Melanchthon.
Cranach fametszete; Melanchthon halála után készült
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XI. FEJEZET.
A katholikus egyház reformja.
A pápai udvar reformja. – Az egyház reformja Spanyolországban. – Az új szerzetes rendek. Loyola Ignácz. – Jézus társaságának szabályai. – A jezsuita rend szervezete. – A trienti zsinat. – Az inquisitió és az index.
Kettős szempontból is felvetették azt a kérdést: megfelelt-e a reform feladatának? Arányban áll-e az, mit az emberiség vele és általa nyert, azon zavarokkal, pusztításokkal és kegyetlenkedésekkel, melyek a hitszakadás következtében századokon át megakasztották Európa legvirágzóbb országainak fejlődését?
Katholikus szempontból a vád nemcsak a hit egységének feladása, egyéni nézet alapján, egy óriási hagyomány tekintélyének megdöntésével, hanem egy régi, próbált szervezet elhagyása is, melynek helyébe nem tudtak jobbat, tökéletesebbet alkotni. Ezáltal pedig megingott nemcsak a vallásos élet, hanem az erkölcsi, a társadalmi rend is.
Azok részéről, kik első sorban nem a vallás, hanem a művelődés, a haladás érdekét nézik, más a vád. A renaissance már megteremtette a világi műveltség alapjait, a középkori szellem kizárásával, midőn a hitujítók ismét a vallásos kérdések felé terelték a közfigyelmet és érdeklődést. Pedig ők is csak tekintélyt állítottak szembe tekintélylyel: a katholikus egyház dogmáival és kánonjaival szemben a szentírásra és saját itéletökre hivatkoztak. Vallásos meggyőződésük hirdetésében pedig ép oly türelmetlenek, ép oly csalatkozhatlannak tartják magukat, mint a pápák. Még a tudományos kérdéseket sem tisztán tudományos módon intézik el, hanem, ha szerét tehetik, csak úgy felhasználják erőszakra a világi kart, mint a régi hierarchia. Még Goethe szerint is, Luther és Kálvin századokra késleltették Európa értelmi fejlődését az által, hogy a tömeget hivták fel oly kérdések elintézésére, melyek megoldására csak a gondolkodók lehetnek illetékesek.
Sőt elgondolható az is, hogy az egyház, midőn visszaélései már nagyon elharapództak, a közvéleménynek és erkölcsnek súlya alatt, minden külső támadás nélkül is munkába veszi ujjászervezését, mely így békén, veszedelmes rázkódások nélkül mehetett volna végbe.
A történetíró nem itélhet dogmák és vallásos meggyőződések fölött: a történeti lehetőségek birálata is kivül esik körén. Az ő tárgya, okoskodásának, itéletének alapja csak tény lehet. És e tények alapján teljes részrehajlatlansággal kimondhatja, hogy a reformatiónak nagy a történeti jelentősége és szerepe.
Nemcsak azért, mert minden szellemi mozgalom, mely erkölcsi czél után tör, magában véve is jogos, igazolt. Luther, Zwingli, Kálvin is emberek voltak, nagyságukhoz sok emberi gyarlóság is füződik, de meggyőződésük mélysége előtt meg kell hajolni minden elfogulatlannak.
Minden régi meggyőződés megtámadása szükségkép rombolással jár és történetileg véve, a görög-római műveltséggel szemben, a keresztyénség első terjesztői még sokkal rombolóbban léptek fel mint ők.
Nemcsak azért, mert a történeti hatás igazolta művöket. Nem kétséges ugyanis, hogy százados vajudások után épen azok az országok jutottak nemcsak a hatalomnak és műveltségnek legmagasabb fokára, hanem a vallásos érzésnek legnagyobb mélységére is, melyekben legerősebb volt a régi és az új egyház közötti küzdelem. Azok a nemzetek ellenben, hol ez a küzdelem nem volt meg, vagy csakhamar befejeződött, vagy visszaestek, vagy nem haladtak oly mértékben, mint a nagy megpróbáltatásokon diadalmaskodó szomszédjaik. Elég szembeállítani Angliát, Francziaországot, Németországot és hazánkat, Spanyol-, Olasz- és Lengyelországokkal. Itéletünk egyik legfőbb alapja az, hogy a hitujítás nemcsak a saját táborában keltett szellemi mozgalmat és lelki, erkölcsi erőt. Az ellentét, a küzdelem arra kényszerítette a régi egyházat, hogy tespedéséből felocsudva szintén az eddiginél nagyobb buzgalommal és lelkesedéssel lásson hivatásának teljesítéséhez.
A rombolás nyomai megszüntek: az akkor felszabadult szellemi erők máig is hatnak és hatni fognak még számos évezreden át.
Valójában úgy állott a dolog, hogy a vallásos iránynak a római egyházban első sorban nem is a hitujítókkal, hanem a humanismussal és annak fattyúhajtásaival kellett megküzdenie. A tagadás, a pogányság, az erkölcstelenség sokkal veszedelmesebb ellenségnek látszott, mint a dogmatikus eretnekség. Hányszor győzte le ezt az egyház. A XIII. századon oly hatalmas albyi és valdusi tanoknak csak néhány követője akadt még Piemont járhatatlan hegységeiben; Vikléf tanának alig maradt nyoma és még Huss borzasztó forradalma is megszelidülve tengődött csak Csehországban.
Olaszországban sem volt soha hiány mély vallásos meggyőződésű férfiakban. Savonarola a proféta egész tüzével. de egészen a régi egyház alapján állva, izent hadat a pogány műveltségnek és vele együtt a pápaságnak is, mely VI. Sándor alatt egészen beléolvadt a renaissanceba.
De ez a reform, mely első sorban erkölcsi megujításra tört, Savonarolával együtt elbukott: Az egyháznak és a műveltségnek frigye, olasz földön, nem volt szétbontható. A vallásosság mellett a műveltség vivmányairól sem akartak lemondani sehol. A vad Luther mellett Melanchthon lép fel mint a humanismus képviselője. Katholikus részen pedig nagy tudósok fáradoztak azon, hogy a hittudományt megegyeztessék a tudomány és művészet ápolásával. Elég Erasmust és Thomas Morust említenünk.
Egyáltalán nagy tévedés volna azt hinni, hogy az egyház javítása csak azoknak feküdt szivén, kik Rómától elszakadtak. Sokan voltak, kik a meglevő egyházi intézmények keretén belől is lehetőnek tartották a reformot, s minden bajnál és visszaélésnél nagyobb kárnak tekintették, ha miattak megdől a keresztyénség egysége. Hittani tekintetben közel állottak a protestánsokhoz, különösen a hit által való igazolás tanát illetőleg. E férfiakat nagyon megkülönbözteti Luthertől és Kálvintól az a nyugodtság, melylyel meggyőződésük teljes fenntartásával, tartózkodtak annak szenvedélyes hirdetésétől, az ellenkező nézetüek üldözésétől.
A hittani reformhoz hajlóknak Olaszországban igen nagy volt a száma. Természetes, hogy majdnem mind az előkelő és művelt osztályhoz tartozott, különösen sok volt köztük a tudós és tanár. Már X. Leo korában kezdetét vette az isteni szeretet oratoriumának gyülekezete Rómában. Oly férfiakból állott, kik erényes élet s szent gyakorlatok által egyaránt kitüntek. A nagy társadalmi befolyást gyakorló nők is ragaszkodtak az új tanokhoz. Megemlékeztünk már estei Renatáról, kit férje vallásos meggyőződései miatt aztán őrizet alá helyezett. A vallásos kérdéseket mély érzéssel felölelők közt látjuk, a hires Vittoria Colonnát, Pescarának a nagy hadvezérnek özvegyét, Michel Angelonak pártfogóját. VI. Adriánnal a reform iránya a pápai székre jutott, csakhogy ez a tudós, komoly férfiú távol állott az olasz nemzeti szellemtől és így elszigetelve maradt.
Utódja VII. Kelemen ismét egészen a renaissance embere volt, egész Medici, a politikának és a művészetnek élő. A császárnak az egyház javítására czélzó terveit ép oly nagy bizalmatlansággal tekintette, mint annak politikai terveit. A német reformatiót kész lett volna elnyomni erőszakkal, de okait megszüntetni veszélyesnek tartá a pápai méltóságra nézve. Tizenegyéves uralkodása teljes megállást jelöl a reform eszméivel szemben.
Melanchthon.
Cranach fametszete; Melanchthon halála után készült
Még az a szellemi nagyság, az a politikai ügyesség is hiányzik belőle, mely elődjeinek alakjait rokonszenvessé teszi. Protestáns irók teljes joggal irhatták, hogy ez a pápa, tisztán világi érdekből, a császár hatalma elleni küzdelmében, ugyanannyival járult a protestantismus megerősödéséhez, mint akár I. Ferencz, akár Szulejmán szultán.
A bibornokok utána 1534 október havában Farnese Sándor bibornokot választották meg, ki a III. Pál nevet vette fel. Már 67 éves volt az új pápa; ifjúsága még a firenzei Mediciek virágzó korába esett, azon körben szerezte műveltségét és életfelfogását. Erkölcse sem igen tért el azon körétől, melyben élt. A renaissance emberének lehet tekinteni, oly szabad, ügyes, annyira a classikus ókor befolyása alatt álló. Volt több gyermeke, kikről gondoskodott. Még pápa korában sem fogott nevezetesebb dologhoz a csillagászok megkérdezése nélkül. A mellett azonban a vallásos műveltséget sem zárta ki. Ismét lelket öntött a VII. Kelemen alatt egészen megkövesedett, a keresztyénség szellemével már alig érintkező pápaságba. Egyik első tette az volt, hogy a legbuzgóbb és legtudósabb férfiak közül többet bibornokokká nevezett, köztük Contarinit és Pole Reginaldot. Ezekkel vette magát körül, ezeket bizta meg, hogy tegyenek javaslatot, hogyan lehetne végét vetni az udvarnál elharapódzott visszaéléseknek.
Ezen javaslat azon kezdi, hogy a pápák nagyon is hallgatnak a hizelgőkre, túlteszik magokat Krisztus törvényein és nem fordítanak elég figyelmet az egyházra. Azután részletesen 24 visszaélést mutat ki az egyház igazgatásában. A javadalmaknak méltatlanokra ruházása, az, hogy a püspökök nem székelnek kerületükben, a szerzetes rendek hanyatlása, a szónokok és gyóntató atyák tudatlansága, mind ki van emelve. Nagy súlyt helyez a házassági feloldások körül elharapódzó visszaélésekre, a búcsú és feloldás megadásának könnyűségére, megrójja az erkölcstelen nők megtürését magában Rómában. Másrészt azt is hibának tartja, hogy megengedik veszélyes könyvek nyomtatását. A bibornokok consistoriumában több oldalról megvitatták. Az egyik rész inkább meg akarta hagyni az eddigi szokásokat, semhogy az ellenök kikelés botrányra adjon okot. Szerinte, a lutheranusok alkalmat fognak nyerni, hogy dicsekedjenek, mintha ők kényszerítették volna a pápát a reformra. Egyúttal annak elismerése által, hogy az ő vádjaik jogosak, még nőne tekintélyök. Ennek ellenében Caraffa Péter bibornok szükségesnek mondá a reformot és bűnnek elhalasztását. A bibornokok közt az első párt volt túlsúlyban. Elhalasztották az ügy tárgyalását és a pápa elrendelte a javaslat titokban tartását.283
III. Julius pápa.
Vico Enea (1512–1570 körül) rézmetszete után. Eredeti nagyság.
III. Pál alatt nem is haladt nagyot a pápai udvar erkölcsössége. Igaz, hogy helyet foglaltak benne a reform szelid és szigorú szószólói, mint Contarini és az említett Caraffa, de a pápa kegyét és ennélfogva a hatalmat az ő rokonai birták, kiket cardinálisokká tett. III. Pál minden nagy tulajdonsága és érdeme mellett még első sorban politikus pápa. Utódja, III. Julius, sok vádra adott ugyan okot, mint bibornok, de mint pápa tiszta életet élt és csak keveset gondolt rokonaival. Ennek halála után 1555-ben először döntött ismét a szigorúan vallásos irány a conclaveban. Marcello Cervini bibornokot választották meg, ki a szokás ellenére, mint pápa is megtartotta nevét. Az új pápa nem engedte, hogy rokonai Rómába jőjjenek, az udvartartás költségeit leszállította, az isteni tisztelet diszét ellenben emelni igyekezett, «De a föld nem volt hozzá méltó». Főpapsága huszonkettedik napján meghalt, 1555 április 30-án. Most maga a katholicismust reformálni akaró párt feje lett pápa, Caraffa bibornok, ki a IV. Pál nevet vette fel, 1555-1559. «Soha sem ismert melléktekintetet, szenvedélyesen vitte keresztül mindig véleményét. Maga is csudálkozott, hogy indulatos szigorúsága ellenére megválasztották. Félt is a reformtól az egész udvar és szomorkodott.»284
Mindjárt trónra lépésekor kijelenté, hogy gondja lesz az egyház és az udvar reformjára. A legnagyobb komolysággal fogott a munkához. Tekintélyes bizottságot bizott meg a reformjavaslat kidolgozásával. De csakhamar más irányt vett. Politikai gyülölete a spanyolok ellen háborúra vitte: a reform elmaradt. Rokonait udvarához hívta, arra gondolt, hogy nekik szerezze meg a nápolyi trónt. Igaz, hogy elüzte őket, a mint értesült rossz viseletükről. Most teljes erővel a reformnak szentelte magát. Bőjtre, úrvacsorára kényszerítette udvarát. A bibornokoknak gyakran kellett szónokolniok, maga is prédikált. Sok visszaélést szüntetett meg a dispensatióknál, a hivatalokat érdem szerint osztogatta. Egy szóval: minden hibái mellett is ő az első pápa, ki ismét a jó erkölcs honává tette a pápai udvart. Ez az irány ezentúl mindig uralkodó maradt. A következő pápa, IV. Pius, (1559–65.) a milanói Medici családból (nem rokona a híres firenzei családnak) személyesen vidám, leereszkedő és megnyerő, de az udvarnak IV. Pál által adott irányát ő sem változtatá meg. IV. Pál nepotáit megöleté, a magáéit nem bizta meg az ügyek vezetésével, maga intézkedett. Egy rokona volt neki kedves, a szent élete által hires Borromeo Károly, ki most élén állott a szigorú iránynak.
IV. Pál pápa.
Beatrizet Miklós (1515–1560.) rézmetszete után
Oly erős volt a katholikus egyház helyreállítására törő mozgalom, hogy IV. Pius nem tett neki eleget. Egy vakbuzgó férfiú meg akarta ölni, csak a pápai méltóság szentsége rettenté vissza. A legközelebbi pápa, (Michele Ghislieri) előbb dominikánus, egészen a legbuzgóbb irányhoz tartozott, s az V. Pius nevet vette fel. Fiatal kora óta a legszigorúbb életmód követője, a mellett az ellenkező tanok kérlelhetetlen üldözője. E tekintetben méltó utódja IV. Pálnak. De míg amazt politikai szenvedélye elragadta, V. Pius nem ismert más szenvedélyt, mint az egyház iránt. Személyében oly főt nyert a római egyház, minő a Hohenstaufok kora óta nem állott élén. Mint pápa is a szerzetes élet teljes szigoruságában élt. Alávetette magát minden bőjtnek. «Nem viselt soha finomabb ruhát, megtartotta szőrkámzsáját. Gyakran mondott, mindennap hallgatott misét. A mellett gondja volt arra, hogy a szent gyakorlatok ne zavarják a kormány elintézésében. Olasz szokás ellenére nem nyugodott délután, mindig korán kelt. Ha kétségbevonnák, vajon volt-e jámborságának mélyebb alapja? tanúságúl az szolgálhat, hogy a pápaságot nem tartotta a jámborságra hasznosnak; nem segíti elő a lélek üdvösségét, nem visz a mennyországba, az ima nélkül elviselhetetlen teher volna reá nézve. Élete végéig élvezte a buzgó áhitat boldogságát, az egyedülit, melyre képes volt, mely őt gyakran könnyekre fakasztotta, melyet azon meggyőződéssel fejezett be, hogy meg van hallgatva. El volt ragadtatva a nép, ha körmenetben látta; mezítláb, hajadon fővel, a színleletlen jámborságot tisztán kifejező arczczal, hosszú hófehér szakállal, azt hitték, sohase volt oly jámbor pápa, azt beszélték, hogy puszta látása megtérített protestánsokat».285
Természetes, hogy ily fő alatt, ki ép oly következetes és erélyes volt, a milyen jámbor, megszünt a római udvar világi szinezete. Maga is takarékos volt, mindenbe rendet hozott. Rokonait nem emelte előtérbe. Véget akart vetni annak, hogy a pápa az egyház államából szakítson ki egyrészt családja számára, kiátkozás terhe alatt minden időre megtiltá az egyház bármely birtokának hűbérbe adását. Nagyon megnyirbálta a dispensatiót és a búcsú osztását. A püspököket kényszerítette, hogy kerületükben lakjanak, a papokat, hogy templomuknál maradjanak. Szigorúan felügyelt a barátokra és apáczákra. Először saját államában vitte keresztül mindezen reformokat. A velenczei követ szerint Rómában most más világ van, mint eddig. Az emberek sokkal jobbak lettek, vagy legalább jobbaknak látszanak.286
A mellett, hogy nyájának az alázatosságnak, kegyességnek, a személyes sértés megbocsátásának számtalan épületes példáját adta, trónjának tekintélyét és egyházának hamisítatlan tanait egy Hildebrand makacsságával és szenvedélyével tartotta fenn.287 A kisebb olasz fejedelmek befolyása alatt állottak. A félsziget egyik végétől a másikig az egyház lőn ismét az uralkodó tényező. A spanyol Milanót érseke, Borromeo Károly tette szent várossá, második Jeruzsálemmé.
IV. Pius.
Beatrizet Miklós (1515–1560 körül) rézmetszete.
Addig szinte nevetségesnek tartották, ha jó családból való ember klastromba ment. Most még Velenczében is csak úgy tódultak a nobilik a szerzetekbe. Itália leghíresebb szépsége, Gonzaga Julia, klastromi életet élt. Mindenki theologiával akart foglalkozni. A vallásos iránynak ez az ujjászületése, melynek első eredetei még X. Leo korára vihetők vissza, tükröződik vissza Raphael utolsó képeiben, madonnáinak felülmulhatatlan, egyszerű belsőségében. Ez a vallásos irány bírta töprengésre, magába szállásra, nyilt bűnbánásra a pogány renaissance leghatalmasabb képviselőjét, Michel Angelót, kinek utolsó nagy müve, az Utolsó itélet, egészen az isteni hatalomnak, az emberi semmiségnek kinyilvánítása.
De, a mint a reformatió története tanítja, új alapokra csak az állami hatalom, vagy a nép forradalma helyezhette az egyházat. Olaszországban a még meglevő államok egészen a macchiavellistikus politika kicsiségeibe voltak bonyolítva, a nép pedig Firenze bukása után nem számított.
Igy mindez a nemes törekvés inkább személyes meggyőződés volt, egyeseket boldogító, mint a nemzet egész lelkére ható. Hiába, az egyéni munka csak tudományban, művészetben jut teljesen érvényre: egyházban, államban a siker a szervezethez van kötve. Igy ezt a mozgalmat alig tarthatjuk nagyobb jelentőségűnek annál, mely a XV. század vége felé Plato tanainak kutatására s a tiszta egyistenség tiszteletére vitte Medici Lorenzo körét. Már pedig oly óriási műhöz, minő a katholicismus volt, nem egyes nagy lelkek áradozása kellett, hanem államférfiak és katonák által vezetett tömegek hű, buzgó rajongása.
A szent-széken és egész Itáliában olaszok vitték keresztül a nagy változást. De az eszmék, melyekből a reform kiindult, s az eszközök, melyekkel végrehajtottak, nem az olasz nemzetből indultak ki, hanem legyőzőjétől, a spanyoltól.
Az egyház reformja Spanyolországban.
A nemzet egész harczias története táplálta a vallásos buzgoságot Castiliában és Aragoniában egyaránt. Ott minden hely a mórok elleni harczokról beszélt, minden családnak önérzetes büszkesége elődeinek dicső tetteihez füződött, melyeket a keresztért a hitetlenek ellen vívtak. Ott még a kétség nem támadta meg a hitet. Granada elfoglalása után sem szünt meg annak lángja lobogni; táplálták azt az országban levő hitetlenek: zsidók és mozlimok elleni nemzeti gyülölet, majd a nagy felfedezések, melyekben Columbus keresztes hadjáratot látott, s a törökök és kalózaik ellen szüntelen folyó harczok. A mellett pedig a katholikus királyoknak gondjuk volt arra, hogy egyházuk, vezetésök alatt hű maradjon feladatához és a másutt annyira uralkodó visszaélések által ne gyöngítse tekintélyét és a lelkek fölötti uralmát.
Már Ferdinánd és Izabella keresztülvitték, hogy a pápai széknek épen semmi befolyása ne maradjon a spanyol püspökségek és apátságok betöltésére. Ez által nem csupán azt kerülték ki, hogy a spanyol javadalmakkal vásárt űzzenek Rómában, hanem, mi fontosabb, keresztülvihették, hogy a valóban nemzeti egyház egyúttal valóban katholikus legyen, tanban és fegyelemben egyaránt. A királyi hatalom tartotta fenn az egyházi rendben a vetekedést az Isten szolgálatában. A gyöngék és hibásak ellen pedig rettenetes eszköz állott az állam rendelkezésére: a királyi inquisitio.
Erre a berendezésre támaszkodva reformálta Ximenez bibornok, a XV. század végétől kezdve, Spanyolország püspökségeit és apátságait. Mert baj volt ott is. A szerzetesek anarchiája, mely legtöbb panaszra adott okot mindenütt, épen mert tőlük várták volna leginkább a szent életet, ide is elterjedt. Ximenez tulajdon rendje is, a franciskánusok, halálos gyűlölettel tisztelte meg a nagy férfiut, midőn foganatosítani kezdte javításait.288
De ha intézkedéseinek meg volt a hatása, ha itt csakugyan új alapot nyert a középkori egyház, melyből kiindulva új diadalútjára indulhatott: ebben nem csupán a bibornoknak és a királyoknak művét kell látnunk. Semmiféle nemzet sem fogad be valóban oly törvényt, mely fölötte áll erkölcsi érzületének. Hiába lett volna királyi vagy érseki parancs, hiába az inquisitio és a szigorú visitatio, ha a nemzet óriási többsége nincs szentül meggyőződve az új intézkedések üdvös voltáról, s ha a közvélemény nyomása nem szorítja kötelességök teljesítésére a lanyhábbakat is.
A fegyelem mellett nagy gondot fordítottak a hittudományra is. Már 1474 óta minden káptalanban fenntartottak két helyet, egyet a kánoni jog, másikat a theologia mesterének. 1499-ben elrendelték. hogy minden tudatlan papot távolítsanak el.289 Ezzel együtt járt a főiskolák gondozása, ujak alapítása. A tan mesteréül Aquinói Tamást fogadták el; Salamancában mindenki köteles volt megfogadni, hogy Aquinói Tamás felfogását fogja követni. Csakhamar nagy számmal léptek fel az egyetemeken az alapos, rendszeres theologusok. A spanyol egyház térítési hivatásának pedig nevezetes emléke, hogy ugyancsak Ximenez vezetése alatt, Alcala egyetemén, melyet ő alapított, kiadták a bibliát több nyelven (polyglott).
Mi sem mutatja jobban a vallásos érzés s felfogás uralmát, mint az a tény, hogy minden szellemi munkásságot a maga körébe bír vonni, a maga czéljainak alárendelni. Olaszországban az ujjáéledt tudományos és művészeti élet lényegében pogány: itt kezdettől fogva keresztyén, katholikus. A hit és a tudomány közti ellentét e földön csak századok mulva vált tudatossá. Akkor a spanyol humanista első sorban vallásos és erkölcsi czélokat szolgált tudományával. Ebben az értelemben soha nem volt modern nemzet oly egységes, annyira egy műveltségnek, egy ideálnak hódoló, mint a spanyol, állami léte fénykorában.
Ide is elhatottak ugyan Luther iratai és nem egy spanyol pap, sőt püspök is jutott mint eretnek az inquisitio törvényszéke elé, de még csak körökről sem lehet szó, melyek a hagyományos hittől eltértek volna, nemhogy általánosabb mozgalomról. Nagyobb volt a fogékonyság az új tanok iránt azon spanyoloknál, kik királyuk szolgálatában Itáliában tartózkodtak, s kikre a fönnebb említett műveltségi reformmozgalom hatott. Igy a nápolyi alkirály titkára, Valdés, nemcsak azt ajánlotta a császárnak, hogy ő tartson conciliumot és legyen az egyház helyreállítója, hanem egyúttal megtámadta a pápaságot, a papi nőtlenséget, a képek és ereklyék babonás tiszteletét és az erőszakos térítést. De ezek elszigetelt jelenségek. A spanyol főpapok híveiket a régi egyház szeretetében nevelték, bár természetesen szerették volna azt a századok folytán rá tapadó földi salaktól megtisztítani. Ők készítették elő az új egyház helyreállításának arenáját: ők szolgáltatták neki a legpróbáltabb, legvitézebb küzdőket.
Az új szerzetes rendek. Loyola Ignácz.
Gyakori az a jelenség a történetben, hogy nem a legműveltebb, legfejlettebb, hanem a legjobban szervezett, erejét legczéltudatosabban használó tényező ragadja magához a hatalmat, a jövőt. Spanyolország egységes organisatiójának köszönheté, hogy politikailag véve uralomra jutott az őt műveltségben annyira felülmuló Itália fölött. Ugyancsak ennek köszönheté, hogy a világot akkor legjobban érdeklő szellemi kérdésben is reá száll a vezetés azon Itália helyett, mely másfélezer éven át intézte a keresztyénség ügyeit.
Mi sem tünteti fel jobban ezt a tényt, mint ha a két nemzet tevékenységét nézzük, új szerzetes rendek alapítása dolgában.
Mióta Sz. Benedek a népvándorlás zavarai közepett megállapítá a szerzetes élet európai formáját és Nagy Gergely pápa azt tekintélyével szentesíté, a szerzetesek működése egyaránt szolgálta az egyházat, a keresztyén műveltséget és a pápai felsőséget. Sz. Benedek elvei és tanítványai túlélték ezer évnek megpróbáltatását, minden hanyatlás között magokban rejték a megujulás csiráit. A clunyi reform, mely az 1000 év körül megifjítá az egyházat, megtéríté keleti Európát és új lelket öntött a pápaságba; a keresztes háborúk koráinak nagy vallásos lendülete, mely a világot kerülő karthausiakban és a hitért harczoló lovagrendekben egyaránt nyert kifejezést; a ferencziek és domokosok nagy mozgalma, mely a nép legalacsonyabb rétegeibe is elvitte a római hit iránti buzgalmat és megsemmisíté az albyiak eretnekségét: mind a szerzetesek műve volt. Mindig hanyatlás előzte meg ezen nagy mozgalmakat, de a visszatérés az Istenhez, a szellemi és anyagi munka és a tanítás nagy feladataihoz, mindig elég erősnek bizonyult visszaadni a szerzeteket igazi rendeltetésöknek.
Most Luther, maga is egy szerzetes rend tagja, indítá meg az ostromot az egyházi élet visszaélései ellen. De ha benne és követőiben az a törekvés jutott túlsúlyra, hogy a visszaélésekkel együtt meg kell szüntetni magát az intézményt is, nem természetes-e, hogy mások, bízva a szerzetességnek alapúl szolgáló eszmék hatalmában, elég erőseknek tartották azokat, hogy kiállják ezt a megpróbáltatást is és tovább is támaszai legyenek az egyháznak? A lutheránusoknak szemére lehetett vetni, hogy a formával együtt elvetették a lényeget is.
Olaszországban a reformatióval egyidőben mutatkozik az a törekvés, hogy a szerzetes élet régi, szigorú szabálya álljon helyre. A camaldolii remeteszerzet ujjáalapítása ezen időbe esik. A legnépesebb szerzet, Sz. Ferenczé, tán legmélyebbre sülyedt. Ez ellen dörgött Savonarola és Luther, ezt tették nevetségessé Boccaccio és Chaucer, ezt vetette meg Tomori. Most a kapuczinusok helyreállították a régi szigorú szabályokat és életrendet.
Nem elégedtek meg a szerzetes élet javításával. Hisz a világi papok élete még több okot szolgáltatott panaszra. A középkorban különösen abban állott a clunyi rend nagy fontossága, hogy a világi papságot is alávetette a szerzetesi fogadalmak egy részének. A nápolyi Caraffa, Brindisi érseke, ki el volt telve a spanyol egyházjavítás eszméivel és bizalmasa volt Adrián pápának, újra egyesíteni akarta a szerzetesi szigorúságot a világi pap kötelességeivel. Elhagyva székét, aláveté magát a szerzetesi fogadalmaknak, több barátjával Rómában egy magános klastromba vonúlt vissza (1524.). Sok tekintetben fel voltak az ezen társaságba lépők mentve a szerzetes élet kényszerétől, de szónokolniok kellett, a betegeket vigasztalni, a papok nevelésére hatni. E társaság nem volt soha külön rend, de azért mégis theatinus szerzetnek szokták nevezni. Megalapítása a vallásos élet új fellobbanását jelöli Olaszországban. Caraffa társaságából, melyhez sok előkelő ifjú csatlakozott, került aztán ki az olasz püspökök jelentékeny része.
Ez volt az az irány, mely Caraffa, Contarini és mások személyében ismét befolyásra jutott a pápai udvarnál III. Pál trónralépésével.
Még ezek is csak elszigetelt, nem nagy jövőre hivatott törekvések. Ahhoz, hogy igazán hathassanak, kettő hiányzott belőlük. Először a szoros kapcsolat a pápasággal, mely VII. Kelemen alatt egészen a Sándorok, Juliusok és Leók politizáló és műkedvelő utóda gyanánt lép fel. Másodszor, a mi tán még fontosabb, a vitának, a harcznak szelleme, mely nemcsak meggyőzni akarja a másként vélekedőt, hanem legyőzni is minden eszközzel. Pedig akkoron, akár a régi egyháznak, akár a hitújítóknak táborát nézzük, ez a szellem uralkodott.
Ennek a szellemnek legkiválóbb képviselője Don Inigo Lopez de Recalde, a Loyolák előkelő családjának legifjabb sarja, született 1491-ben. Nemzetsége Guipuzcoa tartomány (baszk föld) legjobbjaihoz tartozott, úgy hogy a királyoknak mindig külön levéllel kellett azt meghívni a hódoláshoz. Az ifjú Inigo, szüleinek legkisebb gyermeke 13 közül, korán katholikus Ferdinánd udvarába jutott. Itt többi társával versengett a lovagság babérjáért. Csak úgy hatott reá a szép fegyver és paripa, a vitézség dicsősége, a párbaj és szerelem kalandja, mint másokra, de elevenen nyilatkozott benne a vallásos szellem is. Már ezen időben megénekelte lovagrománczban az apostolok fejedelmét.290
Így töltötte hadban és az udvarnál ifjúságát és élete alig különbözött volna a vele egyivású vitézekétől, ha harmincz éves korában egy esemény egészen új irányba, a vallásosba nem tereli egész életét. Részt vett Pampelona védelmében a francziák ellen, nagyon kitüntette magát, míg egy ágyúgolyó szét nem zúzta jobb czombját, a balt pedig a reá dülő fal törte el. Megsebesülése után társai feladták a várat és ő franczia fogságba került.291 A fogságban jól bántak vele, ápolták és ő kényszerű nyugalmát olvasásra fordította.
Már nemcsak a lovagregények érdekelték, nagy kedvet talált Sz. Ferencz és Sz. Domokos legendáinak olvasásában. Eleinte még együtt járt a világi sóvárgás az egyházival. «Saját szavai szerint: nem grófné, nem herczegné volt szíve hölgye, hanem sokkal magasabb rangú, azzal kecsegteté magát, hogy annak lábai elé fogja vinni a mór kastélyok kulcsát és az ázsiai királyok drágaköves turbánjait».292 De gyógyulása nem haladt, reménye kitünni a világban hanyatlott, képzelete egész más irányt vőn. Katona akart lenni, de Krisztusé, szolgálni akarta hölgyét: az egyházat. «Két nagy tábort képzelt: Krisztusét Jeruzsálemben és a Sátánét Babylonban: ott a jók, itt a gonoszok tábora, harczra készen. Krisztus király elhatározta, hogy alávesse magának a hitetlenek országait, ki harczosa akar lenni, kell, hogy úgy öltözködjék és ruházza magát, mint ő és ugyanazon fáradalmakat türje el: azon mértékben részesül a győzelemben és érdemben. Krisztus, a sz. Szűz és az egész mennyei udvar előtt jelenti ki mindenki, hogy híven akarja szolgálni az Urat, megosztani vele minden bajt és követni őt teljes szegénységben».293 Tettvágya elszakítá családjától. Montserrat híres búcsújáró hegyére (Barcelona közelében) indúlt, ott készült a szent útra, Jeruzsálembe. Lovagi módon a boldogságos Szűz képe előtt hagyta fegyverzetét és ruháját. Remete életet kivánt élni, ismeretlenül, a legszigorúbb bűnbánat között. «Éjfélkor kelt fel imára, naponkint hét órán át térdelt, mindennap háromszor korbácsolta magát.» Mindez nem nyugtatta meg, nem talált vigasztalást a teljes gyónásban sem. Egy héten át bőjtölt, de gyóntató atyja felszólítására ezt elhagyta. Mindig az engedelmességet tartotta első kötelességének. Gyakran kisértetbe jutott, hogy levesse magát az ablakon. Kétségbeesett azon, hogy Isten megbocsáthatja-e bűneit.
Loyola.
Körirat: Jgnat(ius) Societ(atis) Jesu Fundat(or). Eredeti nagyság. A berlini kir. éremgyüjteményben.
Ez a mélyen érző kedély, addigi életének köréből kiragadva, ugyanazon iszonyú belső küzdelemnek lett áldozatja, melyet a fiatal Luther küzdött végig. De Loyola nem fordult a szentíráshoz. Forró képzelete legközelebbi viszonyba hozta őt az ég hatalmaihoz, jó gondolataiban Istennek, a fájdalmasakban a sátánnak látta művét. Lelki szeme előtt megnyiltak a vallásos meggyőződés legmélyebb rejtekei. Egy ízben, Manresában, hol hosszú időn át a koldusok szállásán tartózkodott, zokogva fakadt, örvendő bámulattal a szentháromság rejtélyét vélte látni. A teremtés csodáját áhitattal szemlélé, a szentelt kenyérben meglátá az Isten-embert. Hitét bebizonyítva látta, megdönthetetlen bizonyságokkal. Bizvást szolgálhatta az isteni hatalmat, mely megnyilatkozott előtte. De Jeruzsálemben, hová saját feljegyzése szerint 1523 jul. 4-én indúlt Velenczéből, nem nyitottak tért rajongása előtt, nem alapíthatta meg azt a szerzetes lovagrendet, mely megfelelt volna álmainak. Spanyolországba visszatérve 1524-ben a grammatica tanulásához fogott, hogy előkészüljön hivatására, de minthogy hittudomány nélkül tanított és szónokolt, eretnekség gyanujába jutott. Az inquisitio 1526-ban vizsgálatot is indított ellene és elfogatta őt. Meghagyták, hogy tanulja négy éven át a hittant. Így került 1528 elején a világ első főiskolájába: Párisba. Tudományos ismeretei fölött is uralkodó maradt hivő szelleme. Itt is folytatta szigorú élete rendjét és itt jött érintkezésbe azon férfiakkal, kik hivatva valának világszerte kifejezést adni tanainak. Ha az iskola hatásáról szólunk növendékei szellemére és irányára, ne feledjük el, hogy egyidőben részesült a párisi alma mater oktatásában Loyola Ignáczczal Kálvin János.
«Loyola két fiatalabb laktársa között az egyik, a savoyai Faber Péter, könnyen volt megnyerhető. Atyja nyájánál nőtt fel, egykor, éjjel, szabad ég alatt felajánlotta magát Istennek és a tudománynak. Ignatius megtanította fiatalabb barátját, hogyan győzze le hibáit, nem mind egyszerre, hanem egymásután. A legszorosabb barátságba léptek, megosztoztak a bőven folyó alamizsnában. Nehezebb volt hatni a másikra, a pampelonai Xavér Ferenczre, kinek nem volt más vágya, mint az, hogy 500 év óta a harczmezőn kiváló családja dicsőségét tudós hírnevével növelje. Szép volt, gazdag, szellemes, bejárása volt a királyi udvarhoz. Ignatius nagy előzékenységgel viseltetett iránta és megnyerte barátságát. Vezetése alatt végezték a szent gyakorlatokat. Nem kimélte őket, három éjjel, három nap bőjtöltette őket legkeményebb télen, midőn szekerek jártak a befagyott Szajnán át». Sz. Borbála collegiumának e három növendékéhez más három spanyol is csatlakozott: Salmeron, Lainez és Bobadilla. Egy napon (1534 aug. 15-én) együtt elmentek a Montmartre-i templomba, Faber misét olvasott. Szűzességet fogadtak, esküt tettek, hogy tanulmányaik végzése után Jeruzsálembe mennek, hogy teljes szegénységben a keresztyének ápolására s a szerecsenek térítésére fordítják életüket. Azon esetre, ha lehetetlen volna oda jutniok vagy ott maradniok, a pápának ajánlják fel működésüket, hogy küldje őket bárhová, minden jutalom és feltétel nélkül. Erre megesküdtek és magukhoz vették Krisztus testét.294
Megegyeztek abban, hogy Loyola hazamegy és rendbe hozza valamennyiök ügyeit, aztán pedig 1537-ben valamennyien találkoznak Velenczében. Loyola szülőföldjén kezdett prédikálni, hogy Augustinus példájára most azok épüljenek beszédjén s erkölcsein, kik előbb ifjusága hibáin megbotránkoztak. Szónoklatának meg volt a hatása és máris hozzáfogott az erkölcsök, különösen a papi erkölcsök szigorú javításához. «Ősi szokás szerint a leányok, míg férjhez nem mentek, hajadonfővel jártak, de azok, kik papokkal élve csúnyául rossz példát adtak, mégis bekötötték fejöket, mintha: törvényes házasok volnának. Ezt a gonosz és szentségtörő szokást ő gyökeresen eltörölte».295 Majd miután Spanyolországot mezitláb, rongyosan bejárta, elment Velenczébe, hol társaival találkozott, hogy onnan a régi keresztesek módjára a szentföldre hajózzanak. Épen háború folyt a város és a török közt, nem lehetett gondolni a szent útra. A theatinusok velenczei klastromában, Caraffa szeme alatt, szállott meg a spanyol nemes, a kórházakban ápolta a szegényeket, rongyokban járt, csaknem halálra sanyargatta magát. Gyakran felhágott egy útszéli kőre és kalapjával odaintve a járó-kelőket, szónokolni kezdett castiliaiba vegyülő olasz irodalmi nyelven. A theatinusok a legbuzgóbb, legridegebb emberekhez tartoztak, de ez a lelkes hívő enyhének tartotta életük módját.296
A Gesu-templom Rómában.
Kezdte Vignola Giacomo Barozzio 1507–1573, bevégezte tanitványa Giacoma della Porta. Martinus Cartanus metszete után.
Mégis rendkívül hatott reá a theatinusok példája, kik a világi és szerzetes papok kötelességeit egyesítették.297 Velenczében ő és társa papi kenetet. Még egy esztendeig vártak; minthogy nem volt reményük Jeruzsálembe utazhatni, elmentek Rómába. Nem jártak együtt, hanem mielőtt elváltak, meghatározták további életök szabályát. Jézus katonái voltak, ő volt kapitányuk, katonai néven «Jézus társaságának», compániájának nevezték magukat. (1539 május 4.) Rómában nem fogadták őket szivesen, még az eretnekség régi vádját is megújították. De életök és példájok sok pártfogót szerzett nekik. Régibb két fogadalmukon, a szűzességin és szegénységin kívül letették a harmadikat is: az engedelmességet. És mint katonák, épen erre helyezték a legfőbb súlyt. Rendjök fejét, a generálist, élethossziglan akarták választani. Fogadást tettek, «hogy elmennek, a hova a pápa parancsolja, törökökhöz, pogányokhoz, eretnekekhez, azonnal, szó nélkül, feltétel és jutalom nélkül». Nem csoda, ha a pápa, kinek Contarini biboros ajánlotta őket, megerősítette a társaság szabályát, melyet ezentúl Societas Jesu-nak neveztek (1540 szept. 27.). Első előljáróul, ki rendelkezzék hivatalokkal és méltóságokkal, ki a tagok tanácsával szabja meg az alkotmányt, de minden másban intézkedjék maga, egyhangulag Loyolát választották meg, «ki őket nemzette Krisztusban és táplálta tejével.» Még tizenhat évig állott élén a rendnek, megérte szervezésének első eredményeit, halálakor 1556 jul. 30., a rómain kívül már 12 tartománya volt a szerzetnek. Már neki kellett tiltakoznia az ellen, hogy társait ne nevezzék ki püspököknek, eltérítve őket hivatásuktól. Az a rajongó lovag, kiből buzgó remete lőn, a világtörténet egyik leghatalmasabb és legkitünőbb szervezetére sütötte szellemének bélyegét. Harczos maradt egész életében, harczias szelleme átszállott művére. Hogy ez egészen az maradhasson, minek szánta, Loyola keresztülvitte, hogy nőket, kik nagy számmal kérték szellemi vezetését, nem fogadtak be külön rend gyanánt társaságukba, sőt még lelki gondozásukat sem vállalta el a rend. Macaulay helyesen mondja, hogy Loyola Ignácz azon szerepet viszi a katholikus részen, mint Luther a protestáns mozgalomban.
Nincs ugyan kimutatva, de a kapcsolat igen valószinüvé teszi azt a tényt, hogy a nyugoti klastromi élet fegyelmét még a római légiók mintája teremtette meg. Nem centurio volt-e az a pannoniai Márton, ki megtanította együtt élni, együtt imyütt dolgozni az addig a magányban élő toursi remetéket? Igy a klastromi életnek ez új és legerőteljesebb hajtását is alapítójának személye a legszorosabb kapcsolatba hozta az új világbirodalomnak, a spanyolnak, katonai organisatiójával.
Nagy dolgokat művelhet a hivatását teljesen átérző, magát annak teljesen átadó, az egész világot dús képzelete szerint felfogó és átidomító vallásos rajongó. A szellemi élet más terein az a munkás ér el nagy eredményt, ki ismeri az életet hideg meggondolással ki birja tűzni tennivalóját, gondolva arra: hogy az egységes vezetés mindig biztosítsa a sokféle erőnek és tehetségnek egy czél szolgálatában való működését. De mindkét egymástól annyira elütő képesség: az égberagadó phantasia és a földi erő tudatos mérlegelése és felhasználása, ritkán volt együtt oly mértékben, mint Loyola Ignáczban. Egyénisége, nem is nézve világtörténeti jelentőségét, őt a történet egyik legérdekesebb alakjává teszi.
Katonás a jezsuita legfőbb kötelessége: az engedelmesség. Nemcsak Krisztus és helytartója, a pápa iránt, hanem minden fölebbvaló iránt is a rendben. Soha a lelki önmegtagadást és subordinatiót nem emelték magasabb fokra, mint e szabályokban. Maga Loyola annyira tisztában volt ezen fogadalom lényeges voltával, hogy ennek felvilágosítására külön oktatást is küldött a portugalliai testvéreknek. Ebben kifejti, hogy más rendek felülmúlhatják őket böjtben, virrasztásban és önsanyargatásban, de ebben az erényben nem. «Az előljáró személyében ne a gyarlóságnak alávetett embert nézzétek, hanem magát Krisztust, ki a legfőbb bölcseség, a mérhetetlen jóság, ki nem akar és nem bir benneteket megcsalni.» Nem kis áldozat lemondani a szabad akaratról, melyet a teremtő oltott belénk, de Annak, ki belénk oltotta, felajánlhatjuk gyümölcsét. Fel kell áldozni nekünk az akaratot, az itéletet, az értelmet egyaránt. Ime az egyénnek, a szabad akaratnak az a megsemmisülése Isten akaratával szemben, melyet Kálvin tanít, átvive emberekre, kik az alapító szellemében szolgálják az Istent.298
A szabályok az engedelmességet e szavakkal irják elő: Lássa be mindenki, hogy a ki az engedelmességben él, kell, hogy úgy vezettesse és kormányoztassa magát az isteni gondviselés által, fölebbvalóitól, mintha hulla volna, melyet mindenfelé lehet hurczolni és melylyel mindenkép lehet bánni; vagy mint az öreg ember botja, mely minden czélra használható, melyre az, ki kezében tartja, fordítani akarja. Igy az engedelmesnek, bármely dolgot biz reá fölebbvalója a vallás egész testének szolgálatára, vidám lélekkel kell teljesítenie. Biztos lesz a felől, hogy ily módon inkább felel meg az isteni akaratnak, mintha bármi mást tenne, saját akaratát és itéletét követve.299 A vak engedelmesség e törvénye alól csak egy a kivétel: az ha nyilvános bűn forog szóban. Igy is, a hideg számítás és a vallásos buzgóság egyesülésének ez a remeke, majdnem oly csudáit termette a bűnig menő önfeláldozásnak, mint századokkal azelőtt az izmaelita assassinoknál a vallásos rajongásnak és az érzéki mámornak összefolyása.
Igy a rend minden tagja egész munkásságát, életét a társaságnak szenteli. Mihelyt belépnek, megszakad összeköttetésük családjukkal, barátjukkal, «mert az ilyen érintkezés inkább zavarja a nyugalmat, mintsem előmozdítaná a lelki életet. «Vesse le minden érzéki ragaszkodását véreivel és változtassa azt lelkivé. Csak a rendes kegyelet szeretetével szeresse őket, mint a ki meghalva a világ és a maga szeretete részére, csak Krisztus urunknak él és benne látja szüleit, testvéreit és mindenét.»300 Még, mint láttuk, egyházi hivatalt sem szabad elfogadnia.
A fegyelmet a kölcsönös felügyelet és a gyónás tartja fenn. Másrészt a rend gondoskodik arról, hogy mindenkinek tehetségéhez mért legyen a működési köre. A tanulmányokban is tekintettel kell lenni mindenkinek egyéni képességére.
Loyola és utódai kolduló rendnek alkották Jézus társaságát. Mint ilyen, nem remetei vagy zárdai életre nevelte tagjait. Láttuk nem is vette annyiba a kegyes gyakorlatokat és cselekedeteket, mint a többi szerzet. Czélja az volt, hogy az egyház érdekében hasson a világra. Ezen hatás főczélja: a katholikus egyház kebelében mindenhatóvá tenni a pápát; a katholikus egyházat tenni uralkodóvá a földön eretnekek és pogányok ellenében.
Legfőbb eszközük, leginkább eleinte, a hitszónoklás volt. Ezzel hatottak közvetetlenül a népre, a régi koldus-szerzetek módjára. A lelkiismeret és belső élet vezetésére szolgált a gyónás. Akkor szokatlannak tartották és megszólták a szentségeknek, a bűnbánatnak és az áldozásnak gyakori használatát, de az eredmény, mutatva. hányan változtatták életöket jobbra, megczáfolta az itéletet.301 Különösen a papok és szerzetesek lelki vezetésével foglalkoztak. Végre, hogy hatásuk az egész felnövekvő nemzedéket átváltoztassa, különös súlyt helyeztek a gyermekek nevelésére.
A nevelő intézetek megalapítását hátráltatta a professusok azon fogadalma, hogy nem lehet vagyonuk, és csak alamizsnából élnek. A collegiumoknak megengedték közös vagyon szerzését. Ennek kezelésére világi coadjutorokat szemelt ki a társaság oly férfiakból, kik szivükön viselték az egyház ügyét s nem törtek magasabb polczra.
Ez a nagy súly, melyet a nevelésre helyeztek, magában véve is új, modern szinezetet ád a társaságnak. A társaság tagjainak fogadalmában a három rendes fogadalom mellett meg van az is: «különös gond a gyermekek nevelésére».302
Ez a nevelés természetesen első sorban magának a társaságnak tagjaira érezteti hatását. Első alapítói csak tízen voltak; eleinte a tagok száma 60-ra volt megszorítva. A legtöbbet régi barátság és életközösség csatolt egymáshoz és Loyolához. A később jelentkezőket csak nagy próbák és a vizsgálatok egész rendszere után fogadták be. Nem annyira nagy számú, mint inkább minden izében összetartó, fegyelmezett és önfeláldozó sereget akartak alkotni.
Novitiusokat még aránylag könnyen fogadtak be. Ezek két éven át tanultak, gyakorolták magukat és különböző próbatéteket állottak ki, hogy előljáróik láthassák, mire alkalmasak, s hogy egyáltalában tehetnek e szolgálatot a társaságnak.
A kik tanulmányaikat elvégezték és letették az első fogadalmat, előbb mint scholastikusok szolgálják a társaságot.
Ezeknél megkövetelik a jó tehetséget, a tudományhoz való képességet. Ehhez képest válogatni lehet köztük. A felavatás előtt lelki gyakorlatokat kell végezniök, meg kell gyónniok és ha fölebbvalójuk akarja, három napig koldulniok. Egyszerű fogadalmat tesznek és ezzel együtt igéretet, hogy belépnek a társaságba. Mert ők csak úgy, mint a novitiusok, nem tartoznak a társaságba, csak a társasághoz.303
Sajátságos jellemét mint tanítórendnek, a képzett coadjutorok (coadjutores formati) adják meg a társaságnak. Oly lelkészek voltak ezek, kik befejezve tanulmányaikat, letették a fogadalmat és egészen a nevelésre szánták magukat. Épen azért, hogy taníthassanak, állandóan egy helyhez voltak kötve s nem küldték őket tengeren túlra, téríteni. Ők, kiátkozás terhe alatt, nem léphettek ki a társaságból, de a társaságnak jogában állott bizonyos esetekben elbocsátani őket.
Az egész, nagy gonddal felépített hierarchikus rendszer csúcsán a professusok, a rend igazi tagjai állottak. Ezek aránylag csak kis számmal voltak. Bár a szabályok szerint csak huszonöt éves korhoz volt kötve a negyedik fogadalom letétele, mégis átlag 17 évig tartott, míg a rendbe lépő mind a három próbatéten átjutott.304 Jézus katonaságának tisztjei csakugyan csak a legválogatottabbakból kerültek ki, nemcsak joguk, kötelességük is nagyobb a többiénél. Fogadalmuk értelmében bármikor kötelesek utra kelni, a pápa felszólítására.
Ezek a constitutiók korántsem szólottak örök időkre. Loyola és társai nagyon is gondoltak arra, hogy szabályaik, intézkedéseik mennél nagyobb teret engedjenek a különböző korok szükségének. Igy már alapító levelében azt az óriási kiváltságot adja III. Pál a társaságnak, hogy úgy eddigi, mint későbbi alkotmányát «a helyek és idők, valamint a dolgok minősége és különbözősége szerint változtathassa, vagy egészben is eltörölhesse és ujakat szerezhessen, mely ujak külön kegyelemből eleve és apostoli tekintélylyel szentesíttetnek.» Oly fontos változás, minő a coadjutorok befogadása volt, is csak később, 1546-ban szentesíttetett.
A későbbi rendi gyűlések is számos és lényeges változtatást tettek, de az intézmény alapeszméje annyi századon át változatlan maradt.305
Ezen egész gyönyörüen kigondolt gépezetnek a rend generálisa volt korlátlan intézője. De ő maga is a professusok felügyeletének volt alávetve. Ezek ismét saját körükben tartják fenn a fegyelmet. Mondhatni, hogy mint az ujkori társadalomban, itt is a monarchia párosul az aristokratiával. A mellett azonban minden egyes tag elérhette a legmagasabb polczot. Annyi különféle módon lehetett szolgálni a rend czéljait, hogy egyaránt volt szüksége tudósokra és együgyüekre, rajongókra és világfiakra, előkelőkre és plebejusokra. Megszünt a társaság előtt a nemzet, a család, a vagyon; egyszóval az egész eddigi élet minden különbsége.
Általában a jezsuiták ugyanazon eszközökkel igyekeztek visszaállítani a régi egyház uralmát, a melyek addig a protestantismust segítették diadalra. A hitszónoklat, a nevelés, egyszóval az emberi kedély megnyerése, meggyőzése példa és tanítás által, ezek azon utak, melyeken a reformatio haladt. Mint ott, itt is elhatott a hivőkre az apostolok lelkesedése és harczi tüze. Szellemi tekintetben tehát méltó ellenfelei voltak a jezsuiták a hitújítóknak; a mellett azonban igen nagy előnyük volt azok fölött. Egy akarat, egy czél intézte mindezen tehetséget és törekvést. A protestánsoknál megoszlást látunk a legfontosabb kérdésekben, itt teljes egyöntetüséget.
Ez a szellem hatotta át egymásután a pápaságot, szerzeteket, a világi papságot. De a protestánsok széthúzó nézeteivel szemben annál szükségesebbnek mutatkozott megállapítani, mit ir elő a római egyház tanban és fegyelemben. A katholikus egyház ezen dogmatikus és disciplinaris helyreállításában is Jézus társaságát illeti meg a főrész.
Megujult ezen ujításokban az olasz és a spanyol nemzetek százados traditiója vallásos téren. Midőn a XIII. század elején az albigensek eretneksége virágzott, az olasz Sz. Ferencz az ő rendjével első sorban a keresztyén életet akarta helyreállítani, Krisztus egyszerűségének, szegénységének, szeretetének követésével. Ugyanakkor a spanyol Domokos a keresztyén tan tisztaságának megtartására, eretnekek megtérésére, szónoklat és induisitio által, szervezte rendjét. Most is olasz földön a franciskánus, spanyol földön a dominikánus szellem hozott új bő termést. Minden tekintetben Domokos örökébe lépnek a jezsuiták, mint hittudósok, tanárok és térítők. A franciskánusok szabadabb gondolkodásával szemben, mely nagyon hajlott a mysticismushoz és a rendet gyakran éles oppositióba sodorta a pápasággal szemben, a két spanyol rend lett az egyházi orthodoxia őre. Igy a jezsuitáknak kezdettől fogva nagy része volt abban, hogy ne az életnek, hanem a tannak, a dogmának szigorú megállapítása legyen a katholikus egyház restauratiójának főeszköze.
Nevezetes tünemény az egyház történetében az a tény, hogy pápaság a magában a katholikus egyházban előtérbe lépő szellemi mozgalmakkal szemben is fentartja conservatismusát. Észleli fejlődésüket és csak akkor hagyja őket helybe és támogatja teljes tekintélyével, midőn már meggyőződött nemcsak erejükről, hanem engedelmességükről is. Így a X. és XI. századok nagy szerzetes mozgalma inkább meghódította a pápaságot, semhogy annak vezetése alatt jött volna létre. Így a hatalmas III. Innocentius csak nagy meggondolással hagyta jóvá Ferencz és Domokos revolutionarius alkotásait. Így még Loyolának is félnie kellett attól, hogy társaságát nem erősítik meg: fogadalmat tett, hogy 3000 gyertyát áldoz, ha mégis eléri czélját. Az volt a kérdés: elfoglalhatja-e az új szellem árja Sz. Péter szikláját. Igazi jövője, történeti jelentősége mégis ettől függött.
Mi lett egy század alatt az egyetemes zsinatból, melynek eszméje és létesülése a XV. század elején oly hévvel lelkesítette a legjobbakat! Akkor még hittek és hihettek az egyház megujításában «fejben és tagjaiban», az egyház teljes egységének fentartásával. Most világos volt már, még a kevésbbé beavatottak előtt is, hogy a concilium kérdése a pápa és császár megegyezésétől függ. A császár eljárására befolyással kell lennie politikai érdekének is, de épen ily befolyással volt a dynastikus érdek VII. Kelemenre, sőt III. Pálra is, kinek gyermekeiről és unokáiról kellett gondoskodnia. III. Pál mindamellett egész buzgósággal tette magáévá, a concilium eszméjét, melyet előbb Rómába akart összehívni. De erre a németek, különösen a protestánsok semmi módon nem mentek volna el, s így a pápa 1536. juniusra Mantuába hívta össze a zsinatot. A protestánsok azonban tiltakoztak ellene és szabad egyházi gyűlést követeltek Németországban. Erre a császár, ki akkor nem akart vallásháborút, szintén elállott a mantuai zsinat gondolatától.306 Hiába helyezte azt át a pápa 1537-ben Piacenzába, nem jött oda senki. A császár ezen nehézségekkel szemben nem mondott le arról, hogy saját tekintélyével állítsa helyre az egyház egységét és hozza be a szükséges javításokat. De az e czélból Regensburgban a birodalmi gyűlés idején folytatott értekezések, melyekben pápai részről Contarini legátus és Morone nuntius, protestans részről Melanchthon és Bucer is részt vettek, bár sokban megegyeztek, utoljára mégsem vezettek eredményhez.
E sikertelenségben nemcsak Luthernek volt nagy része, ki az «ördög művének» nézte az egészet, hanem a franczia politikának is. Ferencz figyelmeztette a pápát: minő óriásivá nőne a császár hatalma, ha sikerülne neki Németországot egyesítenie és ezáltal visszatartotta őt további engedményektől. Minthogy a császár a birodalmi gyűlésnek megigérte, hogy a pápát megkéri, Németországba hívja össze a zsinatot, ha pedig az nem történnék meg, maga hivja össze a nemzeti zsinatot, III. Pál most ismét kiírta az egyházi gyűlést és pedig Trientbe, mely várost Ferdinánd ajánlotta, mert Németországhoz tartozik, de Olaszország kapujánál van és maga is olasz. A meghivó bulla a protestánsok iránt nagy kiméletet mutat. Az egész keresztyénségnek szól ugyan, de külön kiemeli a német főpapokat és fejedelmeket, mint a kiknek kivánságára tűzte ki ezt a várost, «hogy ott tárgyalhassák a keresztyén vallás igazságának, az erkölcsök javításának, a népek és uralkodók békéje és egyetértésének s a hitetlenek és barbárok elnyomásának ügyét.307
Most azonban új politikai akadály állott elő: az V. Károly és I. Ferencz közti háború megújulása. A mennyire kedvező volt a pápa politikai állására nézve a két uralkodó versengése, annyira bántotta összeütközésük az egyházfő érdekét. Csak megegyezésök biztosíthatta ugyanis a concilium létrejöttét és végzéseinek foganatosítását. Csak a crespyi béke után lehetett szó mindezekről. Károly és Ferencz megegyeztek abban, hogy a conciliumot létrehozzák akár a pápával, akár nélküle, s annak határozatait aztán foganatosítják. A pápa csakugyan újra összehivta a már elhalasztott gyűlést, de most meg a császár késett. Azt remélte még mindig, hogy vagy megegyezik a protestánsokkal, vagy legyőzi és kényszerítheti őket a belépésre. E halogatás annyira bántotta a különben is akkor családi ügyei miatt a francziákhoz hajló pápát, hogy már kiátkozással fenyegette V. Károlyt. Ennek a furcsa helyzetnek viszont az a következése volt, hogy Luther és Kálvin egyértelemmel dicsőítették azt a férfiút, ki épen akkor készült a döntő csapásra a protestantismus ellen.308
Ez az elhatározása ismét közelebb hozta őt a pápához. Midőn a pápai legatusok 1545. decz. 13-án végre megnyithatták a conciliumot, jelen voltak a császár és Ferdinánd király követei, de Ferencz király akkorra épen visszahivatta a már ott időző franczia püspököket, mert ő meg akkor a protestánsokhoz közeledett.309
A pápa titkos utasításaiban meghagyta legatusának, hogy első sorban a dogmatikus kérdéseket tárgyalják. De a mellett kerüljék a szinét is annak, mintha el akarnák halasztani, vagy épen egészen elkerülni az egyház javítását.310 Ez által kezdettől fogva első sorban theologiaivá vált a concilium czélja. Nem is lehetett ez másként, hisz az eltérések, bár tényleg az egyház rossz állapotából eredtek, mégis csak dogmatikus alapvetésök által váltak valóban szakadássá. Vagy egységes dogmatikus alapon kellett helyreállítani az egyház egységét, vagy pedig belényugodni abba, hogy a különböző alapelvek szerint külön egyházak fejlődjenek. Különben már a franczia theologusok, kiket Ferencz 1544-ben összehívott, kimondották, hogy a zsinatnak első sorban a dogmatikus kérdéseket kell tisztáznia. Ellentétben a konstanzi zsinatnál divott gyakorlattal, hol nemzetek szerint szavaztak, itt a szám szerint való szavazást fogadták el. Ez kezdettől fogva biztosította a nagy számmal megjelent olaszoknak, (ultramontánok), tehát a pápai pártnak többségét, de egyúttal biztosította a zsinat egyöntetüségét. Így valóban a keresztyén egyház egyetemes gyűlése volt, nem az egyes nemzetek egyházainak összejövetele.
A tárgyalásokra nézve a legfontosabb kérdés az volt: a dogmatikus pontokat állapítsák-e meg előbb, mit a pápai érdek követelt, vagy pedig az egyház alkotmányának javításával foglalkozzanak-e, mit V. Károly kivánt. A két tárgyat együtt vették elő. Először az egyházi tekintélyek iránt jutottak határozatra. (1546. ápr. 8.) Kimondták, hogy a szentirás minden könyve egyaránt tekintély (canonicus). Olvasásában a régi latin fordítást (Vulgata) fogadták el egyedül mértékadónak. Nem szabad magyarázni az egyház által elfogadott, a szent atyák által egyértelmüleg tanított értelem ellen.311 A szentirás mellett az egyház hagyománya is elfogadtatott a hittan forrásául. Ez által tényleg már el volt itélve Luther tana és egyháza. Ezután az eredendő bűnről és az igazolásról szóló, legfontosabb dogmatikus kérdés taglalása következett. Ezt azonban a schmalkaldi háború kitörése szakítá félbe. A zsinat atyái közt nem volt egyetértés, Sz. Ferencz és Domokos szerzetjeinek régi viszályai megújultak. A protestánsokkal való egyesülésről még nem mondtak le. Az albengai püspök, Cigala János így szólott: «A történet bizonyítja, hogy a kiátkozás sohase szüntetett meg eretnekséget, hanem még makacsabbá tette követőit. Legjobban úgy lehet helyreállítani az egységet, ha eltűrünk minden véleményt és mérséklettel küzdünk a magunké mellett. A veszély ott kezdődik, a hol szenvedély és gyűlölet járul a véleményhez.312 A zsinat az igazolást illetőleg a régi tanhoz ragaszkodott, fentartotta a szabad akaratot és anathémával sujtotta az ellenkező véleményt. A szentségeket illetőleg fentartották a régi hetes számot. A püspökségek jogáról és berendezéséről soká folyt a vita és a pápa, hogy biztosítsa magának a többséget, minél több olasz püspököt küldött Trientbe.313 A többség egészen a legátus után indult, az pedig Rómából várta be utasítását, úgy hogy az a tréfa járta, hogy a szentlélek a postával jő Rómából.
Ezen időbe esik V. Károly győzelme, az interim, s a császár és pápa közötti viszály. III. Pál félve a császár túlsúlyától, Bolognába helyezte át a zsinatot. Említettük már, hogy V. Károly mennyire rossz néven vette e rendelkezést. A császári párton levő főpapok ott maradtak Trientben, a gyűlés tényleg félbeszakadt. Csak III. Pál halála után vette reá a császár utódját, III. Juliust, hogy ismét helyezze át a zsinatot Trientbe. Újra megnyilt 1551 május 1-én. Minthogy az új pápa a császár emberének mutatta magát, a franczia király tiltakozott a zsinat ellen és visszahívta onnét követét.314 Most 62 püspökből állott a zsinat, de köztük voltak a német érsekek is, 25 spanyol és egy magyar, Gregoriánczi Pál győri püspök. A protestánsok követei is megjelentek. A pápa autoritását nagyon erősen kezdték támadni, úgy hogy III. Juliusnak épen nem volt ellenére, midőn Móricz felkelése, a franczia háború és V. Károly kudarcza szétrobbantották a zsinatot.
A trienti zsinat egy ülése.
Eredetije Lafreri Antalnak a berlini kir. metszetgyüjteményben őrzött “Speculum Romanae Magnificentiae” cz. művében. Megjelent Rómában, a XVI. század második felében. A metszet 1565-ben készült Velenczében.
V. Károly bukásával megszünt a concilium eszméjének legfőbb rúgója. A protestánsok az ágostai vallásos béke által el voltak ismerve, nem szorultak többé conciliumra. A pápáknak nem volt semmi oka összehívására, bár mind Marcellus, mind IV. Pál igérték megújítását. Csak midőn IV. Pius lett pápa, ki egészen a spanyol politikának volt híve, hivatott össze újra a zsinat Trientbe, bár Ferdinánd császár és a francziák ellenezték. Harmadszor 1562. január 18-án nyilt meg a zsinat. Akkor már a jezsuiták szelleme volt az uralkodó Rómában és Spanyolországban, az ő befolyásuk alatt ment végbe az egyetemes zsinat utolsó része.
A bibornokokon kívül száztizenkét főpap volt jelen, köztük Draskovics György pécsi, János csanádi és Dudics András tinnini püspökök. Azon tíz év alatt, melyek a zsinat félbeszakítása óta lefolytak, óriási haladást tett mindenütt a reformatió. Francziaországban már az udvarnál is érezteté hatalmát, Ausztriában a rendek arra kényszeríték a császárt, hogy szabad vallásgyakorlatot engedjen. Ferdinánd igen beható reformokat javasolt, és a magyar püspökök is a protestánsokhoz közeledés érdekében működtek. Forgács Ferencz, maga is püspök, ezen pontokban foglalja össze a császár és magyar király követeléseit, melyekről más hiteles okmányok is tanuskodnak: az úrvacsorájának az evangelium szerint átalakítása, a papi házasság helyreállítása, a pápai hatalom megszorítása, a concilium vagy a pápaság elsőségének meghatározása. Követelte továbbá a római udvar reformálását, a bibornokoknak minden nemzetből kiszemelését.315 A legtöbb pontban egyetértettek a császárral Francziaország és Bajorország is. A francziák még azt is követelték, hogy az isteni tisztelet részben a nép nyelvén tartassék. Mindezekben a pápa és a jezsuiták erősen fentartották álláspontjukat, szilárd támaszt nyújtott nekik II. Fülöp. A spanyol király és püspökei mindezen dogmatikus kérdésben ellene voltak minden a protestánsoknak teendő engedménynek, de ők is meg akarták szorítani a pápai hatalmat. Így nem csoda, ha a pápának és követjeinek az lőn főtörekvése, hogy a zsinatot mielőbb bezárhassák. Az úrvacsora kérdését a pápához felebbezte a zsinat, ki utoljára is egy szin alatt engedte csak meg. Épen úgy elvetette a papok házasságát. Nem is lett volna sikere a zsinatnak, ha a spanyol király nem enged a pápának, hogy annak segélyével féken tarthassa országa papságát, és ha Francziaországban nem kerekedik akkor felül a katholikus párt. A spanyol püspökök erősen küzdöttek a mellett, hogy a püspökök joga isteninek jelentessék ki. Utoljára is engedni kellett. A tulajdonkép fontos dogmatikus kérdéseken, a papi szentségen, a búcsún, purgatoriumon, a szentek tiszteletén gyorsan estek át.
Nagyobb nehézségeket okozott a káptalanok és püspökök közötti viszony megállapítása, midőn a pápa a káptalanoknak fogta pártját a püspökök ellenében és érvényre emelte felfogását. Mindenben a pápai akarat döntött végre. A zsinat kimondotta, hogy a reformatióra vonatkozó határozatai bármily szavakba legyenek foglalva, nem sérthetik a pápai széket. A fontos ügyekben nem is annyira a zsinat maga döntött, mint az alkudozás a pápa és a nagy udvarok közt. Morone bibornoknak volt legnagyobb része az eredményben. A katholikus világ egysége fentartatott. Sirva fakadt a fényes gyülekezet örömében, midőn 1563 decz. 4-én utolszor ült össze.
A zsinat végzései két tekintetben fontosak. Először a dogmatikus kérdések, különösen az igazolás tanának megállapítása által legyőzhetetlen bástyát emelt a zsinat a protestánsok hittani közeledése ellen. Másodszor pedig minden intézkedésével fentartja és tovább fejti a középkor hierarchiai szellemét. A protestantismus a pap közvetítését Isten és ember közt lehetőleg megszünteti, a trienti zsinat a lehető legerősebb alapokra helyezi. A papi kenet szentsége, a coelibatus és gyónás fentartása mind ide czéloz. Másrészt az egyház sokkal jobban elismeri a pápai felsőséget, mint eddig. A püspökök aristokratiája alávettetik a pápai monarchiának. Az erre vonatkozó vitában léptek először előtérbe a jezsuiták és generálisuknak, Laineznek erről tartott beszéde «a legdicsértebb és leggyalázottabb beszédje volt a zsinatnak, a hallgatók pártállása szerint.»316 Végre is minden püspöknek aláirásával kellett magát köteleznie a határozatok megtartására és a pápa iránti engedelmességre.
A pápa ezen győzelmét nem a maga erejének köszöné, hanem a hatalmas katholikus kormányok támogatásának. Tulajdonkép ezzel ér véget a pápa oppositiója a világi hatalmak ellen. A világi és egyházi hatalom a katholikus országokban is szorosabb viszonyba lép egymással, úgy mint a protestánsoknál.317
Nemcsak a tanokra, és az egyházi szervezetre vonatkoztak a határozatok, hanem az egyházi fegyelmet szigorú és üdvös intézkedések által akarták biztosítani. Véget akart vetni a zsinat a barátok és papok közt elharapódzott erkölcstelenségnek, keményen fenyíti az ágyasokat tartó egyháziakat.318 A papok neveléséről seminariumok felállítása által gondoskodott. A lelki pásztorkodás szigoruan szabályoztatott. A püspökök, mint a kerületökbeli papság felügyelői, hivatásuk pontos teljesítésére szoríttattak.
Igaz, hogy a katholikus világ most szűkebb korlátok közé volt szorítva. Elismertetett a görögök és protestánsok elválása. De ezen határok közt következetesen vitetett keresztül monarchikus, a küzdelemnek szolgáló szervezete. A pápa és a katholikus fejedelmek érdekeinek egysége lehetővé tette a harczot az eretnekség ellen, melyhez a pápa és a jezsuiták szolgáltatták az egyházi, a régi hithez hű uralkodók a világi fegyvereket. A trienti S. Maria Maggiore templomában, hol a zsinat ülésezett, ez a latin felirat olvasható: Ki Krisztus munkáját igazán tiszteled, nagy tisztelettel lépj e szentélybe. A nagy és törvényes zsinat, melyet a székesegyházban kezdtek meg, itt tárgyalt végig, kilencz ülésben 1562–1563. Leverte az eretnek tévelygést, felállította a helyes hitvallást és fegyelmet, visszaadta a keresztyén világnak a békét.
Spanyolországban az egyház és a király kezet fogtak a zsidó és mór tévhitek kiirtására. A katholikus királyok által felállított egyházi törvényszék, az inquisitió, mely egész külön jogokkal volt felruházva, tartá ott tisztán a katholikus hitet. Tulajdonkép nem volt más, mint a középkori, III. Incze által berendezett egyházi törvényszék, melynek kezelésével akkor Sz. Domokosnak Spanyolországból eredő szerzete volt megbízva. A dominikánus inquisitió elég erős volt leküzdeni az albyiak és más szekták haeresisét, azóta azonban teljesen elhanyatlott. Azon időben, midőn III. Pál belátta, hogy a protestánsokkal folytatott alkudozás nem visz eredményre, s észrevehető volt a protestáns vélemények gyors terjedése egész Itáliában, ezen törvényszék megújításától várta a katholikus tanok szeplőtelen megőrzését. Az eretnekség ezerféle alakban lépett fel, de egységesnek kellett lenni az elvnek, mely azt leküzdeni van hivatva. Maga a pápai szék szervezi az új törvényszéket. III. Pál 1542. jul. 21-én hat bibornokot nevez ki inquisitorra minden vallásügyben, akár Olaszországban, akár a hegyeken túl. Köztük volt Caraffa bibornok. Jogot nyernek megbízni más egyháziakat, hogy hasonló hatalommal járjanak el. Mindenki rang- és rend-különbség nélkül alá van vetve itéletöknek. A puszta gyanura következik a fogság, a bünösöket halállal és birtokvesztéssel büntetik. Csak egy jogot tart fenn magának a pápa: a megtért bűnösök megkegyelmezésének jogát.
Caraffa azonnal berendezte a «szent hivatal» (Santo Uffizio) házát Rómában, börtönökkel, bilincsekkel, kínzó eszközökkel. Főelveiül a következőket tűzte ki:
«Először: hit dolgában nem szabad várni, hanem mindjárt az első gyanunál teljes buzgalommal kell eljárni. Másodszor: nem szabad tekintettel lenni bármily magasan álló fejedelemre vagy főpapra, sőt harmadszor: azokkal kell legszigorúbban bánni, kik valamely uralkodó oltalmában bíznak, csak a vallomást tevők iránt kell enyhén, atyai irgalommal eljárni. Végre: eretnekek, különösen kálvinisták irányában lealázó volna minden türelem».319
Először Rómában alkalmazták a Caraffát jellemző kérlelhetetlen szigorral ezen borzasztó elveket, majd csaknem egész Olaszországban. Vége volt a vélemények szabadságának, mely eddig annyi kitünő férfiúnak megengedte, hogy a pápa és a régi egyház híve legyen, bár személyes meggyőződése után jár el. Contarini bibornok a mint Regensburgból visszatért, eretnekség gyanujába jutott. Vergerio püspök, ki Lutherrel alkudozott, kénytelen volt kivándorolni. A szigorú kapucinus-rend példás életü generálisa, Bernardino Ochino, elhagyta hazáját és hosszú bujdosás után Morvaországban végezte életét. Más kitünő férfiak, mint Petrus Martyr, Angliába mentek.
Midőn Caraffa pápa lett, fogságba vettette Morone bibornokot, ugyanazt, ki később a trienti zsinaton a főszerepet vitte, s az inquisitió elé idézte Pole cardinálist, ki akkor pápai legátus volt Mária angol királyné oldalánál.320 Vittoria Colonnát csak halála menté meg a szent hivatal üldözésétől. Maga a ferrarai herczegné, Renée, szigorú őrizet alatt tartatott: Marot éneke szerint: «Nem lát senkit, kinek panaszkodhatnék, a hegyek választják el barátaitól, könnyeivel vegyíti borát.»321 Kénytelen volt lemondani hitéről.
A világi kar rendelkezésére állott az üldözésnek. Rómában egész ünnepélyességgel és pompával vitték máglyára az eretnekeket, spanyol minta szerint, «auto da fé»-ken. A többi olasz tartományba is elnyúltak az inquisitió karjai. Velenczében állami felügyelet alatt állott ugyan, de azért elküldte az eretnekeket a tengerre, egy deszkán, két bárka közt. Az evezősök széteveztek, az elitélt halálát lelte. Milanóban és Nápolyban a spanyolok honosították meg. Legtovább állott ellen a dicső Firenze, újkori műveltségünk szülő anyja. De midőn V. Pius nagy tekintélye adott súlyt a pápai méltóságnak és a pápa nagyherczegnek nevezte ki Medici Cosimót, a város urát, ez kiszolgáltatta az inquisitió által perbe fogottakat.
Nemcsak korunk érzelmét bántja ezen vallásos üldözés. Nehezen tűrte az olasz nép is, mely nagy részében bizonyára híven ragaszkodott régi egyházához. Midőn Nápolyba a spanyol kormány behozta az inquisitiót (1547), lázongó hangok hallatszottak az utczákon: éljen a császár, haljon az inquisitió; kijelentették, hogy csak azon feltétellel hódolnak a katholikus királynak, ha az eretnekek fölött a rendes törvényszék itél. Nagy verekedés keletkezett a spanyolok és a polgárság között. Az érsek – Caraffa – nem akart engedni, de a császár eltörölte az inquisitiót. Midőn Milanóba be akarták hozni (1563), a legerélyesebben szólalt fel ellene a város, sőt a papság is. Követséget küldtek a pápához, a királyhoz és a zsinathoz ezen ügyben.322 IV. Pál halálakor Róma város népe roppant lázadásban tört ki. A pápa szobrának letörték a fejét és úgy hurczolták körül a városban, a börtönöket feltörték és több mint 400 rabot kiszabadítottak, az inquisitió rabjainak bilincseit feloldották, épületét, minden perrel és irattal együtt, elégették. Kevésbe múlt, hogy nem gyújtották fel azon házat, melyben az inquisitorok laktak.323
Végre győzött a jezsuiták és az inquisitió szelleme. Megszünt minden vallásos mozgalom Olaszországban. Csak még a tudomány okozott bajt a szent hivatalnak. Galileo Galilei pöre tanusítja, mennyire vakon szolgálá az inquisitió az egyházat.
Ezen nagy eredményt annak köszönheté a római egyház, hogy nemcsak az eretnekeket üldözé, hanem az eretnek tanokat hirdető könyveket is. Már a III. Pálhoz benyújtott reformjavaslatban szó van az eretnek könyvek eltiltásáról. Még előbb, 1521-ben, elrendelte a wormsi országgyülés a könyveknek a püspökök által eszközlendő birálását. Most 1543 óta az egész birodalom az inquisitió felügyelete alá volt helyezve. Kiadták a tiltott könyvek jegyzékét (index), 1559 óta évről-évre. Nemcsak a könyvkereskedőket, hanem a magánosokat is kényszerítették a tiltott könyvek elégetésére. Az egész, a római hittől eltérő olasz irodalmat úgyszólva kiirtották. Az olasz könyvnyomtatás és könyvkereskedés, mely a renaissance korában oly hatalmas lendületnek indult, ezen bilincs alatt elsatnyult. Csak Velenczében mozoghatott némileg szabadabban a sajtó. A zsinat is tárgyalta az Index kérdését, de mint annyi más fontos ügynek, ennek is eldöntését utolsó ülésében a pápára bízta. Nem szabad csak a katholikus egyházat vádolni türelmetlenséggel. Hasonló módon járt el Kálvin és VIII. Henrik. Még a tudomány barátja, Ferencz király is eltiltotta egy 1535. évi rendeletével a könyvnyomtatást. Csakhogy protestáns részen már a felekezetek különbözősége is némileg szabadabbá és változatosabbá tette az irodalmat. A katholikus censura ellenben minden országban egyforma elvek után indult.