II. RÉSZ.
A REFORMATIO ÉS FELFEDEZÉSEK KORA.

IV. FEJEZET.
Luther reformatiója.

Az egyházi viszonyok és az irodalom. A közállapotok bomlása. – Egyházi viszonyok. – A humanismus hatása az egyházra. Tudományos oppositió. – Az irodalmi renaissance méltatása. Az Utópia. – Luther fellépése. – Luther Márton. – V. Károly és Luther. – Bibliafordítás. Luther a forradalom ellen. – Uj egyházi és iskolai szervezet. – A nagy parasztháború és az anabaptisták.

Az egyházi viszonyok és az irodalom. A közállapotok bomlása.

Ismertettük azokat a politikai állapotokat, melyek mintegy külső keretét alkotják a bekövetkezendő változásoknak. Láttuk, hogy óriási hatalmak küzdenek világrészünk birtokáért és uralmáért, küzdenek fegyverrel, erőszakkal, csellel, ha kell árulással és méreggel. De az emberiség nem csak az anyagi erőt uralja. Mind e harczokból alig fejlődött tartós eredmény. Épen korunk látja azon két hatalomnak, mely akkor szinte megosztá egymás közt a világot, a spanyolnak és a töröknek, a bukás felé hanyatlását. Ellenben azok az erők, melyek akkor szellemi téren keltek egymással viadalra, most is élnek és hatnak.

Mint a politikailag és társadalmilag megoszlott Olaszország a tudományok és művészetek feléledésének, úgy lett a szintén állami egység nélkül tengődő Németország a hit megújításának hazájává. Bizonyos és sokszor kifejtették, hogy az egyházi reformatio el sem képzelhető a humanismus, azaz a görög és latin irók tanulmányai nélkül. De viszont a német nemzet szelleméből folyt, hogy azt a szerető gondot, melylyel Itália tudósai a classikus műveltség forrásait művelték, az Alpoktól északra a keresztyén hit forrásainak tanulmányára fordították.

Macchiavelli szerint az olaszokat az egyház és a papság tette vallástalanokká és gonoszakká. A francziákat és spanyolokat sem tartotta sokkal jobbaknak, mint saját nemzetét. Ellenben a németek becsületességét és jámborságát szerinte nem igen érintette meg a többi nemzet rossz példája. A nagy politikai gondolkodó lényegében a dolog velejére mutat. Csak az olyan nemzetből, melyben még él a hit, bármely alakjában, indulhat ki az olyan mozgalom, mely ismét a vallást, a lelkiismeretet akarja az emberiség vezető központjává tenni.

Németország a Hohenstaufok kora óta nem játszott elsőrangú politikai szerepet. Mialatt Nyugot-Európában megalakultak a nagy nemzeti királyságok, a római szent birodalmat a souverain jogokkal felruházott fejedelmek és városok szinte foszlányokká szakgatták. A császárság szinte üres czímmé vált; a császárnak csak annyi volt a hatalma, a mennyivel különben is birt volna mint fejedelem. Igaz, hogy a XIV. század közepe óta mindig a leghatalmasabb urakat választották meg, előbb a cseh királyokat, aztán az osztrák főherczegeket, de csak azért, mert azt remélték, hogy ők házi hatalmukkal megfelelhetnek a birodalmi feladatoknak is, a többi rend megterheltetése nélkül. Különben a fejedelmek, a városok és a lovagok teljes szabadságban éltek és háboruskodhattak egymás ellen, esetleg a császár ellen is. A politikai kötelességérzet, legalább a fejedelmeknél, így teljesen veszendőbe ment. Az a gyalázatos vásár, melyet 1519-ben a császári méltósággal csaptak, csak betetőzése egy már igen régóta fejlődő állapotnak.

Miksa császárnak valóban kiváló és méltán népszerű egyénisége bizonyos tekintetben változást idéz ugyan elő, de a nemzetet politikailag még sem egyesíthette. Mert igaz ugyan, hogy személyének varázsa a császársághoz kötötte a lovagokat, a landsknechteket, «az ő fiait», a polgárságot, bizonyos tekintetben a szegény embert is, bár azért a császár ugyan nem tett semmit. Igaz az is, hogy a franczia és török hatalom emelkedése szélesebb rétegekben is felkeltette a nemzeti büszkeséget és azt az óhajtást, hogy a császár mint a nemzet vezére szerezzen dicsőséget a német névnek ádáz ellenségeivel szemben. De viszont, ha a birodalmi gyűlésen meg szavazták is a török fillért vagy a római útra való segítséget, mert a császár szavainak nem birtak ellenállani, a végrehajtásnál lehető kevesen fizettek, jobbára csak egyes városok, s valamire való fejedelem nem mondott le soha az önálló politikáról azért, hogy a császárnak és a birodalomnak szolgálatokat tegyen. És a mi a fő, a birodalom alkotmánya épen akkor nyert olyan formát, mely végképen kizárta a császári hatalomnak érvényesülését. Mert az előbbi császárok, ha nem is alkottak semmit, legalább húzták, halasztották a reform dolgát, úgy hogy az alkotmány megváltoztatása monarchikus értelemben épen nem volt kizárva. Miksa ellenben, hogy valamelyes segítséget kaphasson, beleegyezett abba, hogy úgy a birodalmi törvényszéket, mint a birodalmi hadsereget egészen rendi alapon szervezzék. Ezóta valóban lehetetlenné vált, hogy a német fejedelmek oda jussanak, mint abban az időben a spanyol grandok, a franczia pairek és az angol bárók, hogy t. i. az uralkodónak igazi alattvalóivá váljanak.

Az olasz fejlődéstől a német abban a lényeges pontban különbözik, hogy itt a nemzet kétségtelen katonai ereje mégis kizárta, ha nem is az idegentől való függést, de legalább a hódítást. Csak a lengyel király, midőn 1466-ban legyőzte a német lovagrendet és Hunyadi Mátyás, midőn elfoglalta Bécset és Ausztriát, vettek hatalmukba nagyobb német területeket, de még ezek sem oly módon, hogy elszakították volna e tartományokat a birodalomtól.

Igy a nemzet politikai egyesítésének legfőbb lehető oka: egy hatalmas ellenségnek támadása, e korban teljesen hiányzott.

Nagy politikai feladatok hiján annál erősebb tevékenységet fejthetett ki a német nemzet társadalmi és gazdasági tekintetben. Épen ezen korba esik a keleti és északi országoknak, Magyar-, Lengyel-, Oroszországnak és a skandináv királyságoknak német telepesekkel, iparosokkal, kereskedőkkel való elárasztása. Talán az Elbán túl eső részek megszállása és a Hansa szövetségének a Balti-tenger körül uralkodó állásra jutása, ezen különben dicstelen századoknak legfontosabb nemzeti ténye. Társadalmi tekintetben pedig az fontos, hogy a német városok iparuk, kereskedelmök, gazdagságuk által kiváló polgárságot nevelnek. Lübeck szerepét északon nagy túlzás nélkül össze lehet hasonlítani azzal, melyet Velencze és Genua játszottak a Földközi-tenger mellékein. És nem is szólva a már régóta gyáraik, és kereskedésök által hatalmas németalföldi városokról, Brügge-, Gent-, Antwerpenről, a nagy déli német városok is, mint Augsburg, Ulm és különösen Nürnberg, iparuk és ügyességök által versenytársaivá lesznek Firenzének és Milanónak. Láttuk már, hogy minő financziális hatalom, a Mediciekével vetekedő, fejlődött a Fuggerek kezében. Még fontosabb, mert a nemzet találékonyságát és értelmi fejlettségét bizonyítja, az a tény, hogy e századok nagy feltalálásainak Németország a szinhelye. A lőport, ha nem itt találták is fel, itt gyártották először Európában és a mi még sokkal nagyobb dicsősége a német nemzetnek: a könyvnyomtatás Mainzból kezdte meg az egész szellemi életet átalakító diadalmi útját.

A XVI. SZÁZAD KATONAI ÉLETÉBŐL.

Facsimilék Jost Amman fametszetei után Frundsberger könyvéből. (Von Keyserlichem Kriegsrechten Malefitz und Schuldhändlen Ordnung und Reigment sampt derselbigen und andern hoch oder niderigen Befelch Bestallung Staht und ämpter etc.

Von neuwem beschrieben und an tag geben durch Leonhart Fronsperger. Geducht zu Frankfurt am Mayn MDLXVI.

Ezredes.

Német lovasok.

Főporkoláb.

Káplár.

A kiséret hadnagya.

Kürtös és dobos.

Landsknechtek mustrája.

Főszekerész.

Főorvos.

Egy város lövetése.

Táborszernagy.

Tüzérparancsnok.

Tűzmester

Rakétapróba.

Tanukihallgatás.

Törvény látás.

Dárdafutás.

Itélet végrehajtása.

Hadihajók.

De a polgárság is kiváltságos rend. A birodalmi városokat már nagy hézag választja el a fejedelmi vagy püspöki városoktól és kiváltságuknak, gazdagságuknak egész súlya a parasztságtól. Ez, a hol nem birta szabadságát fegyverrel fentartani, mint délen Helvetiában és északon Holstein-Ditmarschen nevű tartományában, egészen jobbágyi állapotba sülyedt. Ez a régi szerződések és úrbérek megtartása mellett épen nem lett volna elviselhetetlen. Elég adatunk van ez időből arra, hogy a német paraszt ez időben jó módban él, e miatt önérzetes és gőgös. Csakhogy a földesurak, a mint életmódjuk változik és több pénzre szorulnak, egyre jobban arra törekszenek, hogy alattvalóikat megfoszszák a szabad költözés jogától és így egészen függővé tegyék maguktól. Ez általános zürzavart, elégedetlenséget, pereskedést keltett és egy nagy socialis forradalomnak hintette el csiráját.

Még erősebben meg voltak ennek elemei magokban a városokban. Ott a nagybirtokú, régi polgárjogú családok ragadtak magukhoz minden hatalmat és befolyást. Mint patriciusok csak ők jutottak a tanácsba, azaz a kormányba, s a város érdekeinek előmozdításában legkevésbbé sem feledkeztek meg a tulajdon érdekükről. A czéhek, azaz a polgárság legnagyobb része csak igen kevés városban volt tanácsképes. A mellett a czéhek tagjainak száma mindenütt nagyon meg volt szorítva; a kereskedelem vagy mesterség önálló gyakorlása csaknem oly örökös kezébe jutott, mint a minő a nemesség volt. A többi munkás proletár, minden kilátás nélkül arra, hogy valaha jobb sorsra juthasson, hacsak ki nem vándorol. Már pedig az emlékek kétségtelenné teszik, hogy úgy a munkaidő hosszasága, mint a munkabér megrövidítése dolgában a középkori czéhrendszer még sokkal telhetetlenebb módon kiaknázta a munkást, mint a modern gyári ipar. A különbség csak abban állott, hogy a lakosság gyér volta és az élelmi czikkek nagy olcsósága legalább a puszta megélhetést megkönnyítették. Még a legnagyobb német városoknak, mint Augsburgnak és Nürnbergnek, sem igen lehetett akkor több 25–30,000 lakosánál. Az igazán patricius városok, mint p. o. Bern, egész tudatosan korlátozták is túlságos számu népnek a városba özönlését, mert uralmuk folytonos veszélyét látták a néptömegben. Mégis, mindent összevéve, a városok szegény népessége volt minden felforgatásra nézve akkor is a legkönnyebben megnyerhető és legtevékenyebb elem. Ha azután ezek az elemek érezték, hogy a reájok nehezedő osztályok ereje, összetartása bármiben megfogyatkozott, kész volt a fegyveres lázadás. A papok, az urak és a zsidók birtokainak elvétele és felosztása volt mindenütt a jelszó. Ilyen forradalom ütött ki, a svájcziak győzelmeinek hatása alatt, 1498-ban déli Németországban, különösen Elsassban a bocskor jelvénye alatt. Az ilyen véres kitöréseket még el lehetett fojtani tűzzel-vassal, de a nép lelkét többé a régi természetes hódolatra birni nem lehetett. Az engedelmesség kihalt a világból, mondja egy akkori író.⁸⁰ A bocskor még soká rettegett symboluma maradt a parasztosztály nyomorúságának és kegyetlen boszújának.

Egyáltalában a gazdasági viszonyok változásával a régi kiváltságos osztályrendszer már nem látszott fentarthatónak. Hiába adták ki sorba a ruhaszabályokat: mindenki úgy viselkedett, a mint az pénze megengedte és nagyravágyása követelte. Bernben még a mesteremberek asszonyai is hosszú uszályos, «a földet seprő, a balhát felszedő, pestises» ruhában jártak.⁸¹ A kereskedő, írja a Bolondok hajójának híres szerzője, Brant Sebestyén, nemes akar lenni, a nemes báró, a báró fejedelem, a fejedelem király.⁸² A parasztot és polgárt külső megjelenésében nem lehet megkülönböztetni a nemestől. A pórnép között különösen a köréből kikerült landsknechtek terjesztették a nagyobb igényeket és az egyenlőség büszke érzetét.

Ezen némileg modern mozgató erők mellett ott találjuk a középkori anarchiának egyik fontos elemét is, a rablólovagságban. A szabad lovagok épen olyan kevéssé törődtek belé a fejedelmek felsőségébe, a római jogon alapulni kezdő állami rendbe, mint a parasztok a földesuri jogok szigorításába. A lovag tulajdonának nézte az országutat, szabadon akarta megsarczolni a kereskedőket, megrabolni a papokat, kiket különös gyűlöletével tisztelt meg; mindenképen fentartani kardjának szabadságát, a hadviselés (Fehde) jogát. Ezt pedig a fejedelmek és püspökök, a kezdődő teritorialis állami rend őrei, nem engedhették meg.

Nagy ellentét származott így a lovagság és a fejedelmek közt. A régi birodalmi jog szerint csak hatalomban különböztek, nem jogban. Most az azelőtt csak a császártól függő (reichsunmittelbar) lovag azon veszélynek volt kitéve, hogy a szomszéd herczegnek vagy püspöknek legyen alattvalója. A lovagok, kik különösen a birodalom délnyugoti részeiben, Franconiában és a Rajna mellett voltak nagy számmal, szövetségek által igyekeztek magokat fentartani. A pánczélos, kézives leventék még mindig ott leselkedtek csatlósaikkal az utakon vagy az erdőkben éjjel-nappal, míg előbukkan az ellenséges csapat vagy városi kereskedők gazdag karavánja. Gyors, váratlan a támadás, többnyire biztos a győzelem. Míg Trierben tanakodtak, Götz von Berlichingen és társai kijelentették: hogy Norinbergának hadat izennek és 1512 májusban megtámadták a lipcsei nagy vásárról hazatérő norinbergai kereskedőket, bár ezek a bambergi püspök oltalma alatt jártak, kirabolták s csak nagy váltságdíjért bocsátották őket szabadon. Ezen nagy rabló lovag lelki állapotára élénk fényt vet, hogy midőn egyszer lesben állva, farkasokat látott, kik egy nyájat üldöztek, így kiáltott fel: «Sok szerencsét, kedves bajtársak, sok szerencsét, kedves előjelnek veszem, hogy együtt támadunk.» Oly férfiaknak, mint ezen Götznek és Sickingen Ferencznek vezérlete alatt, valódi hatalom volt ezen rabló lovagság. Sickingen a császár ellen is védelmébe merte fogadni a wormsi tanács ellenségeit és midőn átokkal sújtották, Wormsot magát is ostromolta. A háborúk irtózatos kegyetlenséggel folytak. Egy brandenburgi őrgróf dicsekedett, hogy 170 falut égetett porrá életében. Az ágyúk használatának elterjedése csakhamar hatalmas fegyvert adott a fejedelmek és városok kezébe a lovagok ellen. Sasfészkeik ez új harczmód előtt egymásután hullottak a porba.

Rablólovagok kifosztanak egy hajót.
A vezérek az erdőben állnak. A háttérben egy kocsi is látszik, melyet megállítottak, még hátrább pedig egy foglyot visz el két lovag. Fametszet Petrarca Ferencz könyvéből. Von der Artzney beyder glück des guten und widerwertigen. AugTrostspiegel.

Kétségtelen, hogy a középkornak annyira mesterséges és mégis oly mélyen gyökerező hierarchiája alapjaiban meg volt rendítve. Mind csekélyebb lett a moralis kapocs a császár és a fejedelmek közt. Valamint köztük az országgyűlésen nagyban, yes tartományban kicsinyben folyt az alkotmányos küzdelem a fejedelem és a rendek közt. A lovagság, a régi frank és Hohenstauf császároknak e főtámasza, mintegy kívül állott a politikai életen, sőt nagyrészt a jogi életen is. A fejedelmek, lovagok és városok örökös küzdelmeibe belejátszik a városi pártok mind elkeseredettebb tusája. És végre: mindezen társadalmi osztályok fenntartója: a. parasztság is megrendült egész valójában.

Egyházi viszonyok.

Az ily veszedelmes forrongásnak, nemzeti állam hiányában, csak az egyház erkölcsi hatalma szeghette volna útját.

Épen nem lehet állítani azt, hogy a vallásos érzés e korban épen Németországban hanyatlóban, vagy épen kiveszőben lett volna. A hitbuzgóság megvolt és sokszor igen fényesen nyilatkozott. Épen a XV. század közepe táján írta egy németalföldi ember, Thomas a Kempis, a Krisztus követéséről szóló könyvet, a keresztyén irodalom egyik remekét. Számos félig laikus társaság, melyek közt különösen a beguinoké volt elterjedve, mely Belgiumban most is virágzik, beültette ez érzelmeket és a vallás gyakorlatainak szeretetét a nép legalsó rétegeibe is. Elősegítette a terjesztést a könyvnyomtatás is. A biblia fordítása akkor kezdett általánossá válni. Magyarországon is Mátyás király idejéből való a szentírás első teljes átültetése. Az egyházi szónoklatra sokkal nagyobb súlyt helyeztek, mint előbbi századokban.⁸³ A köznépre azonban nem annyira a biblia hatott, mint a számos, borzasztó fametszettel ékes röpiratok csudákról, a világ végéről, az ördögről s boszorkányokról. A búcsújárás, melyben száz meg százezeren vettek részt, szintén igen jelentékeny előmozdítója volt annak, hogy a nép, a maga módja szerint, vallásos ügyekkel foglalkozzék.

Nem hanyatlott a vallásos érzés a városokban sem. A czéhek élete különben is az egyházhoz volt kötve, templomba járás, gyónás, körmenetben való részvétel alól senki sem vonhatta ki magát. A városok vetekedtek templomaik építésében, büszkeségöket találták a tornyok magasságában, helyök szélességében. Ekkor készültek el a nürnbergi Sebaldus templom tornyai, a strassburgi templom szép kapuja, az augsburginak chorusa.⁸⁴

Még a fejedelmek sem tértek el, úgy mint az olaszok, az általános hittől. Bölcs Fridrik szász választó, később Luther patronusa, nagy büszkeséget helyezett abba, hogy 5005 különböző ereklyerészt szerzett össze. Mindegyikkel 100 napi búcsú járt. Még nagyobb gyüjteménye, csaknem 9000-nyi volt brandenburgi Albertnek, a mainzi érseknek.

Ezek a példák ugyan azt bizonyítják, hogy az egyházi hagyományok fentartása és ápolása megfért nagyon világias gondolkodásmóddal is. De azért olyanokban sem volt hiány, kik teljes mértékben gyakorolták a legszigorúbb askesist. Igaz, hogy az akkori német püspökök közt egy szigorú bíró csak hármat talált, ki hivatásának megfelelő életet élt, de a szegényebb papok, különösen a szerzetesek és remeték közt még számosan voltak, a kiket már életökben szenteknek tartottak. Az sem volt ritka, hogy világi ember visszavonúlt az erdő rejtekébe, a sziklák magánosságába, hogy egészen Istenének élhessen. Ilyen volt Svájczban Klaus von der Flüe, kiről azt hitték, hogy éveken át nem táplálkozott mással, mint a szent ostyával, melyet havonkint egyszer vett magához. Nagy is volt a tekintélye világszerte. Midőn egyszer a helvét szövetség gyűlésében oly nagy viszály dúlt, hogy az egész szövetség felbomlásától tartottak, lejött és egy beszédével létre hozta köztük az egyességet⁸⁵ (1481).

Nem mondható tehát a kor lelki élete szegénynek, vallásos erőben, hitben szűkölködőnek. Még a hagyomány ereje is alig gyengült meg benne.

A döntő az volt, s a következő eseményeknek az adta meg az irányát, hogy ez a hit egyre függetlenebbé vált a pápaságtól, sőt, hogy egyenesen az egyház szervezete, különösen a pápaság ellen fordúlt.

Európa a hitujítás korában.

Nem lehet czélja a történetírónak a vallásos tanokat és azok küzdelmét a bennök rejlő kisebb-nagyobb igazság szempontjából birálni meg. A vallásos mozgalmak annyiban előkelő tárgyai a történelemnek, a mennyiben az emberi gondolkodásból eredve és arra visszahatva, fejlesztették az emberi szellemet.

A hitújítás megítélésében még nem jöhetett létre egységes felfogás, mert, a mint nem is lehet másként, az írók vallásos meggyőződésüket átvitték a történetbe is. Érezzük hivatásunk, feladatunk egész nehézségét, midőn kimondjuk, hogy minden részrehajlás nélkül fogunk e munkához. Nem elég ehhez az, hogy csak igaz tények elsorolására szorítkozunk, mert melyik pártnak ne állanának rendelkezésére kétségbe nem vonható adatok? Meg kell ezeket válogatni úgy, hogy valóban világot vessenek a szellemek mozgalmára, az egész történeti munka előhaladására.

Így aztán világossá válik, mennyire kapcsolatban volt a hitújítás menete korának politikai, társadalmi és gazdasági állapotaival.

Az egyház százados művelő működését nemcsak szellemi kincs jutalmazta meg, hanem anyagi birtok is. A XIII. század elejétől fogva mondhatni az egész keresztyénség adófizetője lett a pápának. Az egyes nemzetek körében pedig nemcsak tekintélyre és rangra nézve volt első rend az egyházi, hanem vagyonra nézve is. Németországban a papság birta a föld egy harmadát.⁸⁶ Magyarországról ugyanazt mondja Tubero. Az egyház férfiai tehát szellemi felsőségüket világi czélok elérésére is fölhasználták, nemcsak a vallás érdekében.

Sehol sem volt inkább szembetünő ezen szellemi felsőség és annak szüksége, mint az országok kormányzásában. Mihelyt másból is kezdett állani az állam igazgatása, mint hadviselésből, a papok, mint legműveltebbek, azonnal kivívták az oroszlánrészt.

De ez a nagy befolyás és közreműködés a politikai viszonyok vezetésében egyúttal azt is bizonyítja, hogy az egyház férfiai és épen a legerőteljesebbek közülök, más téren keresték dicsvágyuk és tetterejök kielégítését, nem tisztán a vallásos tevékenység körében. Mint egyúttal világi főurak pedig, birtokuk miatt s erényeik és hibáik által egyaránt, magukra vonták a világi aristokratia gyűlöletét Mióta az egyház VII. Gergely korában mint önálló hatalom szállott szembe a világi renddel, soha sem szünt meg a követelés, hogy vonuljon vissza tisztán a szellem és erkölcs határai közé, Krisztus azon mondása szerint: nem földi az én birodalmam. És minél jobban lőn érezhető az egyháziak gyarapodása birtokban és világi tekintélyben, annál erősebb lőn természet szerint az ellenhatás. Az albyiak, majd Wiklef és Huss követői nemcsak dogmában tértek el Rómától: mindenekelőtt a papság világi hatalma volt szálka szemökben. Még III. Piusról is, ki VI. Sándor és II. Julius közt uralkodott néhány napig, azt hitték, hogy kész államáról lemondani, hogy egészen egyházi hivatásának élhessen.⁸⁷

Ily viszonyok közt a mint alább hagyott azon vallásos buzgóság, mely a keresztes háborúkba vitte a keresztyénséget, azon fejedelmek közt is, kik hívei maradtak a római széknek, mind általánosabbá lőn a vágy, családjuk és országuk javára lefoglalni az egyház javait és nem engedni többé országuk gazdagságának felhasználását más, mint politikai czélra. Az első ilynemű nagy saecularisatio a templomos rend eltörlése volt Szép Fülöp által; azt mind több ilynemű kisérlet követte. Albrecht osztrák herczeg a XIV. sz. közepén kijelentette, hogy neki teljes joga van az országabeli egyházi javakkal rendelkezni. Magyarországon pedig az 1498-iki országgyűlés eltiltotta a főpapoknak világi méltóság viselését s azt, hogy világi birtokot akár adományba kapjanak a királyságtól, akár vétel vagy zálog által szerezzenek.

Különösen a pápai törvénykezés és az abból az országokra háruló nagy költség keserítette el a kedélyeket. Tudjuk, hogy a pápai hatalom megalapításában és általános elismerésében talán semminek sem volt oly nagy része, mint azon meggyőződésnek, hogy a szentszék azon földi hatóság, mely eredménynyel képes védelmébe fogadni a gyengét az erős ellen. De a mint a római bíróságok már nem tisztán erkölcsi, hanem gyakran nagyon is anyagi érdekek szerint kezdtek törvényt látni, természetes, hogy az egyes országok kormányai mind jobban igyekeztek kivonni népeiket az egyházi törvényszék alól. Francziaországban a pragmatica sanctio, mint láttuk, nagyon csökkentette a pápa befolyását és jövedelmét. Magyarországon Mátyás király kemény büntetés alatt tiltotta meg a Rómához fordulást királyi engedelem nélkül. Angliában halálos büntetést szabtak az ilyen eljárásra a parlamentek. Spanyolországban az inquisitiónak igen nagy része volt abban, hogy az egyház a király rendelkezése alatt álljon és kivonassék a pápa keze alól. Még Németországban is, hol oly gyenge volt a kormány a rendekkel szemben és a hol kétségtelenül az egyházi rend volt a sz. birodalom legfőbb támasza, foglalkoztatta Miksát az az eszme, hogy meghonosítsa a franczia egyházi törvényhozást, különösen a pragmatica sanctiót. Egyszóval Európa nemzetei még mindig azon eszmék befolyása alatt állottak, melyeket a XV. század nagy egyházi zsinataiban megvitattak ugyan, de nem valósítottak meg.

Ez a függés Rómától és annak nagy pénzügyi hatása talán legjobban Németországban volt érezhető. Az évi jövedelmet, mely a pápai udvarhoz folyt a sz. birodalomból, a perköltségeken felül évi 300.000 aranyra becsülték. Az új püspökök beiktatásuknál egy évi jövedelmök nagy részét fizették «annata» név alatt; az érsekek azonfelül nagy összeget a Rómából beiktatásukra küldött «pallium»-ért. Így a mainzi érsek palliuma 40.000 koronába került, ugyanannyi volt a trieri érsek annatája.⁸⁸ Különösen nyomasztó volt ez azon esetben, ha az ily egyházi javadalmak rövid időközökben gyakrabban jöttek üresedésbe. Még ezzel sem elégedtek meg a pápák. A legatus 1487-ben tizedet irt ki a maga hatalmából. Ezen teher ellen nem is szünt meg a panasz soha az országgyűlésen. Egyaránt hangoztatták egyháziak és világiak.

Hanem másrészt az egyháziak és világiak közt szakadás állott be. Valamint a renaissance pápái világi fejedelmek voltak első sorban, ép úgy világi életet élt a fő- és példájára az alsó-papság nagy része a keresztyénség minden országában. Magyarországról ismerjük már Tubero véleményét, ki maga is apát volt. «Botrány a nép zajongása és haragja az egész papság ellen», így szól egy akkori jámbor és tudós pap. Egy jelenkori, katholikus szellemű író pedig így foglalja össze az egykori panaszokat a papság ellen: «Az alsó, lelkészkedő papságnak a bizonytalan tizeden és stólán kívül nem volt jövedelme és szegénységből és birvágyból oly keresethez nyult gyakran, mely nem fért össze állásával és a nép megvetésének tette ki. A felső papság ellenben gazdagságban és fölöslegben élt, és nem riadt vissza attól, hogy azt oly módon mutassa, mely a vagyontalanokat izgatta, a világiak sóvárságát növelte és minden komolyabb lelkű embert sértett. A praelatusok közt, mint egy egykorú írja, látni sok felfuvalkodott alakot finom angol posztóba öltözve, fején a birétom, keze csillog a drágakövektől. Büszkén lovagolnak, számos tarka cselédség követi őket. Pompás palotákat építenek magas, szépen festett csarnokokkal, dőzsölnek fényes lakománál, fürdőkben vesztegetik el kegyes alapítványok javait, ritka lovakkal, kutyákkal és sólymokkal ékeskednek».

Egy más író szerint: a rossz lelkipásztorkodásnak oka a főpapság. Alkalmatlan pásztorokat helyez a községekbe és maga húzza a tizedet. Pompában és bujaságban versenyeznek.⁸⁹ Ezen vonások ép úgy illenek Wolsey és Bakacs Tamás körére, mint a német vagy olasz főpapokra.

Igen káros volt a vallásos életre nézve az a visszaélés, hogy az egyházi törvények sértésével több javadalmat ruháztak egy személyre, ki természetesen húzta a jövedelmet a nélkül, hogy megfelelt volna hivatásának.⁹⁰ Ez ellen hiába hoztak törvényt Magyarországon és hiába tiltotta el az 1498-i decretum két javadalomnak egy főpapra ruházását. Még károsabb volt, hogy gyermekekre ruházták a legmagasabb papi méltóságokat. Így estei Hippolyt gyermekkorában volt Magyarország primása. Általában véve, közszokás volt a magas egyházi tisztségeket a nemesség sarjaival tölteni be. A nemesség ott is elzárta magát a köznéptől, hol a demokratikus érzés leginkább lett otthonos a középkorban: a hierarchiában. Németországban már régóta elvvé lett, hogy csak előkelő származásúak juthatnak magas polczra és sehol sem követelték oly szigorúan a törzsfa tisztaságát, mint a káptalanokban. A reformatio kitörésekor 18 püspöki széket töltöttek be fejedelmi sarjadékok. Magyarországon az 1514-iki országgyűlés a parasztlázadás büntetésére egyenesen eltiltotta a pórnépet a püspökségtől. Itt már 1266-ban tiltakozott IV. Béla egy nem-nemesnek püspökké nevezése ellen és ezért magára vonta IV. Kelemen pápa rosszalását.⁹¹ Nem a tudomány és jámbor élet volt már a fő. Ennek következése volt, hogy sok püspök nem lakott és nem lakhatott megyéjében és sokhoz jobban illett a kard, mint a püspöki bot.

«Valamint a kincssóvárgás már úgy is óriási birtokának gyarapítására vitte a papságot és idővel oly társadalmi állapotokat hozott létre az egyházban, melyeket az illető körökön kívül mindenki tarthatatlanoknak nézett, úgy másrészt a fejedelmeket, urakat és a városok igazgatóit kisértetbe hozta: elvenni az egyház birtokait.»⁹²

És minthogy a nép nem tudja elválasztani az eszmét azon személyektől, kik képviselik, természetes, hogy azon mértékben, a mint megvetés tárgyai lettek az egyház férfiai, megingott maga az egyházba vetett hit is. De magában véve a számos visszaélés és a papság elvilágiasodása nem magyarázza meg az egyházi rend és rendszer ellen támadó általános és mélyreható mozgalmat. Hisz e panaszok és vádak oly régiek voltak, mint az egyház maga. Általánosabb érvényre csak az által jutottak, hogy egyrészt az irodalom most sokkal nagyobb mértékben foglalkozott az egyház ezen bajaival, másrészt sokkal nagyobb körre volt módjában hatnia, mint bármikor az előtt.

A humanismus hatása az egyházra. Tudományos oppositió.

Az egyház hatalmának megalapításában nagy része volt az egyháziak szellemi és műveltségi felsőségének a világiak fölött. Természetes tehát, hogy minden mozgalom, mely a tudományos ismereteket és felfogást oly térre irányozza, melyen a világiak versenyre kelhetnek az egyháziakkal, egyúttal csökkentése azon egyeduralomnak, melyet az egyház a szellem birodalmában fentartani igyekezett.

Nem lehetett el a középkori egyház sem a classikus pogány műveltség nélkül. De ott csak eszközül szolgált, egyrészt a védelemre, előbb a pogányok, majd az eretnekek ellen, másrészt a világ és az ember megismerésére, a theologia tanainak annál teljesebb bebizonyítására. Így fogja fel különösen a scholastika nagy tanítója: aquinoi Sz. Tamás. De a humanisták, a midőn már nem azért szereztek műveltséget, hogy azzal a vallást szolgálják, hanem tisztán világi czélból: a szép és igaznak élvezetére, minek a classikus irodalom teszi gazdag tárházát, más alapon állottak, mint az egyház, még akkor is, ha magok még nem vették észre ezen eltérést. Az első humanisták csakugyan még teljesen ragaszkodtak az egyháznak formáihoz is; vallásosságukhoz nem fért kétség. Hozzájok tartozott sok főpap: körükből emelkedett Aeneas Sylvius a pápaságra. De kritikai szellemök nem állott meg a világi literatura határai közt. Már a XV. század közepén kimutatta Laurentius Valla a Constantinus úgynevezett adományáról szóló oklevél hamisságát, pedig ezen oklevélre alapították a pápák világi hatalmok igényeit. Mindenki tudja, minő élesen gúnyolta már egy századdal előbb a papságot Boccaccio; Galeottus Martiust is csak Mátyás pártfogása szabadította ki a velenczei inquisitio fogságából. Küzdenek a humanisták az egyház visszaélései, ellen, de magát a hitet még nem bántják. A fő azonban mégis az hogy oly műveltség terjed és bir nagy hatással, mely nem egyházi, terjesztve oly férfiak által, kik nagyrészt szintén nem voltak egyháziak. Más tudomány szállott most élet-halálharczra az egyetemeken és az egyházban uralkodó scholastika ellen.

Senki sem tett ezen új tudomány elterjesztésének nagyobb szolgálatot, mint Roterodami Erasmus. Atyja nem vehette nőül anyját, vagy rokonság, vagy letett fogadalom miatt, rokonai megfosztották örökségétől, a nyomor hajtotta egy hollandi klastromba, melyből engedelem nélkül távozott. 1491 óta Párisban egészen az ókori tudományba merűlt és teljes szellemi erejét tiszta, valódi latin irály megszerzésére fordította. Egyike lőn az újkor első embereinek, kik az irodalomból éltek. Meggyőződéséből és a közönség kedveért egyaránt sujtotta, az egész Európa művelt körei által olvasott könyveiben a scholastikus tudomány ferdeségét és a papság visszaéléseit.

Egyik legnevezetesebb művében: a Bolondság dicséretében az egész világot mint a bolondság birodalmát írja le, de különösen a papokat rajzolja mint alattvalóit. Gúnyolja a theologusok okoskodását, «melylyel az egyházat támogatják, mint egykor Atlas az eget,» az ellenkező vélemény üldözését, tudatlanságukat. Majd a szerzetesek durvasága s veszekedése kerül sorra. A püspökök inkább néznek arany, mint lelkek után, s azt hiszik, hogy elég, ha szinpadi öltözetben, mint szent atyák, áldanak vagy átkoznak. Még a római széket is megtámadja, hogy magának csak az élvezetet tartja fenn, hivatalának pedig Péter és Pál apostolokra bízza a gondját.⁹³ Ezen mű elterjedéséről és hatásáról fogalmat adhat azon tény, hogy még szerzője életében 27 kiadást ért.

Rotterdami Erasmus.
Ifj. Holbein János festménye; 1497–1554. (Baset).

A görög nyelv ismerete, melyen a keresztyén vallás legrégibb írásai szerkesztvék, a mint Konstantinápoly elfoglalása óta előbb Italiában, majd a többi Európában is elterjedt, új fegyvereket adott az irodalom kezébe a fennálló egyházi tanok megtámadására. Erasmus már azt követelte, hogy ne a scholastikus tanítókat tekintsék a hittan forrásainak, még a vulgatát sem (a bibliának az egyház által elfogadott latin fordítását), hanem vissza kell menni az igazi forrásokhoz, különösen az új testamentomhoz. Könnyed és tréfás irálya azonban sohasem tüntette fel valami komolynak az ellentétet az egyház fennálló szervezete közt s a közt, a mit a tudomány s hit szerinte követelt. A meglevő alapokon hitte javitandónak az egyházat, sőt büszkeséget helyezett abba, hogy «a tudományt, mely Olaszországban pogány, ő tanította meg Krisztusról szólani.» De hite rationalis volt, szertartásokkal, imával, bőjttel nem sokat törődött. «A jámborság nem áll az ételben, sem a ruházatban, sem ceremoniában,» ez volt szava. Így, egyrészt oppositióban a papsággal, s eltérve az egyház formáitól, másrészt ragaszkodva a régi egyház hitéhez, gúnyolva mindent és nem sértve semmi nagy személyes érdeket, ő lett Európa leghíresebb tudósa.

Az udvari költő jelvényei.
Dürernek tulajdonított fametszet után.

Mint Erasmus mondta, Italiában csakugyan pogány volt már a tudomány. Az újabb humanisták már az ókori írókban látták minden bölcseségnek és erkölcsnek foglalatját és azokhoz képest barbároknak tartották nemcsak az egyház íróit, hanem még a szentírást is. Akárhányszor előfordúl, hogy verseikben egyaránt éneklik meg az Olympus isteneit meg Krisztust és Máriát. A külső formák tisztelete után csakhamar eltünt maga a hit is, a művelt körök vallásos meggyőződése alig volt másnak, mint tisztán a józan észnek vallása, minden positiv dogma nélkül. Olyanokban sem volt hiány, kik istentagadók voltak.⁹⁴

Gúnylap Reuchlin ellen.
Reuchlinnak két nyelve van rajzolva, mögötte tanítványai; Pfefferkorn rugására széke összetörik. Pfefferkorn «Streydtpüchlein»-jából 1516.

Nem csoda, ha a régi tanokhoz és rendszerhez ragaszkodók bűnt láttak magában a classikus tanúlmány művelésében. Az egyetemek igyekeztek elzárkózni ezen új szellemi iránytól, körükben a dominikanusok szerzete uralkodott még, melynek fő büszkesége volt a scholastika tanainak tisztán tartása és mely aquinói Tamásban, ki tagja volt a szerzetnek, látta a világosság és tudomány egyedüli kútfejét. De teljesen kizárni a humanismust nem sikerült. Olaszországban e korszakban úgyszólva egyedül uralkodott, a német egyetemekbe pedig fő képviselői bejutottak a fejedelmek kegyéből. Az ó és új irány, a dominikanusok és a humanisták közt az ellentét régóta volt érezhető, de nyilt harczra csak Reuchlin ügye miatt került a dolog.

Ez a nagy tudós már nem elégedett meg a latin és görög nyelv ismeretével – mai napig is az ő útmutatása szerint olvassuk a görög betűket – hanem a zsidó nyelvvel is foglalkozott. Ő írta az első zsidó grammatikát.

Hutten Ulrik.
Egykorú fametszet után.

Ezen időben a kölni domokosrendűek, kik az inquisitió fegyverével rendelkeztek, erősen megtámadták a zsidókat. Egy volt zsidó pap, Pfefferkorn, ki áttért, azzal vádolta előbbi hitsorsosait, hogy a Talmudban a keresztény vallást támadják meg, és hogy azon könyveiket meg kell semmisíteni. A császár a mainzi érsekre bízta az ügyet, ki viszont több egyetemtől és tudóstól, többek közt Reuchlintől kért javaslatot. Reuchlin a zsidó könyvek érdekében nyilatkozott (1512) s ez által magára vonta a dominikanusoknak, különösen az igen nagy tekintélyben álló kölni egyetemnek haragját. Reuchlinnak hitetlenséget vetettek szemére ellenei, mire ő a tudatlanság vádjával felelt. Mindkét rész sértőbbnél sértőbb iratokat bocsátott ki. Végre az inquisitió megkezdte a pert Reuchlin azon műve ellen, melyben a Talmud védelmére kelt. Ez a harcz mind nagyobb mérvéket öltött. A kölniek mellett nyilatkoztak az egyetemek, a leghiresebb, a párisi is, másrészt Reuchlin mellett szállott síkra az egész ifjabb humanista iskola. Senki sem lépett fel nagyobb hévvel, mint a híres költő és lovag, Hutten Ulrik. De nem ezen durva és elkeseredett tollharczok döntötték el a közvélemény előtt a harczot Reuchlin javára, hanem egy satirikus irat, mely 1515–1517 jelent meg két részben: Epistolae obscurorum virorum (ismeretlen férfiak levelei) név alatt. Újabban kiadta sok más ekkori röpirattal együtt Münch, 1827. Huttenen kívül Crotus Rubianusnak, egy erfurti humanistának volt főrésze szerkesztésökben. Ezen leveleket egy szerzetes írja barátjainak és mondják, hogy sokan valódiaknak tartották őket megjelenésükkor annyira el volt találva az illető körök nyelv- és észjárása. «Nem szabad e levelekben finomságot keresnünk, sem mély erkölcsösséget; az egész torzkép. Egy otromba, kéjvágyó, buta, bámulás és vakbuzgó gyűlölet által korlátolt német pap tünik elő bennök, ki együgyűen el mondja a különböző botrányos helyzetet, melybe jutott».⁹⁵ A pápa eltiltotta e könyvet.

Mégis bizonyos, hogy e küzdelem a humanisták diadalával végződött. Erasmus büszke arra, hogy tanítványai egymásután elfoglalják az egyetemi tanszékeket, hogy a methodus megváltozik s már senki sem törődik az azelőtt annyira tisztelt scholastikus theologusokkal. Hutten pedig örömmel kiált föl: «Ó század, a tanulmány virágzik, a szellem ébred, öröm élni.»

Az irodalmi renaissance méltatása. Az Utópia.

Ha nem akarunk koptatott phrasisokat használni és vakon elfogadni azt, mit annyiszor ismételtek, nyiltan ki kell mondanunk, hogy a renaissancenak jelentősége sem az irodalomra, sem a történetre nézve nem áll alkotásaiban. Vajon az egész renaissance hozott-e létre egyetlen egy önálló philosophiai munkát, teremtett-e egyetlen költői remekművet? Vajon a renaissance történetirói közt vetekedhetik-e egy is mintaképeivel? Nem találunk-e mindenütt értelem helyett phrasist, független gondolkodás helyett szólásmódokat, melyek szinte fölmentenek a gondolkodás alól? Vajon a jogtudósok túlmentek-e valamiben a római jogon? A dolog lényegét nézve, a humanisták java közt sem találunk többet, mint kitünő grammatikusokat, rhetorokat és levélirókat. Plato és Aristoteles, Homeros és Horatius, Thukydides és Tacitus reájok nézve utolérhetetlen mintaképek maradtak, melyektől sokat tanultak ugyan, de melyeket miben sem multak fölül.

Épen ebben áll a nagy különbség a művészeti és az irodalmi renaissance között. A szép terén, legalább Olaszországban alkottak újat és örökké fenmaradót: tudományban és irodalomban sehol.

Ha ezen feltünő jelenség belső okait vizsgáljuk, lehetetlen nem látnunk, hogy a művész holt anyaggal dolgozik, melyet egészen lelke sugallata szerint formál; az írónak ellenben oly anyaggal van dolga, a nyelvvel, mely a legszorosabb összeköttetésben áll magával a gondolattal, az érzelemmel, egy szóval az alkotással.

Lehet-e egyáltalában átvett nyelven kifejezni mást, mint átvett gondolatot és érzelmet? Nem szorítja-e a classikus nyelv öröklött szókincse és szabálya széttörhetetlen békóba a stilust, nem teszi-e lehetetlenné a megfogamzott új eszmék megszüntetését? Egyáltalában lehet-e író eredeti máskép, mint anyanyelvén?

Mindezen fontos kérdésekre megadja a választ a humanismusnak pompás terméketlensége.

Tudom, hogy e felfogásomat igen sokan nemcsak újnak, hanem igazságtalannak is fogják tartani. Hanem azért a humanismus igazi történeti jelentőségét nem itélem csekélynek. Csakhogy nem az alkotás terén találom azt, hanem más, életrevalóbb szellemi mozgalmakra való hatásában.

Ezek közt az első: a tisztán világi, politikai gondolkodásnak szembe állítása a papival, scholastikussal. Ennek nemcsak az eseményekre volt nagy a hatása, hanem, bár a régi jelszavak még soká hangzottak, csakugyan átalakította az európai emberiség egész gondolkodását az állam felöl. A humanismus ezen irányának épen az a Macchiavelli a főképviselője, ki az ideált a rómaiaknál keresi ugyan, de a ki (nagy szó humanistánál!) észre veszi és le meri írni a mit maga lát, tapasztal.

A második: a fejledező félben levő nemzeti irodalmok emelése nemcsak forma, hanem anyag dolgában is. A humanismus érdeme, ha a nemzeti irodalmakból lassankint elmarad az a sok közönséges, sőt alacsony anyag, mely a középkori ízlés hagyományának nagyon is megfelel. Véget vet a hosszadalmas verses lovagregényeknek, melyekben a harczok és tornák végtelen leirása és a szerelmi kalandok sentimentalis bujasága csak igen ritkán takarja el nemcsak az ihletnek, hanem az ízlésnek is hiányát.

A mondottakból önként következik, hogy az ókori világ felújításának csak ott volt meg irodalmi haszna, gyümölcse, a hol már volt nemzeti műveltség, mely képes befogadni az új eszméket. Innét van, hogy a román országok és Anglia a humanismus alapján nemzeti renaissancera juthatnak; Németország és Magyarország pedig, noha itt sem volt hiány tudós rhetorokban és formás poetákban, nem. Ezeknek, valamint a skandináv és szláv nemzeteknek irodalmi újjászületése máskor, más hatások alatt megy végbe.

Egészben véve, az összes irodalmi, vallásos és politikai állapotok mégis azt a meggyőződést szülték, hogy a világ új rendje van alakulóban. Azok az eszmék, melyek egy ezredéven át vezették az európai emberiséget, sokat vesztettek erejökből. Milyen lesz az új világ? Milyennek kellene lennie?

Erre a kérdésre évezredek óta keresték a választ a próféták és a philosophusok. Ézsaiás látja azt a kort, melyben egy az akol, egy a pásztor, Plato pedig a tökéletes köztársaságot írja le, melyben a bölcsek uralkodnak. Mindkét látomány óriási forradalmat jelez az emberi szellem fejlődésében. A közép-kor küszöbén Sz. Ágoston elméje foglalkozik az Isten országának megvalósulásával és eszméinek fenségét nemcsak a benne az egyházatyát tisztelő középkor bámulta, hanem bámulni fogja mindenki, ki átérzi a vallásos buzgóság szent hevét.

Most is egy új aera beköszöntőjénél oly munkával találkozunk, melyben egy nagy elme, egy nagy szív, prófétai lélekkel kifejezi, milyennek kell lennie a jövő államának, hogy az emberiség megtalálja benne az igazi boldogságot.

Az irodalmi renaissance összes alkotásai közt, ki merem mondani, egyedül Thomas Morus Utópiája tarthat számot maradandó becsre, arra, hogy az emberiség nagy szellemi kincsei közé sorozzák.

Thomas Morus.
Bartolozzi F. (1728–1815.) rézmetszete után; eredetijét festette Holbein (1497–1543)

Irója nem szobatudós, hanem Anglia egyik elsőrangú jogtudósa, államférfia, VIII. Henrik kanczellárja. Nem is pogány, hanem egyházának hű fia, ki később martyrhalált szenvedett hitéért. Nagyon jól ismerte a viszonyokat, melyek között élt, azt az egész állami és egyházi rendet, mely történeti hagyományánál fogva szinte rendületlenül fennállott, de melynek jogosságába az ő igazságot szomjazó lelke nem birt beletörődni.

A próféták és az egyházatyák «az idők beteltéhez» kötötték a boldog kor eljövetelét, Plato látománya szerint meg van az a földön, Atlantis szigetén, meseországban. Az angol író e pontban a görög philosophust követi, kire különben is szeret hivatkozni. Az Atlantis most fel van fedezve; Columbus és Amerigo Vespucci mesés hajózásainak hire az ujság ingerével járta be akkor a világot. Amerigónak egy kisérője, kivel Morus Antwerpenben jártakor találkozik, sokat beszél neki arról, mit látott az új világban, de legtöbbet egy szigetről, melyet kedvező fekvése szinte hozzáférhetetlenné tesz, s melynek lakói évezredek óta külön fejlődtek, bölcs törvények vezetése alatt: Utopiáról.⁹⁶

Ott választott király áll a 24 városban lakó nemzet élén, kit le is tehetnek, ha bármiben zsarnokságra, törvénytelenségre hajlik. Semmi fontos ügyben nem járhat el a városok követeinek tanácsa nélkül. Ruházatban, életmódban nem különbözik alattvalóitól. Mégis minden külső megkülönböztetés nélkül is páratlan tiszteletnek örvend, mint az állam feje. Úgy a királyt, mint az egyes városok igazgatóit, csak a tanultak közül választják. – Ime az alkotmányos monarchia angol ideálja, párosítva a bölcsek uralmával, mint azt Plato követelte.

Az egész jólétnek és belső békének alapja az, hogy nincs magánbirtok, csak közbirtok. Mind egyaránt mívelik a földet, ez a legfőbb foglalkozás, mind egyaránt élvezik a hasznát. Még a házak is, melyeknek mindegyikéhez kert is tartozik, változtatnak gazdát minden évtizedben. Közösek a lakomák is, mint Spartában, csakhogy itt a nők és az ifjak szolgálnak. A terményeket nagy raktárakban helyezik el, honnét minden polgár annyit kap, a mennyit kér. Visszaéléstől nem kell tartani: pénz nincs forgalomban. A munkaidő meg van szabva; hat óra naponkint. Mindenki a földművelés mellett még más mesterséget is köteles megtanulni, többnyire az atyjáét. Mindenki két éven át a mezőn lakik, aztán ismét bemegy lakni a városba. A kinek van arra való tehetsége, annak megengedik az előljárók, hogy idővel egészen a tanulmánynak szentelje magát. Különben is a legtöbben erre fordítják szabad idejöket.

«Ne hidd, hogy azért, mert ily rövid a munkaidő, majd szükséget látnak. Ellenkezőleg nagy bőségében vannak mindennek, mi az élet fentartásához való és igazán szükséges. Megérted ezt, ha meggondolod, más népeknek milyen nagy része egészen munkátlan. Először is az asszonyok, tehát a fele; a hol pedig az asszony dolgozik, a férj henyél. Aztán a papoknak és szerzeteseknek munkátlan tömege. Vedd hozzá a gazdagokat, különösen a földesurakat és a nemeseket, számítsd még oda szolgáikat, a hitvány suhanczok tömegét, meg az erős, izmos koldusokat, kik betegséget szinlelnek: mindjárt meglátod, mily kevesen vannak, kiknek munkájából előkerül mindaz, mivel élünk. Gondold meg azt is, hogy még ezek közül is mily kevesen végeznek valóban szükséges munkát. Mert a hol mindent pénzért mérnek, ott sok felesleges mesterséget is üznek, mert az a fényt és a kicsapongást szolgálja.⁹⁷

Ime a munkának, az igazi hasznot hajtó munkának dicsőítése. Különben is alig van része a könyvnek, hol ez a dicséret és a tétlen hivalkodás elitélése ne ismétlődnék. Az újkornak a munkán, a nemesítő munkán kell alapulnia. Vele szemben semmi a kiváltság, a nemesség. Ime a modern világnézet, szemben a görög philosophiával, mely szabad emberhez nem illőnek, szemben a keresztyén felfogással, mely csak világi czélnak szolgálónak, tehát alárendeltnek nézi a munkát.

A szabad ember azonban Utópiában is fel van mentve a piszkos, lealázó munka alól. Ezt kizárólag a szolgák végzik. Szolgasorsra a benszülöttek közül csak a bűnös jut – akár csak a régi magyaroknál. Azonkívül a szomszéd népektől magukhoz váltják a halálra itélteket és sokan, szegény sorsuak, külföldről is jönnek hozzájuk szolgáknak. Az utóbbiakkal jól bánnak, az előbbieket szigorú felügyelet alatt, rablánczon tartják. Még ez a kiválóan emberszerető bölcsész sem birja tehát elképzelni a tökéletes államot nem szabad munkások nélkül. Csakhogy nála a szolgaság a halálos büntetés helyébe lép. Hosszan kifejti, milyen igazságtalan dolog a bünösöket, különösen a tolvajokat megölni, mintha bármekkora pénzösszeg felérne egy élettel. Épen az angol viszonyokból indul ki, hol szinte embertelen szigorúsággal védték a tulajdont.

De nála a szolgaság, a rabláncz másra is szolgál. A bilincs merő aranyból van; épen kizárólag csak a szolgák járnak aranyban, ezüstben. Így az utopiaiak gyermekkoruktól fogva megutálják azt a fémet, melyhez a többi emberiség boldogságát köti. A pénz hatalmát csak oly veszélyesnek tartja az emberiség boldogságára nézve, mint a zsarnokságot és a nemesi kiváltságot.

Igaz, hogy az államnak van aranya, ezüstje, de ezt csak a külföldi forgalomban, zsoldosok fogadására stb. használja, bent csak a legmegvetettebb eszközöket készítik belőlük, a drágakövek és gyöngyök pedig csak a gyermekek játékszeréül szolgálnak, «melyeket, ha felnőnek eldobnak, mint a mieink a gombokat, laptákat vagy bábukat.»

Férfiak, asszonyok, mind gyakorolják magukat a fegyverben, de az állam csak legnagyobb szükség esetén, ha szövetségeseit bántják, vagy ha egy elnyomott népet kell felszabadítani, visel háborút. Ilyenkor is kiméli a polgárok életét s kincseit arra használja, hogy az ellenség táborában megosztást idézzen elő, nagy díjakat tűzve ki az ellenséges uralkodónak s vezéreinek fejére. Ha kell, zsoldosokat is fogad a Zapoletusok népéből, mely hideget, meleget, fáradságot eltür, kényelmet nem ismer, még földműveléssel sem foglalkozik, csak pásztorkodik, s melyben nem nehéz a svájcziakra ismernünk. De végső szükség esetén magok is harczolnak, ellenállhatatlan vitézséggel. Ha győztek, nem öldökölnek, csak megfutamítják az ellenséget. A vérontást annyira gonosznak tartják, hogy még vadászattal sem szabad polgárnak foglalkoznia. Még a mészárosok is a szolgák közül rendeltetnek.

Egyáltalában a humanitás, az emberi életnek és egészségnek a legnagyobb becsben tartása az utopiaiak legfőbb jellemvonása. A betegek kapnak mindenből először és a legjavát. Minden város falain kívül 4–4 kórházat építettek, oly nagyot, hogy felérnek egy-egy faluval. Így a betegeket nem szorítják szük helyre és a fertőzés veszélyét is csökkentik. E kórházak úgy fel vannak szerelve és oly szorgos ott az ápolás, hogy minden beteg szivesebben fekszik ott, mint otthon. – Ime a modern hygienia egyik legfontosabb követelménye! Mindnyájan egyféle, egy szabású ruhában járnak, csak a férfi öltözködik máskép mint a nő, a házas máskép mint a legény. Talán soha sem változott annyira a divat, mint épen a XVI. század fordulóján és pedig férfiaknál, nőknél egyaránt. A korszak nyughatatlansága, a rendek kezdődő összeolvadása, a pénz hatalma és gőgje ebben is kifejezésre jutott, ép úgy, mint később a franczia forradalom idején. És a philosophus, ki annyi bálványt ledönt, nem hajlik meg a divat bálványa előtt sem.

Szerződéseket más nemzettel nem kötnek. Ennek okadatolása a legvéresebb satirája annak a diplomatiai rendszernek, mely Európa udvaraiban uralkodott, mely a szövetségeket oly gyorsan változtatta, mint a divatot és az esküt annyiba vette, mint a divatját mult ruhát. «Minek a szerződés, úgy mondják, hisz a természet úgy is összefüzte az embereket. Ez a véleményök onnan keletkezett, mert arrafelé a fejedelmek nem igen szokták lelkiismeretesen megtartani. Európában ellenben, különösen ott, hol Krisztus hite és vallása uralkodik, mindenütt szent és sérthetetlen a szövetségek szentsége. Fentartja ezt egy részt a fejedelmek igazsága és jóhiszeműsége, részben tiszteletök és félelmök a pápák iránt, kik, a mint magok hűségesen megtartják a mire vállalkoztak, úgy a többi fejedelemnek is megparancsolják, hogy álljanak szavuknak, az ellenszegülőket pedig főpásztori szigorúsággal reá kényszerítik. Méltán azt hiszik, hogy igen rút volna, ha épen azoknak a szava nem volna hiteles, kiket kiválóan hiveknek neveznek. Ott ellenben kettős erkölcs uralkodik, a szegény népé és a fejedelmeké, kiknek csak az nem szabad, mi nem lehet.»

Itt a tapasztalt államférfiú szólott; a törvénykezésnél a nagy jogtudós nyilatkozik: Igen kevés a törvényük. Igazságtalannak tartják, hogy oly törvények kötelezzék az embereket, melyeket tömegüknél fogva alig olvashatnak el, s melyeket homályosságuk miatt nem érthetnek meg. Az ügyvédeket, kik alattomosan huzzák-vonják az ügyeket és ravaszul vitatják a törvényt, egészen kizárják. Mindenki maga viszi ügyét, de mindenki ismeri is a törvényt.

Egész tárgyalása nyugodt, higgadt, komoly. Csak egy pontban enged kora divatjának, mely épen a nemi viszonyok rajzában szinte a túlságig kedvelte a nyerseséget, a verismust, akkor, midőn a házasságkötésről szól. A kérőnek ugyanis meztelenül mutatják a leányt és viszont. Nevetségesnek látszik, de hisz lovat sem veszünk, ha jól meg nem nézzük, ott pedig az egész élet élvezetéről vagy megunásáról van szó. A házasságtörést kemény szolgasággal büntetik; az elválás nagyon ritka ugyan, de házasságtörés vagy össze nem férés esetén megengedik. Mint minden más bűnben, ennél is a komoly szándékot vagy kísérletet ép úgy büntetik, mint a tettet.

Ki nem fogynám a különben rövid könyv egész gazdagságának feltárásában. De tekintve korát, 1516-ben jelent meg, tán legérdekesebb az, mit a vallásról mond. Utopiában sokféle vallás, sokféle istentisztelet divik. De legtöbben és a legokosabbak egy, megfoghatatlan, az emberi elmét meghaladó isteni lényben hisznek csak, mindenek teremtőjében és fentartójában. Ez az oka annak, hogy a keresztyénség is könnyen terjed köztük. De midőn egy új hivő nagyon is buzgón hirdette azt, számüzték. Régi alaptörvényük: hogy mindenki szabadon gyakorolhatja vallását. Ime a vallásos béke hirdetése, épen a százados vallási harczok küszöbén.

Reuchlin diadala.
Fametszet Hutten Ulrik könyvében: Elenherii Byzeni “Triumphus Doctoris Reuchlin”, 1518. A kép Reuchlint ábrázolja, a mint szülőhelyére, Pforzheimba bevonul. A város nyitott kapuja előtt a hatóság várja, s férfiak, nők, ifjak és szüzek, koszorúsan és babérággal. Egy erkélyről zene köszönti. A kapu mellett egy ablakból ledobna, annak jeléül, hogy Reuchlin bevonulásával a városból számüzetik a szerzetesek hatalma. Jobbról érkezik Reuchlin, felvirágozott kocsin, fején babérkoszorú, baljában babérág. Jobb kezében könyv, Hutten költeménye szerint az Augenspiegel, Reuchlin könyve. A kocsit költők, jogtudósok és humanisták csapatja környezi; eléje gyermekek virágot szórnak. A lovak előtt zenészek mennek; köztük négy felvirágozott barom, győzelmi áldozatul. Ezek előtt járdal a kép legérdekesebb csoportja: a legyőzöttek és a győzelmi jelvények jelképei. Legelől egy képet visznek, s ládát és könyveket, melyek a teheologisták levert érveit tartalmazzák. Aztán két ember hoz vállon egy ravatalt, rajta a theologusok legyőzött istenei: Babonaság, Barbárság, Tudatlanság (jellemzőn ülve, elhizottan ábrázolva) és Irigység. Mögöttük a magisterek csapatja lánczokban. A kinek nyakára van csavarva a láncz, az Hochstraten, a bekötött szemü Ortuin Gratius, s a ki a csapat hátsó sarkán kiemelkedik, az Tungern. Elül a csoportból még három barát válik ki; egy hatalmas alak hátrakötött kezekkel, sipkában, Mayer Péter, frankfurti pap; az előtte levő Zehender Bertalan, mainzi prédikátor; e mellett Johann Bertram von Naumburg mainzi pap. Egészen az előtérben Pfefferkorn fekszik a földön. Nyelve kitépve, kezei hátrakötve; lábaszárán egy hóhér kaszát ütött át; a másik a fejét fogja, s ütni készül.

Az emberiség czélja, a mint az ottani bölcsészek megállapították és pedig a vallásból vonva le elveiket: a lelki és testi boldogság élvezése. A megengedett élvezetet épen nem vetik meg.

Mindennek alapja pedig; a hosszú nemzedékeket átható egyforma nevelés, a tudományokkal való szorgos foglalkozás. Ime az újkornak egy másik, lényeges követelése.

A befejezés, mindent összefoglalva, szinte programmját adja az azóta lefolyt századok és talán még jövendő évezredek küzdelmeinek. «Ime ilyen ez az állam, mely nemcsak a legjobb, hanem egyedül érdemli meg a köztársaság nevét. Mert másutt zólók többnyire magánérdekökkel törődnek. Itt magánügy nincs; komolyan veszik az állam dolgát. Másutt bármily virágzó az állam, éhen halhat az ember; nem csoda, ha első sorban magára gondol. Itt ellenben, ha csak tele a közmagtár, mindenki tudja, hogy nem lát szükséget. Nincs koldus, senkinek sincs semmije és mégis mindnyájan gazdagok. Gond nélkül, nyugodtan, vidáman élhetnek, nem zavarja őket az asszony veszekedő követelése, az a félelem, hogy a fiu szegénységben marad, a leány hozománya felől való aggódás. Tudja mindenki, hogy még legkésőbbi ivadékának is biztos a megélhetése és boldogsága.»

Igazságszolgáltatás dolgában még magasabban állanak, ha ugyan másutt lehet szó igazságról. Mert igazság-e az, ha a nemes, az ötvös⁹⁸ vagy az uzsorás éik épen semmit, vagy az államnak nem hasznosat tesznek, tétlenül vagy túlságos nyereségük folytán fényben, bőségben élnek, mialatt a napszámos, a béres, kocsis, ács, vagy földműves, oly nagy és kitartó munkával, hogy a barom is alig birná ki, a mely oly szükséges, hogy nélküle egy évig sem állhatna fenn az ország, oly nyomorult életet él, hogy még a marháé is különb, mert az nem dolgozik folyton, élelme sem sokkal rosszabb és nem bántja a jövő. Az embert pedig bántja munkájának meddősége és aggódik, hogy öregségére nyomorban marad, pedig a napi keresete alig elegendő fentartására, nem hogy valamit félre tehessen vénségére. Nem igazságtalan és hálátlan az az állam, mely a nemeseknek, ötvösöknek stb., aztán a renyhéknek s hitvány gyönyörök mestereinek annyi ajándékot juttat, a munkásokkal pedig nem törődik? Visszaél munkájukkal, s ha megtörte őket a munka, elfeledve, mennyi jót tettek, nyomorultan hagyja elpusztulni. Mi az, hogy a szegények napszámából is levonnak naponkint valamit; nem csalással, hanem köztörvény alapján. Ha a mostani államokat nézem, Isten úgy segítsen, nem látok mást, mint a gazdagok összeesküvését, kik az állam neve alatt a magok hasznát keresik.»

A socialis kérdésnek fenyegető vihara szól e szavakból. Mert világos, hogy az átalakulás nem állhat meg a kormánynál és vallásnál, le kell nyulnia az emberi társadalom mélyéig. De még ott is a keresztyén hit első hagyományaival találkozikegy bámulója mindjárt megjegyezte, maga Krisztus is a vagyonközösséget tanította.⁹⁹ Mint a régi rend fentartói, úgy az újnak előharczosai is a keresztyén egyház fejlődésének egy-egy mozzanatára hivatkozhattak.

Ilyen eszmék foglalkoztatták az újkor hajnalának legjobbjait. Megvalósításukért azóta folyt a küzdelem. Tán soha sem élesebben és elkeseredtebben, mint közvetlen, miután e munka napvilágot látott.

Az eszmék világa ismeri a tökélyt, a történelemé nem. A legkisebb általános haladás is csak nagy erőfeszítésnek, szellemi és anyagi munkának s önfeláldozásnak lehet a gyümölcse.

Luther fellépése.

Az ellentétek ezen küzdelme sok lehetőségnek nyitotta meg útját. Ép oly lehető volt az egész középkori szervezet fentartása, mint a classikus pogányságnak, bár keresztyén köntös alatt, uralomra jutása. Nem volt kizárva a politikai, a társadalmi forradalom sem. Mint a történetben mindig, az egyéniség, a lelkiismeret szabja meg ekkor is az események menetét, a küzdelem lefolyását és czélpontjait.

Ha csak a humanisták szellemi ereje szállott volna síkra a régi rend ellen, Európaszerte jöhetett volna létre renaissance, az olasznak mintájára, csakhogy természetesen kevesebb lángészszel, még nagyobb erkölcstelenséggel, de hitújítás soha. Erre positiv meggyőződés volt szükséges, nemcsak a visszaélések korholása.

A reformatio a bűnbocsánatról való, eleinte tisztán tudományos, de a hit legmélyébe benyuló vitával vette kezdetét.

Az egyház minden időben a megbánást és javulást követelte minden bűnbocsánat (absolutió) alapföltétele gyanánt. De nagyon régi szokás írta elő az önsanyargatást vagy áldozatot, mint a töredelem külső jelét. Az áldozat különösen azóta vált gyakorivá, mióta II. Orbán a clermonti zsinaton 1095-ben teljes búcsút (indulgentia plenaria) biztosított mindenkinek, ki a keresztes hadjáratban részt vesz. Az egyház a zarándoklást és a szent sír birtokáért való harczot teljes értékű megbánás gyanánt fogadta el. A pápák nem engedték, hogy a büntetés elengedését bűnbocsánatnak nézzék, ezért írta elő II. Incze 1215-ben a szigorú gyónást. De a gyóntató atyák is gyakran ily áldozatokhoz kötötték a feloldást. Midőn pedig veszélyben forgott a jeruzsálemi királyság, mind használatosabbá lőn ezen zarándoklást vagy más ily jó cselekedetet, áldozatot, pénzen váltani meg.

Ezen felfogást, melyet a legkitünőbb scholastikusok, köztük aquinói szent Tamás tovább fejtettek, jövedelmök érdekében rendszerbe foglalták az avignoni pápák. Szerintök Krisztus és a szentek sokkal több jó cselekedetet tettek, mint a mennyi a megváltás művéhez szükséges lett volna.¹⁰⁰ A jótettek ezen fölöslege az egyház kimeríthetetlen kincse, melyből az, annak, ki érdemet szerez, átengedhet egy részt, hogy segítse igazolásában.

Az egyház maga soha sem tekintette ezen adományokat oly érvényűeknek, hogy szükségtelenné tegyék a belső töredelmet. Csak a külső megbánást könnyítette meg az adomány. De természetes, hogy a felületesebb kedélyűek úgy tekintették a dolgot, mintha az által, hogy pénzt adnak az egyháznak, megszabadulnának bűneiktől. Azon sem szabad csodálkozni, hogy oly szellemű pápának korában, mint VI. Sándor volt, egész bűnkereskedéssé fajult a búcsú. Végre X. Leo, hogy biztosítsa az egyház jövedelmét ezen kereskedésből, bérbeadta a bűnbocsánatot Németországban a mainzi érseknek, brandenburgi Albertnek, kinek pénzsóvárgását már ismerjük. Ennek ügynökei körüljárva az országban, már azt is hirdették, hogy a pápa által kibocsátott búcsú nemcsak a már megholtaknak válik javára, hanem a még élőket is megmenti a pokol kínjaitól, sőt a jövőben elkövetendő bűnökre is van hatása.

Az érsek utasításában még nagy súly van helyezve a belső megbánásra. De ügynökei előtt a pénz volt az első; a meghaltak lelkei azonnal kijönnek a purgatoriumból, mihelyt a szekrényben van a pénz.¹⁰¹ A nép a legnagyobb tisztelettel fogadta mindenütt a pápai és érseki meghatalmazással búcsút kinálókat. «Annyira becsülték a búcsút, hogy midőn valamely városba jött a biztos, bársony vagy aranyos kendőn vitték a bullát és eléje ment minden pap, barát, apácza, mester, gyermek s az egész nép zászlókkal és gyertyákkal, énekkel, processióval, minden harang megkondúlt, az orgona megszólalt. Így kisérték a templomba s vörös keresztet állítottak fel ott, melyre a pápa czímerét helyezték.»

Ezen ügynökök közt legrosszabb hírű volt Tetzel János domokosrendű barát, ki Brandenburgot és Szászországot utazta be. Az általa a búcsúval történt visszaélések ellen 1517. október 31-én Luther Márton, a wittenbergai egyetem tanára és a szász udvar papja lépett fel. Ezt a napot üli meg évenkint a protestáns világ, mint a reformatio kezdetének ünnepét. Azon kor szokása szerint, véleményét a búcsúról 95 pontba (thesis) foglalva, felszegeztette a wittembergai udvari templom ajtajára. Még egészen a régi tudományos mód szerint írvák, latinul. Nem fordúl semmiben az egyházi tanok, csak a visszaélések ellen. Mint maga később írta egy levelében, elhagyott volna e thesiseiből, ha tudta volna a következéseit. Inkább akadályozta, mint előmozdította terjesztésöket.¹⁰²

Luther mint szerzetes.
Cranach Lukács 1520-ból való rézmetszete után.

Gúnylap a búcsú ellen.

Az egész eleinte csak scholastikus harcznak látszott Sz. Ágoston rendje, melyhez Luther tartozott, és a dominikanusok közt. Eck János, ingolstadti tanár Huss elveihez hajlással vádolta Luthert, más theologusok azzal, hogy a pápa hatalmát támadja meg. A mint a hit tanai fölött vitatkoztak, fejlődött ki Luthernél azon elv, hogy azok iránt csak a szentírás maga ad mértéket, nem az egyházatyák. Ellenei pedig azt vitatták, hogy a betű maga holt, és az egyháznak és hierarchiájának áll hatalmában magyarázni. Később, épen azért, mert ellenei oly nagy súlyt helyeztek a jó és vallásos cselekedetekre, ő azon meggyőződését fejezte ki, hogy, a jó cselekedetek magokban véve nem vezetnek üdvösségre, csak egyedül az eleven hit és hogy a hit egyedül hajtja végre az igazolást. Ennélfogva az igazoláshoz nem is kell pap.

Luthernek és elleneinek irásait a legnagyobb érdekkel olvasták mindenütt. Megint az a két párt állott szemben, mint a Reuchlin pörénél. Csakhogy Luther oldalán már nemcsak a humanisták állottak, hanem a világi urak és fejedelmek nagy része is, minthogy ő sokkal erélyesebben lépett fel és sokkal következetesebben tartotta fenn tanait, mint a nagy philologus. A mellett pedig a búcsú elleni fellépése által a fejedelmek és világiak területeit megóvta az egyháziak által való kiaknázástól.

A pápa maga eleinte kisszerűnek vélte az egész ügyet. Maga Luther is csodálkozását fejezte ki még 1515 tavaszán azon nagy feltűnés fölött, melyet értekezése világszerte okozott. Csak értekezésnek nézte thesiseit, nem tannak vagy dogmának. Vissza már nem vonhatja, így szól, bármennyire fél gyenge tudományával előlépni a tanúlmányok ezen virágzó századában. A pápa tisztán törvénykezés útján kivánta elintézni a pört és maga elé idézte Luthert Rómába. Ott már előbb írt Luther ellen egy domokosrendű, Prierio Silvester, igen gorombán. Luther erre tételeinek magyarázatát küldte be a pápának, 1518. május 30., melyben még elismeri a pápai decretumoknak és az egyház által elfogadott atyáknak tekintélyét. De aquinói Tamás előtt nem hajolt meg. Kijelenti, hogy tévedhet, de ellenségeinek nem sikerülhet őt eretnekké tenni. A Luther ügyében itélő bíróságra Prieriónak volt legnagyobb befolyása. A német theologusok, maga a mainzi érsek is, közreműködtek, hogy a merész szerzetest az apostoli szék elé idézzék, téves tanai visszavonására. (1518 augusztus havában).

A wittenbergai egyetem közbelépett tanára érdekében, a fejedelem pedig, bölcs Fridrik választó, kieszközölte, hogy ne Rómában, hanem Németországban intézzék el az ügyet. E czélból teljhatalommal ruházta fel legatusát, Gaetai Vio Tamás bibornokot (Cajetanus). Császári útlevéllel érkezett meg Luther az ágostai országgyűlésre. Szegényesen tette meg az útat, kölcsönzött ruhában. Midőn a bibornokhoz ért, leborúlt előtte. Gyakran mondá később, hogy könnyen elhallgatott volna, ha a legatus szivesen bánik vele.

A bibornok azonban lelkes híve volt rendje nagy tanítójának, kinek nevét felvette. Több művet írt Szent Tamás Summá-jának védelmére. Nem elégedett meg hallgatással, visszavonást követelt. Luther pedig, minden alázatossága sőt félénksége mellett, erre nem volt reá birható. Különösen azon pontban nem akart engedni, hogy csak a hit üdvözít. Másként kijelenté, hogy az egyházra kiván hallgatni és azt követi. Végre, midőn látta, hogy Cajetanus erőszakhoz is kész fordúlni s őt Savonarola sorsa fenyegetheti, titkon elmenekült a városból (1518, okt. 20.). Appellált «a rosszúl értesült pápától a jobban értesítendőhöz».

Cajetán most Luthernek mint eretneknek kiadatását követelte a választótól. De a fejedelem és az egyetem egyetértettek abban, hogy addig nem lehet annak tekinteni, míg illetékes hatóság nem mutatta ki tanainak téves voltát. Rómában pedig nagy tekintélye volt akkor a választónak. Épen császárválasztás előtt állottak. Különben is igen buzgó, jámbor fejedelem volt Fridrik. Nemcsak, hogy egyetemet alapított, az ereklyéknek sem volt nála lelkesültebb gyűjtője és tisztelője. Ingadozott is egy ideig, ne távolítsa-e el Luthert, ki Párisba készült és általános conciliumhoz appellált. Az ily fejedelmet csak nem lehetett az egyház ellenségének tekinteni. X. Leo tehát kedvezés által kivánta megnyerni Fridriket. Apostoli kegye jeléül a szentelt arany rózsát (a pápák által évenkint egyes fejedelmeknek felajánlott nagybecsű adományt) szánta a választónak. Kamarása, Miltitz által küldte Szászországba.

Miltitz erélyesen nyilatkozott a búcsúval kereskedők ellen s megnyerte Fridriknek, sőt Luthernek is bizalmát. A nuntius sírva figyelmeztette a szerzetest a fellépése által az egyházra háramló veszélyekre. Visszavonást nem követelt, viszont Luther késznek nyilatkozott alávetni magát egy német püspök itéletének. Az alatt hallgatni fog ő is, ellenei is. Ekkori nyilatkozataiban még elismeri a szentek tiszteletét, a purgatoriumot, a bűnbocsánatot, sőt még a bőjtöt sem kivánja eltörölni. A római egyházról elismeri, hogy azt különösen tisztelte meg Isten, mint a melyben sz. Péter és Pál, s annyi ezer vértanú áldozta fel életét. Minden jelenkori baja ellenére sem szabad elszakadni tőle. A pápához 1519. márczius 3-án írt levelében kijelenti, hogy hallgatni fog a búcsúról, ha ellenei is elhallgatnak. Elismeri, hogy nagyon kemény volt felszólalása, pedig csak védeni akarta az egyházat, nem megtámadni. A trieri érsek volt kiszemelve itélő birónak.

De ha Luther elhallgatott is, ellenségei, első sorban Eck János, egyike kora leghíresebb vitatkozóinak, nem hagyták békén. Valóságos tudományos párbaj volt az ily vitatkozás, meghatározott szabályok szerint ment végbe, gyakrabban győzött benne a jó emlékezet és a nagyobb ügyesség, mint a mélyebb tudomány. Lipcsét határozták meg helyűl. Eck csupa oly tételt tűzött ki, mely Luther nézeteinek ellenmondott, úgy, hogy az utóbbi nemcsak a maga tekintélyét, hanem az egyetemét is megsértettnek látta, ha nem válaszol.

Ez a híres szóharcz Lipcsében ment végbe 1519. jun. 27. és jul. 16. közt. A fejedelem, György herczeg, egész udvarával végig hallgatta a két tudós érvelését. Eck különösen arra igyekezett, hogy kimutassa Luther tanainak azonosságát a Huss elveivel. Utoljára kénytelen volt ezt elismerni Luther, csakhogy Huss azon elveit keresztyéneknek állította. Ez által a vita folyamában annyira ment, hogy elvetette a konstanzi zsinat tekintélyét. Minthogy így sokat volt kénytelen kimondani, mit a vitatkozás elején tagadott, a disputatio nem tekinthető Luther diadalának és maga sem nézte annak. Egész Lipcse Eck mellett nyilatkozott, ki most felszólította a választót, vonja meg védelmét az eretnektől. A választót Erasmus egy levele tartotta vissza, ki kifejtette, hogy fejedelemnek nem szabad alattvalóját a vallás ürügye alatt üldözőknek kiszolgáltatni. A humanismus feje némileg állást foglalt a közönséges szerzetes mellett, ki akkor még semmivel sem látszott különbnek annyi másnál, ki vallásos kérdések fölött a szentírás és az atyák irásait követve vitatkozott. A határozott vallásos alapon álló szerzetes különben csak kevés sympathiaval viseltetett a humanisták iránt, kik le tudták ugyan rontani az egyház tekintélyét, de vele együtt megtámadták a hitnek épületét is.

Valóban világtörténeti jelentősége az által lett Luthernek, hogy miután egyszer megtámadta az egyházban elharapódzó visszaéléseket, minden ingadozása mellett sem hagyta el az általa elfoglalt alapot: azt, hogy csak a szentírás tekintélye előtt hajlik meg, az embereké előtt nem. És minthogy akkor a pápai szék volt az egyházi tekintély megtestesülése, ezen oppositio utoljára még is csak a római egyház ellen fordult, bármily alázatos volt eleinte a pápa iránt. A világiakat az érdek tette a pápaság elleneivé, a humanistákat és tudósokat részben az érdek, részben a visszaélések ostorozása által nyerhető hírnév. Itt azonban valódi rendíthetetlen meggyőződés állott szemben a régi meggyőződéssel. Ezért az egyszerű szerzetes középpontjává lett a római udvar ellen irányult, már rég létező, de addig nem egyesülő törekvéseknek. Minthogy pedig a római szék nemcsak egyházi tekintetben volt felruházva a legnagyobb tekintélylyel, hanem világi tekintetben is, azon belső összeköttetésnél fogva, melylyel a középkor szelleme az államot és az egész társadalmat az egyházhoz fűzte – ezen tekintély sikeres megtámadásával megrendült szükségkép az egész állami és társadalmi rend is. Mi legyen még állandó és tiszteletre méltó, ha az bizonyúl hamisnak, min századokon át csüngött az egymást követő nemzedékek jámbor áhitata? Természetes tehát, hogy nemcsak humanisták s theologusok csoportosultak Luther körül, hanem mindazon tényezők, melyeknek érdekében volt a fennálló állapotok felforgatása. Ez által nagy politikai jelentőséget nyert mindjárt a toll- és szóharcz.

A német birodalom viszonyainak rövid rajzából is láttuk, hogy a XVI. század kezdetén különösen a lovagságban kereshető a nyugtalanság és forrongás fő oka. Az örökös országos béke felállítása, a belső háború és szövetség jogának megszüntetése létalapjaiban támadta meg a kisebb birtokú nemesség függetlenségét. A városok mellett pedig az egyházi fejedelmek vitték keresztül a birodalmi gyüléseken a lovagság ezen megzabolázását. Most, midőn nem volt császár, midőn annyi pártra volt szakadva az ország, alkalmasnak látták a lovagság harczias vezérei megváltoztatni a birodalom alkotmányát és a fegyveres nemességet tenni benne uralkodó renddé. Sickingen Ferencz, a lovagok feje és más lovagok váraikat és oltalmukat ajánlották fel Luthernek. Azt írták, hogy az egész frank lovagság készen áll védelmére. Az a férfiú, ki az átmenetet képezte a lovag világ és az irodalmi körök közt, Hutten Ulrik, épen 1520 elején lépett fel rendkívül élesen a pápaság világi igényei ellen. Hutten azután 1520 juniusban együtt működésre szólítja fel Luthert. «Küzdjünk a közszabadságért, szabadítsuk fel a rabságban sínylődő hazát».¹⁰³ Ezen támogatás annyira bátorítá Luthert, hogy most magához az új császárhoz fordult, protestálva az ellen, hogy őt ki nem hallgatva akarják elitélni. Az, hogy ezen forradalmi elemekkel lépett összeköttetésbe, nagy hatással volt akkori műveire. Ezekben már az egész egyházi és polgári állapot gyökeres felforgatására tör. Főműve nem is máshoz szól, hanem a német nemzet keresztyén nemességéhez, a keresztyénség javításáról. Most már széles körre akar hatni, németül ír.

Ebben kifejti, hogy a hittan és a hit belátása nem lehet a papság kizárólagos joga. A papok csak foglalkozásuk által különböznek a világiaktól. Minden keresztelt ember dicsekedhetik azzal, hogy papnak, püspöknek és pápának van szentelve, ha nem viselheti is e hivatalt. El kell törölni a pápai szék jövedelmeit, melyek visszaélésből keletkeztek, el kell venni a pápa világi birtokait, és a bibliát és imádságos könyvet kell csak meghagyni neki birtok gyanánt.

De nemcsak a pápaságot támadja meg, hanem az egész egyházi rendszert. A papoknak megengedi a nősülést, eltörli a bőjtöt, búcsút és az interdictumot. Az ünnepeket mind vasárnapra kivánja áttétetni.

Bármennyire a szentirás és a hittan alapján indul is meg e mű, kétségtelen, hogy inkább politikai eszközök és érdekek által hatott, mint tisztán vallásos meggyőződése által. A császárt az egyházi államra nyujtott kilátás által kivánta megnyerni. A német fejedelmekre, lovagokra, városokra, egyáltalában az egész világi rendre csábító volt az egyházi birtokra utalás, melynek szerinte századrésze is elég volna az egyház fentartására. Kétségtelen, hogy számos papot és szerzetest ingerelt a kilátás a házasságra. Általában e mű kétségtelen bizonyság arra nézve, mennyire koruk hatása alatt állanak a történet vezető férfiai is.

Eddig visszaélések ellen küzdött, most sok jogosult érdeket s mélyen gyökerező intézményt is megtámadott. Eddig az egész közvélemény pártolása vitte előre, most ki kellett tünnie: mi erősebb, a felforgató irány-e, vagy a századok munkája által létrejött tényleges állapot.

Tisztán állott Luther szeme előtt, hogy minő óriási felbomlását minden társadalmi és erkölcsi köteléknek idézi majd elő fellépésének hatása. Gyakori ingadozása is onnét magyarázható. Mint egy nagyon buzgó protestans írja: «Hatalmas marokkal csapott le az emberi szellemnek egy remek művére, melyen az, Isten látható vezetése alatt, egy évezreden át munkálkodott, s melynek nagyszerűsége és belső mélysége belátására Luthernek nagyon korlátolt volt műveltsége és egész lénye.»¹⁰⁴ Mint egy más protestans történetíró írja: «A szokás, a vélemény, az állam és család rendje, az ember egész élete, mérhetetlen javak, mind azon hierarchiai rendszeren alapultak, mely most alapján megingott. Soha sem volt forradalom mely mélyebben felkavart volna mindent, borzasztóbban pusztító, kérlelhetlenebbül itélő. Egyszerre kérdés alá jött minden, előbb az emberek gondolatában, majd az állapotokban is, minden rendben s erkölcsben. Ki volt forgatva sarkaiból egyházi és világi egyaránt, chaos jött létre.»¹⁰⁵

Ezen iránya mellett, természetes, hogy Luther, mint a ki tényleg már kívül állott az egyház szervezetén, maga ellen fordítva látta annak hatalmi eszközeit. Eck maga ment Rómába, hogy ott figyelmeztessen az új huszitaság veszedelmére. Hosszú tanácskozás után, mert X. Leo nem akarta mindjárt latba vetni tekintélyét, egy pápai bulla bocsáttatott ki, mely Luther 41 tantételét elitéli, könyveit megsemmisíteni rendeli, neki magának meghagyja, hogy 60 nap alatt jőjjön Rómába tanait visszavonni, különben az egyházi fenyíték teljes szigorát vonja magára. Bizonyos, hogy a bulla nagyon kegyes s atyai hangon van írva, de azért a Németországban uralkodó nagy forrongás miatt nem lehetett hatása. Hiba volt, hogy több püspökségben Eck volt megbízva kihirdetésével.¹⁰⁶ Lipcsében és Erfurtban meg is akadályozták a bulla nyilvánossá tételét. Wittenbergában nem engedte a választó. Eck nemcsak Luther ellen fordult, hanem sok tudós és jámbor férfiú ellen, ki most mind a pápa ellensége lett.

Ez alatt Luther egy újabb művében egyenesen hadat üzent a pápaságnak a lehető legszenvedélyesebb módon. Már művének czíme mutatja: Az egyház babyloni fogságáról.¹⁰⁷ Már előbb kifejezte azon meggyőződését, hogy a pápaság az Antikrisztus székhelye. Most rendszeresen foglalja össze a pápa ellen már régebben más hittanárok, különösen Vesaliai János által emelt vádakat. A pápai uralom szerinte a babyloni fogságban tartja az egyházat. Pedig a szentirás nem említi a pápaságot. Épen oly kevéssé említi a szentségeket a keresztelésen, bűnbánaton és úrvacsoráján kívül. Különösen a mise ellen kel ki, mint a mely nem tekinthető áldozatnak. Csak a hit üdvözít – itt is ez alapja tanának. A házasságot pedig nem tekinti szentségnek, hanem csak polgári kötésnek. Egyáltalában az egyháznak semmi intézményét nem tűri, csak azokat, melyek már az első keresztyének közt érvényben voltak.

X. Leo bullája Luther ellen, melyet ez 1520. decz. 10.-én elégetett.
Az eredeti latin kiadás (1520. jul 17.) első két oldala.

Nem is vezetett már czélhoz semmi alkudozás. Luther Miltitz rábeszélésére írt ugyan a pápának, de bár maga X. Leo iránt tisztelettel viseltetik – báránynak nevezi a farkasok Danielnek az oroszlánok, Ezekhielnek a skorpiók közt, – de oly erélyesen kel ki a pápai udvar ellen, hogy csak nagyobbította az elkeseredést. «A világosságnál fényesebb, hogy a római egyházból, mely egykor a legszentebb volt, rablók bűnbarlangja lett, szemérmetlen kéjház, a vétkeknek, halálnak és pokolnak birodalma, úgy, hogy gondolni sem lehet nagyobb gonoszságra, még az Antikrisztusnak sem, ha eljő.»

A pápa megbizottjai az új császárhoz, V. Károlyhoz fordúltak, hogy szerezzen foganatot a bullának. Őt 1520 okt. 23-án koronázták meg Aachenben és koronázási esküjében fogadta, hogy megtartja a köteles hódolatot a pápa és a szent egyház iránt. A császár el is égette német-alföldi birtokaiban Luther könyveit, ép úgy, mint az egyházi fejedelmek nagy része. De az a fejedelem, kitől legtöbb függött, Bölcs Fridrik, nem engedett. Erasmusnak kérte ki tanácsát. Nagy hatással volt reá a humanista azon mondása, hogy Luthert csak azért bántják, mert a pápa koronájához és a barátok hasához nyúlt.¹⁰⁸ Kijelentette, hogy Luther ügyét méltó, pártatlan tudós birák vizsgálják meg, és tanát a szentírásból czáfolják meg. A világi kar ezen fontos esetben megtagadta szolgálatát az egyházitól.

Luther a pápa, mint igazságtalan biró ellen egyetemes zsinathoz appellált. Ezenkori írásaiban már félretett minden tekintetetet; a legkeményebb módon, gyakran a legdurvább szavakkal támadja meg Rómát és az egyházat. Fejedelmének elnézésében, egyetemének ragaszkodásában bízva, a legvégső lépést is megtette, mely végkép elszakította őt a római egyháztól. Deczember 10-ikén reggel az egyetem fekete tábláján kiírta, hogy 9 órakor délelőtt el fogja égetni máglyán a pápai bullát a kanoni decretumokkal együtt. Az egyetem mestereitől és dekánjaitól kisérve indúlt útnak. A város előtt volt felállítva a máglya fából; Eck műveiből és az egyházi jogból. Meggyújtották s Luther a tűzbe veté a bullát e szavakkal: Mert bántottad az Úr szentjét, bántson az örök tűz. Ezen tettét egy külön írásával igazolta. Okáúl egy levelében a választó udvari papjához azt mondja, «hogy lássák az égető pápisták, hogy nem kell nagy erő oly könyvek elégetésére, melyeket megczáfolni nem birnak». Másnapi előadásában megintette hallgatóit, hogy magát a pápát, azaz a pápai széket is el kell égetni. Ha nem mondanak le egész szivökkel a pápa uralmáról, nem nyerhetik meg lelkök üdvösségét.¹⁰⁹

Luther ezen merész tette kétségtelenül növelte tekintélyét és hívei ragaszkodását. Az egész ügy most általános nemzeti lett, maga a császár és a Wormsba gyülekező országgyűlés vette munkába megoldását. A pápai követ kijelenté ugyan egy új pápai bulla alapján, hogy Luther ki van átkozva s így nem hallgatható meg, de a nép és a lovagság oly erősen nyilatkoztak tanai mellett, hogy a rendek azon követelésre, hogy a császár rendelje el az eretnek műveinek elégetését az egész birodalomban, azt válaszolták, hogy legnagyobb veszélyben forognának, ha Luthert elítélnék kihallgatása előtt. Szabad menedéklevelet javasoltak részére. Az országgyűlés hangulatát jellemzi, hogy egyúttal panaszaikat a római udvar ellen is összeállították 105 pontban. Ebben egyetértettek mindannyian, a legbuzgóbb katholikus fejedelmek is. Így a császár 1521. márczius 6-án szabad menedéklevelet állított ki részére.

Luther Márton.

Bármennyire foglalkoztatták eddig is tanai és művei az egész keresztyén világot, mindeddig Luthernek személyisége nem igen lépett előtérbe. Ő, ki addig Szászország egy kis városában élt, mint egyszerű szerzetes és tanár, most mint egy nagy mozgalom elismert vezére járúl a keresztyénség világi fejének trónja elé, a német rendek fényes gyülekezetéhez. Legjobbnak látjuk itt közölni a rendkívüli férfiú addigi életének azon vonásait, melyek világot vetnek szelleme és jelleme fejlődésére.

Luther Márton, mint egyszerű parasztok elsőszülött fia, született 1483. november 10-én Eislebenben, a Mansfeld grófok birtokán, Thüringiában. Mint maga mondá Melanchthonnak: «paraszt fia vagyok, atyám, nagyatyám, őseim, mind igazi parasztok voltak».¹¹⁰ Atyja az Eislebenben virágzó bányászat miatt költözött oda Szászországból, Möhraból, de nem sokára tovább költözött Mansfeldbe. «Szegény bányász volt atyám, anyám hátán hordta a fát, hogy felnevelhessenek». Idővel javúltak viszonyaik és nagyobb gondot fordíthattak gyermekeik nevelésére. Az akkori mód szerint szülei leginkább szigorúság és gyakori testi büntetés által tanusították szeretetöket. Midőn pedig iskolába járt, mesterei, saját szavai szerint, zsarnokok és hóhérok voltak, az iskola börtön és pokol, s minden verés, remegés és jajgatás mellett sem tanultak semmit. Egy délelőtt tizenötször verték meg, el kellett volna mondani «olyat, mire nem tanították». Tizennégy éves koráig járt itt, azután a híres magdeburgi iskolába küldték, de ott csak egy évig maradt. Itt ép úgy mint később Eisenachban, a szegény tanulók módja szerint énekléssel kereste kenyerét – mendicans volt. Eisenachban egy jómódú család fogadta magához és négy éven át tanúlt. Különösen a latin nyelvet tanúlta meg alaposan.

Vallásos meggyőződésének már meg volt vetve szilárd alapja. Családi nevelésén kívül, mely szigorúan vallásos volt, egész sanyarú élete is arra vitte, hogy Istenben fenyegető birót lásson. A szenteknek és különösen a boldogságos Szűznek közbejárása mellett a sokféle vallásos szertartásról és sanyargatásról hitte, hogy megengeszteli az Istent. Másrészt az isteni hatalomba vetett hit mellett elfoglalta lelkét korának babonasága az ördögről és boszorkányságról. Mindamellett mint testben, lélekben egészséges ifjú, ment tizennyolcz éves korában az erfurti egyetemre.

Az erfurti egyetem akkor központja volt a német humanismusnak.¹¹¹ Luther is a philosophia tanulmánya mellett behatóan foglalkozott a classikus írókkal, bár műveinek nyelve nem mutat valami nagy csinosodásra. Bizonyos, s legjobb barátjai, mint Melanchthon is elismerték, hogy nem hatolt annyira be a szép műveltségbe, hogy elhagyja az által nyers természetét. Philosophiai tanulmányaiban gyorsan haladt, csakhamar elérte a baccalaureus, majd a magister fokát. Ez volt az előkészítés a magasabb tudománypolczra. Atyja a jogi pályára szánta; kezdett is már hallgatni jogi előadásokat, s megszerezte magának a corpus jurist.

Ezen időbe esik vallásos életének első hatalmas nyilatkozata. A bibliát kezdé olvasni s annyira elmélyedt létének bűnösségén, hogy egészen kétségbe esett. Egyes véletlen események még jobban kifejlesztették szellemének ezen irányát. Véletlenül megsebesült, gyógyulását a boldogságos Szűznek tulajdonítá. Egy bizalmas barátját hirtelen elragadta a halál. Végre 1505 nyarán, midőn visszatért az egyetemhez, épen előtte csapott le a villám. Földre hanyatlott e szókkal: Segíts Sz. Anna, barát leszek. Bármennyire lebeszélték, ő kötve tartotta magát ezen fogadalma által és még atyja beleegyezését sem kérve ki, belépett Sz. Ágoston rendjének erfurti klastromába. Atyja ezért egészen le is mondott róla. Szemére veté, «hogy a negyedik parancsolat ellenére elhagyta őt és anyját agg korukban, midőn segélyre és vigasztalásra legnagyobb szükségük lett volna a studiumára fordított nagy költség után». Csak később békült ki vele, minthogy Isten büntetésének nézte két más fiának hirtelen elvesztését s legidősebb fiáról való lemondás által remélte megengesztelni az Istent.

Mint novitiust, a rendes imákon kívül a kéregetés foglalta el. Maga is elismeri, hogy mintaszerű volt klastromának erkölcsi állapota. Egy évi próba után letette a fogadalmat és belépett a szerzetbe. A boldogságos Szűz tisztelete, az ima, a bűnbánás mutatták zavargó lelkének az utat az ég felé. A mellett a hittannal tudományosan is kezdett foglalkozni. Legmélyebben azonban mindig azon kérdés érdekelte: hogyan üdvözülhet a bűnös. Luther már a klastromban sem tartotta magát szigorúan a szabályokhoz. Mindennap kellett volna imádkoznia a hórákat, de elragadtatva tanulmányai által, sokszor heteken át nem vette kezébe a breviariumot, azután egyszerre akart pótolni mindent, nem evett, nem ivott s úgy sanyargatta magát, hogy egy ízben öt hétig nem aludt, s majdnem megőrült belé. Később maga is rosszalta, hogy a maga útján járt és nem hallgatott előljáróira, «mert így üldözője és megölője lettem életemnek».¹¹²

Az a nagy egyházatya, ki után nevezték szerzetét, azon tant hirdette, hogy Isten kegyes akarata változtatja át a bűnöst és teszi képessé jóra. De a mellett a szerzet nem hanyagolt el semmi szent gyakorlatot szokást, sokszor ő maga is egész büszke volt arra, hogy tiszta mint egy angyal.¹¹³ Mint mondá: «ha valaha mennybe jutott egy barát klastromi élet miatt, én is oda jutok». És midőn a pokol kínját érezte önsanyargatásában, tanítói, különösen az Ágostonrend német provinciájának vicariusa, Staupitz figyelmeztették arra, hogy Isten kegye remélni engedi a bűnöst. Miután 1507-ben pappá szenteltetett, mind jobban áthatotta az a gondolat, hogy Isten kegyelme alapja az egész vallásnak, egyedüli tényezője az üdvözülésnek.

Staupitz akkor az újonnan (1502) alapított wittenbergai egyetemre küldötte a fiatal szerzetest. Philosophiát tanított, majd theologiát is. Tekintélyét szerzete körében az is tanusítja, hogy 1511-ben annak ügyeiben Rómába küldetett. A zarándok ájtatosságával nézte a szent várost. Sorba járta a szent templomokat és sírokat, mint később mondá, szinte sajnálta, hogy még élnek szülei, mert ott módjában lett volna kiváltani őket a purgatoriumból. Bámulta az örök városnak és a pápai udvarnak pompáját és nagyszerűségét. Sokat beszéltek a főpapok romlottságáról, de ez még nem rendítette meg hitét. Sok jó intézkedést is vett észre, különösen jogi téren. Akkor még kész lett volna megölni mindenkit, ki csak egy szóval is megtagadja a pápának az engedelmességet.

Luther szobája Wittenbergben.

A visszatérése utáni évben, 1512 októberben doktorrá lett. A wittenbergai egyetem volt tán az egyedüli akkor, hol az új tudoroknak nem kellett engedelmességet fogadni a pápa iránt. Ezóta rendes tanára volt a theologiának. Előadásában leginkább a szentirást magyarázta, először a zsoltárokat. Sz. Ágoston írásain kívül Pál apostol leveleivel foglalkozott kiválóan.

Tanári hivatala mellett még hitszónok is volt. Rendkívül buzgón járt el ezen tisztében, gyakran heteken át mindennap szónokolt, bőjtben kétszer napjában. Hittana szerint a törvény az, mit Isten követel, s a bűnös nem teljesíthet: az evangelium Isten megbocsátó kegyelmének hírűladása. Ezen tanai ellentétben állottak ugyan a dominikánusok rendszerével, de egyáltalában nem voltak sem újak, sem az egyházat fenyegetők. Még egészen hivő: rendületlenül áll előtte a hierarchia isteni eredete, az egyház csalhatatlansága; a cseheket (huszitákat) boldogtalan eretnekeknek nevezi.

Ugyanazon mély ájtatossággal s szenvedélylyel, melylyel azelőtt cselekedetek által kivánta biztosítani magának az üdvösséget, vetette magát az ellenkező végletbe. Az embernek nem lehet semmi érdeme, csak a hit az üdvösség, s igazolás az Isten kegyelme. Tanának már élete ezen szakában tette le alapköveit. Ekkor tört ki a nagy viszály a bűnbocsánat körül. Lefolyását láttuk, figyelemmel kisértük, mint ragadtatik el Luther mind távolabb az egyház talajától, melyen szilárdul vélt állani, míg végre Huss tanainak fogja pártját a pápa ellen, elhagyja a pápának alávetett egyház közösségét, s a pápa által kizáratik a római egyház kebléből.

Jellemének fővonásai: szilárd, vallásos érzés és a meggyőződése helyességében való rendületlen, úgyszólva szilaj bizalom. Nem egyszer tünnek fel azon vonások, melyek egész élete küzdelmének voltak gyümölcsei. Megint oly ember áll elő, ki nem ismer el magasabbat, mint a maga meggyőzödését az Isten és ember közötti viszonyban, és ki kész mindent eltűrni ezen meggyőződésért. És bármily «gyenge és szenvedélyes»¹¹⁴ embernek kell is tekintenünk, szándékának tiszta vallásos irányát kétségbe vonni lehetetlen.

V. Károly és Luther.

A szegény szerzetesből a német nemzeti mozgalom elismert feje lőn. Mindazon elemek, melyek bármi okból elégedetlenek voltak a dolgok állapotával, köréje csoportosultak, beléje helyezték reményöket. A német nemzet izgatottságáról, részvételéről ez ügyben tanuságot tesz az a számtalan könyv és röpirat, mely akkor látott napvilágot. A sajtó voltakép akkor lép fel először mint a nemzeti közvélemény kifejezője és irányítója. A dogmatikus kérdések nem mindenkit érdekeltek, még a humanisták java is barátveszekedést látott csak bennök. De az elszakadás Rómától, a pápai hatalom megszorítása vagy eltörlése, a papi javak lefoglalása érthető és népszerű volt mindenki előtt. Részben a német nemzeti hagyományt ébresztette fel, részben pedig az annyira elterjedt forradalmi szellemnek adott új táplálékot. Azt is megértette mindenki, hogy Luther félelmet nem ismerő, bátor ember, kit ijesztés el nem tántoríthat útjától. A Hohenstaufok óta a német nemzet legbelsőbb érzelmeinek és aspiratióinak nem volt hivatott apostola. Most volt; a nép fia, ki saját nyelvén beszélt nemzetéhez.

Vele szemben épen nem dühös dominikánus ellenségeiben kell a régi rend védelmezőit látnunk, még kevésbbé a német főpapokban, vagy épen X. Leó pápában. A főpapok, mint láttuk, első sorban fejedelmek voltak és ugyanazt mondhatni a pápáról is. Unokatestvére, Medici Julián, egy izben azt mondhatta neki, hogy a ki oly magasan áll a többi ember fölött, mint ő, annak nem kell törődnie az emberek elitélő véleményével. «Az ő idejében a csehek, mint szabad szájú és az egyházi romlottsággal ellenkező nép azt szokták mondani, hogy a pápák korcsmárosok, Krisztus oltárai pedig pénzváltók asztalai lettek». Nagyon szerette a vadászatot már csak azért is, hogy úri származását bizonyítsa, a zenét, mulatságot és az asztal örömeit. Még azt is, hogy nem bujálkodott, nem erényének, hanem betegségének, egy altesti sebének tulajdonították.¹¹⁵ A történetírók itéletét megvesztegette maecenasi hírneve, bár még a művészetek ápolásában sem tanusította azt az őszinte lángoló lelkesedést, mint elődje. Igazi Medici volt, világias, diplomata minden izében, első sorban családja emelésére törekvő. Az egyháznak, fennállása egyik legválságosabb momentumában, nem volt igazán vallásosan érző feje, vezére. És a mint maga és udvara politikai számítások után indultak, úgy Luther fellépésében és a német nemzet mozgalmában sem láttak mást, mint politikát. El lehet tehát azt fojtani csellel, erőszakkal, ha kell vesztegetéssel.

Gúnylap Luther ellen, a reformatio idejéből.

Teljesen megvolt ellenben a vallásos érzés a római császárság új urában, V. Károlyban. Tanítójának, Adriánnak vallásos, őszinte buzgalma teljes mértékben átszállott reá. Ő is tudta az egyház bajait, tudta a reform szükségét, de az egyház alapjainak megrendítését szentségtörésnek nézte. Viszonyát a pápasághoz mindig politikai érdekei szabták meg, de a római egyháznak mindig törhetetlen hűségű fia maradt. A német követeket, kik őt Spanyolországban felkeresték, meglepte mély ájtatossága. Az egyik őt ima közben, ha nem is angyalnak, de alázatos, jámbor szegény embernek nézte.¹¹⁶ Hivatása őt egészen eltöltötte. Fiatal ember volt, de midőn Németországba jövet Antwerp városa őt oly diadalkapukkal fogadta, melyeket félmeztelen nők díszítettek, egy pillantást sem vetett reájok.

Lutherről először tán akkor hallott, midőn római követe arra figyelmeztette, védje meg Márton barátot, mert a pápa nagyon is hajlik a francziákhoz. De őt nem mozgatták ily alacsony érdekek. Láttuk már, hogy mihelyt Németalföldre jött, a legszigorúbban meghagyta Luther műveinek megsemmisítését. Azóta pedig koronázási esküje is kötelezte az egyház és a pápaság fentartására. Nem feledkezhetett meg arról, hogy Isten az ő kezébe adta a kardot egyháza megvédésére. És mint igazi császár nemcsak eretnekséget, hanem lázadást is látott minden elszakadásban a hittől.

Érezte, tudta, hogy az ő kezébe van letéve az egyház fentartásának gondja. Gyóntató atyja, a franczia Glapio, általános reformot óhajtott. Ministere, az olasz Gattinara, általános zsinat összehívását javasolta a fenforgó kérdések elintézésére, de ő, bár néha a politikai érdek is hatott reá, csakúgy mint Lutherre, a dolog velejére nézve nem hallgatott másra, mint a saját meggyőződésére, lelkiismeretére.

Így állott szemben a német mozgalom vezetőjével Németország uralkodója, a világ ura, mint méltó ellenfél. Akkor lehetőnek tartották, hogy a két férfiú közösen fog működni; együtt szabadítják fel Németországot Róma uralma alól. Oly lelkesedéssel fogadták, minőt Németországban tán Barbarossa óta nem láttak. Nagy Károly fölé emelve őt, legnagyobb Károlynak nevezték.¹¹⁷ Egy író szerint azért oly engedelmes most egész Németország császárának, mert ő alatta a német nemzetből újra ered a keresztyénség, mint régen Zsidóországban.¹¹⁸ «Így leszel hatalmas király a földön, ha te elvégzed Isten dolgát, Ő is elvégzi a tiedet».

Reform, a császár vezetése alatt, vagy az új mozgalom elfojtása: ebben állott a wormsi gyűlés főkérdése. Mert ha az odaidézett Luther műveiből csak azt tartja fenn, mi az egyház javítását czélozza, s visszavonja, a mit a pápa és a dogma ellen írt, még létrejöhet az egyezség.

Az a nagy tisztelet Károly iránt megvolt magában Lutherben is. Egyáltalában, a mennyire független vallásos tekintetben, úgy hogy magasabb tekintélyt nem ismer el a maga lelkiismereténél, annyira kész a fennálló világi hatalmak, különösen a császári előtt, meghajolni. Kijelentette, hogy elmegy, még ha beteg is: a császár hívása az Úr hívása.

Érem Luther arczképével 1521-ből.
A berlini királyi éremgyűjteményben.

Ily viszonyok közt indult meg Luther e nagyfontosságú útra. Útközben hallotta, hogy császári parancs rendelte könyvei elégetését, de ő bízott a császári menedéklevélben. Bölcs Fridrik intette, hogy ne jőjjön, mert Huss sorsára juthat, de ő azt felelte, hogy Husst elégették, de nem az igazságot, s hogy elmegy Wormsba, még ha annyi ördög volna is ott, mint cserép a házfödélen. Bámulva csoportosult körüle a sokaság. Április 16-án ért a városba, már másnap a gyűlés elé idézték. A császárnak s a világi és egyházi fejedelmek fényes karának látása nagy hatással volt reá, nagyon halkan beszélt, azt hitték, megijedt. Azon kérdésre, vissza akarja-e vonni műveit, melyeknek czímét felolvasták, vagy nem, gondolkodási időt kért. Másnap azonban, április 18-án, már egész szilárdsággal lépett fel. Midőn arra szólították fel, hogy legalább azt vonja vissza műveiből, mi ellenkezik a konstanzi zsinattal, kijelenté, hogy zsinat is tévedhet. Ezzel egymásután megtagadta az egyház legmagasabb forumainak tekintélyét: előbb a nagy dominikánus tanítókét, majd a pápáét, végre az egyetemes zsinatét is. Egyenesen kinyilatkoztatásnak nevezte tanát.¹¹⁹

Meggyőződése nem hagyhatta el emberi tekintély előtt; önérzetét pedig emelte az iránta mindenütt nyilatkozó részvét. Az egész eljárásnak azon kijelentéssel vetett véget, meglehet, hogy téved, de csak akkor vonhatja vissza tanát, ha a szentirásból bizonyítják be tévedését.¹²⁰

Nem mondhatni, hogy Luther ezen alkalommal valami rendkívüli hatást gyakorolt volna azon jelenlevőkre, kik már azelőtt nem tartoztak pártjához. A velenczei követ, kit nem lehet nagy részrehajlással vádolni, azt írta felőle a dogének, hogy nem felelt meg az általános várakozásnak, nem mutatkozott sem igen tudósnak, sem igen okosnak, sem feddhetetlen életűnek. A császár pedig azt mondá felőle, hogy «ez ugyan nem tesz eretnekké». Már április 19-én megírta a rendeknek, hogy megtartja ugyan Luthernek adott szavát, de a barátnak mindjárt el kell hagynia a várost. A rendek rettegtek a lázadástól, Sickingennek és híveinek erőszakoskodásától, kik mind nyiltabban fegyverkeztek és készültek Luther életét szükség esetén harczczal megvédeni. Az egész sz. római birodalomban forradalomtól féltek, ha bántják a barátot.

Mert régi pártfogói, hívei teljesen meg voltak elégedve Lutherrel. Fridriken kívül mellette nyilatkoztak a braunschweigi herczeg és Fülöp, hassiai tartománygróf; mikor a terembe lépett, jóakarólag ütött vállára az öreg Frundsberg György. A mellett pedig úgy látszott, hogy az egész lovagság részvétén kívül parasztlázadás is készül. A városházán ily hirdetést találtak: Miután megegyeztünk és megesküdtünk arra, hogy nem hagyjuk el az igaz Luthert, mi, számra négyszázan, esküdt nemesek, ellenségeskedésünket tudtul adjuk a római párti fejedelmeknek s uraknak, első sorban a mainzi püspöknek, mert el akarják nyomni a becsületet. A levél végén a lázadó parasztok jelvénye állott: a bocskor.

A rendek tehát három napi meggondolást kértek Luther részére. A császár engedett, de minthogy Luther nem tért el álláspontjától, egyezés még sem jött létre. Midőn felszólították, jelölje ki maga az egyezség útját, azt válaszolta, hogy másként nem lehet meggyőzni, mint a szentirás szavai vagy világos okok által. Engedelmet kért, hogy eltávozhassék, mert vele úgy sem érnek semmit.

Az volt most a kérdés, nem fogja-e követni V. Károly Zsigmond példáját, ki Husst, adott szava ellenére, átszolgáltatta az egyház boszuló karjának. Akkor azon elvre hivatkoztak, hogy semmi igéretet sem kell megtartani, mely káros a katholikus vallásra nézve. Most a császár régi tanítója, Adrián bibornok, a későbbi pápa, hasonló eljárást javasolt, t. i. hogy az eretneket szolgáltassa át törvényes birájának, a pápának. De V. Károly ragaszkodott szavához. Személyes becsülete többet nyomott előtte, mint a pápa érdeke és tanítójának tanácsa. Luther április 26-án teljes biztonságban utazott el Wormsból. Útközben május 4-én fegyveres csapat támadta meg, elválasztotta kisérőitől és elvitte lovaggá öltöztetve Wartburg várába, a régi thüringiai grófok e hires székhelyébe, melynek nevéhez magyarországi Sz. Erzsébetnek és a német udvari poesis virágzásának emléke fűződött. A választó rejtette el ott. Mint Luthernek egy április 28-án Cranachhoz, a híres festőhöz írt leveléből kitünik, védője tudtával történt ez elrejtés. Jellemző vonás az, hogy sem a választó, sem Luther nem tudták az elrejtés helyét. A választó azért, hogy szükség esetén esküt tehessen reá, hogy nem tudja.

A választó azért fordult ezen eljáráshoz, mert a birodalom törvényei szerint nyiltan már nem nyujthatott volna oltalmat a reformátornak. A császár ugyanis kibocsátotta a birodalom nevében a rendeletet, mely birodalmi átok alá helyezte Luthert, mint az egyháztól elvágott tagot, minden barátjával s pártfogójával együtt. Az ő és barátjai irásai eltiltatnak. Minden új nyomtatás censura alá vetendő. Maga a pápai legatus Aleander szerkesztette ezen iratot, melyet május 8-án kelteztek, a mikor letelt Luther menedéke. Azonban csak május 25-én hirdették ki a rendeknek és kérték aláirásukat. Némelyek szerint azért késtek vele, mert meg akarták várni a rendek nagy részének eltávozását, míg csak a Rómához szítók maradtak vissza. Nincs is aláírva több mint 4 választó (köztük csak egy világi) és aránylag kevés fejedelem.

Így végződött ezen nevezetes országgyűlés Luther elitélésével. De a császár csakhamar háborúba indult Francziaország ellen és a reformátor, kiről hívei azt terjesztették, hogy áldozatául esett elleneinek, zavartalanul folytathatta művét. Ellenei előbb azt gyanították és remélték, hogy Csehországba menekült, ez által elveszettnek nyilvánítva ügyét. A pápai követ már lépéseket is tett Rómában, hogy írjanak e tárgyban a magyar királynak, ki egyúttal cseh király is volt.¹²¹

Wartburg vára.

Luther, annyi zavar és nyugtalanság okozója, eltünt most egy időre a küzdelem teréről és a régi állapot hívei azon hitnek adhatták át magukat, hogy véget ér az általa megindított mozgalom. A császárt háborúja foglalta el egészen és 1530-ig vissza sem jött Németországba. Testvérét, Ferdinándot, kinek átengedte az osztrák örökös tartományokat, a törökök részéről mindjobban közeledő veszély nyugtalanította. Nándorfehérvár, a keresztyénség előbástyája, nem sokára a wormsi országgyűlés eloszlása után török kézre jutott. (1521. aug. 29.) X. Leó meghalt az év végén, utódja távol Olaszországtól, majd a franczia-spanyol háború által elfoglalva. Másrészt a kitörő félben levő nemesi revolutiót is elvezette a franczia háború. Sickingen és csapatja a császár zsoldjába szegődött.

Németországban a császár távolléte idejére rendi kormány állott főnn, mely Norinbergában székelt. A császárt helytartója, Ferdinánd főherczeg képviselte és még két tanácsos; egy választónak is kellett mindig jelen lennie, azonfelül a választókat, egyházi és világi fejedelmeket és városokat szintén képviselte megfelelő számú tanácsos. Minden három hónap alatt új tagok léptek a régiek helyébe. Tényleg semmi hatalma sem volt a kormánynak. A császár minden fontosabb ügy elintézését magának tartotta fenn, a rendek pedig oly kevéssé hajoltak meg ezen központi uralkodás, mint az előbbiek előtt. Ferdinándnak, ki még németül sem tudott, alig volt tekintélye. Így a birodalmi átkot Luther és követői ellen nem hajtották végre, csak azon területeken, hol különben is ellene volt a hatóság a hitújításnak. Wittenbergában pedig épen ezen időszakot választották Luther barátai, hogy az ő eszméi szerint alakítsák át az egyházi szervezetet és az Isten tiszteletét.

Semmi sem bizonyítja, mennyire át volt hatva az egész keresztyénség az egyházi reform szükségétől, mint az, hogy az egyház feje, a tudós és szent életű VI. Adrián maga kivánta az egyházban elharapódzott bajok gyökeres orvoslását. Ő már mint löweni tanár erélyesen kikelt a papok dölyfe s az egyházi javak rossz felhasználása ellen. Később, mint láttuk, csak nehezen és felelőssége teljes tudatában vállalta el a pápaság nyűgét.¹²² De a mennyire át volt hatva az egyházi fegyelem helyreállításának szükségéről, oly szilárdul ragaszkodott az egyház tanaihoz, azon irányban, melyet különösen Sz. Domokos rendje fejtett ki. Azon irány lépett személyében a pápai trónra, mely az egész XV. században küzdött az egyház elvilágiasodása ellen, s a mely nem sokára végkép diadalra jutott a katholikus egyházban. Most először is a Nürnbergben összegyűlt diétára akart hatni.

A pápa nuntiusának adott utasításában páratlan nyiltsággal szólott az egyház annyiszor követelt reformjáról, fejben és tagokban, különösen a római udvar visszaéléseiről. Tudjuk, így szólt nevében legatusa a német rendek előtt, «hogy még a szent széknél is sok utálatos dolog történt néhány év óta, visszaélés az egyház ügyeiben, törvények áthágása és sok más gonosz és ferde tett. Igazán nem csuda, ha a betegség átszármazott a fejről a tagokra, a pápától a praelatusokra. Mindnyájan eltértünk az igazság útjától, kell, hogy tiszteljük Istent és megalázzuk magunkat előtte. A mennyiben minket illet a dolog, minden fáradságunkat arra fordítjuk, hogy megjavuljon előbb a római udvar, mely tán kiinduló pontja mindezen bajoknak, azután, mint előbb a betegség, innen fog átszármazni a gyógyulás is. Annál inkább kötelezve tartjuk magunkat komoly eljárásra, mert az egész világ sovárog reform után. Sohasem vágyódtunk a pápai méltóság után és csak azért vállaltuk el a főpásztori hivatalt, hogy a szentegyháznak, Isten menyasszonyának vissszaadjuk előbbi szépségét, hogy oltalmazzuk az elnyomottakat, hogy tudós és erényes férfiakat emeljünk fel, egyáltalában, hogy mindazt tegyük, mi jó pásztorhoz és Sz. Péter utódjához illik». Inti a rendeket, hogy az egyházi szervezet felbomlását a világi rend felbomlása fogja követni és az egésznek csak a török látja hasznát. Luther ellen végre kell hajtani az itéletet, de az egyház bajainak orvoslására kész Németországban egyetemes zsinatot tartani.¹²³

Ezen komoly és mély nyilatkozatban a vallásos irány a katholicismusban szakit a renaissancenak világi érdekekbe sülyedt pápaságával.

Ha Adrián pápa életben marad, ezen az alapon az egész egyház egysége meg lett volna menthető, Luther tanainak feláldozása árán. De a rendek, kik között sok volt a Lutherhez hajló,¹²⁴ azt válaszolták a legatus előterjesztésére, hogy Luther ellen épen azért nem hajtották végre az itéletet, mert annyi panasz volt a pápai székre. Jó, ha a pápa reformálja udvarát, de törölje el az annatákat is és egy év alatt hirdessen szabad zsinatot. Panaszaikat a pápa ellen 80 czikkben állították össze – ez volt feleletük. Adriánt pedig az a kegyetlen sors érte, hogy magára vonta környezetének gyülöletét és fellépése által még csak erősítette a pápai széket ostromlóknak bátorságát. Nemsokára elhúnyt és a rómaiak, kik barbárnak nézték, mert a művészet nem érdekelte, orvosát a haza felszabadítójának nevezték.

Bibliafordítás. Luther a forradalom ellen.

Luther követői, midőn Wittenbergában berendezték az új isteni tiszteletet, nagyon is gyökeresen szakítottak a régi egyházi rendszabályokkal. Carlstadt tanár vezetése alatt eltörölték a szerzetességet, kötelezővé akarták tenni a papok nősülését s a misét és az urvacsorát egészen átváltoztatták. Minthogy azonban elismert tekintély nem vala köztük és a választó egészen távol tartá magát, a város nagy zavaroknak lőn szinhelye.

Ez alatt Luther békén ült a Wartburgban. Kezdetben egészen elzárva a világtól, majd gyakran kilovagolva mint György vitéz, egyszer álruhában el is ment Wittenbergába. Magányában ismét átérezte a klastrom kisértéseit, beteg volt testben és lélekben, a gonosz szellem üldözte. Leveleiben teljes képét birjuk lelki állapotának. Érezte, hogy minő felelősséget vont magára az által, hogy minden világi s egyházi rendet meg akar változtatni. «Sokszor remegett szivem és szememre vetette: te vagy-e az egyedüli okos? Téved-e a többi mind és tévedett-e annyi időn át? Hátha tévedsz és annyi embert rántasz magaddal kárhozatba?» De Krisztus megvigasztalta szavával. Egész erejével most egy nagy munkára vetette magát: a biblia fordítására. Minthogy ez az igazság egyedüli kútfeje, hozzáférhetővé kell tennie mindenki előtt.¹²⁵ Volt már előtte is számos fordítása a szentírásnak német nyelvre, de általános elterjedésnek nem örvendettek. Ő oly nyelvre igyekezett átteni a szent könyveket, melyet lehetőleg megért mindenki. Nem is tekintve e nagy mű egykori történeti jelentőségét, csak mint nyelvi emléket nézve, úgy tekintik, mint a német prózai irodalom és nyelv alapvetését. A mellett a szentirás magyarázata foglalkoztatta. Szónoklatai gyűjteményét akkor adta nyomtatásba. Végre az irodalmi harczot sem hagyta abban, a pápa hívei és a régi egyházi rend és tan ellen. Ezenkori iratai, mit magánya és beteg kedélyállapota magyaráz, a legszenvedélyesebb és legharagosabb nyelvűek. A pápáról és a régi egyházról nem szól másként, mint a legválogatottabb szidalmakkal.¹²⁶ Nem egészen egy évig tartott ezen wartburgi tartózkodás. A választónak és barátjainak intése ellenére, 1522 márczius 6-án ismét Wittenbergában termett, hova a Carlstadt által előidézett zavar hívta.

Luther mint György úr.
Cranach Lukács fametszetének hasonmása.

A nagy forduló ponthoz értünk Luther életében. Mióta 1517- ben a bűnbocsánattal való kereskedést megtámadta, lépésről-lépésre mindinkább eltávozott az egyház tanaitól. Előbb csak a visszaélést támadta meg, majd a tant is, végre az egész szervezetet. Tekintélyt nem ismert el, csak a szentírást. De minthogy tekintélyen és legnagyobbrészt épen az egyház tekintélyén alapult az egész társadalmi rend, minden intézmény, a melyet az emberi műveltség létrehozott, a legnagyobb veszélynek vala kitéve. A vagyonközösségnek, a házasság megszüntetésének, a teljes anarchiának eszmei kerültek fanatikus tanítók által felszinre, mindenki hivatottnak érezte magát a maga módja szerint magyarázni a szentírást. Sőt olyanokban sem volt hiány, «kik magát a szentírást is koholmánynak tartották». Luther fellépése jelt adott a társadalom minden felbontó elemének, hogy érvényesülésre törekedjék az általános zürzavarban. De Luther abban különbözik a forradalmárok nagy részétől, hogy hatalmas kézzel meg is tudta fékezni az általa kiszabadított pusztító elemeket. Ezentúl kétoldalú működése. Egyrészt még a régi buzgósággal s szenvedélylyel fordítja erejét a katholikus egyház ellen. Másrészt époly hévvel kel ki azok ellen, kik a reformatiót az egyházban és társadalomban tovább akarták vinni, mint ő. Ezen kettős küzdelem várt reá, midőn Wittenbergába visszatért.

Most véglegesen megállapíttatott az isteni tisztelet új módja, a fejedelem beavatkozása nélkül. A misét németül tartották és csak azon esetben, ha jelentkezett communicans. A magánmisét eltörölték, az egész isteni tiszteletet német nyelven tartották, csak a latin egyházi énekeknek hagyták meg egy részét. Midőn a Wittenbergában tanuló magyarok arra kérték Luthert, hogy nekik az urvacsoráját külön, latinul szolgáltassák, mert nem értenek németül, Luther ezt megtagadta. Tudják, hogyan rendelte azt Krisztus, maradjanak meg az egyház rendjénél. Ha nem értik is a szavakat, tudják, Krisztus rendelése igaz és hogy azt a wittenbergai templomban nyilvánosan adják az ő szava szerint, tehát ne váljanak el az egyháztól.¹²⁷ Az urvacsoráját, mint a huszitáknál, két szin alatt osztották.¹²⁸ Már nem a mise és az isteni tisztelet, hanem a szónoklat lett a templomi szolgálat fő része.

Luther Uj-testamentom forditásának czimlapja hasonmásban. 1522.

Luther műveinek hatása s az általános forrongás befolyása alatt megbomlott a régi rend a klastromokban. Minthogy az új tan csak a hitet ismerte el igazolónak, a jó cselekedetet nem, a fogadalmakat nem tartották már kötelezőnek, barátok és apáczák siettek kilépni a világi életbe. Először a Sz. Ágoston rendiek határozták ezt el Wittenbergában 1521 végén tartott zsinatban, a hol az ifjabbak leszavazták az öregeket. Már 1521 elején megnősült egy világi pap, nem sokkal később Carlstadt is. Ellenei természetesen szemére vetették Luthernek ezen csábítást a szabadabb életre, ezen feloldást a törvény alól. Ő több műben foglalkozott a papok házasságának kérdésével, melyekben teljesen elismeri a nőtlen élet nagy érdemeit, csakhogy nem tartja természetes állapotnak és csak a tökéletesek részére elérhetőnek, kik csekély számmal vannak.

Minthogy most más tekintély a szentírás magyarázásában, az egyházi élet berendezésében Luther követőire nézve nem létezett, az ő személyisége határozott. A maga meggyőződését, a maga felfogását tartá egyedül helyesnek, lelkiismeretére hivatkozott, s így, miután a többi újító épen úgy járhatott és járt is el, s ezáltal a legnagyobb zavar állott volna be, alig maradt más eszköz, mint az, hogy a maga felfogását és tanát fogadtassa el mindenki által, akár rábeszélés, akár erőszak által. Pedig az ő nézetei is fejlődésben voltak még, s a hittan legfontosabb kérdéseire nézve még nem jutott megállapodásra. Még 1522-ben is hitt a purgatoriumban. Magánéletében még soká megtartotta a klastromi rendet, a nősülést javasolta ugyan másoknak, különösen világi papoknak, de ő maga csak 1525-ben lépett házasságra egy sziléziai volt apáczával, Bora Katalinnal. A fő az, hogy középútat tartott a reformban és biztosítani tudta a maga részére a világi hatalom részvétét. Mert, míg az egyházi törvényt oly élesen megtámadta, a világi hatóság tiszteletét követelte, mint a mely az evangelium szerint Istentől van. Általában azt az elvet követte, hogy a szentírás rendeletei csak a hitre, a belső életre vonatkoznak, a külső életet, a hogy ő nevezi, a világi törvény szabályozza. Bízva a világi hatalom támogatásában, csakhamar üldöző lett az üldözöttből, és míg ő a legszenvedélyesebb kifakadásokkal kelt ki Carlstadt ellen, kivitte, hogy azt eltiltották a szónoklástól, s írásainak kiadását megakadályozták.¹²⁹

Mindezen tanok és intézkedések védelmére több művet irt, melyekben kifejti, hogy a keresztyén községeknek jogában áll a tan tisztasága fölött őrködni, s azt lelkiismeretük szerint szervezni. Ettől a világi hatóságoknak nem szabad őket elriasztani. De ki kell emelnünk, hogy a községek ezen jogát csak a maga tana javára fogadta el. Még Szászországban is igen nagy volt a ragaszkodás a régi hithez és formáihoz. Luther és társai, különösen Melanchthon, nem győznek eléggé panaszkodni.¹³⁰ Valóban egész térítésre volt szükség, ha az új hitet általánosabb elterjedésűvé, országos vallássá kivánták tenni.

Ha a német hitújítás történetét világhistóriai szempontból tekintjük, azt látjuk, hogy Németországnak nem azon részeiben jő létre és alakul meg a reformatio, melyek a legműveltebbek voltak, hanem épen azokban, melyekben újabb volt a műveltség. Azon nagy szellemi mozgalmak, melyek a középkornak megadják sajátos jellemét: a keresztes hadjáratok, a nagy szerzetes rendek alakulása s terjeszkedése, az egyetemek, teljes erőben hatottak a déli és nyugati Németországban, de az északit, a síkságot, a szászok által lakott földet aránylag csak felületesen érintették. A Luther által megindított mozgalom volt úgyszólva az első vallásos meggyőződés, mely mélyen behatott itt a nép kedélyébe, átalakítva annak egész életét.

Ezen mozgalom főirányát természetesen megindítójától vette mindig. Luther hatalmas személyisége, a míg élt, rásütötte bélyegét a reformatio egész művére. De neki mégis csak a dogmatikus kérdések feküdtek leginkább szívén, szenvedélyessége s minduntalan kitörő indulata, mint maga is bevallá, inkább a rombolásra tevék alkalmassá, mint az alkotásra. Mint a pápaság dogmatikus ellensége és mint a köznép szenvedélyeinek felizgatója, alig lett volna más, mint Huss utódja. De Huss óta rendkívüli haladást tett az emberi szellem. A renaissance rendkívül kibővítette a tudomány határait. Hatalom lőn ismét az ismeret. Eleinte úgy látszott, mintha Luther fellépése ép oly végzetessé válnék a tudományra és iskolázásra, mint a többi nagy intézményre nézve. Az akkori humanisták mind keservesen panaszkodnak az egyetemek hanyatlása miatt. Kivéve Wittenbergát, hova mindenünnen csődültek a deákok, mindenütt rendkívül megfogyott a tanulók száma. Bécsben p. o., melynek egyetemét Miksa császár korában 7000-en látogatták, most be kellett zárni a jogi facultást hallgatók hiánya miatt. Bizonyára nagy része volt ebben az általános forrongásnak, mely elvonta az embereket a tanulástól, de az is kétségtelen, hogy az új tan a jó cselekedettel együtt a tudománynak is megtámadta érdemeit. Maga Luther egy 1521-ben írt művében az ördög műveinek mondta a főiskolákat, melyek megérdemlenék, hogy porrá törjék őket, Aristotelest pedig, a középkori tudomány atyját és főoszlopát, pogánynak nevezé, kiben nincs tudomány, csak csupa sötétség.¹³¹ A humanisták nagy tekintélyű mestere, Erasmus nyiltan fellépett most Luther ellen, miután előbb még egy püspökséget is elutasított, melylyel megkinálták, ha Luther ellen ír. Az agg tudóst különösen az bántotta, hogy a hitújítás által keletkezett vihar nemcsak az egyházat zavarja, hanem a tudományos működést is.¹³² A reformatio azonban csakhamar kibékült, sőt szoros kapcsolatba lépett a humanismussal, a tudománynyal. Ez mindenek fölött Melanchton Fülöp érdeme. Maga Luther úgy fejezte ki viszonyukat, hogy «az ő hivatása keményen munkálni és irtani tuskót, bokrot. Fülöp pedig szép csendesen jár el, vet és arat, miután Isten bő adományt adott neki».

Melanchton (eredeti nevén Schwarzerd, mit akkori humanista szokás szerint görögre fordított) Brettenben született, a mostani Baden nagyherczegségben. 1497-ben. Unokaöcscse volt Reuchlinnak, kinek igen nagy befolyása vala nevelésére. Oly kitünő hírre tett szert, hogy már 1518-ban tanárnak hívták meg Wittenbergába. Csak huszonegy éves volt akkor, s még nagyon gyermekes külsejű, de tudománya még Erasmusnak is felkeltette bámulatát. Az ő iránya már akkor találkozott Lutheréval. A scholastikus tudományt romlottnak tekinté, a nyelvek tanulmányát ajánlotta, mint a mely a szentíráshoz s Krisztushoz vezet. Első évben Homérról és egyúttal Sz. Pál leveleiről tartott előadást. Látszik a görög tanulmány feléledésének rendkívüli hatása. Minthogy most az evangeliumokat és az apostolok iratait eredeti nyelven olvashatták, új korszak nyilt meg a szentírás magyarázatában. Az által, hogy Melanchtont rendkívüli philologiai tudománya képesítette a szent írások szellemének behatolásába, kiváló szolgálatokat tett a sokkal kevésbbé tudós Luthernek és a reformatio egész ügyének.

Melanchtonnak Lutherhez csatlakozása nagyon emelte az utóbbinak tekintélyét az akkori tudós világ előtt. Még fontosabb volt, hogy Melanchton személyes tulajdonságai: szelidsége és engedékenysége nagyon elütöttek Luther nyers és féktelen természetétől. Azok, kik Luther fellépését nagy érdeklődéssel kisérték, de később szenvedélyessége miatt elpártoltak tőle, – hozzájok tartozott a humanisták legnagyobb része – Melanchtontól várták idősebb barátja mérséklését.

Melanchton.
Dürer rézmetszetének hasonmása.

Luther vezetése alatt Melanchton mind jobban belemélyedett a theologiába. Már 1519 óta összeállította a «theologiai helyeket» (loci theologici), az evangelikus hittan első rendszeres összeállítását. Ugyanazon évben, midőn theologiai baccalaureus lett – a legalsó egyetemi rang – egy thesise a divatos vitatkozásnál arról szól, hogy a transsubstantiationak – azon tannak, hogy az úr vacsorájában a bor és kenyér úgy válik Krisztus testévé, hogy elveszti előbbi lényeges sajátságait – tagadása még nem eretnekség. Luther maga még merésznek tartá akkor e tant, bár igaznak. Melanchtonról pedig azt írta, hogy többet fog tenni, mint sok Márton (Luther), mint a sátánnak és a scholastikai theologiának leghatalmasabb ellensége. Teljes őszinteséggel kimondta azt is, hogy «ez a kis görög még a theologiában is felülmul».¹³³

A wittenbergai forrongások alkalmával Melanchton, kiben hiányzott Luther szigorú határozottsága, nagyon is sokat engedett Carlstadtnak s a felforgató mozgalom többi vezérének.¹³⁴ Még azokat sem utasította el egészen, kik a gyermekek keresztelését el kivánták törölni.¹³⁵

A mint azonban Luther visszatért, egészen helyreállott az egyetértés, s a két férfiú most vállvetve igyekezett egy új egyházi és iskolai szervezetnek létrehozásán.

Uj egyházi és iskolai szervezet.

Ha már magának a tannak létrejöttére és alakulására is hatással voltak a kor és a társadalom, melyből eredtek, még inkább meg kellett e hatásnak látszani akkor, midőn az új tanoknak megfelelő egyházi organisatióról volt szó. A küzdelemben az egyéniség, a szenvedély döntött: itt, midőn tartósságról, a nép lelkének neveléséről van szó, a régi rendet egészen megdönteni nem lehetett, ha csak koczkára nem akarták tenni magát a hitet. Főelvül körülbelől az szolgált, hogy megmaradt minden, a mi nem ellenkezett egyenesen Luther tanaival. Ez értelemben valóban csak reformatióról lehet szó, nem forradalomról.

Hozzájárult ehhez az is, hogy a túlzók mozgalmainak leverése után mindenütt a világi hatóságok, épen a fejedelmek hozzájárulásával ment végbe az új tanoknak megfelelő intézmények behozatala. Ez az összeköttetése a világi, törvényes uralomnak egyik főjellemvonása nem csak a német reformatiónak, hanem mindazon országok hitújításának, hol Luther tanítása meggyökerezett, különösen a skandináv országoknak.

Luther.
Cranach Lukács miniatürje. A berlini királyi metszetgyűjteményben.

A történetírónak szabad itt egy más reflexiót is kifejezni. Épen ezen országok azok, hol legtovább tartotta magát a pogányság, hol a lakosság gyér volta, a forgalomnak csekélysége, a szegénység és műveletlenség miatt a köznép nem haladhatott annyira vallásos tekintetben, mint a román országokban, vagy mint Németországnak régibb kulturával biró rajna- és dunavidéki tartományaiban. Valóban itt csak Luther tana volt az, mely teljesen áthatotta, már egyszerűsége miatt is, a nép lelkét, mely valóban belévitte azt a vallásos életbe. Ily értelemben itt bizonyos tekintetben, ha nem is a keresztyén hitnek terjesztéséről, de legalább megszilárdulásáról lehet szólni.

Az első legfontosabb kérdés az volt, a hierarchia megszünésével, a papi szentség eltörlésével, kiktől függjön az egyházi hivatal betöltése?

Luther még 1523-ban is azon véleményben volt, hogy a püspöki szervezetre nincs semmi szükség és hogy a községek maguk válaszszák egyházaik előljáróit. Ezt a tanácsot adta a hozzá forduló huszita cseheknek.

Azután az előkelők kezökkel szenteljék fel a megválasztottat, a lelkészek pedig válaszszanak egy főnököt, ki felügyeljen reájok, mint Sz. Péter a keresztyének első községeire.¹³⁶ De csakhamar látva a nép bárdolatlanságát, egészen eltért e gondolattól. A parasztok közt nem látta biztosítottnak a tőlök függő pap sorsát. De különben sem felelt volna meg ezen szervezet a tényleges viszonyoknak.

Nem a községeknek köszönhette Luther tana fennállását, azok, mint láttuk, nagyrészt ellene voltak, hanem első sorban és majdnem kizárólag a fejedelmi hatalomnak. Ez nyújtott védelmet a császári parancs végrehajtása, ez az egyházi fejedelmek üldözése ellen. Ez védte meg az új szervezet zsengéit, a túlzók és zavargók ellen. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a fejedelmeknek jutott a legnagyobb rész az új hit kormányzásában. Az az egész óriási befolyás, melyet azelőtt a római egyház gyakorolt javadalmai, törvénykezése és nevelési rendszere által, most java részben a fejedelmeké lett. Mérhetetlenül emelkedett az által az egyes területeken, a fejedelmekben központosuló állami hatalom.

Melanchton már 1521 végén, a zavargások alkalmával, Bölcs Fridriket nevezte az egyház egyedüli védőjének, kinek tehát joga van egyháziakban is intézkedni. Luther nem ismerte el ugyan a világi hatóság befolyását a hit ügyeire, de a vallás érdekében felszólítja a fejedelmeket, hogy vegyék magok kezeibe az ügyet. Még az 1523. országgyűlés azon végzését is fel lehet hozni e hatalom érvényesítése mellett, mely az egyes fejedelmek belátásától teszi függővé, menynyiben akarják végrehajtani a wormsi edictumot vagy nem.

Szászországban, melynek berendezése szolgált a többinek mintául, a választó nevezett ki felügyelőket (visitatorokat) a községek állapotának megvizsgálására. A lelkészek útbaigazítására utasítást szerkesztett Melanchton. Ebben már nem a pápaság elleni harcz a fő, hanem az új tan megerősítése. Ezen utasítás igen conservativ, lehetőleg a régihez ragaszkodó. Nem tiltja el a latin misét, még az egy színben való urvacsorát (a régi módon) is megengedi azoknak, kiknek lelkiismerete követeli. A fülbe-gyónást eltörli ugyan, de jónak tartja a bűnök meggyónását és tanács kérését. Nem törölték el a szentek ünnepeit, csakhogy nem engedték, hogy többé segítségért forduljanak hozzájok. A főczél az volt, hogy mindenki a maga módja szerint belsejében, lelkében tisztelje az Istent, ne csak külső formákban. Mindenki ez által közelebbi viszonyba lépett a valláshoz, az egész nép oktatása és vallásos nevelése volt az egyház berendezésének legfőbb czélja.

Iskola-szoba a XVI. században.
Burgkmair (1472–1559) fametszete a «Bildern zu Schimpf und Ernst»-ből.

Az új egyházaknak fentartásáról is kellett gondoskodni. A reformatio megindulása óta minden világi hatalom kinyujtá kezét a régi egyház javai után, de azon országokban is eltörölt az állami hatalom sok klastromot, hol különben ragaszkodtak a katholicismushoz. Amint a klastromok felbomoltak, a szomszéd világi urak igyekeztek lefoglalni birtokaikat.

Luther azt követelte, hogy ezen alapítványok maradjanak meg eredeti rendeltetésöknél, első sorban fordítsák a lelkészek állásának javítására, azután a szegények segítségére s más országos szükségekre. Az alsó papság, mely megnősült, minden püspöki hatalom alól kivétetett, s a kebléből a fejedelem által kijelölt superintendensek igazgatták.

Legnagyobb befolyása pedig az egészre az egyetemnek volt. «A házas-papok rendje a tudósoknak és állami hivatalnokoknak lőn nevelő iskolája, a művelt középosztály magva; azon gondos nevelésnek, melyet a falusi élet nyugalma lehetővé tesz és melyre az egyházi méltóság különösen felhí, köszönhető, hogy igen kitünő férfiak léptek elő ezen körből».¹³⁷ A népesség emelkedésére sem volt hatás nélkül a papi házasság megszünése.

Minthogy a reformatio nem hivatkozhatott semmi magasabb felhatalmazáson alapuló tekintélyre, annál nagyobb súlyt kellett vezetőinek arra helyezni, hogy tanaik általános meggyőződéssé váljanak. Ezen czélnak szolgált a bibliafordítás s Luther és hívei szónoklatainak és vitairatainak terjesztése a sajtó által oly terjedelemben és mennyiségben, minőnek addig mű nem örvendett.¹³⁸ Itt tűnik ki a könyvnyomtatás feltalálásának nagy befolyása. De különösen nagyfontosságú volt az ifjuság nevelése. Erre irányozta most Luther kiváló gondját.

Elsősorban a vallásos nevelés érdekelte ugyan, de azért az egész iskolai életre kihatott a reformatio. Luther maga már egyik első művében (a nemességhez) az ifuság elhanyagolását mondja az általános nyomor fő okának. Azóta épen a reformatio folytán, igen nagy veszély fenyegette az ifjuság tudományos művelését. A klastromok, melyek a középkori tudomány honát képezték, elpusztultak, nélkülök hogyan fog az fennállhatni? Luther szerint: a nagy tömeg látja, hogy gyermekeit nem helyezheti már el klastromba és alapítványba és már senki sem taníttatja fiát.

A wittenbergai zavarok lecsendesítése után, ott megint helyreállott az iskola. Mindenütt, hol hallgattak a reformator szavára, az iskolák mellett emelte fel azt, kijelentve, hogy semmi sem fenyegetné annyira az evangeliumot, mint a nevelés elhanyagolása,

Egy külön felszólítást is adott ki: a német városok polgármestereihez és tanácsosaihoz, melyet Melanchton latinra fordított. Azon kezdi, hogy mennyit költenek háborúra, mennyit adtak előbb misére és búcsúra, s mily keveset a gyermekek nevelésére, mi százszor annyit ér. Pedig soha sem volt annyi tudós ember, kitől érdemes lett volna tanulni, mint most. Igen nagy bűn Isten ezen parancsának elhanyagolása. Ez pedig a hatóságok dolga, mert a szülők nem mind alkalmasak s képesek reá. A hatóság feladata a város javát munkálni, az pedig nem csak kincsben, bástyákban és házakban áll, hanem mindenek felett tudós, okos, becsületes polgárokban.

A tudományos nevelés először is az egyháznak és evangeliumnak válik javára. A régi nyelvek tanulmánya fontos, «ők a szellem kardjának, a szentirásnak hüvelye, és azért tiszta most az evangelium, mert tisztán értik a nyelveket.» «Isten akarata, hogy a törököknek adta Görögországot, hogy az elszéledő görögök elterjeszszék nyelvök ismeretét.» Csak a régi nyelveken értő pap magyarázhatja kellően a bibliát és védheti meg a tant az ellenségek ellen.

De a világi életnek is szüksége van a tudományra; a kormánynak és közigazgatásnak. Házat sem lehet a nélkül vezetni, gyermekeket sem nevelni, ezért kell gondot fordítani a nők művelésére is. Különösen nagy szüksége van pedig nevelésre a németeknek, kiket a többiek eddig megvetettek.

Itt is elsősorban a classikus nyelveket ajánlja, nem csak haszonért, hanem mert szépek. Továbbá a történet, mathematika, zene és más szépművészetek legyenek a nevelés tárgyai. A görögök és rómaiak szolgáljanak ebben például. Panaszkodik, hogy maga nem olvasott több historiát és költeményt, de örvend, hogy a gyermekeket már nem faggatják úgy üres dolgokkal, mint az ő korában. Nagyfontosságúnak tartja könyvtárak állítását, de válogatott művekből.

Luther nagy kátéja első kiadásának czímlapja hasonmásban. Wittenberg 1529.
A Klemm-féle gyüjteményből.

Luther ezen felszólalásának volt is nemsokára hatása. Mihelyt csak némileg helyreállott a városokban a rend, az egyház szervezetével együtt az iskolákra is gondot fordítottak. Magdeburgban Cruciger rendezte be az új iskolát. Melanchton tanácsával állította föl Norimberga városa új gymnasiumát. Luther maga is útra kelt, az első intézkedések szemmel tartására, midőn szülővárosa, Eisleben, rendezte be iskoláját.

Ez első nagy veszély tehát elmúlt. Kitünt, hogy az új irány, midőn hittani tekintetben eltér a római egyháztól, nem veti el egyúttal annak százados műveltségét. Sőt mondhatni, hogy most még nagyobb súlyt helyeztek a világiak tudományos képzésére, továbbá a renaissance tudományos eredményeinek átültetésére. Mai napig kiválóan a protestáns országok és intézetek foglalkoznak a görög nyelvvel.

Egy lap hasonmása Luther nagy kátéjának első kiadásából. Wittenberg 1529.

Szászországon kívül keresztül vitték a reformatiót Magdeburgban, hol a káptalant a város elhagyására kényszerítették, továbbá Norimbergában, az országos kormány székhelyén. A pápa követelte, hogy több szónokot fogjanak el és küldjenek Rómába, de a város elhatározta erőszakos kiszabadításukat. Itt a reformatio alkalmával sok garázdaság történt; az apáczákat, kik klastromuk rendjéhez ragaszkodtak, durva erőszakkal is kényszerítették a világi életbe visszatérésre.¹³⁹ A pápától annyira elidegenedett a nép, hogy legatusát, Campeggio bibornokot, midőn Ágostában 1524-ben szokás szerint áldani akarta a népet, kigúnyolták és a kormány felkérte őt, hogy ezt Norimbergában ne tegye. A legatus a wormsi edictum végrehajtását követelte, de csak azt érte el, hogy új országgyűlést hívtak össze Speierbe és sürgették az egyetemes zsinatot. A császár rendeletet bocsátott ki, mely szerint a fejedelmek a wormsi határozatot foganatosítsák, «a mennyire tehetik». Luther könyveit pedig vizsgálják meg. Ez az ellenmondás nagyon sértette Luthert, ki a császár ellen így írt: A török tízszer jámborabb és okosabb, mint fejedelmeink. Mit tehetnek ily bolondok a török ellen, kik Istent kisértik és gyalázzák. Egy ilyen halandó, szegény tetem, a császár, ki egy perczig sem biztos életéről, a keresztyén hit fővédőjének nevezi magát. – Így az angol király is dicsekszik, hogy a keresztyén egyház és hit védője, sőt a magyarok is azzal dicsekesznek és azt éneklik a litániában; Ut nos defensores tuos exaudire digneris: hallgass meg minket oltalmazóidat. – Ezt panaszolom minden jámbor keresztyénnek, hogy könyörüljenek velem ily dühös, ostoba, esztelen, őrjöngő, őrült bolondokon. – Ez egyúttal fogalmat ad Luther kifejezéseinek erejéről. Még sokkal erősebben írt ugyanazon időben VIII. Henrik angol király ellen, ki műveit irodalmilag megtámadta.

Luther még a választó ellen is kikelt, midőn az a régi isteni tisztelet némi részeit fenn akarta tartani. Wittenbergában még olvasták a misét és hivatkoztak a választó parancsára, erre a reformator kijelenté, hogy ezen esetben nem kell törődni a fejedelem parancsával. A fejedelem világi uralkodó, a kard az ő hivatása, nem az egyház. Midőn még sem szűnt meg a miseolvasás a klastrom templomában, tettlegességre került a dolog és Luther maga izgatta a népet a káptalanbeliek ellen.¹⁴⁰

Ily viszonyok közt nem csoda, ha mindenütt, a hol még fennállott a régi egyház hatalma, üldözték Luther híveit. Belgiumban, Bajorországban, Bécsben egyaránt égették az eretnekeket. Magyarországon, hol, mint látni fogjuk, igen gyorsan terjedt el az új hit, az 1523. és 25-iki országgyűlések röviden azt végezték: a lutheranusokat meg kell égetni.

A nagy parasztháború és az anabaptisták.

A császár távolléte az országból és a nagy franczia háború, mely egészen lekötötte erejét, nem csak a Luther tanaival járó mozgalomnak engedett szabadságot, hanem a társadalmi állapotok felforgatására czélzó mozgalmaknak is. A parasztlázadást nem Luther okozta, megvolt az már a lelkekben sokkal a reformatio fellépése előtt, de kitörését kétségtelenül elősegítette, hogy a régi tekintélyek közt a legerősebb, az egyház, már nem számíthatott engedelmességre.

Német városi élet 1550. körül.
Beham fametszete. Elől jobbra egy orgonajátékos, egy nő a fuvókat igazgatja; balra egy kereskedő számológépénél ül, egy irnok könyve mellett. E mellett egy fafaragó, a mint egy szobron dolgozik. Azon túl festő műterem, benne munkánál a festő s festékkeverő tudósok, egy orvos és két csillagász. Túl rajtok egy utczába látni, melyben sok a bolt; az első egy ötvösé. – A kép fölött Mercurius jegye.

Német mezei élet 1550. körül.
Beham (1500–1550.) fametszete. Az előtér balsarkában egy hentes disznókat öl, jobbra egy kolostor kapujában szerzetesek, a mint a szegényeknek ételt osztogatnak. E mögött börtön, ennek falánál kalodába zárva egy ember, kihez egy tekintélyes alak, úgy látszik a biró, been kút, melyből ló húzza a vizet. E mögött a mező egy szántóval, hátrább csűr, a melyben csépelnek. Leghátul bitó és kerék. Baloldalt timárok bőröket áztatnak, mögöttük egy asszony kosarat fon, egy férfi fát vág. – A kép fölött Saturnus jegye.

Még kevesebb tekintélye volt a birodalmi kormánynak, mely a császár távollétében vezette az ügyeket. Ott csakhamar erős összeütközésre került a dolog a fejedelmek és a városok közt. A fejedelmek a városokat épen nem tekintették a birodalom egyenlő rangú tagjainak, ellenben adózás dolgában első sorban reájuk gondoltak. A birodalmi kormány és törvényszék költségét, évi 100.000 koronát is birodalmi vám által akarták fedezni. E vámmal egyúttal meg akarták szüntetni a nagy kereskedő társaságok monopoliumait és zsarolásait. Akár csak napjainkban, a feudalis úr és a paraszt egyaránt a pénzgazdaságot és annak képviselőit tette felelősekké a drágaságért, a munkabér csökkenéseért, sőt a közromlottságért is. Hutten a kereskedőket nagyobb zsiványoknak mondta, mint a lovagokat, Luther pedig úgy tartotta, hogy méltók egymáshoz. Bizonyos. hogy a nagy tőkének kevés kézben való egyesítése már akkor is nagy hatalmat adott és hogy e hatalommal az akkori bankárok is lehetőleg éltek és visszaéltek. Oly nagy volt ellenök a közgyűlölet, hogy V. Károlynak választási feltételei közt megvolt az is, hogy nem tűri meg a kereskedőtársaságokat. A baj csak az volt, hogy a fejedelmek és lovagok az ezen osztály iránti gyűlöletet átvitték az egész városi elemre, melyet minden módon szerettek volna, épen mert gazdag volt, elnyomni és kifosztani. A városok a császárhoz fordultak, ki nem hagyhatta el egyedüli megbízható hiveit a birodalomban. A birodalmi vám dugába dőlt. de a fejedelmek és városok közti gyűlölet, bár nagyobb összeütközésben nem tört ki, tovább is fenmaradt.

A fejedelmek várhattak; a lovagok nem. Bármennyire idealizálják is szabadságszeretetöket, azt a nagy szolgálatot, melyet a humanismus és a reformatio bajnokainak tettek: az az egy kétségtelen, hogy főfoglalkozásuk az utonállás, a rablás volt. Hogy ez a foglalkozás egészen áthatotta lelköket, azon nincs mit csodálkoznunk: szinte vetekednek durvaságban, kegyetlenségben és a nemes asszonyok alig maradtak el ebben uraik mögött. Még a legkülönb lovagról, Huttenról is bizonyos, hogy a strassburgiakat kirabolta és valószínü, hogy két fogoly barátnak levágta a fülét. A nyughatatlanság 1522 nyarán rábirta Sickingent, hogy nagy sereggel megtámadja a trieri választót. Ebben valószínűleg nagyobb része volt a papi birtokra való áhítozásának, mint az evangeliumtól való felbuzdulásának. De a választó derekasan védekezett, szövetségesei, különösen a hassiai Fülöp, Sickingen régi ellensége, csakhamar segítségére jöttek, s a támadónak védelemre kellett szorítkoznia. A fejedelemnek sorban elfoglalták várait. Landstuhl bevételénél őt magát is halálos golyó érte (1523. április). A rablólovagság politikai szerepe ezzel be volt fejezve. A középkor ezen maradványával fejedelmek és városok vállvetve végeztek. Katholikusok és Luther hivei közt ebben meg volt az egyetértés. A nagy német zsoldos vezér nem a közügy érdekében, mint egy nagy nemzeti mozgalom bajnoka veszett el, hanem mint a saját nagyravágyásának áldozata. A németek csak azért fogadták nemzeti hősüknek, mert jobb abban az időben nem volt.

Sickingen hiába áhítozott Ziska babérjaira. De csakhamar oly mozgalom keletkezett, részben épen a huszita tanok hatása alatt, mely lényegében megujította a taborita mozgalmakat.

Luther erőteljes fellépése a túlzók és felforgatók ellen ezeket és tanaikat kiszorította a nagyobb fejedelemségekből és városokból. De a parasztság közt, különösen déli Németországban, hol különben is nagyon elő voltak készítve a kedélyek a forradalomra, annál gyorsabban terjedtek a vallási és társadalmi teljes felbomlást hirdető elvek. Különösen az anabaptisták közt váltak uralkodókká nem csak a demokratikus, hanem egyenesen commnnista elméletek. Az Isten országánál, az evangélium diadalába vetett bizalomnál nem kevésbbé hatott a durva képzeletekre az astrologusok röpiratai által terjesztett hit, hogy most a szegény embernek tűnt fel a csillaga.

Mialatt a vallásért, az államért küzdöttek az uralkodó osztályok, egyszerre észre kellett venniök, hogy megingott az a talaj, melyen az egész eddigi társadalmi és gazdasági cultura nyugodott.

Nyomorúság kora volt ez, melyet a polgárháború és az anarchia még elviselhetetlenebbé tett. A paraszt el volt adósodva, a robot és úrbér, különösen déli Németországban, hol a birtok már akkor nagyon fel volt aprózva, egyre súlyosabban nehezedett vállaira. Eddig az engedelmességet hirdető vallás vigasza tette csak türhetővé az igát, most maga az ige, a szentirás helyezte kilátásba a felszabadulást. A középkori nagy néposztályok mozgalmai nem képzelhetők el vallásos rúgók nélkül. Magyarországon is keresztes háborúból fejlődött Dózsa György lázadása. Itt pedig, ha nem is Luther tanainak, de bizonyára az evangelium hirdetésének nagy része volt abban, hogy a szegény néposztályban egyre mélyebb gyökeret ver az a meggyőződés, hogy sorsán változtatni kell. Az egészen a parasztokhoz csatlakozó Carlstadtnak, Münzernek, Eberlinnek és másoknak szónoklatai mélyen felizgatták a városi és vidéki munkásnépet egyaránt. Ime maga a szentirás igéri, hogy a szegények és alázatosok felemeltetnek: övék lesz tehát a gazdagság és a hatalom. És ha a paraszt, mint ők tanították, a maga egyszerű becsületességében jobban megérti az ígét, mint akár Luther Márton: hogy lehetett volna a tömeget elzárni attól, hogy e földet ép úgy jövendő birtokának tekintse, mint a mennyek országát?

A kitörést azonban mégis feudalis visszaélés idézte elő. Úgy beszéltek, hogy a lupfeni grófné aratás idején megparancsolta stüblingeni alattvalóinak (Schaffhausen közelében), szedjenek össze csigaházakat, hogy ő fonalát felgombolyíthassa. A parasztok összeverődtek, fegyvert fogtak. Csakhamar hozzájuk csatlakoztak a württembergiek, kiket a császártól elűzött herczegük, Ulrik is izgatott: az egész déli és közép Németország visszhangzott a lázadó parasztok harczi zajától. Ugyanakkor a városokban is egymást érték a munkások kitörései. A számos kiszolgált landsknecht bizonyos katonai szervezetet is adott a különben meglehetősen anarchikus mozgalomnak.

A parasztháborúból.
Petrarca Ferencz «Von der Artzney beyder Glück der guten und widerwertigen» (1532.) cz. művének egy fametszete.

Haragjok kiválóan a papok ellen fordult. A klastromokat lerombolták, a könyvtárakat elégették, a várakat sem kimélték. Néha nagy kegyetlenségre is ragadtatták magokat. Igy, midőn Weinsberg várát, melyet Helfenstein gróf védett, a polgárok segítségével elfoglalták, tanácsuk elhatározta a fogoly nemesek lemészárlását. Hiába borult a grófné, Miksa császárnak természetes leánya, kis fiával a dühöngők elé: a grófot megölték. Zsírjával a parasztok egy vezére megkente dárdáját, egy asszony pedig czipőjét. Sok lovag félelemből a parasztokhoz állott, még a híres Götz von Berlichingen is elvállalta hadnagyságukat, hisz ők is a lovagság ellenségei, a fejedelmek ellen harczolnak.

Követeléseikkel előbb a sváb szövetséghez fordultak. aztán kiadták azokat 12 pontban. Politikai jogokat nem követeltek, hanem földhöz kötöttségnek, a vadászati és halászati nemesi jognak, az adózásnak és robotnak eltörlését; a községek részére a lelkész szabad választásának és az igaz hit hirdetésének jogát. Franconiában, hol különösen sok lovag csatlakozott hozzájuk, már mélyebbre ható változást sürgettek. Le kell foglalni az egész papi birtokot és ezzel kárpótolni a világi fejedelmeket, kiket meg kell fosztani hatalmuktól. Ne legyen vám és adó, csak tíz évenként egyszer a császárnak. Mert a császárt ők is elismerték, úgy mint a magyar pórok a királyt. Új törvényszékeket is követeltek, melyeknek ülnökei közt ne lehessen a római jog doktora.

A parasztok tizenkét pontjának hasonmása 1525-ből.

Luther
„An den Christlichen Adel deutscher Nation” czimű iratának czímlapja hasonmásban.

Bármennyi rokonszenvet érdemel is a szegény ember, ez a mozgalom, nem is nézve kegyetlenségeit, nem volt életrevaló. Voltakép a X. vagy XI. századi viszonyokat akarta megújítani, tönkre tenni mindazt, mi azóta történt, igaz, hogy nagyobbára a parasztok kárára. A mi állami erő volt még Németországban, az mind a parasztok ellen fordult, úgy mint előbb a lovagok ellen. A sváb szövetség a waldburgi Truchtess vezetése alatt szétverte rosszul fegyverzett és gyakorlatlan csapataikat. Thüringiában a hassiai gróf végezte a véres munkát. Az ágyu ép úgy döntött a lovagi, mint a pór középkor ellen.

Luther eleinte, midőn a 12 pontról volt szó, közvetítő állást foglalt el. Az uraknak és fejedelmeknek szemökre veti kegyetlenségöket és azt javasolja, hogy bánjanak kegyesen alattvalóikkal. A parasztokat viszont arra oktatja, hogy a hatóság elnyomása még nem igazolja a lázadást. Később azonban, a kegyetlenkedések hatása alatt, a leghevesebben megtámadja a «gyilkos és rabló parasztcsordákat». A fejedelmek, azt írja, most jobban megérdemelhetik a mennyországot vérontással, mint imádsággal. Ölni, vágni, gyilkolni kell a parasztokat; könyörületnek most nincs helye. Szenvedélyessége még buzgó híveit is megrettentette. De azon belátás nyilatkozik benne, hogy az egyházi reformatio keresztülvihető társadalmi felforgatás nélkül.

Ennek a két nagy mozgalomnak, mely addig szinte párhuzamosan haladt, Luther ezen nyilatkozatai következtében szétvált az útja. Nem minden ok nélkül mondták ellenségei, hogy a parasztoknak az ő fellépése adta kezébe a fegyvert. Hevét részben ez a belátása is magyarázza. De az is bizonyos, hogy elvesztette ez által a lelkek fölött addig gyakorolt hatalmának nagy részét. A tőle megtagadott és viszszautasított forradalmi irányzat nélküle és ellene iparkodott érvényesülni. Épen szülőföldje és az az ország, melyben működött, Thüringia és Szászország voltak szinhelyei annak a lázadásnak, melyben, a déli némettel ellentétben, a vallásos elem sokkal erősebben nyilatkozott a gazdaságinál is.

Itt Münzer Tamás volt a vezér. Münzer ennek a kornak igazi vallásos rajongója. Látományokból merítette meggyőződését, mit sem törődve a világgal, önsanyargatással kereste az üdvösséget. Már Luthernek Wartburgban időzése alatt kitünt fanatikus szónoklataival. Később Alstedtben, Thüringiában folytatta izgatását. Az egész polgári és állami életet az evangelium alapjára akarta helyezni, a lemondást prédikálta, mert csak az szerzi meg a hivőknek a világ fölötti uralmat. Azt hitte, hogy a szent élet szinte kényszeríti az istent, hogy pártját fogja az embernek. A wittenbergaiakat, mint a kik csak a hitet reformálják, az életet nem, megvetette. Egy híres búcsujáró helyet leromboltatott, «mert ott az ördögöt tisztelik Szűz Mária képében». Ezért az annyira türelmes választó kiutasította őt országából. Mühlhausen birodalmi városban talált menedéket, hol a tanács és a polgárság közt dúló pártharczban csakhamar vezető szerepre jutott. A szónoklatai által feltüzelt tömeg letette a magistratust, eltörölte a törvényeket és kijelentette, hogy ezentúl egyedül a biblia lesz minden jognak alapja.

Fülöp hesseni gróf.
Brosamer fametszete. A góthai főherczegi metszetgyüjteményből.

Csakhamar az apostolok cselekedeteinek egy mondása értelmében behozták a vagyon közösségét és a szegények erőszakkal is elvehettek mindent a gazdagoktól. Hiába, nemcsak a renaissance nagyműveltségű és magasállású szóvivői elmélkedtek Utopiáról, hanem a szövőszék és az eke munkásai is, a maguk módja szerint.

Oly nagy volt az egyes birodalmi rendek autonomiája, hogy Mühlhausenben egy álló évig fenmaradt ez a communistikus állam, senkitől sem háborgatva. De midőn délen kitört a pórlázadás, Münzert is elragadták hívei. Mühlhausenből kitörve, sorba pusztították a klastromokat, templomokat és várakat. Egész Thüringia és Hessen parasztsága fellázadt Münzer szavára. De Fülöp tartománygróf bízhatott lovagjaiban, s miután saját birtokán helyreállította a rendet, szomszédjai segítségére sietett. Frankenhausennál találta a rajongók seregét. Münzer, ki úgy látszik a huszita hadi rendet akarta követni, elég jól felállította csapatát, de táborát csak gyenge szekérvár védte, ágyúja meg alig volt. Bátorsága azonban nem hagyta el. Intette hiveit, hogy ők a szegény jámborok, kik az istentelen urak ellen harczolnak, bizton számíthatnak Isten segedelmére. Az ágyúgolyókat papi palástja újjaival fogja majd feltartóztatni. A már rettegő tömegek hittek szavainak. Meg voltak arról győződve, hogy nem éri őket golyó, s midőn a lovagság a szekérvárat áttörve nekik rontott, ellenállás nélkül kaszabolhatta le őket. Több mint 6000-re tették az elesettek számát, azonfelül még 300-at fejeztek le a foglyok közül.¹⁴¹ Münzert fogva vitték Fülöp elé, a kivel még vitatkozott azon kérdés felől: hogy Isten megparancsolta-e a felsőség iránt való engedelmességet. A kínpadon, megtörve, visszavont mindent. Kegyelem volt, hogy lefejezték.

Vérbe fojtották így a német pórok általános mozgalmát. Déli Németországban a pórok vezérei közül többet elevenen megsütöttek. Az urak kegyetlensége és vérszomja nem ismert határt. És a mi fő, a német parasztosztály nem hogy nagyobb gazdasági jólétre jutott volna, hanem önállóságának utolsó maradványait is elvesztette. A paraszt politikai szerepe ezzel hosszú időre megszünik: röghöz kötött, jogtalan jobbágygyá válik.

Luther Márton emléksorai a reformátoroknak a wernigordi grófi könyvtárban őrzött emlékkönyvében. 1542-BŐL.

Viszont a nemesi uralom jobban volt biztosítva, mint valaha. Igaz, hogy a várakat nem építették fel újra, de a nemes leszállott majorsági birtokaiba, s onnét, maga is gazdálkodva, kiaknázta kiméletlenül jobbágyai munkáját. A forradalom kudarcza, mint nem lehetett másként, nagy gazdasági és társadalmi reactióra vezetett.¹⁴² Most már ugyancsak nem kellett többé félni a rendek összeolvadásától.

Kínzás.
Hans Burgkmair fametszete. (1472–1531.)

És ebben a katastrophában Luther egész határozottan a győztesek, az elnyomók részén áll. Mióta tanait életbe kezdik léptetni, conservativvá válik és ez a hatása mai napig sem szűnt meg. De nem is nézve vallásos meggyőződését; egyénisége, viszonyai is a fejedelmekhez vonták őt. A tudós doktor, a választó gyóntatója lelkéből megvetette, minden szabadságra méltatlannak, vasfegyelemmel fékezendőnek tartotta a parasztot.

Igy a lázadás leverése közös műve a katholikusoknak és lutheranusoknak. Fejedelmek, városok osztoztak a munkában és osztoztak annak eredményében is.

Egy ideig legalább a társadalmi békét nem zavarta semmi. De az egyszer felkeltett, vallásos rajongással elegyes communistikus irány csakhamar feltünik újra, különösen az anabaptisták (újra keresztelők) felekezetével kapcsolatban.

A felekezet a pórháború idejében és az azután következő években feltünt Németország minden részében, délen és északon egyaránt, és Svájczban, hol Zwinglinek kellett ellenük küzdeni. A speieri országgyűlés a legerősebb rendszabályokat írta elő ellenök, melyeket Luther is jónak tartott. Sehol sem örvendettek oly általános elterjedésnek, mint Hollandia városaiban. Mindenütt üldözték őket, minthogy nem elégedve meg tanaik hirdetésével, minden egyházi és világi kormány ellen prédikáltak, s a hitetlenek kiirtásáról gondolkoztak a hívők által. Az ó testamentom némely mondásának magyarázata álmodozásokat keltett bennök a világ közeli végéről és azon uralomról, melyet a hívők, mint Isten kiválasztott népe, gyakorolni fognak. Különösen a magába zárt, munkája után élő kézműves-osztály szolgáltatta a hívőket. Már 1531-ben azt hitték, hogy az egész nép hozzájuk pártolna, ha erőszakot nem alkalmaznának ellenök. Leida városában egy Matthys nevű pék állott e szekta élén, ki a világ közeli végéről tanított, melyet a kard fog előidézni. Magát azon Henokhnak nyilvánította, ki kihirdeti a jövendőt, próféta gyanánt viselte magát és 12 apostolt küldött szét, hogy szerezzenek hívőket.

Leideni János.
Aldegrever Henrik (1502–1562.) rézmetszetének hasonmása 1536-ból.

Münster városában sok ideig tartott már a visszavonás a püspök és az evangelikus hithez hajló polgárság között. A város evangelikus papjai között különösen Rottmann jutott nagy befolyásra. Ez mindjobban közeledett az anabaptisták tanaihoz. Hollandiából mind több-több keresztelő kézműves költözött a városba. Midőn a tanács 1533. augusztusban elrendelte az anabaptista szónokok kiüzését, már oly erőre jutott e párt melynek Knipperdolling kereskedő volt a vezére, hogy a végzést foganatosítani nem lehetett. Hollandiából még erősebb lőn az ott üldözött felekezet kiköltözése. Az 1534. év január hó 13-án ért a városba Bockelson János Leidából, a nagy apostol és próféta.¹⁴³ A vallásos buzgóság a legmagasabb fokát érte el. Közelnek hitték a világ végét és az igazság győzelmét. Nemsokára, február 7-én, már erőszakkal akarták kezökbe ragadni a város kormányát, de kudarczot vallottak. A városban azonban megmaradtak, melyet most a jobbmódú polgárok kezdtek elhagyni. Matthys János volt a mozgalom feje. Már február 27-én megrohanták vezérlete alatt a tanács házát, halált kiáltva azokra, kik nem vetik alá magokat újabb keresztelésnek. Az ellenállók kivonultak a városból, vagyonuk a «szentek» gyülekezeteinek lőn zsákmányává. A gyermekek keresztelését eltörölték és új keresztelést mondtak szükségesnek a hívő újjászületésére. A piaczon állottak papjaik, mindegyik előtt egy akó víz, abból megnedvesítették az előttök térdelők fejét és kezét, az atya, fiú és szentlélek nevében, azon intéssel, hogy jót tegyenek és kerüljék a rosszat. Mind szentek, feladatuk Isten országát a földön megalapítani. Már elkezdték a templomok rombolását, az isteni tisztelet eszközeinek feldúlását és megfertőzését. Matthys János meg akarta öletni mind a mást hivőt és kegyelemnek tartotta, ha megengedik, hogy vagyonuk hátrahagyásával eltávozhatnak a városból. Az anabaptisták buzgóságát és következetességét még növelte, hogy a püspök serege ostrom alá fogta a várost. Most a városból tábor lett. Minden eszközt a védelemre fordítottak. Összehordtak minden aranyat és ezüstöt, s a városnak élelemmel és fegyverrel való ellátására fordították. Közösen étkeztek: a ki több kenyeret szelt, mint a mennyit megevett, biró elé állíttatott. Valóságos vagyonközösség lépett életbe, az adósságok megszüntek, a mellett azonban büntetést szabtak a lopásra. Az egész egy nagy harczias családnak látszott, melynek erejével a fő, a próféta, teljesen rendelkezett.

Knipperdolling.
Aldegrever Henrik (1502–1562.) rézmetszetének hasonmása 1536-ból

A nagy, erős város ostroma már magában véve is súlyos feladat volt a püspökre nézve, kinek nem igen volt pénze a zsoldosokat fizetni. Ahhoz járult még a keresztelők vak, halált megvető bizalma és merészsége. Matthys kijelenté, hogy Isten meghagyásából húsz kisérővel szét fogja verni az ellenséget. Mind elestek. De Jan Bockold fentartotta a hivők fanatismusát. Isten parancsából, melyet Rottmann tolmácsolt, ő lett a főpróféta. Leidán előbb szabó volt s szépsége és vidámsága miatt nagy kegynek örvendett a nőknél. Fiatalsága ellenére a bibliában nagy jártaságra tett szert. A városban valóságos rémuralom származott, a próféta halállal fenyített minden ellenmondást, Csakhamar isteni kinyilatkoztatás alapján behozta a soknejüséget. Minden előbbi házasság, mint nem törvény szerinti, felbontatott. A próféta 16 nőt vett, kik közül egyik sem volt még húsz éves. Az egyik el akarta hagyni, ő a főtérre vitte és maga levágta fejét. Isten birodalmának hirdetésére apostolokat küldött ki, kik többnyire vértanúk lettek.¹⁴⁴ Egyes nők annyira lelkesültek ez új állapotokért, hogy a szentirás Juditjának példájára a püspök meggyilkolása által akarták felmenteni a várost az ostrom alól. A vallásos fanatismust nagyon emelte, hogy augusztus 31-én diadalmasan visszaverték az ostromló hadak rohamát. Most Isten országa királyának kiáltották ki a prófétát. A város egészen a túlzók kezébe jutott, az ostromlóktól nem féltek, sőt biztak abban, hogy az egész világ fölött ők jutnak uralomra. Kölnben már is veszedelmes mozgalmat támasztott a köznép.¹⁴⁵ Szt Márton napján meg akarták ölni a papokat. Végre látva azon iszonyú felfordulást a szomszéd fejedelmek, protestansok és katholikusok egyesültek a szent királyság ellen és 1535. jun. 24-én elfoglalták a várost. A püspök uralma helyreállott, a «király» és megmaradt hivei borzasztó kínok között végezték életöket. Azt a véget érte, mint Dózsa György; tüzes vassal csípték le húsát. Westphalia nemcsak az anabaptistákra nézve veszett el, hanem nagy részében a protestantismusra nézve is.

80. Bezold, Geschichte Deutschlands im Reformationszeitalter. 50. l.^[VISSZA]
81. Müller, Schweizergeschichte. V. k. I. r.^[VISSZA]
82. Inama Sternegg, Deutsche Wirtschaftsgeschichte I. 280. 290. 313. l.^[VISSZA]
83. Nálunk ezt Temesvári Pelbárt bizonyítja.^[VISSZA]
84. Ranke i. m. I. 161–162.^[VISSZA]
85. Müller i. h. V. 1.^[VISSZA]
86. Janssen i. m. 593.^[VISSZA]
87. Tubero. 284. l.^[VISSZA]
88. Woker, Finanzwesen der Päpste.^[VISSZA]
89. Janssen i. m. 593–4.^[VISSZA]
90. Említettük már, hogy Bakacsnak 25 javadalma volt.^[VISSZA]
91. Fehér Gy., Cod. Dipl. IV. 3.^[VISSZA]
92. Janssen i. m. 599. l.^[VISSZA]
93. Ranke, Deutsche Geschichte I. 178. l.^[VISSZA]
94. Buckhardt, Cultur der Renaissance. II. 319., 320. l.^[VISSZA]
95. Ranke i. m. 188. l.^[VISSZA]
96. Görög szó. Annyi mint: Sehol.^[VISSZA]
97. Utopia, 1613-iki kiadás. 146–148.^[VISSZA]
98. Az a mi most a bankár. A Mediciek és Fuggerek azok voltak.^[VISSZA]
99. Budé Vilmos, a leghiresebb franczia humanista levele 1517 jul. 31. Az Utopia idéztük kiadása előtt. 19. l.^[VISSZA]
100. Voltakép, mint Bezold kifejti, az egész megváltás régi germán felfogásból, a váltságdíjéból folyó.^[VISSZA]
101. Sobald das Geld im Kasten klingt,
     Die Seele aus dem Fegefeuer springt.^[VISSZA]
102. Köstlin J.: Martin Luther, sein Leben und seine Werke. I. 172. Nevezetes, hogy a jezsuiták nagy történetirója, Mariana, a bucsu kérdésében Luthert nem itéli el. Csak azt jegyzi meg, hogy nem tettek eleget a béke helyreállítására, nem gondolták meg, minő tűzvész származhat a kis szikrából, Summario, 1517. év.^[VISSZA]
103. Köstlin i. m. I. 333. l.^[VISSZA]
104. Leo, Universalgeschichte. 3. k. 96. l.^[VISSZA]
105. Droysen, Geschichte der preuss. Politik. II. k. 2. rész. 100. l.^[VISSZA]
106. Janssen i. m. II. 111.^[VISSZA]
107. De captivitate Babylonika Ecclesiae praeludium.^[VISSZA]
108. Ranke i. m. I. k. 301. l.^[VISSZA]
109. Köstlin i. m. I. 406.^[VISSZA]
110. Köstlin, Luthers Leben.Leipzig, 1882. 2. l.^[VISSZA]
111. Janssen i. m. 2., 69. l. Vergilt és Plautust vitte magával a klastromba.^[VISSZA]
112. Köstlin és Janssen i. m.^[VISSZA]
113. Köstlin i. m. 57. l.^[VISSZA]
114. Leo szavai.^[VISSZA]
115. Tubero XI. 12.^[VISSZA]
116. Bezold 326. l.^[VISSZA]
117. Oratio ad Carolum Maximum pro Hutteno et Luthero. Kiadta Münch. i. A. 519– 530. l.^[VISSZA]
118. Ein kläglich Klag an den Christl. Rom. Kaiser Carolum. Eberlintől. u. ott. 537. l.^[VISSZA]
119. Janssen, i. m. 2. 167. l.^[VISSZA]
120. Ide helyezik rendesen Luther azon híres mondását: «Itt állok, nem tehetek másként, Isten segéljen. Amen.» De a forrás, mely ezt először közli, nem egészen hiteles.^[VISSZA]
121. Köstlin i. m. I. 462.^[VISSZA]
122. L. föntebb.^[VISSZA]
123. Raynaldus, Annales Ecclesiastici. 1522. és 1523. év.^[VISSZA]
124. A fejedelemnek még a pápa részén voltak többnyire, de tanácsosaik az új tanokhoz szitottak. Janssen i. m. II. 271.^[VISSZA]
125. Említést érdemel, hogy az első magyar biblia fordítás (a müncheni codex 1466-ból) husziták műve.^[VISSZA]
126. Köstlin, Luthers Leben 268–271.^[VISSZA]
127. Tischreden, kiadta Fr. von Schmidt. 159. l.^[VISSZA]
128. Midőn Luthernek azt mondták, hogy Magyarországon a papok egy és két szin alatt is osztogatják az úrvacsorát, s kérdezték véleményét, azt válaszolta, hogy hitszegő gazembereknek és árulóknak tartja őket, mert ha azt vallják, hogy a két szinben való úrvacsora az igazi, egy szin alatt (mi Krisztus rendelése ellen való) nem osztogatnák. Tischreden i. U. 158. l.^[VISSZA]
129. Leo i. m. 110. l.^[VISSZA]
130. Janssen i. m. II. 218.^[VISSZA]
131. Sok példát hoz fel Janssen i. m. 2. 291. 301. l.^[VISSZA]
132. Köstlin, Luthers Leben322–323.^[VISSZA]
133. Köstlin i. m. I. 211–212. és 281.^[VISSZA]
134. J. m. 251. l.^[VISSZA]
135. Janssen i. m. II. 212.^[VISSZA]
136. Ranke i. m. 2. 304–305.^[VISSZA]
137. Ranke i. m. 2. 314. l.^[VISSZA]
138. Luther uj testamentoma 1522. szept. 21-én jelent meg. Már deczemberben új kiadásra volt szükség, noha 11/2 forint – mai pénzben körülbelül tiz annyi értékű – volt a mű ára.^[VISSZA]
139. Jansen i. m. 2. k., 350–364. l.^[VISSZA]
140. Leo i. m. 114. l.^[VISSZA]
141. Janssen i. m. 533. l.^[VISSZA]
142. Nitzsch, Deutsche Geschichte III. 413. l.^[VISSZA]
143. Neue Propheten von Karl Hase. Das Reich der Wiedertäufer. 2. kiadás. 54. l.^[VISSZA]
144. Raumer i. m. 467. l.^[VISSZA]
145. Vergerio pápai nuntius jelentése. Bécs 1534. decz. 10. Friedensburg, Nuntiaturberichte. I. 318.^[VISSZA]