Tengeri hajó a XV. század közepén.
Breydenbach Peregrinationes cz. műve után. (Mainz 1456.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IX. FEJEZET.
A hitujítás Angliában.
Anglia közállapotai a XVI. század elején. – VIII. Henrik uralkodása. Az angol nemzeti egyház kezdetei. – VI. Eduárd uralkodása. Az angol reformatió. – Mária királynő. A katholikus reactio. – Erzsébet trónra lépése. Az angol egyház megalapítása.
Anglia közállapotai a XVI. század elején.
Mindazok a szorosan vett egyházi, aztán politikai, művelődési és társadalmi okok, melyek Németországban, Svájczban és Skandináviában a vallás reformját előidézték és diadalra segítették, meg voltak, legalább ép oly mértékben, Angliában is. De míg egyebütt a reformnak a theologiain kívül meg volt a határozott nemzeti jelleme, míg egyebütt, bármikép itéljünk is felőle, győzelméhez nagy általános érdekek voltak kötve: ebben az országban; mely akkor is nagyon fölöttük állott jólétben és műveltségben, ezek a szempontok csak a fejlődés későbbi stadiumában jutnak érvényre. Mintha csak a történet meg akarna tanítani arra, minő meddő és hazug a tényeket tekintetbe nem vevő általánosítás, épen abban az országban, melyhez a protestantismus nagy jövője volt kötve, a régi egyháztól való elszakadás a királynak személyes ügye. Lehet arról vitatkozni, hogy tán VIII. Henrik szenvedélye nélkül is elterjednek ott előbb-utóbb az ujító tanok, de az nem lehet kétséges, hogy úgy a mint elterjedtek és uralomra jutottak, elválhatatlan kapcsolatban állottak a király válópörével. Sok válságon ment át azóta a reformatió a nagy szigetbirodalomban, de ezt a személyes kapcsolatot teljesen lerázni, eredetének nyomát egészen letörölni nem birta.
Anglia kormányának és népének jó hire nem az utolsó századok műve. Midőn Commines Fülöp, XI. Lajos és VIII. Károly franczia királyok bizalmas tanácsosa, emlékirataiban a polgárháborúk rossz következéseiről elmélkedik, megjegyzi, hogy «nézetem szerint a világ minden birodalma közt, melyet ismerek, legjobban gondoskodnak a közjóról, legkevésbbé erőszakosak a nép iránt Angliában. Itt a belső háborúkban nem rombolják el az épületeket és a háború sorsát és szerencsétlenségét azok viselik, kik hadakoznak».221
Csakugyan a nagy és véres polgárháború, melyben az egész királyi családot és az aristokratia legnagyobb részét kiirtották, nem járt oly borzasztó következményekkel a nemzet zömére nézve, minőket azon időben más országban előidézett volna a piros és fejér rózsák harczához hasonló, évtizedeken át tartó háborús állapot. Befejezésekor az uralomra jutott Tudor-család felhasználta azt a kedvező eredményt, hogy alig volt lehető versenytársa, de az alkotmányon semmi gyökeres változtatást nem tett. Elégnek tartotta, hogy a különben is annyira meggyengült főnemességet még inkább a korona hatalma alá vonja. A belső harczoknak és nem valami tudatos politikának volt tehát következése, hogy a büszke és daczos oligarchia itt is meghajlott a király előtt, úgy mint nyugoti Európa többi országaiban. Demokratikus mozgalom még nem fenyegethetett és így első látszatra Angliában csak oly könnyen meg lett volna alapítható a fejedelmi absolutismus, mint a tengerentúli nagy királyságokban.
Tényleg a Tudor-dynastia aránylag nagyobb tekintélylyel és befolyással kormányozott, mint akár elődjei, akár utódjai. A polgárháborúk után békére áhítozott a nemzet és azt alattuk meg is találta. A törvényhozás, a régi rendi alkotmány formái nem változtak, csakhogy a parlament minden fontos kérdésben egyetértett az uralkodóval és nem volt sem trónkövetelő, sem birtoka és összeköttetései által hatalmas aristokratikus pártfő, ki megbonthatta volna a közrendet.
Nehéz is lett volna az elnyomás ott, hol katona volt mindenki és hol idegen zsoldos sereg nem állott a király rendelkezésére. E szempontból az ország máris nagy hasznát vette szigeti fekvésének, mely őt bizonyos fokig igazi Utopiává tette. A hübéres normann alkotmány törhetetlenül fennállott. Mindenki birtokához képest köteles volt fegyveresen hadba szállani: a főnemesek számos csatlóssal, a nemesek pánczélban, a szabad parasztok (yeomen) ívvel és dárdával. A törvény előirta a folytonos hadi gyakorlatot és a nemzet daczos, vad lelkületének megfelelt a hadi játék béke idején is. Vasárnaponkint a nemesek udvara csak úgy, mint a falusi tér, rengett a fegyvertől és mindenki tisztában lehetett azzal, hogy ezt a büszke, jogaihoz ragaszkodó, testileg is erős és jól táplált népet sem idegen hatalom, sem belföldi zsarnokság nem hajthatja járma alá.
Még mindig a földmivelés volt a nép főfoglalkozása, ebben látták az ország erejét, katonai hatalmának biztosítását. A városok, Londont kivéve, még nem voltak jelentősek. Gyári ipar dolgában még Németalföldtől függött az ország, csak kereskedése és halászata táplálta a városi elemet. Törvényesen is megtettek mindent, hogy ez az állapot ne változzék. Már 1489-ben elrendelte a parlament, hogy a szántóföldet ne változtassák legelővé és hogy senkinek se lehessen több tanyája (farmja). Később, VIII. Henrik alatt, 1536-ban azt a törvényt hozták, hogy a hol az a változás megtörtént, le kell foglalni a fele jövedelmet, mindaddig, míg a tanyai épületeket vissza nem állították. A gyapjúnak, mint fő kiviteli czikknek, egyre emelkedő ára birta reá a földesurakat a gabonatermelés elhagyására. Igaz, hogy ez olcsóbb és jövedelmezőbb is volt reájok nézve, de mint az 1534-iki törvény mondja, koldusbotra juttatja a mezei munkásokat és szörnyen felcsigázza az élelmiszerek árát. Ugyanaz a törvény eltiltja, hogy bárki oly földön, melyet nem örökölt, több mint 2000 birkát tarthasson és elrendeli hogy senkinek se lehessen többje két farmjánál.222 Más törvények megállapítják a tanyák bérletének árát és meghagyják, hogy minden házhoz több hold föld járjon a mezei munkás családjának fentartására.
«A ti szelid birkáitok», mondja Morus Tamás az Utopia bevezetésében, «a melyek oly szelidek és oly kevéssel beérik, most oly falánkok és vadak lettek, hogy megeszik az embert, elpusztítják a szántóföldeket, házakat és falvakat. Mert a hol az országban finomabb és drágább gyapjút termelhetnek, ott a főurak és a gentry, de még a szent apátok is, nem elégedve meg őseiknek a tanyákból való jövedelmeivel, sem azzal, hogy bár a közügynek nem használnak, mégis tétlenül nagy pompában élnek, nem hagynak szántóföldet, mindent bekerítenek legelőnek, lerontják a házakat, szétszedik a falvakat, a templomokat is csak juhakolnak tartják meg. Mintha kevés helyet foglalnának el a tilosok és vadas kertek, ezek a jó emberek minden lakóhelyet és művelt földet pusztasággá változtatnak. Egy telhetetlen tobzódó, a hazának rákfenéje, ezernyi holdat kerít be. Kidobja és csellel vagy erőszakkal kifosztja a földműveseket, vagy legalább arra kényszeríti, hogy adják el földecskéjöket.»223 A latifundiumok e szervezését már akkor, eredetökben, nagy nemzeti veszélynek ismerték fel. Pásztor, ugyanazon területen, sokkal kevesebb szükséges, mint mezei munkás. Ezek, keresetüktől megfosztva, koldusbotra kerülve, járják be családostól az országot. Ha rabolnak, gyilkolnak, mint Morus mondja, maga az ország okozta, mely ezt az igazságtalanságot megengedte.
Csakugyan e csavargók tömege akkor országos veszedelem. Törvényesen is rendelkeznek felőlük. Az egészséges koldust először megbotozzák, ha másodszor rajt érik, levágják fülét, harmadszor kivégezik. Csakhogy ez a drakói szigorúság sem igen használhatott, mert munkáról mégsem gondoskodott az állam. Az egyház már nem igen felelt meg régi hivatásának, hogy a szegényeket eltartsa és bármily nagy volt is a vendégszeretet, Anglia akkori büszkesége, a mezei munkásoknak, a falusi szegény népnek romlása nem volt feltartóztatható. Nem volt még kivándorlás, gyarmat, sem fejlett ipar és bányászat. A szabad vagy félszabad földmívelő osztály csak úgy elpusztult, mint annak idején a római és itáliai parasztság. Mert a falvak pusztulásával földesuri kézre jutott a közlegelő is, melyre addig szabadon járhatott a szegénység sertése és baromfia.
Így vette kezdetét az az óriási változás, mely alapjában megdöntötte a középkori Angliát. Mert a katonai kötelességen alapuló hűbéres rendszer csak úgy volt fentartható, ha azok, kik hasznát élvezik, atyailag gondoskodnak alárendeltjeikről. Mihelyt hatalmukat, vagyonukat kiméletlenül kiaknázzák, nemcsak azok számát fogyasztják, kiknek hűsége és ragaszkodása adott nekik sulyt és tekintélyt, hanem megingatják az egész rendszer alapját is. Valóban a gazdasági szempontból annyit tárgyalt nagybirtok kezelésére nézve mi sem nyujthat teljesebb felvilágosítást, mint ez a római és angol latifundiális rendszer. Csakhogy okultak-e valaha a hatalmasok a történelem tanuságán?
Nemcsak a régi egyházi és világi aristokratia járult ezen átalakuláshoz, hanem a pénz modern hatalma is. A meggazdagodott kereskedők, hogy nemesi módon élhessenek, tőkéiket földbirtokba fektették és hogy jövedelmeiket fokozzák, szintén főképen gyapjút termeltek. A nemes nyájak aránylag kevés kézben voltak és Morus szerint a gyapjúkereskedés, ha nem is monopolium, de oligarchikus.
Jobban tartotta magát a hűbéres rendszer másik, városi iránya, a czéh. Igen szoros szabályzatok gondoskodtak arról, hogy az árú megfeleljen értékének. Bár itt is sok volt a panasz, még aránylag könnyebb és jobb volt az ellenőrzés és a végrehajtás.
Bár Anglia még épen nem volt gyári ország – gyapjuját jobbára Belgiumban dolgozták fel – mégis már jelentkeznek első symptomái a nagy ipar diadalának a kézműves és házi ipar fölött. Egy 1554-iki törvény panaszkodik a miatt, hogy a gazdag posztógyárosok napszámosokra bizzák a szövőszékeket s így kiszorítják a tanult munkásokat. Ezért eltiltja, hogy bárki is többet tartson házában egy szövőszéknél, városban kettőnél és nagy büntetést szab arra, ha a gyárosok szövőszékeik használatát csak türhetetlen feltételek, p. o. igen alacsony munkabér mellett engedik át a munkásoknak.224
Ezek a változások azonban, bármi élesen itélték el azokat a törvény és az irodalom, korszakunk elején még a kezdet kezdeténél állottak. A lakosság nem volt nagyon sűrű, nem is szaporodott gyorsan, a munkabér elég magas volt, a szükséges élelmi szerek ára meg alacsony. A városokat és a tengerpartot nem nézve, még egészen terménygazdaságot űző országnak nyerjük a képét. Általában nagy volt a jólét és a megelégedettség. A jobbágyságnak már nyoma sem maradt és a föld népe aránylag könnyebben élt és a sziget termékenysége és a kivitel nehézsége miatt jobban táplálkozott, mint Európa bármely más parasztsága. Ha csak nem volt inséges esztendő, egymást érték a még a pogány angolszász korba visszanyuló népies ünnepek és mulatságok. Különösen kedvelt és elterjedt volt itt a vallásos mysteriumok előadása, melyből épen VIII. Henrik korában kezdett kifejlődni az oly páratlan jövőre hivatott angol dráma.
A közjólét és megelégedés tartotta fenn az állam egész épületét is. A sociális forradalom vihara még csak szinte észrevétlenül zúgott a társadalmi osztályok legmélyén. A tartós béke nemcsak a gazdagodást mozdította elő, hanem a művelődést is.
Régi tudományos hagyományok, majd VIII. Henrik korában a fényes udvar, a műveltség iránt nagyon fogékony király, ide is utját egyengették az irodalmi renaissancenak. Maga Erasmus is gyakran tartózkodott Angliában és folytonos szoros összeköttetésben állott Oxford és Cambridge tudós köreivel. A humanisták királyának éles szeme mihamar felfedezi, hogy itt a tudomány és műveltség dolgában már a világiak járnak elől, nem mint előbb az egyháziak. «Emezek jobbára hasuknak, bujaságuknak és a pénznek élnek, a tudomány szeretete a fejedelmekhez, az udvarhoz és a nemesekhez ment át tőlük. «És bár az egyház uralma a XVI. század elején szinte érintetlennek látszik, az Erasmushoz és Morushoz hasonlóknak gondolkodása mutatja, hogy nagyon érzik már, hogy a papi rend nem felel már meg azon hivatásának, melynek betöltéseért élvezi nagy kiváltságát és jövedelmét.»
VIII. Henrik uralkodása. Az angol nemzeti egyház kezdetei.
VII. Henrik biztos trónt, tele kincstárt, engedelmességhez szokott népet hagyott fiára, ki akkor, 1509-ben még csak 18 éves volt. Tanultabb, műveltebb volt, mint korában szoktak lenni a fejedelmek, a mellett királyi jogától, méltóságától áthatva, nagy tettekre, dicsőségre vágyó. Nemcsak franczia hódításokról ábrándozott, hanem keresztes hadjáratról is, mint annyi őse. A szent liga idején kötelességének tartotta egész hatalmát a pápa rendelkezésére bocsátani. Láttuk, hogy később a római császári korona elérését remélte. A nagy európai bonyodalmakban mindig kész volt részt venni, hol V. Károly, hol Ferencz részén állva, a szerint, a mint az egyik vagy a másik inkább hizelgett neki és nagyobb kilátásokat nyitott meg előtte. Sokáig emlékben maradt az «arany posztós tábor», midőn Calais közelében az angol király találkozott Ferenczczel és a két udvar vetekedett egymással pompában és lovagiasságban. Mindamellett szövetség nem jött létre akkor, csak később, midőn Ferencz fogságban volt, közeledett inkább Francziaországhoz az ingadozó angol politika. Ez még akkor egészen a királynak személyes ügye volt, ki még az államtanácsot is ritkán hívta össze. De azért állhatatlansága és a mulatságok kedvelése megakadályozták abban, hogy maga vigye a kormányt. Egész hatalmának letéteményese Wolsey Tamás volt, egy ipswichi mészáros fia, nagyeszű, ékesszóló tudós ember, de a mellett a nagyravágyásnak s minden világi hiúságnak rabja; az angol Bakács Tamás. Wolsey már atyját is szolgálta, most a király kegye őt a yorki érsekségbe emelte.
Tengeri hajó a XV. század közepén.
Breydenbach Peregrinationes cz. műve után. (Mainz 1456.)
Tengeri hajó törzse 1500 körül.
Segker után.
A bibornok-minister soha sem mondott le a reményről, hogy a keresztyénségnek ő lesz egyházi feje. Minden politikai, pénzügyi, sőt törvényhozási és birósági fontosabb ügy ezen teljes hatalmu minister eldöntésére volt bizva. Még teljesebb lőn Wolsey hatalma az által, hogy a pápa őt nevezte ki állandó legátusává Angliában és ily módon határozó befolyást nyert az annyira gazdag és hatalmas angol egyház ügyeire. A porból felemelkedett, de pompa-kedvelő és gőgös főpap ezen állása szálka volt a főnemesek szemében, kik többé a királyi tanácsban sem gyakorolhatták hagyományos befolyásukat. Wolsey azonban kérlelhetetlen szigorral lépett fel oppositiójuk ellen. Midőn ő a franczia párthoz szított, a nemesek pedig, a buckinghami herczeg vezetése alatt, inkább a spanyol részre hajoltak és a herczeg azzal fenyegetődzött, hogy a király halála esetén lefejezteti a bibornokot, Wolsey ezt felségsértésnek értelmezteté és az angol aristokratia leghatalmasabb tagját a pairek törvényszéke az árulók halálára itélte. Ily nagy hatalom egyesítése egy ember kezében más körülmények közt veszélyessé válhatott volna nemcsak a közszabadságra, hanem a koronára nézve is. De VIII. Henrik jól tudta, hogy mindenható minisztere csak szolgája. A király kegyét elvesztő bibornok nem is élheté túl e csapást. Halálos ágyán mondá: vajha oly buzgón szolgáltam volna Istent, mint a királyt, nem hagyott volna el vén napjaimban.225
Wolsey bibornok.
Houbraken (1698–1780.) rézmetszete után.
Nemcsak a királyi hatalom korlátlanabbá tétele azon vonás, melyben az angol állami fejlődés megegyezik a többi nagy nyugoti nemzetekével. VIII. Henrik kora óta lehet csak szó angol szépirodalomról. Ez az udvar körében fejlődött ki és még a század folyamában az udvar befolyása alatt érte el legmagasabb virágzását.226 A királynak erősen kifejlett érzékisége, mely a mulatságnak és élvezetnek elsőséget adott a politika és a szellemi érdekek fölött, különös szinezetet adott mindennek. Ugyanazon alapon fejlődött itt is az udvari élet, mint Francziaországban I. Ferencz alatt, de a királyok és népek jellemének megfelelőleg itt durvább és izléstelenebb volt minden, csak pompára nézve versenyezhetett méltán a két király és környezetök. Mai napig is él VIII. Henrik emléke, a minden erőszakosság, sőt kegyetlensége mellett ifju kedélyű, víg kedvű királyé. A polgárháborúk s trónviszályok viszontagságai után a víg Angliának (merry England) következtek be napjai, Wolsey oly fényes s költséges ünnepélyeket rendezett királya tiszteletére, «hogy mennyei volt látni. Nem volt hiány tánczoló hölgyekben és álarczos urakban. Zene is volt, mindenféle hangszer és ének. A király egykor meglepte az asztalnál, követve tizenkét, pásztornak, de aranyos és karmazsin ruhába öltözött úr által, fáklyavivőkkel és dobok s fuvolák hallatlan lármájával. Azonnal készen áll az új lakoma, 200 különböző válogatott s drága fogásból álló. És így tölték az éjet táncz, lakoma és más örömök közt, a király és az összegyült nemesség nagy megelégedésére.»227
Ezt a víg életet nem zavarta az elszegényedő parasztság nyomora, mely néha nagy adók kivetésekor lázadásban tört ki. Az Európa földjén Luther fellépése által támasztott vihar hullámai ide is elhatoltak, de csak gyöngülve. Németországban a császár és a fejedelmek közötti egyenetlenség nyitotta meg utját a reformnak: itt ellenben király és parlament egyetértettek az egyház régi rendjének fentartását illetőleg.
Annak a nagy mozgalomnak, melyet a XIV. század vége felé Vikléf János indított meg az egyház javítására, nem csak az erkölcsben, hanem dogmában is, már elenyészett a nyoma. A Lancaster-család uralomra jutása után az egyház törvényes felhatalmazással elnyomhatta Vikléf követőit, a lollhardokat. Különben is az oxfordi tudós theologus tanítványai közt ép úgy terjedtek el a legtúlzóbb forradalmi elméletek, mint Luther és Zwingli működése nyomán. A lollhardokat 1470 óta alig említik.
De az angol világi társadalomban úgyszólva a magna charta ideje óta meg volt az erős ellenhatás a római szék uralmával szemben.228 Több parlamenti határozat tiltja el a pápai bullák kihirdetését, mint a királyság függetlenségére nézve sértőt.229 Ehhez járult az egyházi javak utáni sóvárgás. IV. Henrik korában 1406 és 1412 közt több ízben is ezek lefoglalását ajánlotta az alsóház a királynak. A papság roppant gazdagsága és növekedő erkölcstelensége egyre táplálta ezt az ellenszenvet, mely Wolsey uralma alatt természetesen legmagasabb fokra hágott. Magok az egyháznagyok is érezték a baj nagyságát. A XV. század végén Morton canterburyi érsek egy nemzeti zsinaton több üdvös szabályt is hozott a papok romlottságának korlátozására és büntetésére, de egyúttal azt is eltiltotta, hogy erről világiak előtt sokat beszéljenek, mert azok a papoknak mindig ellenségei.230
VIII. Henrik uralkodása elején a régi egyház és a pápai hatalom legbuzgóbb előharczosai közé tartozott. Nemcsak mint fejedelem állotta útját Luther tanai hirdetésének, hanem mint iró is szembeszállott vele. A hét szentségről írt műveért a hit védőjének czímét nyerte X. Leo pápától (defensor fidei), melyet mai nap is viselnek az angol uralkodók. Luther megvető felelete még jobban feltüzelé a királyt. A reformátor könyveit megégették, követőit üldözték. A legkitűnőbb angol író, Morus Tamás, erélyesen szólalt fel az új tan ellen. Anglia Wolsey bibornok vezetése alatt többnyire szoros szövetségben állott a császárral és pápával.
Mindamellett napról-napra több követője lett az új tanoknak, különösen a főiskolákban, Oxfordban és Cambridgeben.231 De míg a király és a kormány oly határozott ellensége volt a mozgalomnak, annak nem lehetett nagyobb jelentősége. A fontos az, hogy a királyt személyes és politikai érdekei elválaszták a pápától és császártól.
VIII. Henrik bátyjának özvegyét, Aragoniai Katalint, V. Károly nagynénjét birta nőül. A királyné idősebb volt a királynál és minden kitünő tulajdonsága mellett sem birta szerelmét. Fiörökösük nem volt, csak egy leányuk, Mária. Több gyermekük meghalt egymásután, a király Isten átkának tekintette e csapásokat, melyek azért érik, mert bátyja özvegyét vette nőül. Egy udvari hölgy, Boleyn Anna lett a király szenvedélyének tárgya, s Henrik elhatározta, hogy elválik nejétől, hogy nőül vehesse.232 Anna ellenállása még jobban felizgatta a könnyű diadalokhoz szokott királynak szerelmét. Az elválás végett Wolsey biztatására a pápához fordúlt. VII. Kelemen hajlandó lett volna a király kedvében járni és az örökös hiánya jó okot szolgáltatott. De épen midőn folyamatban volt ez ügy, foglya volt V. Károlynak, ki magáénak tekintette nagynénje sérelmét. Saját szavai szerint: üllő és kalapács közt volt a pápa. Mégis megengedte, hogy Wolsey vezesse a tárgyalásokat és a királyt feljogosította, hogy vegyen más nőt, de saját felelősségére.233 Wolsey mellett Campeggio bibornok működött, mint pápai meghatalmazott. Minthogy Wolsey ellensége volt Boleyn Annának, a pápa pedig az ügyet minden jogi forma megtartásával akarta elvégezni, az elválás sok ideig halasztatott, mi csak növelte a király szenvedélyét. Wolsey kiesett a király kegyéből, fogságba vettetett és kegyvesztetten halt meg 1529 nov. 29-én.
De nemcsak első ministerétől idegeníté el a királyt szenvedélye, hanem Rómától is. Mélyen bántá, hogy az ő családi ügyének elintézését a pápa, mint ő hitte, csak politikai okokból hátráltatá. Már előbb kijelenteté, hogy országában keres igazságot, ha nem találja a pápánál. A pápa viszont mind szorosabb összeköttetésbe lépett a császárral, kinek megigérte, hogy semmi esetre sem egyezik bele az elválásba. Az ellen nyilatkoztak a megkérdezett kiváló theologusok, magok az angol püspökök is. A királynak be kellett látnia, hogy nem érheti el czélját, míg elismeri a pápai hatalmat.
E helyzetben Cromwell Tamás, ki, miután Olaszországban végezte tanulmányait, Wolseynak állott szolgálatában, azt javasolta a királynak, ne ismerje el többé a pápa törvénykezési jogát, legyen maga feje országa egyházának és eszközölje ki az elválást saját szent széke előtt. Nemcsak Boleyn Anna iránti szenvedélye birta a királyt e fontos lépésre. A mily pazarló volt, olyan birvágyó, mihelyt vége van a pápai hatalomnak, ő rendelkezik az angol egyház roppant vagyonával. Ellenállástól kellett ugyan tartani, de számíthatott a papság elleni általános gyűlöletre. Hogy teljes törvényes súlyt adjon eljárásainak, összehívta a Wolsey által elhanyagolt parlamentet. (1529.)
A megnyitásnál már Morus Tamás szerepelt, mint kanczellár. A parlament, különösen az alsóház, teljesen gyakorolta a szólásszabadság jogát. Tevékenységét váddal kezdte meg a papi rend s különösen a papi törvényszékek ellen. A püspökök válaszukban régi kiváltságaik teljes fentartását kérték s tiltakoztak minden alaptalan vádaskodás ellen, mely csak a Németországból bejövő hamis tanoknak következése. De az alsóház egyetértett e kérdésben és egyre jobban megnyirbálta a kiváltságokat és jövedelmeket. A püspökök a felsőházban egyideig ellenállottak, de mivel a világi lordok nem igen támogatták őket, engedni voltak kénytelenek. A rochesteri püspököt, ki őket hitetleneknek nevezte, még bocsánatkérésre is kényszerítették. Ez egyáltalában az első eset, hogy az alsóház lépett fel a lordokkal szemben, mint a törvényhozás túlnyomó eleme. Igaz, hogy ebben a király is vele tartott. Viszont a parlament felszólítá a királyt: segítsen e bajokon, «mint egyházi és világi alattvalóinak egyedüli ura, felsősége és védője.»234 Ez által már ki volt zárva a pápa egyházi főhatósága. A papság ellene volt ezen felfogásnak. De Henriknek hatalmas eszköz állott rendelkezésére. Régi, 1393. évi törvény tiltotta, hogy a pápai széknek befolyása legyen egyházi javadalmak betöltésére. Ez ellen vétett Wolsey és vele a többi főpap, bár a király beleegyezésével. Az egyháziak gyűlése (convocatio) nagy pénzösszeggel akarta magát megváltani, de a király csak azon esetre igért bocsánatot, ha elfogadják őt, mint az egyház fejét, a parlament szavai szerint. Nemcsak a király haragjától kellett tartania a papoknak, hanem a reformatiótól is, melyet eddig a királyi tekintély akadályozott csak meg. Végre a papság elfogadta a király egyedüli felsőségét, azon záradékkal: a mennyire Krisztus parancsa engedi. Hozzájárult a pápai jövedelmek eltörléséhez és lemondott azon jogról, hogy szabályokat írjon elő a király beleegyezése nélkül. (1531 február.) Nem ment végbe dogmatikus reformatió, hanem az angol egyház tényleg elvált a katholikustól, nem ismert el más főt, mint a királyt.
A király most gyorsan intézte el házassága ügyét. A pápa tiltakozására elválása ellen, azzal felelt, hogy eltiltotta országában a pápa törvénykezését. Már régebben együtt élt Boleyn Annával, 1533 január elején, midőn kedvese már várandós volt, nőül vette. Az általa újonnan kinevezett canterburyi érsek, Cranmer, gyorsan végezett a válópörben: 1533 május 23-án kimondta az elválást. Az új királynénak szeptember 7-én leánya született, a későbbi Erzsébet királyné. A pápa 1534 márczius 23-án ünnepélyesen érvényesnek nyilvánította Henrik és Katalin házasságát s érvénytelennek az elválást és kiátkozta Henriket, ha törvényes nejét vissza nem fogadja.
Ez alatt a parlament és a király egyetértve megszüntették az egyház minden összeköttetését Rómával. Azon elvből indultak ki, «hogy az Isten Anglia birodalmát teljhatalommal ruházta fel, egy fő: a király alatt. Ennek tartozik engedelemmel az egész egyháziakból és világiakból álló politikai testület.» Elismerték a király egyházi főhatóságát minden záradék nélkül. Eltiltották a pereknek Rómába vitelét: elintézésükre külön appelláló törvényszék rendeltetett. Az annatákat eltörölték, a pápa befolyását a püspökök kinevezésére megszüntették. A püspöki intézmény megmaradt, de teljesen alá volt rendelve a királyi tekintélynek.
Azok a férfiak, kik óhajtották az egyház visszaéléseinek megszüntetését, de az egyház egységétől elszakadni nem akartak, nem hajoltak meg a törvény előtt és nem tették le a követelt esküt. Köztük a legkiválóbbak voltak Morus Tamás, kinek most meg kellett győződnie arról, hogy a vallásos türelmesség csak Utopiában van meg és Fisher, a. rochesteri püspök. Mindkettőt a Towerben oly szoros fogságban tartották, hogy még ételükről és ruházatukról sem gondoskodtak és midőn semmi módon nem lehetett őket az eskü feltétlen elfogadására bírni, törvényes formák megtartásával halálra itélték őket. A kegyetlen halálbüntetést, felnégyelés, beleik kiszakítása stb., a királyi kegy fejvételre enyhítette. Az itéletet végre is hajtották, előbb 1535 jun. 21-én az ősz püspökön, majd júl. 6-án a nagy írón, kit utolsó perczig nem hagyott el jó kedve és lelki emelkedettsége. Ugyanazon időben több esküdni nem akaró szerzetest is kivégeztek.235 A protestáns tanok hirdetői iránt sem jártak el nagyobb kimélettel. Mindebben voltakép a király önkénye döntött, de azt a parlament és a törvényszékek szentesítették. A királyt pedig nem igen érintette a dogma, de a hol tekintélye forgott kérdésben, megmutatta, hogy nem veszi tréfára a dolgot. Hiába hivatkozott Morus arra, hogy épen királyának Luther ellen írt könyve győzte őt meg a római szék primatusának megdönthetetlenségéről.
A Stuartok koronája.
Most Edinburghban őriztetik.
«Mindezen intézkedések tisztán politikaiak, minden erkölcsi indok nélküliek.»236 Volt ugyan a reformatiónak sok lelkesült híve, de ezek még mindig üldöztettek a püspökök és a király által. VIII. Henrik maga csak annyiban hajlott Luther tanaihoz, a mennyiben czéljáit előmozdították. Így p. o. magához ragadta a főfelügyeletet a klastromok fölött azon czélból, hogy vagyonukat lefoglalhassa. Különben is a szerzetesek voltak intézkedéseinek legbuzgóbb ellenségei. Eleinte csak a kisebb klastromokat törölte el. Majd midőn az északi grófságokban az egész nép fellázadt a régi intézmények védelmére, 30.000 felkelő indult meg London ellen és csak nagy bajjal lehetett e mozgalmat elnyomni, eljött az alkalom újabb saecularisatióra. A király lefejezteté a felkelést vezető lordokat, tekintet nélkül rangjokra és érdemeikre. A szerzeteseket vádolták a lázadás szításával és 1540 májusban a parlament a királyra ruházta az összes klastromok vagyonával való rendelkezést. Ezen rendelkezés által 645 klastromnak és 2484 alapítványnak vagyona szállott a király kezére. Ehhez járultak még Sz. János lovagrendjének jószágai. Oly nagy volt a birtok, hogy azt hitték, a király abból fedezheti az ország minden kiadásait. VIII. Henrik azonban a javadalmak nagy részét elosztotta kegyenczei között és így inkább vesztett jövedelméből, mint nyert, mert a klastromok addig nagy szolgálatokat tettek az államnak. Ezért mondta V. Károly, hogy az angol király agyonütötte a tyúkot, mely arany tojásokat költött. Másrészt bizonyos, hogy a klastromi javak eladásából befolyó óriási összegeknek legalább egy része csakugyan hasznos czélra fordíttatott: az ország erősítésére és különösen a hajóhad felszerelésére, melynek nagyobb jelentőségre jutását némelyek épen ezen tényre viszik vissza.
A püspökök, annyi megaláztatás árán, legalább azt a jogot nyerték, hogy üldözhették a reformatió híveit. Dogmatikus tekintetben még mindig katholikus volt az angol egyház. Épen azon időben, midőn a klastromokat eltörölték, fogadta el a király a püspökök dogmatikus javaslatát, hat pontban. A transsubstantiatio hite, az úrvacsora egy szinben való kiosztása, a szüzességi fogadalom és coelibatus megtartása, mise és gyónás, állami törvény által rendeltetett el. Az azok ellen cselekvőket kemény büntetés érte. Magában dondonban 500-at fogtak el két hét alatt.237 Így a királyi tekintély egyforma szigorral sújtotta a pápa és Luther híveit. Egészen nemzeti, királyi egyház megalapítása volt a czél, mely ép oly messze áll a pápa, mint az új német tanok befolyásától, melynek szervezete és hite a király kényétől függ. A parlament előre kötelezőknek nyilvánította a királynak vallásügyi intézkedéseit. A király 1543-ban új vallásos tanítást adott ki, melyben a biblia olvasását magánembereknek szigorúan eltiltotta. Akkor a bibliát Tindal már lefordította volt angolra, de úgy a fordítót, mint az új könyv terjesztőit és olvasóit kemény üldözés érte.
VIII. Henrik csak egy törekvésében volt következetes: hatalma korlátlanná tételében. Katholikus és protestáns részre hajlása – mert e tekintetben gyakran változott – a politikai viszonyoktól függött, rendesen attól, V. Károly politikájához hajlik-e inkább, vagy annak ellenségeihez. Ezen gyors és gyakran rögtöni változásait rendesen azok bukása jelölte, kiket az előbbi hajlam kegyében felemelt. Ilyenkor egyforma sors érte nejeit és ministereit. Mióta egyszer a házasság törhetetlen szentsége reá nézve megszünt, nejeit oly gyakran változtatta, mint politikáját és kegyenczeit. Ez a vonás egészíti ki a király képét, kinek hasonmását alig szabad Európában keresnünk, hanem Ázsia vérszomjas és kéjvágyó, a mellett ingadozó, gyenge, de tekintélyökre féltékeny zsarnokai közt. A szabad Anglia lábai előtt hevert a királynak. A vérpad által megfékezé a nemességet, a reformatió kényének szolgáltatá át Anglia alkotmányos szabadságának másik fővédőjét: az egyházat. Valódi rémuralmat gyakorolt, ezrével jártak körül az országban kémei és feljelentői.
Wolsey szomorú sorsáról megemlékeztünk. Őt a válópör buktatá meg, mely Cromwell kezébe játszotta a hatalmat. Cromwell volt a király főeszköze minden politikai berendezésnél. A korlátlan királynak ő volt korlátlan ministere. Ő volt egyik első nagy tanítványa Macchiavellinek. Lefejeztette Fisher püspököt és Morus Tamást, ki oly szépen álmodozott a boldogok országáról, Utópiáról. Midőn a király megint közeledett a katholikus dogmákhoz és V. Károlyhoz, Cromwell bukása meg volt pecsételve. A király tanácsában tépte le nyakáról a rend szalagát Norfolk herczeg, a katholikus párt feje. (1540.) Cromwell kivégzése után ennél volt a király bizalma. De élete vége felé Norfolkot és annak fiát is halálra itélte a király, az utóbbit ki is végezték, Norfolkot VIII. Henrik halála mentette meg. (1547 január. 28.)
Házasságainak története igen sötét színben tünteti fel Henrik jellemét. Boleyn Annát csakhamar megúnta és a házasságtörés vádját emelte ellene, a legborzasztóbb módon. A lordok a királyra bízták: el akarja-e égettetni nejét vagy csak fejét akarja vétetni. A király lefejezteté gyanusított bűntársaival együtt (1536 május 19-én). Házasságát maga is érvénytelennek nyilvánítá, leányát, Erzsébetet törvénytelennek. Püspökei készségesen kimondták az érvénytelenséget azon az alapon, hogy a királyné testvérnénje előbb kedvese volt a királynak. Már Anna kivégzése utáni napon nőül vevé Seymour Johannát, előbbi hitvese udvari hölgyét. Ez egy év mulva meghalt, miután trónörököst szült. A királyt most Cromwell házasságra birta Anna clevei herczegnével, a német protestánsokkal való szövetség czéljából. Az, hogy a király ennek szépségében csalódott, egyik oka volt minisztere bukásának. Egy fél év mulva a parlament a király kivánságára kimondta az elválást. Akkor a királynak volt már új kedvese, Norfolk herczeg huga, Howard Katalin. Az elválás után néhány hét múlva nőül vette. Erről azonban nemsokára kiderült, hogy házassága előtt kicsapongó életet folytatott. A király nejét annak előbbi kedveseivel együtt kivégezteté. (1542 febr. 13.) Egy ideig nem talált feleséget, míg egy lord özvegye, Parr Katalin nem ment hozzá. Ez azon gyanuba jött, hogy vallásos nézetei eltérnek férjéitől és a király már elrendelte vád alá helyezését. Az ügyes nőnek azonban sikerült kiengesztelni férjét, kinek halála után is szerepelt még.
VI. Eduárd uralkodása. Az angol reformatió.
Mindeddig az angol hitujítás egészen a királyság befolyása alatt áll. VIII. Henrik, minden nagy bűne és gyarlósága mellett, hatalmas nagytekintélyű fejedelem, kinek még hibái is népszerűek voltak, mert magára ismert bennök a durva, daczos, érzéki angol. Politikai tekintetben a lehető leggyökeresebb, legkövetkezetesebb a változtatás: a nemzeti egyház létesítése a király felsősége alatt. Dogmatikus tekintetben ellenben nagyon conservativ a király, ebben is megfelelve nemzete lelkületének, melyet a Róma alól való felszabadulás és a papi rend korlátozása sokkal jobban érdekelt, mint az úrvacsora, vagy a mise körüli viták. Alatta az angol egyház független, sőt ellenséges állást foglal el nemcsak Rómával, hanem a német és svájczi reformatióval szemben is.
Fönn lesz-e tartható ez az elszigetelt, tisztán politikai erőre és önkényre támaszkodó állás, ha a zsarnok király helyébe egy tehetetlen gyermek lép? Hisz még VIII. Henrik kegyetlensége sem bírta elfojtani Angliában sem a katholikus, sem a protestáns hitet és ezek ellentétének annál erősebben kellett napfényre jönniök, mihelyt megszüntek azon személyes és politikai okok, melyek eddig mindkét hit követőit távol tartották az uralomtól.
Henrik egyetlen fia, VI. Eduárd még csak kilencz éves volt, midőn atyja meghalt. Nagykorúságáig az államtanács vitte a kormányt. Ebben a legnagyobb tekintélyre a kis király anyai nagybátyja, Hertford gróf, a Seymour családból, jutott, ki csakhamar protector név alatt maga vette kezébe a kormányt. A protector, ki csakhamar Somerset herczegének neveztetett ki, a skótok ellen szerencsés háborút folytatott és ez által még jobban megszilárdította uralmát.
Bár a közvélemény szerint VIII. Henrik még halálos ágyán is tiltakozott az ellen, hogy fia nagykorúságáig változtassanak az egyház állapotán, csakhamar kiderült, hogy a kormánytanács nagy többsége a protestáns tanokhoz szít. Elől járt ebben maga a protector, kit a canterburyi érsek, Cranmer, ki maga is Németországban tanult, egész erejével támogatott. A VIII. Henrik alatt uralkodó rideg szigorúság helyébe most a sajtó és a szószék teljes felszabadulása következett. A protector sűrű levelezésben állott nemcsak Melanchthonnal, hanem a svájczi reformátorokkal, sőt Kálvinnal is és el volt tökélve arra, hogy Angliában egészen evangelikus alapon rendezi be az egyházat. A kormánytanácsban és magánál Somersetnél is nem utolsó ok volt a még fennálló klastromok és egyházi alapítványok lefoglalása; ezzel nagyon is siettek. VI. Eduárd rövid uralma alatt másfél millió font (36 millió korona; mai értékében ötször annyi) értékü birtok jutott a korona kezére. Ebből eladtak 435.000 fontnyit, vagy 100.000 fontnyit pedig iskolai és más czélokra fordítottak. A többi, a mai érték szerint legalább 100 millió korona, a kormány tagjainak és segítőiknek martaléka lett.238 Valóban az angol világi urak sokkal nagyobb nyereségre jutottak a saecularisatio által, mint akár a király, akár a nép.
VI. Eduárd gyermekkorában.
Ifj. Holbein rajza. A windsori gyűjteményben.
Dogmatikus tekintetben is nagy volt a változás. Behozták és elrendelték az úrvacsorának mindkét szín alatt kiszolgáltatását, megengedték a papok nősülését,239 az isteni tiszteletet angol nyelven tartották és a misét eltörölték. Ekkor jött létre az az imakönyv (book of common prayer), mely kevés változtatással mai napig is alapja az angol isteni tiszteletnek. A nemesek legnagyobb része, minden vallásos meggyőződés nélkül, ép úgy elfogadta ez újításokat, mint az előbbieket.
Az urak szeme első sorban az egyházi javak felé fordult. De a népnél kettős irányban is visszahatást okozott az oly határozottan és kiméletes előkészítés nélkül felülről előírt hitoktatás. Nyugaton, Cornwallisban, a régi hit, a mise és a latin szertartás megőrzése végett fogott fegyvert a parasztság, északon és keleten pedig az anabaptisták és más túlzók tanításának befolyása alatt, kik minden reformot keveseltek, mely nem valósítja meg egyszerre az Isten országát.
Az ilyen, részben vallásos, részben communistikus izgatásnak igen jó talaja volt akkor Angliában. Az a gazdasági átalakulás, melylyel foglalkoztunk és melyet VIII. Henrik vaskeze is alig birt egy ideig feltartóztatni, halála után ellenállhatatlanul haladt tovább. Bárminő nagyok voltak is az egyház visszaélései, a klastromok azon hivatásukról, hogy a szegényekről gondoskodjanak, még sem feledkeztek meg egészen. Az egyházi birtokokon, bár ott is volt reá eset, átlag még sem lehetett oly kiméletlenül foganatosítani az úr jogát a paraszttal és cseléddel szemben, mint egyebütt. Most ez az akadály is megszünt. Egyre nagyobb területet vontak el az eke alól; mindenhol lefoglalták az urak a közlegelőt és a községi erdőt, hogy bekerítsék és egészen magok hasznára vagy élvezetére fordítsák azt a területet, mely azelőtt annyi szegénynek élelmét biztosította. Ennek következtében, mivel egyre szűkebb lett a bevetett terület, a gabona és a többi élelmiszer ára nagyon felszökött. Az örökbérlők (copyholders) csak 4–5-szörös árért tarthatták meg azt a földet, melyet őseik annyi századon át müveltek. Már VIII. Henrik korában is előfordult, hogy meggazdagodott kereskedők vásároltak földet. Ez most mind nagyobb mértéket öltött és az új földesurakat semmi morális kapocs nem fűzte alattvalóikhoz.
Maga a kormány, rossz gazdálkodásával és könnyelműségével nagyon is hozzájárult a drágasághoz és elégedetlenséghez. Bár az egyházi javak confiscatiója által oly óriási érték jutott kezéhez, folytonos pénzzavarral küzdött. A franczia háborúhoz szükséges összegeket Antwerpenben vette fel, oly nagy kamatra, 13 százalék, mely előbb is utóbb is hallatlan volt Angliában.240 A mellett pedig igen rossz pénzt veretett, melyben alig egy negyedrész volt az ezüst. Ez már magában véve is elég ok volt a drágaság előidézésére.
Az általános panasz, de saját érdeklődése is a szegény ember baja iránt, közbelépésre birta a protectort. Már 1548-ban bizottságot küldött ki a földesúri visszaélések vizsgálására és orvoslására. Azt remélte, hogy ennek az lesz az eredménye, hogy megint «20–30 tojást kapni majd tíz fillérért, mint régen.» A nép már az aranykor visszatérését remélte, de az 1548 végén összeülő parlament felsőháza teljesen visszavetette a bekerítések tilalmára vonatkozó törvényjavaslatot. Így Somerset nagy reményeket keltett, a nélkül, hogy bármit is megvalósíthatott volna belőlük.
Nemcsak a föld népe szenvedett e változások alatt, hanem a szegény városi nép is. Az általános törvénytelenség korában a czéhszabályokat ép oly kevéssé tartották meg, mint a földtörvényeket. A gyors meggazdagodás vágya arra bírta a mestereket, hogy rossz kelmét gyártsanak és hozzanak forgalomba. Az «ánglia posztó» addig híres volt finomságáért, nálunk is volt piacza; most nagy bálok hevertek eladatlanul az antwerpeni raktárokon. A munkások munka nélkül maradtak. Egy angol gyáros, Cholmley Vilmos, akkor kezdte meg a posztó festését Londonban, mihez addig csak Belgiumban értettek, s felajánlotta tanulmányát a kormánynak a számos dologtalan munkáskéz foglalkoztatására. Csakugyan a nagy ipar kiterjesztése bizonyúlt, századok múlva, az agrárius bajok legjobb orvosszerének, de ennek még nem érkezett el az ideje. A köznyomort még feltünőbbé tette, mint annyiszor corrumpált korszakokban, a gazdagok fényűzése és tékozlása. Az előkelő osztály, mely már nem hadakozott, ruhában és életmódban akkor kezdett elválni a közrendtől. A kabát olasz divat, a mente spanyol, a ruha török, a sapka franczia, a tőr skót, velenczei selyemmel, mondja egy akkori író. Így a csavargó koldusok elleni törvény megujítása nem sokat segített. Igaz, hogy most már nem halálra itélték őket, hanem Morus szellemében – rabszolgaságra.241
A protector nyilvános jóakaratában bizakodó nép sok helyütt maga segített magán. Lerontotta a kerítéseket, elfoglalta a földet, üldözőbe vette az urakat. Somerset csakugyan igazoltnak tartotta ezt a felkelést, melyet a nemesek kapzsisága idézett elő és nem akart a parasztok ellen erőszakot alkalmazni. Ha a felkelők nem elegyednek vallásos ügyekbe, csakugyan elérhetik, hogy a kormány feje velök tart. De, mint láttuk, e felkelésnek, különösen nyugoton, erősen katholikus volt a szinezete, a protector egész politikája ellen irányuló. Így is semleges maradt, de az államtanács a maga kezébe vette az ügyet és seregei csakhamar szétverték a lázadókat. A megtorlás véres volt; a földtörvény megujítására sokáig nem lehetett gondolni.242 A protector a két fél közt magára maradt, az államtanács 1549 okt. 12-én megfosztotta őt méltóságától és Warwick grófot, az északi lázadók legyőzőjét tette utódjává.
Most határozottan a főúri reactió kerekedett fölül. De vallásos irányban nem állott be változás; hisz épen a főurakat kötötte leginkább a reformhoz az egyházi javak zsákmánya. Csak most jött létre a protestáns liturgia, melyet Cranmer dolgozott ki és mely az úrvacsora kérdésében már Zwinglihez hajlik. A hitvallást 42 pontban foglalták össze és minden papnak és iskolamesternek alá kellett azokat írni. Az az elv, hogy az államban csak egy lehet a vallás, még szigorúan fentartatott. Warwickban, ki később Northumberland herczege lett, megvolt az energia az ellenállók leverésére csak úgy, mint VIII. Henrikben. Alatta a protestáns rémuralom korszaka következett be, mert a nép valóban idegen volt e messzemenő reformoktól, és csak a műveltebb polgári osztály, mely olvasta a reformatorok műveit, fogadta azokat lelkesedéssel.
Nem elégedett meg Somerset bukásával. Azzal vádolta hatalmas versenytársát, hogy a koronára tör. Az akkori szokás szerint számos fegyveres cselédség vette körül az akkori protectort, ez elég alapot adott a vádnak. Somersetet lefejezték (1552 jan. 22.).Warwick, látván, hogy az ifjú király beteges és nem lesz hosszú életű, arra törekedett, hogy saját családja számára szerezze meg a trónt. Eduárdnak legközelebbi örökösei nővérei, Mária és Erzsébet valának. Ezeket VIII. Henrik végrendelete elismerte ugyan, de most Warwick kiszinezte a királynak, minő veszélyt hozna a reformatióra Máriának, Aragoniai Katalin leányának uralkodása. Maga VIII. Henrik mindkét leánya törvényességét kétségbe vonta. A legközelebbi örökösök után a skót dynastia következett, mely VIII. Henrik testvérnénjétől, Margittól vezette le származását. De minthogy ott gyenge, gyermek királyné volt Stuart Mária, a nagyravágyó férfiú könnyűnek tartotta annak kizárását. VIII. Henrik végrendelete sem emlékezett meg róla. Ezen kívül pedig még csak egy örökös volt, Máriának, VIII. Henrik hugának unokája, a suffolki herczeg leánya, Grey Johanna. Ez Warwick fiának volt hitvese. Eduárd kész volt elfogadni Warwick terveit, de a birodalom főbirái ellene nyilatkoztak és kijelenték, hogy az örökösödést szabályozó parlamenti határozatot csak más parlamenti határozat változtathatja meg. Macaulay «alávaló cselszövény»-nek nevezi ezen tervet. Csak a hatalom részesei, a reformatió előmozdítói egyeztek belé a jogos örökösök kizárásába. De mielőtt még parlamentet hívhattak volna össze, Eduárd meghalt. (1553 jul. 6.)
Mária királynő. A katholikus reactio.
Nagy érdekek követelték az örökösödés megváltoztatását, de a törvényes érzés mélyen gyökerezett az angol népben és még a protestánsok sem igen vonták kétségbe Mária jogát.243 A titkos tanács, hogy jobban biztosíthassa Warwick tervét, el akarta titkolni Eduárd halálát, de Mária megtudta és azonnal királynak hirdetteté magát. Ez alatt Grey Johanna a northumherlandi herczeg rábeszélésére elfogadta a koronát. Fiatal, szép hölgy volt, rendkívül tudós nevelésben részesült s kivált az ész és szív tulajdonai által. Könnyezve fogadta el a méltóságot, azon feltétel alatt, hogy az törvényesen őt illeti meg. Kivülről, a francziáktól is várt Northumberland segélyt, mert Mária trónralépése a császárnak lett volna győzelme. De a mint az egész nép Máriát ismerte el, a tanács is meghajlott előtte és felszólítá Northumberlandot, ki ellene indult haddal, hogy hódoljon meg neki. Kilencz napi uralkodása után Grey Johanna letette a koronát. Northumberlandot augusztus 21-én a bakó keze által érte nagyravágyásának büntetése.
Mária most az egész birodalom által elismertetett királynőnek. Sorsa, mint emelkedett a megvetés és üldözés mélységéből egyszerre a legmagasabb hatalom birtokába, megkapó és igen nagy hatást gyakorolt kedélyére. Szerencsétlen anyja halála óta nem bántak vele úgy, mint király gyermekét megillette. Mindig szent volt előtte anyja emléke és mély a ragaszkodás a katholikus valláshoz, mely védte anyja házasságát és az ő származásának törvényességét. Atyja halála után sem derült fel napja, Somerset erővel el akarta szakítani a római egyháztól és csak unokatestvérének, V. Károly császárnak közbenjárására engedte meg neki a misét. Természetes, hogy midőn ellenségei lábai előtt hevertek, azon gondolat szállotta meg teljes erővel lelkét, hogy helyreállítja teljes régi dicsőségében anyjának hitét, melyért az és ő maga is annyit szenvedett.
V. Károly, kivel belső összeköttetésben volt, inkább politikai szempontból nézte az angol ügyeket és tudva, mily mély gyökeret vert ott a Rómától elszakadás eszméje, mérsékletre intette. Mária egy ideig némi tartózkodást gyakorolt, de a régi hithez hajló papság, a királynő ismert vallásosságában bízva, egyszerre hatályon kívül helyezte az új egyházi rendet. Az angol parlament teljes önállótlanságát tanusítja, hogy az 1553 októberben összeülő országgyűlést misével nyitották meg. Nem elégedve meg a katholikus vallás visszaállításával, a kormány üldözni kezdte az újítás híveit. A nős papokat elűzték állomásaikról, az angol isteni tiszteletet eltiltották. A katholikus hitnek még nagyobb gyarapodást igért a királynő házassága V. Károly fiával és örökösével, Fülöppel. Az egész angol nemzet ellenezte, még a katholikusok is. A protestánsok pedig ügyök teljes tönkrejutását várhatták e frigytől. Kentben, hol nagyon el volt terjedve az új hit, lázadás ütött ki. A felkelők Londonba nyomúltak, de a királynő megállotta helyét és vérbe fojtá a lázadást. A királynő huga, Erzsébet is be volt bonyolítva ezen felkelésbe. Ezentúl őrizet alatt tartották és kényszerítették, hogy a katholikus hitre térjen. Grey Johannát és férjét lefejezték. Ellenállás nélkül mehetett most végbe a házasság, Mária szive-vágya szerint. Fülöp 1554 juliusban átjött Angliába és ügyes, mérsékelt fellépése megnyerte részére a kedélyeket. De csakhamar meghiusúlt a remény, hogy örökös származik a házasságból. Fülöp 1555 nyarán visszament Németalföldre. Angliában tartózkodásának leginkább annyiban volt hatása, a mennyiben ekkor hágott tetőpontjára a protestánsok üldözése. Tulajdonkép ezen üldözések alatt nyilatkozott először Angliában protestáns vallásos lelkesedés. A szentirás olvasása előkészíté a talajt. Mióta angol nyelven olvasható volt a biblia, a nép legforróbb vágya lett annak olvasása, Isten szavainak megismerése. A szegények vasárnap összegyűltek a templom mögött, hogy olvashassák. Egy fiatal ember elbeszélte, hogy atyjának egy inasával együtt egy új testamentom megvételére fordították, a mit megtakaríthatott. Félve, hogy felfedezik, elrejtették az ágy szalmájában. A mag csirázott. Kijelentette anyjának, hogy nem térdel feszület előtt. Dühöngő atyja megverte és fel akarta akasztani. Így lett Angliából biblikus ország.244 Most itt volt az alkalom megnyerni a vértanuság koronáját. Vetekedett szegény és gazdag, tudós és tudatlan. Az öreg Latimert, ki egyike volt az evangelium első hirdetőinek, nyolczvan éves korában vezették máglyához. Társa, Ridley oly nyugodtan aludt, mint valaha, a mint a karóhoz kötötték, hangosan így szólott: «Mennyei atyám, alázatosan megköszönöm, hogy hited igazsága vallójának választottál halálom által.» A mint a máglyát meggyújtották, Latimer felkiálta: «Se baj, Ridley mester, Isten kegyelméből oly gyertyát gyújtunk Angliában, melyet sohasem lehet eloltani.» A haláláig elkisérő mély meggyőződés mind többet térített meg hitökre. Rogers doktort nejével és tíz gyermekével együtt égették meg. Gyermekei a máglyán vigasztalva állták körül, mintha lakomához vezetnék. Egy tizenkilencz éves selyemszövőnek, Hanter Vilmosnak az anyja azt mondta, hogy örül fiának, kit szive arra visz, hogy Krisztus neveért odaadja életét. A rövid fájdalomért örök koronát igért Krisztus – volt a válasz – anyám nem örül annak? A mint a tüzet meggyújtották, zsoltáros könyvét testvére kezébe dobta, ki így szólt: Vilmos, gondolj Krisztus szenvedésére és ne félj a haláltól. És Vilmos felelé: Nem félek.
A felsőház ülése Erzsébet angol királynő alatt.
A British Museumban levő névtelen rézmetszet mása.
Ezen halálmegvető martyrok példáján kívül az üldözők rendkívüli kegyetlensége is feltüzelte a nép ellenállását. Guernsey szigetén elégettek egy várandós asszonyt; a máglyán szült és a hatóság a tűzbe vettette a gyermeket. «Hooper püspököt háromszor égették meg nedves fán, lassú tüzön. Egyre kiáltott, fát, fát, jó emberek.» Lába és czombja elégett, egyik keze lehullott, mielőtt kiszenvedett, háromnegyed óráig tartott ez és előtte volt a kegyelem, ha megtér. Ezen példáknak borzasztó volt a hatása. Nincs gyermek, így írt egy nő Boner püspöknek, az üldözés fejének, ki ne nevezné Bonert hóhérnak és ne tudná elmondani ujjain, hányat égettetett meg és vesztett el éhség által börtönben kilencz hónap alatt. Elvesztett húszezer szivet, mely még egy év előtt katholikus volt.245 Századokon át ezen elbeszélések táplálták a protestáns szellemet. Mai napig is Anglia népének leggyakoribb olvasmányai közé tartozik a Mária által kivégeztetett martyrok története. A nemzet és a vallás egyaránt dicsőnek tartja hagyományukat, a királynőt pedig mai napig azon borzasztó melléknévvel jelölik: vérengző.
II. Fülöp pajzsa.
A madridi múzeumban.
Mária nem nyugodott, míg az összeköttetést Rómával helyre nem állította. Hogy az egyháztól elvett javak ne okozzanak nehézséget, a pápa lemondott az egyháznak VIII. Henrik és VI. Eduárd király által elvett birtokairól a jelen birtokosok javára. Pápai követ jött újra Angliába, Pole Reginald bibornok, egyike azon kor legtudósabb és legbuzgóbb főpapjainak, ki addig számüzésben élt Rómában. Ünnepélyes körmenettel ülték meg Londonban az egyház visszahelyezését előbbi állapotába. A parlament hozzájárult minden intézkedéshéz. Az önfeláldozás azon áramlata közepett, mely akkor ellepte az angol protestánsok lelkét, visszásan hat az angol egyház fejének, az öreg Cranmer érseknek magaviselete. Elfogták és több barátját kivégezték. Az által akart kegyelmet nyerni, hogy a katholikus hithez vissza akart térni. Majd azon gondolata támadt, hogy ez csak gyalázatot hoz reá, nem kegyelmet. Ezért visszavonta előbbi közeledését. Majd ismét megújította, hogy életét megmentse. Csak midőn máglyára vitték, vonta vissza ünnepélyesen a katholikus hitnek tett engedményeket.246 Helyébe Pole neveztetett ki Anglia primásának.
Az üldözések mindinkább általánosabbak lettek, sokan kimenekültek az országból a Németalföldön és Svájczban várva be Mária uralkodása végét, Kálvin tanainak befolyása alá jutottak. Minthogy a királynő mindig beteges volt és semmi reménye sem volt örökösre, mindenki tisztában volt azzal, hogy nemsokára vége szakad e rendszernek, maga Fülöp is. Még csak egyszer, rövid időre jött Angliába, 1557 tavaszán. Akkor keresztülvitte, hogy Anglia szövetségre lépett vele Francziaország ellen. De ezen szövetség nagy veszteséget hozott Angliára és mélyen sértette az angol nemzeti büszkeséget. Calais városa, mely több mint kétszáz év óta angol birtok volt, átszálló helyök a szárazföldre, egyedüli megmaradt romja az angol királyok régi birodalmának Francziaországban, 1558 jan. 8-án a francziák kezébe jutott. Ez által végkép megszünt az az angol politika, mely hódításra tört Francziaországban és melyet egy ideig VIII. Henrik is magáévá tett. Ezen nemzeti szerencsétlenség még jobban aláásta a királynő gyönge egészségét. Meghalt 1558 nov. 17-én. Ugyanazon napon halt meg Pole bibornok. A katholikus hit Angliában elveszté két legnagyobb, majdnem egyedüli támaszát.
Erzsébet trónra lépése. Az angol egyház megalapítása.
Mária királynő, midőn halálát közeledni látta, a fiatal skót királynét, Stuart Máriát akarta utódjául rendelni, hogy a katholikus vallás fenmaradását biztosítsa. Mint azelőtt, most is a szoros örökösödési jog győzött. A titkos tanács bár jobbára katholikus tagokból állott, Erzsébetet, VIII. Henrik és Boleyn Anna leányát kiáltotta ki királynénak, a nép örvendezve fogadta az új uralkodót. Az üldözések megszünését, egy jobb kor bekövetkezését várták tőle. Külső támaszban sem volt hiány. Versenytársa, Stuart Mária, nemcsak Skótországnak volt királynője, hanem egyúttal a franczia trónörökösnek neje. Trónra jutása Anglia függetlenségét koczkáztatta volna – ez tette ellenévé az angol hazafiakat – és egyuttal a spanyol politikára mért volna csapást, ez tette Fülöpöt Erzsébet szövetségesévé. Mihelyt tehette, megkérte Erzsébet kezét, de kitérő feleletet nyert. Az új királynő jól tudta, hogy trónralépését és uralmát nem köszöni másnak, csak népe ragaszkodásának.
A legfontosabb kérdés az vala, minő egyházi politikát fog követni. Erzsébet fiatalsága nélkülözéseknek és szenvedéseknek sorából állott. Atyja, anyja halála után egészen elhanyagolta, majd nénjének uralkodása alatt szabadsága, élete is veszélyben forgott. Nem a vallás volt a vigasztalója, hanem a tudományos műveltség. Mint korának kiváló olasz hölgyei, ő is a classikus irók olvasásán fejlesztette szellemét. Minden nap olvasni szokta Demosthenest. A mellett kitünően ismerte az újabb olasz és franczia irodalmat és nyelvet. Minden tekintetben világi volt műveltsége, egész belső élete a renaissancenak állott befolyása alatt. Innen van, hogy a vallásos kérdések nem érdekelték. Egyforma nevetséges volt előtte a katholikusok babonája és a puritánusok vakbuzgósága. Igaz, hogy fogságában megismerkedett a protestántismus tanaival, de dogmatikus kérdés reá egyáltalában nem volt hatással. Így, lehet mondani minden előitélet nélkül, csak politikai érdekét, királyi tekintélyét, népe javát tartva szem előtt, foghatott országa egyházi ügyeinek rendezéséhez.
Erzsébet angol királynő.
Az eredetinek fele nagysága. A berlini titkos állami levéltárban levő lenyomat után.
Trónra lépése után felszólították, hogy helyezze érvényen kívül Mária rendeleteit és állítsa vissza az egyházat VI. Eduard alatti állapotába. De ily határozott lépés által sértette volna katholikus alattvalóit és a spanyolokat. Ezért egyelőre megtartotta a régi formákat, koronázása katholikus szertartással ment végbe. A fontos ügyek eldöntésére parlamentet hívott össze. Hatalma nem állott másban, mint népe elismerésében, nem támogatta hadsereg. VIII. Henrik minden kegyetlensége mellett népszerű maradt, Máriát sem annyira vallásos okból, mint politikai kudarczai miatt kezdték gyűlölni az angolok. Erzsébet biztos volt arról, hogy az angol nép legnagyobb része sem buzgó katholikus, sem buzgó protestáns, különben nem tűrte volna el a gyorsan váltakozó protestáns és katholikus kormányokat. Egy pápai követ jelentése szerint, alig a nemzet 1/30-ad része volt buzgó katholikus, de szerinte 4/5-e elfogadja a katholikus hitet, ha az az állami. «Tényleg a nemzet zöme nem volt sem katholikus, sem protestáns, hanem, mint fejedelme, középen állott a két felekezet közt».247 Így Erzsébetre nézve legalkalmasabbnak látszott nem sértve tulságosan sem katholikus, sem protestáns alattvalóit, atyja nyomdokaiba lépni és nemzeti egyházat alapítani, a királyi felsőség alatt.
Erzsébet angol királynő.
Id. Porbus Ferencz (1540–1580.) festménye után. Eredetije Amsterdamban.
A Rómával való összeköttetés magától megszünt. A parlament első dolga volt visszavonni Máriának az eretnekség ellen kiadott rendeleteit, feloszlatni az általa alapított klastromokat és megujítani a királyi felsőség (suprematia) elvét. Midőn Erzsébet bevonúlt Londonba, megcsókolta a polgárok által átnyújtott angol bibliát és megigérte, hogy szorgalmasan fogja olvasni.248 Ez volt első lépése a protestantismus felé. A két párt főembereit beszélgetések által iparkodott egymáshoz közelebb hozni, mint egykor V. Károly, csak miután a katholikusok előre kijelentették, hogy nem engedhetnek semmiben, intézkedett maga, tanácsa és a parlament meghallgatásával. Nagyjában visszaállította ugyan VI. Eduárd rendszerét, de az imádságos könyv nyelvét úgy változtatta meg, hogy ne sértse a katholikusokat. A 42 pontot fogadta el alapul, de szintén engesztelő szellemben változtatott rajtok. Ezentúl 39 pontból állott az angol nemzeti egyház vallásos dogmája.
Ha így hit dolgában a protestánsokhoz közeledett, a mi az egyházi szervezetet illeti, a pápai hatalom elismerésén kívül, lehetőleg fentartotta a régi rendet. Gondja volt arra, hogy a püspöki szervezet megmaradjon, sőt, hogy régi és kellően felszentelt püspökök avassák fel az ujakat és az új egyház «apostoli successiója» kétségbevonható ne legyen. Királyi tekintélyét ép úgy féltette a demokratikus kálvinistáktól, mint a pápa híveitől. A szertartásokat illetőleg, eleven és művelt szellemének legjobban tetszett a katholikus egyház isteni tisztelete és szerette volna azt lehetőleg épen fentartani. De engedményeket kellett tennie a protestánsoknak, kik összetörték a templomokban felállított feszületeket. A papok házasságának is ellene volt, de meghajlott a közakarat előtt. Így alakult meg az angol állami egyház, mint a katholikus és protestáns tanok és szertartások megegyeztetője, politikai alapon, minden mélyebb buzgóság nélkül, a hagyomány lehető megóvásával. (1563.) Emléke Anglia akkori szellemének és Erzsébet politikájának, melynek nem a dogmatikus hit, hanem a czélszerűség volt a főrugója.
Minden egyházi és világi tisztviselőnek el kellett fogadnia az állami egyházat. A papok legnagyobb része elfogadta, csak 200-an mondtak ellen és vesztették el hivatalukat. Az angol hierarchia élére a tudós Parkert helyezte Erzsébet, mint canterburyi érseket. Ez dogmatikus téren nagyon mérsékelt elveket vallott, főgondjának az egyházi rendtartás helyreállítását tekintette. Sok bajt okozott a lelkészségek elpusztulása, az egyházi javaknak világiak által való lefoglalása, sok botrányra adott alkalmat a lelkészek nősülése, midőn «a papok nejei ruhákat és ingvállakat szabtak a szent, pompás öltözetekből.»249 Lassankint sikerült a 39 czikkhez ragaszkodó, tudós, mérsékelt és köztiszteletnek örvendő papi testületet nevelni. Az állam nem ismert el más egyházat, mint a püspöki, anglikán egyházat. Ehhez tartozott a nemzet legnagyobb része. A vallásilag buzgók vagy katholikusok maradtak, vagy pedig a püspöki alkotmányt el nem ismerő, a genfi egyház módjára községi szervezetet követelő protestánsok: presbyterianusok.