pápa e számításokat a katholikus egyetemek és a bibornokok egy bizottsága által megvizsgáltatta és az eredményt a katholikus udvarok elé terjesztette. Mindennek előkészítésében Sirlet cardinálisé volt a főérdem. A tudományos kérdés nagy diplomatiai alkudozásnak lett tárgyává és csak midőn minden nehézség el volt oszlatva, midőn Madrid, Bécs és Páris kijelentették, hogy hozzájárulnak a javításhoz, hirdette ki a pápa ünnepélyes bullában az eredményt.⁵ A Gregorianus-naptár 1582-ben lépett életbe, oly módon, hogy október 4-ike után mindjárt október 15-ike következett. Magyarország az első országok közt volt, a melyek az új időszámítást elfogadták. Egyebütt azonban alárendelték a tudományos igazságot a hagyománynak és a hitbeli ellentétnek, úgy hogy a protestáns országok többnyire csak a XVIII. században fogadták el, a görög hitvallásuak pedig most is idegenkednek tőle, bár már 13 nap a különbség.⁶

Az ég és a föld teljesebb megismerése mindig újabb meg újabb felfedezéseket vont maga után. A dán Tycho de Brahe, ki Rudolf császárnak volt udvari astronomusa Prágában, pontos csillagászatí térképeivel sokkal biztosabb alapokat szerzett a mathematikai számításnak, mint a minőkkel az addig rendelkezett. Ezekre támaszkodva állapította meg nagy utóda, Kepler János a bolygók mozgásának, keringésének törvényeit. A világegyetem mérhetetlen nagysága csak akkor tárult fel egészen az emberi gondolat előtt. És ha a régi babona még nem volt is kiirtható, ha a csillagvizsgálattól első sorban a csillagok járását és annak befolyását az egyes emberek sorsára akarták megtudni: azért a tudományos eredmények állandók és biztosak maradtak. Maga Kepler, ki a világegyetemet átölelő számításai közben, hogy megélhessen, horoskopiumokat kénytelen állítani, legjobban mutatja., minő nyügtől kellett még felszabadítani a tudományt. Nem méltatlanúl állította az Ember Tragédiája ezt a nagy férfiut az újkor elejére, mint a tudományos kutatás egyik elsö tragikus alakját.

Most képzeljük el, hisz korunk elég hasonlatosságot mutat, mint mélyed el annyi emberi elme az újonnan feltárt csudás világba. Távcsővel, nagyítóval és mindenek fölött a számítás csalhatatlan módszerével fel akarja kutatni az égnek, a földnek, a szívnek és szellemnek minden rejtekét. Mi sem látszik már elérhetetlennek. A mi izgathatja az ember minden tehetségét: a tudomány és az igazság szeretete, vagy merő kiváncsiság és időtöltés; a haszon- és a hirvágy vagy merő babona: mind erre a térre vonja az erőket. És a szellemnek ez a felszabadulása, ez az ujjongása első nagy diadalai után, megalkotja az újkor első nagy philosophiai rendszerét, azt, mely az emberi észt, a gondolatot teszi a világ központjává, szerzőjévé.

Descartes (Cartesius) René előkelő családból származott (szül. 1596) és oly kitünő nevelésben részesült, hogy már 17 éves korában mindent megtanult, mi az iskolában és könyvekből megtanulható. Aztán a világ könyvének megtanulására indúlt. Legtöbbet a mathematikával foglalkozott s talán senki nincs, ki újabb időben annyira kiterjesztette volna e tudomány határait mint ő. De a szám és a tér tudománya nem elégíthette ki azt, ki az elvont igazságot kereste. Mathematikai módszerét átviszi a philosophiára. Egy biztos alapot talál: gondolkodását, önmaga lelkét; azon épiti fel a világ egész rendszerét. Tekintélyt nem ismer el mást, mint a személyes meggyőződést. Az Énből, a léleknek kutatásából, szükségéből, magyarázza ki az istennek, a világnak fogalmát. És nemcsak tana új; előadása, módszere is az. Első nagy műve, mely épen e módszerről szól, francziául jelent meg, félre vetett minden scholastikus terhet és érthetetlenséget, nem hivatkozik senkire és semmire, tisztán adja az okoskodást és annak eredményét. A mathematikában ő első alkalmazója az algebrának a geometriára; a physikában ő fedezte fel a fénytörés törvényét a lencsék által és a szivárványnak is ő adta első helyes magyarázatát. Már előbb írt könyvet a világról, de Galilei példája elriasztotta e veszedelmes úttól és könyve nem jelent meg. Mert a hit és a hitetlenség nagy ellentéte uralkodott mindenütt a szellemeken és Descartes, bár nem riadt vissza a gondolkodás következéseinek levonásától, bár kimondta, hogy az Isten létéről szóló eddigi bizonyítások elégtelenek, nyilt ellentétbe nem akart helyezkedni a katholikus vallással, melyben hitt. Mert ez a nagy bölcsészeti és mathematikai elme egyúttal nyitva állott a vallásos lelkesedés és rajongás minden túlzása előtt is. Maga megvallja, hogy 1619 nov. 11-én, hosszú töprengés után, álmában nyilatkozott meg előtte hite mint igazság. Minő tanulság az emberi értelem büszkeségének és végtelenségének hirdetőire nézve!

Descartes.
Egykorú metszet után

Ezt a nagy ellentétet a hit és a gondolkodás közt egy új munkában akarja áthidalni, melyet a párisi Sorbonnenak, a katholikus theologia főtámaszának ajánl.⁷ Be akarja bizonyítani, teljesen tudományos módszerrel, az Istennek és az emberi léleknek létét. Meg van arról győződve, hogy bizonyítása «ép oly tökéletes vagy még tökéletesebb, mintha mértani volna». De igen jellemzően a tisztán tudományos czél mellett gyakorlati, politikai és társadalmi szándék is vezeti. Mivel e földi életben gyakran nagyobb jutalmat ér el a bűn, mint az erény, igen kevesen követnék inkább a jót, mint a hasznot, ha nem félnének Istentől és nem várnák a jövendő életet.⁸ De bárminő sikerült ez a bizonyítás, azt is mutatja, mennyire megváltozott a tudományok helyzete és rangja egymás közt. A középkori világnézet a hitet és annak tételeit állította föl egyedül biztos alap gyanánt, annak mértékével mérte a többit, üldözve, irtva azt, mi ellene mondott, magába olvasztva azt, mit belőlük befogadhatott. Így a többi tudománynyal együtt a philosophia is szolgálójává vált a theologiának. Most ellenben a gondolkodás tudománya helyezkedik a többi fölé s azok igazságát, a hittant is beleértve, a maga szempontja, vagyis az értelemnek és a kutatás eredményeinek való megfelelés szerint itéli meg. Descartes esetélen a vizsgálat eredménye még nem ütközött dogmába. De az által, hogy tana teljesen rationalis és semmit nem fogad el, mi fölötte áll az értelemnek, lényegében már veszélyes minden vallásra nézve. A philosophia nemcsak a teljes függetlenséget követeli, hanem az uralmat a szellemi tevékenység minden terén.⁹ És az egyházak meg is érzik ezt a veszélyt. A protestánsok kiüldözik Descartest a szabad Hollandiából, hol menedéket keresett. Stockholmban halt meg, 1650-ben, Gusztáv Adolf leányának, Krisztina királynénak udvarában. A pápa pedig 1663-ban a tiltott könyvek közé sorozta épen azt a művét, melyet a vallásos igazságok bebizonyítására írt: Elmélkedéseit.

Mindez nem akadályozta meg e tanoknak terjedését és uralomra jutását a tudományos világban. Tán először a görög világ óta hatott ismét egy nagy és önállóan gondolkodó elme a kortársakra és sem barát, sem ellenség nem zárkózhatott el a hatás elől. Hazánkba Apáczai Cseri János ültette át e tant Magyar Encyclopédiájában és tanításában. A főiskolákon mindenütt ez lépett az aristotelesi és a scholastíca philosophia helyébe. De a mi mindennél fontosabb, Descartes műve a maga világosságával és logikai erejével, minden hézaga és hibája mellett, csirájában már magában foglalta mindazokat az elméleteket, melyeket a XVII. és XVIII. század nagy bölcsészei aztán tovább fejlesztettek. Ő adta meg a modern bölcsészetnek okoskodó, idealistikus irányát.¹⁰

Descartes életének műve még bámulatosabbá válik, ha meggondoljuk, minő zaklatott volt a nagy philosophus pályája. Tudományszomja korán elválasztotta szülőföldjétől, Francziaországtól. Hollandiában, Németországban hadakozott és tanult, még Magyarországba is eljutott, hol 1620-ban Bethlen ellen harczolt Bouquoy seregében. Aztán, hogy semmi se háborgassa, Hollandiában vonult meg, ott is egyre változtatta lakhelyét, hogy sem barátság, sem ellenségeskedés el ne téríthesse munkájától. És a gyermekkora óta gyönge és beteges embernek végre mégis el kellett menekülni a kálvinisták üldözése elől a zord Svédországba, hol nemsokára meghalt. Egyik nagy mintaképe azon tudósoknak, kik a szellem világában nem riadnak vissza semmi veszedelemtől, kik merészek az igazság kifejezésében, de a kiket ezen lelki emelkedettségök és feladatuk nagysága visszatart attól, hogy a gyakorlati kérdések megoldásába elegyedjenek.

Sokkal közelebb érintette épen a politikai és társadalmi kérdéseket kortársának, Hobbes Tamásnak (1588–1679) tana. Bacon műveinek hatása, mely Descartesnál is tagadhatatlan, sokkal erősebben észlelhető Hobbesnál, ki fiatal korában a nagy kanczellárnak legkedvesebb titkára volt. Mesterén kívül sokat tanult a nagy hollandus tudóstól és államférfiutól, Grotius Hugótól, ki az állam eredetét egy ősi szerződésre vezette vissza. De leginkább mégis saját sorsa és azok a nagy forradalmak hatottak reá, melyek lefolyását hazájában észlelhette. A parlament győzelme elől Francziaországba menekült és tanítója volt I. Károly király elűzött fiainak. Párisban irta és adta ki első művét.¹¹ I. Károly lefejeztetése után írta a Leviathant vagyis a vallásos és polgári köztársaság lényegéről, alakjáról és tartalmáról szóló könyvet. Világos, hogy az angol zavarokkal szemben a Richelieu alatt oly virágzó, művelt és hatalmas Francziaországban látta az állam ideálját és ez a felfogása tükrözödik irataiban.

Kiinduló pontja az, hogy a természeti tudományok nagy haladását és hasznát mindenki belátja, a bölcselkedés és különösen az erkölcstudomány pedig épen nem halad és ezért nem is látható semmi gyümölcse. Ebben a kritikában és a gyakorlati haszon követelésében méltó tanítványa Baconnak, de az állam és társadalom alapjainak szétbonczolásában jóval tovább megy mesterénél és e téren egyik megalapítója a modern gondolkodásnak.

Szerinte ugyanis a moralis tudományok sikertelensége abból ered, hogy azok nem ismerték meg eléggé tárgyukat: az embert és annak alaptulajdonságait. Az embernek két fő vágya van: az egyik mentől nagyobb birtok megszerzésére ösztönzi, a másik a halálnak, a legfőbb rossznak kikerülésére sarkallja. Természettől minden ember egyenlő, mindegyik megölheti a másikat. Ép úgy a természet rendje szerint mindenkinek egyformán joga van minden természeti tárgy birtokára.

Az emberek közti viszony első szabályozója tehát az önzés; első állapotuk mindenkinek harcza mindenki ellen. E harcz megszüntetésére életök, birtokuk védelmére, alapították az államot. De a vágyak tovább is megmaradnak és így a közbékét mindnyája ellenében csak egy akarat tarthatja fenn. Ebből következik az egy személyre ruházott legfőbb hatalomnak szüksége. E hatalomnak korlátlannak kell lennie, ez kényszerít a háború és biráskodás joga által, ez hozza a törvényeket, ez hajtatja végre azokat, és itéli meg, minő tanok válnak az államnak javára vagy ártalmára. Mert a mint a vallás nemcsak a tetteket itéli meg, hanem az azokhoz vezető érzületet is, úgy az államnak kell vezetni a véleményeket, melyek az emberek cselekvésére hatnak.

Világos, hogy e vélemények közt egy sem volt akkor nagyobb befolyással az államnak nyugalmára vagy megzavarására, mint a vallásos meggyőződés. Hobbes le is vonja tanának következését. A legfőbb hatalomnak szerinte meg van az a joga, hogy kizárja az államból azon tanokat, melyek engedetlenségre vezethetnek és hogy megállapítsa, mi jó, mi rossz. Természetes, hogy leginkább a katholikus hitet tartja üldözendőnek, mint a mely leginkább támaszkodik az isteni jogra, de ép úgy elveti a protestáns felekezeteket is, ha valamely hitelvre támaszkodva ellentétbe jutnak az állammal.

Plato respublikája és a régi római jogászok császársága óta nem lépett fel az állam mindenhatóságának tana ily határozott és korlátlan alakban, mint az angol köztársaság e kortársában. Valóban sehol másutt nem lehetett volna akkor kiadni e művet, mint Cromwell birodalmában. Az az egész dualismus, melyben az egyház és az állam küzdelme a keresztyén világot vezette, itt teljes tagadással találkozik. Az egyház birodalmáról szóló középkori nézettel szemben a világi uralom kizárólagos jogát hirdeti az angol philosophus.

A kritika már nem állott meg a szentirásnál és Aristotelesnél. Az independensek és levellerek már az emberi társadalom alapjait: a tulajdont és a hatóság iránti engedelmességet is megtámadták. Velök, tanaikkal szemben jogosnak tünik fel a tekintélynek teljes érvényesítése. A korszakok különbözőségét mutatja, hogy ez a tekintély már nem vallásos, isteni jogból folyó, hanem magának a megrendített társadalomnak önzéséből. A középkor nagy pápái gyakran alkalmazták azt a hasonlatot, hogy uralkodniok kell a királyok fölött, mint a léleknek a test fölött. Hobbes ezt a hasonlatot a fejedelem és a nép viszonyára alkalmazza.

Nevezetes, hogy épen Hobbes, ki Descartes idealistikus tanával szemben az anyagnak, a testnek egyedül való létezését vitatta, ki még Istent is képes testnek elképzelni: hogy épen ez a nagy materialista az újkornak első nagy reactionárius politikusa. Csak azt a bajt látja, melyet az engedetlenség okozott és a közbéke megszilárdításáért kész feláldozni minden szabadságot, egyházit és alkotmányosat egyaránt. Elmélete nem más, mint az ókori államtannak és Macchiavelli tanainak következetes átvitele az országok belső kormányára. Hobbes a fejedelmi absolitusmusnak bölcsészeti előharczosa, csakhogy azt már nem isteni jogra, nem is a társadalom családi, patriarchalis eredetére alapítja, hanem a közszükségre. Ez a közszükség alapította meg a Leviathant, az államot, mely nem más, mint mesterséges, a természetesnél sokkal erősebb óriási ember, vagy némileg halandó isten.¹² Az alapszerződés mindenkorra a fejedelemre ruházott minden jogot és hatalmat, szükséges azonban, hogy az uralkodó azt tisztán a közjó emelésére fordítsa. Szembetünő, mennyire támogatja e tan a korlátlan uralmat, akár Cromwell gyakorolja, akár született király. Látszólag megegyezik az angol püspöki egyháznak a szenvedő engedelmességet parancsoló tanával. De azért Hobbes minden izében önálló, modern gondolkodó. Mert bármennyire szószólója is a tekintélynek, azt nem isteni jogra, vagy hagyományra alapítja, hanem a józan ész követelésére és bárminő magasra helyezi a fejedelem személyét és hatalmi körét, mégsem lát benne mást, mint az államnak, a közjónak első szolgáját. Nem a törvénytelen önkényuralom áll lelki szeme előtt, hanem a felvilágosodott absolutismus ideálja.

A tekintély és az igazságra törekvő szabad kutatás harcza még nem dőlt el a philosophiában sem, ép oly kevéssé volt kellően kifejtve Descartes rendszerében az istenség viszonya a világhoz, a léleké a testhez. Spinoza elmélkedése ismét más oldalait világította meg e nagy problémáknak.

Ez a nagy philosophus Descartesból indult ki, mint Hobbes Baconból. Első művét épen a cartesianus philosophia magyarázatának szentelte.¹³ Descartes át nem hágható hézagot hagyott a felfogó szellem és a természet közt. Spinoza mindkettőben és az egész világegyetemben csak egyet lát: Istent. A testi és szellemi világ csak különböző kifejezései egyazon lényegnek: az Istenségnek. Isten nincs a mindenségen kívül, hanem abban nyilatkozik, egy vele. Ez a modern pantheismus megalapítása. A mindenségen belül a legszorosabb kapcsolat uralkodik ok és okozat közt; e kapcsolat megismerése az emberi tudomány czélja. Minthogy az Isten és a világ egy, egy azoknak megismerése is, tehát egy az erény és a tudomány. A legfőbb tudomány Isten megismerése, csak az adja meg az igazi boldogságot és üdvöt. Mindjárt akkor istentelenséggel és fatalismussal vádolták Spinozát, de ő e vád ellen mindig határozottan tiltakozott.¹⁴

De bár valóban az ő rendszerében nincs helye a személyes istennek, annál inkább ki van fejtve benne az erkölcstan. Nagy különbséget tesz a vallás és a babona közt: szerinte amannak a bölcsesség, ennek a tudatlanság az igazi alapja.¹⁵ Ezért teljesen el is veti a csudákat, mint a melyeknek a hit lényegéhez semmi közük.

Fő művében, a Tractatus theologico-politicus-ban behatóan tárgyalja az emberi társaság feladatait. Ő is a természeti állapotból indul ki, mint Hobbes. E természetes állapotnak az vetett véget, hogy az emberek törvényt ismertek el magok fölött, hogy megmeneküljenek az általános, mindenkitől mindenki ellen folytatott harcztól (Bellum omnium contra omnes). Lemondtak szabadságuk egy részéről, hogy biztonságot érjenek el. Ennek megszerzése az állam feladata. Ezen azonban nem léphet túl, a magasabb szellemi és erkölcsi feladatokat: a vallást, tudományt és művészetet az egyesekre bízza. Hobbesre leginkább Richelieu állama hatott, ő reá a szabad Hollandia, hol csekély az államnak, de nagy polgárainak ereje. A legjobb állam az, melyet polgárainak megegyezése tart fenn. A hatalomnak teljes átadása lehetetlen, de nem is szükséges. Hisz emberi jogáról senki sem mondhat le.¹⁶ Ez elitélése a zsarnoki uralomnak és dicsőitése a köztársaságnak. Ha mindebben mintegy idealis, philosophiai alapját keresi hazája tényleges, szabad alkotmányának, egyházpolitikai tekintetben messze előtte járt korának. A vallás az egyes embernek dolga, nem az államé, mely a meggyőződést nem támadhatja meg. Ellenben az egyházak mint szervezetek alávetvék az állam fennhatóságának. Az egyes vallások kőtelessége, nemcsak az állam, hanem Isten iránt is, hogy hitök külső gyakorlatának módját alkalmazzák az állam békéje érdekéhez. Az állam csak a cselekedeteket szabályozhatja: a gondolkodásnak, szónak, tanításnak szabadnak kell lennie. Ezen tanok megvalósításán fáradnak mai napig a művelt nemzetek.

Spinoza (1632–1677) nemcsak tanában, hanem életében is igazi bölcsész, a régi görög philosophusokhoz hasonlítható. Midőn azzal vádolták, hogy istentelen, azt válaszolta, «hogy az atheisták többnyire nagyon is keresik a tisztségeket és kincseket, én pedig – mindenki, a ki ismer tudja – mindig megvetettem azokat.»¹⁷ Portugál zsidó szülőktől származott, Baruch nevét a latinos Benedek formában használta. Amsterdamban született, a Spanyolországból és Portugalliából kiűzött zsidók egyik fő asylumában. Eleinte egyaránt foglalkozott a mathematikával, a classikus tanulmányokkal és a héber hittudománynyal, még héber grammatikát is irt és politikai művében nagyon bőven tárgyalja a zsidó államot. Nemsokára kételyek merültek fel benne ősei hitének igazsága iránt, a miért hitsorsosai mint eretneket üldözték és egy rajongó még gyilkos kisérletet is tett ellene. Egészen elszakadt a zsidó községtől, de nem csatlakozott egyik keresztyén felekezethez sem. Ő az újkornak első férfia, ki nyiltan kívül állott minden positiv egyházon. Egész elvonultan élt Hága közelében és optikus üvegek köszörülésével kereste kenyerét. A közös műveltség és a vallásos tolerantia leginkább a szigorú kálvinistáktól üldözött arminiánusok felé vonták és a köztársaság első férfiai felkeresték az igénytelen tudóst, de a köznép irtózott tőle, mint istentagadótól. Függetlenségét annyira fentartotta, hogy nem fogadta el a pfalzi választó meghivását a heidelbergi egyetem philosophiai tanszékére, bár teljes szabadságot biztositottak részére irásban és tanításban.¹⁸

Spinoza.
Fessard (1714–1774.) metszete után.

E tanban a legfőbb tekintélyek, azaz a legnagyobb históriai alkotások, az egyház és az állam, egyenesen az igazságnak a tudománynak és az erkölcsnek aegise alá helyeztetnek. Ennyiben teljesen conservativ Spinoza tana. De mégis minő eltérés a középkori világfelfogástól! Akkor az egyház tekintélye és hagyománya tart fenn és szentesít minden más igazságot, most az is alárendeltnek látszik nemcsak az igazság és az erény elvont fogalmainak, hanem az állam tényleges hatalmának is.

A mi örök: hit, erény, tudomány, az legyen szabad, hogy boldogíthassa az emberiséget és közelebb vihesse azt Istenéhez; a mi változandó, akár egyházi, akár világi hatalom, az csak a közérdek szabta korlátok közt mozoghasson.

Ezek az elvek mindjárt hatottak ugyan a tudós világra, de igazi történeti hatásuk kora sokkal későbbre esik. Egyelőre azok a viharok, melyek az újkor első másfél századában az államokat és az egyházakat egyaránt megrendítették, a történeti tekintélyek közvetlen megerősítését tették szükségessé. És ennek a politikai és társadalmi szükségnek szintén nagyhatású és hasonlíthatatlan ékesszólású előharczosa támadt a franczia Bossuetben.

Bossuet és tana.

Még élt Hobbes és Spinoza épen akkor fejezte be híres Tractatusát, midőn XIV. Lajos fia, a dauphin mellé a condomi püspököt nevezte ki nevelőnek. Bossuetnek (szül. 1627, meghalt 1704) híre mint szónoké és lelkipásztoré már akkor betöltötte a katholikus világot. Senki sem látszott alkalmasabbnak arra, hogy a királyok királyának fiát hivatására méltóbban elkészítse, mint ez a nagy műveltségű, tiszta életű, erős meggyőződésű és a mellett finom és simulékony magaviseletű főpap. Bossuet komolyan is vette feladatát. A dauphin tanítására egész könyvtárt irtak össze és a classikus íróknak «in usum delphini» való kiadásai, melyekből minden erkölcstelennek látszó helyet kihagytak, sokáig nagy hírben állottak. De a leendő királynak bevezetését az uralkodó tudományába maga Bossuet vállalta magára. E czélból írta: A politika a Szent írás alapján¹⁹ czímű művét és az egyetemes történetről szóló értekezését.

Az elvont, rationalis gondolkodás, mely a mathematika és a logika módszerét vitte át az emberi társadalom megismerésére és törvényeinek megitélésére, minden esetben a hagyománynyal és a fennálló viszonyokkal homlokegyenest ellenkező eredményekre jutott. E szempontból Hobbes tán még forradalmibb Spinozánál. Világos, hogy a conservativ világnézet viszont a történelmileg létrejött és még mindig túlnyomó erejű alakulásokban keresett és talált támaszt. A kérdés csak az volt: mennyiben lehet ezeket az állapotokat egy magasabb eszme vezetésével ép úgy csoportosítani és szükségességöket kimutatni, mint a hogy a philosophusok a jövő idealis államának képét philosophiai eszmék alapján megrajzolták.

Bossuet meauxi püspök.
Roy metszete után; az eredeti festményt festette Hyacinthe Rigaud (1659–1743.)

Bossuet körülbelől olyan munkára vállalkozott, minőt Szent Ágoston végzett azon időben, midőn a keresztyénség végleg uralomra jutott a római birodalomban. A nagy egyházatya Az Isten állama czimű művében a történeti fejlődésnek adja vázát, a gondviselés művének tüntetve fel a népek sorsát, a birodalmak emelkedését és bukását. Nem méltatlan követője szintén azon az úton halad. Egyedüli vezetője és irányadója a szentírás: minek keresni az emberi bölcseséget, mikor az Isten nyilatkozott? Értekezésében előbb nem annyira tudós, mint megkapó elbeszélését adja a történet főeseményeinek Nagy Károlyig, aztán a vallás fejlődését adja elő, végre a birodalmakról szól. Szerinte a katholikus vallás oly régi, mint a világ, és alapítója az, ki a világot teremtette és ki mindent kezében tartva, egyedül kezdhetett és fejezhetett be oly vállalatot, mely magában foglal minden századot.²⁰ Természetes, hogy tanítását különösen a zsidó történetre alapítja. «Valóban, fenséges uram, nem képzelhető el semmi, mi Istenhez méltóbb, mint hogy eleve kiválasztott egy népet, gondviselése kézzelfogható jele gyanánt; oly népet, melynek jó és balsorsa jámborságától függött és melynek állapota tanuskodott kormányzójának igazságáról és bölcseségéről. Ime a vallás mindig egyforma, vagy inkább azonos a világ kezdete óta; mindig ugyanazt az Istent ismerték el az emberi nem teremtőjének és ugyanazt a Krisztust megváltójának.»

Ime az egész világ története bizonyítja nemcsak Isten létét, hanem hatalmát, gondviselését is, melynek csekély eszközei az egyes királyok vagy népek. A gondviselés szabályozza a birodalmak sorsát és azok változatossága alázatra taníthatja az uralkodókat. A végső tanulság az, hogy nincs véletlen, sem jó vagy balszerencse, hanem a mit tökéletlen szemünk annak néz, az felsőbb tanácsnak, az örök akaratnak végezése, mely magában foglal minden okot és minden okozatot. A birodalmak változók, mulandók; egy van, mi a maga erejéből állandó: a vallás. «Fenséged könnyen megismerheti, hol a biztos nagyság és mibe kell helyeznie reményét az értelmes embernek».

A régi próféták hangján szól az író, az Isten művének mutatja az egész történetet, nem ismer el más tekintélyt, mint az egyház örök tanítását és végső fokon mégis a véges emberi értelmet hívja segítségére. A rationalismus korában még az apostolok sem vonhatták ki magokat e tan hatása alól.

A tudós világ. Leibnitz. Az irodalom.

Az elvont elmélkedők, a nagy szellemi igazságok kutatói csak ritkán hatnak közvetlenül a tömegre és eszméik csak későbbi századoknak szabnak irányt. Az eszmék terjesztése azoknak feladata, kik megértik az alkotók gondolatait és másokkal is meg birják azokat értetni. Ezt a szolgálatot az egyes tudományos szakok művelői, az írók és költők teszik meg az emberiségnek. Az eszmék terjedése tehát annál biztosítottabb, minél magasabbra törő a tudomány, minél idealisabb az irodalom és minél szorosabb a szellemi kapcsolat a terjesztők és a közönség között.

Ennek a terjesztésnek a XVII. század egy új formáját és eszközét alapította meg: az akadémiát.

Egyes, a tudományt és művészetet kedvelő, vagy azokban fontos kormányzási eszközt felismerő fejedelmek szerint nevezték el addig a szellemi élet virágzásának korait. Perikles és Augustus ideje rég letünt, a Mediciek, Montefeltrek és Estek udvarai szabad lendületének végét vetették a spanyol uralom és az inquisitio, Mátyás törekvéseinek a Jagellók ügyefogyottsága meg a török. Egyáltalában míg személy a központ, hiányoznia kellett a folytonosságnak, a mely ha nem biztosítja is a szellemi alkotás eredetiségét, legfőbb eszköze a fejlődésnek és a terjesztésnek egyaránt.

Ezen a bajon igyekezett segíteni Richelieu, midőn megalapította a franczia tudós társaságot. 1635 január 29-én szentesítette a király a franczia akadémia alapszabályait, melyek hivatalos testületté emelték az addig egyik társuknál, Conrart-nál gyülekező tudósok és írók körét.

A nagy alapító ki is tűzte a társaság czélját: azt, hogy a nyelv tisztaságát őrizze meg és a szavak helyes használatát állapítsa meg. Ezen feladatának meg is felelt a franczia akadémia s kétségkívül nagy tényező volt abban, hogy a franczia irodalmi nyelv megállapodott és ezáltal alkalmassá vált arra, hogy az egész világ művelt társadalmának nyelve lehessen.²¹ Ezentúl azonban sem ez az akadémia, sem semminő más intézmény nem terjeszthette ki eredménynyel működését. A nagy tudományos és irodalmi alkotások mindig egyes elmének szüleményei maradnak: a tudós és irodalmi társaságok feldiszíthetik magokat a szerzők egyéniségével, de nem emelhetik azokat; elég, ha nem szállítják alá a magok középszerűségének színvonalára.

Nemsokára franczia példára Anglia is megkapta a maga tudós társaságát. II. Károly 1662-ben megalapította az «angol királyi társaságot», melynek a vegyészet egyik alapvetője, Boyle Róbert volt első elnöke és fődísze. Ez az akadémia főképen a természeti tudományok művelését tűzte ki feladatául. A királyi alapítvány módot nyujtott nagy kutatások végzésére, Első feladatai közé sorozta a mesterségek történetének megírását és a hang természetének kutatását.²² Nemsokára 1666-ban Párisban is alapítottak tudományos akadémiát, melynek Huygens, a nagy hollandus természettudós volt vezető csillaga. A franczia nyelvszokás science – tudomány – alatt kizárólag a természeti tudományokat és a mathematikát érti. A történeti tudományok művelésére szolgált a feliratoknak ugyanakkor alapított akadémiája.²³

Úgy Angliában, mint Francziaországban a hivatalosan elismert tudósok és írók mintegy czéhhé egyesültek, kiváltságot, eltartást nyertek és sütkérezhettek a királyi fény sugaraiban.

Mivel királyhoz illendő dolog, hogy tudós társaságot tartson, az első porosz király, I. Fridrik, mihelyt ezt a méltóságot elnyerte, szintén alapított akadémiát Berlinben. Ebben azonban az egyes szakok nem voltak elválasztva. A nemzeti nyelv és irodalom művelése sok ideig háttérbe szorult és eleinte többnyire franczia tudósok és írók végezték Berlinben is az udvari tudósok teendőit.

Ennek az akadémiának, mely oly fényes jövőre volt hivatva, Leibnitz Gottfrid volt az alkotója, ki a királynét, Zsófia Dorottyát megnyerte tervének. Leibnitz igazi mintaképe a tudósnak, az utolsó nagy polyhistor, a ki az emberi ismeretek egész óriási mezejét képes volt áttekinteni. Egyaránt jártas volt a nyelvészeti és társadalmi tudományokban, a mathematikában, physikában és a bölcselkedésben. Kivéve a mathematikát, sehol sem alkotott eredetit és maradandót, de azért érdeme mégis nagy és emléke méltó arra, hogy a nagy akadémiák első nagy közös ténye épen az ő összes műveinek kiadása legyen. Mert senki nálánál jobban nem fejezte ki személyében a tudományok egységét, azt, hogy bárminő szakbeli vizsgálódásnak csak úgy van értéke, ha a közös igazság megismerését szolgálja. Senki nálánál jobban nem volt áthatva attól, hogy a tudományos érdemet és kutatást föléje kell emelni a nemzetek és felekezetek harczának.

II. Károly angol király.
Georg Vertuenek (1684–1756.) 1736-ból részmetszete után. Az eredeti festményt Peter Lely (1617–1680.) festette.

Az akadémiákhoz képest hanyatlik a tudomány régi zászlóvivőinek, az egyetemeknek jelentősége. Még legsajátosabb területükön, a hittanban sem birták azt fentartani; egyebekben elzárkózottságuk és középkori szervezetök inkább útját állotta a haladásnak, mintsem hogy azt előmozdította volna. Az iskolának különben is inkább feladata a kész és biztosított anyagnak átültetése, mint biztos eredményhez még nem jutott szellemi irányoknak hirdetése. De a mily jogosult épen az egyetemen a conservativ törekvés, annyira hiábavaló és káros mindig távol tartani onnét a biztosított új eredményeket, csak azért, mert a vaskalaposságot kényelmetlenül érintik. Az ifjúság, ha előre tör, úgyis megismerkedik velök, csakhogy már kellő, lelkiismeretes vezetés és birálat nélkül.

Nagy kora ez a tudományosságnak, mely a XVI. század zivatarai után csak ekkor kezd igazán fellendülni és ezóta örvendhet folytonos, meg nem szakított haladásnak. De nagy kora ez az irodalomnak is olyan, hogy a kiváló tehetségek és alkotások dolgában tán egy század sem mutathat föl nála nagyobbat, fényesebbet.

Ki merne reámutatni annak a rejtélynek titkára: miért dicsekedhetik ugyanegy század Shakespeare-el és Cervantesszel, Molière-el és Racine-al, Calderonnal és Zrinyivel? A lángész nem magyarázható környezetéből, a «milieu»-ből; lénye épen oly mysterium, mint az istenségé, melynek szikrája lobog benne.

Hanem megkisérelhetjük magyarázatát annak a feltünő jelenségnek: miért annyival termékenyebb és nagyszerűbb e korszak az irodalomra nézve, mint a renaissancenak előző epochája.

Reámutattunk már arra,²⁴ hogy az ókori műveltség irodalmi ujjászületése a XV. és XVI. századokban épen nem termette azokat a gyümölcsöket, melyeket neki tulajdonítani szoktak. Az írók koruk életére alkalmaztak egy kihalt nyelvet. Ha gondolkodásuk eredeti volt is, kifejezésök nem lehetett az, sem teljesen megfelelő és a kifejezés önállótlansága szükségkép magával rántotta az eszmét is.

Más téren keresendő a classikus irodalmak termékenyítő befolyása, nem az úgynevezett új latin költők és írók szellemi termékeiben. A gondolkodó emberek az anyagnak, a formának, az izlésnek kincsét, vagyis mindazt, mit az aesthetika nyujthat, vették át kész örökség gyanánt Hellastól és Rómától. Az újkor abban áll, hogy e kincs felhasználásával, saját nyelvöket, mint a gondolkodás kifejező eszközét, művelték olyanná, minőknek a classikus nyelveket ismerték. Anyanyelvöket aztán képessé tették saját, korukat és nem évezredek előtti időszakokat visszatükröztető gondolataik visszaadására. Az olasz nyelv az egyetlen, melynek átalakítása már századokkal előbb végbement, Dante és Bocaccio korában. A többi modern nemzet nyelve voltakép csak a későbbi renaissancenak és a reformatiónak közös behatása alatt vált a régiekkel vetekedő irodalmi nyelvvé. Hiszen írtak már előbb is, de a franczia nyelv dísze mégis csak IV. Henrik korával kezdődik, az angolé Erzsébetével, a németé Lutherével, a spanyolé Loyoláéval, a magyaré Balassa- és Pázmányéval. Csak azóta élvezik és élvezhetik fejlődésöknek fontosságát.

Így hát a renaissance valóban közös alapja lett Európa összes culturnemzetei műveltségének. Mindegyiknek eredetisége abban nyilvánult, minő irányban dolgozta fel ezt a közös behatást. A mai nemzetek mint műveltségi egységek voltakép csak akkor válnak széjjel.

Már annyira megerősödtek, annyira pezsgett bennök az élet, hogy könnyen levethették a deák igát. A görög és latin nyelv hegemoniája különben sem járhatott veszélylyel egyikökre nézve sem. Még legnagyobb volt e tekintetben a román nyelvek munkája, melyeket épen a közeli rokonság miatt elborítással fenyegetett a latinosság árja. Különösen Francziaországban nagy irodalmi mozgalomra volt szükség, hogy a nyelv egyéniségét és tisztaságát megóvják az újabb római hódítás ellenében. És valamennyi európai nagy nemzeten bebizonyúlt, hogy az idegen műveltség átvétele nem kár, hanem nyereség, mihelyt a talaj elő van készítve befogadására.

Nincs itt helye e nagyok irodalmi jelentősége méltatásának. Feladatunk csak abban állhat, hogy kijelöljük helyüket korukban és a korukat mozgató eszmék hatását egyéniségökre és műveikre.

A legnagyobbak közt is első az angol Shakespeare Vilmos.

A szinház és szinköltészet rendkívül gyorsan fejlődtek Erzsébet korában. A XVI. század végén 18 szinház volt Londonban. Bár mennyit zúgolódtak a puritánusok az istentelenség ellen, igazi láz volt a szinházlátogatás. A főurak vetekedtek abban, melyik tartsa a legjobb szintársulatot.²⁵ Körülbelől egy félszázad alatt 50 drámaíró tűnik föl, műveik nagy része elveszett, de a mi megmaradt, jobbára mai napig megtartotta értékét. Állásukra nézve a legtöbb nyomorúlt, szegény, a mellett törvényt és szabályt nem ismerő, a világgal nem törödő, a szokás és vallás ellen lázadó, atheista, a rossz házakat és csapszékeket látogató, többnyire éhen vagy korcsmában meghaló. Az elsők között Greene Róbert és Marlowe Kristóf tüntek ki. Az utóbbi a Faust-monda híres drámai feldolgozója. Mindkettő iskolát végzett és utazott, azután a rendetlen életnek esett áldozatúl. Marlowet a szenvedélyek harczának leírásában, nyelvének szépségében és fenségében csak Shakespeare múlta fölül.

A világirodalom e legnagyobb szinműírója ezen körben tűnik föl. Azon eszközök csekélysége, melyekkel rendelkezett, még óriásibbnak tünteti fel lángeszét; azon viszonyok ziláltsága, melyekben környezete mozgott, még magasabbnak mutatja műveiben visszatükröződő lelki fenségét.

Shakespeare.
Martin Droeshout rézmetszete után, kisebbítve. Droeshout rézmetszete Shakespeare műveinek legrégibb kiadásában jelent meg: The first Collection of Shakespeares plays. 1623. – A vers szerzője Ben Jonson.

Életéről vajmi keveset tudunk bizonyosat, bár nemcsak nemzetének, hanem a többi európai nemzetnek tudósai is kiváló előszeretettel jártak az őt illető adatok után. Az Avon folyó melletti Stratfordban született, egy kis városban, Warwick grófságban, Anglia közepe táján (1564 április 23-án). Atyja keztyűs és kisbirtokos volt, ki egy ideig tanácsosa volt a városnak, majd szegénysége miatt kénytelen volt lemondani állásáról. Járt szülőhelye latin iskolájába, de magasabb iskolai nevelésben sohasem részesült. Vándorszinészek előadása keltette fel benne a művészi szellemet. Mint szinész és költő akarta magát fentartani, midőn atyja elszegényedett és neki, ki már 18 éves korában nősült, családjáról kellett gondoskodni. Még azzal is gyanusitották, hogy orvvadászat miatt elitélték. Valószinűleg 1586-ban jutott Londonba, hol Leicester gróf felvette szinészei közé. Mint szinész nem igen tűnt ki, többnyire királyszerepekben lépett fel, méltóságos alakja miatt. Walpole Horace szerint mint nagy költő csak igen közepes szinész lehetett. Sonettjeiben keserűen panaszkodik sorsára, mely ily alacsony foglalkozásra kényszeríti. Szorgalmas olvasás és az udvar főembereivel való személyes érintkezés által szélesebb műveltségre tett szert és mindinkább kifejtette költői tehetségét. Különösen Southampton lorddal való barátsága vált nagy hasznára. Csakhamar nagyobb eredményeket ért el mint szinész; 1595 nyarán a Globe-szinházat nyitotta meg társasága. Jó gazda volt és takarékos, szülőhelyén több telket vásárolt s ott a jobbmódú birtokosok közé számították. Műveinek híre elterjedett, már 1596-ban őt tekintették Anglia első dramatikusának. Egy akkori író azt mondja, hogy a múzsák az ő nyelvét használnák, ha angolul beszélnének. Műveit akarata ellenére tették közzé, mert az ő érdeke úgy kivánta volna, hogy azokat csak társasága adhassa el. Erzsébet királynő is nagyra tartotta. Ettől fogva majdnem kizárólag az irodalomnak élt. Főműveit 1596–1611 közt írta. Már 1604 óta nem lépett fel. Azután Stratfordba vonult vissza, hol leányait férjhez adta és ott halt meg 1616 ápril 28-án, épen 52-ik születése napján. Ott van eltemetve családja körében. Mint magánember a legkitünőbb hírnek örvendett. Későbbi vetélytársa, Ben Jonson, becsületesnek, nyilt és szabad jelleműnek rajzolja.

Mint író egyaránt kivált nagy munkássága és lelkiismeretessége által. Folytonos érintkezése a szinpaddal figyelmezteté a közönség izlésére, melyhez folyton alkalmazta darabjait, úgy hogy azokat teljesen átdolgozta. Ez különösen szembetünő Hamletnél, melynek megmaradt régibb kiadása nagyon elütő a későbbitől.

Minthogy főkeresete abban állott, hogy a szinpadot használható darabokkal lássa el, eleinte másoknak darabjait dolgozta fel, aránylag csekély hozzátételekkel. Ilyenek a Perikles és Titus Andronicus czimű művek, melyekben csak igen csekély része van. A VI. Henrik 2. és 3. részét is jobbára egy régibb írónak, tán épen Marlowenak művéből kölcsönözte.

Első önálló nagyobb műve a Venus és Adonis czímű nagy költemény, melyet 1593-ban írt. Ettől fogva átlag minden évben írt két szinművet. Műveivel a legkitünőbb kritikusok foglalkoztak, hogy kimutassák szelleme fejlődésének menetét, de igen megnehezíti a kutatást, hogy nagyon kevés művéről tudják pontosan, mikor írta. Fiatalkori művei: a tréfás Felsült szerelmesek, a Makranczos hölgy és A tévedések vígjátéka, melyet antik minta után írt.

Ezekben még inkább a nyelv mesteri kezelése, a gyors és ügyes bonyolítás s a vidám élczelés által tűnik ki, mint azon tulajdonok által, melyek későbbi remekműveit oly magas polczra helyezik. Már teljesen birja páratlan eszközét, a nyelvet, de dúslakodik benne és némely alakjának zavart, keresett, a föllengősből a közönségesbe átcsapó beszéde nagyon emlékeztet Erzsébet királyné legconfususabb leveleinek stilusára. Az átmenet a legtöbb kritikus szerint a Két veronai nemes, melynek kiváló finomsága nagy ellentétben áll a kor többi, nagyon is erős kifejezésű szinművével. Költői képzelete gyönyörűen szárnyal már a Szent-iván éji álom tündérmeséjében s Romeo és Juliá-ban ellenállhatatlan erővel festi a szerelem szenvedélyének kéjét, oly nyelven, mely egyaránt adja vissza a szív legédesebb érzéseit, a kétségbeesett harag hangját és a vidám enyelgést.

Ezen idő alatt keletkezett nagy része az angol történetet tárgyaló drámáinak. E téren először mint idegen művek szinrehozója lép fel, később maga is áttanulmányozza az angol krónikákat s szinpadra alkalmazza véres és felséges jelenetekben oly gazdag elbeszéléseiket. Földnélküli János korától VIII. Henrikig majdnem minden királynak uralkodása meg van örökítve drámáiban.

Ki ne ismerné alakjait, melyek igazabbak a történetieknél: V. Henrik genialitását, Percy hősiességét, III. Richárdot, s a hősökkel és zsarnokokkal szemben Falstaffnak torzképét? Ezen darabok tették Shakespearet valóban népszerűvé hazájában. Nem csak mély belátását hirdetik, hanem lángoló hazaszeretét, erős nemzeti érzését, hitét nemzete jövendőjében.

Az a hagyomány maradt fenn, hogy Erzsébetnek annyira megtetszett Falstaff alakja IV. Henrikben, hogy szerelmes szerepben akarta látni a tréfás személyt. Így keletkezett a Windsori víg nők, annak bizonyítására, hogy a nő, ha vidám is, lehet becsületes. Nem csak mint vígjáték- és történeti szinműírót tekintették elsőnek, tragédiái is gyorsan közeledtek a tökélyhez. A velenczei kalmár nemcsak a cselekvény elevensége és költészetének szabályos fensége által emelkedik ki, benne már a komoly jellemfestés egyik remekét is találjuk Shylockban. De még túlnyomó a költőben az ifjú vidámság, melynek az időtájban az A hogy tetszik czimű vigjáték volt szüleménye.

Körülbelől 1600 óta mind komolyabb, sőt szomorúbb hang ömlik el művein. El van terjedve azon vélemény, mintha Shakespeare részese lett volna egy azon időben készülő udvari cselszövénynek, mely meg akarta buktatni Erzsébet akkori tanácsosait és kedvenczeit. A II. Richárd szomorújáték által akartak az összeesküvők hatni a nép kedélyére, parasztlázadást és sikeres forradalmat mutatva be, s az udvar, a terv meghiúsulása után, egy időre beszüntette az előadásokat. Ezen időtől fogva lép nála uralomra az élet komoly, tragikus felfogása. Mindegyik költeményében az emberi gyarlóságokat biráló és ostorozó alakot állít elő a költő. Az embergyűlölő Timon egészen ezen indulatnak áll befolyása alatt, ezt fejezi ki a szerencsétlen Lear e mindenek fölött a mélázó és kétségbeesett Hamlet. A becsületes ember örök tragédiája ez, ki nem cselekszik, nem gyávaságból, hanem mert utálja a körüle kevélykedő piszkot és ki csak akkor sujt, midőn már mindenét elvesztette és megváltás neki a halál. Ezen darabjaiban, melyekhez Othellóban a féltékenység, Macbethben a nagyravágyás, Coriolanusban a büszkeség tragédiája járul, éri el Shakespeare geniusa legmagasabb fokát. Coriolanusban és Caesarban egészen az ókori írókból, különösen Plutarchosból veszi át az egyes vonásokat s teljes képpé varázsolja a párbeszédek és a cselekvény mesteri bonyolítása által. E korszak művei azok, melyek nevét mindenkorra fenn fogják tartani minden művelt nemzetnél. Utolsó művei A vihar, a Téli rege és Cymbeline.

Shakespeare még a renaissance embere; az istenség és az ember közötti viszony megoldásán, a sors változandóságán, a végzeten bibelődő; a vallás dogmáinak, az új és hatalmas puritanismusnak alig látható befolyása szellemére. A római történetből vett szomorújátékai úgyszólva utolsó elágazásai a renaissancenak. Politikai meggyőződésében korának tükre.

Európának akkor legjobban szervezett, igazi nagy történeti szerepének tudatára jutó, a spanyol világhatalommal szemben győzedelmes állama és társadalma szolgáltatja neki az élő mintát. E nagyságnak alapjait és nyilatkozatait keresi a történetben is. Első királydrámái a királyt mutatják a nemzet központja gyanánt, később, mint korának legtöbb kiváló embere, az aristokratikus alkotmány iránt viseltetik legnagyobb rokonszenvvel. Jellemző, mint veti meg Coriolanusa a köznépet és mint érezteti vele alávalóságát.

De főirányaiban igazán modern ember. Állandó alapja darabjainak az, hogy az ember maga felelős sorsáért; saját bűne vezeti kárhozatba azt is, ki részvétünkre teljesen méltó. Semmi sem foglalkoztatja őt tán annyira, mint a születés, érdem és elismerés közti viszony. Néha elkeseredésében a százados és örökölt igazságtalanság fölött egészen lázadó, forradalmi hangokat penget. Aztán, mi korában és az akkori angol viszonyok közt a legmeglepőbb, ő teljesen fölötte áll annak a felekezeti harcznak, melynek vihara hazáját annyira zaklatta. Összes műveiben csak két hely jelöli protestáns voltát. Az egyik Fauconbridge beszéde János királyban, a pápai uralom elleni erős philippika, a másik Cranmer érsek jóslata VIII. Henrikjében, mely Erzsébet korát jövendöli annak, melyben igazán fogják megismerni és tisztelni Istent. Talán a töprengő és magokba mélyedő elmék, mint Hamleté, tükröztetik vissza leghivebben megalkotójuk felfogását.²⁶

A londoni Globe színház Erzsébet királynő idejében.
A British Museumban levő régi rajz után.

Shakespeare egy nagy nemzeti emelkedésnek hivatott szószólója a világirodalomban. Annak a nemzetnek, mely nagy volt szintén, de a mely épen az ő korában saját hibájából már hanyatlani kezdett, a spanyolnak, szintén elsőrangú költője szüleervantes de Saavedrában. (1547–1619.)

A spanyol nemzeti szellemnek egyik önálló és nagybecsű alkotása az irodalomban a tréfás regény. A XVI. század kezdete óta szerették leírni az elzüllötteknek, a koldusoknak és tolvajoknak szabad életét. A mint az udvar és vele a nemesség meburkolózott etiquettejébe és a mint az ország mind nagyobb nyomorba sűlyedt, az ily tréfás elbeszélések egyre nagyobb népszerűségre jutottak. Igazi nemzeti életet láttak bennök. Az első e téren Mendoza volt, ki később mint történetíró vált ki és ki Lazarillo de Tormest írta.²⁷ Követői közt Cervantes volt az, ki mindannyit elhomályosította.

Ez a szegény családból származó nemes Alcala de Henaresben született és sokat hányatva bejárta és megismerte egész hazáját. Részt vett a lepantói csatában, ott elveszté bal karját, majd a kalózok rabszolgaságába jutott. Haza kerülve drámáákat írt. Az utóbbiakban eleven rajzát adja az andalusiai nép életének, még a tájszólást is követve.²⁸

Főműve, mely nevét mindenkorra hiressé tette, az elmés, nemes manchai lovagnak, Don Quixotenak története, melynek két része 1605-ben és 1616-ban jelent meg.²⁹ Don Quixote, a Madridtól délkeletre fekvő kopár Manchában lakó szegény nemes, a divatos lovagregények olvasása által elvakítva, egész álomvilágot él, reá nézve csak az létezik, mi a könyvekben van. Elindul, hogy a régi kalandos lovagok módjára megoltalmazza a jogot, büntesse a gonoszságot és pusztítsa a szörnyetegeket. Mint «szomorú alakú» lovag hölgye dicsőségeért harczol, kit tobosoi Dulcinea névvel tisztel meg, ki azonban valójában szolgáló, s a teheneket feji. Kopott és rozsdás pánczélban üget éhenhaló lován, Rosinantén; szamáron követi hű apródja, Sancho Pansa. Váraknak nézi a kocsmákat, nemes hölgyeknek az örömleányokat, óriásoknak a szélmalmokat. Dühösen neki vágtat egy birkanyájnak, melyet egy nagy császár hadseregének néz és megtámad két jámbor szerzetest, kik egy kocsin ülő hölgyet követnek, azért, hogy a nőt megvédje a fekete varázslóktól. Nagylelkűségének és önfeláldozásának mindig ütés-verés a bére. Úgy még nem tették nevetségessé a kalandos lovagságot, mint a hogy ő tette igazi hazájában, másodvirágzásának romantikus korában.

A fellengző nyurga hősnek képzelődésével hatásos ellentétben áll hű apródjának paraszt esze. A kövér Sancho Pansa bölcs mondásaival és köznapi megjegyzéseivel kimeríti a castiliai tájszólás egész gazdagságát.

Don Quixote, bármekkora is félszegsége, mégsem tisztán nevetséges alak. Szive nemes, kedélye mély, megjegyzései az élet főkérdéseiről gyakran megkapóan bölcsek. Nemesen érez, bölcsen beszél, de bolondúl cselekszik, mert nem ismeri a valót, nem is akar kivergődni álmaiból, melyek őt egyik bajból a másikba sodorják. Csak élete végén látja be hibáját. A költő, kit egész életében balsors üldözött, tán saját magát akarta e jellemfestéssel vigasztalni. Mint Arany János Bolond Istók-ban, tán ő is személyes viszontagságainak rajzolta meg költői hátterét.

De az igazi hős nem ő maga, hanem egész nemzete. A spanyol nemzet az ő korában egy nagy Don Quixote. Vagyonát, szive vérét feláldozza, hogy megvalósítsa a középkor egyházi és politikai ideálját, az egyháznak és királyának egyeduralmát. Dicsőséget nyert és sorsa mindig tragikus, részvétet keltő marad. De az újkor már más eszmék után indul és a vezető szerep az irodalomban is azon nemzeteknek jut, melyeknél szabadabb és többoldalú volt a szellemi fejlődés.

Ezek közt Francziaország lép, mint politikailag, úgy irodalmilag is, Spanyolország örökébe. Sehol sem volt nagyobb a spanyol irodalom hatása, mint e versenyző és győztes testvérnemzetnél. Csakhogy a nemzet egyénisége szerint az erő helyett itt inkább az izlés finomsága lép előtérbe.

A nagy vallásharczok idején csak egy elsőrangú író lép fel, Montaigne Mihály (1533–1592). Essayiben a renaissance műveltségének, de a mellett kora és hazája viszonyainak is teljes ismeretét árulja el. Nem épít fel rendszert, de kutat mindenfelé, összehasonlítja a régi s az új intézményeket és állapotokat, mindenütt talál jót és rosszat egyaránt és így kétkedővé válik. Csakhogy nem töprengésre tanít, hanem az élet élvezésére, az erényre, a tudomány megbecsülésére. Egyik előhirnöke a felvilágosító bölcsészetnek. És bár elvont kérdéseket fejteget, nagy olvasottság alapján, számos idézettel, mégis a nép nyelvét használja, mert hatni akar reá.³⁰

Montaigne, bár művében még sok a régies, durva kifejezés, már magas fejlettségen mutatja a franczia prózát. Az udvari körök kicsiszolt nyelve először az előkelő íróktól és írónőktől származó mémoireokban lép elénk.

Nehezebben indul meg a franczia költészet. A régi nyelvben – melyet gauloisnak szoktak nevezni – volt erő, de tombolt benne a nyerseség és durvaság. Ebből a classikusok iskolája, a pleiadok, kiknek Ronsard volt a vezére, vezette ki, de az újítás meg az erő rovására ment és a deákosság megrontással fenyegette a nemzeti szellemet. Malherbe, IV. Henrik kortársa és udvari poétája, formában és nyelvben tökéletességre igyekezett, de igazi költői genius híján az olaszok és spanyolok utánzásával érte be. A nemzet nagyságának megfelelő tartalma költészetének még nem volt.

Ebben Corneille Péter volt az úttörő (1606–1684). Ő a franczia drámairodalom megalapítója. Nem tartozott a nagy bibornok köréhez, sem az udvarhoz, élete legnagyobb részét szülővárosában, Rouenban, Normandiában tölté. Művei anyagát egyaránt vette a classikus korból, a keresztyén legenda és a középkori monda köréből, de a kidolgozásban mindig követte az antik szabályokat, különösen azokat, melyeket Aristoteles állapított meg. E pontban ő szabta meg a nagy franczia tragikus iskola irányát, mely a Shakespeare-féle és a spanyol színművek szabad csapongásával ellentétben szigorúan fentartja az idő, a hely s a cselekvés egységét. Kiválóan szereti a pathost és a classikus írók közt az ékesszavú Seneca volt reá legnagyobb hatással. Csak egész, jóban és rosszban egyaránt következetes jellemeket fest. A bonyodalom nála nagyon egyszerű, de valóban tragikus, mert a kötelességek összeütközéséből származik és hőseinek alkalmat ad jellemök szilárdságának és meggyőződésük mélységének kifejtésére.

Corneille.
Droyer karcza után. Az eredeti festményt Charles le Brun (1619–1690.) festette.

E nagy tulajdonságai legjobban tündökölnek első műveiben, a Cid-ben, Cinná-ban és a Horatiusok-ban. Polyeucte-je, melyben spanyol minta szerint egy keresztyén martyrnak festi sorsát, Sainte Beuve szerint egyik legnagyobb emléke a XVII. század keresztyén művészetének.³¹ Egyáltalában egyaránt szereti feltüntetni az állam és az egyház eszméinek diadalát. Még számos művet irt később is; köztük egy Attila czímü szomorújátékot, de ezeket csak a nyelv választékossága emeli felül a közönségesen.³²

Bárhonnét vannak véve Corneille alakjai, igazi franczia szellemet lehellnek, azt, mely a liga, IV. Henrik és Richelieu idejében nyilatkozott. De az udvar közvetlen hatása művészetére sehol sem érezhető. Annál nagyobb ennek központosító befolyása a franczia tragédia nagymesterére, Racinera.

Racine János 1639-ben született egy kis vidéki városban és kora árvaságra jutva, Port Royal iskolájában nevelkedett. Így nevelésének a classikus mellett igen erős keresztyén sőt szerzetesi volt a szinezete. Egész családja komoly, rideg szerzetesekből és polgárokból állott, de ő egészen az irodalomnak szentelte magát.³³ Egymásután irta meg remekműveit, az Andromaque-ot, Britannicus-ot, Berernicé-t és a leghatásosabbat, Phaedrá-t. Műveinek szépsége az egésznek összhangjában, egységében és tökéletességében áll. Mindenütt emelkedett erkölcsi világnézettel találkozunk és oly nyelvvel, mely sehol, a szenvedély legnagyobb fokát sem véve ki, nem sérti a szemérmet és nem tér el az udvar finom szokásaitól. Bizonyára az ő művészete az, melyben finom külső alatt a legnagyobb erő rejlik. Előtte mindig a lelki küzdelem a fő, nem a külső cselekvés. Minden időre tanuságul szolgálhat a fejedelmeknek Britannicusa, melyben egyszerűen, de lélektani igazsággal fejti ki, mint tehet jóindulatú fejdelmet zsarnokká az udvari cselszövény és korlátlan hatalmának öntudata. Berenice-ben Titus, ki határozottan XIV. Lajosnak viseli képét, az állam érdekében leküzdi szivének vonzalmát. Phaedrá-ban (1677) Racine felfedi azon szivnek titkát, mely gyűlöli a bűnt és sovárog utána, melynek bűnbánata is telestele van vágygyal és érzéki sajnálkozással. «Senki sem emelte magasabban szavát és senki sem öntött belé több bájt, mint ő.»³⁴

Gerard Edelinek (1640–1701.) metszetének kisebbitett hasonmása.

Ekkor, diadalai tetőpontján, nagy változás áll be a költőben. Abbanhagyja a verselést, egészen a komoly tudománynak és a vallásos életnek szenteli magát és miután a király őt történetirójának nevezte ki, Lajos nagy tetteit kezdi összegyűjlelkesedéssel szólott mindig királyáról, úgy, hogy XIV. Lajos maga azt mondá neki egy akademiai beszédje után: jobban dícsérném, ha engem kevésbbé dicsért volna. Az udvari kegy teljes birtokában Maintenon asszony felszólítására még egy a szent történetből vett drámát írt, az Esther-t, hogy azt a st. cyri kisasszonyok előadják (1689). E mű rendkívüli lelkesedést keltett, mit nyelvének finom zengzetessége és édes vallásossága megmagyaráznak ugyan, hanem azért nagy része volt abban az akkori viszonyokra való vonatkozásoknak, melyeket az udvar gyorsan megtalált. A büszke Vastiban, kit a nagy király elhagy, Montespan marquisera ismertek, a gőgös Amanban a mindenható Louvoisra. «Nem rajzolhatom eléggé a darab kellemességét» írja Sévigné asszony, «pedig olyan, melyet nehezen lehet előadni és soha sem utánozni. Oly teljes és tökéletes összhangja ez a zenének, a versnek, az éneknek és a cselekvő személyeknek, hogy semmi kivánni való sem marad hátra: minden egyszerű és ártatlan, minden fenséges és megható.»³⁵ Még ugyanezen évben megírta Athalie-ját, melyen szintén átérzik azon kor vallásos iránya. Esther-ben a jóságos istenség uralkodik, itt a boszuálló és rettenetes Isten, ki megbünteti az ellene vétkezőket. Bár nyelvre és eszmékre egyaránt leghatalmasabb műve Racinenak, nem részesült nagy sikerben. Ezentúl nem is irt több nagyobb művet, csak egyes szent tárgyu verseket. Maintenon asszony felszólítására emlékiratot szerkesztett a nép nyomoráról, ez véletlenül XIV. Lajos elé jutott. A király megvonta kegyét a költőtől, ki azóta élve halottnak tekinté magát. Nem sokkal élte túl e csapást, meghalt 1699 ápr. 21-én. Port-Royalban temetteté el magát.

A franczia dráma e két férfiúban elérte legmagasabb fokát: Corneille az erőt testesíté meg, Racine a bájt. A többi szomorújátékíró nem versenyezhetett velök. Ők alkották meg a franczia classikus irányt, mely mai napig uralkodik hazájában hatást gyakorolt az egész világ irodalmára. Bár tudatosan antik mintát követtek, mégis a teljes eredetiség bélyegét sütötték műveikre és azok nemcsak koruk izlésének feleltek meg, hanem míg a komolyságot és a fenséget nem száműzik a szinpadról, mindig megfogják tartani értéköket. Idegen köntös alatt az akkori franczia társadalomnak adják eszményesítését. Hanem ezen művelt és élénk társadalom, a maga gyengéivel és hibáival, pontosabb költői méltatást igényelt.

Molière.
Jacques Firmin Beauvarlet (1731–1797.) metszete után; az eredeti festményt Sebastien Boudon (1616–1671.) festette.

Molière (Jean Poquelin) lett XIV. Lajos kora társadalmának művészi rajzolója. Párisban született mint egy kárpitos fia (1621 jan. 14.). Atyja azután királyi komornyik lett. Párisban nevelkedett Richelieu és a Fronde zajos korában. A jezsuiták iskoláját látogatta és theologus lett, hanem inkább járt szinházba, mint templomba.³⁶ Egy szinésznőhöz való szerelme arra bírta, hogy maga is a színpadra lépjen. Ekkor vette fel a Molière nevet, nehogy atyját megsértse, mert akkor a szinész foglalkozását még nem tartották tiszteséges emberhez illőnek. Vándorlásai alatt, 1643–1658-ig, megismerte Francziaország legkülönbözőbb részeit és osztályait. Maga igazgatta és vezette a szinésztársaságot, még sokkal inkább tartozott a színpadhoz, mint Shakespeare. Első darabjaiban tisztán a természetet rajzolja és már azokon is meglátszanak geniusának vonásai. Párisba visszatérvén, a király öcscse, az orléansi herczeg (Monsieur) és annak művelt és nyájas neje (Madame) vették pártfogásuk alá. Társasága lett az első és 1665-ben a király szinészeinek czímét nyerte. Magasabb szellemi körben és biztosabb anyagi helyzetben inkább nyílt köre tehetségei kifejtésére. Személyesen is, szomorú tapasztalatok által, teljesen megismeré az életet. Első szerelmének leányát, a fiatal Béjart Armandeot, vette nőül, ki haláláig kinozta ledérségével.

Párisban írt első műve, a Précieuses ridicules (Pórul járt negédesek; 1659), azokat a társaságokat ostorozta, hol már egészen megvetették a közönséges beszédet és csupa válogatott kifejezéssel, képletekkel és citatumokkal éltek. Ugyanaz a ferde izlés ez, mely Erzsébet korában uralkodott euphuismus név alatt és melynek még Shakespeare műveiben is számos nyoma van. Ez első műve nagy sikert aratott természetessége által. Legközelebbi művei, a Férjek iskolája, majd a Nők iskolája, megerősítették hírnevét. Csak általános társadalmi félszegségeket érintettek különös vonatkozás nélkül. A királynak és a közönségnek kegye adta meg Molièrenek a bátorságot, hogy Tartuffe-jében megtámadja azon kor egyik kirívó gyöngéjét, a jámborság szinlelését. A jezsuiták és jansenisták közötti vita foglalkoztatott akkor mindenkit és mondhatni, hogy egyformán hatalmas volt mind a két irány, mely annyira kereste a jámborság látszatát. Vakmerő tett volt felfedni, mennyi ámítás és önzés rejlik a «jámborok» szent szavai mögött, mennyi bajt okoznak a családokban. Tartuffe, mint ismeretes, maga nem pap, hanem világi jámbor, kit az Isten kegye megvilágított és kinek karmai közül csak a király hatalma menti meg a benne vakon bízó családot. Erkölcstana az, melyet Pascal vetett a jezsuiták szemére. Mondhatni, hogy Aristophanes óta ez az első hatalmas társadalmi vígjáték. Nem csuda, ha az udvarnál befolyásos papság mindent megtett elnyomására. Majdnem öt éven át kellett várni, míg teljesen szinre hozhatta (1664–1669). Midőn 1669-ben játszották, negyvennégy előadást ért egyvégben.³⁷ Közben sem nyugodott. Bízva a királynak és Madamenak pártfogásában, Don Juan-ban megtámadta a gőgös és erkölcstelen nemességet, ugyanakkor, midőn Colbert és a király «a nagy napok» által akarták azt megalázni. (1665.)³⁸ Általában az érintkezés a könnyelmű nemes és a pénzes, munkás, de czímre és nemesi társaságra vágyó polgár közt bő anyagot szolgáltatott gúnyjának. Ide czélzó darabjai közt legkiválóbb a Georges Dandin Többi mesterművei közül a Misanthrope az udvarnál elterjedt önzést és lelketlenséget festi, mely a legszentebb érzelmekkel játszik, hogy kielégítse birtokvágyát és kéjszomját. A Fösvény és a Képzelt beteg általános társadalmi bajoknak nyujtja rajzát. Mindezekben a víg alaphang mellett gyakran tör ki a művész fájdalma, ki nagyon is mélyen látott az emberi lélek örvényeibe. A Képzelt beteg előadásánál érte utól a halál (1673 jan. 22). Vígjátékai az igazságot és hatást tekintve mai napig megtartották az első helyet. Nem foglalkozik a legmagasabb problémákkal, hanem az általa felvetetteket teljesen meg is oldja. Művei épen oly nagy szolgálatot tettek a közerkölcsiségnek, mint a jó izlésnek. Hanem a papok soha sem bocsátották meg neki a Tartuffe-ot. Irójáról sok idővel halála után úgy szól Bossuet, mint a legelvetemedettebb emberről.

A spanyol irodalomban a virágzás kora messze túlélte az állam hatalmának fénykorát. Ennek okát abban találjuk, hogy nem a nemzet változott, abban tovább is éltek azok az erők, melyek oly magasra emelték, hanem a többi nemzet kerekedett föléje, épen az által, hogy új erőket vitt ellene sikra. Mint minden kész társadalom, a spanyol is a drámában találta meg lényének legjobb kifejezését.

A spanyol drámát Lope de Vega emelte művészi magaslatra (1562–1635). Nemes származású, tudományos nevelést nyert férfiú, ki az armadában szolgált, azután pap lett, életének vége felé pedig az inquisitiónak tisztje. Feljegyezték róla, hogy nagy buzgósággal szemlélt egy autodafét Madrid kapujánál.³⁹ Korán hírre kapott, már negyvenéves korában Spanyolország napjának nevezték. Egyaránt irt egyházi drámákat (autos), nemesi vígjátékokat és színműveket,⁴⁰ pompásabb darabokat, melyekben királyok és fejedelmek léptek fel, nevettető vígjátékokat és tréfás intermezzokat. A mellett, mint Shakespeare, írt lyrikus és elbeszélő költeményeket is.

Munkássága páratlan, termékenysége közmondásos lett. Összesen 1500 darabot írt, köztük 100-nál több «mentés» színművet. Volt eset reá, hogy 24 óra alatt megírt egy darabot és oly gyorsan folytak versei, hogy irnokai alig birták követni szavát. Historiai drámáiban előadja Spanyolország történetét a nyugoti góthoktól Amerika felfedezéséig, hű képekben. Magyar tárgyakat is dolgozott fel, Hunyady Jánost, Mátyás királyt, stb. Értéköket leginkább nemesebb vígjátékai tartották meg. (A legnagyobb lehetetlenség, A kedves rabszolganője, Sz. Iván éje.) Népének és korának életét tükröztetik vissza, felötlő vonásaival, a hű ragaszkodással a trón- s oltárhoz, a becsülettel, melyet mindenki kész minden alkalommal kardjával oltalmazni.⁴¹ Elénk tűnik bennök a spanyol világkereskedés és világuralom, mely mindennapivá változtatta a legmerészebb vállalatokat és kalandokat, a folytonos harcz mórok, törökök és eretnekek ellen s e harczok visszahatása a nép jellemére.

Mindig van gondja az érdek feszítésére, nagyon ügyes a bonyodalmak szövésében és ritka, hogy ismétlésekbe essék. Kiválóbb műveiben élesen kidomborodnak a jellemek; különösen a nő szerelmét tudja hatásosan rajzolni. Kortársainak leginkább az alsóbb néposztályok jellemzése tetszett műveiben.

Lope örökébe mint vígjátékíró Moreto lépett, kinek Donna Dianája most is él a színpadon, mint tragédiaíró pedig Don Pedro Calderon de la Barca (1600–1681 május 25.). Ő is nemes származású volt és tanulmányai befejezése után hadi pályára lépett, öregségében pedig, úgy mint Lope és Moreto, papi ruhát öltött. Első színművét mint 13 éves gyermek írta és csakhamar oly hiressé vált, hogy még katona korában, 1636-ban udvari poéta lett.

Korában az udvari társaság már messzebb állott a néptől, mint Lope korában és így az ő költészete is finomabb, kizárólagosabb. De azért, mint Racine, ő is valódi nagy költő, ki ismeri az emberi lélek minden rezgését, a szenvedélyek minden hullámzását. Leginkább ünnepi darabokat írt, melyek tárgyát egyaránt vette a mythologiából, a világi és egyházi történetből. De az élet és történet hű és megragadó visszatükröztetése mellett soha sem feledkezik meg egyéniségéről sem és mindenütt kirí belőle nemzetiségének és vallásának befolyása. Előfordul, hogy drámailag is bűnös hőse kegyelmet nyer, mert felkeresi egy szent barlangját, melyből a purgatorium látható. Egyik legkiválóbb darabjában, az Állhatatos fejedelem-ben, legendát ad elő; a hős Fernando minden bűn nélkül bukik el, nem tragikus hős, hanem vértanú. Mai napig is színre jutó darabjai közt a legkiválóbbak a nagy korrajzi becscsel biró Zalameai biró és Az élet álom czíműek.

Ha már most szemügyre veszszük a spanyol, franczia és angol nagy irodalmak belső irányát, felötlő, mennyire távol esnek azok az akkor feltünő philosophiai elméletektől és mennyire szilárdan ragaszkodnak az állam és egyház addigi oszlopaihoz. A tudomány a szabad kutatást követeli: az irodalom a hagyomány, a tekintély tiszteletének szolgálatában áll. A színpad e tekintetben méltán válhatott a felnőttek iskolájává. És ezt a nevelő hatását, a szinház iránt való általános lelkesedést felhasználták az ifjuság nevelésére is. Az iskolai szinpadnak ez a fénykora. A jezsuiták egész nagy irodalmat létesítettek, de a protestánsok sem maradtak el mögöttük.

Calderon.
Egykorú metszet után.

Mai szemmel, midőn megszoktuk a szinházat mulatóhelynek, vagy még rosszabbnak nézni, midőn színdarabot csak nézünk, de nem olvasunk, csudálatosnak látszik előttünk nemcsak annyi elsőrangú geniusnak fellépése a szini irodalom terén, hanem az a hatás is, melyet közönségükre gyakoroltak. De a XVII. századi angol, franczia és spanyol szinház más volt, mint a mienk. Semmi dísz, semmi jelenés és változás, a helyet és időt csak írott táblák jelzik. A mi tán legfontosabb: nő nem lép fel. Semmi sincs, a mi a néző figyelmét a tárgytól eltérítené, most pedig maga a mű elvész a külsőségekben, a szereplők ruháiban és intrikáiban. A hatás a lehető legközvetlenebb és legosztatlanabb. E mellett a költő és a színpad közti kapcsolat is sokkal szorosabb. Nemcsak Angliában, Spanyolországban is többnyire színész a költő; Molière is az volt. Minden szónak, minden mozdulatnak megvolt a maga összetartozása a költő szándékával. A színész még nem volt és nem lehetett más, mint interpretator; a közönség annyira becsülte, a mennyi élt benne a költőből.

Magyarországon is e korban lehet igazán szó először irodalomról. De bár már a XVI. században vannak némely zsengéi a színirodalomnak, a társadalom fejletlen volta nem engedte ennek haladását. Itt még előbb a lyrát és az epost kellett megteremteni és hazánk csak akkor nyeri Balassa Bálintban első nagy lantosát s Zrinyi Miklós által első hőskölteményét, midőn nyugaton már a dráma jutott vezető szerepre a szépirodalomban.

Gyarmati Balassa Bálint élete a troubadouré; mint vándor lovag harczol hölgyeért és neve dicsőségeért. Nem is lehetett még másféle költészet ott, hol nincs sem udvar, sem olvasó közönség. Ilyen középkori vonás az is, hogy nála a dal szövege még oly szoros kapcsolatban van a zenével, mint a Minnesängereknél. De műveltségében, készültségében modern költő. Mintáit olasz, lengyel szolgáltatja, még a törököt sem veti meg, de a mit nyújt, az egyéni, egészen magyar. Egyéni nyelve is, melyet nagyrészt magának kellett megalkotnia, de a melyet ő képessé tesz minden érzelemnek és hangulatnak művészi kifejezésére. Legszebben, legszabadabban akkor zeng, mikor a nagy nemzeti feladatra, a török elleni harczra lelkesít a Végek czímű költeményben. Negyvenhároméves, viruló korában ott esett el a sokat próbált férfiú Esztergom ostrománál, mint a keresztyénségnek és hazájának vitéze. (1594.)

Ez a nagy nemzeti feladat tűzte ki életczélját gróf Zrinyi Miklósnak, a szigetvári hős dédunokájának. Szive vágya, lelkének epedése, elméjének töprengése az, mikép lehet a törököt kiűzni e haza földjéről, kiűzni magának a nemzetnek egyesült erejével. E nagy czél elérésére idézi fel törökverő ősének emlékét. A nagy olasz epikusok Nagy Károly udvarához s a keresztes-háborukhoz füződő mondákban találták meg hőskölteményeik anyagát: Zrinyi, ki közülök különösen Tassot követte, hazájában, családjában, néhány emberöltő előtt történt eseményben találta azt meg. Az a szellem pedig, mely ősét önfeláldozásra vitte, élt benne, élt korában annyi jó hazafiban. Így nemcsak az idő közelségét, hanem az eszmék azonosságát tekintve is ez a legmodernebb epos. Tanusága annak, hogy Magyarországon az újkor beköszöntésével nem tűnt le a mondaalakító korszak. Egyebekben is szinte egyedül álló a Zrinyiász a világirodalomban. Egyedüli példája annak, hogy egy költő nagy műben örökítse meg azt a férfiut, ki nem csak vér szerint volt őse, hanem a kinek egész katonai és politikai hagyománya is reászállott. Zrinyi, a költő, első sorban hadvezér és államférfiú s eposát csak úgy itéljük meg helyesen, ha első sorban hathatós politikai eszközt látunk benne. Mintegy előre jelzi, hogy sehol sem lesz oly szoros és felbontatlan az irodalom viszonya a közélethez, mint nálunk. De azért, bár küzdenie kell a nyelvvel és nem mindig birja legyőzni a forma nehézségeit, költő is, ki nemcsak ideált tűz maga elé, hanem meg is birja azt alkotni. A lyrikus részletek és Zrinyi halálának leírása most is a legszebbekhez tartoznak, miket irodalmunk nyujt.

Ime az irodalom conservativ mindenütt, elfogadja, megaranyozza azt az egyházi és politikai alapot, melyet a reformatio és ellenreformatio vallásos és alkotmányos küzdelmei megteremtettek Európa népei részére. Az a forradalom, melyet az új alapra helyezett philosophia készít elő, még csak fenn dúl az eszmék világában, érintkezés, hatás nélkül a közéletre.

A társadalom.

Conservativ a társaság is, minden ízében az. Az alkotmányos küzdelem a királyok és a főnemesség közt, mely a középkor utolsó századait betöltötte, mindenütt a királyság diadalával végződött és a legyőzött fél, vagyoni és társadalmi kiváltságainak fentartásával, melyeket a korona is elismert és biztosított, lépett be az újkori állam keretébe. Ezen megegyezés által sokkal erősebb volt a társadalom alapja, mint azon korban, midőn a király és a kiskirályok még harczban állottak egymással. Elültek a reformatio okozta viharok is és a vallás a hatalomnak támasza és részese lett katholikus és protestáns országokban egyaránt. Veszély a parasztok legyőzése után semerről sem fenyegetett. Azok az országok, melyekben a polgári osztály is gazdasági és politikai jelentőségre jutott, mint Anglia és Hollandia, épen társadalmi tekintetben semmivel sem voltak forradalmibbak Spanyol- vagy Francziaországnál. Angliában a forradalom rövid egyenlőségi álmát csakhamar az udvarnak és a nemesi uralomnak teljes restauratiója követi, Hollandiában pedig maga a gazdag polgárság válik minden kiváltságot a maga részére lefoglaló uralkodó társadalommá.

Teljes nyugalom az állam és egyház tekintélyének kettős védő paizsa alatt: ez e kor társadalmának legjobban szembeszökő vonása. A változás a középkorhoz képest abban áll, hogy e két alaptényező kölcsönös viszonya megváltozott. Akkor az egyház volt az állam biztosítója, most viszont a világi kar tartotta fenn és segítette diadalra az egyházat.

A nyugtalan forradalmi XVI. századhoz képest ez a megállapodás korszaka. Tán soha sem volt művelt társadalom, melynek tagjai kevesebb belső töprengésnek és lelki küzdelemnek lettek volna kitéve. A király, a főnemes, a polgár és paraszt, a katholikus és protestáns, a tudós, a katona úgy tekinti helyzetét, mint változatlant és bizton, nyugton halad járt uton élete czélja felé. A közállapotok biztossága szinte lehetetlenné tesz minden hirtelen előretörést, a vallásos nevelésnek általános volta csak a legmagasabb és legalacsonyabb fokon állóknak keblébe engedi belopódzni a kételyt. Még a ruházat is, a maga nehézkességével, mozdulatlanságával, az óriási parókákkal, a hajporral és a nők szoros fűzőjével s óriás terjedelmű halcsontos szoknyájával ezt a mozdulatlanságot tükrözteti vissza. Az etiquettenek és szinpadnak közös hatására vezethető tán vissza, hogy mindenki szerepet játszik, poseban jár-kél, él-hal. Az egyéniség cultusával együtt száműzve van a természetesség is.

A modern társaság eredete a renaissance Olaszországának kis udvaraihoz vezet. Ott született meg az első újkori társadalmi ideál: Castiglionenek udvari embere és palotahölgye.⁴² A külföldi hódítás és pusztítás, az erők szigorúbb egyesítése hatalmas uralkodók szolgálatában, az egyházi reactio elpusztitották azt a talajt, a melyben ez a nemes virág sarjadzott. Oly uralkodók előtt, minők a francziák, a spanyolok, az angolok voltak, mikép állhatott volna meg a lovagok becsülete, az udvari dámák erénye? A renaissance a maga szent elbizakodottságában, az egyéni értékben, a testi és lelki tehetségek művészi képzésében látta az életczélt. Most az egyetlen czél a legfelső kegy, a carriee.

Olaszország legyőzője, a spanyol nemzet adta az e czélnak megfelelő új ideálnak képét. Gracian Boldizsár spanyol jezsuita rajzolta azt meg, bölcs és figyelmes udvari emberében.⁴³ Művét minden nyelvre leforditották, hisz mindenütt oly egyformák lettek a viszonyok. Francziára Amelot de la Houssaye fordította és XIV. Lajos elfogadta az ajánlást. Az író 300 magimában állítja össze tanait, melyek boldoguláshoz vezetnek.

«A forgott udvari ember Prometheus legyen. Bölcs, ha bölcshez részelkedik, vidám, ha vidámhoz. Újabb meg újabb fényt adj becsületes hírednek és nevednek. Szert tégy ne csak a belső készségre, hanem a külső illendőségre is. Az okos dissimulatiónak szűki ne legyen benned.»

«Inkább bolondúl a többivel, hogysem magán bölcsen». Azt tartja józan értelemben a politika. Ne hazudj, se minden igazat ki ne mondj. Mély játék ez a feszegető mesterség, arra való, hogy ember maga galibátlan maradjon, máskit valamire szorítson. Se nem jó mind untalan szeretni, se gyűlölni. De azért mégis vigyázz, ne legyen politikus hired. Az igaz szíveknek volt kelete a régi drága arany időben. Rókába, ha nem használ az oroszlánbőr.

«Hol a kigyónak álnokságát, hol a galambnak egyszerűségét kell elővenni. A magát ostentáló ember legtöbbre viszi. A fölöttébb jeles és ismeretes ember szerencsétlen, mindenki szívvel-szájjal reá támad, legalább alattomban.⁴⁴

Machiavelli tanai ezek, átvíve a közönséges életre. És az életbölcseség ezen szabályai szerint nevelték századokon át Európa uralkodó osztályait. A női társadalmi ideálról, szerencsére, nem maradt hasonló könyvünk. De a viszonyok súlya ott, ha lehet, még borzasztóbb rombolást okozott mindenben, a mit erkölcsnek tartottak és tartunk.

Finom udvari nevelés nem képzelhető el a női társaságnak illendőségre, gyengédségre szoktató hatása nélkül. A bouilloni herczeg így irja le a női nevelés divatját mémoirejaiban:

«Ebben az időben (1568) az volt a szokás, hogy illetlennek tartották, ha jó családból való fiatal embernek nem volt úrnője (maitresse). Ezt pedig nem ők választották, hanem szülei vagy előljárói rendelték a fiú mellé, vagy pedig a hölgyek magok választották meg, ki szolgálja őket. Nemsokára, miután az udvarhoz kerültem, Damville marsall (a mostani connétable) Chateauneuf kisasszonyt adta hozzám úrnő gyanánt, kit nagy gonddal szolgáltam, a mennyire szabadságom és korom megengedték.⁴⁵ Nagy gondom volt arra, hogy szolgáljam és megnyerjem tetszését. Ő is gondomat viselte, megrótt mindenért, mit nem talált illendőnek vagy udvariasnak viseletemben, úgy, hogy senki nem segített annyira, hogy belépjek a világba és az udvari életbe, mint ez a kisasszony, kit szolgáltam a sz. Bertalan-éjig és kit mindig nagyon tiszteltem.⁴⁶ Nem is találom rossznak ezt a szokást, mert az ember csak tisztességet hallott és látott. Ennek a szokásnak oly nagy volt az ereje, hogy azokat, kik nem követték, neveletleneknek nézték, kik nem valók tisztességes társaságba. Azóta azonban a szemtelenség, a rágalom és a trágárság diszlenek, az erényt már nem becsülik, a szerénységet rosszalják és így mindenkép rontják a fiatalságot.»⁴⁷

Viseletkép a XVII. század közepéről.

Viseletkép a XVII. század közepéről.

Ez a szokás meg volt a tisztes polgárság körében is. Mikor a becsületes Geizkofler a dolei egyetemre járt, Burgundiában, a rector megengedte, hogy a deákok az előkelő tanácsosok és más tisztek leányait, anyjuk jelenlétében, ebéd után egy órácskára meglátogathassák, udvarias, tisztes társalkodás végett. Ezeket a hajadonokat maitresseknek nevezték és minden német deák havonkint egy font czukrot adott nekik tandíj gyanánt és minden negyedévben tánczot rendeztetett, a mi 6 koronába került.⁴⁸

Ilyen tisztességes eredete volt annak a szónak, mely aztán Francziaországból kiindulva, minden országban a fejedelemnek hivatalosan elismert kedvesét jelölte, kinek sokkal nagyobb volt a hatalma, befolyása, pompája és gazdagsága, mint a hites feleségnek. Látni fogjuk, mivé tette a XIV. és XV. Lajos Francziaországát a nőnek és a családi életnek ez a lealjasítása. A királyi kedves állami institutióvá lett, gyakran valamennyi közt a legdöntőbbé. És ezt a példát követték mindenfelé. Angliában az elegáns II. Károly vetekedett XIV. Lajossal, de még a nyárspolgárias II. György is azt mondta felesége halálos ágyánál, midőn a haldokló arra kérte, nősüljön meg: «Nem, maitresseket tartok», mire a haldokló keserű humorral azt válaszolja: «az egyik nem zárja ki a másikat.» Annyira divat volt ez, hogy fejedelmet el sem tudtak képzelni nélküle. Mikor egy német herczeg szép, ifjú feleségével bevonult residentiájába, a loyalis polgárok azt mondogatták: no most már csak egy maitresse kell.

Turinban, a XVII. század közepén, «minden hölgynek volt egy köteles szeretője az önkénteseken kívül, kiknek száma nem volt korlátozva.⁴⁹

Bécsben, a XVII. század elején, mindenki természetesnek tartotta, hogy az előkelő hölgyeknek férjükön kívül elfogadott udvarlójuk volt, csak azt tartották volna megbocsáthatatlannak, ha egy nő egyszerre két udvarlót tüntet ki kegyével. A viszony annyira nyilvános volt, hogy sértésnek tekintették volna, ha egy előkelő hölgyet mindkét gavallérja, t. i. férje és udvarlója nélkül hivtak volna meg.⁵⁰

Ne higyjük azonban, hogy az udvari embernek és a neki megfelelő nőnek erkölcsi mételye átragadt volna az egész társadalomra. Még Francziaországban, még Párisban is nagy volt ezen ideál ellen a visszahatás. A jómódú, a tudománynak és hivataluknak élő parlamentaris családok körében nem az udvari ember, nem is a galans ember volt az ideál, hanem a becsületes ember, a «honnête homme». Ez már nem keres mást, mint azt, hogy mindenkinek tessék, érdek és haszon nélkül.⁵¹

De különben, legalább egyelőre, meghajlik a hatalom előtt minden. Az élvezte korlátlanságát, tekintélyét. Soká, nagyon soká tartott, míg a társadalomban kikeltek azon forradalom csirái, melyeket a bölcselkedés vetett el, de melyeket csak a hatalom visszaélései és erkölcsi bűnei nevelhettek nagygyá.

1. Ez a lelki állapot ma is meg van azoknál, kik csak egy könyvet olvasnak, csak egy ember tanítására hallgatnak.^[VISSZA]
2. Giordano Brunos gesammelte philosophische Werke. I. k. G. Br. sein Leben und seine Weltanschauung von Ludwig Kuhlenbeck 355. l.^[VISSZA]
3. Le spaccio della bestia trionfante,^[VISSZA]
4. Te Promus of formularies by Francis Bacon. London. 1883.^[VISSZA]
5. Julius Caesar naptára 3651/4 napra tette a napévet. Tényleg azonban valamivel kevesebb: 365 nap, 5 óra, 48 percz és 48 másodpercz. Ez a különbség másfélezer év alatt már tíz napot tett ki. Úgy segitettek a bajon, hogy minden 400 év alatt hárommal kevesebb legyen a szökőévek száma, mint a Julianus-naptár szerint.^[VISSZA]
6. Kaltenbrunner: Zur Gregorianischen Kalenderreform.^[VISSZA]
7. Renati des Cartes Meditationes de prima philosophia. Amstelodami 1663. Első kiadása 1644-ben jelent meg.^[VISSZA]
8. Ajánlásában, 1. lap.^[VISSZA]
9. Sainte Beuve, Port Royad V. 354. l.^[VISSZA]
10. Legfontosabb művei magyarul is megjelentek a Philosophiai Irók Tárában.^[VISSZA]
11. Elementa philosophica ole cive Auctore Thom. Hobbes. Malmesburiensi. 1646.^[VISSZA]
12. Green, History of Englands 603. l.^[VISSZA]
13. Principia philosophiae more geometrico demonstrata Benedicti de Spinoza. Opera quae supersunt omnia. Jenae 1802. I. k.^[VISSZA]
14. Ld levelét Oldenburg Miklóshoz. U. o. 509. l. és Blyenbergh Vilmoshoz. U. o. 581. l.^[VISSZA]
15. «Nem hiszem, hogy a királyok valaha ezen a bajon segítsenek» teszi hozzá.^[VISSZA]
16. Tract. theol. polit. XVII. 64.^[VISSZA]
17. Levele J. O.-hoz u. ott 629. l.^[VISSZA]
18. Fabricius levele Spinozához 1673 febr. 16. U. o. 639. A választó azonban kifejezi azt a reményét, hogy e szabadságot nem fogja felhasználni a nyilvánosan elismert vallás megzavarására. Válaszában kifejezi azt az aggodalmát, hogy nem tudja, mi ez a határ, mert az emberek mindent elferdítenek.^[VISSZA]
19. Politique tirée de l'Écriture Sainte és Discours sur l'Histoire Universelle czím alatt. Az utóbbi először 1861-ben jelent meg Párisban.^[VISSZA]
20. Discours II. 30. fej.^[VISSZA]
21. Petit de Julleville: La littérature française 1550 è 1650.^[VISSZA]
22. Oldenburg levelei Spinozához.^[VISSZA]
23. Académie des Inscriptions.^[VISSZA]
24. VII. k. 142. l.^[VISSZA]
25. Az angol szinház gyönyörű rajza Tainenél i. m. I. k. 420–425. V. ö. Greguss Á.: Shakespeare.^[VISSZA]
26. Green, History of England, 437–8.^[VISSZA]
27. Ld. VIII. 50. l.^[VISSZA]
28. Sainte Beuve: Don Quichotte, 18. l.^[VISSZA]
29. Magyarul is birjuk Győry Vilmos fordításában.^[VISSZA]
30. Essayi 1580-ban jelentek meg. Magyarra is lefordították 1803-ban.^[VISSZA]
31. Port Royal VI. 151. l.^[VISSZA]
32. Legjobb kiadása az, melyet Voltaire készített.^[VISSZA]
33. U. o. 86–160. l.^[VISSZA]
34. Michelet, 179. l.^[VISSZA]
35. V. ö: Vauvenargues. Reflexions critiques. 282–299, Corneille és Racine összehasonlítása.^[VISSZA]
36. 282-ik levele leányához 1669 febr. 21.^[VISSZA]
37. Sainte Beuve i. m. III. 272.^[VISSZA]
38. Sainte Beuve III. k. 282.^[VISSZA]
39. Buckle, History of civilization. IV. k. 50. l.^[VISSZA]
40. Mentés és kardosszíndarab. A szereplő csak nemes lehetett, nemesi ruhában.^[VISSZA]
41. Klein, Geschichte des Spanische Dramas.^[VISSZA]
42. VII. k. 550. l.^[VISSZA]
43. Így fordítja Faludi Ferencz.^[VISSZA]
44. Bővebben 1. A társadalmi eszmények történelmi fejlődése czímű értekezésemet. Budapesti Szemle 1893.^[VISSZA]
45. Bouillon akkor 13 éves volt.^[VISSZA]
46. Ez a kisasszony később szeretője volt Anjou herczegnek, a későbbi III. Henrik királynak.^[VISSZA]
47. Mémoirnes du duc de Bouillon. 5. l. Michaud és Poujoulat kiadása.^[VISSZA]
48. Lucas Geizkofler Selbstbiographie. 86–87. l. 1573. évre.^[VISSZA]
49. Mémoires du chevalièr de Grammont. 47. l.^[VISSZA]
50. Letters of Lady Montague. I. k. 47. l. 1716-ból.^[VISSZA]
51. Sainte Beuve, Derniers Portraits Litteraires. Le chevalièr de Méré. 97. l.^[VISSZA]