VI. FEJEZET.
V. Károly és a protestánsok.

V. Károly politikája. – Luther tanainak terjedése. – Első szövetségek vallásos alapon. – A protestatio. Az ellenállás joga. – Az ágostai országgyűlés és hitvallás. – A schmalkaldi szövetség. – V. Károly és II. Szulejmán. – V. Károly és I. Ferencz harmadik és negyedik háborúja. – V. Károly egyházi politikája. A concilium és a protestansok.

V. Károly politikája.

Négy nagy mozgalom foglalja el az újkor elején a világot. Politikailag: egyrészt a Habsburgok és Valoisk küzdelme a hegemoniáért, mely Olaszország birtokához látszott kötve, másrészt a török birodalom előnyomulása, mely Magyarország elfoglalása által fenyegetővé vált az egész nyugoti keresztyénségre nézve. Egyházilag: a hitújítás különböző árnyalatainak létrejötte és küzdelme a régi egyházzal és egymás közt. Végre gazdaságilag: a kereskedés, a világforgalom utjainak megváltozása és új kincsek beözönlése Amerikának és az Indiába vezető tengeri utaknak felfedezése által.

Ha már most tiszta fogalmat akarunk nyerni V. Károlynak igazán világtörténeti állásáról, egyszerre szemünkbe ötlik, hogy mind a négy kérdésnek megoldása és így a fejlődésnek további irányítása első sorban őt érdekli, első sorban tőle függ.

Korban az első, némileg már örökölt az I. Ferencz elleni küzdelem. Ebben nagy sikereket viv ki: de végleges eredményre még sem jutott. Mert a franczia nem egyedül áll vele szemben: szinte önkénytelen, természetes szövetségeseiül kinálkoznak neki, nemcsak a törökök, hanem a császártól elutasított hitújítók is. Így Ferencz hosszú időn át lekötheti hatalmas ellenfelét, megakadályozhatja abban, hogy Németországban helyreállítsa a régi állapotokat, de abban is, hogy a török ellen forduljon. Ennek volt köszönhető, hogy bár az indiai kincsek szinte évről-évre dagasztják a spanyol hatalmat, az a német ügyekbe még jó sokáig nem avatkozhatott be. Az európai ügyek általános összeszövődése tette csak lehetővé, hogy a Luther által elvetett magból oly terebélyes fa fejlődhessék.

V. Károly harminczegy éves korában.
Beham (1496–1540.) 1531-ből való rézmetszetének hasonmása.

Mindenesetre kiváló érdekü V. Károly császár politikájának megitélése. A keresztyénségnek méltóságára nézve első fejedelmét, hatalomra és gazdaságra nézve első királyát látjuk benne, az elsőt a világ történetében, kinek országában nem nyugszik le a nap. Neki adja páratlan vitéz katonaságát Spanyolország, kereskedelme gyümölcseit és hajóit a kincses Németalföld, aranyát és aranyértékű füszereit a két India, műveltségre s hadi tudományra nézve a többi nemzetet messze felülmúló fiait Olaszország. Szabadon toborozhatja mint császár Németország landsknechtjeit. Testvére, kinek hatalma minden tekintetben egy az övével, a magyar és cseh koronákat viseli, maga is a keresztyénség első királyai között foglal helyet, örökös tartományai pedig döntő befolyást biztosítanak neki a déli Németországban. Mind a mellett azt kell látnunk, hogy ezen eddig páratlan hatalom fölött rendelkező uralkodónak nincs egyetlen nagyobbszerű politikai terve. A védelem érdeke vezeti a külső ellenségekkel, a francziákkal és törökökkel szemben, az eddigi állapotok fenntartása, a mennyire lehető, teszi politikájának egész bölcseségét a felmerülő egyházi kérdésekkel szemben. Nem lehet kétség a felől, hogy V. Károly a szó szoros értelmében át volt hatva a császárság eszméjétől, hogy magát tekintette elsőnek a földön, Isten helytartójának. És mégis mily engedékeny fellépése sokkal gyengébb ellenfelével, a franczia királylyal szemben. Miután első kisérletei: Francziaország területének egységét felbontani, nem sikerültek, megelégedett azzal, hogy I. Ferenczczel szemben megtartsa birtokait. Még nagy áldozatokra is kész volt a béke érdekében, pedig a háború az ő javára dőlt el. Nem lehet kétséges, hogy mint császár, spanyol király, mint buzgó katholikus és mint a magyar király testvére, egyaránt élete föladatának tekintette a mohammedánnok elleni harczot. Mint a nyugot császárja állott szemben a kelet császárjával, II. Szulejmánnal. De itt is mily csekélyek szándékai, mily gyarlók eredményei. Nagy sereget gyüjt hatalmas vetélytársa ellen, de miután az visszavonul, kardcsapás nélkül engedi szétoszlani zsoldosait. Magyarország visszahódítására kisérletet sem tesz. A tengeren túlnyomó hatalommal rendelkezik, de megelégszik azzal, hogy a török tengeri rablásnak lehetőleg útját szegje. Azon nagy tervek, melyek ősét Miksát annyira foglalkoztatták: a török kiűzése, Konstantinápoly elfoglalása, reá nézve nem léteztek. Pedig mennyivel nagyobb volt tényleges hatalma amazénál. Végre: mióta bizalmas levelezéseiből és irataiból ismerjük lelke meggyőződéseit, kedélye érzelmeit, nem kételkedhetünk abban, hogy politikai és vallásos kötelességének tartotta Luther tanainak kiirtását, a keresztyénségnek a római szék iránt való engedelmességben megtartását. Jobban mondva: az tünik ki, hogy nem annyira ellensége volt a protestantizmusnak, hanem hogy annak vallásos létjogát nem értette. Csak azt látta, hogy az új tanokhoz szító fejedelmek és városok egy oly ügyben nem fogadják a császárnak, hűbéres uroknak szavát, mely neki nagyon szivén feküdt. És mégis: annyi korona birtokosa, ki a mellett Németországban a többség szavával, a törvényes tekintély teljes súlyával rendelkezik, megelégszik azzal, hogy fenyegeti a vallásos meggyőződésének ellenmondó pártot, hogy minduntalan engedményeket tesz neki, hogy alkudozással tartja. Több mint húsz évet enged elfolyni, mielőtt az első erélyes lépést megteszi a wormsi edictum végrehajtására.

Ha csak ezen tényeket tekintjük, személyében volnánk hajlandók keresni politikája kétségtelen gyengeségének okait. Ki oly keveset ér el oly óriási eszközökkel, az nem tartozhatik az emberiség nagyjai közé. Ha ellenben szoros vizsgálódás alá vetjük intézkedéseit és terveit, el kell ámulnunk belátásának mélységén, szellemének élességén. Nincs senki, ki jobban össze tudná állítani, minden egyes kérdés eldöntésénél, mit lehet felhozni mellette vagy ellene – az ilyen összeállítás volt rendes előkészítése a határozó tanácskozásokra. Semmisem kerülte ki figyelmét. A mellett kitünő, fáradhatatlan katona és hadvezér, teste minden gyarlósága ellenére seregei élén járó, szüntelen átkelve Spanyolországból német földre, Olaszországba, Magyarországba, Afrikában is megfordul. Sehol nem vesztett csatát. Ezen nagy tulajdonságaihoz még a szellem szilárdságát s állhatatosságát is kapcsolta. Semmi balsors nem bírta eltéríteni tervétől. Egész uralkodása alig áll másban, mint Sisyphus kövének hengerítésében: Francziaország gyengítése, a török visszaszorítása, az egyház egységének helyreállítása, ezek maradtak mindig tervei. Végre, hogy az erkölcsi momentumról se feledkezzünk meg, kora politikusai közt bizonyára ő volt a legtisztább. Nem lehetett szemére vetni adott szava megszegését, mint I. Ferencznek, nem kegyetlenséget, mint VIII. Henriknek vagy Szulejmánnak, nem ingadozást és kétértelműséget, mint hassiai Fülöpnek. Mint császár, méltósága teljes érzetében, szavának nagyobb értéket tulajdonított, mint lovagiasságukra annyira hiú ellenfelei. Nem is adja meg ezen nagy eszközökkel rendelkező nagy férfiú politikája gyengeségének és eredménytelenségének kulcsát más, mint a viszonyok ismerete, melyek közepett működött.

A mily nagy volt állása, oly nagy volt az azáltal mindenütt felkeltett ellenállás. Nem egy ellenféllel kellett megküzdenie, hanem minthogy a világ minden részében voltak érdekei, természetes érdekközösség jött létre azok között, kik bármi módon fenyegetve látták magokat általa. Mint német császárt a fejedelmek önállóságra törése korlátozta. Ebben az egyben egyetértett katholikus és protestans, lutheránus és zwingliánus. Ha a keresztyénség előharczosa volt a törökökkel szemben, viszont ellene fordul ennek egész borzasztó hatalma, mely már-már elnyeli Magyarországot, az osztrák tartományokat fenyegeti, tengeren pedig a spanyol és olasz partokat dúlja s rabolja.

Testvére a magyar király, de a magyar nemzet, mióta Mohácsnál elhagyta, legnagyobb részében politikai elleneinek táborában foglal állást. Ha a franczia királyt legyőzte is, azért annak sem hatalmát megtörni, sem bizalmát megnyerni nem sikerűlt, minden lépésnél, melyet tett törökök vagy protestansok ellen, el kellett készülve lennie, hogy franczia támadás éri Olaszországban vagy Németalföldön. Olaszország legyőzve hevert lábainál. De a pápa, Velencze, a savoyai herczeg, a minek csak volt még némi önállósága Macchiavelli hazájában, várva várta az alkalmat, hogy az iga alól szabaduljon. Lehet-e gondolni különbözőbb, alapjokban eltérőbb politikai tényezőkre, mint a franczia királyra s a török szultánra, a protestans németekre és a pápára, a bajorokra s a Szapolyai-párti magyarokra? De a mint a császárról s hatalmáról van szó, mind ez a sokfélekép széthuzó rész egy érdekazonosság által összefűzött egészszé tömörül. Más közös nincs is bennök, mint a közös, gyakran öntudatlanul közös visszahatás, a mindnyájukat elnyeléssel fenyegető túlhatalom ellen.

V. Károly díszvértezete.
A bécsi cs. arsenálban.

Bármily nagy is ez az ellentábor, a császár, ha birodalmát egészében tekintjük, oly segédeszközökkel rendelkezik, hogy oly kitünő politikus és hadvezér alatt, mint ő volt, biztosítottnak láthatta volna a győzelmet az annyifelé huzó ellentábor fölött. Csakhogy az ő hatalma sem volt sokkal jobban központosítva. – Németország maga magát kárhoztatta politikai semmiségre. Ezt nem lehet a protestantismusnak felróni bűnül, hisz tényleg a XIII. század vége óta a német birodalom mint egység Európa politikájában alig szerepel. Még a mi valóban érdeke volt is a birodalomnak: a török elleni háború, abban is csak gyér segítséget szolgáltatott fejének. Olasz és franczia ügyeit teljes közönyösséggel nézte. Olaszországban két nagy és virágzó terület ura a császár, Milanóé és Nápolyé, de mig él, sohasem szünik meg az aggodalom, hogy azok franczia kézre juthatnak. Sokkal több erőt kell oda fordítania, mint a mennyire onnan egyéb tervei előmozdítására számíthatna. – Valamivel biztosítottabb Németalföld, de az is torkában van a francziának és Flandria büszke városai még nem tanultak meg engedelmeskedni. Így ha nem czímeit tekintjük V. Károlynak, hanem a rendelkezésére álló tényleges hatalmat, csak Spanyolországot látjuk, mint azon birodalmat, mely ereje feleslegével a többi európai bonyodalomban segíti uralkodóját. Igazságtalan tehát a német történetirók vádja V. Károly ellen, hogy ő, noha császár volt, nem a német érdekeket tekintette elsőnek. Nem a németek szerezték meg hatalmát és európai állását, hanem a spanyolok. Nem a német fejedelmek környezték, midőn Bolognában felvette a császári koronát, hanem diadalmas spanyol és olasz hadvezérei és katonái. Az, hogy névszerint Németországnak is fejedelme volt, inkább a gyöngeségnek, mint az erőnek volt reá nézve forrása.

Jellemzően tünteti fel e viszonyokat V. Károlynak egy beszélgetése egy Toledo vidéki paraszttal, melyet Sandoval spanyol történetíró ir le. A császár a vadászaton eltéved és egy pórral találkozik, ki nem ismer rá. Beszélgetés közben megtudja, hogy már öt királyt ért meg az öreg. Azon kérdésre, melyik volt köztük a legjobb és melyik a legrosszabb, következőleg felelt a paraszt: «A legjobb bizonyára Don Fernando volt, ki megérdemelte, hogy katholikusnak nevezzék, a legrosszabb pedig – azt hiszem, a mostani elég rossz.» Károly okát kérdezé. A pór gáncsolni kezdé, hogy az uralkodó elhagyja családját, majd Németországba megy, majd Olaszországba, majd Flandriába, hogy magával viszi jövedelmeit, az Amerikából jövő kincseket, melyekkel meghódíthatná a világot, sőt hogy ezzel sem elégedve meg, adók által tönkre teszi a szegény földmívest.¹⁵³ Nem volt másként: spanyol erő és spanyol pénz szerezte meg V. Károlynak világtörténeti állását, Spanyolország sínylette meg a nagy monarchia terheit, méltó tehát, hogy annak jusson legnagyobb rész a dicsőségből is.

És ha így szólottak V. Károly felől azon országban, mely mindig a legloyálisabb volt Európa országai közt, csak természetesnek fog feltünni, hogy máshol sem találta soha azon belső ragaszkodást, azon együttérzést, azon érdeklődést tervei iránt, mely egyedül lett volna képes részére számos ellenfelével szemben biztosítani a győzelmet. Mily nagy ügygyel-bajjal birta sok országa rendjeit segélyre pénzben és katonában! Nem volt semmi más kapocs az olasz, a német s a spanyol közt, mint az uralkodó személye. A legridegebb personalis unio, mely valaha előfordult. Nemcsak nemzetiségileg és történeti fejlődésük által elkülönített sajátos egyéni léttel biró nagy nemzeteket fűzött össze, hanem földrajzilag is egymástól távoleső, hegyek, tengerek és ellenséges országok által elválasztott országokra terjeszkedett ki.

Az országos ügyek intézésével úgy szólva gyermekkora óta foglalkozott Károly. Soká tartott, egész harminczéves koráig, mig próbált tanácsosai kezéből kivette az eldöntést. De addig is értesült mindenről, cabinetjében értek össze Európa politikájának legtitkosabb szálai. A mily jól megismerte országainak erejét, a mennyire ragaszkodott császári igényeihez, a mennyire meg volt győződve arról, hogy azokat megvalósítani nemcsak joga, hanem kötelessége, oly világosan állottak előtte a cselekvés nehézségei is. Megtanulta, hogy latba vessen eltökéléseinél minden körülményt, mert egész Európában alig volt számbavehető tényező, mely tervei sikerülésére vagy meghiúsulására ne gyakorolt volna befolyást. Ez a sokfelé nézés szükségkép habozóvá, halasztóvá tette. Meg kellett várnia az egész európai politikai helyzet kedvezővé alakulását, hogy valamely terve foganatosításához fogjon. Ez adja meg egész magatartásának sajátságos jellegét. A mily szilárd és változhatatlan főterveit illetőleg, annyira függővé teszi azok megvalósítását a külső körülményektől. Az által, hogy első volt, ki ismerte és számbavette a művelt világ minden hatalmi eszközét, első politikusa lőn korának és megalapítója a modern politikának. De nagy államférfiúnak nem mondhatjuk. Tervei keresztülvitelére a lehető legnagyobb tehetséget fordította, de tervei tulajdonkép nem czéloztak másra, mint a régi állapotok lehető megmaradására. Conservativ volt, a szó szoros értelmében azon korban, midőn egyházban, társadalomban, az európai államoknak egymás közti viszonyában egyaránt új erők jutnak érvényre.

Luther tanainak terjedése.

Ennyi különböző áramlás és ellenhatás közepett, az a mozgalom, melyet Luther nemcsak megkezdett, hanem tovább is szabályozott és korlátozott, gyorsan terjedt el nemcsak Németországban, hanem a szomszédos államokban is. Mindenütt megvan a határozott theologiai iránya, mintegy a középút a túlzók és a régi egyház között, de mindenütt hatnak reá a politikai és társadalmi viszonyok is, melyeknek működését eddig kisértük.

A nürnbergi vár udvara.
Dűrer képének hasonmása.

Először csak Luther közvetlen személyes környezetére hatott szava, majd távolabbi vidékeken is szereztek pártolókat és követőket tanának irásai, végre a wittenbergai egyetem köré gyülekező férfiakból buzgó apostolok váltak a világ minden tájában.

Magának Luthernek irodalmi működése már terjedelménél fogva is bámulatra méltó. Az 1522. évben 130, a következő évben 183 különböző irása jelent meg. Lehet mondani, hogy az ő és tanítványainak értekezéseiből állott majdnem kizárólagosan az akkori német irodalom. Annak nagyobb lendülete egyenesen a hitújítással van kapcsolatban. Az 1517. évben mindössze 37 könyv jelent meg Németországban, 1522-ben már 347, 1523-ban 498. Ez utóbbiak közt már csak húsz volt katholikus.¹⁵⁴ Első hirdetői a klastromukat elhagyó barátok, a lelki nyugalmokban megzavart papok valának. A mint szónokolva helyről-helyre vándoroltak, már előkészítve találták a talajt Luther műveinek olvasása által. A családok tűzhelye körül ezeket olvasták, ezeket magyarázta a tanító az iskolában, Mindenkinek főigyekvése lett a bibliát forgatni. És annyi elágazó vélemény küzdelme közt csak Luthernek óriási munkásságában nyilatkozó energiája volt képes fentartani a szükséges tekintélyt.

Ezen tanok terjesztése ellen nem használt az egyházi és világi hatalmak semmi üldözése. Nemcsak, hogy Németországban nem lehetett végrehajtani a Luther műveinek confiscatióját, hanem csakhamar lefordították azokat franczia, angol, olasz, spanyol nyelvre. A könyvnyomtatás először lőn terjesztője nagy szellemi mozgalomnak.

A reformatió gyors terjesztését bizonyítja a tanok hirdetését mindenütt nyomban követő üldözés. Némelyek szerint Magyarországon már 1518-ban megégették a hitújítókat.¹⁵⁵ Ausztriában, a szász herczegségben,¹⁵⁶ Württembergában, Belgiumban 1522 óta üldözték a klastromi fogadást megszegő szerzeteseket. Antwerpben Belgiumban 1523 julius 1-én szenvedték a máglya általi halált a reformatio első vértanúi. Midőn a norimbergai 1523–4-iki országgyűlés a fejedelmek szabadságára hagyta. milyen eljárást kövessenek az új tanokkal szemben, Ferdinánd osztrák herczeg, a bajor herczegek s több egyházi fejedelem külön szövetségre léptek Regensburgban 1524 juniusban. Ennek értelmében a szentirásra nézve az egyházi atyák magyarázatának elfogadására kötelezték a papokat, eltiltották alattvalóikat a wittenbergai egyetem látogatásától és Luther könyveit szigorúan nyomoztatták. Az egyház bajain, a hit fentartása mellett, jobb rendtartás behozása által kivántak segíteni. Bajorországban, Salzburgban, Bécsben ekkor történtek az első kivégzések.¹⁵⁷ Budán is kivégeztek egy könyvkereskedőt, mint Luthernek egy a brémaiakhoz írt levéléből kitűnik.

De a wittenbergai egyetem új tanítókat és vértanúkat nevelt. A reformatio által rendkívül gyarapodott egyszerre a keresztyénség ezen legifjabb főiskolájának látogatottsága és tekintélye. Már 1521-ben 1000-nél többre tették a hallgatók számát, s ezt alig csökkentette a fejedelmek tilalma. Már 1522-ben találkozunk a wittenbergai deákok névsorában magyarokkal, ezek száma, mig Luther élt, folyton gyarapodott. Mint egy azon századbeli tanár írta: «Ime a bölcseség itt építé fel a maga csarnokát… eljöttek ide minden nemzet fiai Európa földjéről, olaszok, francziák, spanyolok, angolok, skótok, a sarkszigetek lakói, hunnok, illirek, scythák északról, keletről, délről és nyugatról.» Melanchthon pedig azt irá egy levelében: «Vacsorámnál ma tizenegy nyelv volt képviselve: latin, görög, héber, német, magyar stb.¹⁵⁸

A Wittenbergából hazájukba térő férfiak, a mennyiben országuk hatósága erélyesen nem állotta útjukat, azon szellemben tanítottak és írtak, melylyel őket a főiskola eltöltötte. Ő és társai szentelték fel az új papokat és ezek szolgálatát csakhamar igénybe vették a reformhoz hajló rendek és városok.

Egyik első diadalát az erdélyi szászok közt vívta ki Luther tana, hol már 1520 óta olvasták műveit és 1522 óta lutheránusnak volt tekinthető Nagyszeben városa. Ott nagy indoka volt az új hithez hajlásnak a városnak az esztergomi káptalan ellen régóta folyó pöre. Most a város mint lutheránus, egyszerre kivonhatta magát az érseki hatóság alól és gyakorolhatta a papválasztás jogát, melyre igényt tartott. A német nagy városok közül Magdeburg, Boroszló, Bréma, Majnai Frankfurt, Strassburg, Ulm és Norimberga már a pórlázadás előtt elfogadták a reformatiót és Luther s Melanchthon tanácsa szerint rendezték be egyházaikat. A fejedelmek közül a hatalmas és energikus hassiai Fülöp, Sickingennek és Münzernek legyőzője már 1524-ben elfogadta az evangeliumot, Melanchthon személyes reábeszélésének hatása alatt. Ugyanazon évben rendelte el az új tan szabadságát I. Fridrik, Dánia királya, schleswigi és holsteini herczeg. Itt a püspökök nem fejtettek ki ellenállást és az uj egyházi szervezetben is megtartották javadalmaikat. A szász dynastiából csak a gyermektelen György maradt a régi hit híve, míg Bölcs Fridrik halála után (1525. május 5.) az új választó, Állhatatos János, teljes határozottsággal Luthernek fogta pártját. Még a brandenburgi dynastiának is megnyerték több tagját. Brandenburgi György őrgróf, kinek akkor döntő befolyása volt a budai királyi udvarban, kijelenté, hogy nemcsak hirdetni kell Isten igéjét, hanem meg is tartani, minden emberi parancsolattal szemben. Sőt egy ideig abban is bíztak az újítók, hogy részökre nyerik magát a mainzi érseket, brandenburgi Albertet és a rajnai palotagrófot.

Különösen nagy jelentőségű brandenburgi Albertnek, a német rend nagymesterének, a brandenburgi választó testvérének az új tanhoz pártolása. A német lovagrend, mely százados harczok után meghódította és gyarmatosította Poroszországot, a tannenbergi nagy veszteség után (1466), a thorni béke által a lengyel koronától jutott függésbe. Azon időben, midőn Miksa ellenségét látta Zsigmond lengyel királyban, Szapolyai János sógorában, ő, császári hatalmánál fogva, eltiltotta a rendnek és nagymesterének a hűbéreskü letételét a lengyel korona iránt.¹⁵⁹ Később, midőn 1515 óta jobb lett a viszony közte és a Jagellók közt, beleegyezett abba, hogy a nagymester a lengyeleknek hódoljon. A rend, mely ragaszkodott függetlenségéhez, folyton viszályban állott a lengyelekkel. A wormsi országgyűlésen V. Károly császár a maga, testvére Ferdinánd és Lajos magyar király birósága elé utasította a pört. Azon belső viszonynál fogva, melyben a Habsburgok és Jagellók egymással állottak, alig lehetett kétség affelől, hogy az itélet, a thorni békét véve alapúl, a rend ellen fogna eldőlni. A rend erejét különösen az csökkentette, hogy városai, első sorban a virágzó Danzig (Danczka), a lengyelekhez csatlakoztak. A lengyelek annyira biztak erejökben, hogy midőn kitűnt, hogy a közvetítő magyar udvar inkább brandenburgi befolyás alatt áll, elhatározták, az ítéletet be nem várva, a háború megújítását.

Ez alatt az országban egyre terjedt a hitújítás. Az a különös, hogy magok a püspökök állottak a mozgalom élére s magok változtatták meg az isteni tisztelet és az egyházi szervezet formáit. Minthogy mind nagyobb lőn a forrongás a rend uralma ellen, a nagymester Lutherhez fordult tanácsért. Ez azt javasolta, hogy a nagymester szüntesse meg a rendet, de tartsa meg a világi uralmat. Albert annál készebb volt ennek követésére, minthogy e tanács nagyon megfelelt személyes és dynastiai érdekének. Ő, a fejedelem, könnyebben is léphetett egyességre a lengyelekkel, mint a sokfejű rend. Az egész ország saecularisatiója keresztül vitetett, Albrecht világi fejedelem lett és országában akadály nélkül tűrte Luther követőinek isteni tiszteletét. Krakóban ünnepélyesen hűbérül fogadta országát a lengyel királytól 1525 április 10-én, testvérével György őrgróffal együtt, s 1526-ban megnősült. Igy Németország északkeleti határán egy új dynastia jött létre, melynek egész fennállása a hitújításhoz volt fűzve.

Általában, bár mily gyorsan terjedtek is Luther irásai a műveltek közt, s bármily nagy volt hatásuk Angliában és a román országokban is, teljes odaadással mégis csak a németek és skandinávok közt találkozunk irántok. A hol német nyelvű polgárság van, azonnal elterjed Luther tana. Említettük már Nagyszebent. Magyarország többi városa, Buda, Libetbánya, Kassa, hol először észlelhető a reformatio hatása, szintén német vala akkor nagy részben. Igy délkeleten elterjedt az új hit a törökség határáig. Északkeleten pedig már 1525-ben lutheránus községek alakulnak Dorpatban, Revalban, Rigában, a szlávság határán virágzó német gyarmatvárosokban.

Első szövetségek vallásos alapon.

Miután kitűnt, hogy az országos kormány nem képes és nem is hajlandó a wormsi edictumot végrehajtani, a régi egyházhoz ragaszkodó rendek külön kötelezték magokat annak foganatosítására a regensburgi megegyezésben. Mondhatni, hogy déli Németország fejedelmei ott egyértelműleg jártak el. Szövetségök tekintélyét nagyon növelte, hogy ők verték le a pór lázadást. Leginkább a városok érezték magokat fenyegetve, mert a szövetség egyik czéljául a püspöki hatóság helyreállítását tűzte ki. Az pedig kétségtelen, hogy mi sem segítette inkább elő a városoknak az új tanhoz pártolását, mint azon vágy, hogy a püspökök hatalma alól felszabaduljanak. A birtokaikba visszahelyezett püspökök nem is annyira a lázadókon töltötték boszszújokat, mint az evangelikus tanok hívein.

Egy ideig minden fejedelem első sorban a visszaélések megszüntetésén fáradozott. Alig volt olyan, ki ne bizott volna a köztük fenforgó ellentétek békés kiegyenlítésében egy Németországban tartandó egyetemes zsinat által, melynek összehivására egyaránt sürgették a császárt és a pápát. A katholikus rendek is megragadták az alkalmat a területükön fennálló püspökségek javainak és törvénykezésének megnyirbálására. Különösen Ferdinánd főherczegbe vetették a mérsékeltebbek reményöket. De mind erősebbé vált a katholikus fejedelmek közt az egyháziak befolyása alatt azon irány, mely a mozgalom erőszakos elfojtását tűzte ki czéljául. Természetes, hogy ez által fenyegetve érezték magukat az uj tanokhoz hajló fejedelmek, első sorban a szász választó és hassiai Fülöp. Ők Torgauban 1525. októberben szövetségre lépve magokat kölcsönös védelemre kötelezték.

Az ugyanazon évben összeülő ágostai birodalmi gyűlés nagyon kevéssé volt látogatott és semmi jelentékenyebb ügyet nem végezhetett. De az kitűnt, hogy mégis a régihez hajló fejedelmek vannak nagy többségben. Felkérték a császárt és pápát az egyház régi állapotának helyreállítására. Igy kétségtelenül nagy veszélybe jutott a politikailag még nagyon kevéssé megszilárdult hitújítás.

Csakhogy a világtörténet egységénél fogva egy nemzet sem képes csak saját erejéből és összeköttetés nélkül az Európa felett uralkodó politikai hatalmakkal elintézni a maga ügyeit. Ha Németországot magát tekintjük 1525 vége felé, midőn a pórlázadás el volt nyomva, a fegyveres összeütközés a régi és az új hithez csatlakozó fejedelmek közt mindenesetre az elsőknek teljes diadalával végződött volna. Tulajdonképen csak két nagyobb fejedelem és néhány város állott volna szemben a császárral és a rendek óriási többségével. A császárnak személyes állása is a lehető legfenyegetőbb. Ő első sorban katholikus király és a paviai csata épen akkor tevé ártalmatlanná leghatalmasabb ellenfelét, I. Ferenczet. De ime, politikai túlsúlya ellen nem csak a nyugoti nagyhatalmak fegyverkeznek, nemcsak Olaszország készül végső szabadságharczra, magának a pápának érdeke is eltér az övétől. A pápa előtt nem Luther hiveinek kiirtása, hanem az egyensúly fentartása Olaszországban volt a főérdek. A régi hit fejeinek egymás ellen fordított, sokfélekép összebonyolódott érdeke tette lehetővé a hitújítás megmaradását, létének tán legkoczkáztatottabb időszakában.

A másik körülmény, mely visszatartotta a Habsburgok karját, az volt, hogy a török épen a keresztyénség ezen politikai és vallásos felbomlásának idejében intézte azon roppant támadását a keresztyénség ellen, melynek hazánk áldozatáúl esett.

A protestatio. Az ellenállás joga.

Egy ideig úgy látszott, hogy Luther fellépése, kapcsolatban az egész nemzetet fölrázó forradalmi mozgalommal, magával ragadja a német rendek többségét is. Valóban, a mint aztán a forradalom ellen összetartottak a katholikusok és lutheranusok, úgy a Róma elleni küzdelemben is sok tekintetben meg volt köztük az egyetértés. A XV. század elejének nagy jelszava: az egyház reformatiója fejben és tagokban, nem szünt meg hatni ekkor sem. Valamennyi birodalmi gyűlés, különösen az, melyet 1526-ban tartottak Augsburgban, nem szünt meg sürgetni az egyház javítását és ennek eszközlésére német földön zsinat összehivását.

Maga a császár sem volt idegen ezen reformtervektől. Vallásos meggyőződése és politikai érdeke egyaránt követelték, hogy az egyházban elharapódzott visszaéléseken lehetőleg segítsen. Hiszen maga Adrián pápa is az 1522–23-iki nürnbergi birodalmi gyűlésen nuntiusa Chieregati által elismerte, hogy a pápai széknél sok visszaélés harapódzott el. Igen lehetőnek látszott még akkor, hogy a pápaság, elhagyva az utolsó évtizedek világias hagyományait, egészen egyházi feladatának szentelve magát, maga veszi kezébe a javítás ügyét, s viszont az ez által kielégített rendek együttesen, a császár vezetése alatt állást foglalnak a hittől elszakadókkal szemben. De Adrián kora halála után csakhamar ismét a régi irány követője ült a pápai székbe. A császár és VII. Kelemen közt, épen az egyházi állam szempontjából kifejlődő rossz viszony uralkodott, mely 1526-ban nyilt háborúra vezetett köztük. Ez az időpont csakugyan nem volt alkalmas arra, hogy Károly a lutheranusok ellen föllépjen.

I. Ferdinánd császár.
Lautensack (1507–1560. körül) rézmetszetének kisebbitett mása. A háttérben Bécs látszik.

Hanem a régi hitnek mély gyökereit sem a Luther heves támadása, sem a császár és a pápa közötti harcz rázkódása nem birták megingatni. A német nép nagy része hű maradt a régi egyházhoz, az eleinte ingadozó főpapok nemsokára teljes erővel léptek fel mellette, végre még a fejedelmek között sem igen talált Luther tana új követőket első hódításai után. Csak a városok nagyobb része volt megnyerve a reformatiónak, de azok is inkább hajlottak Zwinglihez, mint Lutherhez. A régi tekintélyek elhagyásának egész veszélyét feltáró pórlázadások leverése szükségkép emelte a katholikus felfogás befolyását. És ennek most már tevékeny és nagyhatalmú előharczosa volt magában a birodalomban, mióta Ferdinánd főherczeg 1526-ban Cseh- és Morvaország koronáit is elnyerte.

V. Károly öcscse, Ferdinánd, 29 éves korában.
Beham rézmetszete után.

Midőn aztán a császár kibékült a pápával és a török veszély egyre fenyegetőbbé vált, a császár 1529 február 21-ére Speier városába hivott össze országgyűlést; a törökök elleni segély és a vallásos ujítás voltak főtárgyakul kitűzve. A rendek sokkal nagyobb számban jelentek meg, mint azelőtt. A katholikus párt teljes többségnek örvendett. Elhatározták, hogy a hol a wormsi edictumot eddig végrehajtották, ott az ezentúl is érvényben maradjon. A hol eltértek tőle, ne legyen újabb változtatás és ne tiltsák el a misét. Egyházi rendet birodalmi átok büntetése alatt nem szabad megfosztani jövedelmétől és hatóságától. Végre a szentségtagadókat és anabaptistákat nem szabad tűrni sehol.

Az utóbbi pontra nézve Luther is helyeselte a birodalmi végzést. De a többi határozat végrehajtása nemcsak a reformatio továbbhaladását akadályozta volna meg, hanem a püspöki hatóság helyreállítása által egyenesen lehetetlenné teszi vala az új egyházi szervezetet. Az evangelikus párt tagadta, hogy ezen kérdésben a többség határozata kötelező legyen a kisebbségre nézve. A szász követ kijelenté, hogy lelkiismeret ügyeiben legfölebb a concilium dönthet, de nem az országgyűlés. Mindazonáltal Ferdinánd király az április 19-ki gyűlésben törvény gyanánt mondta ki a többség határozatait, felszólítva a szász választót és társait, hogy régi jó szokás szerint vessék alá magukat a többségnek. Az új hit követői azonnal értekeztek és még a gyűlés folyamában beadták a felebbezést ezen határozatok ellen, a protestatiót. Az egész felekezet ezen ténytől nyerte nevét.

Az országgyűlés így teljes egyenetlenségben oszlott fel. Ferdinánd ugyan hajlott volna kibékülésre, de a többség nem engedett. A király nem engedte, hogy a protestatió a gyűlés végzésébe foglaltassék.

Egy választó, a szász, s öt fejedelem írta alá a protestatiót, melyben a szerintök törvénytelen végzés ellen a császárhoz és a keresztyénség, vagy a német nemzet leendő szabad zsinatjához appellálnak. Április 25-én hivatalos formában állították ki és tették közé ezen protestatiót. A városok közül tizennégyen írták alá. Mindenesetre oly hatalom, melylyel a többségnek számolnia kellett. Luther és Zwingli hiveinek épen akkor folyamatban levő politikai egyesülése még fenyegetőbbé tette a protestánsok magoktartását. Azon jogukat, hogy a fejedelmek többsége ellen, mint kisebbség, fegyverre kelhetnek, nem vonták kétségbe. Csak a császárral szemben merült fel az ellenállás jogosultságának kérése, ha ez magáévá tenné az országgyűlés határozatait.

A császár még Spanyolországból rosszalta a protestatiót. Midőn Itáliába ment, a rendek követséget küldöttek hozzá, de V. Károly visszautasította a protestatió elfogadását. A követeket őrizet alá helyezte. Minden tettéből kitünt, hogy a régi egyházat tartja igazhitűnek és a mellett fogja latba vetni tekintélyének és hatalmának egész súlyát.

Most pedig, miután Olaszország legyőzve terült el lábainál, Francziaország békét kért, Spanyolország a nemzet vallásos buzgóságát és katonai erejét egészen rendelkezésére bocsátá, Bécs az oszmánok rohamának diadalmasan ellenállott, valóban császárnak érezheté magát. A német királyság csak egy részét képviselte érdekeinek és politikájának.

Mindamellett még azt hitték a szász protestánsok, különösen Luther, hogy lehető és tanácsos a kibékülés a császárral. Épen ezen remény tartotta őket vissza a Zwingli pártját vallók szövetségétől. A schwabachi gyülés, melynek czélja volt ezen szövetség létrehozása, eredmény nélkül oszlott fel.

De ha a császár csakugyan el van határozva erőszakhoz nyúlni, azon kérdés merül fel, jogában áll-e a fejedelmeknek a védelem. A császár a főhatóság; a szentirás maga rendeli el, hogy neki engedelmeskedni kell. A fejedelmek jogászai ugyan helyeselték a védelmet, mert az a megtámadottnak meg van engedve, Luther azonban, szorosan ragaszkodva a szentirás szavaihoz, mindenesetre bűnnek tartotta a fegyverkezést az uralkodó ellen. Ő Károlyban a régi római császárok utódját látta. A választót ép úgy a császár alattvalójának tekintette, mint a hogy egy polgármester alattvalója a választónak. Még ha megszegi is a császár esküjét, mégis császár marad, Istentől rendelt kormányzó. Csak ha leteszik, szünik meg hatalma. Ennélfogva még erőszakot és igazságtalanságot is el kell tűrni tőle. Ha veszélyt hoz a vallásos meggyőződés, ki kell azt állani tudni.

Ezen elveknek politikai következése csak a protestánsok hatalmi állásának teljes megingása lehetett. Magok a mozgalom vezetői egészen a vallás terén akarták csak keresztül vinni, világi eszközöktől irtóztak. Ebben áll a nagy különbség Luther elve közt, mely világi ügyektől lehetőleg távol tartotta magát és a Zwingli reformatiója közt, melynek ép oly éles volt politikai, mint vallásos iránya. Mint vallási tekintetben az urvacsora, úgy politikai téren az ellenállás jogának kérdése választá ketté a protestánsokat.

A speieri országgyűlés után a császár Olaszország ügyeinek elintézésével volt elfoglalva. Most lépett fel csak mint egyedül uralkodó. Addig minisztereinek tulajdonitottak mindent, ezután mindjobban kitünt, hogy annyi kiváló férfiú tanácsában ő maga volt az intéző szellem. A császári koronát akkor téteté homlokára.

Az ágostai országgyűlés és hitvallás.

V. Károly 1530 április 8-ára hivta össze a német birodalmi gyűlést. Fontos tárgyakban nem volt hiány. El volt határozva, hogy testvérét Ferdinándot, ki távolléte alatt vitte a német ügyeket és annyi szolgálatot tett, a római királyi méltóságra emelteti. A Francziaországgal kötött béke és a töröknek Bécs előtt vallott kudarcza lehetőnek tüntette föl a szultán elleni nagy hadjáratot a birodalom segélyével. Végre a vallás ügyeit is rendbe kellett hozni. A barcellonai békében arra kötelezte magát a császár a pápával szemben, hogy még egyszer megkisérti az elszakadottaknak jó szerével visszatérítését, de ha az nem sikerülne, minden erejét ki fogja fejteni, hogy megboszúlja a Krisztuson elkövetett gyalázatot.

Először szelidséggel akart hatni. Az országgyűlést összehivó levelében csak a keresztyén igazság megtalálásáról van szó. Itáliából jövet fényes udvart tartott a császár. Innsbruckban, a velenczei követ szerint, néhány hónap alatt 270.000 tallért költött ajándékokra. A protestáns fejedelmekre jó hatást gyakorolt az összehivás, a rég kilátásba helyezett nemzeti gyűlést látták benne. A szász választó elment Ágostába és a többi protestáns fejedelmet is felszólította, hogy jelenjenek meg. Fényes összejövetele volt ez a fejedelmeknek, kik a keresztyénség első uralkodója körül csoportosultak.

A császár junius 15-én ért Ágostába. Eléje vonult az egyházi és világi fejedelmek fényes sora. A császár közeledésére leszállottak és gyalog mentek eléje, a császár is leszállott és szivesen nyujtotta kezét. A szent birodalom tagjai nevében a primás, Mainz érseke üdvözölte. Fényes volt a bevonulás. A választók dandárai mentek elől teljes fegyverzetben, azután Károly és Ferdinánd udvari népe pompás öltözetben. Mögöttük jöttek a fejedelmek. Köztük pompás mennyezet alatt a császár. Még teljes épnek látszott a birodalom hűbéres szervezete: a császár előtt a szász választó, mint az ország marsallja vitte a kardot. Egyedül a császár volt spanyol ruhában. Nagy ünnepélylyel vitték az egyházba, a protestánsok is elkisérték.

A császár fel akarva használni tekintélyének ezen elismerését, felszólítá a protestáns fejedelmeket, ne engedjék többé az evangelikus szónoklatot. Az öreg brandenburgi György azt felelte, hogy inkább levágatja fejét. Másnap volt urnapja. Az ünnepélyes körmenetben a császár felszólítása ellenére sem vettek részt a protestánsok. A vallásos szakadást a császár iránti loyalitás nem fedheté el.

Az országgyűlés először a vallásos kérdésnek tűzte ki tárgyalását. A császár tanaik irásbeli összeállítását és a visszaélések összeirását követelte a protestánsoktól. A szász protestánsok már régebben összeállították hitük czikkelyeit, különös tekintettel arra, a miben a svájcziaktól eltértek. Most Melanchthon újra átdolgozta ezen czikkelyeket, azon határozott szándékkal, hogy lehetőleg közeledjék a katholikus egyház tanaihoz. Ezen irományt, melyet Luther jóváhagyott, aláirták a protestáns fejedelmek és Norimberga városa, s junius 25-én terjesztették a császár elé.

Az ágostai confessio, mely mai napig nevét adta az azt követő felekezetnek, lehető teljes összefoglalása Luther tanainak. Huszonnyolcz pontba foglalta össze Melanchthon mind azon tételeket, melyekben a római egyházzal megegyeznek, mindazokat, melyekben eltérnek. Mint a katholikusok, ők is eretnekeknek mondják a manichéusokat, arianusokat és pelagianusokat (1. pont). A jó cselekedeteket nem az érdemért kell tenni, hanem Istenért, az igazolás és bűnbocsánat csak a Krisztusba való hit eredménye (4., 5. és 6. pont). Kimondják, hogy mindezen tanokban nincs semmi, a mi eltérne a szentirástól, a katholikus és római egyháztól.¹⁶⁰ Ennélfogva igazságtalanok azok, kik őket eretnekeknek mondják.

Végül a visszaélések elsorolása következik. A püspököktől azt követelik, hogy ne hirdethessenek semmit az evangelium ellenére (28. pont).

A gyónást, a szentek tiszteletét és a misét illetőleg nagy óvatossággal fejezik ki véleményöket és lehetőleg kevéssé akartak eltérni a római hittől.

«Nem lehet kétségbevonni, úgy vélem, hogy az itt megjelenő tan a latin egyház eleven szellemének kifolyása, mely egészen annak határai közt marad. – Csak Luther személyes meggyőződése az igazolásról ad neki némi egyéni szinezetet.»¹⁶¹ Általában az a confessio igyekezete, hogy a Zwingli pártjával szemben kimutassa híveinek a latin egyház alapjaihoz ragaszkodását. Nem kivántak akkor mást, mint türelmet, nem akartak kirekesztetni az általános egyházból. A császár előtt ünnepélyesen olvasták föl a hitvallást.

A császár, az országgyűlés többségével egyetértve, e tanok czáfolatára szólította fel a számosan megjelent katholikus theologusokat. Köztük volt Eck, Faber, budai prépost, később bécsi püspök és mások. Ezek első munkálatát, igen erős kifejezései miatt, elvetette maga a többség is, a későbbieknek sem volt semmi hatása a protestánsokra.¹⁶² A császár azonban most már elfogadta és felszólította az elpártoltakat, hogy térjenek vissza a római egyház kebelébe. Különben úgy fog ellenök eljárni, mint római császár és az egyház védője.

Melanchton már előbb benyujtotta a protestánsok főköveteléseinek jegyzékét. Az urvacsorát követelték mindkét szin alatt, a papok házasságát, a kánon elhagyását a misében, a lefoglalt papi javak meghagyását, végre a többi vitás pontnak általános zsinat előtt tárgyalását. De Rómában mindezen pontokat elvetették. Bíztak a császár hatalmában és erélyében.

Mindeddig a császár és a protestánsok nagyon barátságosan érintkeztek. Melanchton így ír V. Károlyról: «Oly rendkívüli szerencse után megőrizte kedélyének teljes mérsékletét, úgy hogy egy szavát, egy tettét sem lehet gőgösnek mondani. Nincs benne sovárság, sem büszkeség, sem keménység, még a vallásos ügyeket is méltányosan hallgatja meg. Élete telve van az önmagán való uralkodás, önmegtartóztatás és mérséklet legdicsőbb példáival. A jó házi szokás, mely egykor uralkodott a német fejedelmeknél, most csak a császárnál maradt meg, érdemetlen nem nyerheti el kegyét. Valahányszor látom, azt hiszem, hogy egyike azon dicső hősöknek vagy félisteneknek, kik valamikor az emberek közt jártak, keltek.» A császár személyes jóakaratán és méltányosságán kívül békítő szellemben hatott reá az országgyűlésen jelenlevő nővére, Mária özvegy magyar királyné. Udvari papja, Henckel közvetítése által mindig érintkezett a protestáns theologusokkal. Neki tulajdonították, hogy a császár mindig újra megkezdette a vallásos vitatkozásokat, akárhányszor látszottak is engesztelhetetlennek az ellentétek.¹⁶³

Protestáns részen is túlnyomó volt egy ideig az engedékenység szelleme. Már az is elősegítette a békés tárgyalást, hogy Luther, mint birodalmi átok által sujtott, nem jöhetett el, s így a szeretetreméltó Melanchthon vitte az evangelikus theologusok közt a főszerepet. Különösen azért volt engedékeny, mert félt, hogy egyháza nagy függésbe jut majd a világi hatalomtól. Meghittjének, Camerariusnak ezeket irta: «Bárcsak vissza birnám állítani a püspököknek, ha nem is uralmát, de legalább kormányzását. Látom, hogy milyen lesz egyházunk, ha egyszer vége a hierarchiának. Látom, hogy tűrhetetlenebb zsarnokság lesz fölöttünk, mint azelőtt. Luther is érezte ezt mindig, és sokan csak azért szeretik őt, mert általa szabadultak meg a püspököktől és nyertek az utókorra nézve káros szabadságot.» A fejedelmekre sem maradt hatás nélkül a császár kegyelme, később pedig szigorusága. A szász választó még nem iktattatott be a császár által hűbéreibe, neki a legrosszabbtól kellett tartania. Mégis állhatatos maradt, Luther a távolból is uralkodó befolyást gyakorolt fölötte. A protestánsok másik feje, hassiai Fülöp, midőn látta, hogy a császár a többség mellett foglal állást, titkon eltávozott. Még soká folytak az alkudozások, de eredményre nem vihettek. A vallásos szempontok győztek a politikusok fölött. A császár és a fejedelmek közeledtek, de sem a pápa, sem Luther nem engedtek. A birodalom végzése azt követelte a lutheránusoktól, hogy térjenek vissza az egyház kebelébe és bizzák egy későbbi zsinatra tanaik megitélését. A nős papok azonnal fosztassanak meg állásuktól, kivéve, ha mindjárt elválnak, a klastromok állíttassanak helyre. Határidőül 1531 ápr. 15-ike tüzetett ki. A birodalom főtörvényszékére nézve kötelezővé tétetett ezen végzés végrehajtása.

A Zwingli pártján álló városok nem irták alá az ágostai hitvallást, hanem külön maradtak. Ellenök még erősebben kelt ki a többség, kötelezte őket, hogy azonnal térjenek vissza az egyház kebelébe. Az országgyűlés intézkedett még a török elleni segély és visszaélések megszüntetésének ügyében. A conciliumot is követelte, melynek tartásába a pápa a bibornokok nov. 25-én tartott congregatiójában végre beleegyezett.

Így ezen nevezetes országgyűlésen először lép fel a katholikus egyház mellett protestantismus két ága mint külön politikai és vallásos tényező.

A schmalkaldi szövetség.

A lutheranusok a végzés által fenyegetve látták magukat és még ugyanazon évben Schmalkalden városában Thüringiában deczember 31-én szövetségre léptek egymással hat évre, kötelezve magokat, hogy közös erővel védelmezik egymást. A régi szövetségesekhez úgyszólva évről-évre csatlakoztak ujak. Különösen az észak-német nagy városok, Lübeck, Bréma, Braunschweig, Hamburg, Magdeburg erősítették a pártot. Minden tag hatalma arányában bizonyos számu katonaságot állított és eltartásához évi járulékot adott. A theologusok sok ideig ellenezték ezen szövetséget, mint a császár ellen intézettet, s csak akkor engedtek, midőn a jogászok kijelentették, hogy az ily szövetség nem ellenkezik az alkotmánynyal. Luther azt mondta, hogy ő csak mint theologus adhat tanácsot, de ha a jogászok kimutathatják törvényeikből, hogy szabad ellenállani, éljenek törvényükkel, ám lássák magok. Mert ha a császár oly törvényt szabott, mely megengedi, hogy ezen esetben ellenálljanak neki, tűrje el a maga hozta törvényt. «Én nem tanácsolok, sem nem itélek azon törvény dolgában, megmaradok theologiámban.»

Közjogi tekintetben, a német birodalom alkotmányának szempontjából nagyon nevezetes tan jutott itt kifejezésre és pedig Fülöp tanácsosai által. A Luther által fentartott engedelmességi kötelességgel szemben kifejtették, hogy az igenis megvan, de csak a született felsőség, a fejedelmek irányában. A császár, mint választott felsőség, arra nem tarthat számot. A császár nem más, mint Velenczében a doge, vagy Rómában a consul. Épen a leghatalmasabb római császár idejében formulázták így egyház-politikai alapon azokat az elméleteket, melyek végső következésökben a császárságnak és a birodalomnak teljes felbomlásához vezettek.

János Frigyes szász választó.
Pencz György (1500–1550.) rézmetszete 1543-ból.

Hatásuk azonban nyomban is érezhető volt. A császár nem gondolhatott az ágostai végzés végrehajtására. A fejedelmekkel még csak elbánhatott volna, de a gazdag déli német városok hozzájuk csatlakozása – első eset a német történetben – és a svájcziakkal való egyetértése reá nézve beláthatatlan bonyodalmakat idézhetett elő. Így már 1531 julius 8-án megszüntette a birodalmi törvényszéknél a schmalkaldi szövetség ellen folyó pereket. A protestánsoknál is csak Fülöp volt a gyors határozat és végrehajtás embere. Kész volt szövetségben francziával, törökkel, Szapolyaival, a bajor herczegekkel, svájcziakkal akár azonnal is megindítani a harczot. De a szövetségben is megbénította tevékenységét a szász választó békésebb politikája, aztán meg Zwinglinek ezen évben történt bukása igen fontos támasztól fosztotta őt meg. Luther örült e fordulatnak, örült, hogy nagy versenytársa «úgy pusztult el, mint egy gyilkos». Ő semmikép sem volt hajlandó a török veszedelmet a császár elleni támadásra használni fel. Így, midőn híre jött, hogy a török az eddiginél is nagyobb erővel készül a «spanyol király» ellen, a hogy a császárt nevezte, minden párt kész volt a megegyezésre. Még a pápa is a kibékülést ajánlotta, hogy a töröknek ellen lehessen állani, mert ha lutheránusok is, azért keresztyének.

Csak Fülöp és szövetségesei, a bajor herczegek, nem, akarták a békét. A Habsburgok elleni oppositiónak Münchenben volt az igazi székhelye. Vilmos bajor herczeg nemcsak a franczia királylyal lépett frigyre, hanem Szapolyaival is. Mindezekben Laszky Jeromos volt a közvetítő.¹⁶⁴ A bajor herczeg azt remélte, ha Szulejmán Bécsre üt, ő magának megszerezheti a római királyságot. Ez a katholikus ellenzék a regensburgi és nürnbergi birodalmi gyűléseken igen erősen nyilatkozott. A vallás nevében vissza akarták tartani a császárt minden engedménytől, hogy a protestánsok aztán ne segíthessék. De úgy Luther, mint V. Károly határozottan akarta a megegyezést. Annyira még sem birta a pártszellem és a fejedelmek fondorkodása megsemmisíteni a német nemzeti szellemet, hogy a császárra üssenek akkor, mikor a török a birodalom kapuját döngeti. Így jött létre Nürnbergben jul. 23-án az első vallási béke. A conciliumig, vagy a következő birodalmi gyűlésig békét fogadtak; a császár pedig biztosította Szászországot, hogy a birodalmi törvényszéknél ellene és társai ellen indított pereket felfüggeszti. Ezt az utóbbi határozatot titokban kellett tartani a katholikus rendek előtt. Fülöp csak később járult hozzá. Forradalmi politikája kudarczot vallott.

Most a rendek, szokásuk ellenére, nagy buzgósággal állították ki contingenseiket a török háborúra. Gyönyörű sereg volt együtt, a leghatalmasabb, melyet V. Károly valaha vezetett, 67,000 gyalogból és 11,000 lovasból álló. Hanem a veszélyt nem ez a roppant sereg hárította el, hanem a kis Kőszeg vára és a magyar vitézség.

Mihelyt a veszély elmult, Károly, bármennyire tartóztatta őt öcscse, Olaszországba sietett. Mégis a pápánál kereste a helyzet kulcsát. El akarta őt vonni a franczia szövetségtől és megnyerni az egyetemes zsinat eszméjének. Mindkettőben hiába fáradott. VII. Kelemen diplomatiája még finomabb volt az övénél. A jó alkalom Magyarország felszabadítására felhasználni a német nemzet felbuzdulását, visszahozhatatlanul elmult.

A császári politika ezen kudarcza újabb tevékenységre biztatta ellenségeit. Fülöp fentartotta franczia és bajor összeköttetéseit és készült Ferdinánd király ellen. Czélja az elüzött württembergi herczegnek, Ulriknak visszahelyezése, Württembergnek az osztrák uralom alól való felszabadítása volt. Keresztülvitte, hogy a sváb szövetség, az osztrák politika főtámasza déli Németországban, 1533-ban felbomlott. Erre 1534 tavaszán hirtelen betört a herczegségbe, hol az örökös fejedelméhez hű nép is hozzá állott és legyőzte az osztrák őrséget. Minthogy világos volt, hogy ezt a vállalatot a franczia és angol királyok is jó szemmel nézik, a császár pedig távol volt, Ferdinánd belényugodott veszteségébe. Az 1534 junius 29-én Kadanban (Csehország) kötött békében lemondott Württembergről és megújította a vallásos békét. Viszont Szászország, mely addig ellenmondott neki, most elismerte római királyságát. A béke alól a sacramentariusok (Zwinglianusok) és az anabaptisták ki voltak véve és Fülöp, mint már láttuk, csakhamar Münster városának prófétái ellen fordította hadait.

Mialatt így déli és közép Németországban, igaz, hogy a birodalom elleneivel való szövetségben, megerősödött a protestantismus politikai állása, a schmalkaldi szövetség északi tagjai, a Hansa városai, nagy válságon mentek át, melynek maradandó hatása lett azon vidékek állami és gazdasági fejlődésére.

Ezen mozgalom a Hansa régi hatalmas és gazdag főhelyéből, Lübeck városából indult ki.¹⁶⁵ Itt is karöltve járt a politikai reform a hitújítással. Midőn a tanács 1529-ben a pénzügyek javítására kénytelen volt a polgárság segítségéhez fordulni, egyúttal a község egy bizottsága is részt nyert az igazgatás vezetésében és ellenőrzésében. Ez a bizottság vitte aztán keresztül a hitújítás befogadását. A község vezetője, a Hamburgból bevándorolt Wullenwever György 1533-ban még demokratikusabbá tette az alkotmányt, a mennyiben keresztülvitte, hogy a tanács két harmadát minden évben megújítsák választás által. Ezen az alapon lett polgármester 1533 márcz. 8-án és vette kezébe nemcsak a város, hanem az egész nagy városi szövetség ügyeinek vezetését.

Ismeretes, hogy a Hansa, s így közvetve főhelye Lübeck, az egész középkoron át bizonyos hegemoniát gyakorolt a skandináv királyságok fölött. Kizárólagos kereskedelmi joga volt ott, a kivitel és behozatal feltételeit egyaránt maga módosította. Most azonban mind Svédország, mind Dánia függetlenebbül kezdettek fellépni. A Hansa sem volt már egységes, a nagy németalföldi kereskedő városok külön érdekeiket követték. Másrészt azonban Svédország és Dánia fővárosai szivesebben látták az összeköttetést a protestans Hansa-városokkal, mint a nemesség uralmát. Midőn Dánia királya, Fridrik meghalt, Wullenwever mint az elüzött királynak, II. Keresztélynek előharczosa lépett fel, szárazon és vizen megindította a háborút. A városok lakossága hozzá pártolt. Eleinte Lübeck maga vitte a háborút, de nemsokára a Hansa más városaiban is felülkerekedett a köznép és keresztülvitte a nagy terv pártolását. Olynemű forrongásban volt akkor északi Németország, mint tíz évvel ezelőtt a déli.¹⁶⁶ Még nagyobb kilátást nyujtott, hogy az angol király, VIII. Henrik, ki elpártolt a pápaságtól és ellenséges viszonyba jutott a császárral, szoros összeköttetésbe lépett Wullenweverrel. Hollandiának, mely császári birtok volt, teljes kizárása az északi tengerek kereskedéséből, volt a közös czél. A mellett azonban Lübeck saját városi érdekében háborút viselt Holstein herczege, Keresztély ellen. A megtámadott dán rendek épen ezt választották meg királyuknak. Protestáns volt, így megnyugtatta az előbb Lübeckhez hajlók nagy részét. Serege 1535 jun. 11-én Fűnen szigetén teljes diadalt aratott a városiak fölött, ugyanaznap hajóhada Bornholmnál szerencsés ütközetet vivott. Ezen veszteségeknek természetes volt visszahatása Lübeck városára, melyet birodalmi átok is fenyegetett, s melyet az összes szomszéd fejedelmek ostromoltak. A tanács visszahelyeztetett, de az evangelikus tan biztosíttatott. Wullenwever a braunschweigi herczegnek került kezébe, ki lefejeztette azután felnégyeltette hulláját. Nagy tehetségei mellett is teljesen megbukott minden terve. Nem hogy megalapította volna városa felsőségét, hanem elősegítette azt, hogy az északi királyságok teljesen felmentsék magokat annak felsősége alól. Tán szabad arra utalni, hogy itt is ugyanazon nagy történeti folyamat észlelhető, mint kevéssel azelőtt Olaszországban. A középkorban már annyira kifejlődött városi államok kudarczot vallanak a nagy nemzetek királyságaival szemben, melyek jobban megfelelnek az újkori eszméknek.

Míg azonban a városi túlzó elemek vallásos és politikai tekintetben egyaránt vereséget szenvednek, a diadalt a fejedelmek és a tanács vívják ugyan ki, de nem a katholicismus. Ez a különbség a Wullenwever által vezetett Lübeck és Münster között. A Balti-tenger mellékein mély gyökeret vert a protestantismus, összeegyeztetve a régi politikai ellenfeleket s a skandináv királyságokban oly hátvédet nyert a német hitújitás, mely később megmentésére volt hivatva.

Ezalatt Németországban sem szünt meg a protestantismus haladása.

A kisebb herczegségek között a szász választó fejedelemség szomszédjai jártak elől. Anhalt 1534-ben lett protestáns. Mecklenburg, Pomeránia, Holstein nem sokára követték e példát. A városok mindenütt a mozgalommal tartottak, a nemesség inkább ellene volt, mert a hitújítás által elveszté jogait káptalani javadalmakra, melyek fölött a rendelkezés a fejedelem kezébe jutott.

A katholikus párt főtámasza, a derék és tekintélyes György szász herczeg, 1539-ben örökös nélkül hunyt el, birtokai testvérére mentek át, ki egész családjával protestáns volt. Az urak változását azonnal követte a vallásos átalakítás. Már előbb meghalt a régihez ragaszkodó brandenburgi választó I. Joákim, 1535-ben. Utódja II. Joákim egy ideig közvetítő állást foglalt el, majd anyja példáját követve, Luther tanait fogadta el. Itt alig lehetett szó mély meggyőződésről, külső szempontok határoztak. A választó a rendek meghallgatása után s a brandenburgi püspök hozzájárulásával adta ki a reformatiót behozó szabályzatot. A fő eredmény a fejedelmi hatalomnak emelkedése volt. Maga a brandenburgi egyházi szabályzat sok tekintetben közvetítő a régi s az új hit közt, de az úrvacsorát s az igazolás tanát illetőleg Luther tanait tette kötelezőkké. E szabályzatot a császár jóváhagyta.

A fejedelmek által nyerte a német protestantismus jelenlegi tudományos fővárosát: Lipcsét és politikai fővárosát: Berlint. Nemcsak a világi, hanem az egyházi fejedelmek körében is hódított az új tan. Poroszország saecularisatiójáról már volt szó. A quedlinburgi apáczaklastrom, a régi szász császárok alapítása, a reformatióhoz pártolt. Maga a mainzi érsek, Németország primása, megengedte az evangelikus isteni tiszteletet Magdeburgban, később székvárosában Halléban is, annak fejében, hogy a rendek elvállalták adósságainak egy részét. A kölni érsek és választó, Wied gróf, ki különben nem tudott latinul, a protestáns szövetségbe kivánt felvétetni és nősülésre gondolt. Melanchthont meghítta, hogy vigye keresztül birtokaiban a reformatiót. Az ország rendjei nagyrészt pártolták az érsek terveit, a káptalan és Köln városa ellenben a régi hit megtartása mellett nyilatkoztak. Mindenesetre nagy volt a protestantismus kilátása, békés úton kiterjeszkedni egy egész egyházi választófejedelemségre.

A protestantismus ezen rendkívül gyors és zavartalan haladása azon időpontra esik, midőn a császár és a rendelkezésére álló hatalom újolag külső bonyodalmak által volt elfoglalva. Míg a császárnak francziák és törökök ellen kellett küzdenie, érdekében állott fokozatos engedmények által maga iránt lekötni a protestáns fejedelmeket, bár egészen veszélyen kívül ezek sohasem érezhették magukat. Inkább alkudozott velők, minduntalan megújítva a sikertelen törekvést: őket jó szerével hozni közelebb a régi egyházhoz. Az ő politikájában csak az egyik szempont volt a katholikus vallás helyreállítása, korántsem a legjelentékenyebb.

V. Károly és II. Szulejmán.

Épen oly kevés eredménynyel, mint a protestantismussal szemben, járt a császárnak a törökkel szemben folytatott politikája. Bármily nagynak látszott is hatalma, a mindenfelől ellene támadó oppositióval még sem tudott megbirkózni.

Említettük már, minő semmis volt a nagy erővel és kilátással megindított 1532-iki hadjáratnak eredménye. Ferdinánd a következő években megalázó feltételek alatt volt kénytelen békét kérni a töröktől, hogy legalább Magyarország egy részét megtarthassa.

A nagyvezért testvérének nevezte, a szultánt atyjának. Így Szulejmán örök békét engedett és megígérte, hogy hozzájárúl mindenhez, a miben Ferdinánd Jánossal megegyezik. Minthogy ez idő óta a perzsák elleni hosszú és veszedelmes háború foglalta el, hazánk csakugyan még egy ideig ment maradt a török közvetlen uralkodásától.

A két ellenkirály folyton alkudozott, János pénzen akarta megváltani Ferdinánd részét, Ferdinánd pedig Spanyolországban igért kárpótlást Szapolyainak. Eredményre még az alkudozás nem vitt, bármennyire érdekében volt az országnak s bármennyire működtek is érdekében a német fejedelmek, különösen György szász herczeg és a brandenburgi választó.¹⁶⁷

Érem V. Károly arczképével 1541-ből.
CAROL V. ROM. IMP. AUG. HISP. REX. CATHOL. DUX. AUST. etc. A mezőben a császár képe az aran ygyapjuval. – A hátlapon: QUOID IN CELIS SOL. HOC. IN TERRA. CAESAR. EST. MDXI. Hercules oszlopai a tengerben, mellettük PLUS-ULTRA, a császá jelmondata. Délnémet munka. A berlini kir. éremgyűjteményben. Ezüst. Eredeti nagyságban.

V. Károly figyelme most a Földközi-tengerre fordúlt. Afrika északi partjain Algírban egy hatalmas tengeri rabló, Cheireddin, kit Barbarossának neveztek, vetette meg lábát és onnan szerte pusztította a keresztyén országok partjait. A bajor herczegek, Szapolyainál levő követük által 1534 szeptemberben arról értesültek, – a magyar udvarhoz török követ hozta annak hírét – hogy Barbarossa 65 hajót, tele keresztyén fogolylyal, küldött Konstantinápolyba. Azt követelte, hogy ezt Szapolyai öröm jeléűl, ágyúszóval ünnepelje meg, János király pedig nem tagadhatta meg a követelést. A szultán a tenger főparancsnokának (beglerbeg) nevezte ki Cheireddint. Ez Nápolyt rettegtette, majd pedig Tunis ellen fordúlt, melyet elfoglalt. A régi Carthago tengeri hatalma, újult meg most, ugyanazon helyen, a barbárság szolgálatában. Ezen hely elfoglalására, az onnan háramló veszély megszüntetésére nagy sereget és hajóhadat gyüjtött a császár. Maga vezette a sereget. Cheireddin szárazföldi hadait szétverte és Tunis ostromához fogott, de a sereg sokat szenvedett szomjtól és nélkülözéstől. Ekkor a Tunis várában levő keresztyén rabszolgák széttörték bilincseiket és a város elhagyására kényszeríték a kalóz kapitányt. Nagy és teljes volt a győzelem, s minthogy híre jött annak, hogy a szultán a perzsák ellenében kudarczot vallott, már Konstantinápoly elleni keresztes hadjáratról is beszéltek. A franczia háború kitörése más irányt adott a császár tevékenységének. A legkeresztyénebb király hajóhada nyiltan egyesült a szultánéval. A török flotta végig pusztította a Velencze birtokában levő görög szigeteket. Már Catalonia partja előtt is megjelenik. A spanyol partvidéket erősítések által kell betöréseik ellen védelmezni. Barcelona kereskedése egészen tönkre ment.¹⁶⁸ Igaz, hogy az 1538 junius 24-én Szapolyai és Ferdinánd közt kötött nagyváradi béke ekkor biztosítani látszott Magyarországot a török további befolyása ellen, hanem tényleges eredménye e békének alig volt. V. Károly megújította régi terveit és 1541 őszén Algír ellen indúlt. De alig fogtak az ostromhoz, midőn a szélvész szétverte a császári hajóhadat és lehetetlenné tette az ostrom folytatását. Csak nagy bajjal tért vissza deczemberben Spanyolországba. Ugyanazon évben történt Buda elfoglalása II. Szulejman által.

Ha összefoglaljuk V. Károly politikájának eredményeit a törökkel szemben, az a lehető legszerencsétlenebbnek mondható. Szárazon a török véglegesen birtokba veszi Magyarország fővárosát, mely jogszerint a császár testvérének lett volna királyi széke. Tengeren pedig, a tunisi expeditio sikere ellenére, egyre emelkedik a kalózhajók száma, a török hajóhad már hatalmasabb a császárinál. Nem hogy hódításra gondoltak volna, magában Olaszországban és Spanyolországban kellett támadástól tartani. A Földközi-tenger kereskedelme, a császár birtokai virágzásának egyik főfeltétele, halálos sebet vett.

Nem szabad a császárban keresnünk e kudarcz okát. Csak időközönkint, úgyszólva pillanatonkint fordíthatta ez oldalra hatalmát. A török pedig előrehaladását nemcsak saját hatalmának köszönheté, hanem mindenek fölött azon szoros viszonynak, melyben a franczia hatalommal állott.

V. Károly és I. Ferencz harmadik és negyedik háborúja.

A cambrayi békekötés óta sem szünt meg a rossz viszony a két hatalmas ellenfél közt. Ferencz mindig fenntartotta az összeköttetést a szultánnal és minduntalan igyekezett részére vonni a schmalkaldi szövetséget és a császár egyéb ellenfeleit Németországban. Különösen pedig Milanóra tartotta fenn mindig igényeit. Hogy azt elnyerhesse, fiának Henriknek, VII. Kelemen pápa unokahugának Medici Katalinnak szerezte meg kezét. A pápa és a király 1532-ben Marseilleben találkoztak és teljes egyetértésre jutottak.¹⁶⁹ Midőn a török veszély kezdődött, a császár maga is hajlandó lett volna átengedni Milanót, melynek herczege Sforza meghalt, a franczia király harmadik fiának. Igy Lombardia nem egyesült volna Francziaországgal. Ferencz azonban nem elégedett meg ezzel, sőt Savoya herczegségére, mely Olaszország nyugoti kapuját őrzi, szintén igényt támasztott. Serege 1536 tavaszáig elfoglalta Savoyát, épen akkor, midőn a császár azon reményt táplálta, hogy a franczia királylyal egyesülve, a török ellen fordíthatja győztes fegyverét.¹⁷⁰ Egyszerre szervezve volt az európai ellenzék a császár ellen. Egy politikai táborban volt a pápa és az angol király, I. Ferencz és Szulejmán. A császár nagy sereg élén megtámadta Francziaországot, Ferencz azonban ugyanazt az eljárást követte, mely 1524-ben oly előnyös volt reá nézve. Nem bocsátkozott csatába, hanem erős állást foglalt seregével, míg a nélkülözés és kitörő betegségek visszavonulásra nem kényszerítették a császárt, ki hiába ostromolta Marseillet.

Nürnberg 1552-ben.
Lautensack után. (1507–1560.)

Az 1536-iki hadjárat egészen Ferencz javára dőlt el. Most ő készült támadásra Flandria ellen. Szövetségese, a török, akkor rémíté először Rómát. De ezen veszély a császárhoz közelítette III. Pál pápát, ki azután közvetítette a békét. Nizzában találkozott a két fejedelem és tíz évre fegyverszünetet kötött, oly feltétellel, hogy mindegyik megtartja, a mit elfoglalt. Savoya tehát Ferencz hatalmában maradt. De épen mert e fegyverszünet oly kedvező volt Francziaországra nézve, a király most sokkal jobban hajlott a császárhoz, mint bármikor azelőtt. Segélyt igért neki a törökök és protestánsok ellen. Midőn Gand városa, Flandria gazdasági központja, 1539-ben fellázadt, mert nem akarta fizetni a nagy hadi adót, s mint Flandria régi hűbéres urához, Ferenczhez fordult segítségért, a franczia király nemcsak hogy nem fogta pártját, hanem megengedte, hogy a császár Spanyolországból egyenesen országán át vehesse útját Németalföldre. A két versenytárs úgy érintkezett egymással, mint két testvér. A császár több ízben kijelenté, hogy belátja eddigi politikájának hibás voltát és ezentúl a franczia házzal való szoros összeköttetés lesz főtörekvése. Már arról is szó volt, hogy a császár leányát Ferencz második fiának adja nőűl és hozományúl Németalföldet. Így nyert volna szilárd és állandó alapot a béke. A pápa nagyon buzgólkodott létrejöttén, világos volt, hogy ez az egyedüli lehetőség útját állani a töröknek és protestánsoknak.¹⁷¹ A király azonban fenn akarta tartani igényeit Milanóra, mire a császár azon követeléssel felelt, hogy a francziák vonják ki seregüket Piemontból. Ferencz ellenben újra megkezdte összeköttetését Szapolyaival és a német protestánsokkal, s szoros szövetségbe lépett Cleve herczegével, ki a Németalfölddel szomszédos Geldria birtoka miatt ellensége volt a császárnak.

Ferencz 1542-ben kezdte meg a háborút. Most Németalföld felé vitte seregét. Nagy hasznára volt, hogy 1543-ban Szulejmán újra Bécs ellen indult. A francziák és törökök egyesült hajós serege augusztus 20-án elfoglalta Nizzát. A császár ellenben először Cleve herczegét győzte le. Hogy a belső békét Németországban biztosítsa és segélyt nyerjen a francziák ellen, nagy engedményeket tett a schmalkaldi szövetségnek. Sohasem volt bensőbb a viszony a Habsburgok és a német protestánsok feje közt, már arról volt szó, hogy a szász választó fia nőűl nyeri Ferdinánd király leányát, sőt az eljegyzés is megtörtént az esetre, ha a valláskülönbség megszünik.¹⁷² Az angol királyt is a maga részére nyerte. Most kelet felől indult meg Páris ellen.

Ferencz ismét éhség által akarta legyőzni, de a császár nagy előkészületeket tett és serege akármennyire haladt előre, hiánytól nem kellett tartani. Több várat elfoglalt a Metzből Párisba vezető úton, s a Marne melletti Chalonsig hatolt előre. Útja körülbelől ugyanaz volt, mint a melyen napjainkban Francziaországba tört a német sereg. Chalonsnál a franczia sereg várta erősített állásban, de a császár megkerülte a tábort és a Marne mentén egyenesen Páris felé vezette hadát. Nagy félelem szállotta meg a fővárost és Ferencz, ki kerülte a nyilt csatát, békét kért. Ezt megkötötték Crespyben 1544 szeptember 14-én. A császár megújította régi terveit, melyek szerint vagy Milanó vagy Németalföld az orleansi herczeg birtokába megy át házasság útján. A francziák visszaadták Piemontot és lemondtak igényeikről Milanóra s a burgundiai tartományokra. Azonkívül Ferencz az oszmánok ellen is igért támogatást a császárnak és közreműködését ajánlotta fel az egyház egységének helyreállítására.

Ez volt az utolsó békekötés Károly és Ferencz közt, kiknek rivalitása egy emberöltőn át főmozgatója volt az európai politikának. Bizonyos, hogy e téren a túlsúly a császáré volt. De Francziaország minden tekintetben önálló és egyenrangú hatalomnak bizonyult. A politikai viszonyok felhasználása, a törökkel és protestánsokkal való érdekazonosság képessé tették, hogy fentartsa az európai egyensúlyt. E békének különösen abban áll fontossága, hogy Károlynak szabad tért engedett felléphetni a protestánsok ellen.

V. Károly egyházi politikája. A concilium és a protestansok.

Mint a császár tevékenységének minden terén, itt is megvan a határozottan és szilárdúl kitűzött főczél: a keresztyénség vallásos egységének helyreállítása. Csakhogy a császár mint politikus ezen czél elérésére különböző módokon törekedett, a váltakozó viszonyok irányadása szerint.

Milyen nagy útat tett meg a császár politikája a wormsi országgyűléstől, midőn Luthert és követőit mint eretnekeket a birodalmi átokkal sujtja, egész a nürnbergi békéig, midőn a már nagy fegyveres hatalommá tömörült protestánsokat oltalmába veszi a birodalom katholikus többsége ellen és pártatlan egyetemes conciliumot helyez kilátásba az egyház bajainak megszüntetésére! Az elsőnek idején 1521-ben új és gyenge volt a reform, még a szász választó sem fogta nyiltan pártját. A császárt pedig politikai szövetség kötötte a pápához. Az utóbbinak idején 1532-ben ellenben a protestánsok nemcsak a szellemi téren tettek nagy hódításokat, hanem igen tekintélyes katonai erővel is rendelkeztek. A török fenyegetett, a franczia szította a német pártviszályt, a pápa maga a franczia király szövetségét és atyafiságát kereste. Luther fellépése kezdetén tanának erőszakos elnyomása volt a császár egyházi politikájának czélja. Később, midőn e tannal mint politikai tényezővel kellett számolnia, a császár ugyan nem szünt meg buzgó katholikus lenni, de azért az egyház egységének helyreállítására már nem az erőszakot, hanem a békés kiegyezést tekintette a legalkalmasabb eszköznek. Valamint száz évvel azelőtt elődje Zsigmond, úgy ő is a keresztyénség egyetemes zsinatától várta az egyház tagadhatatlan hiányainak orvoslását. Ezen bizonyára ő maga vitte volna az első szerepet.

Először a speieri gyűlésen 1529-ben állott elő az egyetemes zsinat eszméjével. A pápa nunciusa, Mirandula, világi ember, hozzájárult. Eleinte Németországon akarta volna azt tartani, hol a XV. század nagy conciliumait is tartották, de aztán a reformnak katholikus hivei eltérítették e gondolattól. Így Stadion gróf, augsburgi püspök, tán az akkori Németország legderekabb főpapja, arra figyelmeztette, hogy a német városokban a lakosok túlzásai és rajongása miatt a zsinat nem is találna biztosságot. Ugyancsak Stadion ajánlotta, hogy a pápa még a zsinat összehivása előtt rendeljen el sok javítást, hogy a lutheranusok ez által jobban bizhassanak a megegyezésben és részt vegyenek a gyűlésben. Ilyen reformokul ajánlotta: az úrvacsorának két szín alatt való megengedését, a bőjt enyhítését és azt a kijelentést, hogy annak a megsértése, mi csak emberi hagyományon alapul, nem vezethet halálos bűnbe.¹⁷³

De VI. Adrián óta Rómában nem vették komolyan a reform ügyét. Elkéstek vele, s valóban az egyház nagy megalázása és a hit megrendítése nélkül nem is hozhattak volna oly nagy áldozatokat, minőket a diadalmasan fellépő forradalom követelt.

Mióta Károly az ágostai gyűlésen 1530-ban először igérte meg szabad, általános concilium tartását, a pápát is megnyerve ez eszmének, közvetlen czélja mindig ezen zsinat összehivása maradt. Csakhogy e terve igen nagy nehézségbe ütközött, mindkét részről.

A protestánsok természetesen idegenkedtek oly gyűléstől, mely a pápa összehívására és elnöklete alatt tartatik, s melyen ők már eleve eretnekeknek vannak bélyegezve. Nekik nem annyira általános, mint teljes rendelkezési joggal felruházott német nemzeti concilium tartása volt a követelésük, melyen a világiaknak is legyen szavuk és mely tisztán a szentirás szavai után induljon.

A pápa sem nézte jó szemmel a conciliumot. A XV. század nagy egyházi gyűlései, a konstanzi és még inkább a báseli nagyon megszorították a pápai tekintélyt, nagy csökkenéssel fenyegették a pápai jövedelmeket. A concilium mindig eszébe juttatta a pápának, hogy van nála magasabban álló egyházi hatóság. És ha már akkor az volt a concilium hatása, mit kellett várni most, midőn a keresztyénség igen nagy része teljesen ellenzék volt a pápai hatalommal szemben, s midőn a zsinattól, még ha sikerül is neki a keresztyén vallás hittani egységének újra megalapítása, mindenesetre a pápai hatalom újabb jelentékeny csökkenését, a pápai jogok csorbítását kellett várni. Ha az egyezség nem jő létre, a meghiusulás folytán természetesen még magasabbá válik a két fél közötti választófal. Ha létre jő, nem annyira a pápának lesz műve, a ki párt, mint a császáré, a ki közvetítő.

Mindez megmagyarázza azon tényt, hogy VII. Kelemen pápa, ki előtt a politikai érdek nyomott legtöbbet, alig gondolt valaha komolyan a már 1530-ban igért gyűlés összehívására.¹⁷⁴ Jó okot adott neki a császár sürgetésével szemben, hogy előbb a keresztyén fejedelmek közötti egyetértést mondhatta megállapítandónak. Ferencz király pedig ellene volt a conciliumnak, mely inkább emelte volna a császár tekintélyét, mint az övét.

A VII. Kelemen halála után összeülő conclave kötelezte a megválasztandó pápát zsinat összehívására egy év lefolyása alatt.¹⁷⁵ Az új pápa nem is mutatkozott annyira idegennek e gondolattól. Nunciust küldött Vittenbergába, magához Lutherhez, hogy nyerje meg a conciliumnak. A nuncius, Vergerio püspök, igen barátságosan beszélt Lutherrel. «Biztosította a pápa és a bibornokok tiszteletéről, kik nagyon sajnálják, hogy benne oly embert vesztettek: el, ki igen nagy szolgálatot tehetett volna Istennek és a szent-széknek. Szerinte a pápa és a bibornokok rosszalják Gaetano hajthatatlanságát, s tőlük minden kegy várható. Nem akart vele vitatkozni, csak értekezni az egyház egyesítéséről. Csak tizennyolcz éve, hogy napvilágra jött tana, azóta mennyi felekezetet szült, mennyi gyülöletet és gyilkosságot, abból is látható, hogy nem Istentől való. Szemére vetette, hogy a maga meggyőződéseért felforgatta az egész világot. Beláthatja, hogy mennyi romlást és veszélyt szült fellépése, s hogy csak a zsinattól várható javulás. Emlékeztette Aeneas Sylviusra, ki míg a maga útján járt, csak kanonokságig vitte, később lett belőle bibornok és II. Pius pápa.»¹⁷⁶ Luther hangulatát jellemzi, hogy midőn barátjával, Bugenhagennel a nunciushoz kocsizott, azt mondá neki tréfásan: itt megy a német pápa és Bugenhagius bibornok, Isten eszközei.¹⁷⁷ A nunciussal szemben teljes szenvedélyességgel lépett fel, kijelenté, hogy nem törődik sem pápával sem bibornokkal, hogy Rómából nem jöhet semmi, mi az evangelium szerint való, hogy a pápa és a nuncius előbb fogja elfogadni az ő hitét, mintsem hogy ő azt elhagyja. Kijelenté, hogy azért mégis elmegy a zsinatra, «kész elveszteni a fejét, ha nem védi meg tanait az egész világ ellen. Számból nem az én haragom szól, hanem Isten haragja.»¹⁷⁸

A tudós Vergerius, igazi humanista és jó katholikus, jelentésében így festi ellenfelét: «Ötven éves, de erős, úgy hogy alig negyvennek látszik. Kövér, de iparkodik betegesnek, gyöngének látszani. Kiejtése németnek nem nagyon durva, de latinul oly rosszul beszél, hogy azt hiszem, nem is maga írta a neve alatt megjelent könyveket, melyekben mégis van valamelyes latinság és ékesszólás. Maga is bevallja, hogy nem tud latinul írni; annál inkább mondja, hogy jól beszél anyanyelvén. Szemei ferdén állanak és mentől jobban néztem azokat, annál hasonlóbbaknak láttam az elitélt ördöngösökéhez; tétovák és dühöt, veszettséget sugároznak ki. És valóban, mennél jobban meggondoltam azt, mit láttam és hallottam ezen szörnyetegtől, s átkos tetteinek nagy hatását és összevetettem azzal, mit születése és élete felől azoktól tudok, kik szerzetes korában jó barátai voltak, annál inkább hiszem, hogy rossz szellem lakik benne!»

Bár Luther a beszélgetés folyamán azt is mondta, hogy sok szépet és jót hallott a pápa felől, a nuncius véleménye meg nem változott. «Arcza, viselete, mozdulatai és szavai után azt itélem, akár ördöngös akár nem, maga a dölyf, a gonoszság és esztelenség, úgy hogy végtelen gyalázata a fejedelmeknek és e tartományok kormányzóinak, hogy nem látják micsoda ő és őt fogadták el uroknak és prófétájuknak.» «Az ő tisztelendő apáczájával két leányt és három fiút nemzett és ész nélkül dicsekszik, hogy legidősebb fiából nagy ember lesz az evangélium tudományában. Mint hallom és mint magam is megérthettem, komolyság és jó erkölcs nélkül él, s nincs semmije, mint a fizetés, melyet a fejedelemtől kap előadásáért és prédikálásért. Azonkívül goromba paraszt. Úgy látszik mintha mindennek, a mit tett és tesz, irigysége és boszúsága volna az oka. Nincs is más ebben az esztelen baromban, mint düh és otromba vágy, feldúlni Krisztus hitét és ha lehet, az egész világot.»¹⁷⁹ Akkor még Vergerius nem tudhatta, hogy a reformhoz való hajlása miatt neki sem lesz maradása Olaszországban és haláláig Svájczban kell majd ennie a számüzetés kenyerét.

Mégis az volt a javaslata, hogy a pápa siessen a zsinat összehívásával, mert minden halasztást oda magyaráznának, hogy nem meri Luther és hivei miatt. Melanchthon már azt remélte, hogy bizonyos engedmények árán még a franczia királyt is megnyerik az új hitnek.

A schmalkaldi szövetség is visszautasította a zsinatot. Mindamellett a pápa 1536 jun. 2-án kiadta a bullát, mely által a következő év május havára Mantuába összehivta az egyetemes conciliumot. De a schmalkaldi gyűlés újra megtagadta a részvétet, bár a császár követe nagyon erősen felszólalt a legátus mellett és maga Melanchthon is az egyezség értelmében nyilatkozott. A nagy tudós mindenek fölött a polgári élet és műveltség romba dőlésétől, a barbárság győzelmétől rettegett, mint a vallásos viszály következésétől. Mégis Melanchthon maga szerkesztette az elutasító választ.

Ugyanott Schmalkaldenben elfogadták a szövetségesek a Luther által újonnan kidolgozott tantételeket. Ezekben a pápáról már mint ördögről és antikrisztusról van szó. «Valamint nem imádhatjuk az ördögöt és nem tisztelhetjük Urunk és Istenünk gyanánt, úgy apostolát, a pápát, vagyis az antikrisztust sem ismerhetjük el fejünknek és urunknak.»¹⁸⁰ Betegsége tette ily indulatossá. Másrészt ekkor közeledés jött létre a lutheránusok és a svájcziak között az úrvacsora kérdésében. Wittenbergában 1536 május 25-én aláírták a megegyezést, «concordiát», melyben a déli német városok papjai az úrvacsorát illetőleg elfogadták Luther tanát. A conciliumot a pápa újra elhalasztotta.

A két reformatus felekezet közeledésének főoka ismét a politikai szükség volt. A schmalkaldi szövetség tényleg már kívül állott a német alkotmányon. Csak régi tagjai voltak felmentve a nürnbergi béke által egyházi ügyekben a kamara-törvény szék hatósága alól, de a szövetség tekintet nélkül erre, új tagokat vett fel, s azokat is oltalmába fogadta a katholikus többségtől függő törvényszék ellen. Már az angol és franczia királyokkal is összeköttetésbe léptek. Ekkor a császári alkanczellár Held, a katholikus rendeket egy szövetségre birta, mely a régi hit védelmét tűzte ki czéljáúl. Ezen Norimbergában 1538 jun. 10-én kötött egyezség részesei voltak Ferdinánd király, a bajor herczegek és több főpap. A császár maga mindig közvetített, tagadta, hogy Held az ő megbízásából járt volna el. Még mindig a békés megegyezésbe helyezte reményét, melynek előmozdítására mindig új meg új vallásos beszélgetésekre hívta össze a katholikus és protestáns theologusokat.

A protestáns párt ezalatt, világi vezetőinek hibája által, sokat vesztett tekintélyéből. A hassiai gróf rossz viszonyba jutott a szász választóval. Hiányzott benne minden kegyelet. Ősanyjának, szent Erzsébetnek tetemeit kidobatta marburgi sirjából. Nagy botrányra szolgáltatott okot, nemcsak a katholikusoknál, hanem saját pártjánál is, hogy Fülöp még neje életében törvényes házasságra lépett egy más nővel. Ez által nemcsak az egyházi törvény ellen vétett, hanem a birodalmi törvény ellen is. Ha nyilvánosságra jő e kettős-házasság, a birodalmi törvényszék fellép a gróf ellen és szövetségeseinek nem volt semmi törvényes alapjok, hogy ez esetben segítsék. Fülöp e példát illetőleg az ó-testamentumra hivatkozott, az ellen a reformátorok nem szólaltak fel, de azt követelték, hogy a dolog maradjon titokban. Ezen kényes ügy arra kényszeríté Fülöpöt, ki különben lelke volt a protestáns pártnak, hogy kegyét keresse a császárnak. Már 1540-ben kijelenté, hogy kész az egyházi egyesítést előmozdítani, ha az egyházi javakat istenes czélokra fordítják, a püspökök világi hatalmát is kész elismerni, csak alkalmasakat nevezzenek ki. Az igazolás tanát fogadják el, a misét változtassák meg a szentirás értelmében, az úrvacsorát engedjék meg mindkét szín alatt, szintúgy a papi házasságot, a pápaság hatalmát pedig szállítsák alá, mert azt Németországban már úgy sem ismernék el. Így ezen bigamia nem volt hatás nélkül a politikai és egyházi viszonyokra.

Igaz, hogy a katholikusok szenvedélyes vezetője északi Németországban, Henrik braunschweigi herczeg sem volt különb. Belészeretett egy udvarhölgybe, igaz, hogy nem élt nyilvános bigamiában, mint ellensége, hanem áltemetést rendezett, az élő hölgygyel pedig egy várában vigan élte világát.

III. Pál pápa.
Veneziano Ágoston (1509–1536.) rézmetszetének kisebbített hasonmása.

Egyáltalában szembetünő Németországon a reformatio korában az erkölcsi hanyatlás, a szenvedélyek, az erőszakosság uralma, az egész közéletet átható rosszhiszeműség. Még Luther is kénytelen volt e tekintetben sok engedményt tenni a tanát pártfogoló fejedelmeknek. Az idősebb nemzedéknél ennyi bűn mellett legalább őszinte vallásos meggyőződést is találunk. De az ifjabbaknál, és Fülöp volt a vezérök, a kéjvágy és az önérdek hajhászása kiirtott minden jobb érzelmet. Mind iszákosok és az akkor Németországban is rohamosan terjedő franczia betegség köztük is szedi áldozatait. Egyáltalában nem jobbak, mint a renaissance olaszai, csak durvábbak és műveletlenebbek. És ha mégis minduntalan kitörnek a német becsületesség nevében az olasz furfang, a spanyol ravaszság ellen, ennek nem jobb érzésök volt az oka, hanem az, hogy bár készek voltak hasonló eszközök felhasználására, nem voltak oly ügyesek azok megválogatásában.

Rómában ellenben mély vallásos meggyőződés kezdett a régi szertartásos és anyagi érdekű egyházi felfogás helyébe lépni. Megalakult már az «isteni szeretet oratoriuma», hol a legkiválóbb férfiak gyűltek össze, kikből később szentek és bibornokok váltak. Mind ragaszkodtak az egyház régi formáihoz, de épen a leglényegesebb hittani kérdésben, a hit által való igazolást illetőleg közeledtek Lutherhez. A pápai udvar egészen megváltozott: mióta III. Pál lett a pápa, az oratorium férfiai jutottak érvényre. Midőn a császár Regensburgban az országgyűlésen 1541-ben új értekezésre hívta össze a katholikusok és protestánsok theologusait, a pápa Contarini Gáspár bibornokot küldé oda megbizottja gyanánt. A császár azt követelte, hogy a pápa teljes hatalmú legátust küldjön, a ki újabb utasítás nélkül is beleegyezhessen mindabba, mit az országgyűlés elhatározott. III. Pál ezt megtagadta.¹⁸¹ De azon tény, hogy cardinalisai közül azt küldé, kinek meggyőződése legközelebb állott a protestánsokéhoz, tanusítja, mennyire szivén feküdt a kiegyezés. Contarinit a következő szavakkal jellemzi Ranke: «Meg volt benne a szelídség, a belső igazság, szűz erkölcsösség, különösen az a mélyebb vallásos meggyőződés, mely az embert felvilágosítva boldogítja.»¹⁸² A velenczei követ akkor lehetőnek tartotta az egyesülést, ha a pápa enged világi igényeiből, ha leteszik a tudatlan püspököket és papokat, ha eltiltják a misék árúba bocsátását, elfogadják az úrvacsorát mindkét szín alatt és a papok házasságát. Bizonyos, hogy protestáns részről is sokan hajlottak az engedékenységhez. A hassiai gróf, annak fejében, hogy a császár büntetlenséget igért neki, megigérte, hogy minden módon elősegíti a kiegyezést. Luther azonban állást foglalt a kibékítés ellen, s az igazolás tanának teljes elfogadását követelte a katholikusoktól. A szász választót visszatartotta a Regensburgba utazástól. Másrészt a pápa is tartott attól, hogy az egyezség létrejövése által, mely Németországot politikailag is összeolvasztaná, túlságos nagy lesz a császár hatalma. Ugyanazon okból vált a franczia király a kibékülés ellenévé. A német katholikus rendek is szilárd állást kezdettek foglalni. A leghatalmasabbak közöttük, a bajor herczegek, egyenesen arra számítottak, hogy a pápa segítségével kezdhetnek harczot hatalmuk emelésére.¹⁸³ A főbaj azonban az volt, hogy mindaz, miben a két fél theologusai megegyeztek, oly színtelennek látszott mindkét párt előtt, hogy egyik rész sem akarta elismerni. Valóban nem annyira a közös meggyőződés hozta közelebb egymáshoz a feleket, mint a jelenlevők türelmesebb gondolkodásmódja és hajlékonysága. Lehet mondani, hogy tulajdonkép csak a császár viselte szivén az egész ügyet, s ő is inkább politikai, mint egyházi érdekből. Minthogy a töröktől és francziától veszély fenyegetett, s a császár Algír ellen készült, a schmalkaldi szövetség ismét jobb helyzetbe jutott. A császár újolag fölfüggesztette a protestánsok elleni törvényes eljárást.

Minthogy a török ellen szerencsétlenül folyt a harcz, a schmalkaldi szövetség tekintélye folyton emelkedett. Nem törődtek többé a protestánsok a zsinattal, melyet a pápa 1542-ben Trient városába hívott össze. Északi Németországban egészen ők ragadták magukhoz a hatalmat. Legyőzték a braunschweigi herczeget, ki ott úgyszólva egyedül ragaszkodott a katholikus hithez és elfoglalták tartományát. A negyedik franczia háború, mint már említettük, még szorosabbá tette a viszonyt közöttük és V. Károly közt. Annyi meghiúsult kisérlet ellenére sem szünt meg a császár új országgyűléseket tartani és a két fél theologusait egymás iránti engedményekre hajlítani.

V. Károly ezen politikája a crespyi béke után sem változott. Az 1545-ki wormsi országgyűlésen az volt főtörekvése, hogy a protestansokat a conciliumban részvétre bírja. Nagyszámú katonaság állott rendelkezésére, a protestánsok közt viszályok dúltak, Ferencz megtartotta a békét, de azért a császár kimerítette a kiegyezés minden lehetőségét. A szász választó azonban egyenesen kijelenté, hogy előtte kivánatos e törekvés meghiúsulása. Természetes tehát, hogy a császár által Regensburgba összehívott vallásos vitatkozás nem vitt eredményre. A concilium 1545 végén megnyilt, de a protestánsok részvételére gondolni sem lehetett.

Viszont a schmalkaldi szövetség belső gyöngeségének és egyenetlenségének szemlélése azon reménynyel töltötte el a császárt, hogy, mint emlékirataiban mondja, «nem lesz lehetetlen dölyfüket erőszakkal megtörni, sőt, hogy ez igen könnyű lesz, ha alkalmas időben, megfelelő eszközökkel fog hozzá.»¹⁸⁴

Ez időbe esik Luther Márton halála. Egész nyilvános szereplése alatt beteges volt. Indulatos hevességét betegségével szokták mentegetni. Bár az utolsó években testileg már meg volt törve és nagyobb munkákat már nem dolgozhatott ki, ugyanaz maradt meggyőződésének szilárdsága és kifejezéseinek szilajsága. És az a férfiú, kit nyilvános szereplésében alig gondolhatunk el másként, mint hajthatatlannak és erőszakosnak, a legszeretőbb férj, a leggyöngédebb atya volt családja körében. Barátjai társaságában, zeneszó mellett, melyet nagyon kedvelt és maga is gyakorolt, felenyhűlt kedélye, nem riadt vissza tréfától, mulatságtól, nevetéstől. Barátjai által nagy gonddal összegyüjtött «asztali beszélgetései» mutatják, mily melegen érző szív, mennyi életbölcseség és vidorság rejtőzött benne, a durva, visszataszító kéreg alatt. Talán lelki függetlenségénél és meggyőződése erejénél is nagyobb hatást gyakorolt az által, hogy családi életében mintáját szolgáltatta a protestáns papi életnek. Nem is lehet túlbecsülni ezen új osztály jelentőségét a protestáns országok culturájára és erkölcsiségére nézve. Egy nagy angol író neki tulajdonítja a protestáns országok tudományos felsőségét.

Luther.
Cranach fametszete, Luther halála után készült.

Szegénységben élt, csak néha örvendeztette meg a választó egy-egy ajándékával. Tekintélye határtalan volt működése körében. János Fridrik választó semmi fontos ügyhöz nem fogott megkérdezése nélkül. Ő igazította el a választó viszályát rokonával a szász herczeggel, Móriczczal. A többi protestáns fejedelem is hozzá szokott fordulni tanácsért. Midőn a mansfeldi grófok egy pörének eligazítása végett meglátogatta szülővárosát, Eislebent, elérte a halál, 1546 febr. 18-án.¹⁸⁵ Halála idején tanai már elfoglalták mindazon területeket és népességeket, melyek mai napság utánuk indulnak. Mindig ellensége volt a vallásos háborúnak, mindig bűnnek tartotta fegyvert fogni a császár ellen. Nem érte meg azon háborút, mely művét végveszélylyel fenyegette.

153. Rankenél Fürsten und Völker 264. l.^[VISSZA]
154. Merle d’ Aubigné, Geschichte der Reformation, német kiadás. 3. k. 108. lap.^[VISSZA]
155. Révész Imre, Dévai Biró Mátyás élete. 20. l.^[VISSZA]
156. Ezt, melynek György herczeg volt fejedelme, meg kell különböztetni a szász választó fejedelemségtől.^[VISSZA]
157. Ranke i. m. 2. k. 116., 117. l.^[VISSZA]
158. Révész I. i. m. 10. l.^[VISSZA]
159. Ranke i. m. I. 230. l.^[VISSZA]
160. Raumer, Geschichte Europas I. 409.^[VISSZA]
161. Ranke i. m. 3. k., 173. l.^[VISSZA]
162. Janssen i. m. 3. k., 171. l.^[VISSZA]
163. Janssen i. m. 173.^[VISSZA]
164. Ezekről bővebben Janssen i. m. 258–261. l.^[VISSZA]
165. Bőven Waitz György: Lübeck unter Jürgen Wullenwever czímű három kötetes munkájában.^[VISSZA]
166. Ranke i. m. 3. k. 418. l.^[VISSZA]
167. Regesták a külföldi levéltárakból. Közli Marczali Henrik 48. 52. l.^[VISSZA]
168. Ranke, Fürsten und Völker 316. l.^[VISSZA]
169. Guicciardini i. m. XX. k. 110., 111. l.^[VISSZA]
170. Ranke, Deutsche Geschichte. IV. k. 18. l.^[VISSZA]
171. Ranke i. m. 132. l.^[VISSZA]
172. 1544. máj. 11. szerződés. Kiadta Bartenstein, 1741. Vorläufige Beantwortung. Oklevelek 62–67. l.^[VISSZA]
173. Nuntiaturberichte I. 394.^[VISSZA]
174. Maurenbrecher, Geschichte der Katholischen Reformation. I. 364. l.^[VISSZA]
175. Historia del Concilio Tridentino di Pietro Soave (Paolo Sarpi). 1629. 2. kiadás. 73. lap.^[VISSZA]
176. I. m. 77. l.^[VISSZA]
177. Köstlin i. m. 492. l.^[VISSZA]
178. Janssen i. m. 342. l.^[VISSZA]
179. Nuntiaturberichte.1535 nov. 13. I. 541–542.^[VISSZA]
180. Leo i. m. 156. l.^[VISSZA]
181. Paolo Sarpi i. m. 97. l.^[VISSZA]
182. Die römischen Päpste.I. k. 156. l.^[VISSZA]
183. Janssen i. m. 447. l.^[VISSZA]
184. Bezold i. m. 746. l.^[VISSZA]
185. Újabban felvetették azt a kérdést: nem vetett-e Luther maga véget életének. Ennek az egykorú hiteles iratokban nincs nyoma.^[VISSZA]