Zwingli.
Hans Asper (1499–1571) festménye. A zürichi városi könyvtárban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
V. FEJEZET.
A svájczi reformatio.
A svájczi reformatio indokai és jelleme. – Zwingli Ulrik. – A svájczi reform terjedése. – Vita az urvacsora fölött. – A német és svájczi reformatio egyesítésének megkisértése. Marburgi vitatkozás. – Zwingli bukása és halála.
A svájczi reformatio indokai és jelleme.
Luther reformátiója hatalmas kisérlet volt a keresztyén hitélet ujraélesztésére és a századok folytán elharapódzott visszaélések megszüntetésére. Első sorban theologiai kérdésből indul ki és ennek kifejtésében nagy határozottsággal jár el. Történeti alapja csak annyiban van, a mennyiben a német nemzet százados sérelmeit és panaszait, melyek a római székkel való szoros összeköttetéséből eredtek, gyökeresen meg akarja orvosolni. A mennyiben a vallás lényegét a hitbe, Krisztus megváltásának üdvözítő hatalmába helyezi, kétségtelenül bizonyos irányban mélyítette is a vallásos érzést. De egyebekben félúton áll meg. Az új egyház szervezete nem egységes terven alapul, hanem a meglevő politikai viszonyok kényszerűségén. A hitélet másik nagy részére, a vallásos meggyőződésnek tettekben való nyilvánítására pedig csak későbbi történetében volt befolyással. Maga a reformator ezekben nagyon is könnyen itélt. «Gyilkosságot, házasságtörést, tolvajlást, hazugságot, csalást és a mi a tizparancsolat másik táblája ellen történik, azt Isten könnyen megbocsátja azoknak, kik beismerik és megvallják. De ha a Szentléleknek ellenállanak és őt akarják meghazudtolni, azt nem tűrheti.»146
A dogmának ez a szinte kizárólagos érvényesítése hatás nélkül az életre, már Németország minden körét sem elégítette ki. A keresztyén élet megvalósítása, ellentétben a római egyházzal, tovább is csak jámbor óhajtás maradt. Pedig ha Rómával szemben a szentírásra, a keresztyénség első korára hivatkoztak, vissza kellett óhajtani ezen kor egyszerű evangeliumi erkölcsét és ehhez mért kezdetleges egyházi szervezetét is.
Igy egyrészt sokkal radicálisabban, másrészt egy nagy és szent, általánosan elismert történeti alapból indultak ki a hitujításnak a némettől eltérő mozgalmai. Ezek között korra és következetességre nézve a svájczi járt elől.
Németországban a papság romlottsága, itt a népé, melyet különösen a zsoldos élet idézett elő, volt a reform kiinduló pontja. Már ebből is következett, hogy itt sokkal mélyebbre kellett hatolni, de egyúttal az is, hogy sokkal nehezebb volt a feladat.
A német Svájcz reformátora 1484-ben született újév napján, a mostani Thurgau kanton Wildhaus nevű községében, melynek sziklás határában már nem terem gabona és melynek havasi legelőit zord bérczek veszik körül. Csak néhány héttel volt fiatalabb Luthernél.
Fiatalkori vonásai közt legjellemzőbb, hogy, mint később elmondá, azon gondolatra jött, hogy a hazugság nagyobb bűn, mint a lopás. Az igazság minden erény alapja. Papi pályára készült, tudományos kiképzését a bécsi és baseli egyetemeken nyerte. A theologián kívül behatóan foglalkozott a humanisták tanulmányaival. Görög nyelven kezdé olvasni az evangeliumot, maga írta le Sz. Pál leveleit. Már 1516-ban azt mondá egy bibornoknak, hogy a pápaságnak nincs alapja a szentírásban.
Glarusi lelkész volt 1506 óta, harczias községét elkísérte a táborba. Többek közt ott volt Marignanónál. Nagy elkeseredéssel tölté el az annyira elharapódzó zsoldosság, bántotta, hogy vitéz s szabadságszerető népe külső hatalmak eszközéül szolgáljon pénzért. Maga is húzott egy ideig évdíjat a pápától. Különösen a franczia párt ellen szónokolt, mely Glarusban uralomra jutva, őt állomása elhagyására kényszeríté.
Politikai meggyőzödésének köszönheté, hogy lelkészeül választotta Zürich népes és hatalmas városa. Ott folytatá szónoklatait a külső hatalmakkal, különösen a pápával való szövetség ellen. Minthogy a búcsú visszaélései Svájczban is tapasztalhatók valának, az ellen is állást foglalt. Szónoklatai által rendkívüli hatást gyakorolt. Főczélja mindig a szentírás megértetése és magyarázata maradt, fel volt ruházva mindazon tehetségekkel, melyek a népre hatnak és azt megnyerik. Nem állotta ki azon nagy belső küzdelmeket, melyek oly tragikussá teszik Luther sorsát és oly hatalmassá alakját. Ellenben, mint egy köztársaság igazi fia, mint egy nagy község szellemi vezetője, sokkal nagyobb érdeklődéssel viseltetett a politikai mozgalmak iránt.
Bizonyos, hogy a küzdelmet maga Luther kezdte meg, bár eszméi közül sokat már előbb fejezett ki Zwingli. De az is bizonyos, hogy miután az első lépés megtörtént, a svájczi reformátor, mint már állásának különössége is magával hozta, egészen a maga útján járt tovább, bár folytonos érintkezésben a wittenbergai hitújítókkal. Első czéljául a konstanzi püspökség alól való megszabadulást tűzé ki magának. Nem tántorítá meg a pápai párt kedvezése és kecsegtetése nagyobb évdíjjal. Mert a pápai követek, hogy sereget nyerjenek, kedvében jártak a városnak, bár a tanács már 1520 óta megengedte a szabad evangelikus hittanítást. Zwinglinek nemsokára oly nagy lőn tekintélye, hogy lelkészi esküjére hivatkozva kijelenté, hogy ő püspöke a városnak és nem engedheti, hogy a városban más tant hirdessenek, mint az Isten tiszta igéjét. Ő is, mint Luther, az igazi hitben látta az egyedüli összeköttetést Isten és az ember közt. Ezért eltörlendő a bérelt ima, a fizetett ének, mise, litánia, idegen nyelvű isteni tisztelet. Épen úgy megsemmisítendők az emberi berendezésen alapuló szabályok, mint bőjt, bucsújárás, fogadalom, szerzetes élet. Az egyház a föld hívőinek közössége, melyet csak Isten ismer, külsőleg pedig az egyes községekből áll, melyek már a keresztyénség elején összegyűltek a szeretet műveinek gyakorlására és az evangelium által egyedül követelt két szertartásnak: a keresztelésnek s a Megváltó emlékünnepének, az úrvacsorának teljesítésére. Kezdetben a püspök nem volt ura a községnek, hanem hivatalnoka; ezután is úgy legyen. Eljárása abban állott, hogy minden újítást először beszédben fejtett ki, azután elfogadtatá a város tanácsával. Ennek itt teljes volt hatalma. A svájczi község egészen saját tekintélyéből rendelkezhetett az egyházi ügyekben is. Minő más volt a helyzete Zwinglinek, mint Luthernek, ki a fejedelemhez volt kötve, ki ismét csak egy tagja volt a szent birodalomnak. Mihelyt egyszer a város elismerte lelkészének függetlenségét a püspöktől, teljesen szabad volt az út minden reform végrehajtására. Nemsokára eltörölték a bőjtöt, majd a papi házasságot, nyilvános disputatióban kimondták, hogy a mise nem áldozat és hogy a képeknek nincs helye az Isten házában. Mindezen változások az egész város beleegyezésével és hozzájárulásával mentek végbe. Igazán demokratikus alapon nyugodott itt az új hit. Zürich volt a helvét városok közt mindig az, melyben a czéheknek s a köznépnek legnagyobb volt a részvéte a város kormányában. A szent edények, drágaságok és ruháknak az egyházakból való eltávolítása igen nagy jövedelmet hozott a városnak. A főtemplomból több mint egy mázsa aranyat és néhány mázsa ezüstöt nyertek.147 A képeket és orgonákat «Isten tiszteletére» elégették. Ezzel együtt járt az egyháziak világi javainak a város által lefoglalása. Egyáltalában a mi az új egyháznak a régitől való eltérését illeti, sokkal erősebben és teljesebben történt az Zwingli által, a polgárság részvétével Zürichben, mint Luther és hívei által, a sokfélekép lekötött fejedelmek oltalma alatt Szászországban.
Mindezen változások úgyszólva alkotmányosan, parlamentárisan mentek végbe. Zwingli, ha egy új változást óhajtott, nyilvános disputatiót folytatott annak ellenfeleivel s aztán ennek alapján határozatra, törvényhozásra bírta a községet, melynek politikai hatalma nem volt kétségbe vonható. Igy a reform lépésről-lépésre haladván előre, nem riasztotta el mindjárt a régihez szítókat. Viszont Zwinglinek könnyű volt így útját állani azon törekvésnek, hogy egyszerre, átmenet nélkül töröljenek el mindent és alakítsák át a vallásos és társadalmi életet egyaránt, mint ezt az anabaptisták okozták.
Mindebből kitünt, hogy Svájczban még inkább mint Németországban, a politikai viszonyok döntöttek a reform terjedésének sorsa fölött. – A helvetiai szövetség politikai életének a pásztorkodó és földmívelő őskantonok és a nagyiparos és kereskedő városok közti ellentét volt mindig a fő mozgatója. A diplomatiai vezetés mindig a városoknál volt, különösen a patricius Bernnél, a katonáskodásban ellenben az őskantonok jártak elől. Szegények lévén szinte reá voltak utalva a külföldiek zsoldjára. Nem lehet mondani, hogy épen ez határozott vallásos meggyőződésük fölött, de az alig szenvedhet kétséget, hogy ez volt egyik oka annak az erős ellenállásnak, melylyel Zwingli újításai náluk találkoztak.
Zürichen kívül először a kis Appenzell fogadta el a reformot, sőt a misét ott előbb törölték el, mint Zürichben. Az öt őskanton (Schwayz, Uri, Unterwalden, Luzern és Zug) már akkor készült fellépni Zürich ellen, de a szövetség többi tagjai visszatartották őket, csak úgy, mint a zürichieket, kiket Zwingli már 1525-ben izgatott a háborúra. A szövetségi hatalom tehát, a belső megoszlás miatt, époly kevéssé avatkozhatott be, mint Németországban. Mindenben az egyes hatóságok és polgárságok meggyőződése döntött. Midőn a katholikus kantonok Bern alattvalóit elkezdték a főhely ellen izgatni, ez a büszke város, melynek előljárói különben megelégedtek volna a papi kiváltságok eltörlésével, most a hitben is közeledett Zürichhez. Egy három hétig tartó disputatió, melyben Zwingli is részt vett (1528 elején) végleg eldöntötte ott a reform diadalát. A mise helyébe a szónoklat lépett, a templomok kincseit lefoglalták, de egyúttal a község kormánya is demokratikus lett, mint Zürichben.
Zwingli.
Hans Asper (1499–1571) festménye. A zürichi városi könyvtárban.
Bern példáját csakhamar követik a többi városi községek: Basel, St.-Gallen, Glarus és Schaffhausen. Csak Baselben volt nagyobb zavargás, hol az újítók Oekolampadius (Hausschein) vezetése alatt elfoglalták a fegyvertárt s a czéheket felfegyverezve, megbuktatták a tanácsot; egyebütt a község, legalább az újítók felfogása szerint, csak természetes jogát gyakorolta az egyház új szabályozásával. Azon régi kapcsolat következtében, melyben a déli német városok a svájcziakkal állottak, a mozgalom nem állott meg a szövetség határánál. A hol a polgárság föléje bírt kerekedni a tanácsnak, mindenütt Zwingli tana győzött a régi hit vagy Luther tanítása fölött. Igy Strassburgban, Ulmban, Konstanz, Ulm és Memmingenben. Még az aránylag távolabb eső, aristokratikus Augsburg, Nürnberg és Frankfurt sem maradtak mentek e mozgalmaktól. A reform befogadásával mindig együtt járt a politikai véd- és daczszövetség is. Így Zürich, mindig a legmozgalmasabb, legelevenebb a szövetség tagjai közül, jelentékeny politikai központtá vált. Magában Zwingliben teljesen meg volt a köztársasági büszkeség, az a meggyőződés, hogy csak ez az államforma biztosítja a szabadságot a zsarnokság ellen. A történetnek s különösen az akkori magyar történetnek tanulmányából is azt a következtetést vonta le, hogy minden állam hanyatlásának, bukásának a nemesség az oka. A demokratikus városoknak ezen vallási és községi institutióiknak azonosságán alapuló szövetségétől azt lehetett remélni, hogy déli Németország is Svájczhoz csatlakozik, a helvétiai szövetségben pedig a városi elem egészen túlsúlyra jut a parasztok fölött.
Ez a politikai eszme, mely mélyen gyökerezett Zürich multjában, egészen eltöltötte Zwinglit. Ennyi hatalmas szövetségesre támaszkodva, elérkezettnek látta az időt, hogy a katholikus kantonok ellen fegyveresen lépjenek föl. Zürich városa egészen az ő kezében volt. Nem sokat törődött a nagy tanácscsal, csak egy bizottsággal tárgyalt, mely egészen befolyása alatt állott. Nem soká váratott magára a kihívás. Az őskantonok szövetségre léptek Ferdinánd királylyal, az igazi, régi hit oltalmára. Schwyzban elégették Zwinglinek egy tanítványát. Erre Zürich háborúra készült, bár Bern visszatartotta, félve a szövetség felbomlásától. Az eleven város megelőzte ellenségeit. A szt.-galleni területet, mely, mint minden hódítás, közös birtoka volt a kantonoknak, magának kezdte lefoglalni. Hadával maga Zwingli is elindult, alabárddal a vállán. De a glarusi Aeblinek sikerült létrehozni az egyességet és így meggátolni az annyi harczban kipróbált szövetség kettészakadását. Zwingli nem szívesen engedett. «Ha majd ők állanak fegyverben – mondá – nem kímélnek senkit és nem lesz majd közbenjáró». A kappeli béke szerint (1529 jun. 25) az egyes kanton dönt a hit dolgában és nem köteles területén tűrni más felekezetűt. A közös birtokokon ellenben az egyes községek többsége dönt és a kisebbség vagy aláveti magát, vagy kivándorol. Hogy a győzelem az újítók részén van, kitűnik abból, hogy az őskantonok kötelesek a királylyal való szövetségöket felbontani, míg Zürich fentarthatta eddigi szerződéseit.
Jelentéktelennek látszó esemény, pedig történetileg véve az első közjogi elismerése a hitújításnak a régi hit hívei által.
A svájczi reformatiónak hasznára vált a szövetség egyes tagjainak souverain joga. Most, hogy az első eredményt kivívták, újabb csatlakozások is történtek. Glarus és Solothurn akkor fogadták el Zwingli tanát. Már arra gondoltak a hivek, hogy a zürichiek lesznek az egész Svájcz urai, Gwingli Ulrik mester pedig a szövetség legfőbb tisztje.148
Mielőtt azonban magában Svájczban dülőre jutott a Kappelnél csak elhalasztott ügy, meg kellett állapítani az új tannak viszonyát Luther párhuzamos ujításában.
A mint a politika belejátszik minduntalan a vallásos kérdésekbe, úgy viszont a tisztán állami kérdések elintézésénél sem lehetett számításon kívül hagyni a hitbeli kérdéseket. Úgy a német, mint a svájczi reformatio győzedelmeskedve az első akadályokon, fennállott, szervezkedett, de ellenségtől volt körülvéve mindig. Ezekkel szemben nagy hasznos lehet, ha egyetértőleg járhatnak el. Igazán benső az egyetértés, megbízható a szövetség azonban csak úgy lehet, ha azt tagjainak vallásos megegyezése is megerősíti. Így szorosan dogmatikai kérdések is nagy politikai jelentőségre jutnak.
Zwingli, mint láttuk, nemcsak a szervezésben, hanem a hit legfontosabb kérdéseiben is nagyon túlment azon, mit Luther követelt. A német theologus megtűrte a képeket, az urvacsorában legfölebb formailag tért el az eddigi gyakorlattól, s a püspöki hatalomnak legalább árnyékát meghagyta. Az ellentét akkor vált egészen nyilvánvalóvá, midőn a déli német városokban összeért a két tannak terjeszkedési köre.
Mindezekben a Zwingli tana nagyon közel járt azon férfiakéhoz, kik Wittenbergában felléptek Luther ellen. Különösen Carlstadt nézeteivel érintkeztek sokban a zürichi reformator elvei. A legfontosabb azon eltérés, mely az úrvacsora tárgyában merült fel a két nagy hitújító között.
Luther, mint említettük, elveté a Transsubstantiatio tanát. Mind a mellett teljes határozottsággal fentartá Krisztus valódi és testi jelenlétét az urvacsoránál, az evangelium azon szavaiból indulva ki: «Ez az én testem.» Ezen szavakat ő szószerint vette. Zwingli ellenben ezen szavaknak csak mystikus értelmet tulajdonított. Szerinte a kenyér és bor csak jelenti Krisztus testét és vérét. Ezen alapigazság fölött semmikép sem tudtak megegyezni. Luther Zwinglit eretneknek és Antikrisztusnak nevezte, kinek semmi helye a hivők gyülekezetében. Ranke az ellentétet közöttük úgy fejezi ki, hogy Luther csak annyiban tért el a régi egyháztól, a mennyiben a szentirás szavai egyenesen kényszerítették reá, Zwingli ellenben gyökeresen szakított a régi hagyományokkal, tanításában és az egyház szervezésében egyaránt.
A tanács végzése szerint Zürichben 1526. évi husvét után csak az év négy főünnepén osztották az úrvacsorát. Széles fatálakban állott az asztalon a kenyér és kelyhekben a bor, a körülülő gyülekezetben mindenki maga vett a kenyérből és a borból. A tanács kötelezővé tette az evangelikus szónoklat látogatását és megbünteté az attól eltérő egyházi beszédekben és szertartásokban résztvevőket. Különösen a mise olvasását tiltották. Midőn a tanács néhány tagja pénteken halat evett, kizáratott a tanácsból. Ily erélyesen vitte keresztül reformját Zwingli a régi egyházzal szemben.
Mint Luthernek, neki is kellett küzdenie az anabaptisták ellen, kik már meglett korukban keresztelkedtek meg, ez által önakaratukból lépve Krisztus községébe azon meggyőződésben, hogy külön, kiválasztott gyülekezetet alkotnak. A köznép hozzájuk hajlott és azt kivánta, hogy az egész község intézkedjék vallásos ügyekben. Zwingli azonban fenn akarta tartani a politikai szervezetet. Az anabaptisták nem elégedtek meg vallásos meggyőződésük hirdetésével, hanem politikai téren is teljes felforgatásra törtek. Csak Isten törvénye alatt akartak állani, emberi hatóságot magok felett nem ismertek. Szerintük igazi keresztyén nem viselhet hivatalt, sem kardot. Föllépett itt is a vagyon közösségének elve, ép úgy azon vélemény, hogy az ellenségeket, különösen a papokat meg szabad ölni. A zürichi tanács keményen lépett fel a keresztelők ellen, egy főemberöket vízbe fojtatta, a többit száműzte. Mint Németországban a pórháború alatt, itt is szoros összeköttetésbe lépett a reform a fennálló kormányformával és útját állotta az állami élet teljes felbontására czélzó törekvéseknek.
A Zwingli és Luther között 1526 óta folyó irodalmi harcz nagyon jellemző mind a két férfiúra nézve. Luther teljes szenvedélyességgel és hévvel lép fel: mindjárt első iratában «az új csapatokról szól, melyek a szentségről új álmokat koholnak és a világot zavarják». Zwingli tana rajongó, sőt ördögi ellenszegülés az igazság és Isten szava ellen. A svájcziakról, kik keresztyén egységet és békét emlegetnek, így szól: «Mert a világot csúfolják, lutheri intést akarok nekik adni. Átok ezen szeretetre, átok ezen egyességre. Le, le vele a pokolba. Ha megölöm atyádat, anyádat, nődet, gyermekedet, téged is agyon akarlak ütni, azután meg azt mondom: béke legyen köztünk, kedves barátom! mit mondanál? A rajongó szellemek pedig meg akarják ölni Urunkat Jézus Krisztust, az Istent, a keresztyénséget, anyámat, engem is meg akarnak fojtani és azt mondják: legyünk jó barátok.»149 Zwingli ellenben megtartotta nyugalmát, bár Lutherrel szemben mindenben fentartá tanait, sőt a pápasághoz visszaeséssel vádolta a wittenbergaiakat. Mindig a dicsőség edényének tekintünk, úgymond, és szivesen teszszük minden hibáid ellenére. Luther maga azt irta Zwingliről: a legnagyobb szerénységgel és mérséklettel fenyeget és dühöng ellenem.150 Tisztán dogmatikus szempontból nem is lehetett szó közeledésről. Az úrvacsoráról való tétel mindjárt keletkezésében két ágra szakítá a reformatiót.
A német és svájczi reformatio egyesítésének megkisértése. Marburgi vitatkozás.
Csakhogy nem egyedül a vallásos indokok intézték a hitújítás sorsát. Mind Luther, mind Zwingli egészen meggyőződésük alapján állottak ugyan, nem ismerve el semmi más tekintetet, hanem azon politikai tényezők, melyeknek hatása alatt állottak, nagyon szükségessé tették a vallásos szempontból széthúzó újítók egyesítését közös politikai működésre. És ha tisztán a vallást tekintve, legnagyobb dicsőségre szolgál a két reformatornak szilárd, semmi külső befolyás alatt meg nem hajló meggyőződése, úgy történetileg véve, azon tényezőknek is igen fontos szerep jutott, melyek a hittani ellentéteket politikai érdekek elérésére elsimítani törekedtek.
Mig a reformatio hivei vitatkoztak és egymást eretnekséggel vádolták, a régi egyház fejei: a császár és a pápa közt, kiknek viszálya mindaddig annyira elősegítette a hitújítást, most kibékülés volt készülőben. Előre látható volt és attól tartottak különösen az új hithez szító fejedelmek, hogy egyesülve a katholikus német rendekkel, ellenök fog fordulni a császár. Hassiai Fülöp már 1528-ban háborúra készült. Egy szász herczegi tanácsos, Pack Otto, ugyanaz, kit Fülöp később Szapolyaihoz küldött követül, álleveleket koholt, melyekből kitünt, hogy a katholikus fejedelmek egyetértve Fendinánd királylyal, meg akarják támadni a szász választót és Luther kiadására akarják kényszeríteni. Fülöp mindjárt támadni akart, a szász választó ellenben Luther tanácsára hallgatva, csak védelemre tartotta magát jogosítottnak. Nemsokára kitünt Pack hamisítása, de egyúttal az is, minő mély gyökeret vert mindkét részről a gyanusítás és rossz akarat. A hassiai gróf nem elégedett meg a német újítók egyesítésével, külföldiekhez, a franczia királyhoz és Szapolyaihoz is fordult segélyért. Még sokkal nagyobb súlyt helyezett, természet szerint, a Zwingli párti német és svájczi hatalmas városokkal való szövetségre. Egyáltalában ezen idő óta Hassiai Fülöp lép fel mint a német hitújítás katonai és politikai feje.
Az 1529. év elején tartott speieri országgyűlésen a többség a császárral és királylyal egyetértve, az új hit ellen erélyesen foglalt állást. Gúnyolva mondták a katholikusok, hogy az újitók Isten igéjét akarják, de megegyezni nem bírnak. A Lutherhez és Zwinglihez szító rendek egyaránt protestáltak. Alig, hogy bezárták az országgyűlést, véd- és daczszövetségre lépett a hassiai grof a szász választóval, Norimberga, Ulm és Strassburg városaival «az isteni ige» miatt ellenök irányuló minden támadás ellen (1529 ápr. 22.). A wittenbergai reformatorok óva intettek minden összeütközéstől. Melanchthon azt irta akkor, hogy ebből a birodalom felbomlása származhatik, s azután a vallásra hárul a veszély. Luther pedig május 22-én ezeket írta a szász választónak: Szövetségre nincs szükség, mert a pápistáktól nem kell félni. A szövetségnek az lehet csak a következése, hogy az ellenpárt is szövetségre lép. Attól is kell tartani, hogy a hassiai gróf, ki fiatal és nyughatatlan, ha egyszer létrejött a szövetség, nem elégszik meg a védelemmel, hanem támadásra is gondol, mint tavaly. A legrosszabb pedig az, «hogy frigyre kellene lépnünk a Zwinglianusokkal, kik Isten és a szentség ellen törnek, mint Istennek és igéjének leggonoszabb ellenségei. Ez által részeseivé válnánk káromlásuknak és vétkeiknek.» A császár ellen pedig úgyse tehetne semmit a szövetség.
Zwingli azt remélte, hogy Németország nagy részét meg lehet verni, mert a köznép mindenütt a svájcziakhoz szit. Hassiai Fülöp mindig fentartotta az érintkezést a svájcziakkal. Országának egyházi szervezése sokkal inkább a svájczi, mint a szász minta szerint ment végbe. Mint hogy a szász választó Lutherre és Melanchthonra hallgatott és nem akart tudni a szövetségről a Zwinglianusokkal, sem a háborúról a császár ellen, a két fejedelem viszonya meghült. Hogy tehát előkészítse a vallásos megegyezést, melynek alapján azután általános protestáns szövetség lenne létrehozható, Fülöp Marburgba hívta a két rész főembereit október 1-ére, hogy beszélgetésben ismerjék meg egymás nézeteit és ha lehet, megegyezésre jussanak.
Zwingli sokat várt a személyes találkozástól. Így szólott: ha mi doktorok szemtől szemben állunk egymással, az igazság fénye meg fogja világosítani szemeinket. Minthogy ellenzéstől félt, titkon, nagy veszélyek közt indult útnak. Luther ellenben csak a választó kérésének engedett, midőn Marburgba ment, előre is kijelentvén, hogy minden hiába lesz, ha a svájcziak nem engednek.151
Azon helyen, melyhez magyarországi Sz. Erzsébetnek annyi emléke fűződik, a szent egy ivadékának oltalma alatt gyültek össze azon férfiak, kik a régi egyház elleni mozgalomnak élén állottak. Különben eltértek egymástól, csak a pápaság elleni harczban értettek egyet. Zsinatja volt ez azoknak, kik a római széktől elszakadtak. A két nagy reformatoron kívül megjelentek követőik és tanítványaik közt a legnevezetesebbek. Számosan jöttek a déli német városok reformatorai, a két nagy ellenfél természetes közvetítői. Fülöp úgy intézkedett, hogy a szelid Melanchthonnal álljon szembe Zwingli, Lutherrel pedig az engedékenyebb Oekolampadius. Csak azután, ha a sok közös tant elismerték, menjenek át a vitás kérdések megbeszélésére. A vitatkozásnál Melanchthon és Zwingli nem érintették az úrvacsorát, először a többi főkérdés fölött jutottak megállapodásra. Zwingli kijelenté, hogy hiszi a szent-háromságot és elfogadja a régi zsinatokat, a mennyiben a szent irást követik. Az eredendő bűnt illetőleg is megegyeztek. Luther ellenben Oekolampadiussal mindjárt a keresztelés dogmatikus jelentőségének megvitatásán kezdte. Luther szerint maga a tény által lesz az ember az egyház tagja. A baseli theologus ellenben a hitet is követelte. A vitatkozás után Oekolampadius azt sugá Zwinglinek: Eck kezeibe estem.
Luther és a szász választó családja. A háttérben Wittenberg.
Cranach Lukács fametszetének hasonmása.
Másnapra, október 2-ára volt kitűzve a fő vitatkozás. Luther nem engedte, hogy nyilvános legyen. A vár régi lovag-termében megjelent Fülöp udvari népével, előtte ült egy asztalhoz a négy nagy theologus, mögöttük foglaltak helyet a többiek. Luther azonnal egy darab krétát vett és az asztal bársony terítőjére nagy betűkkel felirta: Hoc est corpus meum (ez az én testem). Ezáltal előre is tanusítani akarta meggyőződését és kijelenté azt ellenfelei előtt. Fülöp kanczellárja arra emlékezteté a theologusokat, hogy az egyetértés helyreállása czélja összejövetelöknek. Luther mindjárt kimondá, hogy az urvacsorára nézve nem tud megegyezni, mert Krisztus egyenesen és világosan azt mondta: ez az én testem. Zwingli ez ellen Sz. János evangéliumának azon szavaira hivatkozott: a lélek az, mely megelevenít, a test nem használ semmit. Annyira bizott ezen szavakban, hogy azt mondá, azok nyakát szegik Luthernek.152 A megegyezéshez egy lépéssel sem jutottak közelebb. Luther szerint ennek csak egy a módja: ha az ellenfelek azt hiszik, mit mi. Azt nem tehetjük, felelték a svájcziak. Akkor Isten itéletére hagylak és kérem, hogy világosítson meg benneteket. Mi is azt teszszük, felelé Oekolampadius. Zwingli könnyezett e szavaknál.
Összeszerkesztették mindazon pontokat, melyekre nézve megegyeztek s közösen aláirták. Csak az úrvacsora kérdésében nem jutottak megegyezésre. Abban mind megállapodtak, hogy az oltár szentsége Krisztus igazi testének és vérének szentsége, s hogy az főkép szellemben élvezendő. Az maradt vitás, hogy Krisztus igazi teste és vére testileg ott van-e a borban és kenyérben.
A katholikus hittől eltérő tanok előharczosai nem birtak egy felekezetté tömörülni. Luther és társai csak barátságot és keresztyén szeretetet ajánlottak a svájciaknak, de testvérekül Krisztusban és egyháza tagjaiul nem ismerhették el őket. A marburki beszélgetés tehát nem felelt meg czéljának, legfölebb annyiban, a mennyiben a két fél egyaránt tiltakozott a pápasághoz való visszatérés ellen.
A marburgi beszélgetésnek és így a lutheranusokkal való politikai megegyezésnek meghiusulása nem bírta Zwinglit magasan szárnyaló terveitől eltéríteni. Ha Németországban nem lehetett, keresett szövetséget Francziaországban a katholikus párt fejének, a császárnak ellenségénél. Ferencz királyhoz írt levelében kifejezi azt a meggyőződését, hogy minden kornak és minden hitnek jelesei eljutnak a mennyországba.
De ez a szinte humanista nyilatkozat nem gátolja térítői buzgalmát. Meggyőződve arról, hogy szivében mindenki kész hozzá csatlakozni és hogy csak az őskantonok oligarchiájának zsarnokága az akadály, keresi az alkalmat, hogy ezzel összetűzhessen. A kappeli béke ellenére be akarja vinni tanát a st.-galleni apát birtokába, Toggenburgba. Bern és a hozzá csatlakozó Basel hiába akarják mérsékelni hevét. Háborúról tudni sem akarnak, de az ellen nincs kifogásuk, ha Zürich elzárja az őskantonok felé a gabona kivitelét.
Csakhogy a hegyi lakók nem akarták tűrni ezt az erőszakoskodást és fel akarták használni azt az alkalmat, melyet Zürich elszigeteltsége nyujtott nekik. Az sem lehetett titok előttük, hogy a reformator magában a városban sem bírt többé a régi tekintélylyel. Autokrata természete egyaránt elidegenítette tőle az előkelőket kik jó köztársaságiak lévén, szinte zsarnokot látnak benne, s a köznépet, melynek befolyását a közügyekre, mihelyt hatalomra jutott, nagyon megszorította. Így, midőn az őskantonok serege megszállotta 1531 őszén a Zürichből Bern felől vezető utakat, csak kevesen és lanyhán szállottak táborba. Kappelnél foglalnak állást, Zürich és a zugi tó között az Albis hegy tövében, de midőn a túlnyomó ellenség közeledik, el akarják azt hagyni. A katholikusok észreveszik ezt a mozdulatot és támadnak. 8000-en voltak körülbelül 2000-el szemben. A zürichiek nagy vereséggel megfutnak, még zászlójukat is csak nagy bajjal birják megmenteni. Zwingli, ki mint tábori pap elkisérte hiveit, megsebesül. Egy fához támaszkodott, midőn az ellenséges katonák utólérik s kérdezik, meg akar-e gyónni. Midőn tagadólag rázza a fejét, egy unterwaldeni zsoldoshadnagy átdöfi (1531 okt. 11.). Így veszett el a kor politikai és vallásos irányának egyesítése által annyira kiváló férfiú. Holttestét felnégyelték, azután elégették. De még egy kanonok is azt mondta róla: bármi volt is hited, jó frigytárs (Eidgenosse) voltál.
Így szorították vissza a «zsarnokok megfékezői» a hitújításnak és egyúttal a városi uralomnak már-már az egész Svájczot elborító árját. Megalapítójának bukásával a svájczi reform sok időre elvesztette terjesztő erejét. Másrészt az őskantonok, bár még egy csatát nyertek Zug mellett, még is belátták, hogy az új hitnek nem vethetnek véget. Már egy hónappal a kappeli csata után megkötik a békét Zürichhel, majd Bernnel is. Az egész változás abban állott, hogy a hódolt területek, eddig közös birtokok, most az ő igazgatásuk alá jutottak és hogy ott, néhol erőszakkal is, helyreállították a katholikus vallás gyakorlatát. Magában a békében a magok vallását «igaz és kétségtelen keresztyén hitnek» mondják, de kijelentik, hogy a zürichieket is meghagyják az ő hitökben. Ez időtől fogva két, körülbelül egyenlő erejű részre oszlott a szövetség, vallás szerint. A szövetségi kötelék épen maradt, de azért közös működésről oly korban, melyben minden egyes kérdésnek vallásos iránya és jelentősége is volt, többé nem lehetett szó. Így Európának katonailag tán legerősebb nemzete képtelenné vált külső politika folytatására, hódításra. Megmaradt a nagyhatalmak, különösen Francziaország toborzó helyének még századokon át. Csak Zürich tisztelte annyira nagy fiának emlékét, hogy soha többé nem engedte meg polgárainak a külföldi szolgálatot. Különben a vallásos megoszlás tényleg semlegessé tette a köztársaságot, s így előkészítette e semlegesség későbbi nemzetközi elismerését.
A Svájcz fejlődése, mint államé, ezáltal századokon át megszakadt. Még az egyes kantonokban is véget ért az addig annyira pezsgő politikai élet.
Irodalmi és gazdasági tekintetben ez esemény jelentősége határozottan reactionarius. A városok diadala modern állammá alakíthatta volna át Svájczot; a falusi nép győzelme ismét századokra megerősítette a kezdetleges pásztorkodást és földmívelést és az ezzel együttjáró zsoldos életet. A parasztkantonok állhatatossága és összetartása erősebbnek bizonyult a városok rugékonyságánál és útját szegte a haladásnak.