Colombus útjainak térképe.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XII. FEJEZET.
A felfedezések és a térítés.
A portugall foglalás. Albuquerque. – A spanyolok Amerikában. Cortez. Pizarro. – A spanyol gyarmatok berendezése.
A portugall foglalás. Albuquerque.
Mialatt a renaissance és a reformatió egész Európa vallásos és társadalmi állapotát megrendítik, hogy aztán új alapokra helyezzék, épen azok a nemzetek, melyek a régi hitnek és államnak legerősebb oszlopai voltak, messze földrészünk határain túl terjesztve hatalmukat, egyúttal új területet szereztek a katholicismusnak és a lovagvilágnak. A spanyolok és portugallok nagy tengeri vállalatai hozták valóban létre az egyetemes történetet. Politikailag egy nagy világbirodalom megalakulása volt azok eredménye; egyházilag a katholikus vallásnak valóban általánossá válása. Mert ugyanakkor, a midőn a római egyház uralma a germán népek nagy része fölött megszünt, a román népek óriási területeket, számos nemzetet hajtottak uralma alá Amerikában, Ázsiában és Afrikában.
A felfedezésekben részt vesz az olasz is; az olasz nemzet régi tengeri uralmának kifejezése, hogy az új világrész legnagyobb részét a genuai Columbus és a velenczei Caboto nyitották meg, nevét pedig a firenzei Amerigo Vespucci adta. De politikailag és egyházilag egyaránt a hódítás és a térítés szinte kizárólag a spanyolok és portugallok műve.
Kezdettől fogva a vallásos lelkesedésnek ép oly nagy része volt a elfedezők merész hajósjárataiban, mint a kaland és a zsákmány vágyának. Még az irányt is az iszlám elleni küzdelem hagyománya tüzi ki: Kelet elérését, Jeruzsálem elfoglalását. Nem csupán irányt és czélt szab az egyház: a határokat is az állapítja meg a két nagy hajós nemzet versenyében. Columbus első útja után VI. Sándor pápa a spanyol királyok kérésére oly bullát állított ki, melyben az azoroktól nyugotra 100 mérföldre (kb. 400 km.) menő délkört jelöli meg határvonalnak. A mi azontúl nyugotra esik, a spanyoloké lesz, a mi keletre, a portugalloké. Egy évvel később a két királyság ezt a határt úgy állapította meg, hogy a spanyolok része csak a Zöldfoki-szigetektől 370 mérfölddel nyugotra kezdődjék. Így az új Indiák a spanyoloknak jutottak; a régiek és Afrika a portugalloknak. Kevés kivétellel ez az elosztás meg is maradt. Csak Brasilia az új continensen jutott a kisebb nemzetnek, viszont meg a Philippin-szigetek távol keleten a spanyoloknak.
Kétségtelenül hasznára vált ez az elosztás nemcsak a két nemzetnek, hanem a felfedezés ügyének is. Olyan óriási volt az elfoglalandó terület, hogy még így is kimerítette mindkettőnek erejét, hát még ha közöttük való harcz bénította volna őket, vagy csak az egyikre maradt volna az egész feladat megoldása. Így, bár természetesen a véletlen és az egyéni elhatározás sokban közbenjátszott egészben véve tervszerüen ment végbe az európai befolyásnak a távoli tengerekre és földekre kiterjesztése.
Nem kétes, hogy ebben a békés versenyben a kis Portugallia járt elől, s még Columbus nagy tette is, mely aztán bevezette a spanyol hódítást, csak a portugall hajósok tapasztalatai alapján sikerülhetett. Columbust lángesze vitte azon áldásos tévedésre, hogy nyugot felé hajózva aránylag rövid úton elér Indiába; a portugallok ellenben lépésről-lépésre, minden egyes eredményt felhasználva és abból okulást merítve a jövőre nézve, jutottak el India földjére.
Így jutottak el, 67 év telt belé, Madeira szigetétől, Afrika nyugoti partján végig, a Jóremény fokáig. Ismét tizenkét esztendőbe került, míg Vasco de Gama onnét, a keleti part mentén, majd merészen átszelve az Indiai-óczeánt 1498-ban elérte India földjét. Nagy Sándor ideje óta nem járt ott európai hajóhad. És miután az út meg van találva, a portugall király úgy lép fel, mint annak egyedüli haszonélvezője, mint az elért területek jogos birtokosa, a pápai rendelkezés értelmében. Vasco de Gama második útja 1502-ben megszerzi neki felsősége elismerését a malabari part déli részén, Kalikutban, Kocsinban. Csakis a katonai túlsúlyra támaszkodtak: rémületet akartak kelteni, nem tartózkodtak semminemű rablástól, kegyetlenségtől. Első telepök az az erőd volt, melylyel féken tartották Kocsin városát és királyát. A szövetséges királyokat és népeket arra kényszerítették, hogy áruikat, különösen a fűszereket, biztos, megszabott áron szolgáltassák át; a többinek hajóit és áruit szabad zsákmánynak tekinteték. Így alapították meg az első gyarmatbirodalmat 15 hajóval, 1200 katonával. Azt remélhették, hogy India kincsei és fűszerei ezentúl Portugallia egyedüli közvetítésével és hasznával jutnak a világ forgalmába.
Hanem a világkereskedelem útjának ilyetén erőszakos és hirtelen megváltozása mégis nagyobb ellenállást idézett elő, mint a minőt déli India megoszlott és gyenge fejedelmei és törzsei kifejthettek. A fűszereket századok óta megszokott úton, arab hajókon vitték addig a Vörös-tengeren át Egyiptomba, honnét Velencze közvetítésével jutottak Európa piaczaira. Életerében volt tehát megtámadva az arabok, az egyiptomi szultánok és a legnagyobb akkori tengeri hatalmasság gazdagságának forrása. Csakhogy Velencze nem küldhetett hajóhadat az ind tengerekre és különben is lefoglalták erejét az olasz és a török ügyek; az egyiptomiak pedig nagyon elhanyagolták a hajózást. Így az arabok, kiket a portugallok már ott találtak keleti Afrika kikötőiben is, voltak legfélelmesebb vetélytársaik.
Náluk a politikai és kereskedelmi versenyt a vallásos ellentét is táplálta és valójában a portugallok indiai birodalmát lényegében a mohammedánok ellen kellett megalapítani és megvédeni. Viszont a portugallok, a középkor egyik legelterjedtebb mondáját követve, felkeresték János papot, (Presbyter-Johannes), a távoli kelet hatalmas keresztyén uralkodóját. Meg is találták; nem más mint Abyssinia negusa. Egy portugall ember, Pedro de Covilhan, már Afrika körülhajózása előtt eljutott hozzá, Egyiptomon át, de a negus nem engedte őt kimozdulni országából. Az a monda, mely századokon át annyira hatott az emberek képzeletére, a Covilhantól nyert hirek alapján eltünt. Abyssinia megtalálásának egyelőre nem volt semmi jelentékenyebb következése. Bizonyos azonban, hogy a János pap legendája nagyon hatott a portugall kormányra is és erős biztatásul szolgált nehéz vállalata megkezdésénél.
Colombus útjainak térképe.
Gama visszatérése után Emanuel király Almeida Ferenczet küldötte Indiába, húsz hajóval, alkirálynak. Almeida arra fordította főgondját, hogy a kelet-afrikai és indiai főkereskedelmi pontokat erősítésekkel és őrségekkel biztosítsa. Legnagyobb hadi tette az volt, hogy 1509-ben Diu mellett, India partjánál, legyőzte a hatalmas és jól felszerelt egyiptomi hajóhadat, mely odáig eljött, hogy az indus mohammedánusokat segítse és a keresztyéneket elűzze. Almeidának, midőn hazájának e nagy szolgálatot megtette, már letelt alkirályi tisztje.
Felváltására már 1506-ban elküldték Albuquerque Alfonsót, ki azonban hajóhadával külön vállalatokhoz fogott és lehetőleg távol tartotta magát elődjétől. Útjában felfedezte Madagascar szigetét, azután a Vörös-tenger kijárásánál fekvő Szokotora szigetét szállotta meg, majd elpusztította Maszkát városát, akkor Arábia legnagyobb kereskedő központját. De legfontosabb az a vállalata, melynek czélja volt Ormuz városának, a Perzsa-öböl kulcsának, Kelet gyöngyének elfoglalása. A Perzsa-öböl bejáró szorosának egy szigetén épült város az átmenő kereskedésen kívül gyöngyhalászatának köszöné virágzását; kincseit erős őrség, számos tüzérség és nagy hajóhad védték. Albuquerque tisztjei megrémültek az ellenséges hatalom láttán, de a vezér megkisérlette a lehetetlent s lángesze és katonáinak vitézsége itt is győzött. Hat hajójával, több nem volt, legyőzte az ellenséges flottát, aztán ágyuzással megadásra kényszerítette a várost. Csak tisztjeinek lázongása kényszerítette távozásra. Miután alkirály lett, a harmadik nagy szorosra, Malakkára is, mely a kelet-ázsiai tengerekhez és a nagy óczeánhoz vezet, reá tette kezét. Majd 1515-ben véglegesen megszállja Ormuzt. Akkorra ősz szakála már övig ért, mert midőn Ormuzt első ízben kénytelen volt elhagyni, fogadást tett, hogy nem vágatja le szakálát, míg ura nem lesz a városnak. Rövid hét év alatt óriási munkát végzett. Megszállotta az Indiai-óczeánba vezető összes szorosokat és így kizárta belőle a lehető vetélytársakat, annál is inkább, mert keleti Afrika főhelyeit is portugall őrségek tartották megszállva. Erősítéseknek és őrségeknek hosszú sora őrizte az útvonalat Madeirától és a Jóremény fokától Malakkáig. Szinte bámulatos, minő kevés ember birta megteremteni és fenntartani ezt az óriási gyarmatbirodalmat. Mivel a portugall nép nagy gyarmatokat nem alapíthatott, megelégedett a főpontok biztosításával és a kereskedelem monopoliumával és így megalkotta azt a mintát, melyet napjainkban Nagy-Britannia oly tökéletességre emelt.
Osorius püspök, a portugall hőskor történetirója, a két nagy conquistador jellemzésében megemlíti az Almeida és az Albuquerque politikája közti különbséget is. «Mindkettő egyaránt nagylelkű, hatalmas tehetségü, egy czél után törő férfiú, de nem egy módon igyekeztek azt elérni. Mindegyik egyaránt kész volt arra. hogy Krisztus vallásáért és Emánuel király hatalmáért, ha kell, életét is feláldozza, s mindegyik dicsőségért, halhatatlanságért küzdött. A különbség köztük abban állott, hogy Almeida nem tartotta czélszerünek a városok elfoglalását, mert azáltal az erő szétforgácsoltatik, mivel neki az a feladata, hogy a tengeren uralkodjék. Úgy gondolkodott ugyanis, hogy a ki a tengernek ura, az egész Indiával rendelkezik. Legnagyobb gondja tehát a tenger volt, s ha volt egy biztos hajóállomása, a többivel nem sokat törődött. Lehetetlennek tartotta ugyanis, hogy évenkint annyi segédcsapatot küldhessenek Portugalliából, a mennyivel sok várat lehessen állandóan megszállani. De ha meg is tenné ezt valaki, az a portugall erőt, mely együtt oly félelmes, szétszórtan az ellenségnek szolgáltatna ki. Albuquerque ellenben, azzal a nagy reménnyel, melyet csak a lélek kiváló emelkedettsége táplálhat, nemcsak a jelen biztosságára gondolt, hanem a jövő hatalom nagyságára is. Nem azon járt az esze, hogyan lehetne évenkint sok borsot szállítani Portugalliába, hanem azon, hogy egy birodalom alapjait rakja, le. Minthogy oly távoli volt a segítség, sok gyarmatot igyekezett alapítani India különböző vidékein, hogy népe megszaporodván, ott állíthasson sereget. Nem hitte, hogy biztos lehessen a tenger fölötti uralom, ha a szárazföldön nincs szilárd hatalma. A legnagyobb hajóhadat is tönkre teheti egy vihar, de ha van szárazföldi erő, könnyű új hajóhadat felállítani és a tenger uralmát visszaszerezni. Veszélyesnek tartotta az egész hajóhadnak egy szűk helyen tartását, különösen ott, hol terméketlen a föld. Kocsin és Kananor birtokát nem tartotta elégnek, mert nem az a biztos hely, melyre egyedül támaszkodnak, hanem az, mely sokfelől kaphat segítséget. Több hely elfoglalása pedig nemhogy gyöngítené a tenger fölötti uralmat, hanem inkább megszilárdítja azt, mert így a hajóhad több kikötőre talál és több anyagot nyer hajóépítésre. Végre ő, ki nem egy emberöltőre, hanem ha lehet, mindenkorra meg akarta alapítani India birodalmát, oly város alapítására gondolt, melynek nagyszámú népe maga teremthet elő sereget, az esetre, ha a távoli anyaországból nem jöhet idejében segítség. Goa alapítója ő lett, úgy mint Romulus Rómáé és Theseus Athéné.»324
A kereskedelmi telep és a gyarmatpolitika közti elvi különbség nyilatkozik e jellemzésben. Világos, hogy Almeida eljárása jobban megfelelt Portugallia helyzetének, de az is kétségtelen, hogy nagyszerü eredmény csak azon az úton volt elérhető, melyet Albuquerque jelölt ki.
Albuquerque halálakor, 1515 végén, meg volt teremtve az a keret, melyen belől a portugall gyarmati birodalom azután mozgott, de melyet a nemzet csekély száma és a nagy távolság miatt soha sem volt képes egészen betölteni. Emmánuel király bölcsesége és Albuquerque lángesze lehetővé tették a nagy sikert, de annak elérése a portugall hősiességnek volt műve. A kis nemzet teljes elszántságot vitt a küzdelembe; mindegyik harczosa felért egy egész csapattal. A vitézségnek és a vallásosságnak egyesülése teremtette azt a csodát, melyet Camoens oly szépen énekel meg nemzetének nagy eposában: a Lusiadában. Az európai, a keresztyén ember túlsúlya, uralomra termettsége más fajokkal szemben csakis akkor válik nyilvánvalóvá. Mert a portugalloknak nem barbarok ellen kellett küzdeniök, hanem épen egy ősrégi culturának kiváló képviselői: hinduk; perzsák, arabok ellen. Goa, az indiai alkirály székhelye, melyet Albuquerque alapított egy kis szigeten, körülbelől a Malabar-part közepén, egy századon át politikai és kereskedelmi központja maradt az európai uralom alá jutott Indiának és a térítésnek is legfőbb kiinduló pontjául szolgált. Már Albuquerque megkezdte a diplomatiai és kereskedelmi összeköttetést egyrészt Perzsiával, másrészt a hátsó indiai Sziámmal. Még azt a merész, de valóban lángeszü tervet is tulajdonítják neki hogy a Nilus vizének elvezetése által pusztává akarta tenni Egyiptomot, és így megsemmisíteni a mohammedán erő leggazdagabb forrását.
A spanyolok Amerikában. Cortez. Pizarro.
A felfedezések és gyarmatalapítások modern történetében a portugallokat illeti meg az első hely, úgy vállalataik tervszerűségét nézve, mint azt a tényt tartva szem előtt, hogy nekik sikerült először, távol Európától oly birodalmat alapítani, melyben az európaiak katonai elsőségét fényesen kimutatták és mely egyúttal új irányba terelte a világkereskedelem útjait. Portugallia királya az egész világ előtt be akarta mutatni új birtokainak mesés fényét, midőn 1514-ben nagy követséget küldött X. Leo pápához. A követséget Tristan d’Acunha vezette, ki maga is járt keleten és kinek nevét mai napig is fenntartja a tőle felfedezett sziget. A követség ünnepélyes menetben jött az örök városba, hozva a gazdag, soha nem látott ajándékokat. A perzsa lovakon bennszülöttek ültek, nemzeti ruhájukban. Ehhez járult számos misemondó ruha, aranynyal s drágakővel ékes, sok szent edény és egy remek oltárborító. Midőn a palotába értek és a pápa az ablakhoz lépett, egy óriás elefánt megállott, letérdelt és háromszor meghajolt előtte.325 Ily módon ismerte meg az irodalmi világ az újonnan elért földek gazdagságát, ily módon léptek újra Európa szine elé a távoli földrészek emberei és terményei. Nem is győzték összehasonlítani a pápaságnak bemutatott ezen hódolatot a régi római imperatorok triumphusaival. A hálás pápa aztán egy oklevelet állított ki, melyben a portugall királynak adományozza nemcsak a hitetlenektől ezután elfoglalandó királyságokat és szigeteket a Bojador fokától az Indiákig, hanem a még felfedezetlen és a pápától nem is ismert részeket is. (1514 nov. 3.).
Épen ez az év, az, mely a gyorsan felviruló portugalliai gyarmatbirodalomnak még beláthatatlan nagy és fényes jövőt látszott igérni, egyuttal az, melyben a Columbustól megkezdett spanyol felfedezés és hódítás először jut túl a kezdet nehézségein.
Hispaniola volt a spanyolok első nagyobb birtoka, kívüle csak Porto Rico és Jamaika szigetei voltak jelentősek. Cubát még alig ismerték, csak 1515-ben alapította Diego Velasquez Puerto de Cardenast, melynek nevét egy évvel később Habanára változtatták. Így még az Antillákat nem is ismerték teljesen, nemhogy birtokba vették volna őket. A szemben levő szárazföld partjain jártak ugyan, de az éghajlatot nem igen tűrték és a bennszülött harczias karibok sokkal erősebb ellenállást fejtettek ki, mint a gyöngébb szigetlakók. Csak Antiguában maradt meg néhány spanyol Vasco Nunez de Balboa vezetése alatt.
Balboa azt hallotta a bennszülöttektől, hogy délfelé nagy tenger terül el és annak mellékén van az aranyország. Megindult néhány kísérővel, s őserdőkön át 1514 elején eljutott a Nagy-óczeánhoz, melyet déli tengernek nevezett. Így jutottak el körülbelől egy időben, a, portugallok kelet, a spanyolok nyugat felől a leghatalmasabb világtengerhez. «Balboa hosszú fáradalmak után előresietve feljutott egy magas hegy tetejére és onnét látta meg a tengert. Köveket halmoztatott ott össze emléknek és birtokba vette a hegyet, lement a partra, odahivta jegyzőjét s birtokba vette az óczeánt katholikus Ferdinánd nevében. A kazikát pedig, ki vezette, a keresztségben azután nevezte el, kire szállandó volt mindezen hatalom Európában és Amerikában, Károly után.»326
Az új földrész, melyet eleinte India egy részének néztek, s a szerint nevezték is Nyugot-Indiának, ebben az időben nyerte végleges nevét. A firenzei Amerigo Vespucci 1504-ben egy portugall vállalattal ott járt az Orinoko vidékén, a szárazföldön, hogy megkeresse az átjárót Ázsia felé és kiadta úti leirását. A német Hylakomelas ennek alapján nevezte el térképén ezt a földet Amerigo földjének, Amerikának. De sok ideig használatosabb volt az Indiák neve, és csak később, midőn Magelhaes körülhajózta a földet, látták be, hogy az «új világ» külön földrész.
Az eddigi eredmények még csak élesztették a spanyolok kalandozási vágyát és kedvét. «A spanyolok lelke nyugtalan és mindig nagyratörő», mondja egy akkori író.327 Az Indiába vezető útnak és még inkább az annyiszor közelnek hirdetett aranyországnak (Eldorado) és az örök ifjúság forrásának keresése lázban tartotta a lelkeket. Az Antillák kormányzói évről-évre küldtek ki expeditiókat; az anyaország egész kalandvágyó ifjusága oda kezdett özönleni. Így jutottak el 1512-ben Floridába, így öt évvel később Yukatán félszigetére. Ott már nagyobb műveltségnek, városoknak, sürű és jólétben élő népességnek jutottak közelébe és hallottak az aztekok nagy birodalmáról, Mexikóról. Ennek felfedezésével és meghódításával bizta meg Velasquez, a cubai kormányzó, Cortez Fernandót, ki szerencsét próbálni jött az új világba. Volt vele tizenegy kis hajón 110 hajós, 533 spanyol katona, köztük 32 nyilas, 13 puskás, 10 ágyú és 16 ló. Az utolsó perczben Velasquez meg akarta vonni Corteztől a parancsnokságot, de ez neszét véve a dolognak, gyorsan indult neki a világtörténet egyik legmerészebb kalandjának.
Mindaddig az európaiaknak csak a műveltség igen alacsony fokán álló vörösbőrűekkel volt dolguk. Az éghajlat és távolság nehezebbé tették a hódítást, mint a minden állami közösség nélkül élő lakosok. De Yukatánban, még inkább Mexikóban meg kellett győződniök arról, hogy az indiánok sajátságos és aránylag igen magas műveltséget is képesek voltak kifejteni. Akár Ázsiából jövő mongol törzsek alakultak itt át külön ethnographiai egységgé, akár phoeniciaiak, karthagóiak és normannok is járultak a népesség alakulásához és műveléséhez, bizonyos, hogy az új világon szinte annyi fokozata volt található az emberi életmódnak és a culturának, mint az ó világon. Különösen Közép-Amerika volt szinhelye sok népvándorlásának és mindig újabb meg újabb állami és vallásos alakulásoknak. Yukatánban már a spanyolok odaérkezése idejében romban hevert sok nagy város, melyek épületeit és feliratait csak mostanában kezdik magyarázni és fejtegetni, de, eddig legalább, nagy eredmény nélkül. A XIV. században kezdett hatalomra jutni az aztekoknak északról bevándorolt, addig nagyon szegény, szolgasorsban élő törzse. Ők alapították Mexikó városát, alattvalóikká tették a már letelepedett békésebb népeket, s idővel átvették műveltségöket. Csak vallásuk maradt a régi. Százával, ezrével hozták az emberáldozatokat a hadistennek, Viczlipuczlinak. Az alávetett népek, a toltekok, a régibb civilisatió létrehozói, csak nehezen tűrték az azték igát. Egy volt a reményük: az, hogy mesés törvényhozójuk, Kveczalkoátl, ki századok előtt eltünt, visszatér kelet felől és megdönti a bitorlók uralmát.
Az uxmali templomromok Yukatanban.
El is jöttek keletnek halvány arczú, szakállas fiai, kik a villámmal és dörgéssel rendelkeztek, mint fegyverrel és szárnyas hajókon járták be a tengert. Cortez a mint partra szállott, hatni akarván a nép képzeletére, fegyvergyakorlatot tartott. A benszülött nép az európaiakat, lovasaik és ágyúik miatt magasabb lényeknek nézte. Aztán tábort ütött azon helyen, hol később Vera Cruz épült, készült a harczra és egészen megnyerte legénységét. A tengerpart helytartója azonnal hirt adott Montezumának, az azték királynak és bennszülött festők lefestették a jövevényeket. A király ismételten is felszólította, távozzék országából, de Cortez nem tágított. Összeköttetésbe lépett a szomszéd törzsfőkkel, kik hozzá pártoltak. Különösen nagy segítségére volt egy előkelő nő, ki fogságába esett, de kit aztán kedvesévé tett és ki keresztyénségre térve Marina nevet nyert. Ő volt legmegbizhatóbb tanácsosa és tolmácsa. Midőn aztán első sikereiről hírt adott Károly királynak, hogy a cubai kormányzó vádjait megelőzze, elhatározta, hogy megindul Mexikó ellen. Hiába jöttek Montezuma újabb követei gazdag ajándékokkal: Cortez hajthatatlan maradt. Még egy kisérletet tett, hogy katonái elszántságáról és ragaszkodásáról meggyőződjék. Kiadta a parancsot, hogy hajóra szálljanak. A katonák zúgtak; folytatni akarták a vállalatot. Erre Cortez lemondott a fővezérségről. Katonái újra megválasztották fővezérnek és főbirónak, míg a király nem rendelkezik. Cortez elfogadta a tisztet, lefejeztette azt a keveset, ki Velasquezzel tartott, s annak kifejezésére, hogy számukra csak a diadalban van menekülés, elégettette a hajókat. Őrséget hagyva Vera Cruzban, csak 15 könnyű lovassal, 500 gyalogossal és 1300 indiánussal indult meg az óriási, népes, harczos azték birodalom meghódítására (1519 augusztus 16-án).
Cortez Ferdinand éremképe.
Eredeti nagyság. A berlini királyi éremgyüjteményben.
Az azték birodalom a két óczeán közti nagy fensíkon, Anahuákon terült el. A főváros a fensík déli részén épült, egy tó szigetén, örök hóval fedett tűzhányó hegyek közt, termékeny völgyben. Ez a város, Tenochtitlan, a mai Mexikó közelében, volt az aztékok főhelye, urok, kit a spanyolok császárnak neveztek, innen uralkodott alattvalói és azon számos hűbéres fejedelem és város fölött, melyet őrségekkel tartott féken. Mert bárminő erősnek látszott is az állam, a hódítók és legyőzöttek közt még nem szünt meg az ellentét és ennek felismerése és felhasználása volt Cortez vállalata sikerének tán leghatalmasabb eszköze.
Látszólag azonban béke és rend uralkodott; Montezuma akarata érvényesült mindenütt. A régi műveltség eredménye gyanánt nagy tökéletességre vitték a földművelést, különösen a kukoricza és maniok-gyökér termesztését és az ezüst bányászatot. Mindenfelé népes városok emelkedtek, magas falakkal, aranyos tornyokkal. Miattuk, egészen európai szinök miatt, nevezték a felfedezők az országot Új-Spanyolországnak. Az egész cultura annál bámulatosabb, mert sem házi állatuk nem volt, a pulykát kivéve, sem pedig a vasat feldolgozni nem birták. Fegyveröket, nyilaikat és szekerczéiket obsidiánból, egy igen éles lemezekre hasadó kőből készítették, melyet a vulkánok kihült lávájában találtak. Ruházatuk gyapotból készült, melyet igen finoman tudtak feldolgozni. Az egész országot hatalmas kőutak szelték át, összekötve a nagy városokat és a tengerpartokat, és a királynak nagyon kifejlett posta állott rendelkezésére. Bámulatos, hogy kőkorszakbeli eszközökkel, rabszolgamunkával, érintkezés nélkül más fejlettebb országokkal, mégis oly magasra birtak emelkedni, mint a régi Egyiptom vagy Assyria.
Itt is hatalmas papi osztály, erős egyházi szervezet állott a királyság mellett. Hittek egy legfelső lényben, de legjobban, ép úgy, mint Egyiptomban, az alsó istenségeket tisztelték. Viczlipuczli, kinek Mextli is volt a neve, adott nevet az egész országnak. Tisztelete vad és vérengző volt, s a mexikói hadistennek több embert áldoztak föl, mint hajdan Bálnak és Molochnak. Nagy számmal áldoztak oltárán gyermekeket és hiteles történetírók szerint évenkint 20,000-re ment az áldozatok száma. Az áldozás nagy ünneppel járt, a nép vad rajongással nézte a vérengzést, azt hitte, hogy a szenvedők egyenesen a mennyországba jutnak. A halálra szenteltnek a pap egy obsidiánkéssel felvágta a mellét, kiszakítá szivét és a bálvány szájába tette, vagy elégette. Oly nagy volt a fanatismus, hogy tisztán azért is viseltek háborút, hogy a foglyokat feláldozhassák.
Látható ebből, minő szoros összeköttetésben állott náluk a harcziasság a hittel. Ki az isteneket híven szolgálta, értök esett el a harczban, vagy mint áldozat halt meg, a mennyországba jut. A többi elhúnyt örök sötétségre van kárhoztatva. A papságnak igen nagy volt a hatalma és száma. Csak magánál a tenochtitlani főtemplomnál 500-an szolgáltak. Hierarchikus felosztásban éltek, részben zárdában laktak, pontosan előirt szabályok szerint, folytonos ima és mosakodás közt. A két főpapot maga a király nevezte ki. Templomaik (teokalli) gúla alakban emelkedtek, rendesen négy lépcsőzetben; négy oldaluk szorosan a világtájak szerint volt irányozva. A bálványok és azok oltárai a templomok lapos födeléből kiemelkedő tornyokban állottak. A szent tűznek soha sem volt szabad kialudnia. A fejedelmek jámborsága nagy javadalmakkal ruházta fel a templomokat, azonfelül a termés zsengéit is a papok kapták, kik viszont feleslegöket a szegényeknek adták.
Egyáltalában meglepő a zord, vérengző vadságnak s a műveltségnek és értelmességnek ez a különös vegyülete. A tudományt sem hanyagolták el, de az természetesen egészen a papság kezében volt. Az előkelőket a papok nevelték; még a leányok tanítására is fordítottak gondot. Képekkel irtak, mint a régi egyiptomiak, csakhogy ezen hieroglypheknek mai napig sem találták meg a kulcsát. Naptáruk igen nagy pontossággal volt szerkesztve. Az évet 3651/4 napra szabták meg és 18 részre osztották. A hagyományoknak, a mythosoknak is a papok voltak őrzői. Ezek közt a történetileg legfontosabb volt a Kveczalkoátlról szóló, mely mintegy előre hirdette, hogy az országot keletről jövő, világos szinű emberek fogják meghódítani.
Ez a mythos ép annyira megkönnyítette a spanyolok előrehaladását, mint a mennyire az aranyországról és az ifjúság forrásáról szóló mondák, felhevítve az európaiak képzeletét, képesekké tették őket a legnagyobb fáradalmakkal és veszélyekkel való megküzdésre. Az igazsághoz vezető út nem egyenes és visszariasztóan meredek, kell hogy az ábrándok és a mese virágai takarják az ösvényeit. Ezek a geographiai mondák ép oly szerepet játszanak a felfedezések történetében, mint a csillagjóslás a tudományos csillagászatnak, a bölcsek köve a tudományos vegytannak előkészítésében és megalapításában.
Cortez mindenesetre nagy hasznát vette annak a néphitnek, mely benne és hadában felsőbb lényeket látott. Ez a hit bénította meg eleve is Montezumának és népének ellenállását, ez egyengette a spanyolok útját, jobban minden fegyveröknél és vitézségöknél.328
Vera Cruztól a fensík gyönyörű lejtőjén hatoltak előre a spanyolok, körülbelől azon az úton, melyen korunkban Miksa császár expeditiója járt. A mexikóiak mit sem tettek az út megnehezítésére, még a szorosokat sem erősítették meg. Ellenállás nélkül jutottak el Tlaszkaltekál (Tlaszkala) köztársaságába, mely fentartotta függetlenségét és ellensége volt Montezuma birodalmának. Ez a szabad ország, melyet büszke nemesség és harczias parasztság védett, hosszas tanakodás után szembe szállott a spanyolokkal. Corteznek három csatában kellett őket legyőzni. «Bizonyos, hogy aznap a jó Isten harczolt velünk, irja a vezér, hogy oly nagy emberi sokaság ellenében, melyet lángoló szavakkal buzdítottak csatára, s mely annyiféle fegyverrel harczolt, épek és szabadok maradhattunk.» A tlaszkalaiak elismerték a spanyol király felsőségét és barátjokul fogadták Cortezt. Magát a várost nagyságra és erősítésre nézve Granadához hasonlítja, csakhogy sokkal inkább bővelkedik eleségben. A tartomány minden foltja meg volt művelve és az állam az olasz köztársasághoz hasonló, mert nincs urok, sokan vannak az urak és mind egy városban laknak. Itt huzamosabb ideig időztek, a spanyolok összeházasodtak az előkelő családokkal és nejeik felvették a keresztyén hitet. Midőn 6000 tlaszkalaitól kisérve elindultak, Montezuma ujabb követsége jött, felajánlani hódolatát és évi adót, csak térjenek vissza. Cortez még is tovább ment Cholulába, Kveczalkoátl tiszteletének főhelyére, hol nagy örömmel fogadták. Marina azonban meghallotta, hogy éjjel meg akarják támadni a spanyolokat. Cortez ennek hirére levágatta az előkelőket, kik nála tisztelegtek és prédára bocsátotta a várost. Igy aztán az elrémített nép szintén a spanyolokhoz csatlakozott. Tovább mentek a zord fensíkon, hol csak a postaállomások nyújtottak védelmet és végre november elején eljutottak Mexikó völgyébe.
A főváros egy nagy tó északi részében levő szigeten épült; három erős töltés kötötte össze a szárazfölddel. Házainak számát 60,000-re tették. Minden talpalatnyi föld művelés alatt állott, virágzó városok váltakoztak szép ligetekkel és dús mezőkkel. A spanyolok tündérországban képzelték magukat; a királyi vadaskertek és halastavak pompája még jobban felizgatta képzelődésöket és semmi áron nem állottak volna el azon szándéktól, hogy ennyi fény és gazdagság fészkébe bejussanak. A mint a város közelébe értek, ezer előkelő férfiu járult a vezér elé és hírül adta, hogy maga Montezuma jő fogadására. El is jött a király fényes kisérettel, pompás zsölyén ülve országnagyoktól környezve. A találkozásnál Cortez nyaklánczát átadta a királynak és átvette annak leírhatatlan gazdag ajándékait. Aztán egy nagy palotába vezették a spanyolokat a királyi vár és a nagy templom közelében. Montezuma beszédében elismerte, hogy a spanyol király mint Kveczalkoátl utóda, az ő igaz ura. Kijelentette aztán, hogy az ő házai is csak kőből és földből valók, nem aranyból és ő sem Isten, hanem ember, mint más. Gondja volt arra, hogy vendégei semmiben se lássanak szükséget. Csak a templomból szállásukig elható irtóztató emberi vérszag bántotta a nagy király vendégeit.
Mégsem történt minden Cortez kivánsága szerint. Az óriási város mintegy elnyelte a maroknyi spanyol hadat. Mégis csak Montezuma és a papok akaratától függött, mikor forduljon ellenök a nép. Nemcsak az óriási zsákmány reménye nem valósult meg, hanem életök sem volt biztonságban. De Cortez nem volt az az ember, ki féluton megáll. Látta, hogy minden a királyon mulik és mint V. Károlynak irja, úgy itélte, «hogy a spanyol felségnek és a mi biztonságunknak szolgálna, ha fejedelmök kezünkben van, hogy ne legyen szabadsága megingani felséged hódolatában. Annál is inkább, mert velünk spanyolokkal nehéz bánni és összeférni, s ha mi sértjük őt, hatalma szerint annyi kárt okozhatna bennünk, hogy még hirmondónk is alig maradna. De aztán, ha magamnál tartom, országai is mind könnyebben hódolnának meg felségednek, a mint az meg is történt.»
Alig hogy merész tervét agyában kezdte forgatni, ujabb oka támadt annak végrehajtására. Hire jött, hogy a bennszülöttek fellázadtak a veracruzi őrség ellen és több spanyolt megöltek, állítólag Montezuma parancsára. Ezért Cortez hat nappal megérkezése után csak öt emberétől kisérve elment a palotába. A király szivesen fogadta, eltréfált vele és gazdag ajándékokkal halmozta el őt és társait. Kijelentette, hogy a lázadásban nem volt semmi része és mindjárt követeket küldött pecsétjével, hogy a tetteseket megbüntessék. Ezt Cortez megköszönte, «mivel köteles vagyok felségemnek beszámolni minden spanyolról, ki velem jő ide», aztán felszólította a királyt, jöjjön vele lakására, nem mint fogoly, hanem saját szántából, míg az igazság kiderül. Ezen sokáig vitatkoztak, de utoljára az a kényúr, ki addig tán sohasem hallott ellenmondást, meghajolt a kalandor vasakarata előtt. Elhagyta palotáját és Cortezhez vitette magát zsölyéjén. A mint vitték, összegyült a nép, hogy bosszút álljon, de ő vidáman intett, hogy meggyőzze hiveit szabad elhatározásáról. Cortez azonban igen udvariasan bánt foglyával, meghagyta egész kényelmét, cselédségét és tanácsosait. Csak arra volt gondja, hogy az eszes és bátor tanácsosok helyébe gyávák lépjenek. Még arra is rá birta, hogy hűséget esküdjék a spanyol királynak, «úgy mint a többi király», sőt tisztjeinek is megparancsolta, hogy példáját kövessék. Még a vad spanyolok is könnyeztek, látván a hatalmas úr önmegadását. Még palotájának zsákmányra bocsátása sem törte meg bizalmát. Egyben azonban nem engedett: őseinek isteneiről lemondani nem akart. Midőn Cortez erőszakkal is le akarta rontani a bálványokat, az egész nép felzúdult és a király kijelenté, hogy most már az istenek előtt és ő előtte is kivánatos távozása. Cortez ezt meg is igérte, csakhogy előbb hajókat kell építtetnie. Azt remélte, hogy időközben segítsége érkezik Spanyolországból.
Cortez mexikói hódításának térképe.
Csakugyan jött akkor spanyol sereg Mexikó területére, csakhogy Velasquez küldte ő ellene. Narvaezre bizott 18 hajót, 800 gyalogost, köztük 80 puskást, 80 lovast és 12 ágyut, hogy Cortezt fogja el és folytassa helyette vállalatát. Mihelyt Cortez e veszedelemnek neszét vette, eltávozott Mexikóból, csak 140 embert hagyva Montezuma őrzésére és a tengerparthoz sietett. Narvaez, tulnyomó erejében bizva, elvetett minden alkut. Közben Cortez ajándékokkal és igéretekkel megnyerte az ellenfél katonáit, majd megtámadta és elfogta Narvaezt, kinek katonái majd mind Cortezhez szegődtek. Így lélekjelenlétével és vitézségével ezt a nagy veszélyt is javára fordította. (1520 máj. 27.) Az új csapattal együtt most már 1200 vitézzel rendelkezett.
Montezuma, Mexico utolsó királya.
Régi metszet után.
Győzelme után azonnal vissza kellett fordulnia a fővárosba. Helytartója, Alvarado, távollétében úgy akart eljárni, mint Cholulában. Azt hivén, hogy a nemesek egy nagy ünnep lelkesedését a spanyolok megtámadására akarják felhasználni, reájuk tört, a mint fegyertelenül vallásos tánczot jártak és leölette őket. Ezzel vége szakadt minden összeköttetésnek spanyolok és benszülöttek között. A nemzeti pártnak élére Montezuma öcscse, Kuitlahnak állott, s azonnal megkezdte a spanyolok ostromát. Ezek és velök Montezuma is úgy fogadták Cortezt, mint szabadítójukat. Most már sikeresebb volt a védelem, sőt Cortez a szomszéd főtemplomot is elfoglalta és leromboltatta. De a vallásáért küzdő nép harczi vágyát ez sem lohasztotta, ezeren meg ezeren tódultak az ostromhoz, míg ellenben a spanyolok fogytak és Cortez maga is megsebesült. A végveszélyben Montezuma közbenjárásához fordult. A szerencsétlen uralkodó a palota tetejéről szólott népéhez. Azt igérte, hogy a spanyolok elvonúlnak, ha többé nem támadják őket. A nép egy kis időre lecsendesedett, majd új erővel tört ki a harczi szenvedély és a mexikóiak kő- és nyílzáporral borították el királyukat, ki oly könnyen mondott le nemcsak a saját szabadságáról, hanem nemzete függetlenségéről is. Montezuma halálosan megsebesült és néhány nap mulva meghalt. Vele sirba szállott a spanyolok egyik főtámasza; most már saját erejökkel kellett hódítaniok, nem a fogoly fejedelem tekintélyével. A háború most már irtó harczczá lett, de viszont a spanyolokat sem kötötte már le semmi tekintet. Ujra megindult a harcz. Egy közeli templom magas tornyáról vetett kövek nagy kárt tettek a spanyolokban. Cortez oda hatolt vitézei élén, de minden lépcsőt véres tusa árán kellett elfoglalnia. Végre győzött és felgyujtatta a templomot. De be kellett látnia, hogy a dühtől tomboló óriási tömeg közepett nincs maradása és elhatározta a visszavonulást a nyugoti töltésen át. Tudta, hogy a hidakat felszedték és ezért hordozható fahidat vittek magukkal a spanyolok a gát három nyílásán való átkelésre. Julius elsejének éjjelén indultak el és szerencsésen átjutottak az első nyíláson. De az őrök fellármázták a várost, egyszerre felhangzik a templomokban a hadi isten nagy dobjának szava, naszádok lepik el a tavat, nyílzápor borítja a spanyolokat, kik a keskeny gáton alig mozdulhattak. Ott kellett hagyni a hidat, a második és harmadik nyiláson podgyászon, ágyúkon, hullákon át igyekeztek menekülni a nagy zűrzavarban. Csak élete mentésére gondolt mindenki. Midőn Cortez a parthoz ért, alig vette körül katonaságának fele és e közt is alig volt sebesületlen. A lovak, ágyúk, kincsek mind odavesztek. Mai napig «noche triste»-nek, szomorú éjnek nevezik Mexikóban ezt az éjjelt. Cortez könnyezett, a mint reggel látta serege romjait. Fogságba esett társait a nép örömrivalgása közt áldozták fel, Huiczilitopochtli tiszteletére. Az egész nép lázadása, az a veszély, mely visszavonulását minden lépten-nyomon kisérte, a megmaradtaknak is ezt a sorsot helyezte kilátásba. De azért megmaradt szándékánál, nem gondolt másra, mint a város, az egész birodalom meghódítására. Egyelőre Tlaszkalába vonult, pihentetni seregét. Útközben Otumbánál nagy mexikói sereg állotta útját. «Azt hittük, hogy elérkezett végső napunk, oly számos volt az ellenség és oly kevéssé állhattunk ellen sebesült s kimerült voltunkra.» De azért bátran támadott, bár kisded csapatja csaknem elveszett az ellenség tömegében.
A harcz közben eszébe jutott, hogy a mexikóiak hite szerint a birodalmi zászló sorsától függ a csaták sorsa. Néhány vitézével annak rontott és leszúrta a zászlótartót. Ennek láttára futásnak indult a mexikói sereg (1520 okt. 7.) és Cortez bízton érkezett Tlaszkalába, mely reménye fölött mindig hű maradt hozzá. Itt a sereg megpihenhetett, bár az addigi veszteségek nagyon lelohasztották harczi kedvét és különösen Narvaez volt társai zúgolódtak. De Cortez állhatatos maradt és midőn uj csapatok jöttek Cubából és Jamaikából, elbocsátotta az elégedetleneket. Épen ezen válságos időben, 1520 okt. 30-án kelt második jelentése, melyben csodás tetteit és viszontagságait elbeszéli királyának. A tlaszkalaiak és más benszülött törzsek támogatása képessé tette arra, hogy ismét hozzáfoghasson nagy terve megvalósításához.
Cortez vértezete.
A madridi fegyvergyüjteményben.
Félévvel a szomorú éj után, karácsony másodnapján Cortez ujra megindult a főváros ellen, kisérve 10,000 tlaszkalaitól és más szövetségesektől. Volt 40 lovasa, 550 gyalogosa, köztük 80 puskás és íjász és 8–9 ágyúja kellő puskaporral.329 Közben Kuitlahnak, ki ügyesen és bátran készült a védelemre, meghalt, a spanyoloktól az ujvilágba hozott és ott nagyon dühöngő himlőben s utódjául hozzá méltó unokaöcscsét, Kvatimoczint kiáltották ki. Hogy a spanyolok megtámadhassák a szigetvárost, hajókra volt szükségük. A hajók alkotó részeit 8000 tlaszkalai rabszolga hurczolta a tó partjáig. Ezt az időt Cortez arra fordította, hogy Tenochtitlant elzárja a többi birodalomtól. Meghódította a tó mellékét; Tezcuco, egy külön fejedelem székhelye, megadta magát harcz nélkül. Végre elkészült 14 hajója és ezek elseperték a mexikóiak könnyü kanotjait. Most hozzá lehetett fogni a város ostromához, mely egész sajátságosan ment végbe és mely a védők halálmegvetését és kétségbeesett vakmerőségét, valamint a támadók vitézségét és hadi művészetét illetőleg méltán hasonlítható Carthago és Jeruzsálem ostromához, a rómaiak által. Annyiban is megáll a hasonlítás, a mennyiben számos benszülött, egy történetíró 240,000-ről beszél,330 segítette a spanyolokat, hogy lerombolhassák régi elnyomójukat.
A spanyolok mindennap benyomultak a gáton át a városba, elégették annak egy részét, s ismét visszamentek táborukba. «Azt fogja hinni felséged, így magyarázta eljárását Cortez, hogy részünkről jobb lett volna megszállva tartani a sánczokat és árkokat, mintsem azokat mindennap új fáradsággal és veszélylyel újra elfoglalni. De ez sehogy sem lehetett, mert erre csak két módunk lett volna, vagy az, hogy táborunkat a főtemplom tetejére helyezzük, vagy hogy éjjel őriztessük a hidakat. Mindegyik veszélyes és különben sem lett volna hozzá erőnk. Mert ha a városban táborozunk, először is megtámadnak mindenfelől, mert ők sokan voltak, mi kevesen és elviselhetetlen lett volna a munka. Őröket a hidakra pedig nem állíthattunk, mert estére holtig fáradt volt minden spanyol.» Egy álló hónapig tartott ez a rombolás, míg végre a sereg zúgása rohamra birta az óvatos vezért. Egy évvel első vereségök után, 1521. jul. 3-án, ujra rohantak a gáton át, de Cortez parancsa ellenére nem tömték be annak egy nagy nyílását. A mexikóiak eleinte hátráltak, később azonban visszaszorították a spanyolokat, kik közül sokat elnyelt e mélység, mások a vad ellenség kezébe estek. Cortezt is megfogták már, de Christobal de Oleas tulajdon élete árán megmenté vezérét. Az elfogott 62 spanyolt a mexikóiak ez éjjel feláldozták. A spanyolok távolból nézhették a borzasztó látványt és remegő szívvel véltek reáismerni egyik-másik társuk jajkiáltására.
Cortez most más tervet követett. Mindennap földig lerontatta az elfoglalt házakat. Ily módon tönkre ment a város háromnegyed része, de a negyedikben még makacsul védekeztek, bár nagyon zaklatta őket az inség. Egy nap 40,000-et öltek le közülök, különösen a szövetséges indiánusok kegyetlensége idézte elő ezt a borzasztó vérontást, a spanyolok pedig hiába tartották őket vissza. «Sehol a világon nem volt még oly iszonyú és természetellenes kegyetlenség, mint e föld szülöttjeinél.» Aznap este még visszamentek a spanyolok, a temetetlen hullák rothadása kiűzte őket a városból. Másnap, augusztus 13-án történt a város teljes megszállása. Kvatimoczin fogságba esett. Minthogy a spanyolok sokkal kevesebb kincset találtak, mint remélték, arra kényszerítették vezéröket, hogy vonassa kínpadra a fogoly királyt, úgy majd kivallja, hová rejtette kincseit. Cortez lovagiassága fellázadt e szándék ellen, de mégis kénytelen volt engedni. Csak miután a király egy barátja meghalt kínzás közben, menthette meg foglyát. Igazi indiánus lévén, Kvatimoczin stoikus nyugalommal tűrte a kínt. Midőn társa nyögését hallotta, csak azt mondta: hát én mulatok, vagy fürdőben vagyok?
Ezzel be volt fejezve az egész birodalom meghódítása, melynek nagy része megszokta, hogy Mexikóból kormányozzák, másik része pedig Mexikó elleni gyűlöletből már előbb csatlakozott Cortezhez. A nagy hódító azonban még nem tartotta befejezettnek művét. Midőn megtudta, hogy Mexikótól nyugotra is nagy tenger terül el, oda is küldött embereket. «Mert, mint királyának írja, szörnyen kivántam ezt, tudván minő nagy haszna lesz abból Felségednek. Ugyanis mindazok, kiknek van valami tapasztalatuk az indiai hajózásban, biztosan hiszik, hogy ha erre felfedeznék az indiai tengert, felfedeznének benne számos szigetet aranyban, drágakövekben és füszerekben bővelkedőt. És azt kivántam, hogy Felségednek én általam legyen az a haszna.» Az a férfiú, ki lángeszével és vitézségével, szinte elszakadva a spanyol helytartóktól, egy óriási államot hódított meg, siet azt és minden kincsét nemzete királyának lábai elé rakni.
V. Károly nem is volt hálátlan, ha nem is az érdem, de a siker iránt. 1522 október 22-én Valladolidban kiállította az oklevelet, mely megerősítette Cortez intézkedéseit és őt kinevezte Uj-Spanyolország főkapitányának és főbirájának. Igy most már egész törvényes tekintélylyel hozzáláthatott a birodalom berendezéséhez, s a háború pusztításainak elenyésztetéséhez. A fővárost újra felépíté, de a főtemplom és a királyi palota kivételével. Az előbbinek helyén épült Szt-Ferencz székesegyháza. A keresztyénséget erőszakkal is terjeszté; a régi vallásnak és hagyománynak minden nyomát lehetőleg eltüntette a spanyol papok és katonák rajongása. Csakhogy ezekkel együtt kipusztították a nemzet előkelő és tanult részét is, azt, mely mint uralkodó osztály természetes ellensége volt a spanyol uralomnak. A gazdaság emelésére szolgált az európai háziállatok meghonosítása és a gabonafajok termelése. Cortez lehetőleg féken akarta tartani katonái sovárságát; az volt az elve, hogy az indiánusok ne viseljenek nagyobb terhet, mint nemzeti uralkodójuk alatt. Ez a kisérlet azonban felülmulta az ő erejét is. A zsarolás lázadásra bírta a népet. A spanyolok ezt elfojtották, Kvatimoczint felakasztották és 400 nemest égettek meg egyszerre, azzal tetézve a kegyetlenséget, hogy áldozataik nejeit és gyermekeit kényszerítették e látvány nézésére.
Cortez egyénisége, úgy sokféle nagy tehetségeit, mint lelkének emelkedettségét nézve, kétségtelenűl a legkülönb a nagy felfedezők közt, Columbus óta. De sem óriási sikerei, sem megnyerő magaviselete nem hallgattatták el az ellene megujuló vádakat, és a kormány két izben is küldött ki bizottságot, eljárásának vizsgálatára. A hős nem akarta magát alávetni e megalázásnak tettei színhelyén; inkább maga járult a császár elé. Nagy pompával, számos mexikóitól kisérve, 1528-ban Spanyolországba indult. Nagy tisztelettel és elismeréssel fogadták, de az ily hatalmas férfiúnak egy független birodalom kormányával való megbízása nem férhetett meg a spanyol udvari politikával. Úgy a spanyol, mint a portugalliai kormányoknak szinte közmondásos hálátlanságát a nagy felfedezők s hódítók iránt, ezen gyanakodásra lehet visszavinni.331 Cortez kezében csak a vezérséget és a jövő vállalatok előkészítését hagyták meg, a polgári kormányt egy külön tanácsra (audiencia) bizták. Így megszorítva, Cortez nem találhatta helyét ott, hol őt minden kő és minden ember művére, korlátlan hatalmára emlékeztette, hol birodalmat alkotott, a spanyol kormány minden hozzájárulása nélkül. Ezért nem kárpótolta őt sem kitüntetés, sem a neki adományozott nagy földbirtok. Ujabb utakra indult és észak felé menve, nagy fáradalmakat tűrve a mérhetetlen pusztaságon 1536-ban felfedezte California félszigetét. De ez a szegény lakatlan vidék nem állott arányban nagyravágyásával és kisérői reményével. Tekintélye a gyarmatban egyre hanyatlott, vagyonát vállalataira költötte, hiába ment Spanyolországba, a hálátlanság fölötti bánata megtörte szivét. Meghalt 1547 deczember 2-án. Dicsősége marad, hogy egy véres, kétségbeesett háború minden iszonyatossága közepett sem feledkezett meg az emberségről és hogy az indiánusok védelme által nagy szolgálatot tett a civilisatiónak.
Bárminő fényes is Cortez alakja, bármennyi vállalat, fölfedezés és hódítás fűződik is nevéhez, a spanyol nemzet nagy részét átható mozgalomnak, melynek szinte szűk volt a világ, ő csak az egyik, bár legkiválóbb képviselője. Yukatán, Honduras, California elfoglalása még az ő vezetése alatt történt és az ő megbizásából ment Alvarado tovább délre és alapította Guatemalában, közel a Csendes-óczeánhoz San Jagot és odább délre, már közelebb a panamai szoroshoz, San Salvadort. De sem az aranyországot nem találták még meg, sem az annyira kutatott tengeri átjárást az igazi Indiába.
Ennek fölfedezésére már 1508-ban délfelé indultak Pinzon és Solis. A portugalliai Brazilián túlmenve eljutottak a Rio de la Plata torkolatáig, de csak azt észlelhették, hogy Dél-Amerika, melyet akkor óriási szigetnek véltek, még sokkal tovább nyulik dél felé. 1519-ben a portugall Magelhaens, ki már járt Indiában, spanyol szolgálatba lépve, vállalkozott az átjáró megkeresésére, hogy aztán nyugot felé eljusson a fűszeres szigetekre és azokat a spanyol király részére foglalja el. Öt hajóval, 265 emberrel indult útnak 1519 szept. 25-én, és Rio de Janeirot, melynek gyönyörű kikötőjében már járt Solis, 1515-ben, továbbá a La Plata torkolatát érintve, végre 1520 október 21-én eljutott az utána nevezett tengerszoroshoz Dél-Amerika és a Tűzföld között. Egy álló hónapig tartott a tekervényes, szirtes, viharos szoros áthajózása és csak november 27-én nyilt meg előtte az óczeán, melynek ő adta a Csendes nevet. Ennek tükrén át kedvező szelekkel aránylag gyorsan vitorlázott Ázsia felé, hol felfedezte a Philippin-szigeteket, melyeket a spanyol trón örököse után nevezett el. Magelhaenst és számos társát itt megölték a bennszülöttek. De azért fáradsága nem veszett kárba. A tőle megtalált szigetcsoport, mely oly messze keletre esik, már túl volt a pápa által a portugall határnak kijelölt vonalon és így napjainkig a spanyolok kezén maradt. Egyik hajója pedig, tovább folytatva útját, a Jóremény-foka mellett elhajózva 1522 szeptember 6-án 18 emberrel eljutott San Lucar kikötőjébe, honnét kiindult. A föld első körülhajózása be volt fejezve. Bizonyossággá lőn, hogy Columbus, Balboa és Cortez felfedezéseit óriási távolság választja el Ázsiától és hogy midőn Indiát keresték, egy új világot adtak Castiliának és Leonnak.
Magelhaens útja inkább tudományos érdeket szolgált és szinte hivatalos vállalat volt. De azt a számos vitézt, ki az új világba ment szerencséjét megalapítani, jobban izgatta az aranyország. Ezen vitézek közt volt Pizarro Ferencz, egy spanyol hidalgo törvénytelen fia, ki Balboát kisérte és annak halála után is ott maradt és több vállalatban vett részt. A Panama közelében elterjedő vidék nem sokat nyujtott, annál többet hallottak egy messze délre elterjedő nagy birodalomról, Biru-ról (Peru), mely megvalósíthatja legmerészebb álmaikat is. Ennek meghódítására Pizarro szövetségbe állott a vele hasonszőrű Diego Almagroval és a panamai pappal, Hernando de Luqueval. Kevés volt a pénzök, meg kellett elégedniök azzal, hogy elhajózzanak Peru partján; támadni csekély számuk miatt nem mertek. Ezért Pizarro hiveivel 1528-ban Spanyolországba ment, hogy megbizást és segítséget nyerjen. A spanyol kormány soha sem fukarkodott igéretekkel és a meghódítandó országok rovására történendő adományokkal. Az épen otthon időző Cortez is segítette pénzzel régi bajtársát. Pizarro visszatérve hozzáfoghatott vállalata megindításához. Ő maga 1532 februáriusban elindult Panamából három hajóval, 180 emberrel és 67 lóval. A megállapodás szerint később majd Almagro is követi segédcsapatokkal, Luque pedig Panamában marad, hogy onnét támogassa társai érdekét a gyarmatosoknál és a kormánynál.
Magelhaens Ferdinánd.
Selma Ferdinand rézmetszete után.
Mint Mexikó, Peru is nagy birodalom volt ugyan, de nem egy nemzet műve. Több, különböző származású és vallású nép egyesült az inkák uralma alatt. Ezek közt az aymorák és quichuák fejlesztettek ki önálló műveltséget, már mielőtt egy államot alkottak volna. Ennek a műveltségnek központjai voltak északon, az egyenlítő közelében, Quito, tovább délre pedig Cuzco, az inkák székhelye. A perui hagyomány szerint Manko-Kapak és nővére, a nap gyermekei, körülbelől 400 évvel a hódítás előtt elindultak a Titikaka-tó felől északra és minden állomásukon megpróbálták, egy darab aranyat a földbe nyomni. A hol ez sikerült, megállapodtak és megalapították Cuzco városát, a világ köldökét. Utódaik az inkák, mindenfelé terjesztették birodalmukat és a nap vallását.332
De itt a különböző nemzetek békésen összeolvadtak, teljesen hiányzott az aztékok vad és kegyetlen harczi szelleme. Az államot nem a félelem, hanem a patriarchalis uralom atyai gondoskodása és az ez iránt érzett tisztelet tartották össze. Az inkának volt fenntartva minden arany és ezüst; de a közös vagyont is az állam kezelte. Magánvagyon nem volt. Az állam szabta meg az osztályokba sorolt lakosok foglalkozását, de annak gyümölcse is a községet illette. A földbirtok egy részét a napisten birta, a másikat az inka, a harmadikat, melyet évenkint felosztottak, a nép, mely azonban köteles volt az egészet művelni. Az egyes tartományokat gyönyörű országútak kőlapokkal fedve és fasorokkal szegélyezve, kötötték össze a központtal, az inkák folytonosan érintkeztek a helytartókkal, futárokkal és mindenféle csomó és bog által kifejezett izenetekkel, mert az irást még nem ismerték.
Az ilyen alkotmányt csak a vallás tarthatja fenn. Mindenfelé templomok emelkedtek a napisten tiszteletére, a legnagyobb Cuzcoban, hol egy nagy aranykorong volt a nap jelképe. Kívül egyszerűek voltak a kőépítmények, annál gazdagabb volt belső ékítésök aranynyal és drága szövetekkel. A templomok mellett zárdák állottak, sokan voltak a nap szűzei, a vestálokhoz hasonlók, és a nép egészen magáévá tette ennek a vallásnak békés, szelid szellemét. Jólétben élt, mert a mezőgazdaság öntöző csatornák és mesterséges trágyázás (guano) által segítve mindenütt felvirágzott és a láma, egyetlen háziállatuk, gyapjújának feldolgozásához is nagyon értettek. Leginkább a kukoriczát és a burgonyát termelték és a terményeket rendes időben elvitték a vásárokra. A vasat ők sem ismerték, de a többi fémet jól birták felhasználni.
Ezt a csöndes, jó erkölcsű népet, mely sokban hasonlít Utópia lakóihoz, érte a spanyol kivándorlás legvadabb elemeinek rohama. Pizarro már útközben is többször kiszállt, hogy rabolhasson és egy gyarmatot is alapított, San Miguelben. Értesítéseket is szerzett az ország állapotáról és úgy találta, hogy az nagyon kedvez terveinek. A tizenkettedik inka, Huanko Kapak halála után (1525) ugyanis testvérháború dúlt. Az idősebb fiú, a törvényes örökös, Huaszkár, atyja után Perut kapta, az ifjabb, Atahualpa, kinek anyja nem volt az inkák családjából való, anyja szülőföldjét, Quitót, melyet csak atyja hódított meg. De Atahualpa megtámadta bátyját és közvetlen a spanyolok megérkezése előtt legyőzte, foglyul ejtette és elfoglalta Perut is. Így a jövevényekkel nem törődtek sokat, akkor sem, midőn Pizarro embereivel szeptemberben behatolt az országba.
Atahualpa.
Peru utolsó királya.
A mint közelébe jutott a kakszamalkai fürdőnek, hol akkor az inka tartózkodott, úgy lépett fel, mint a spanyol király küldöttje a két testvér viszályának elintézésére. November 15-én az inkához küldte testvérét és Atahualpa másnap visszaadta a látogatást. Pizarro elhatározta, hogy élve az alkalommal, követi Cortez példáját, s elfogva az inkát, ráteszi kezét az egész országra. Atahualpa fényes, de fegyvertelen kisérettel jött a táborba. Méltóságosan viselkedett, visszautasította a felszólítást, hogy hódoljon, sőt fenyegette a spanyolokat zsarolásuk miatt. Erre Valverde Vincze, ferenczrendi barát nagy beszédet tartott, melyet azonnal tolmácsoltak az inkának. Elmagyarázta a teremtést, az eredendő bűnt, Krisztus földön járását és szenvedését, Szent Péternek helytartójául való rendelését és hogy mint az ő utódai a pápák gyakorolják az apostoli hatalmat. Aztán elmondta, hogy Sándor pápa mint ruházta a spanyol királyra a jogot, hogy elfoglalja és megtérítse az új világot. Ha tehát oltalmat akar, fogadja el a király a pápának és a spanyol uralkodónak felsőségét és térjen a keresztyén hitre, különben haddal támadják. Természetes, hogy az egész beszédből, mely annyira idegen eszmekörből eredt, Atahualpa nem értett semmit. Hivatkozott ősei jogára, vallása helyes voltára és kérdé a szerzetest, honnan tudja azokat a különös dolgokat? Ez a bibliára utalt, mint Isten kijelentésére és átnyujtotta breviariumát. A peruiak nem ismervén sem a betű, sem a jelirást, az inka füléhez tartá a könyvet, azt mondá: «hallgat, semmit se mond», aztán földre dobá. E látványra haragosan felkiált a pap: meg van sértve az evangélium, fegyverre keresztények, boszuljátok meg a szentségtörést az átkozott kutyákon.» Azonnal levágták az inka környezetét, Atahualpát maga Pizarro fogta el. A lovasok neki vágtattak a tömegnek, és a mint a két ágyú is megszólalt, az egész kiséret vad futásra bomlott. Egész nap folyt az öldöklés, 4000 perui veszett ott el.
Most az eredmény felhasználására került a sor. Cortez előtt nagy politikai czél lebegett; Pizarro csak zsákmányra gondolt. A fogoly inka, látva, hogy mennyire sovárognak arany és ezüst után, megigérte, hogy a 22 láb hosszú és 17 lábnyi széles szobát, melyben lakik, 8 lábnyi magasságig megtölti aranynyal, a szomszéd kamrát pedig ezüsttel. A peruiak nem bántották a spanyolokat, félve, hogy ezáltal veszélybe hozhatnák királyuk életét, s gyorsan előteremtették a kivánt aranyat és ezüstöt. Soha rablóbanda nagyobb zsákmányra szert nem tett. Csak aranyban 20,000 tallér (peso) értékű jutott minden kapitányra, 8000 egy lovasra, 4000 egy gyalogra. Az összes zsákmány, leszámítva a királynak járó ötödöt, 11/2 millió értékű volt.
Huaszkár, hogy megszabaduljon és király lehessen, még többet igért, mire Atahualpa megölette testvérét. De mint egyedüli inka annál veszélyesebbnek látszott Pizarro előtt, ki látva a perui nép nagy félelmét, most már minden tekintet nélkül követte vad indulatát. Nem tartotta szükségesnek a bennszülött fejedelmet és csakugyan e tekintetben kedvezőbb volt a helyzete Cortezénél, kit csak Montezuma tekintélye védett meg az első, legválságosabb időben. Pizarro és társa Almagro, ki eljött a zsákmányban osztozni, megegyeztek, hogy kivégeztetik foglyukat. A spanyol törvényszék máglyára itélte a nap fiát, mint bitorlót, lázadót, bálványimádót, soknejűt és testvérgyilkost. Atahualpa hiába kérte, hogy küldjék Spanyolországba a király törvényszéke elé. Valverde azonban megigérte, hogy büntetése enyhül, ha megtér és a keresztyének istenéhez fordul. Az inka megtért és ezért nem is égették meg, hanem kegyelemből megfojtották (1533 aug. 29). Még a spanyolok közül is sokan rosszallották ezt a czéltalan kegyetlenséget.
Pizarro Ferencz.
Régi metszet után.
A nagy zsákmány híre szétterjedt és mind többen csődültek Pizarróhoz, szaporítva seregét. A peruiak nem is igen gondoltak ellenállásra, az új trónkövetelő, Manko Kapak, Huaszkár öcscse, épen Pizarróhoz fordult. Ez ekkor egyenesen a fővárosnak indult. A spanyolok nem győzték bámulni Cuzco széles utczáit és tereit, boltives palotáit és hídjait, – mert a peruiak ismerték az építés ezen módját, melyet Európában csak a renaissance újított meg – a hatalmas várat és a napistennek csillogó templomát. Manko Kapak a spanyol király hűbéresének vallotta magát és Pizarro maga tette fejére a koronát. A politikai függetlenséggel véget ért a nemzeti vallás is. Valverde lett Cuzco első püspöke és a nap templomának helyén nemsokára franciskánus klastrom épült. A berendezés különben a régi maradt, csakhogy a spanyolok, kik közt felosztották az országot, léptek a régi nemesek helyébe. Ismét óriási zsákmányt ejtettek fejenkint – 4–5000 tallért. Csakhogy oly nagy volt a drágaság, hogy a legtöbbnek keresete ugyancsak hamar szétfoszlott.
Magok a vezérek is összevesztek a konczon. Almagro elment Quito meghódítására, de ugyanoda jött Alvarado is, Cortez volt hadnagya, észak felől. Megegyeztek, úgy, hogy Alvarado 100,000 pesoért átengedte seregét és készleteit. Aztán meg Cuzco birtoka miatt versengett Almagro Pizarróval, mert mindegyik a királyi adomány értelmében magának tulajdonította a főváros birtokát. Akkor még megegyeztek és Almagro délnek indult Chile meghódítására. Ott azonban az a sors érte, mint Cortezt Californiában; a pusztaság és az indiánusok ellenállása csakhamar visszavonulásra kényszerítette a kalandorokat. Közben, 1535-ben, a spanyolok zsarolása lázadásra birta az annyira türelmes perui népet. Manko Kapak is a fölkelőkhöz csatlakozott, kik elfoglalták Cuzco fellegvárát és meggyilkolták a kezökbe eső spanyolokat. Pizarro elvesztette seregének javát és csak félévi ostrom után mentették fel Cuzco őrségét a többi gyarmatból odasiető spanyol hadak. Alig verte le Pizarro ezt a lázadást, midőn az öreg Almagrót ismét arra késztette serege, hogy foglalja el Cuzcot. De Pizarro testvére, Hernando, elfogta és halálra itéltette (1538).
Csak ekkor avatkozott be a spanyol kormány. Midőn Pizarro Hernando kincseivel Spanyolországba jött, elfogták mint gyilkost és a perui ügyek megvizsgálására királyi biztosul elküldték Vaca de Castrot. Ezalatt Pizarrónak még folyton harczolnia kellett Manko Kapak ellen, de a mellett lázasan gyarmatosított és küldött felfedezőket mindenfelé. E munkája közben ölték meg orozva Almagro hívei Limában, melyet ő alapított (1541 jun. 26.) Mint katona és mint szervező egyaránt méltó vetélytársa Corteznek, csakhogy, míg amannál a lelkület emelkedettsége megfelelt a tehetségnek, Peru hódítójánál az alacsony szenvedélyek uralma elhomályosítja a lángész fényét. Pizarro gyilkosai Almagro fiát kiáltották ki főkapitánynak, kit a közben megérkező Vaca de Castro lefejeztetett, de azért a királyi hatalmat nem birta érvényesíteni a pártoskodókkal szemben, kik csak a zsarolásban és abban a törekvésben értettek egyet, hogy szerzeményöket az új rendelkezésekkel szemben megvédjék. Pizarro öcscse, Gonzalo egy ideig szinte függetlenül uralkodott. Csak 1547-ben állította helyre a rendet Pedro de la Gasca püspök, kit V. Károly biztosának küldött oda teljes hatalommal. Ez Gonzalót lefejeztette és bölcs rendelkezései által helyreállította a nyugalmat és a királyi tekintélyt.
Mi sem bizonyítja jobban a spanyolok óriási túlsúlyát és a bennszülöttek aléltságát, mint az, hogy mindezeket a harczokat a felfedezők egymás közt vívták, s a peruiak még kisérletet sem tettek elnyomóik viszályainak felhasználására. Az 1535. évi lázadás legyőzésével Peru, vagy mint hivatalosan nevezték, Új-Castilia, meghódítása be volt fejezve. Annyira biztosnak látszott a spanyol uralom, hogy még Pizarro 1540-ben nagy expeditiót küldött az Andes hegységtől keletre eső vidék elfoglalására, Gonzalo vezérlete alatt, kit 340 spanyol és 4000 teherhordó indiánus kisért. A mint a hegyekről leszálltak, az őserdők vidékére jutottak, minden lépésnél karddal kellett utat vágni a fák és kúszó növények sürűjében. Az őserdők öve mögött a mocsaras vidék kezdődött. Sehol sem találtak művelt földet, hiányt szenvedtek eleségben, átélték az esős évszak minden nyavalyáját. Végre a Napohoz jutottak, a Maranon egy nagy északi mellékfolyójához. Ott naszádot készítettek és Orellana Ferencz kapitányt megbizták, kutassa ki a folyó mellékeit és keressen élelmet. De Orellana hajóra kapva, hűtlenül cserben hagyta társait. Rábeszélte katonáit, hogy evezzenek végig az óczeánig; maga akarván elnyerni a felfedezéssel járó egész dicsőséget és hasznot. Végig hajózott az Amazonon, átszelve csaknem egész szélességében Dél-Amerikát és elérte az Atlanti óczeánt. Spanyolországba ment és hogy annál nagyobb tekintélye legyen, csodadolgokat beszélt útjáról, az amazonok köztársaságáról és Eldoradóról, az aranyországról, hol a házakat is aranynyal fedik. Az amazonok mondájának köszöni nevét a föld legnagyobb folyama.
Gonzalo várt, mig Orellana egy katonája, ki rosszallta annak távozását és ezért kitétetett a partra, hozzá nem jutott. Erre a visszatérésre határozta magát. Előbb gyökerekkel és bogyókkal táplálkoztak, majd kutyáikat és lovaikat ették meg, végre férgekből éltek s nyergeikről és kardszíjaikról rágták le a bőrt. Ez az út két éven át tartott. Az indiánus mind elpusztult, a spanyolok közül 80 ért vissza Quitóba, meztelenül. Valóban e felfedezők ép oly elszántságot mutattak a szenvedésben, mint a küzdelemben. Dél-Amerikában nem is annyira az emberek, mint a föld ellenállása nehezítette a hódítást.
Az őslakosság csak Chilében fejtett ki le nem győzhető ellenállást. Ott Valdivia alapított gyarmatot és bányamunkára szorította az indiánusokat. De a chileiek addig szabadok voltak, nem úgy mint a peruiak, kik csak urat cseréltek. Concepcion közelében 20,000 indiánust hajtatott össze Valdivia, de ezek fellázadtak, elfoglalták a spanyolok erősített házait és agyonütötték a vezért egész csapatjával. Azóta az Andes hegység vitéz lakóit, az araukánokat, nem lehetett többé megfékezni. Évről-évre megtámadták a spanyol telepeket és nem volt ellenök más védelem, mint köztük árulókat szerezni, kik előre hírt adjanak a támadás idejéről. Úgy számítottak, hogy ezen harczokban 80 év alatt 15,000 spanyol és 60,000 szövetséges indiánus pusztult el. Az araukánok hősiessége arra birta Ercillát, ki szintén ott vitézkedett ellenök, hogy e harczokat egy nagy hőskölteményben, az Araucaniá-ban megénekelje.
A spanyol gyarmatok berendezése.
A spanyol hódítás egy tekintetben igen előnyösen különbözik más népeknek, különösen az angoloknak Amerikában követett gyarmati politikájától. Az angol telepedők kiirtották a vörösbőrüeket, a spanyolok ellenben, a foglalással járó első vérontások és kegyetlenkedések után, nemcsak meghagyták és megvédték az indiánusokat, hanem művelték és térítették őket, úgy hogy az alávetett nép mind közelebb jutott a győztesekhez. Ennek egyik főoka mindenesetre az, hogy a spanyolok jobban rá voltak utalva a bennszülöttek munkájára, mint a tevékeny angolok, a másik pedig, hogy a spanyolok több területen kifejlett társadalmat, államot találtak, melyet saját czéljaikra használhattak, míg az angoloknak csak vadászó és halászó nomád törzsekkel volt dolguk. Viszont a spanyolok sem igen boldogultak oly tájékon, hol már valamely régibb műveltség nem egyengette előttük az útat. Mexikóban és Peruban voltakép nem volt nagy a változás. A spanyol király lépett a belföldi uralkodók, a spanyol egyház az ősi hierarchia, a spanyol földbirtokos a bennszülött hódító harczos osztály helyébe.
A főszempont mindig az volt és maradt, hogy a gyarmatok lehető legnagyobb hasznot hajtsanak. A nagy hóditásokat egyes vezérek (conquistadorok) hajtották végre; a kormány alig segítette, legfölebb felhatalmazásával támogatta őket. Hanem azért minden foglalás azonnal a koronának vált tulajdonává. A modern nemzeti királyságnak ez egyik legnagyobb diadala. Bármily erőszakosak és vakmerők voltak a conquistadorok, a király akaratával szembeszállani nem mertek és ha valamelyik megkisérlette, mint Pizarro Gonzalo, egyedül maradt. A spanyol kormány főigyekezete az volt, hogy megszilárdítsa a viszonyokat és lehetőleg elejét vegye minden elszakadási kisérletnek. A hódítások menetébe nem igen avatkozik, de mihelyt azok be vannak fejezve, mindenütt érezteti nemcsak politikai felsőségét, hanem mi fontosabb volt, erkölcsi hatalmát is.
Első eszköze az volt, hogy az indiánusokat oltalmába fogadta az erejökkel visszaélő hódítók ellenében. Sokan ezek közül nem is nézték a bennszülötteket embereknek és még a tudósok is vitatkoztak azon, van-e lelkök vagy sem? De az egyház és a királyság kezdettől fogva következetesen elismerték emberi jogukat és bár nem vonhatták ki alárendelt, sőt szolgai helyzetükből, sokat tettek sorsuk enyhítésére és kötelességöknek tartották lelkök megmentését a térítés által, mi már magában véve is emberi létök elismerése. Igaz, hogy ebbe a vallásos és humanitási eszmébe politikai és gazdasági érdek is vegyült, mert a király csak nem engedhette, hogy alattvalóit kiirtsák, hogy földjei aztán parlagon heverjenek. Izabella királyné még halálos ágyán szigorúan megbüntette Ovando-t és társait kegyetlenségök miatt. Ferdinánd és Ximenez szintén e nyomon jártak. Óhajtották az indiánusok megtérését, de erőszak nélkül, eltiltották, hogy őket elvigyék hazájukból és a hatóságok védelme alá helyezték őket. Megengedték, hogy szabadon házasodhassanak, föltéve, hogy a keresztyén szokásokat követik. Később azt is megengedték, hogy falvaikat magok igazgassák, a pap felügyelete alatt, hogy vagyonukat kezeljék és törvényszék előtt perelhessenek.
Sok helyütt a kazikák megtartották ősi előjogaikat a spanyol felsőség alatt is. Egyáltalában az egész népfajjal úgy bántak mint kiskorúval, ki gyámra szorult. Eltiltották, hogy bányamunkára szorítsák őket és hogy 18 évnél fiatalabbat használjanak teherhordásra. Eltiltották azt is, hogy fegyvereket vagy szeszes italokat adjanak el nekik.
Csak az volt a baj, hogy a kormány távol volt, a zsarolók meg közel és így ezen humanus intézkedések nagy része későn érkezett, vagy épen nem hajtatott végre. A szigeteken, hol csak gyönge indiánus törzsek laktak, azok szinte elmállottak a spanyolokkal való érintkezés hatása alatt. Hispaniolában 1509-ben még 40,000 bennszülöttet találtak, öt évvel később csak 13,000-et, 1548-ban 500-ra apadt számuk. Cubán és a kisebb Antillákon azon időben már alig élt bennszülött. A himlőn kivül a kemény bányamunka irtotta ki őket. Ekkor kelt a gyönge faj védelmére a tudós és emberszerető Las Casas Bertalan püspök. Felszólalásának meg volt az a gyümölcse, hogy V. Károly eltiltotta az indiánusoknak rabszolgaságba vetését és elrendelte, hogy úgy tekintsék, mint Castilia koronájának alattvalóit. Minthogy a spanyol nem dolgozott, a bennszülött lakosság pedig a kényszermunka alatt elpusztult, már a század elején elkezdték a szerecsen rabszolgák behozatalát az afrikai portugall gyarmatokból és ez a behozatal mind nagyobb lendületet vett. A spanyolok még a rabszolgákkal sem bántak oly kegyetlenül, mint a többi gyarmatosítók.333
A conquistadorok magoknak nagy uradalmakat hasítottak ki a meghódított földből és a népességet rabszolgák gyanánt használták (repártimiento). V. Károly ezt a rendszert több izben meg akarta szüntetni, hogy új alattvalóit megmenthesse. De ennek csak Mexikóban volt nagyobb foganatja. Ott Don Luis de Velasco alkirály egyszerre 130,000 indiánust szabadított fel. Így a király és alattvalói közt nem támadhattak kis királyok és a távoli uralkodó számíthatott ez új híveire. Egy II. Fülöphöz érkezett jelentés szerint, nem gondolhatott senki lázadásra, mert a bennszülöttek hívei és bárki ellen megvédik részére az országot. A nagy uradalmak megmaradtak ugyan, de csak mint encomiendák, hűbérek. Az indiánus jobbágysorsban élt, de a törvény szigorúbban megvédte őt zsarolás és pusztítás ellen, mint sok európai ország jobbágyát. Nem volt szabad őket eladni, de még cselédség gyanánt sem tarthatta őket urok házában.334 Egy 1615-diki rendelet eltiltja, hogy az indiánus hosszabb időre mint egy évre, kösse le munkáját. A birákat utasították, hogy az indiánuson ejtett sérelmet még szigorúbban torolják meg, mintha spanyolokon követték volna el.
Minden elnyomás elkerülésére pontosan ki volt szabva a robot. A bennszülöttek ingyenmunkáját csak bányászatra, földművelésre, állattenyésztésre volt szabad fordítani, de nem szőlő, czukor vagy más fényűzési czikk művelésére. Mexikóban száz jobbágy közt csak négyet, Peruban pedig a lakosságnak csak egy hetedét lehetett robotra beszólítani. Bányamunkára csak azokat lehetett kényszeríteni, kik közel laktak az aknához. Ott, hol e foglalkozás megszokott és jövedelmező volt, nem is volt soha hiány munkás kézben. Előfordult, hogy Potosiba ezrével tódultak munkára a nem köteles peruiak is és hogy a robotolók tovább dolgoztak, mint elő volt írva.
Csakhamar érezhető volt minden téren az európai befolyás. Európai gabonanemek és háziállatok terjedtek el és megváltozott a föld egész felülete. Éhségtől, melynek addig gyakran ki voltak téve, már nem kellett tartani. Szellemi tekintetben is nagy előmenetel volt észlelhető. Ha valahol, itt nyilvánult a katholikus egyház békés, egybeolvasztó és az egész emberiséget felölelő szelleme. De las Casas Bertalan chiapasi püspök, a spanyol hódítás jó szelleme, ki merte mondani, hogy a térítés egyedüli módja az igazságról való meggyőzés és a hitetleneknek szeretet által való megnyerése. Ha tehát ezek nem bántják a keresztyéneket, zsarnokság és igazságtalanság ellenök hadakozni, azon örv alatt, hogy az állami hatalom majd kényszeríti őket a keresztyén hit elfogadására.335 Az indiánusok apostola, míg élt, számos megtámadásnak volt kitéve a conquistadorok részéről, kik egész másként fogták fel a keresztyénséget és emlékén, bár ártatlan benne, foltot vet azon az indiánusok iránti szeretetéből folyó javaslata, hogy helyettök inkább szerecsen rabszolgákat dolgoztassanak. Halála után (1566) elvei mindinkább győzedelmeskedtek. Mihelyt az indiánusok megtértek, az iskolából, sőt a papi pályából sem voltak kizárhatók. A limai egyetemen a bennszülöttek nagy kitüntetéssel folytatták tanulmányaikat. Az európaiak elbámultak «mily buzgalommal gyakorolták tisztöket az indiánus alcaldek és regidorok (falusi és városi birák), mily méltósággal állottak előttük a tanácskozásban aranypálczával kezökben a szolgák.» A spanyol cultura, mely akkor teljesen azonosította magát a katholikus hittel, egész Európánál nagyobb területet hódított meg magának.
Mindig bámulatos marad, minő csekélyszámú csapatokkal végezték a conquistadorok a hódítást és később is mindig aránylag csekély maradt a gyarmatok spanyol népessége. Ez nem a spanyolokon múlt, mert mióta Mexiko és Peru kincsei megnyíltak, kivándorolt volna fél Castilia, ha vissza nem tartják. Már V. Károly elrendelte, hogy királyi engedelem nélkül senki sem mehet az újvilágba. Csak Sevillából volt szabad kiindulni az odamenő hajóknak és minden valamikép gyanus embernek tilos volt a kivándorlás, de különösen azoknak, kik nem származtak katholikus ősöktől. A XVI. század közepe táján egész Peruban még csak 6000 spanyol volt és egész Amerikában csak 15,000-re becsülték számukat. A Spanyolországból jövő telepedők éles ellentétben állottak nemcsak az indiánusokkal, hanem a spanyol eredetű, de már az ujvilágban született kreolokkal. Az egész egyházi és világi felső igazgatás, a biróság és a katonai főtisztségek mind nekik jutottak, mert a spanyol kormány nem engedte, hogy kreol jusson magas polczra, nehogy elszakadásra csábíthassa a gyarmatot. Így a spanyol hivatalos aristokratia egészen zárt osztálylyá fejlődött.
Hosszas pereskedés után katholikus Ferdinánd elismerte Columbus fiának, Diegónak jogait, azon kikötéssel, hogy csak főkormányzó, nem pedig alkirály legyen a czíme (1509). Ez azonban csak az Antillákra szólt, a többi hódítás egész függetlenül fejlődött. Az alkirályok eleinte a királyi hatalom egész teljével voltak felruházva. De hivatalukat csak rövid ideig viselhették és ha visszatértek, felelősségre vonták őket. Ellenőrzésökre, működésük színhelyén, az elnöklésök alatt álló audienciák, főtörvényszékek voltak hivatva. Az anyaországban már Isabella felállította Sevillában a Casa de Contratacion de las Indias-t, (indiai kereskedelem háza), mely különösen gazdasági ügyekben intézkedett. Később, midőn a fölfedezések nagy politikai jelentősége mind inkább kiderült, 1524-ben, felállították az indiai tanácsot, mint legfőbb hatóságot úgy katonai, mint egyházi, gazdasági, kereskedelmi és birósági ügyekben. Ez végezte az összes kinevezéseket, csak a királyi jövedelmeket kezelte tovább is a Casa de Contratacion. A tanács nagy köre szükségessé tette, hogy állandóan az udvar közelében tartózkodjék. Ez az intézmény, melynek tagjai többnyire az újvilágban már tapasztalatokat szerzett főtisztviselőkből kerültek ki, századokon át megtartotta tekintélyét. Végleg csak 1834-ben szűnt meg, midőn a gyarmatok legnagyobb része már elszakadt.
Azon szoros kapcsolatnál fogva, mely a spanyol állam és az egyház közt fennállott, természetes, hogy az egyházi ügyekben is a királyi hatóság intézkedett. Ebben az irányban a térítés és minden eretnekség távoltartása volt a főczél. Még azoknak sem engedték meg a kivándorlást, kiknek valamely elődjét megbüntette az inquisitió. Pap sem mehetett a gyarmatokba királyi engedelem nélkül. A püspököket és kanonokokat a király nevezte ki az indiai tanács útján. A búcsúlevelek eladása királyi jövedelem volt. Az egyház az ujvilágban ugyanazon szolgálatot tette a műveltségnek, mint Európában a középkor elején. A bennszülöttek erkölcsi és anyagi állapotának javulásában az övé a főérdem. Las Casas nyomdokain haladva, a térítés sikerének főfeltételét abban látta, hogy az indiánusokat megvédje. Igaz, hogy viszont teljes gyámságban is tartotta őket és épen nem volt ritka az olyan pap sem, «ki az indiánusokat korbácsolja és kinozza, ki őket szertelen robottal tönkre teszi; ki előtt sem asszony, sem leány nincs biztosságban és ki a szegénynek elveszi utolsó megmaradt vagyonát, tyúkjait is. Hogy pedig ne panaszkodhassanak, fenyegeti őket bálványozás elleni váddal és ők mindent eltűrnek, csak el ne égessék őket».336 E mellett az inquisitio és a censura, már az elszigetelés miatt is, még szigorúbban és következetesebben működött, mint az anyaországban. A világi és az egyházi kormány egyaránt nagy gondot fordítottak arra, hogy távol tartsanak minden idegent, ki eretnek tanokat hirdethetne.
Ezt az elszigetelést követelte a kereskedelmi érdek is. A Casa de Contratacion által Sevilla monopoliumot nyert az újvilággal való érintkezésre. Hogy az ellenőrzést és a háború idején a szállítás védelmét jobban foganatosíthassák, nem egyenként jártak a hajók, hanem karavánokban. Az úgynevezett galeonok (rendesen 27) évenként elmentek Dél-Amerikába és Portobellóban, a panamai szorosnál kötöttek ki. Mexikóba minden harmad évben indult egy valamivel kisebb hajóraj, Vera Cruz kikötőjébe, Portobellóba, ismét külön hajóhad vitte Peru és Chile terményeit a Csendes-óczeánon Panamáig, onnét a szoroson át szállították Portobellóba. Így, ezen a különben jelentéktelen helyen a flotta ottidőzése alatt óriási forgalom fejlődött. Hasonló módon történt a vásár Vera Cruzban. A két világrész kereskedői mint kiváltságos testületek állottak egymással szemben. A spanyol kereskedők nyereségét 100–300 százalékra tették. Visszafelé leginkább a nemes fémeket szállította a hajóhad, úgy a magánosokét, mint a királyi jövedelmeket. Ennek köszönheté nevét: az ezüstflotta.
Politikai szempontból is fontos az a kérdés: mennyi jövedelmet húzott Spanyolország e korban gyarmataiból. Bizonyos, hogy Potosi aranya és Zacatecas ezüstje hosszú időn át hatalmas előmozdítója volt a spanyol világuralmi törekvéseknek. Potosiban 1589-ben 11/2 millió pesora (mai értékben 40 millió korona) ment a királyi ötöd és ez a jövedelem 20 éven át állandó maradt. Az ezüstflotta a XVII. század első évtizedeiben átlag 10 millió pesot hozott, melynek negyede vagy ötöde a királyé volt.
Egy akkor készült érem mutatja, minő fontosságot tulajdonítottak e kincseknek. India van azon ábrázolva, a mint II. Fülöp királynak átadja a föld egyik felét. Mellé írták: erre következik a másik fele.