Harcz törökökkel.
Burgkmair János (1472–1559) fametszetének hasonmása I. Miksa császár Weiszkunig-jában
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
III. FEJEZET.
A török császárság fölemelkedése.
A birodalom terjeszkedése. Hódító Muhammed. Bajazet és Szelim. – II. Szulimán. A török birodalom fénykora.
A birodalom terjeszkedése. Hódító Muhammed. Bajazet és Szelim.
A kelet és nyugot nagy küzdelmében a keresztes háborúk lezajlása óta nagy változás állott be. Mialatt Európa államai megalakulásuk nehézségeivel küzdenek, az iszlám ismét mint támadó lép fel. Most a harczias oszmán-török törzs viszi diadalra a proféta zászlaját. A szultánok sorban meghódították a görög császárságnak és Magyarországnak hűbéres tartományait és 1453-ban mint Konstantinápoly meghódítói beülnek a byzanczi császárok örökébe. A hatalommal együtt nő nagyratörésük is. II. Muhammed, a hódító, szintúgy egyedüli úr akart lenni a földön, miként Isten az égben. A szultán akkor veszi fel a padisáh (királyok királya) czímét, s a két tenger és a két szárazföld urának nevezteti magát.
Előhaladását meggátolták szárazon a Hunyadyak, tengeren a velenczések. Különben is a nagy birodalom szervezése, a meghódított népeknek beillesztése a török államba, magában véve is óriási feladat. A hódító Muhammed nagy volt a béke műveiben is. Úgy lép fel, mint a régi császárok utóda, diszíti fővárosát, gyönyörű palotákat, templomokat épít, Konstantinápolyt ismét a világ első városává teszi. Szivén viseli vallása előmozdítását, számos mecsetet és iskolát épít, de azért a keresztyének is megmaradhatnak uralma alatt. Nagylelkű, adakozó, igazságos, személyére nézve egyszerű és mértékletes. Az Omárok és Szaladinok faja újult meg benne. Kedveli a tudományt, maga is ír verseket. Mindent összevéve, a nagy szultánok sorában őt illeti meg az első hely.
Halálával két fia, Bajazet és Dzsem közt kitör a trónviszály (1481). Bajazet, az idősebb, győz, Dzsem előbb az egyiptomi szultánhoz, aztán a johanniták nagymesteréhez menekül. A nagymester őt Rhodusból Francziaországba küldi, biztosabb helyre. A szerencsétlen török herczeg most központja lesz az európai diplomatiának. Mindenki hatalmába akarja keríteni, hogy felhasználhassa. Különösen Mátyás király nem szünt meg kiadását követelni, úgy is mint rokona, és mert ő okozhat vele legtöbb kárt a töröknek. Végre VI. Sándor kezébe jutott, kinek Bajazet évi 60.000 koronát fizetett testvére eltartásáért. Midőn
Harcz törökökkel.
Burgkmair János (1472–1559) fametszetének hasonmása I. Miksa császár Weiszkunig-jában
II. Bajazet és Dzsem csatáiból.
Hasonmás a Caorsini Obsidionis Rhodiae Urbis Descriptio (Ulm 1496) fametszete után.
VIII. Károly Itáliába ment és attól kellett tartani, hogy Keletet is megtámadja, Bajazed azt irta a pápának, hogy segítse Dzsemet eljutni e szűk földről a másvilágba, hol több lesz a nyugta, majd fizet neki 300.000 aranyat. Dzsem, kit a franczia király csakugyan magával vitt, nemsokára meghalt, mint Burcard, a pápa íródeákja mondja, «olyantól, mit gyomra nem vett be». A török évkönyvek is följegyezték, hogy a trónkövetelőt, kinek még mindig volt nagy pártja, Musztafa basa mérgezte meg, a «frank és rum bég» (a pápa) beleegyezésével.68 Holttestét visszavitték hazájába, Bruszszába, hol gyönyörű mauzoleuma mai napig is fennáll. Bajazed pedig örült, hogy többet ér el Olaszországban aranynyal, mint otthon aczéllal.69
Eddig a testvérétől való félelem zsibbasztotta a vitéz padisáh tettvágyát; nem is igen mert Konstantinápolyból kimozdulni. Midőn e félelmétől megszabadult, megkezdte a háborút Magyarország és Velencze ellen. Magyarországgal csakhamar létrejött a béke; annál erősebben folyt a küzdelem a tenger úrnője ellen. Mert Velencze volt Byzáncz örököse tengeren, mint a szultán szárazon. Birtokai mélyen benyúltak a török birodalomba; a parton és szigeteken mindenütt voltak telepei, őrségei. Épen ezen időben, 1484, jutott a köztársaság kezébe Cyprus szigete, melyet az utolsó Lusignan özvegye, a hires Cornaro Katalin, átadott szülővárosának. A háború szárazon és tengeren folyt, de a török csak szárazon győzött, mert már akkor is szembetűnő volt, hogy vízi hadakozáshoz nem ért. Midőn a szultán megnézte a terzane-t (arzenál) és azt tapasztalta, hogy nincs meg, a mit megrendelt, fogta ívét és agyonlőtte az igazgatót. Kegyetlen tett, de szorgalmasabbá tette a többit. A törökök elfoglalták Aegina szigetét Lepantót; Koront és Modont a peloponnesusi félszigeten és 1499-ben csapataik Olaszországba is betörtek s végig pusztították Friulit. Viszont a velenczeiek, kiket a spanyolok a nagy kapitány alatt is segítettek, elfoglalták Cephalenia szigetét és a Peloponnesusban is megvédték Naupliát. Végre 1502 végén, a magyar király közbenjárásával megkötötték a békét, úgy, hogy mindegyik fél megtartja hódításait. Velenczét leginkább az birta békére, hogy kereskedése nagyon szenvedett és még élelmezése sem volt biztosítva:; a szultánt pedig az Ázsia felől birodalmát fenyegető veszedelem.
Perzsiában a XV. században fenmaradt a Timur által megállapított tatár uralom, csak az egyes törzsek és dynastiák váltakoztak. Nagyobb jelentősége köztük csak a «fehér ürű» nemzetségnek volt, melynek hőse, Uzunhaszán, Mátyás király diplomatiájában és levelezésében is szerepet játszik. Az idegen uralkodók ellen 1500 körül fellázadt Izmail ardebili sejk, ki aztán magához ragadta az uralmat. Az új dynastiának, a szofi-nak trónralépése nemcsak katonai tekintetben jelölte a birodalom erősödését, hanem új lángra lobbantotta a siita felekezet vallási rajongását is. Bajazet látva, hogy ez a felekezet az ő birodalmába is átterjed, politikai és vallásos szempontból egyaránt szükségesnek tartotta ellene fellépni. Irástudóit elfogatta és peloponnesusi új birtokaiba száműzte. Háborúra azért mégsem került a dolog, hanem Izmael sáh erősen készült reá és nemcsak az egyiptomi szultánnal lépett érintkezésbe, hanem Velenczével is. Így a szofi dynastia kezdete óta ép úgy szemben áll az oszmánokkal, mint Európában a Valoisk a Habsburgokkal.
Egészben véve II. Bajazet uralma, bár épen nem volt erélytelen vagy gyáva, még sem felelt meg a törökök reményeinek. II. Muhammed fiától többet vártak. Midőn a szultán megöregedett, fiai már életében versengeni kezdtek a trónért. Ezek közt ő Achmetnek szánta a trónt, de a legifjabb, Szelim, kész volt ezt erőszakkal is megakadályozni. Átjött Európába és itt kért helytartóságot. Az atyának engednie kellett, de ezzel meg Achmetet kényszerítette fegyverfogásra. Végre sikerült Bajazetnek Szelimet legyőzni, ki a tatár khánhoz menekült. A zavarok nem szüntek meg, a jancsárok nem tértek el a harczos Szelim pártjától. Midőn ez 1512 áprilisban visszatér, a jancsárok a palotába mennek és a szultán letételét követelik. A szerencsétlen öreg fejedelem meghajlik a követelés előtt, csak azt kéri, hogy napjait szülőföldjén Demotikában, tölthesse. Ezt megengedte neki fia, de útközben megmérgeztette és elvette kincseit.70 Bajazet testvérháborúnak, fia apagyilkosságnak köszönte a trónt. «Ez volt a vége Bajazetnek, kora legigazságosabb királyának, a kit, ha van erény és hit a keresztyén valláson kívül, jámborsága miatt mégis bámulni kell.» Csak abban vétett, Tubero szerint, hogy bár nagyon szerette az igazságot, nem volt elég szigorú tisztviselői iránt, kik azt lábbal tiporták.
Az aránylag békés, a tudományt és a vallásos gyakorlatokat kedvelő szultán helyébe most Szelim lép, tán valamennyi közt a legharczosabb, kit népe a hajthatatlannak, a keresztyének a vadnak szoktak nevezni. Vad erélye, szívóssága, katonai és politikai tehetsége az Attilákra és Dzsingiszkhánokra emlékeztet, kiket kegyetlenség dolgában is utólér.
Életének műve: a török birodalom kiterjesztése és megszilárdítása Ázsiában és Afrikában. De előbb testvérei ellen kellett harczolnia, ki kellett írtania egész családját, a saját fiain kívül. Midőn Izmael sáh Achmet fiait oltalmába fogadta, megindította a háborút Perzsia ellen. Ezt a háborút Szelim úgy vezette be, mint egykor Mithridates nagy támadását Róma ellen. Megölette vagy fogságba vettette a birodalmában lakó siitákat, összesen vagy 40.000-et. Aztán oly sereggel, minőt a török írók szerint még szultán nem állított ki, megindult Perzsia felé. A perzsák, kik nem mérkőzhettek vele, elpusztították előtte a tartományokat, úgy, hogy a janicsárok egyre jobban zúgolódtak és haza készültek menni. A georgiai keresztyén herczeg, ki élelmet küldött, mentette meg akkor a sereget. Szelim pedig a jancsárok közé ment s kijelentette, hogy a ki feleségét, gyermekét akarja látni, menjen. «A gyávák váljanak el azoktól, kik kardot és tegzet ragadtak az én szolgálatomban.» Senki nem mozdult; a fegyelem helyre volt állítva.
Szelim.
Ricaut nyomán.
Midőn a törökök a perzsa fővároshoz közeledtek, a sáh mégis kénytelen volt elfogadni a csatát. Különösen pánczélos lovasságában bízott, mely sokkal különb volt a töröknél; viszont Szelim hadának ereje a jancsárokban és a tűzérségben állott. A csaldirini csatát ezek döntötték el. A perzsák, kik már szétverték a török könnyű lovasságot, megverettek, mihelyt az ágyúk és puskák tüze ellenök kifejlődhetett. A sáh is csaknem fogságba esett. A foglyokat még a csata helyén levágták (1514 aug. 23). Két héttel később bevonult Szelim Tebrizbe, a fővárosba, hol birtokába vette ellenségének kincseit és szép feleségét. A legjobb mesterembereket, különösen a fegyverkovácsokat aztán elküldte Konstantinápolyba. Visszatértében Örményországot hódította meg, aztán Kurdisztán és északi Mesopotámia városait és fejedelmeit hajtotta uralma alá.
Az iszlám orthodoxiája győzött a siiták ellen; az oszmán fejedelem Nagy Sándor nyomaiba lépett, kinek regényes életrajzát anynyira szerette olvasni. Szelim szerezte meg a török birodalomnak azt a kiterjedését kelet felé, az Euphrates és Tigris mellékein, melyet az mai napig bír.
Ez a háború közvetlen szomszédságába hozta őt az egyiptomi szultánok birodalmának, mely akkor Sziriára és a szent-földre is kiterjedt. A vallás közössége nem szüntethette meg köztük a féltékenységet. Az egyiptomi szultán, az öreg Kanszú, inkább hajlott a perzsákhoz, mint félelmes szomszédjához, s ő is magához fogadta Szelim egy rokonát, egy lehető trónkövetelőt. Már 1516 augusztusban végbe ment az első csata köztük, Aleppó közelében, Sziriában. Itt is a török ágyú döntött. A mamelukkok szinte harcz nélkül megfutottak, szultánjokat futás közben érte a halál. Egész Sziria meghódolt, a kincses Aleppo, Damaszkus, «a paradicsom illatja», diadalban fogadták a győztest. Minden kincseiknél értékesebb volt reá nézve, hogy vallása szent helyeinek most ő lett a védője, szolgája.
Kanszú után a mamelukkok derék, vitéz szultánt választottak Tuman bég személyében. Szelim, ki jól ismerte a sivatagon való átvonulás veszélyeit, követeket küldött hozzá, alkudozás végett. Tuman bég szivesen fogadta a követeket, de midőn elmentek tőle, az egyik mamelukk főember, Alán bég, levágatta őket. Szelim megindult Egyiptom ellen.
Tuman bég és hívei hősiessége kitünt a ridaniai csatában, Kairó közelében (1517 január 22). Az uralkodó megegyezett híveivel, hogy a java lovagokkal, talpig pánczélban, egyenesen Szelim sátra ellen tartanak és öt megölik vagy elfogják. El is jutnak a sátorig, de ott csak Szinán nagyvezírt találják, ki elhull csapásaik alatt. Szelim pedig odavezeti a vezér halála miatt boszúra gyuladt jancsárokat és eldönti velök a sokáig hullámzó csata sorsát. A főváros is megnyitja előtte kapuit. De egy hét múlva visszatér a fáradhatatlan Tuman bég és az egész várost táborhelylyé alakítja át, melyben külön kell elfoglalni minden utczát, minden mecsetet. Három napi borzasztó harcz után ismét Szelimé a győzelem. Ekkor általános amnestiát hirdet, de a jelentkező 800 mamelukkot levágatja és Kairóval úgy érezteti haragját, hogy levágat védői közül vagy 50.000-et. Most már nem Nagy Sándor, hanem Kambyses. De azért hadának fegyelme itt is kitünt. «A mamelukkokat leölette, a többi polgár közül nem bántottak senkit, nem raboltak, nem erőszakoskodtak. Szelim úgy akarta, hogy a város ne meghódítottnak, hanem felszabadítottnak tartsa magát. Úgy gondolta, hogy a fegyveres ellenséget üldözni kell, de a fegyvertelent meg kell kimélni. Szeretném, ha a keresztyének utánoznák a mohammedán embernek ezt a szelídségét városok elfoglalásánál. Mert a legtöbben ilyen alkalommal nemcsak hogy gyilkolnak s rabolnak, hanem ha már elvittek mindent, mi zsákmányolható, a nők szemérmét sértik az istentelenek, még az apáczákat sem kimélve; azt gondolják, hogy akkor élvezik igazán a győzelmet, ha azt embertelen kegyetlenséggel és bujasággal bemocskolják. Ugyanazok pedig, ha a mohammedánnal állanak szemben, testben, lélekben az asszonyoknál is puhábbaknak mutatkoznak.»71
Ez a bánásmód megnyerte a különben is csak urát változtató egyiptomi lakosságot, de annál jobban felkeltette a még megmaradt mamelukkok dühét. Tuman bég Felső-Egyiptomban még ellenállott, sőt le is győzte a Niluson fölevező török hajóhadat. De midőn sikere őt annyira bátorította, hogy a deltába is leszálljon, az árulók elfogták és kiszolgáltatták Szelimnek. Így szólt a győzteshez: «Rum szultánja, nem te vagy az oka birodalmunk bukásának, hanem az árulók.» Szelim megkegyelmezett a bátor és őszinte férfiúnak, de mikor egy ember, kit az árulók béreltek fel, azt kiáltotta: «Adjon Isten győzelmet Tumán bég szultánnak», még is keresztre feszíttette foglyát. Most már biztosítva volt Egyiptom birtoka. A még élő mamelukkok meghódoltak, s a szultán, jól tudva, hogy a fegyvertől elszokott nép kőzött ők az egyetlen harczosok, meghagyta birtokaikat és bégjeikre bízta az ország igazgatását. Föléjük azonban helytartójáúl basát rendelt. Khair bég, Tuman bég árulója, volt Egyiptom első basája. Itt is intézkedett, hogy a legjobb iparosokat szállítsák Konstantinápolyba, de embereit a gazdagabbak megvesztegették és helyettök másokat vittek el.
Sziria és Egyiptom hódítása be volt fejezve. Szelim, kinek egészségét az öt éven át szinte szüntelenül folyó háború nagyon megviselte, haza készült. Nem csupán óriási birtokot szerzett, hanem a mi a szent helyek birtokával együtt járt, megszerezte magának és családjának a mohammedán világ legfőbb egyházi méltóságát. A tényleges hatalomhoz, a legnagyobbhoz, melylyel Hárun al Rásid ideje óta mohammedán dynastia dicsekedhetett, csak most járult a megfelelő czím.
Élt még Kairóban a régi abbaszida dynastiának egy szegény ügyefogyott ivadéka, Mosztanszir bi Illáh seikh. Szelim őt elfogatta és arra kényszerítette, hogy mondjon le az ő javára a khalifátusra való jogáról. Ez megtörtént és Szelim azóta felvette a minden hivek urának, a próféta utódjának nevét.
Szelim hódítása nem csupán a török birodalom kiterjesztésének szempontjából nevezetes, hanem mindenkép elsőrangú világtörténeti tény. A keresztyén államok készülő spanyol-habsburgi egyesítésével szembe állítja a mohammedán világ egyesítését, melynek mint amott a franczia, itt a perzsa nemzet királya szegül csak ellene. Még fontosabb tán azért, mert végleg, igen hosszú időre megbontja azt a szoros összeköttetést, melyben a Földközi-tenger összes mellékei, culturális és kereskedelmi tekintetben egymással állottak, s így befejezi azt a fejlődést, melynek Konstantinápoly elfoglalása volt mintegy első jelensége. A keresztes háborúk és az olasz városok kereskedő szelleme szinte egyesítették a Levante partvidékeit déli Európával és megszüntették részben azt a választó falat, melyet a byzanczi műveltség és vallás köztük emelt. A XIII. század elején Velencze egész komolyan gondolt arra, hogy mindenestől kivándorol Alexandriába. Azóta. is tele volt az egyiptomi és sziriai tengerpart olasz telepekkel; az indiai kereskedés ott érintkezett az európaival. Most ez megszünt. Különös véletlen, hogy ugyanakkor, mikor Európa megtalálja a tengeri útat a távol kelet felé, elveszti azt, mely addig csaknem két ezredéven át a legjártabb vonala volt a világforgalomnak. Nagy Sándornak művét épen nagy bámulója és követője, az oszmán Szelim döntötte romba.
Azok a nagy harczok, melyek épen azon időben Itália birtokáért folytak, csak részben magyarázzák meg, hogy a keresztyén Európa tétlenül nézte örökös ellenségének ily óriási hatalomra jutását. A pápa, X. Leó, volt tán az egyetlen, ki komolyan vette a keresztes hadjáratot és még őt is közelebbről érdekelte az itáliai egyensúly megállapítása és saját családja uralmának megalapítása. Magyarországot, mely más időben bizonyára nem mulasztja el azt a kedvező alkalmat, mikor a török főerő éveken át távol Európától van elfoglalva, akkor előbb a nagy pórlázadás, majd ebből eredő aléltsága és a közszellem teljes hiánya tartották lekötve. Így igen sok jó akarat és bölcseség nyilvánult a számos akkor kidolgozott tervben: hogyan támadják meg Konstantinápolyt, de ezen túl nem mentek.72 A pápa 1518 márczius 13-án ki is hirdette ünnepélyesen a keresztes hadjáratot és a tudós Sadoletus biboros elsorolta mind az európai fejedelmeket és népeket, melyek e hadjáratra készek föltenni életöket, de ez mind csak szép szó maradt. Már ekkor is, mielőtt csak egy fegyverest állítottak volna, nagy versengés folyt a miatt, a császár vagy a franczia király legyen-e a vezér? Nemsokára pedig a császárválasztás és Luther fellépése egész más irányt adott az összes udvarok tevékenységének.
Szelim ázsiai győzelmei után sem gondolt nyugalomra. Velenczével, mely már Egyiptom elfoglalása után bemutatta hódolatát, s a magyar királylyal fentartotta ugyan a békét; ép úgy jó viszonyban maradt a lengyel királylyal és a moszkvai nagyfejedelemmel, de már a havasalföldi vajdának és Ragusának nagyobb adó árán kellett megvásárolniok a császár jó akaratát. Ezen folytonos alkudozások mellett, midőn látszólag csak egészsége ápolásával és a vadászattal törődött, nagy erélylyel, de titokban folytatta a hadi készületet Rhodus szigete, Sz. János lovagjainak birtoka ellen. Ez volt mintegy utolsó élő maradványa a keresztes háborúknak. Bántotta, hogy a lovagok hajói egyre nyugtalanították a szigettengeren járó török hajókat és a főváros élelmezését is nehezítették. Körülbelől 200 hadi és teherhajót építtetett, összegyűjtötte egész birodalmából a tűzéreket és sok bányászt is szólított a táborba, hogy az ostromnál, aknamunkánál hasznukat vegye. De az e közben kitörő pestis megakadályozta a sereg elindulását, nemsokára pedig Szelim halála miatt félbe szakadt az egész vállalat.
II. Szulimán.
A XVI. század elejéről való névtelen fametszet hasonmása.
Szelim élete 47. évében halt meg (1520 szept. 21). Sem lelke, sem tettei nagyságára nézve nem nagyobb nála egy elődje sem. Még holtában is gondját viselte birodalmának; haza hívta fiát Szulimánt, hogy elejét vegye minden zavarnak. Szulimán el is jött és jelenlétével fentartotta a rendet, de anyja tanácsára nem lépett a palotába, míg meg nem tudta, hogy atyja meghalt. «Az okos asszony, ki jól ismerte Szelim álnokságát, attól félt, hogy tulajdon fiát is megöletheti, ha az nagyon is kap atyja halálának hamis hírén. Mert soha ember nem tűrte oly kevéssé, hogy más is uralkodjék mellette, mint ő. Oly nagy volt uralomvágya, hogy a legnagyobb és szinte az egyedüli dicsőséget a nagy hatalomban kereste és inkább törekedett nagy, mint jó hírre. Hódításaiban nem tartózkodott sem esküszegéstől, sem kegyetlenségtől; nem is bánta, ha általánosan gyűlölik is, csak féljenek tőle. Kapzsisága is bűnbe vitte: a gazdag basákat megölette, hogy javaikat elkobozhassa, azon örv alatt, hogy igaztalanul harácsolták össze kincseiket. Másban azonban dicsérnem kell őt. Eltérve az oszmánok szokásától, nem engedte, hogy az eléje járulók földre boruljanak vagy térdeljenek. Ételben, italban, alvásban kevéssel beérte; munkát, hideget, meleget, éhséget nagyon elbírt, ruhájában alig különbözött a közembertől. Elég jártassággal birt a török irodalomban, és ha kellett, szólni is jól tudott. Legszivesebben hallotta, ha a nagy emberek, különösen Nagy Sándor tetteit olvasták fel előtte. Verseket is írt, de nem szerelmeseket, hanem hogy kifejezze, mennyire ég a dicsőség vágyától. Némelyek szemére vetik a paederastiát, mások szerint csak a megengedett élvezetnek hódolt, mert nem tartotta fejedelemhez illőnek a piszkos és tilos kicsapongást, s azt vélte, hogy nincs nagyobb akadálya a nagy tetteknek, mint a mértéktelen kéjvágy. A megvesztegethető és zsaroló birák és helytartók ellen igen szigorúan járt el, azt sem tűrte, ha családján történt valami szégyen. Nővérét és testvérének leányát megölette, mikor meghallotta, hogy nem tisztességes életüek. Egész életmódja szomorú volt, mert nagyravágyása még azt is ritkán engedte, hogy barátjaival lakomázzék. Ha valami vállalatról volt szó, kikérte barátjai véleményét, de az elhatározásban csak a maga belátása után indult. Atyjának hadvezéreiről azt tartotta, hogy nagyon is szeretik a nyugalmat, és gyakran panaszkodott, hogy nincs senkije, kivel a fontos ügyeket meghányja-vesse. Így magának kellett mindent, a mi lényeges volt, kigondolnia, s oly nagy észszel vette számon a maga és az ellenség erejét, hogy soha sem kellett valamely vállalkozását megbánnia.»73
Egy emberöltőnyi aránylagos nyugalom után a török birodalom ismét nagyot lépett előre a hódítás útján. Szelimnek nemcsak ez a hódítás az érdeme, hanem az is, hogy újjászervezte annak eszközét, a hadsereget.
Bajazet uralkodása, a testvérharcz, majd az atya és fiai közti háborúk, velejében megtámadták az oszmán hatalom igazi éltető elemét: a katonai fegyelmet. A jancsárok, látva, hogy a trón betöltése tőlök függ, egyre nagyobb követelésekkel léptek fel. Midőn Szelim lett az úr, minden egyes jancsárnak ötven arany ajándékot volt kénytelen adni. Hadjáratai előtt is nem egyszer volt baja elégedetlenségökkel, zavargásukkal. De ő megtörte őket. Az alárendelteket megkímélte, de a vezéreket a legkisebb hibáért is kivégeztette. Hét nagyvezért ért ez a sors, úgy, hogy közmondássá vált ez a szitok: «Légy Szelim szultán vezírje.» De az eredmény nem maradt el. Fegyelemben, kitartásban, harcziasságban a világ egy serege sem mérkőzhetett azzal, melyet Szelim hagyott fiára.
II. Szulimán. A török birodalom fénykora.
Egy azon korból való magyar tudósítás sokképen csudálatosnak mondja a török tábort. Először azért, mert óriási, megszámlálhatatlan sereg van együtt. Másodszor, hogy ily nagy sokaságban nem látni egy asszonyt sem. Harmadszor, mert még csak nem is emlegetik a bort. Végre, hogy este mindnyájan hangosan felkiáltanak: Alláh és azontúl teljes a csend, mindenki halkan beszél. A legkisebb vétséget is kérlelhetetlenül büntetik, ezért nincs ott veszekedés és verekedés. Egy más író szerint: a török, ha táborba megy, otthon hagyja bűneit. A török táborban nincs semmi kényelem vagy élvezetre való, csak fegyver és a szükséges élelem, beérik rizszsel, vagy ha az sincs, besózott és porrá tört, vízzel kevert húsból élnek.74 A mellett a török mindig kész a hadviselésre, az ellenség megtámadásában és megelőzésében gyors; nem forgácsolja szét erejét; nem folytatja sokáig a háborút, nehogy ellensége megszerezze a hadi gyakorlatot. Kis eredményért nem veszteget időt és pénzt, nem hódit gyorsan, hanem lépésről-lépésre. Az is nagy hasznukra van, hogy magok fejedelmeik vezették hadaikat. Különösen három dologban emelték ki a törökök katonai felsőségét: számban, fegyelemben és élelmezésben.
A hunnok, magyarok, tatárok és a khalifák világverő seregeinek méltó utódja jelent meg így újra Európa küzdő terein. Vad vitézségben, vas fegyelemben, barbár igénytelenségben nem multa felül egy elődje sem. A mellett, s ez megkülönböztető jellemvonása, míg minden egyébben fentartotta az ősi egyszerűséget, katonailag a legképzettebb, legmodernebb seregek között foglalt helyet. A régi török főfegyvernemnek, a lovasságnak, súlyt és nyomatékot ad a jancsár gyalogság kitartása és a nagy csaták eldöntésére a kitünő, nagyrészt európai eredetű vezérek alatt álló tűzérség szolgál. Mindazon népek kiválóan szárazföldiek, mint lovas seregeknél nem is lehet máskép. Még a khalifák rohamát is megállították a Bosporus és Hellespontus szorosai. De a török e tekintetben is a byzanczi császárság helyébe lép és szívós kitartással, óriási áldozatok árán is, ép úgy törekszik kivívni felsőségét a tengeren, mint szárazon.
Ennek a hadseregnek most méltó, egyénisége által is kiváló vezére, feje vált Szelim fiából, Szulimánból. Atyja nagy tetteket hajtott végre, de a nagy emberből csak a hajthatatlan energia volt meg benne. Szulimán ellenben kezdettől fogva azt a meggyőződést keltette maga felől, hogy bár nagyravágyásban nem marad el egy elődje mögött sem, igazságosságban és emberségben valamennyit felülmúlja.75 Ő alatta válik a török birodalom nemcsak a Kelet, hanem egész Európa történetének elsőrangú tényezőjévé. A porta két századon át fentartott elsőrendű nemzetközi állásának megalapítása az ö nevéhez van fűzve.
Atyjának köszönheté, hogy minden rázkódás nélkül léphetett a trónra. Egyedüli férfitagja volt családjának, nem kellett uralmát üldözéssel, kegyetlenkedéssel megkezdenie. Még a jancsárok sem igen zavarogtak. A népet megnyerte az által, hogy atyjának emlékét nagy tiszteletben tartotta és lelki üdvéért nagy templomot és kórházat építtetett. Még népszerűbbé tette az a rendelete, hogy mindenkinek vissza kell adni azt, mit a kincstár tőle igazságtalanul elvett. Egyáltalában sokat törődött a törvényhozással; a II. Muhammed alatt szerzett törvénykönyvet kijavíttatta és az alattvalók (rája) törvényével bővítette. A törökök nem is Nagynak nevezik őt, mint az európaiak, hanem törvényhozónak (el kanúni).
Ifjúságát háremében töltötte, még azt is mondták, hogy inkább akart látszani gyávának, mint kihívni atyja féltékenységét. De mihelyt úrrá lesz, harczi babérra vágyik. Miután a damaszkusi basa lázadását leverte s Ázsia és Egyiptom nyugalmát biztositotta, egész erejével Magyarország ellen fordul. Okul az szolgált, hogy a magyar udvarnál rosszul bántak követével. Még 1521-ben elfoglalta Szabácsot, Mátyás győzelmeinek emlékét és Belgrádot, a magyarság nagy végvárát, mely alatt kudarczot vallott a hódító Muhammed.76 Ura lett így a Száva átjáróinak, már a Szerémség nagy része is hódol neki. Magyarország magára maradt egyenetlenségében. De Szulimán másfelé tér, Magyarországot átengedi belső zavarainak és atyja tervét, a Rhodus elleni vállalatot hajtja végre.
A nagymester, Villersd’Ile-Adam Fülöp, ki épen akkor foglalta el székét, rendje dicsőségéhez méltóan készült az egyenlőtlen harczra. Mert ő is egyedül maradt. Sem a pápa, sem a császár, sem a franczia király nem segítették; Velencze is csak saját birtokai védelmére küldött flottát. A rend nyolcz nemzete megszállotta a bástyákat, hadi készletről, élelemről is gondoskodtak. 1522 junius végén megjelent a sziget előtt a 300 hajóból álló török hajóhad, egy hónappal később kikötött Szulimán is, ki az ázsiai part mentén vezette oda 100.000-nyi seregét. Az első rohamokat visszaverték, s bár 100 ágyú rombolta a falakat, a védők bátorsága nem lankadt. Különösen véres volt az aug. 24-iki roham, mely a törököknek 15.000 emberébe került. Mindössze 100.000-re tették az ostromló sereg veszteségét. De végre az őrség is ellankadt, lőszere is elfogyott. A nagymester decz. 21-én megadta magát, azon feltétel alatt, hogy lovagjaival szabadon távozhat és hogy a szigeten mindenkor szabadon gyakorolhatják a keresztyén vallást. Öt nappal később a jancsárok mégis betörtek a városba, romboltak, pusztítottak és elfoglalták a templomokat és klastromokat. Szulimán ellenben lovagiasan, nagylelkűen bánt a nagymesterrel, kit meglátogatott, megvigasztalt és szabadon bocsátott útjára. Így kivette a tövist az oszmán birodalom testéből. A lovagok több éven át kóboroltak Itáliában, míg VI. Károly át nem adta nekik Malta szigetét, hol ismét élhettek rendjök hivatásának, a hitetlenek elleni harcznak. Rhodussal együtt Kos szigete is török kézre jutott. A török történetírók Szulimán érdemei közt följegyezték azt is, hogy e hódítása által számos igazhívő, kit rabságban tartottak a lovagok, visszanyerte szabadságát.77
Hadrián pápa most elérkezettnek látta az időt, keresztes hadjáratra szólítani fel Európa királyait és népeit. E felszólalásának ép oly kevéssé volt eredménye, mint a ferenczrendi barátok ama naiv tervének, hogy a klastromok állítsanak ki hadsereget a török ellen. A keresztyénség egysége már csak szónoklatokban és levelekben volt meg; a keresztes hadjárat a múlt századok örökölt phrasisa, mely már nem lelkesített senkit. Velencze egyenesen szerencsét kivánt a szultánnak Rhodus meghódításához és csak arra törekedett, hogy kereskedelmi összeköttetéseit ápolja. A császárt teljesen elfoglalta a franczia háború; oktalanságnak tartotta volna ily viszonyok közt egy új, hatalmas ellenség kihivását. Végre épen az, kiben még néhány év előtt a leendő keresztes háború hivatott vezérét látták, I. Ferencz, Francziaország lovagias «igen keresztyén» királya, tette meg Szulimánt az európai ügyek döntő birájává.
Ferencz madridi fogsága idejében anyja követséget küldött Szulimánhoz, hogy segítséget kérjen tőle. Ez a követség nem jutott Konstantinápolyba, de nem sokkal később Gróf Frangepán János ment Ferencz megbízásából a szultánhoz, kérve őt, támadja meg ellenségét. Vezére, Ibrahim, később elbeszélte a magyar követnek, Jurisicsnak, hogy ez a levél birta urát arra, hogy II. Lajos királyunkat, Károly sógorát megtámadja.78 De erre a kérelemre alig volt szükség. Magyarország, Belgrád bukása óta, nyitva állott előtte, különben is egyre folyt ott a háború a végeken. Foglalkoztatni kellett a zugolódó jancsárokat és a magyar belviszonyok ziláltsága, valamint a császár küzdelme könnyűnek igérték a zsákmányt. A mennyiben pedig a török szintúgy természetes ellenségét látta a spanyol-habsburgi hatalomban, mint a franczia, különben is szövetségesek voltak szerződésnélkül is. Nemcsak Ferencz, kinek eljárását fogsága menti, hanem Magyarország bűnei és a keresztyénség megoszlása, hivták hazánk földjére a török császárt.
Szulimán ekkor úgy lép fel, mint a ki érzi, hogy a leghatalmasabb királyok kegyét keresik és tőle függ világrészek sorsa. «Arról tudósítasz, így ír Ferencznek, hogy az ellenség elfoglalta országodat, téged pedig fogva tart és segítséget kérsz, hogy megszabadulhass. Mindezt előadták trónom lábánál, a világ menhelyénél és császári elmém tudomást vett róla. Nem csuda, ha az uralkodókat legyőzik és elfogják, tehát ne csüggedj. Dicső őseink (Isten világosítsa meg sirjokat!) soha sem szüntek meg hadakozni és országokat foglalni. Mi is, lábuk nyomaiba lépve, minden időben foglaltunk tartományokat és erős várakat. Paripánk éjjel-nappal fel van nyergelve és felöveztük kardunkat».79 Nem itt a helye elmondani a mohácsi csatát és következéseit. De egy világos. A török az, ki akkor szövetségben a pápával és Francziaországgal fentartja az európai egyensúlyt a Habsburg-ház túlsúlyával szemben.
Szapolyay János ugyanazt a szerepet játszsza a törökre nézve Magyarországon, mint Ferencz az általános európai viszonyokra nézve. Mint gyöngébb, ő is a szultán kegyéhez fordul és pártfogásának köszöni, ha nem is az egész Magyarországnak, de legalább jelentékeny részének, birtokát. Csakis Magyarország megoszlása tette lehetővé, hogy a török három évvel a mohácsi vész után megjelenjék Bécs alatt. Bécs védelme, majd egyes magyar váraknak, különösen Kőszegnek hősies ellenállása, először mutatták, hogy a török sem legyőzhetetlen, hogy az ő uralmának is lehet határt vonni.
Hanem az egyszer elfoglalt állást, mint a gyöngébbek védője, mint V. Károly leghatalmasabb vetélytársa, Szulimán tovább is fentartotta. Ettől sem perzsa háborúi, sem családi bajai nem vonták el. A török szövetség a francziával is állandó marad, ép úgy, mint Szapolyayval és fiával. Az akkori politikai számításokban, nemcsak hazánkban, mindig elsőrendű tényező volt a török barátság vagy ellenségeskedés.
A mellett a birodalom, bár lassabban, még mindenfelé terjed. Terjed különösen azon két irányban, a hol közelebb férkőzhetett a Habsburgok hatalmának székhelyeihez: Magyarországon Bécs felé és a Földközi-tenger mellékein Spanyolország felé. Amott a szárazföldi, itt a tengeri hegemonia forgott kérdésben.
Algírban 1516-ban egy vakmerő török kalózvezér, Cheireddin jutott uralomra. Hogy magát biztosítsa, felajánlotta birodalmát hűbérül Szélimnek, ki őt kegyébe fogadta. A vitéz és szerencsés rabló aztán, török segítséggel, fenn is tartotta magát úgy a bennszülött kabylokkal, mint az őt egyre támadó spanyolokkal szemben. V. Károly elfoglalta ugyan Tuniszt, de néhány évvel később nagy vereséget szenvedett Algír ostrománál. Midőn aztán 1556-ban Tripolisz is török kézre jutott, majd még a távoli Marokkóba is elhatoltak a jancsárok és szpahik, az egész északi Afrika Szulimánt uralta. Ismét mohammedán lett a Földközi-tenger partjainak nagyobb része.
Szulimán mecsetje Stambulban.
1550–1566. között épült. Szulimán legszebb építménye.
Rhodos ostroma 1480-ban.
A törökök a Sz. Miklós tornyot ostromolják. A Caorsini Obsidionis Rhodiae Urbis Descriptio (Ulm 1496) fametszete után.