II. FEJEZET.
Küzdelem a császári koronáért.

A Habsburgok és Valoisk ellentéte. V. Károly birodalma. – I. Károly trónralépése Spanyolországban. – I. Ferencz és Francziaország. – Első itáliai háború. Paviai csata. Madridi béke. – Róma kizsákmányolása. (Sacco di Roma.) – Második háború V. Károly és I. Ferencz közt. Spanyol hegemonia Italiában.

A Habsburgok és Valoisk ellentéte. V. Károly birodalma.

Sajátságos véletlen, hogy ugyanakkor, mikor Olaszországnak és a renaissancenak legnagyobb politikai elméje hazájának üdvét egy, azt tehetsége és ereje által, bármi eszközökkel is egyesítő monarchától várta; ugyanakkor, mikor az universalis monarchia megalkotása elérhetőnek látszott a leghatalmasabb, legegységesebb nemzetnek, a francziának királyai, XII. Lajos, I. Ferencz előtt: a keresztyén világnak, sőt az egész emberiségnek egy uralom alá jutása közelebb jutott megvalósulásához, mint valaha a történetek folyamában.

És ezen nagy hatalomnak létrehozása, annyi nemzet sorsának egyesítése, nem szerencsés hódítás gyümölcse, mint Cyrusnál, Nagy Sándornál és később Napoleonnál, nem is egy százados fejlődés betetőzése egy férfiú lángesze által, mint Julius Caesarnál, hanem tisztán dynastikus, törvényes, családi jogon alapuló. A családnak, a legitimitásnak ez a diadala egyúttal a legerősebb tiltakozás az erkölcsök megrontása, azon morális anarchia ellen, melynek jeleneteit és hatásait eddig kísértük. Tiltakozás egyúttal az ellen, hogy tisztán a katonai és politikai szerencse döntsön a világ ügyeiben. Mátyás királyunknak, ennek a nem legitim királynak, de államférfiúi és katonai lángésznek, a Macchiavelli-féle «virtú» egyik legkiválóbb kifejezőjének, tulajdonítják ezt a mondást: «hadakozzanak mások, te boldog Ausztria csak házasodjál. Mit másoktól még Mars is megtagad, megadja neked Venus.»³⁶

Mátyás idejében és az ő ajkáról ez a mondás alig lehetett egyéb gúnynál. Soha sem sülyedt a Habsburgház oly mélyen, mint akkor és nagyrészt épen a nagy magyar király által. De épen az a III. Fridrik, kit ő elűzött Bécsből, ki tehetetlenül, szinte koldus módra járta be aztán a birodalom városait, vetette meg kitartása és előrelátása által háza jövő nagyságának alapjait.

Európának akkor Merész Károly leánya, burgundi Mária, volt leggazdagabb örököse. Az öreg császár diplomatiája előkészítette Mária házasságát Miksa főherczeggel. A lovagias, férfiasan szép Miksa meghódította a szép Mária szivét, elnyerte kezét és aztán harczban-háborúban meg is bírta védni a dús örökséget a franczia támadások ellen.

Csak egy fiú származott e házasságból, Fülöp, kit atyja a castiliai Izabella és az aragon Ferdinánd leányával, Johannával házasított össze. Így az ausztriai ház, mely csak az imént nyerte el Európa continensének azt a tartományát, melyet ipara és kereskedése legvirágzóbbá, leggazdagabbá tett, jogot nyert azon birodalomra is, mely legjobban magáévá tette a tengerentúli hajózás és felfedezés elvét és melynek sikerei e téren már akkor megnyitották előtte az ujvilág rejtélyeit és kincseit.

Fülöp főherczeg (Szép), anyósának Isabellának halála után maga is átment Spanyolországba, hogy neje helyett, kit kedélybetegsége képtelenné tett erre, Castiliát kormányozza. A castiliai rendek ugyanis nem akarták magokat alávetni Aragoniai Ferdinánd kemény és rájok nézve idegen uralmának. A viszony vő és após közt épen nem volt igen barátságos és az öreg Ferdinánd nőül vette a franczia királynak szép fiatal unokahúgát, Germaine de Foixt, azon reményben, hogy örököst szül, kire majd ősi birtokait hagyhatja. Igy biztosítva volt még a Habsburgok uralma Aragonia fölött.

De közben fiatal korában, meghalt Fülöp főherczeg. Két kiskorú fia maradt, kiket Spanyolországban neveltek, anyjoknál, anyai nagyatyjok felügyelete alatt. Miután Ferdinánd házassága magtalan maradt, mégis csak közeledett unokáihoz és ennek a daemoni embernek, kiben sokan, bár tévesen, a Macchiavelli-féle fejedelem mintáját látják,³⁷ minden sikeres fáradozása, csele, erőszakja végtére is csak a kis Habsburgoknak örökét növelte. Azoknak hódították meg Nápolyt és Navarrát, azoknak szerzettek az 1514-ben felfedezett nagy Csendes-óczeánig érő birodalmakat Columbus és Balboa.

Miksa sem feledkezett meg unokáiról. Az az erős családi vonás, mely a Habsburgokat annyira jellemzi, kiváló mértékben megvolt ebben a különben lovagiasan könnyelmű uralkodóban. Ő nem igen hódíthatott, földrészeket sem fedeztek fel számára, ő unokáiról oly módon akart gondoskodni, mely már hagyományos volt nála: házasságok által. Minő szivóssággal tartja fenn a Habsburgház örökösödési jogát Cseh- és Magyarországban, a nemzetek ellenszenvével szemben! A Jagellókkal való jó barátságot 1515-ben, a nagy bécsi összejövetel alkalmával, családi összeköttetésre használja fel és annyira sovárog erre, hogy ünnepélyesen fogadja: ő maga veszi el Ulászlónak akkor 11 éves leányát, Annát, ha egyik unokája sem lép vele házasságra. De ez csak az egyik oldala munkásságának. Ezzel párhuzamosan folynak az örökös alkudozások XII. Lajossal, hogy idősebb, vagy fiatalabb unokája Károly, vagy Ferdinánd, vegye nőül annak leányát, Claudiát, majd Renatát, Milanót, Burgundiát, vagy Bretagnet nyerve hozomány gyanánt. Komoly férfiak előtt kissé nevetségesnek látszhatott ez az örökös tervezgetés, házasítás, de a nők bíztak a Habsburgok emelkedő csillagában, szivesen követték az öregedő, de mindig ifjú császár ábrándképeit, számításba vették a családhoz szinte már örökösen kötött császári méltóságot. A magyar királyné, Candalei Anna, a franczia királyné, bretagnei Anna, voltak Miksa terveinek legállhatatosabb előmozdítói. Az összes dynastiák mintegy egy családdá alakulnak, csak hogy összeköttetésbe jussanak azon ifjakkal, kikre már akkor néztek Spanyolország és Németország trónjai. XII. Lajos még öregségére nőül akarja venni nővérüket Eleonórát, II. Christián dán király, akkor még az összes skandináv országok ura, 1514-ben nőül veszi nővérüket, Isabellát. És hogy a keresztyénség egy nagy országa se maradjon elkülönítve, 1513 végén még az angol király is leköti magát Miksával szemben. Ha Károly nőül veszi az ő nővérét, Máriát, kész arra, hogy az angol parlamenttel a korona örököseinek nyilváníttatja a főherczeget, azon esetre, ha magának nem lesz gyermeke. Ebben az általános versengésben szinte csak az az akadály, hogy csak ketten vannak a testvérek és hogy mindegyikök mégis csak egy feleséget vehet.

Szinte beláthatatlan remények ezek. Ugyanakkor, midőn a legádázabb, legkiméletlenebb harczok folynak az egyes hatalmasságok közt, mégis ilyen közel jövőben el birják képzelni a nyugalmat, nemzeteik békés egyesülését egy jogos uralkodó alatt.

Szolgálja ezt az irányzatot, úgy a császárság universalis voltának középkori hagyománya, mint az épen ujult erővel nyilatkozó antik római befolyás az egész politikai és jogi felfogásra. A régi, egyházilag szentesített, nagy hagyományokon nyugodó meggyőződés épen úgy, mint a teljes frisseségben és elevenségben az egész szellemi életet átható irodalmi és tudományos humanismus egyaránt üdvözölte volna a keresztyén világ egyetlen urát, Caesar és Trajanus, Nagy Károly és Barbarossa utódját. És az egyesülés ezen nagy tényezői mellett szinte háttérbe szorulnak a nemzeteket elválasztó régi ellentétek. Még latin az egész hivatalosan elismert műveltség, vele szemben a fejledező modern nyelvek, kivéve Olaszországot, még szinte csak provinciális létre kárhoztatvák. Épen az olasz küzdelmekre vonatkozólag irja Tubero, hogy mennyire tévednek azok, kik nem hiszik, hogy minden keresztyén, bármelyik legyen a hazája, egy birodalomnak a polgára. Egyre megy, német, franczia, vagy spanyol birja-e Itáliát, csak legyen olyan uralkodója, ki nemcsak a fegyvert, hanem az igazságot is tiszteletben tartja és ezt a tehetsége által kiváló és honának termékenysége által szerencsés, de lázadástól és tunyaságtól szenvedő s azért nem harczos és külföldi támadásnak kitett nemzetet megvédje.

És nemcsak történeti erők szólnak a Habsburgok mellett. Kezökben van az ujkor nagy mozgatója, a pénz. Ők rendelkeznek Belgium és Hollandia kincses városaival, az Indiák bányáival. Az övék az a hadsereg, melyet a nagy kapitány teremtett meg, az övék számos nemzetnek hűsége és ragaszkodása.

De azért a velök szemben álló erőt sem szabad kicsinylenünk. Először is a keresztyénség még nem az egész művelt emberiség, még csak nem is az egész Európa. A török császárok épen akkor emelik fegyvere vallása és berendezése által erős birodalmukat három világ-részre kiterjedő világhatalommá. Másodszor magában Európában is vannak oly életerős alkotások, melyek sehogy sem lehettek hajlandók lemondani múltjokról, jövőjükről, az universalis monarchia ábrándképe kedveért. Hogy hajolna meg a franczia a spanyol vagy német előtt, kivel annyiszor diadalmasan megküzdött? Elképzelhető-e, hogy Anglia egy idegen király javára bármiben is megcsonkítani engedje ősi szabadságát és különállását? És Magyarország, mely mióta fennáll, szinte élő tiltakozás a császárok uralma ellen? Nem is szólva arról, hogy az az egyházi egység, mely mindennek mintegy erkölcsi alapjául szolgálhatott volna, nemsokára már nevében sem létezett.

Mindezen erők közt akkor kétségtelenűl a legfejlettebb, az, mely legnagyobb súlylyal léphet fel, kétségtelenűl Francziaország. Királyai magok is tápláltak világuralmi reményeket és ha azokat nem valósíthatták is meg, abban, hogy függetlenségöket, országuk épségét bárki ellen megvédik, méltán számíthattak egész nemzetök lelkes támogatására. Midőn a bloisi szerződésben először volt szó arról, hogy franczia tartomány házasság által Habsburg kézre juthat, a franczia rendek toursi gyűlése már 1506-ban kijelentette, hogy Bretagne és Burgundia nem idegeníthetők el. Egyúttal arra kérte a királyt, mondjon le a házasságról. Nem is Károly lett a kis Claudia férje, hanem Ferencz. Ismétlődött az, a mi egy negyedszázaddal előbb Miksával történt, ki már el is volt jegyezve bretagnei Annával, de kinek el kellett tűrnie, hogy jegyese előbb VIII. Károlynak, aztán XII. Lajosnak legyen a neje. A franczia nemzet már nem tűrte el, hogy tisztán dynastikus szempontból rendelkezzenek bármely alkotó része fölött. Az a Ferencz, ki ezen első versenynél győzött, örököse volt a franczia trónnak, mint király marignanoi győzelme által már nagy hírt, dicsőséget szerzett és e szempontból fölötte állott ifjabb, uralomra is később jutó versenytársának. Itáliában akkor benne látják a leendő császárt: Nagy Károly képén a Vatikán sixtinai kápolnájában az ő arczvonásai tűnnek elénk.³⁸

A két uralkodó, kikkel megindult a Habsburgoknak és a franczia királyoknak századokat betöltő versengése, eleinte elég jó viszonyba lépett egymással. Első összeütközésük a német korona elnyerése körül folyó küzdelmöknek volt a következése.

II. Miksa császár nagy pecsétje.
A legkitünőbb e nemű német munka a XVI. század közepéről. Eredeti nagyság. A berlini királyi titkos állami levéltárban.

Mindenhol örökös volt a Habsburgok birodalma, csak épen azon korona birtoka, mely egyedűl adta meg az első rangot a keresztyén fejedelmek közt, a mely egyedűl adhatott valamely jogczímet a világ uralomra, volt választásnak alávetve. Igaz, hogy 1437 óta mindig Habsburgokat választottak, de a választás elve ez által ép oly kevéssé volt érintve, mint később hazánkban, hasonló viszonyok között.

Miksa uralkodása, minden kapkodása mellett is, nagy hatással volt Németország belső fejlődésére. Vele megszűnt az a teljes semmiség, melybe a császári hatalom elődjének hosszú kormánya alatt lesülyedt. Tevékenységének mégis sikerült bizonyos eredményeket érni el a birodalom katonai és biráskodási szervezete dolgában. Ezt ő épen nem köszönhette túlnyomó hatalmának, sem egyéniségének, bárminő csillogó volt az és bármennyire büszkék voltak is a jó német lovagok és polgárok a világ urára, az «utolsó lovagra», ki köztük járt-kelt patriarchalis módon. A lényeges az volt, hogy a németek közös nemzeti érzülete, melyet a particularismus annyi ideig elfojtott, az ő idejében és részben az ő hatása alatt, feltámadott. Felkeltették a szomszéd nemzeteknek, különösen a francziáknak, magyaroknak és a törököknek hódításai, melyek ellen mégis csak az osztrák ház védelme nyújtott az egésznek valamelyes biztonságot. A nemzeti érzület épen nem volt elég erős arra, hogy egyszerre véget vessen a széthúzásnak és létrehozza a politikai egyességet; elég volt, ha bizonyos egyensúlyban tartja a fejedelmi és a rendi hatalmat. Különösen uralkodásának vége felé a püspökök, lovagok, városok egyre jobban csoportosultak Miksa trónja köré.

Az öreg császárnak nem mindig volt az a szándéka, hogy legidősebb unokájának szerezze meg maga után a császári méltóságot. A marignanoi csata után, szorultságában, ezen kilátás által akarta magához fűzni az angol királyt, később pedig, hogy Magyarországot megnyerje, ki is nevezte II. Lajost helyetteséül a birodalomban is utódjául.³⁹ Mégis, midőn Károly 1517-ben eltávozott a birodalomból, hogy Spanyolországba menjen, azon alapos bizalommal kérte meg nagyatyját törekvései támogatására, hogy az e czélra fordítja majd egész tevékenységét.⁴⁰ A döntő mégis csak az volt, hogy a franczia király is jelentkezett trónkövetelőnek, ennek sikere pedig útját állja az osztrák ház leendő nagyságának.

A franczia király már 1516-ban megkezdte a korteskedést. A trieri érsek megigérte neki szavazatát, hozzá hajlott több Rajnamelléki fejedelem és különösen Sickingen Ferencz, ki Ebernburg várából szerte rabolt, de azért elismert feje volt a harczos német lovagoknak. Egy rajnai szövetség volt már akkor alakulóban franczia befolyás alatt, mi később a német történet folyamában annyiszor ismétlődött. Fontos volt a legkapzsibb fejedelemnek, Joákim brandenburgi választónak megnyerése, mely a következő feltételekhez volt kötve: A választó évi 8000 livret kap és katonaságával is kész segíteni a királyt. Fia nőül veszi majd XII. Lajos leányát 150.000 aranytallér (8 millió korona) hozománynyal és 4000 livre évi díjjal. A választó testvére, a mainzi érsek Albert, a birodalom kanczellárja, kinek egyedül van joga a királyt koronázni, szintén nem állhatott ellen a franczia igéreteknek és ajándékoknak. Csakhogy nála nem volt elég a pénz, neki műtárgyak is kellettek palotája diszítésére. Végre a rajnai palotagróf is lekötötte szavát. A többség meg volt nyerve. Ezen eljárásban nemcsak az megdöbbentő, hogy a német választók csak oly megvesztegethetők, mint a bibornokok voltak VI. Sándor megválasztásánál, hanem még inkább az, hogy a pénz ingerével szemben megszűnt minden kötelességérzet. Épen a Hohenzollernek, mindig a Habsburg-ház hivei, pártoltak el legelőbb, igaz, hogy a legnagyobb díjért. Épen a lovagok, kiktől még leginkább lehetett várni nemzeti érzületet, voltak legkészebbek a francziákat fegyverrel is szolgálni. Mert nemcsak Sickingen volt lekötve, hanem barátja a híres Hutten Ulrich is részt vett ez alkudozásokban, mint a mainzi választó megbizottja.

Miksa sem maradt tétlen. Unokája már 1517-ben 118.000 koronát hagyott nála a választók megnyerésére, később pedig még 900.000 koronát utalványozott e czélra. Miksa ismerte embereit és jól fel tudta használni a spanyol és flandriai váltókat. Nemsokára Károly érdekében mozgósítják a firenzei pénzváltók, az augsburgi bankárok, különösen a Fuggerek hitelét és összeköttetéseit is. Sickingen, ki jól ismerte embereit, már 1516-ban figyelmeztette Ferenczet, hogy a választók elveszik a pénzét, de aztán megcsalják és úgy szavaznak, mint nekik tetszik.⁴¹ Csakugyan, már 1518 aug. 27-én sikerült Miksának négy választót, a kölnit, a palotagrófot és a két Hohenzollernt maga köré gyűjteni és velök szerződést kötni a választás dolgában. A brandenburgi választó fiának a császár unokáját, Katalint igérték oda 800.000 korona hozománynyal, a miből 200.000-et mindjárt ki is fizettek. A mainzi választóval 52.000 frtban alkudtak meg, de végre 206.000 koronát és 20.000 korona évidíjat erőszakolt ki. Nemcsak a nagyobb summa győzött; még inkább a készpénz.⁴² Fugger Jakab, kit Ferencz is felszólított, legyen bankárja, ezt megtagadta. A cseh királynak, II. Lajosnak szavazata úgy is biztos. Csak a szász választó nem akarja magát lekötni; az arany bulla értelmében szabadon akar választani.

Ezzel szemben Ferencz megkettőzteti tevékenységét. A maga részére nyeri a pápát és Velenczét. X. Leó úgy gondolkodott, hogy Milano ura, Ferencz, mégsem oly veszélyes a szent-szék függetlenségére nézve, mint Nápoly ura, Károly. Már a Hohenstaufok ideje óta állandó törekvése volt a pápai széknek, hogy Sicilia és Németország koronái ne egyesülhessenek és a pápai diplomáczia most is hivatkozott IV. Kelemennek erre vonatkozó bullájára. Azonkívül a török elleni háborúra nézve többet várt Ferencztől, mint a még tapasztalatlan királytól, bár az előbbinek igéretét, hogy óriási sereget vezet majd személyesen a hitetlenek ellen, Leó sem vette komolyan.⁴³ Valami erős befolyást azonban nem gyakorolt; legjobban szerette volna, ha valami kis német fejedelmet választanak meg, ki nem válhatik veszélyessé. Velencze ellenben komolyan franczia párti volt. Mindketten attól tartottak, hogy Miksa vén napjaira mégis elmegy Rómába, hogy megkoronáztassa magát, s így is elősegíti unokája diadalát. Ennek pedig minden erővel készek voltak útját állani. Ferencz kijelentette, hogy 3 millió aranytallért is kész áldozni, hogy magának a császári koronát megszerezze és követeit felhatalmazta, mindent igérjenek a választóknak, mit csak kivánnak. Miksa császár halála (1519 január 12.) nagy izgalomba hozta a versenyző feleket. Közben az aranybulla értelmében a szász választó vitte a birodalom ügyeit, ki egészen részrehajlatlanul járt el.

Ferencz jelenik meg először; ismét ő kerekedik felül. A birodalomban erősen mozog a Habsburg-ellenes párt. Magában Ausztriában sem ismerik el a főherczegek uralmát, nem lehet tudni, szegény fiúk eljönnek-e valaha Németországba. II. Lajos visszahívja onnét nővérét, kiről még nem tudták, Károly, vagy Ferdinánd veszi-e majd nőül. Azután közel volt, hatalmas sereggel rendelkezett, Németországban pedig épen akkor a Habsburgoknak nincs semmi serege.

V. Károly sisakja.
Német munka a renaissance arany-korából. Egy darab vasból préselve, csak a két arcvédő külön lap. Az ábrázolatok tárgyai az Aeneisből valók. Bécsben a cs. arsenálban.

A brandenburgi választóval megújította a régebbi szerződést és azonfelül megígérte, hogy helytartójává teszi, vagy azon esetre, ha az ő választása nem volna keresztülvihető, a brandenburgit fogja a császári méltóságra emelni. A mainzi választó, ki Károly megbizottjával úgy alkudozott, hogy ez maga is «szégyenlette szégyenét»⁴⁴ , ujra a franczia táborhoz pártolt évi 20.000 koronáért és 240.000-nyi ajándékért. Ez utóbbinak a hallei templom építésére szolgáló segély volt az ürügye. A rajnai választó is újra átpártolt, a trieri is lekötötte szavát, ismét Ferencznél volt a többség.

A mellett még nagy sereget is tartott készen. Károly pártja már arra is gondolt, hogy helyette Ferdinándot állítsa fel jelöltnek. Károly ezt nem tűrte, s testvérét reá birta, hogy alárendelje magát a családi érdekeknek.

Még bonyolódottabbá tette ez ügyet az, hogy most az angol király, bár szerződés kötötte mind Károlyhoz, mind Ferenczhez, a maga részére kezdett titkon alkudozni, különösen a mainzi érseknél. Ez nem kevesebb, mint hatszor cserélt pártot ezen alkalommal.

Nemcsak két nagy hatalomnak anyagi hatalma és diplomatiai befolyása állott egymással szemben. A két király nagy politikai rendszereknek képviselője. Ez első versengésök, ekkor mérkőznek meg először az alkudozás terén azon uralkodók, kiknek háborúi és tervei azután egy emberöltőn át foglalkoztatták Európát.

V. Károly kardja.
A felirat: Fundatori quietis. M. DXXX. Alatta a császár jelvényei, Hercules oszlopai koronásan, szalagtól övezve, melyen a császár jelmondata: PLUS ULTRA olvasható. A műhely jegye koronás mórfej. A túloldalon az itt lemásolt fölirat lképével. Bécsben a cs. arsenálban.

Akkor még személyiség dolgában határozottan I. Ferenczé volt az elsőség. Fényes, megnyerő megjelenése hatott a képzeletre és fiatal kora és rövid uralkodása ellenére is megmutatta már, hogy nagy dolgokra képes. Marignanónál ő győzte le a svájcziak addig győzhetetlen phalanxát, Milano, melynek birtokáért annyi vér folyt, most elismerte uralmát. Oly férfiú előtt, kihez hívei ragaszkodnak, kitől ellenségei sem vonhatták meg a tiszteletet, mi sem látszott lehetetlennek. A miről annyit írtak és beszéltek a keresztyénségben: a keresztes háború a törökök ellen, benne leli bizonyára hivatott vezérét. Azon hibák, melyek később annyira előtérbe lépnek jellemében: megbizhatatlansága és kéjvágya akkor még nem igen vonták magokra a figyelmet.

Sokkal jelentéktelenebbnek látszott nála a fiatal spanyol király. Még ezen alkudozásokat sem vitte maga, s mai napig sem tudni tanácsosai közt Gattinarának vagy Chiévresnek volt-e a főrésze az eredményben. Homlokát még nem ékíté nyert csaták babérja. De nevelése valóban fejedelmi volt. Tizenöt éves kora óta mindennap maga elnökölt tanácsában. Maga adta elő a beérkezett irományok tartalmát, melyeket át kellett neki adni azonnal, ha ágyban találták is. Az a hév, melyet gyermekkorában érzett egy szép vadászkutya látásánál, az az indulat, mely egy nővére menyegzője alkalmával oly szenvedélylyel vitte a tánczba, hogy halálos beteg lett belé, már nem nyilatkozott.

Egészen a politikának élt, egész jelleme a szerint alakult át, Meggondolt volt, mint ahhoz illik, ki dönt, türelmes, mint a ki parancsol, egész magatartásának komolysága megelőzte éveit. Természettől nagy volt az esze, beható a szelleme, ritka erejű a lelke. Most megtanulta, hogy minden ügyben és minden helyzetben mit kell tennie és hogyan; már látszott, hogy belőle válik korának legfinomabb és egyuttal legszilárdabb politikusa. Készült szembenézni a sorssal, nem mámorosodott el kedvezésétől, nem zavarta meg a szerencsétlenség, nem lepte meg a véletlen, minden veszélyben tudott határozni.

A mainzi érsek 1519 jun. 17-re hívta össze a választók országgyűlését a régi helyére, Frankfurtba. A választók, esküjök értelmében, most felmentést kértek a két királytól minden kötelezettségük alól. «A vesztegetés és csalás ezen művét úgy végezték, mint a hogy kezdték, egy álszenteskedő látszattal koronázták kétszínű alkudozásaikat».⁴⁵ A németek nagy történetírója, Ranke szerint, rossz kedvvel és megszégyenüléssel olvassuk a napjainkban nyilvánosságra jutott levelezéseket a választói szavazatokért folyó alkudás és vásárlás felől. Követelés és kinálás, az ár emelése és csökkenése körül fordul meg minden. De ha hozzá teszi, hogy végre is a nagy indokok győztek, nem a kicsinyek és elvetendők, ez legalább nem a választók érdeme.

Mainzi Albert.
Dürer 1519-ből való rézmetszetének hasonmása.

A német népben erős forrongás terjedt és nyilatkozott mind erősebben Károly mellett, s versenytársa ellen. Őt és családját németnek lehetett tekinteni, a francziákat pedig már akkor örökös ellenségnek kezdték nézni. Még a svájcziak is elhatározták, hogy nem engedik másnak, mint német fejedelemnek megválasztását. Németországban legyőzték a francziák párthíveit; a württembergi és lüneburgi herczegeket. A pápai követ nagyon találóan jellemzi a hangulatot: mindenki szégyennek tartja franczia pénzt fogadni el, Károlytól nem restelnek venni ajándékot. A lovagság kijelentette a legatusnak, hogy ne áskálódjék a spanyol király ellen, különben el fogják távolítani. A brandenburgi választó, ki még mindig szított Ferenczhez, Frankfurtban csaknem halállal lakolt, Sickingen erős állást foglalt el seregével, hogy szükség esetén felléphessen a gyülekező franczia had ellen. Ő véletlenűl milánói kereskedőket is kirabolt, Ferencz alattvalóit. A franczia király ezt mégsem nézhette el és így felkeltette a rablólovag német hazafiságát.

Mire az országgyűlés összeült, oly hatalmas volt e közvélemény nyomása, hogy Ferencznek nem lehetett már reménye. Csak arról lehetett még szó, Károlyt fogják-e választani, vagy valamely német fejedelmet. A pápa is visszavonta ellenmondását a nápolyi király megválasztása ellen.

Az arany bulla meghatározta a választók esküjét. Igy hangzott: Esküszöm az előttem levő szent evangeliumra, hogy azon hitem szerint, mely Istenhez és a szent birodalomhoz köt, belátásom és értelmem szerint és Isten segedelmével, azt választom a keresztyén nép világi fejéül, azaz római királyúl, a ki legjobban megfelel ezen hivatalnak értelmem és belátásom igazgatása és parancsa és hitem szerint és hogy neki adom szavamat és szavazatomat, szabadon minden szerződéstől, ártól és bárminemű előző kötelességtől. Ugy segítsenek Isten és minden szentjei.⁴⁶

A választók jun. 28-án gyűltek össze a határozó ülésbe, Szent Bertalan templomába. Először szokás szerint a mainzi érsek szólalt fel. Károly megígérte volt neki, hogy tanácsa szerint fog mindenben eljárni, hogy viszályaiban az ő pártját fogja, hogy eddigi három püspökségén kívül még egyet ruház reá, végre, hogy a pápánál kiviszi, hogy állandó legatusává nevezi: ez határozta meg véglegesen pártállását. Óvta a választókat a franczia királytól, ki idegen és hódítani akar a birodalomban s mint korlátlan úr, el fogja nyomni a szabadságot. Német fejedelem nem képes fentartani a birodalom tekintélyét. A spanyol királyt ajánlotta. Ellenében a trieri érsek kifejtette, hogy Ferencz legméltóbb a császárságra, csakhogy kötelezni kell őt, hogy hatalmát a török ellen fordítsa, ne Károly ellen. Szinte prophetikus, midőn kifejti, hogy ez utóbbi győzelmének esetén háború fog támadni a keresztyénség leghatalmasabb fejedelmei közt, melyet felhasználva, a törökök el fogják özönleni Magyarországot. Szóba hozta a világi választókat is, különösen a szász herczeget, bölcs Fridriket. Ez azonban maga is Károly mellett nyilatkozott, azon feltétel alatt, hogy biztosítsa a birodalom alkotmányát. Naplemente után létrejött a megegyezés, egyhangúlag V. Károlyt választották meg római királynak s leendő császárnak.

Másnap meghatározták a választási feltételeket (capitulatio). A császár kötelezi magát, hogy nemsokára eljő a birodalomba, hogy csak ennek határain belől tart országgyűlést, hogy nem ítél országrend fölött az országon kívül és a rendek beleegyezése nélkül nem hoz idegen katonaságot az országba. A választók beleegyezése nélkül nem köt a birodalom nevében szövetséget, nem visel háborút, nem szab meg új vámot, vagy adót. Minden közhivatalt németre ruház, okleveleiben a német nyelvet fogja használni. Véget fog vetni az alattvalók, a nemesség és köznép minden ártalmas szövetségének és a nagy kereskedő-társaságoknak, melyek pénzökkel uralkodnak s drágaság által nagy kárt és bajt okoztak a birodalomnak. Ezen capitulatió alapja mind a későbbinek.⁴⁷

Ferencz kudarczot vallott, bár ezen kudarcz bizonyára hasznára volt birodalmának, mely nem fejlődhetett volna oly erős és szilárd nemzeti alapon, ha bevonatik a «birodalom» tömkelegébe. De a hatalmi kérdés a két vetélytárs közt még nem volt eldöntve. Függő volt még különösen Milano helyzete, mely birodalmi hűbér, tehát most már Károly igényei körébe esik, tényleg pedig a marignanói csata óta Ferenczet uralta.

I. Károly trónralépése Spanyolországban.

Az ujonan megválasztott császár akkor már számos nagy birodalom fölött uralkodott. Legelőször atyai örökségének, Németalföldnek kormányát vette át. Aztán anyai nagyatyja, Ferdinánd halálával reászállott Spanyolország, vele együtt Nápoly és az amerikai birtokok. Nagy részt az ő egyéniségétől függött, mennyiben fejlődhetnek ezután is külön ezek a nagy történeti múlttal, külön alkotmánynyal biró államok, nemzetek, melyek közt egyelőre csak az ő személye volt a kapocs.

Az volt a kérdés: meg birja-e találni azt az erőt, mely létrehozza köztük a dynastikus, hatalmi czéljaira nézve annyira szükséges együttműködést.

Monarchiájához a német korona adta a czímet, a méltóságot, de a legfontosabb politikai tényezőt nem szabad abban az országban keresnünk, melynek erkölcsi állapotára oly éles világítást vet a most elbeszélt választás, s melynek egész alkotmányát és szervezetét különben már akkor döngetni kezdte a reformatio vihara. Ép oly kevéssé találhatta meg szülőföldjében, Belgiumban, bármily nevezetes szerepet játszott is az onnan nyert pénz vállalataiban és számításaiban és bármily megbizható volt is az ottani rendek hűsége. Nemcsak a nagy nemzet hiányzott ott, hanem az az erkölcsi fellendülés, az a történetökben gyökerező önbizalom is, mely egyedül teszi képessé az egyeseket és a nemzeteket valóban nagy történeti feladatok megoldására.

Mindez csak Spanyolországban volt meg, melyet Ferdinánd és Isabella egyesítettek, trónjukhoz fűztek. Helyre állították a keresztyén vallás tisztaságát és a góth lovagok utódai előtt megnyitották az ó és ujvilág kincsét, dicsőségét. A spanyol nemesben meg volt az igaz ragaszkodás és hűség királyához, párosulva mély hittel, vallásossággal.

A lovagi szellem, a szó legjobb értelmében, ott legszebb gyümölcseit érlelte, midőn másutt már üres, idejét multa, convenientiává vált. Meg volt ott a családja jó nevére való büszkeség, a saját személyébe vetett bizalom, mely urai loyalis szolgálatában a legmagasabb kitüntetésre és jutalomra engedett reményt. Ez a spanyol nemesség, melynek lelkülete minden erényével és hibájával csakhamar áthatotta az egész népet, volt e világbirodalomnak igazi gerincze, fejedelmének legerősebb támasza.

Különös, hogy mint Miksa, úgy Ferdinánd sem tekintette magától érthetőnek Károly öröklését. Gondolt öcscsére, Ferdinándra is, ki Spanyolországban született és nevelkedett. Arról a reményről sem mondott le, hogy magának is lesz még fia. Ugy mondták, hogy második nejének szerelmi bájitalai rövidítették meg életét.⁴⁸ Midőn meghalt (1516 jan. 23.) Aragoniába törvénytelen fiát, Alfonso zaragosai érseket rendelte helytartóul, Castiliába pedig Gonzalo Ximenes de Cisneros bibornokot, Toledó érsekét, Spanyolország primását. Ők vigyék a kormányt, míg unokája megérkezik Belgiumból.⁴⁹

Feltünő jelenség, hogy az ujkor kezdetén, ebben a kiválóan és szinte kizárólag világi korban, Európának majd minden országában egyházi férfiak voltak a vezető államférfiak. Nem is szólva az olyan világi pápákról, mint VI. Sándor, II. Julius és X. Leó voltak, XII. Lajos főminisztere az amboisei bibornok volt, VIII. Henriké Wolsey bibornok, II. Ulászlóé Bakács Tamás, Miksáé Lang Máté gurki püspök. Mindannyi ügyes ember. Julius kivételével egyik sem igazi államférfiú. Spanyolország politikai felsőségét azon időben tán semmi sem bizonyítja annyira, mint az a magaslat, melyet a spanyol bibornok e kartársaival szemben, úgy jellem, mint tehetség dolgában elfoglalt.

Ximenes jogi tanulmányokon kezdte, aztán Rómából visszatérve, beállott a minoriták rendjébe, mert a koldusszerzetet tartotta Krisztus egyedüli igaz követőjének. Mint e rend tartományi fönöke, Izabella királyné gyóntatója lett. Midőn 1495-ben megüresedett a toledói szék, a királyok, ez egyszer nem nézve mást, mint az érdemet, őt tették meg Spanyolország primásának. Midőn 1506-ban, szép Fülöp halálakor, a castiliai grandok le akarták rázni a királyságnak rájok nehezedni kezdő igáját és magok akartak kormányozni a kiskorú Károly nevében, Ximenes volt az, ki a városokra támaszkodva elismertette Ferdinand uralmát. Azóta nagy inquisitorrá, cardinalissá, most regenssé emelkedett, de erkölcsei, életmódja nem változtak, Főpapi palástja alatt szőrcsuhát viselt, asztala csemegéihez nem nyúlt. Tevékenysége nem ismert határt. Minden ügydarabot elolvasott, a legtöbbet maga intézte el, a mellett pedig az országos gondok közepett soha sem hanyagolta el a vallásos gyakorlatokat és ideje maradt tudományos foglalkozásra is. A mellett a tett embere, mint igazi spanyol kész hiteért harczolni és meghalni. 1509-ben hadat vezet Észak-Afrikába és elfoglalja Oránt. Két évvel később, midőn II. Julius megalkotja a szent ligát, 400.000 aranyat ajánl fel és kész személyesen is részt venni a háborúban. Oly vegyületét mutatja az askesisnek és az államférfiúi belátásnak, minőt VII. Gergely ideje óta csak ritkán bámulhatott a világ. De mint a nagy pápa, nem csak maga iránt volt szigorú, hanem mások iránt is. Indulatos, haragos volt, érezte, hogy uralkodásra termett és nem tűrt ellenmondást.

Az volt a kérdés, belenyugszanak-e kormányába a főurak, kik még Ferdinánddal is szembe mertek szállani. Megkérdezték tőle: milyen jogon kormányoz? Midőn amazok nem akarták elismerni Ferdinándnak azt a jogát, hogy nélkülök helytartót nevezzen ki, a bibornok az udvaron felállított katonaságra és tele pénzes zsákjaira mutatott. Szigorúsága ellen a grandok a királyhoz fordultak, de Károly nem tartotta tanácsosnak a hatalmas embert, ki az ő érdekében járt el, bármiben is megsérteni. Ximenes ugyanis, bár Károly anyja, a törvényes örökös még élt, mindjárt kikiáltatta őt királynak⁵⁰ és sok pénzt is küldött neki Flandriába. Igaz, hogy a király már Ferdinánd életében elküldte Spanyolországba tanítóját, utrechti Adriánt, mint helyettesét, de a két főpap jól megfért egymással és a szelid, egyszerű Adrián nem igen korlátozta Ximenes energiáját. Nem is bomlott meg a rend sehol, csak Navarrában lázadtak fel a régi királyi családnak, az Albret-eknek hivei.

Érdemeit tetézte, hogy az 1517-iki cortesen nemcsak, hogy elismertette Károlyt királynak, hanem munkába vette a hadsereg szaporitását is. Az volt a szándéka, hogy a városok tartsanak 40.000 katonát, de mivel ezek is vonakodtak a nagy teher elvállalásától, az országnagyoknak könnyű volt az egész reform elhalasztása. Hogy Ferdinánd főherczeget a zavargó elemek lehető hatása alól kivonja, magánál tartotta őt Madridban. Nem szűnt meg a királyt kérni, jöjjön el Spanyolországba, vegye át maga a kormányt, melynek vitelére az ő aggkora már nem elegendő.

Bölcs Frigyes szász választófejedelem.
Dürer rézmetszetének kisebbített mása.

De Károly udvarában azalatt más irányzat kerekedett fölül. A spanyol urak vádaskodásai még sem maradtak hatás nélkül. Még fontosabb volt, hogy a Károlyt addig körülvevő flandriai urak, különösen Chievres de Crouy, az ő volt nevelője, a magok hatalmát féltették, ha a náluknál annyival különb kormányzó személyes viszonyba is lép a királylyal és megnyeri bizalmát. Midőn Károly 1517. szeptemberben kikötött Spanyolországban, a bibornokot betegsége tartotta vissza attól, hogy urát a kikötőben fogadja. Üdvözlő levelére Károly azt válaszolta, hogy az ő érdemeinek nagyságát egyedül az Isten jutalmazhatja meg, de a király őt mindig atyja gyanánt fogja tisztelni. Ha egészsége engedi, jöjjön még egyszer jelentést tenni a királynak, és aztán, miután már annyi szolgálatot tett az országnak, menjen haza, pihenni. E levél vétele után néhány órával az öreg cardinális meghalt. A hálátlanságtól megtört a szive (1517. decz. 8.). Pedig Spanyolországban ez nem volt az első ilyen eset. Nem vetették-e börtönbe Columbust, nem küldte-e vissza Ferdinánd Nápolyból a nagy kapitányt és kényszerítette éltehossziglan tartó tétlenségre?

A spanyol király már oly hatalmas volt, hogy nem kellett bármely alattvalójától sem tartania, de ez a hatalom még annyira új volt, hogy nem zárta ki a féltékenységet. A mi a ravaszságban és cselben megőszült öreg királynál szinte természetes, V. Károlynál uralkodói pályája kezdetén egyenesen bántó. Ximenessel megkezdődik azon esetek sora, melyek, mint a Habsburg-ház hálája, közmondásosakká váltak. Hogy az udvari kegy többet nyom a latban az érdemnél, kitünt abból, hogy a király nem sokára Chièvres húsz éves öcscsének adományozta a toledói érsekséget.

Az egész kormány a belga urak kezébe kerűlt. Még a Valladolidban 1518 elején összeülő cortes elnöke is flamand volt. Velök szemben a rendek annál erősebben hangsúlyozták jogaikat, kiváltságaikat. Mindamellett febr. 7-én a rendek ünnepélyesen letették a hűség esküjét. Erre válaszul a király is esküt tett a rendek jogainak, Castilia törvényeinek és szokásainak fentartására. Midőn azon czikkelyhez ért, mely kizárja az idegeneket a tisztségekből, a király szavát nem hallották. Juan Zumel doctor, Burgos követe felszólal, hogy a király ismételje. «Megesküdtem» felelt a király így kétségben hagyva a kérdést. Egyebekben azonban megnyerte alattvalói szivét, különösen azzal, hogy spanyolúl beszélt hozzájuk. Hálából három év alatt fizetendő 600.000 aranyat szavaztak meg neki, többet, mint bármelyik elődjének. Később Aragoniában és Cataloniában is tartott országgyűlést és fogadta a hódolatot a maga és anyja nevében, kijelentvén, hogy lemond, mihelyt anyja meggyógyul.

Hanem ezek az eskük és a velök járó ünnepek és lakomák nem segítettek az alapbajon. A flandriai urak zsákmánynak nézték Spanyolországot, áruba bocsátottak minden egyházi és világi hivatalt, és a mi pénzt csak megkaparíthattak, haza küldték. A császárválasztáshoz is sok pénzt kellett küldeni, úgy, hogy a készpénz ritkává vált s a rendek tiltakoztak kivitele ellen. Az elégedetlenség nőttön-nőtt. Mivel a császár Németországba készült és nem mehetett el személyesen a valenciai cortesre, az ottani nemesek nem szavaztak meg neki semmit. Chièvres, hogy ezért őket meglakoltassa, beleegyezett a városi polgárság felfegyverzésébe. A rendi harcz már kitörőben volt, midőn Károly elindult Németországba és maga helyett utrechti Adriánt hagyta kormányzóul.

A büszke nemzetet mélyen sértette, hogy idegeneknek van kiszolgáltatva, hogy ura más koronát elébe tesz a spanyolnak. Károly elutazása előtt még egyszer összehívta a cortest Santiagóba és adót szavaztatott meg magának. Midőn ezt be akarták szedni, országszerte kitört a forradalom. A fővárosok, Burgos, Toledo, Segovia, jártak elől, a többi csatlakozott. A felkelők némi törvényes alapra is tettek szert, midőn 1520 szept. 2-án az igazi király, az őrült Johanna, kezükbe került. Megalakultak szövetséggé, a szent juntá-vá és a királyt felszólíták, állítsa helyre a törvényeket, a cortest, a választások szabadságát.

Ennél tovább a comunerosok, így nevezték őket, nem mentek. Az egész mozgalom annyira városi, hogy nemes alig vett benne részt, kivéve Don Juan Padillát, kit neje, a hőslelkű Pacheco Mária birt reá a mozgalom vezetésére. A főpapok közt csak a zamorai püspök csatlakozott a forradalomhoz, kit 400 pap és szerzetes kisért a háborúba. Ebből magyarázható meg a követelések szerénysége, ebből az is, hogy semminő külföldi támogatást nem kerestek. A grandok mindebben másként szoktak eljárni.

Az adók terhes voltát abból magyarázták, hogy a korona javait az urak foglalták le, s így most nekik kellett eltartaniok a királyt. Ezért régi hagyományukhoz híven a nemesség ellen fordultak, hogy az adja vissza a koronajavakat. Ez döntött az addig meglehetős közönbös nemesség magatartása fölött. Most mind csatlakoztak a helytartóhoz. A grandok bandériumai még egyszer szembe szálltak a polgári katonasággal, a városok «testvériségeivel» (Hermandad). A nemesi párton is a nők jártak elől elszántságban és lelkesedésben.

VI. Adrián pápa.
Hopfer Dániel rajza után, mely a XVI. század első harmadában készült.

Már 1520. deczemberben sikerült a királyi pártnak visszafoglalni Hordesillast és kiszabadítani Johanna királynét a polgárok kezéből. A comunerosok közt is szakadás állott be, a déli, andalusiai városok külön váltak az északiaktól, melyekben történeti múltjok és folytonos katonáskodásuk miatt erősebben lobogott a szabadság tüze. A polgárháború borzasztó károkat okozott: a földeket nem művelték, az ipar és kereskedés pangott, igazságot nem szolgáltattak. A hazafiak mindkét táborban keresték a megegyezést, sőt maga a helytartó sem itélte el feltétlenűl a lázadást, hanem a császárnak megirta, hogy a baj főoka minisztereinek kapzsisága és a nemesség jog nélkül állítja magáról, hogy egyedűl ő hű és hazafias. Még ő is ajánlotta a községek jogos követeléseinek teljesítését. A baj az volt, hogy a comunerosok közt a szélső párt kerekedett fölűl, mely az egyezségtől hatalmát féltette.

Így a fegyvernek kellett dönteni. Don Juan Padilla Tordesillas és Simancas táján gyűjtötte össze seregét, mely számra felül múlta a királyi csapatokat, de sok volt benne a gyakorlatlan ember és kevés a lovag. Villalarnál történt a csata, melyben a polgárok megfutottak és csak Padilla harczolt vitézűl néhány társával (1521. apr. 23.). Őt is elfogták és alvezéreivel együtt már másnap lefejezték. Hősies magaviselete bámulattal töltötte el az ellenséget is, de a városok ügyén már nem lendíthetett. A városok sorban megadták magokat és amnesztiát nyertek, csak Toledo állott ellen, hol Padilla özvegye szitotta a lázadást lelke egész szenvedélyével. A nép imádta őt, még azt is megengedte neki, hogy a székesegyház kincseit a háború czéljaira fordítsa. De ez a tette ellene fordította a papságot, mely most annál inkább kezdett a királyhoz hajlani, mert időközben meghalt Crouy érsek, «ki sem életében, sem halálában nem tett semmi nevezeteset,⁵¹ » és azt remélték, hogy most spanyol ember lesz a primás. Hogy a népet ellene indítsák, azt terjesztették felőle, boszorkány, ki rossz szellemekkel és más jósnőkkel társalkodik. Végre a hőslelkű asszony kénytelen volt kis fiával parasztruhában kimenekülni a várból és Portugalliába ment, hol nemsokára meghalt. Ez alatt Valenciában, honnét kiindúlt az egész mozgalom, szintén felülkerekedett a békés párt, s 1523 elején az alkirály diadalmasan bevonúlt Majorka szigetére is, hol legtovább égett a nagy polgári forradalom üszke.

Magyarországon, hol kevéssel azelőtt zajlott le Dózsa György lázadása és Németországban, hol néhány évvel később folyt le a nagy parasztlázadás, a nemesség kivívott győzelmét nemcsak földesuri jogainak teljes biztosítására és kiterjesztésére, hanem uralkodó politikai állásának megerősítésére is felhasználta. Másként történt Spanyolországban. Ott, mihelyt a háborúnak vége, nincs párt, csak egy hatalom van: a királyé.

Az egész ország szinte visszafojtott lélekzettel várta döntését, midőn 1522 nyarán visszajött Németországból. Most igazán királynak mutatkozott. Csak a vezetőket és azokat, kik anyját elfogták, itélte halálra és jószágvesztésre, a többinek megkegyelmezett. A menekülőket, bujdosókat nem üldöztette. Midőn egy szolga felfedezte előtte, hol rejtőzik Don Avalos, egyike a mozgalom legfőbb vezetőinek, a császár azt felelte: «Inkább neki tanácsold, hogyan meneküljön, mint nekem, hogyan fogjam el». Az ország lecsendesedett, egyre általánosabbá vált az a meggyőződés, hogy a felkelés nem orvosolja, hanem szaporítja a meglevő bajokat.

A spanyolok és portugallok birtokai
a XVI. században.

Károlyt 4000 német zsoldos kisérte, mi feleslegessé tette reá nézve a nemesek kényelmetlen segítségét. Mint amnesztiája is mutatja, ő államfő akart lenni, nem pártfő. A grandokat társadalmi állásukban meghagyta, de minden politikai befolyástól megfosztotta. Csak kevésnek közülök, s csak azoknak, kiknek hűsége és odaadása fölötte állott minden kétségnek, nyitott alkalmat arra, hogy magát tanácsában vagy háborúkban kitüntesse. A banderiumok kora lejárt. A hidalgok (kis nemesek), kik előbb a grandok zászlóját követték, most csak úgy harczolnak a király csapataiban, mint előbbi előljáróik.

Régente az ilyen bánásmód elégedetlenséget, lázadást vont volna maga után. De erre a király szentelt személyével és túlnyomó hatalmával szemben már a legbüszkébb, a leggazdagabb főnemes sem gondolhatott. A nemzet beletörődött a királyi absolutismusba, pedig, mint a comunerosok felkelése mutatja, előre látta, mit várhat tőle. Igy a grandoknak nem maradt érvényesülésre más terök, mint az udvar. De még ott is meg kell osztozniok az idegenekkel, és a király gyakori távolléte az országból még inkább jelentéktelenebbé tette ottani szerepöket.

Önérzetes, nagy hagyományra támaszkodó aristokratiának alkotmányos országban mindig marad törvényes módja befolyása érvényesítésére, nemzeti feladata teljesítésére. A spanyol főnemesség ezt is megkisérlette.

Károly, kinek kincstárát folytonos háborúi kimerítették, 1538 novemberében összehívta a cortest, Toledóba, hogy neki adót szavazzanak meg. Az volt a szándéka, hogy fogyasztási adót, sisa-t (accise) rójjon ki, mely alól egy osztály se legyen kivéve. Eddig is meg volt ez az adó Aragonban, de a kiváltságos osztályok sehol sem fizették. A főpapok gyülekezete nem mondott ellen a tervnek, csak azt kivánta, hogy a pápával is közöljék az ügyet, mert a püspökök csak a magok részére szavazhatják meg, de nem a papokra nézve is. Annál keményebb volt a nemesek oppositiója. A nemesi kiváltságok legsarkalatosabb alapjáról volt szó és ez ellenmondásra birta a legmérsékeltebbeket is. Ő felsége, mondá az egyik szónok, bárkit gazdaggá és hatalmassá tehet, de a kit az isten nem teremtett nemesnek, azt a felség minden hatalma sem teheti azzá, a nemességnek pedig az a kiváltsága, hogy adót nem fizet.⁵² A király elrendelte, hogy nyilvánosan vitassák meg az ügyet. Ekkor Don Pedro Velasco, a rendi fővezér (condestabile), ugyanaz, ki Padillát legyőzte, ily szavakra fakadt: «Uraim, minthogy ő felsége megparancsolta, hogy nyilvánosan tanácskozzunk a sisa fölött, és megengedi, hogy nyiltan mondjuk ki véleményünket: kimondom, hogy semmi se lehet annyira isten és ő felsége szolgálatja, a castiliai királyságnak, melynek fiai vagyunk, jóléte és a saját becsületünk ellen, mint ez az adó. Isten ellen, mert kárt okozunk vele sok szegény embernek kárpótlás nélkül. A szegény emberek panaszát ne vessük meg, mert ők panaszaikat nem tárhatják fel a felség előtt. Minket nem azért tett az isten e birodalom főembereivé, hogy magunknak éljünk, hanem azért, hogy ő felségének egész alázattal és hódolattal előadjuk a szegény ember baját, mely őt mint királyunkat és természetes urunkat érdekli». A király javaslatát elvetették, más adónemet sem birtak találni, hanem azt ajánlották az uralkodónak, ne viseljen háborút, maradjon az országban és szorítsa meg kiadásait. Csakugyan az udvar pompája nagy összegeket nyelt el és nagy ellentétben állott a katholikus királyok egyszerű nagyságával. Ferdinánd és Isabella alatt 12–15000 maravedire tették a királyi asztal egy napi költségét, most tízannyira (450 korona).

Úgy a viszonyok, mint a főurak erélyes fellépése a mi alkotmányos történetünk legszebb jeleneteit juttatják eszünkbe. A nemesi kiváltság látszott ott is a nemzeti szabadság utolsó bástyájának. Csakhogy nálunk a főrend a nemzet nevében szólhatott, Spanyolországban pedig addig mi sem hidalta át azt az óriási távolságot, mely a közrendet az aristokratiától elválasztotta. A szép beszédeknek csak az a hatása volt, hogy a király elállott tervétől és megelégedett a mindig kész városok adójával. Viszont azonban kijelentette, hogy azokat a rendeket, melyek nem akarnak terhet elvállalni, többé nem hívja meg tanácskozásra. A cortest ezentúl csak a városok követei alkották. A főnemesség önálló politikai szerepe megszünt. Ez a kisérlete szembeszállani a koronával az ország jogai érdekében oly kevéssé hagyott nyomot, hogy Mariana igazán nemzeti történetében még csak egy szóval sem említi az 1538-iki cortest.

Az a rend, melynek szellemi és erkölcsi hatalma akkor nagyobb volt Spanyolországban, mint bárhol másutt: az egyházi, még annyi függetlenséget sem tanúsított, mint a grandok. Az inquisitio, mint első sorban királyi intézmény, az egyház fölött is megállapította az uralkodó ellenőrzését, véget vetve a rend minden birósági előjogának és kiváltságának. Az egyházi lovagrendek jövedelmei fölött, mint nagymesterek, már a katholikus királyok szinte korlátlanúl rendelkeztek és sem Károly, sem utódjai nem adták ki többé kezökből hatalmuknak ezt az erős gyámolát. Ehhez járult, hogy Adrián, mint pápa, a királyra ruházta birodalma összes egyházi javadalmai betöltésének jogát.⁵³

Igy a kegyuri jog gyakorlata kiegészítette a királyi hatalom körét, tőle téve függővé az egyházi ambitio kielégítését is. Viszont a király azzal kárpótolja az egyházat, hogy bár erre a cortes gyakrabban is felkérte, a holt kéz birtoklásának nem szab határt. És mindennél jobban fentartja azt a függő viszonyt, hogy a király, ha nem is mindig Spanyolország, de állandóan az egyház érdekében törekszik eljárni.

Igy csak a polgárság maradt mint alkotmányos tényező. Az a polgárság, melyet egész múltja a trón szolgájává tett. A cortes azután is összeül, előadja panaszait, sérelmeit, néha rá is mutat az orvoslás módjára, de ennél tovább nem megy. Hisz még a comunerosok fölkelése sem tért el egy perczig sem a dynastia iránti hűségtől. A későbbi cortes már szinte formalitássá sülyedt, mintaképe lesz a «postulatumos» országgyűléseknek, megelégszik azzal, hogy szólhat, de a tettet a királyra bízza és mi a fő, megszavazza az adót. Még azt is elismeri, hogy első teendője mindig az adó megszavazása, csak aztán lehet szó a sérelmek orvoslásáról. A követek a királyi corregidoroktól kapják utasításukat és mivel módjukban van a királynak kedvében járni, sokan keresik a követi állást, hogy emelkedhessenek. Pedig előbb pénzbüntetéssel kellett kényszeríteni a városokat, hogy küldjenek követeket.

A cortesnek ez az alázatossága azonban kifejezte a nemzet érzületét. A király iránti törhetetlen hűség lett a spanyol nemzeti jellem fővonása. Nem is annyira törvény rendelte, mint a szokás; maga a nép lelkülete.⁵⁴

Igy az egész nemzet vére, kincse a király tulajdonává lesz. V. Károly előtt pedig Spanyolország nem önczél, csak eszköz az egész világot felölelő politikája czéljainak elérésére.

I. Ferencz és Francziaország.

Miksa császárnak tulajdonítják azt a mondást, hogy az angol király angyalokon uralkodik, mert szivesen teljesitik a mit rendel; a spanyol király emberek fölött, mert követik, de csak abban, mit jónak és helyesnek találnak; ő maga királyok fölött, mert fejedelmei csak akkor engedelmeskednek neki, ha nekik úgy tetszik, de a franczia király szamarak fölött, mert elviselik, bármit rak reájok. A fejedelmi absolutismus Francziaországban már a XV. század végén készen állott. Eredménye volt egyrészt a százados háborúnak, mely Francziaország megszabadulását az angol uralom alól a királyság eszméjéhez kötötte, másrészt XI. Lajos cselszövő és erőszakos politikájának, melylyel a királyi hatalom régi versenytársait, a nagy hűbéreseket, eltette láb alól. A korona itt is szövetségben állott a városokkal mindaddig, míg a megtört főnemesség, lemondva politikai önállásáról, udvarivá nem lett és a király szolgálatában nem kereste becsületét és jutalmát.

Mindebben az európai nagy államok közül kétségtelenül Francziaország járt elől, Spanyolország csak követte. A különbség csak abban állott, hogy a félszigeten a fejlődés szinte öntudatlan, a viszonyok átalakulásából, a nemzet lelkének mélyéből folyt, itt ellenben egészen tudatos, intézményekhez kapcsolt. Ez a nemzetnek jelleméből, nagyobb fejlettségéből folyt, de ép úgy az is, hogy viszont a nemzet sokkal szorosabban birta oda fűzni korlátlan fejedelmét is a maga ügyéhez, mint Spanyolországban.

Épen a nemzetnek már akkor annyira kifejlődött jellemvonása, az ingatagság, az ujítások szeretete tette azonban igen fontossá az uralkodók egyéniségét. Mert a legtökéletesebb, legkövetkezetesebb intézmények működésén is még sokáig meg fog látszani annak hatása, ki azokat először alkalmazta, életbe léptette.

XI. Lajos, az absolut monarchia megalapítója csak eszével hatott, rettegtek tőle, de a legrosszabb itáliai tyrannusokra emlékeztető sötét lénye kizárta a szeretetet. Utódai, a lovagias VIII. Károly, a jószívű XII. Lajos, bár éltek az örökölt hatalom teljességével, mégis sokkal közelebb jutottak a nemzet szivéhez. Különösen XII. Lajost kedvelték, kit nem méltatlanúl neveztek a haza atyjának, s kinek uralma alatt a nemzeti szabadságnak és a rendi kiváltságnak még megmaradt szervei tovább működtek a királyi hatalmat szolgáló intézmények mellett. A mellett a király, régibb elődjeinek, különösen sz. Lajosnak példájára, nagyon szivén viseli a szegény nép jólétét. Egyike ő azon ritka uralkodóknak, kik leszállították a földadót. Mindent összevéve, ő a maga mérsékletével, jóakaratával, atyáskodásával sokkal inkább megfelel a középkori, mint renaissancekori fejedelem képének.

Egészen másként fogta fel állását veje és utóda I. Ferencz. Ő kezdettől fogva azon elvből indult ki, hogy az ország, minden jogával az övé, az ő szolgálatára való. Fiatal, (szül. 1491), dicsőségre vágyó úr, ki a birodalmat úgy nézte mint egy szép újévi ajándékot.⁵⁵ Meg akarta mutatni, minő dicsőségre, hatalomra emelkedhetik egy franczia király. Ebben a szellemben vezeti népét Milano elfoglalására, mely még növelte önérzetét, ebben keresi a hatalmának egyedül megfelelő császári méltóságot.

Hogyan állhatnak meg az ilyen fejedelemmel szemben, ki a mellett lovagiasságával, szeretetreméltóságával, modorának finomságával is meghódít mindenkit, a középkori rendet képviselő és védő, a királyi hatalmat már fennállásuk által is korlátozó institutiók?

Közülök a legfontosabb, a rendek gyűlése, (états généraux), Ferencz alatt nem szerepel. Nincs reá szükség. Maga a király a nemzet képviselője.

Az egyház ügyeit, a gall egyház szabadságait az 1438-ban, a baseli zsinat hatása alatt kibocsátott ú. n. pragmatica sanctio szabályozta. Az egyházi méltóságokat szabad választás útján töltötték be; javadalmat csak franczia ember nyerhetett; a pápai széknek eddig a kinevezéskor fizetett adókat eltörölték. Midőn Ferencz a marignanói csata után megegyezett X. Leóval, megkötötte vele a bolognai concordatumot (1515. decz. 11.). A gall egyház szabadsága egyaránt szúrta szemét a pápának és a királynak. Ezután a kinevezés joga egyedül a királyt illeti, a megerősítés pedig a pápát, ki ismét húzza a régi jövedelmeket. Igaz, hogy ez a megoldás növelte a király hatalmát, de sem az egyháznak, sem az országnak nem vált javára. Ferenczre nézve azonban a fő az volt, hogy az egyházi rend is teljes függésbe jutott tőle. Úgy mint a főnemesek, a papok is az udvarhoz csődülnek, onnét várják boldogulásukat, előmenetelöket. A püspökök legnagyobb része újabb javadalmak és czímek hajhászásában elhanyagolja megyéjét, tovább gyakorolja azonban az állásához kötött politikai jogokat. A párisi parlament tiltakozott ezen concordatum ellen, mint a mely egyaránt sérti a királyság és a papi rend jogait. Ferencz azonban a parlament küldötteit heteken át nem fogadta, aztán, szigorú télben, megparancsolta, hogy rögtön menjenek haza. A püspökök kinevezésénél hölgyek tanácsára szokott hallgatni, apátokká meg gyakran érdemes vitézeket tett meg. A velenczei követ szerint a franczia udvarnál úgy kereskednek püspökségekkel és apátságokkal, mint Velenczében borssal és fahéjjal.

Láttuk már, miként bánik a király a másik nagy testülettel, a parlamenttel. A párisi nagy törvényszék csak úgy, mint az egyház, financiális segédforrássá válik. Már XII. Lajos megkezdi a parlamenti tisztségek eladását. Ferencz ezt folytatja, sőt új állásokat teremt, hogy nagyobb legyen jövedelme. Másrészt azonban épen ez a vásárlás, melyből a tisztségek örökösödése fejlődött, némileg függetlenekké tette a parlament tagjait és erősen kifejtette bennök a testületi szellemet. Ha a királyi rendeletek valamiben sértik a birodalom alaptörvényeit, a parlament beczikkelyezésök előtt ellenmond, demonstrál, bár természetesen végre mindig meghajlik a királyi akarat előtt. Viszont azonban a király nevezi ki a törvényszék elnökeit és felügyel arra is, hogy a parlament örökös tagjai is megfelelő tudományos képzést mutassanak fel. Csak a ki doctor vagy licentiatus, vagy erre a czélra külön tett vizsgát, lehet biróvá.

A király felsősége biráskodás dolgában annyira meg van állapítva, hogy ezen hatásköréből kiindulva már megszoríthatja, korlátozhatja a nemesség földesuri igazságszolgáltatását. Az 1536-iki rendelet a királyi tisztek szabadságát a tartományokban föléje helyezi a hűbéres biráknak. Három évvel később a király eltiltja az egyházi törvényszékeknek, hogy világiak fölött itéljenek és ugyancsak megtiltja, hogy világi birótól papihoz fölebbezzenek. Az egész jogi életet a királyi tekintély hatja át. Ez nem csak a hivatalos, általános törvénytudományon látszik meg, melyet a római jog különben is ebbe az irányba terelt, hanem még a hűbéres szokásjogokon is, melyeket abban az időben kezdtek összegyüjteni és kinyomtatni.

A rendek régi befolyásának emléke volt, hogy a kormány vezetésével megbizott férfiak, a korona nagy tisztjei, mint őket nevezték, nem a király, hanem az ország tisztjeinek neveztettek és mint olyanok le nem tehetők. Köztük első sorban állanak a connétable, a kancellár, az admiralis. Ezek most is megtartják jelentőségöket, de nem hivataluknál fogva, hanem mert a király meghívja őket titkos tanácsába. Mihelyt elvesztik a király kegyét, befolyásuknak is vége.

Épen ezen főtisztek egyike, Bourbon Károly connétable, volt az utolsó, ki még szembe mert szállani a királylyal. Lázadásának története legjobban megvilágítja, hogy a hűbéres harczok kora Francziaországban is lejárt.

Körülbelől ugyanazon időben ment ez végbe, melyben a spanyol városok utolsó harczukat vívták a királyság korlátlan hatalma ellen. Jellemző a két országra és a két osztályra egyaránt, hogy amott a nemzet egy jelentékeny része kelt fegyverre az elnyomás ellen, külső segítség várása és reménye nélkül, itt pedig az utolsó nagy hűbéres harczol királya ellen, de nem átall idegen hatalmakkal egyetérteni hazája ellenében.

Mig I. Ferencznek nem volt fia, Károlyt, Bourbon herczegét, a connétablet tekintették a királyi ház első herczegének s lehető örökösének. A régi nagy hűbéres dynastiák közt az övé volt az utolsó, mely megtartá birtokait. Családja mindig összeköttetésben állott a királyokkal, az ő nejének anyja, Anna volt VIII. Károly nővére. Ezen fényes származáshoz kitünő tulajdonságok járultak a fiatal herczegnél, melyeket fényes világításba helyeztek az olasz hadjáratok. Ferencz nevezte ki őt connétablenak, s a marignanói csata után rá bízta Milanó kormányát. Nem sokára azonban megfosztatott ettől és Ferencz mindinkább kimutatá, hogy a herczeg elveszté kegyét. Midőn 1521-ben megujult a háború, nem nyert rangjához méltó alkalmazást és bár a király személyes vezetése alatt részt vett a hadjáratban Németalföld határán, mélyen sérté őt, hogy a király nem reá bízta az előcsapat vezetését, melyhez, mint connétablenak, hagyományos joga volt. Ezen sérelemhez még a fenyegetés is járult. Neje meghalt és nem maradt fia. Bár már rég férjének adományozta volt minden birtokát, a király anyja most igényt tartott, mint közelebbi rokon. Bizonyos, hogy teljesen jogtalan volt az igény, de ismerve a király anyjának rendkívüli tekintélyét fiánál, nem lehetett kétségbe vonni, hogy ez latba fogja vetni anyja követelése mellett hatalmának sulyát.⁵⁶ Azt is hiresztelék, hogy Savoyai Luiza csak azért ijeszti a herczeget, hogy ez őt vegye nőül. A király pedig ugyanazon időben pert indított ellene, jogot formálva atyai örökségére. Igy teljes kifosztással fenyegetve, nem jog, hanem erőszak és önkény útján, mely törvényes alakot ölt, természetes, hogy meg kezdé gondolni, nem torolhatná-e meg az erőszakot fegyverrel a maga erejéből és mások segítségével. A feudalis úrnak nincs hazája és nemzete. Személyes kérdés volt az egész, a király és első vasallusa között. Lovagias jellemű férfiú volt. Csak sértés teheté őt királya ellenévé. E korban mondá egy franczia nemes a királynak, hogy egy birodalom sem idegenítheti őt el fejedelmétől, de igen is egy megbántás.

Valóban kis király volt eddig tartományában Bourbon herczege. Fényes udvart tartott Moulinsben, Francziaország kellő közepén, ott gyülekeztek köré herczegségeinek és grófságainak nemesei, kik megőrizték háza iránt a hűbéres ragaszkodást, kivülök számos testőrség vette körül. Atyja halálakor 1700 cselédje kiséré annak hamvait a sirbolthoz. Ő szedte az adót, ő hívta össze a tartomány rendjeit, ő nevezte ki a birákat, sereget gyűjteni is volt joga és több erős vár biztosítá birtokait. Évi jövedelmét 1516-ban 160.000 tallérra tette a velenczei követ. Ily hatalom már magában véve is fenyegető, összeköttetésben az ország ellenségeivel örvénybe sodorhatá a franczia királyságot és nemzetet.

A császár, ismerve e viszonyokat, hugát ajánlá fel nőül a herczegnek, hogy megnyerje szövetségét. Már 1522-ben kész volt Bourbon e szövetségre, hogy megszabadítsa hazáját egy igazságtalan, kéjvágyó és pazar király zsarnokságától. Igérte, hogy 500 lovaggal és 8–1000 gyaloggal fogja segíteni a császárt és az angolokat. Az utóbbiak királya úgyis örököse a franczia koronának és Bourbon herczege megujíthatá most a mult század háborúiban a burgundi fejedelmek által vitt szerepet. Az angol király is kész volt hozzájárulni pénzzel és sereggel a nagy terv kivételéhez. A franczia korona megnyerésének vágya birta ezen lépésre.

Ez alatt a franczia parlament, bár lassan és megtartva minden törvényes formát, folytatá a pört. A király már le is foglalta a connétable több uradalmát. Az 1523. év elején Bourbon utolsó kisérletet tett kibékülni a királylyal. Az udvarhoz ment és először a királynénál jelentkezett. Megérkezésének hírére a király is átjött. Szemére veté neki szándékolt házasságát és összeköttetését a császárral s bár a connétable mindent tagadott, azt mondá, hogy emlékezni fog reá. «Felség; ez fenyegetés, nem érdemeltem ily bánásmódot!» e szavakkal elhagyja az udvart. Készült letenni méltóságát és midőn pere mind rosszabb fordulatot vett, maga köré gyüjté hiveit és újabb alkudozásokba bocsátkozott a császárral és VIII. Henrikkel. Megegyeztek abban, hogy nőül veszi Károly egy nővérét 200.000 tallér hozománynyal s szövetségre lép vele bárki ellen. Az angol királyt nem ismerte el urának. Kikötötte, hogy a császár befoglalja őt a békébe. A király ezen dolgokról csak két normann nemes által vett biztos tudomást, kiket Bourbon a maga részére törekedett vonni és kik esküjöket megtörve, őt elárulták. Nem hagyta abban hadi készületeit és útnak indulva Lyonba, Moulinsben meglátogatá vasallusát, Bourbon biztosítá királyát, hogy visszavetette a császár ajánlatait, a király ellenben megigéré, hogy pere kedvezőtlen kimenetelének esetén vissza fogja neki adni javait és megosztja vele a jelen hadjárat vezérletét. De a connétable már nem szakíthatott a császárral. Nem követte fejedelmét Lyonba, azon reményben, hogy veszély nélkül felkelhet, ha az seregével átment már az Alpokon. De Ferencz óvatos volt és Lyonban várakozott, majd sereget küldött Moulins felé, hogy a késlekedő herczeget elfoghassa. Ez sereget gyüjtött és várait védelemre szerelte fel. Meg kellett azonban győződnie, hogy Francziaországban már elmult az a kor, midőn hűbéres háborút viselhetett ura ellen. Legbizalmasabb embereire sem számíthatott. Bujdokolva, csak öt híve által kisérve, törekedett a spanyol határ felé a hatalmas főúr, ki azzal kecsegteté magát, hogy szavára fegyvert ragad királya ellen a nemzet nagy része. Minthogy délen erősen őrizték a határt, vissza kellett fordulnia és a burgundiai grófságon át jutott csak biztonságba. Uradalmait lefoglalta a király. Párthíveit részben kegyetlenül büntették. A legelőkelőbbet, Saint Vallier grófot, leánya a híres Poitiersi Diana mentette meg, ki a király szeretője lett. Látni fogjuk, hogy Bourbon sereg élén tört hazájába, de eredmény nélkül. Nem volt többé pártfő, hanem hazája ellensége. Bármennyire érdeklődött is a bujdosó herczeg iránt V. Károly, bármennyire igyekezett őt befoglalni a madridi békébe, ő mégis csak hontalan bujdosó maradt. A császár neki igérte volt nővére kezét. A békekötéskor ugyanazon nővérét, Eleonorát, Portugallia királyának özvegyét, épen Ferenczczel jegyzé el. A választást a királynéra bízták, de Lannoy, Bourbon ellensége, úgy tette fel a kérdést: egy király neje akar-e lenni, vagy egy bujdosó herczegé? Természetes, hogy Eleonora Ferenczet választá. – Igy ez a nagy tehetségű, erős akaratú, hatalmas férfiú, ki még többet használhatott volna hazájának, mint a mennyit ártott neki, mint a római híres rablóhadjárat vezére végezé tragikus életét. Története nagy tanuság arra nézve, mennyire meg vala már szilárdulva Francziaországban a királyi tekintély és mennyire nem rendítheté meg azt többé a legkedvezőtlenebb belső és külső politikai viszonyok találkozása sem.⁵⁷ Az egyes franczia tartományok önálló élete megszünt, beleolvadtak már a nagy nemzeti egységbe.

A királyi hatalom fejlődése nem csupán abban áll, hogy a régi vele ellenkező alakulásokat meg birja törni, vagy maga alá rendelni, hanem még inkább abban, hogy újabb eszközöket is teremt, melyek nemcsak őt magát, hanem az egész nemzet hatalmi czéljait és jólétét szolgálják.

Ezek között első sorban áll a hadsereg, mely mindjobban kibontakozik a hűbériség pólyáiból.

Még szólnak ugyan a hűbéres katonaságról és I. Ferencz némileg szervezi a nemesi felkelést. Rendelete szerint minden 500 livre jövedelmű hűbér után egy pánczélos vitéz, minden 300 livret jövedelmező után egy nyilas állítandó ki. De ez a katonaság sem számára sem értékére nézve nem volt jelentékeny. Még kevesebbet nyomnak a latban a városok militiái.

Ezekkel szemben a királynak van állandó katonasága; az ő házi serege (maison du roi), némileg testőrsége, s a lovas nemesség (gendarmerie). Ezek alkotják a franczia hadseregnek magvát, diszét, de számra és jelentőségre nézve a háború czéljára külön fogadott zsoldosok messze túlszárnyalják őket. Már a testőrök közt is voltak idegenek: skótok és svájcziak; a zsoldosok pedig csaknem kivétel nélkül külföldiek. A svájcziakat a marignanói csata óta szerződés kötelezi, hogy adjanak 6–16000 katonát, ha a király toboroztat, mellettük aztán megjelennek a landsknechtek és az albán lovasok (stradioták). Fegyverzetökben a puska és pisztoly mindjobban kiszorítja a középkori íjat. Már a tüzérség is nagyot haladt; már VIII. Károly ágyúit megbámulták még az olaszok is, később pedig megkezdik az ágyúknak szekerekre rakását és vontatását, mi a mozdulatokat nagyon megkönnyítette. Egészben véve nagy háború esetén körülbelől 50.000 rendes katona követte a király zászlaját, Oly hatalom, mely a nemzetközi bonyodalmakban nagy súlylyal birt, de arra meg épen mindig elegendő volt, hogy az országban az ellenállás lehetőségét is elfojtsa.

Ez a nagy sereg, melyet maga a király fizetett és tartott és melyet csak az aránylag ritka békés években bocsátottak el, szinte elviselhetetlen terheket rótt a kincstárra s szükségessé tette az ország segédforrásainak olynemű igénybe vételét, minőre XI. Lajos ideje óta nem volt példa. A földadót ismét 4 millió livrere emelték (mai pénzben és értékben körülbelől 100 millió korona). A háborúk alatt a korona birtokait és jövedelmeit (vám, só stb.) többnyire elzálogosították és többnyire csak 12 százalékra kapott a király kölcsönt. Az államadósság fogalmát még nem ismerték: a kölcsön megfizetése a király életéhez volt kötve, csak személyes volt a hitel. Épen I. Ferencz volt az, ki e tekintetben lényeges ujítást hozott be. 1522-ben járadékkölcsönt kötött, melynek fedezetéül az egyháziak által megszavazott segítségnek kellett szolgálnia. A jótállást Páris városa vállalta el, mert akkor még a város hitele nagyobb, biztosabb volt a királyénál.

Mind a mellett szembetünő volt, hogy az ország gazdagodott, népesedett, kiheverte az angol harczok és a polgárháborúk pusztításait. Különösen a parasztság szaporodott és örvendett aránylagos jólétnek. A művelt terület kiterjedése egyre nőtt, a parasztot ura ellen is megvédte a király erős keze. «Azt akarjuk,» mondja Ferencz egy 1523-iki rendeletében, «hogy a parasztember békén éljen és ehesse kenyerét, s ne kinozzák, verjék, zsarolják és bántsák őt ok nélkül». Még fontosabb volt ennél a polgárságnak, különösen a párisiaknak és lyoniaknak meggazdagodása ipara és kereskedése által.

Ilyen volt az a hatalom, mely most szembe szállott a császárival, első sorban az Olaszországon való uralom kérdésének eldöntése végett.

Első itáliai háború. Paviai csata. Madridi béke.

Mindkét nagyhatalom tartózkodott a támadástól. A harcz diplomácziai előkészítésére nézve fontos volt, hogy a másik tünjék fel a béke megzavarójának.

Ferencz volt a türelmetlenebb. Bizott abban, hogy az angol király és a pápa úgy is mellé állanak, valószinűleg az akkor tetőpontján álló spanyol felkelés is emelte önérzetét. Segítséget küldött a geldriai herczegnek, ki V. Károly ellen fegyvert fogott. Okul azt hozta fel, hogy Károly nem adott kárpótlást a navarrai királynőnek, mint ezt a noyoni szerződésben 1516. kikötötték. Viszont V. Károly kijelentette, hogy oly nagy birodalmi hűbéreket, mint Milano és Genua, nem hagyhat franczia kézen.

Ujra Lombardia volt a had színhelye. A császári hadvezér, Pescara őrgróf, felhasználva a népnek a francziák ellen kitörő gyülöletét, már 1521 nov. 19-én 60 spanyol puskással elfoglalta Milano városát. Mint játék, mint tréfa kezdődött azon esemény, mely századokon át döntött Itália fölött.⁵⁸ Lautrec, a franczia helytartó Comóba vonult vissza. Csakhamar Pescara seregeé volt a herczegség, Parma és Piacenza a pápának hódolt. Ez rég megmondta, hogy szivesen meghal, ha e czélját eléri. Alig élte túl néhány nappal ezen örömhírt, rövid betegség után meghalt 1521. decz. 1.

Az ő pénze tartotta eddig össze a császári zsoldosokat. Most ezeket el kellett bocsátani, csak 1500 német maradt a zászlók alatt. A francziák erejét is bénította a pénz hiánya. A pápaválasztásnál újra mérkőzött a két párt. Végre a császár régi nevelőjében, Adriánban egyeztek meg, ki akkor a császár helytartója volt Castiliában, de kinek részrehajlatlanságában a francziák is bíztak (1522. jan. 9.). Azt írják, hogy a bibornokok csak azért kezdtek reá szavazni, hogy az idő ne veszszen kárba.⁵⁹ Ő az utolsó nem olasz pápa; választását haraggal fogadták Rómában. Barbárnak nevezi őt Guicciardini. A franczia határon érte őt megválasztása híre. Február 14-én késznek nyilatkozott elvállalni a nagy terhet. «Minthogy Isten gondviselése méltóztatott engem e polczra emelni, remélem, hogy kegyelme fenn is fog ott tartani.»

A háború Milanóban újabb erővel tört ki. Hosszas alkudozások után sikerült Ferencznek 16,000 svájczit toborzani. Már márczius 1-én az Addánál jártak Lautrec és Montmorency vezérlete alatt. A császári részen Pescara és Colonna Prospero voltak a vezérek. Milano kormányát Sforza Ferencz nevében kanczellárja, az ügyes Morone Jeromos vitte. A nép gyülölete a francziák ellen még folyvást tartott és nagy erősítéseül szolgált a császáriaknak. Herczegök a svájcziak ellensulyozására nagy számú landsknechtet fogadott, a hírneves Frundsberg György maga vezette őket. A régi koronázó város, Monza közelében, a La Bicocca nevű vadászkastélynál találkozott a két sereg. Régi szokásuk szerint most is vad bátorságukban bíztak a helveták. Rohammal támadták meg a landsknechtek elsánczolt állását. Irtózatos kéztusa támadt. A svájcziak vezére Winkelried Arnold, Frundsberg kezétől esett el. A támadást visszaverték a landsknechtek, de üldözni nem mertek. Ez alatt a franczia lovagságot legyőzte a császári, a spanyolok kitünő puskásai döntötték el végre a csatát. Marignanonál a túlnyomó, a fényes lovagság és tüzérség birták hátrálásra a svájcziakat. Itt a német lándzsás és a spanyol puskás gyalogság győzte le harczi dühöket. Egész Lombardiából csak néhány vár maradt a francziák kezén. Genuát is megszállotta Colonna. A németek kirabolták. Lándzsáikkal mérték a drága posztót, selyembe, bársonyba öltözködtek, csak a leggazdagabb családok váltották meg magukat pénzen. A genuaiak nem sokat beszéltek veszteségökről, attól féltek, hogy megrendül hitelök.

Lautrec királya előtt azzal menté vereségét, hogy már másfél éve nem fizethette lovasait és a svájcziakat. A király csodálkozott, hogy nem kapta meg a neki küldött 400.000 arany tallért. A pénzügyek igazgatója: Semblançay azzal menté magát, hogy a király anyjának kellett átadni azon összeget. Végre a szerencsétlen Semblançay csúfos halált szenvedett Ferencz anyjának büneért.

Milano visszaszerzésére roppant készülődések folytak Francziaországban. Több mint 50.000-re teszik a Lyon körül gyülekező, kitünően felszerelt hadsereg számát. Az új pápa, ki a keresztyénség erejét a török ellen akarta volna fordítani, közvetített, de belátva, hogy a franczia király csak hódításra törekszik, a császár pártjára állott. Az angolok remélve, hogy nekik is jut a zsákmányból, már 1522-ben berontottak Francziaországba. Ferencz régi szövetségese, Velencze elpártolt és 1523. jun. 23-án békére lépett a császárral és testvérével Ferdinánddal.

A franczia ellenes, Olaszországot védő liga vezéreül Colonnát rendelték. Ferenczet egy ideig a Bourbon herczeg elpártolása tartóztatá, de végre átment az Alpokon. A liga nem volt eléggé összetartó, a francziák a Ticinóig nyomultak elő. A császár főtámasza: VI. Adrián meghalt (1523. szept. 14.). Mégis sikerült Colonnának s halála. után utódjainak, Bourbon herczegnek és Pescarának, Milanót és a többi várat megtartani. A francziák visszavonulása nagy veszteségekkel járt. A Sesia folyó mellett vett halálos sebet Bayard, mint a hátvéd vezére. Némelyek szerint, midőn az odaérkező Bourbon herczeg sajnálkozott fölötte, így válaszolt: nem én vagyok sajnálatra méltó, hanem fenséged, ki elárulja hazáját és királyát. Buzgó imádságban halt meg, mint alázatos keresztyén, miután egész életében harczolt, mint hős. A császáriak ép úgy tisztelték emlékét, mint honfitársai.

Adrián halála után utódja VII. Kelemen újra fáradozott a béke érdekében. E fáradozásnak nem volt eredménye, még egyik párt sem birt döntő győzelmet felmutatni. Ennek előkészítésére a császár és szövetségesei most ujabb erőfeszítéssel fogtak azon nagy tervök kiviteléhez, mely 1523-ban meghiusult: az eldöntést magában Francziaországban vívni ki. V. Károly véleménye szerint eljött az idő, teljesen tönkre tenni a közös ellenséget.⁶⁰ VIII. Henrikkel 1524. május 25-én megújította a szövetséget, melyben elhatározták, hogy Bourbon herczege betör az Alpokon át Francziaországba, s hogy serege zsoldjáról a császár és a király közösen fognak gondoskodni. Azonfelül az angolok észak felől intéznek támadást, a németalföldiek segélyével. A császár maga délről, Roussillon felől hatol be. Az angol király külön követet küldött Bourbonhoz, hogy őt hódolatra birja. Azon remény töltötte el, hogy ez alkalommal megvalósíthatja igényeit a franczia koronára, melyet elődjei viseltek. A herczeg hoszszas alkudozás után letette a kivánt esküt és késztette a királyt, hogy induljon maga Páris ellen. Páris Francziaországban olyan, mint Milano Lombardiában. Ha Páris el van foglalva, elveszett az egész királyság.

Ezen hadsereg, melyhez oly nagy kilátások fűződtek, 1524 juliusban átlépte Francziaország határát. Bourbon az ország közepe felé vitte volna a háborút, de minthogy sem délen, sem északon nem jöttek támogatására, Provenceban maradt, mely meghódolt és Marseillenek ostromához fogott, hogy fentartsa az összeköttetést a spanyolokkal. A város kitünően volt erősítve és felszerelve s polgárai erélyesen küzdtek a hazaáruló herczeg ellen. Minthogy Ferencz nagy sereg élén közeledett és sem a császár, sem az angol király nem mozdultak, az ostromot meg kellett szüntetni s a sereg teljes felbomlásban ment vissza az Alpokon. A gunyoló Pasquino azt írta akkor, hogy a császári sereg elveszett az Alpokban, a becsületes megtaláló adja vissza jó díjért. A császárnak nyomában haladt a franczia sereg. Ferencz minden erejét megfeszítette, hogy végre állandóan elfoglalja Milanót. Testőrsége ruháin az a felirat tündökölt «még egyszer és utoljára».

Gyorsan hatolt előre; a városok, melyeket borzasztó dögvész pusztított, kinyitották előtte kapuikat. Milanóból eltávozott a herczeg és Bourbon, okt. 26-án bevonultak a francziák, csak a fellegvár maradt a spanyolok kezében. A császári sereg még teljes felbomlásban volt, vezérei nem értettek egyet. Igen nagy volt a pénzhiány, tömeges a szökés, a lovasságnak már alig volt paripája. Ferencz lovagias kötelességének tartotta, hogy nem hagy ellenséges várat háta mögött, különben megsemmisíthette volna az ellenséget. Igy legalább némely vár őrsége nyert időt szervezkedni. Bourbon pedig Németországba ment zsoldosokat fogadni.

A háború most Lombardia régi fővárosa: Pavia körül központosult, melynek ostromát Ferencz király 1524 okt. 28. óta maga vezette. A város jól volt erősítve, Leyva Antal, a híres spanyol kapitány alatt számos és vitéz helyőrség védte és a polgárság maga is buzgón vett részt a védelemben; még nem szüntek meg benne a régi ghibellin császárpárti traditiók. A legelőkelőbb nők segítettek a sánczolásnál. A király a könnyebb megszállás czéljából a Ticino folyót le akarta vezetni medréből, de ez nem sikerült és csak az ostromzár által okozott éhségtől remélhette a vár bevételét. De oly túlnyomó volt helyzete Itáliában, hogy a pápa, Florencz és Velencze egymásután szerződésre léptek vele, melyben semlegességet igértek. A ferrarai herczeg nyiltan segítette. Nemcsak Milanónak kivánt ura lenni, már Nápolyra is rávetette szemét.⁶¹ A császári vezérek hiába törekedtek Paviát felmenteni.

Végre 1525 januárban visszatért Bourbon körülbelől 12.000 landsknechttel, kiket Ferdinánd főherczeg támogatásával gyüjtött és kiket Frundsberg György vezetett. Csak pénzben volt nagy hiány, Leyva arany nyaklánczát is a pénzverőbe küldte, hogy a zsoldosokat kielégítse. Ezen nagy szükség is késztette a császáriakat, hogy a francziákat támadják meg, mielőtt azok Svájczból új segítséget kapnak. Ferencz, ki bizvást remélte, hogy az ellenség szükölködő serege úgy is feloszlik, nem bocsátkozott mindjárt csatába, hanem megmaradt védett állásában a Viscontiak régi, pompás kertjében. A császári vezérek az ellenség bőségére utalva, tüzelték csatára éhező zsoldosaikat. Pescara éjjeli támadásra vitte csapatjait, spanyoljai, szokásuk szerint, fehér inget vettek a pánczél fölé (incamisata) (febr. 24. a császár szül. napján). De a francziák jól őrködtek és a vadaskert falánál csata fejlődött, mely eleinte kedvező volt a francziákra nézve. Lovagságuk túlnyomó volt, a király maga vitézkedett élén. Tüzérségök azonban nem működhetett, mert épen a lovagság állotta útját és a lovagok nem soká állották a spanyol puskások gyilkos tüzelését. A svájcziak pedig a landsknechtekkel szemben csakhamar hátráltak. Midőn már a csata el volt döntve, Leyva is kitört a várból és két tűz közé szorítá az ostromlókat. A franczia lovagok már csak dicső halálért harczoltak, nem diadalért. A sebesült király majdnem áldozatául esett a spanyolok és németek dühének, végre Lannoynak, a nápolyi alkirálynak adta meg magát. Óriási volt a zsákmány, soha se gazdagodott meg úgy Italiában katonaság.⁶² Ezen gyönyörű seregnek vége volt, több, mint 10.000 esett el a csatában. Francziaország újra a legnagyobb veszélyben forgott, király és hadsereg nélkül állott szemben hatalmas ellenségével. A fogoly király azt írta anyjának: «nem maradt meg részemre egyéb, mint a becsület és az élet».

A landsknechtek pánczélja.
Nürnbergi munka a XVI. század első negyedéből. A mellen két landsknecht alakja van beedzve. A bécsi cs. arzenálban.

A paviai csata egyszerre döntött Italia sorsa fölött. A velenczeiek igyekeztek ugyan, szövetségben a pápával és Ferrarával, ellenállani, de VII. Kelemen, ki megrémült, 200.000 aranyon váltotta meg a békét az egyházi állam és a Mediciek florenczi uralma részére.

V. Károly nagy nyugalommal fogadta serege diadalának hirét. Nem sértette túlzó öröm által ellenségét és szövetségeseit. De arra el volt határozva, hogy politikailag teljesen kizsákmányolja a sors e váratlan kedvezését. Bourbon herczeg és VIII. Henrik most Francziaország új megtámadására késztették és az utóbbi már számított a franczia koronára. De a császár kanczellárjának, Gattinarának tanácsára, lemondott a messzelátó tervről és a király fogságát nem arra akarta felhasználni, hogy azt trónjától megfoszsza és helyette az angol királyt tegye hatalmassá, hanem arra, hogy előnyös békét kössön, melyben visszaszerzi a burgundiai herczegek régi birtokait.⁶³ A franczia királyt mintegy hűbéresévé kivánta volna tenni, ki őt segíti a török ellen.

Francziaországban a nemzeti szerencsétlenség gyönyörűen kifejtette a hazafiságot. A parlament, a városok és főurak egyaránt ajánlották fel életöket és vagyonukat a védelemre. Az olaszok, különösen Velencze és a pápa, kik Francziaország tönkremenése esetén a császár kényére lettek volna bízva, mindenkép bátorították a franczia kormányt, melynek élén Ferencz anyja: Savoyai Luiza állott. A császári vezérek nem egyeztek meg és semmisem történt a nagy diadal katonai felhasználására. Az olaszokat most oly nemzeti elkeseredés töltötte el a spanyol-német hegemonia ellen, mint tizenöt évvel korábban a francziák ellen. Épen diadala tetőpontján vélték megbuktathatni a császárt. A milanói kanczellár, Morone, magára vállalta, hogy a császár kitünő hadvezérét, Pescarát, kit Károly megsértett volt, megnyerje e tervnek. Pescara spanyol családból származott, de Olaszországban született. Díjul a nápolyi királyságot igérte neki a pápa nevében és becsületszavát vette, hogy minderről nem tudósít senkit. A császári hadvezér csak látszólag ingadozott. Mindjárt felfedett mindent a császárnak. Erősebb volt benne a hűség, mint a boszú érzete. Mint a császárnak írja, szégyenli, hogy becsülete ellen kell tennie, de ha már teszi, nem az ellen, kinek mindent köszönhet. A császártól teljhatalmat nyert és Moronet, kinek újabb ajánlatait az elrejtőzött Leyva is meghallgatta, a mint szobájából kilépett, elfogatta. Az egész milanói herczegséget birtokába vette, kivéve Milano és Cremona várait. Ekkor halt meg 1525 nov. 30-án 35 éves virágzó korában. Az olaszok Isten büntetésének vették a halálesetet, ki nem engedte, hogy arathassa azon gyümölcsöt, melyet annyi gonoszsággal vetett.⁶⁴ Az olasz nemzetet ez a méltatlan cselszövés sem szabadította fel.

A császár az egész éven át folytatta az alkudozásokat foglyával. Ez eleinte nagyon megsínylette a szoros fogságot Madridban, hova Lannoy vitette, a császár parancsa nélkül. Betegsége megriasztotta a császárt, kinek minden kilátása abból indult ki, hogy foglya a legsúlyosabb feltételeknek is aláveti magát, csakhogy ismét elfoglalhassa trónját. Nyilvános imákat rendelt egészsége helyreállásaért. De a különben annyira kéjvágyó király ritka lelki erőt fejtett ki, mint fogoly is fejedelem maradt, V. Károly méltó ellensége. Szökési kisérletei meghiúsultak, Francziaországban nagy volt a kétségbeesés. Végre anyja tanácsára késznek nyilatkozott lemondani Burgundiáról, mire Károlynak anyja után örökös joga van. Ha visszatér, nőül veszi a császár nővérét, Eleonorát és maga helyett két fiát küldi fogságba a szerződés végleges teljesítéséig. Az olasz birtokokról természetesen végkép le kellett mondani. Úgy, mint egykor a poitiersi csata után, most is feldarabolással fenyegette a birodalmat a franczia király fogsága. Családi birtoknak volt az még tekinthető, a birtokos váltságáért fel kellett annak bármely részét áldozni.

Így jött létre a madridi szerződés, 1526. jan. 14., mely Károlyt egyszerre a hatalom legmagasabb polczára emelte Európában. A megelőző alkudozásokat már maga intézte volt, közép útat tartott, nem akarta ellenségét tönkretenni, mint Bourbon, sem annak sokat engedni, mint Pescara tanácsolta. A lovagias király megengedhetőnek tartotta, hogy mielőtt a szerződésre letette az esküt, protestált ellene tanácsosai előtt, reservatio mentalissal élt, mert a szerződés kényszerített és sérti koronája jogait, Francziaországot és becsületét. Minthogy nem mint szabad ember, hanem mint fogoly adta szavát, a lovagiassággal megférőnek tartotta azt megtörni.⁶⁵ Azután esküdött meg ünnepélyesen az oltár előtt. Február 13-án maga a császár nyilvánította foglyát szabadnak. Bucsúzáskor a császár így szólt: «Testvérem, emlékezik-e a szerződésre?» «Bizonyára» válaszola Ferencz, «el tudnám mondani minden czikkét.» «Biztosítson arról, hogy híven fogja teljesíteni, úgy mint én, az, ki nem tartja meg, legyen gyáva, gazember.» «Teljesíteni fogom, mihelyt királyságomban leszek, nem fog semmi megakadályozni benne.» V. Károly így folytatá: «Hosszú háborúinkban soha sem gyűlöltem, de, ha most megcsalna, különösen hugomat (Ferencz nejét) illetőleg, oly nagy sértésnek venném, hogy gyűlölném és mindenkép boszút akarnék állani.» «Esküszöm, végzé Ferencz, hogy megtartok mindent, mit megigértem.» A mint franczia földre ért, szabadon, lóháton, nem tarthatta vissza örömét: felkiáltott: «Király vagyok, még király vagyok!»

V. Károly most békén vélte élvezhetni dicsőségét és hatalmát. Egy diadal-íven az volt olvasható, hogy a nagy Károly uralkodik most az egész földön és jogosan igazgatja a világot. Ily túlsúly szükségkép magára vonta a többi nemzet ellenhatását.

A szerződés Francziaország lesülyedését jelölte egy másodrendű hatalom fokára. Királyának, még ha reservatiója által nem tartja is megnyugtatottnak lelkiismeretét, lehetetlen volt előbbi szerepéről lemondani. Már 1526 máj. 22. szent szövetség jött létre Cognacban közte, a pápa és Velencze közt, melyhez később a milanói herczeg is hozzá járult. Az angol király is kész vala hozzájárulni minden tervhez, mely a császár hatalmát korlátozza. Azt követelték; hogy a császár hagyja el Milanót és Italiában álljon helyre a háború előtti állapot, hogy váltságért bocsássa szabadon Ferencz fiait és hogy fizesse meg tartozását az angol királynak. Minthogy előre látható volt, hogy e feltételekre nem fog reá állani, nagyban folytak a készülődések ellene, tengeren és szárazon. Italia első tengerésze, Genua dogéja, Doria András, Nápolyban akarta megtámadni Károlyt. A cognaci liga tehát Italiát újra fel akarta szabadítani, de nem a nemzet lelkes önfeláldozása, hanem a «barbárok» kölcsönös féltékenysége által.

Valóban szomorú ezen viszonyok elbeszélése minden magyar ember előtt. A magyar mindaddig teljes jogú tagja az európai nemzetek nagy közösségének. Előbástyája a keresztyénségnek és a műveltségnek a barbár török ellen. És míg a császár és a pápa néhány talpalatnyi föld birtoka fölött versengtek és tisztán hatalomvágy miatt élet-halál harczra szállott a keresztyén Európa két leghatalmasabb fejedelme, hazánk elszigetelten és magára hagyatottan, prédájává lett a töröknek. Épen a «szent szövetség» kötésének korában indult Szulejmán azon hadjáratára, mely Mohács mezejére és Budára vitte. A császár ellen jött létre szent szövetség, a szultán ellen nem.

Ezalatt a spanyolok elfoglalták Milanó várát is és mint hódítók bántak az országban. A liga serege igyekezett ugyan visszafoglalni Lombardiát, de csakhamar elveszté hatalmas támaszát: a pápát. Ezt ugyanis Rómában magában megtámadta a ghibellin Colonna párt, mely elfoglalta a Vatikánt és Sz. Péter templomát (1526 szept. 19.). A pápa az Angyalvárba menekült és fegyverszünetre lépett a császárral.

A császári seregnél Milanóban újra a pénz hiánya bénított meg mindent. Az öreg Frundsberg a maga költségén szerzett landsknechteket, elzálogosítva földjeit és eladva neje ékszereit. 12000 embert vezethetett át az Alpokon. Nem akadályozta sem hegy, sem folyó. A liga serege hiába igyekezett útját állani, az év végén eljutott Piacenzáig, a Po mellett. Itt akartak egyesülni Bourbonnal. Ez azonban nem merte Milanót a zsold hiánya miatt lázongó katonaságra bízni és január végeig tartott, míg azt le birta csendesíteni. Oly nagy volt a szükség, hogy Bourbon a halálra itélt Moronenek azon napon, melyen az itéletet végre kellett volna hajtani, eladta a szabadságot 20.000 aranyért. Az ügyes olasz most főtanácsosa lett a császári vezérnek.

Hatalmas spanyol-német-olasz hadsereg táborozott Itália közepén a császár zászlója alatt. Inségük rikító ellentétben állott a szép föld gazdagságával, mely zsákmányul kinálkozott. A pápa hiába fordult Ferenczhez és a császárhoz, az előbbi épen a legválságosabb időben nagy vadászatokat tartott Compiégneben, az utóbbi maga sem birt seregével, melyet nem fizethetett. Ily viszonyok közt birta rá a sereget a ferrarai herczeg, a pápa régi ellensége, ki pénzzel és tüzérséggel segítette Borbont, hogy induljon az ellen fészke: Róma ellen.

Róma kizsákmányolása. (Sacco di Roma.)

Mindeddig az olasz félsziget két szélének, Milanónak és Nápolynak birtokáért folyt a nagyhatalmak küzdelme. Most, midőn ez eldöntve látszott, jutott idegen, ebben az esetben valóban barbár kézre maga az örök város, Itália szíve.

Frundsberg György.
E fegyverzet ma az ambrasi gyűjteményben van. Az ambrasi gyüjteményről 1602-ben megjelent műből való rézmetszet.

Oly hadierő, mely Bourbon zsoldos seregét ellensúlyozhatta volna, nem volt a félszigeten. A liga vezére, az urbinói herczeg utána ment a császáriaknak, de támadni nem mert. Az elindulás előtt Bologna vidékén a nélkülöző spanyolok megrohanták Bourbon sátrát, zsoldjukat követelve; Bourbon Frundsberghez menekült, de csakhamar a landsknechtek is felkeltek, ordítva, hogy fizessék ki őket. Öreg vezérök hiába csillapította őket, a nagy kedélymozgalom megölte őt. Végre Bourbon egy aranyat adott minden embernek és kilátásba helyezte Róma és Flórencz zsákmányát. Ezentúl mintegy foglya volt katonáinak, egy 12-es választott testület ellenőrizte. A pápa 60.000 aranyat igért a veszély elhárítására és sietett békét kötni a császárral. De a sereg harczolni és rabolni akart. Bourbon megvetve a császár parancsát, élén maradt, előre ment vele. Mint Guicciardini írja, ki akkor a pápa nevében alkudozott vele, ezt azért tette, hogy korlátozhassa a sereget. A pápa most 150.000 aranyat ajánlott és elbocsátotta zsoldosait. Bourbon azonban átkelt az Appenninen, egyaránt fenyegetve Florenczet és a pápai székvárost. Florenczet még megmenté a liga serege.

Frundsberg György kardja.
A másik oldalon: Von Frantzozen, Ungarn Tartarn und Türkchen, Deren wir theten vihl erwürgen, Itzundt Ich mich Zum Frieden kehr, weil Thomas Moll ist ietzundt Herr. A bécsi arzenálban.

A császáriak előtt csak Róma felé állott nyitva az út. Oda siettek. Vad hegyi folyókon törtek át, melyeknek rohanását feltartóztatta a medrökben felállított lovasság, és melyeken nagy csapatokban karonfogva gázoltak át a gyalogok. Május 5-én vasárnapon értek Róma kapui elé. Nem volt ez nemzeti sereg, hanem óriási rablóbanda egy merész vezér alatt. Rómára megujult a népvándorlás minden rémülete.

VII. Kelemen pápa.
Hopfer Dániel rézmetszete után.

A város gyengén volt erősítve, alig volt benne katonaság, mesteremberek és szolgák védték. Az ostromlók a nagyobb gyorsaság kedveért elhagyták ágyuikat. Nem is tartották szükségesnek rést lőni, Bourbon mindjárt az este rohamot parancsolt. A sereg elveszettnek volt tekinthető, ha nem győz.⁶⁶ Győzelem esetén pedig kezében a keresztyénség fővárosa minden kincsével, pompájával, kényelmével. Másnap korán reggel a Borgo felől, a Vatikán és Sz. Péter temploma közelében támadtak. Bourbon maga vezette a spanyolokat, messziről felismerhető volt a pánczélja fölé öltött fehér köpenyben. A létrákat a falnak támasztották a városiak tüzelése ellenére. Sürű köd segítette az előrehatolókat. A fővezér leszállva lováról, maga is hágcsóra lépett, jelt adva a spanyoloknak, hogy kövessék. Itt érte a halálos golyó. Utolsó szava is az volt: Rómába, Rómába. Helyette az orániai herczeg vette át a vezetést. Csakhamar behatolt a sereg, estére kezében volt az egész város az Angyalváron kívül. VII. Kelemen síránkozva menekült az Angyalvárba. Paulus Jovius, a történetiró volt vele, ki köntösével betakarta a pápa vállát és fejét, hogy fehér ruhája ne szolgáljon valamely lutheránus puskásnak czéltáblául.

A nemesek hadnagya.
Aldegrever Henrik rézmetszete után. A jobb láb meztelen.

A császáriak a főmunkához fogtak: a rabláshoz. Nyolcz napon át zsákmányoltak. A spanyolok vetélkedtek a németekkel erőszakoskodásban, gyujtogatásban, kegyetlenségben, a szerencsétlenek kigúnyolásában, a szentségek profanatiójában. Betörték a házak kapuit. Az utczákat a menekülők szomorú csapatjai özönlötték el. Jajkiáltástól és dühös ordítástól visszhangzott a város. A landsknechtek, kiknek nagy része Luther híve volt, boszújokat és kincsvágyukat egyaránt kielégítették a régi keresztyénség szent helyein. Sz. Péter és Pál kápolnáit istállónak használták. Luthert pedig bibornokokat utánzó landsknechtek kikiáltották pápának. A keleti-gótok pusztítása óta, 980 éven át ily csapás nem érte az örökvárost. Négyezerre teszik a megöltek számát, 10 millió aranyra a rabolt értéket. A pusztításnál is nyilatkozott a különböző nemzetek eltérő jelleme: a spanyolok kegyetlenek és fösvények, a németek fukarok és dühösek, az olaszok pénzsovárok és ravaszok.

VII. Kelemen pápa ezüst pénze.
(Eredeti nagyság). Szabálytalan formájú szükségpénz, 1527-ben verték templomi javakból, az Angyalvárban, midőn azt Bourbon cornetable ostromolta. CLEMENS VII. PONTIF. MAX. A mezőben a pápa czímere (a Medici czímer) s a tiara és a kulcsok. A hátlapon föPE–Szent Pált és Szent Pétert jelentve, kiknek fejei vannak a mezőben. Alant: ALMA ROMA, és a pénzverő jelen. E pénzdarab a sietségben rosszul veretett. Minthogy a templomi javak egy része aranyozott volt, e scudikat beolvasztották, hogy az aranyat kiválaszthassák, azért e pénz igen ritka.

A sereg most hónapokon át dúlta Rómát. Kapitányai nem birtak vele, az orániai herczeg elhagyta. Mindenfelé kítörtek, midőn már nem volt mit rabolni és a városban halálvész ütött ki. A pápa jun. 6-án kénytelen volt megadni magát. 400,000 are kötelezte magát, 150,000 arany lefizetéseig bibornokaival foglyul marad, azután Nápolyba megy a császár rendelkezése szerint. Minden várát átadja.

A mi élet volt még Olaszországban, fellázadt a zsoldosok brutalitása, még jobban a pápa növekedő hatalma ellen. Mint II. Julius a francziák ellen a spanyolokat és svajcziakat, úgy iparkodott most VII. Kelemen, mihelyt szabadabban mozoghatiákat fegyverre szólítani a császár túlsúlya ellen. A pápa szinte politikai örököse II. Juliusnak. Az ő személye körül szervezkedik az utolsó kisérlet legalább Közép-Olaszország függetlenségének fenntartására. A mi ott még áll, Ferrara és az újra köztársasággá alakult Firenze, a pápa szövetségében látja üdvét és vele együtt szorongva várja a francziák betörését.

Második háború V. Károly és I. Ferencz közt. Spanyol hegemonia Italiában.

V. Károly császár.
Tizian festménye 1548-ból. Münchenben, a királyi pinakothekában.

A sors kedvezése és kitünően vezérelt serege egymásután Károly kezeibe adták a keresztyénség leghatalmasabb királyát és az egyház fejét. Mint a paviai csata után, most is mérsékelte magát. A templomokban imákat tartatott a szent atya megszabadulásáért és mentegetődző leveleket írt a fejedelmekhez. Arra azonban el volt határozva, hogy kizsákmányolja diadalát. Hosszú alkudozás után valamivel szabadabban mozoghatott a pápa. A franczia és angol királyok is közbenjártak érte. Flórencz, mely a Medicieket elüzve, újra köztársaság lett és Ferrara csatlakoztak a ligához, melynek a még fogoly főpap volt a feje. A császári kapitányok, kik nem tudták féken tartani a landsknechteket, magok elősegítették a pápa szökését, ki nemsokára nyiltan Francziaországhoz pártolt. A franczia és angol királyok 1528 jan. 22-én nyiltan megizenték a háborút. Okul azt adták, hogy a császár nem adja vissza váltságért Ferencz fiait, hogy Rómát elpusztította, a pápát elfogatta; hogy ő az oka a török hódításoknak. Az angol kihívásra udvariasan felelt a császár, de a franczia követnek azt írta: «Mondom, hogy ura a király gonoszul és gyáván tett, hogy nem tartja meg a madridi szerződésre letett hitét. Ha tagadná, fenntartanám ezt, szemtől-szembe vele. E szavakat már mondtam a királynak.» A király ép oly ünnepélyesen és ép oly sértően válaszolt és a császárt párbajra hivta. Így akarta bebizonyítani ügye igazságát, mint lovag. Junius 8-án vette a császár e kihívást és elvben elfogadta, vérontás akadályozása végett. Előbbi vádjait fenntartotta és jogát újra kifejtette. A király azonban nem is hallgatta meg követét, mire a castiliai tanács kijelentette, hogy a császár lovagiasan járt el, ellenfele nem. Ferencz erre többé nem válaszolt.

Ezen alkudozások alatt már javában folyt a háború Italiában. Egy franczia sereg Lautrec vezérlete alatt felmentette Rómát és Nápolyt támadta meg, melynek védelmére végre a nagyon megfogyott császári sereg elhagyta Rómát (1525 febr. 17.). Lautrec Nápoly ostromához fogott, de seregében oly erős ragályos betegség dühöngött, hogy egy hónap alatt 21,000 katonáját vesztette el és maga is meghalt. A velenczések és genuaiak által a tenger felől megtámadott város nagy veszélyben forgott, míg a nagy genuai hajós-vezér, Doria, ki hazája érdekeit a francziák által elnyomva látta, ki nem békült a császárral. Nápoly ostromát abban kellett hagyni, a visszavonulásnál megsemmisült a franczia sereg. Doria most hazája földjéről is elűzte a francziákat, és helyreállította a republikánus alkotmányt, melynek mint doge maga állott élére. Mint olasz hazafi, arra akarta reá birni a császárt, hogy béküljön ki Flórenczczel. E város azonban megmaradt a franczia szövetségben.

De Ferencz maga már belátta törekvéseinek sikertelenségét. Cambrayben már 1529 junius óta alkudozott anyja a császár nagynénjével, Margittal. Augusztus 3-án létre jött a béke. A király lemondott minden olasz birtokáról és szövetségeseiről, sőt kötelezte magát arra, hegy Velenczét békére kényszeríti. A ligát elhagyta; Flórencz maga állott most már szemben a császárral és a pápával. Északon lemondott minden jogáról Flandriára, mely eddig franczia hűbér vala. Ennek fejében visszanyerte jogát Burgundiára és egyesíthette a koronával a Bourbon herczegtől confiscált birtokokat. Fiaiért 2 millió arany tallért kellett fizetnie, mely összeget már régebben felajánlotta volt. Egyáltalában a cambrayi béke, a hölgyek békéje, ugyanazon feltételeken alapult, melyeknek Ferencz kész lett volna magát alávetni már Madridban is. Olaszországban végleg megerősíti a császár hegemóniáját, Francziaországot megszorítja és nagy hadi sarcznak veti alá, de függetlenségét és teljes souverainitását saját területén épségben hagyja. Sok háború folyt még ezután is, de a hatalmi viszony a század végéig a két hatalom közt ezen az alapon maradt.

A béke megkötésekor Károly már útban volt Italia felé. Eddig vezérei és tanácsosai állottak előtérben, most személye készült elfoglalni a méltóságát megillető helyet. Olaszország ügyeinek rendezése és a császárrá koronázás vonták őt ide.

Mint egykor Ferencz Leóval, úgy alkudozott most Károly Kelemennel Bolognában. Létrejött köztök a béke, melyben a császár a pápának, mint a Medici család fejének, szabad kezet engedett Flórenczczel szemben. Velenczével is szerződésre lépett, melyben ez régi birtokait megtartotta. Milano herczegét, ki megtörve esdekelt kegyelemért, meghagyta, de 900,000 arany fizetésére kötelezte és őrséget helyezett Milano várába és Comóba. Régi ellenségei most barátjai lettek, még a ferrarai herczeg is, bár ez nem volt a pápa inyére. Mindenütt a legnagyobb mérséklettel járt el. Nem koczkáztatott semmit, látta, hogy így is ura a félszigetnek.

Doria András.
Meldemann Miklós (1535 körül) metszete után kisebbítve.

V. Károly császár és VII. Kelemen pápa körmenete Bolognában a koronázás után, 1530 februárjában.
Hogenberg Miklós rézmetszete után.

Csak Flórenczczel szemben kellett erősebb eszközökhöz nyulnia. E város, mint említettük, arra használta fel a pápa fogságát, hogy elűzze a Medicieket (1527 máj. 17.), és helyreállítsa régi alkotmányát.⁶⁷ Ezen időben húnyt el a városi jogok és az olasz szabadság nagy előharczosa, Macchiavelli (1527 jun. 22.). Az általános zavar közepett, majd Lautrec hadmenete idején, a flórencziek egy ideig örvendhettek függetlenségöknek. A császár most is megelégedett volna azzal, hogy visszafogadják a Medicieket, de ezt a város megtagadta. Másrészt a pápa nem mondott le családja igényeiről és a szerződés teljesítésére szorította a császárt. A császár megkoronáztatott a pápa által Lombardia királyának, majd császárnak (1530 febr. 23. és 24-én születése napján). Azután Németországba sietett, az orániai herczegre bízva Flórencz meghódítását és minden seregeit.

Flórencz védelme méltó volt a szabadság e régi székhelyéhez. Ellenállott egyedül, midőn egész Italia járom alá hajolt, vagy idegen segélytől várta szabadságát. Nyolcz hónapi ostromot tartott ki ezen annyiszor elpuhultnak gúnyolt nép, minden nélkülözésével és veszélyével. A császári hadvezér maga is elesett. (1530 aug. 2.) Utoljára viszály ütött ki a városban, a hadvezérben: Malatesta Baglioniban nem lehetett bízni, s ez maga vezette be a császáriakat. De azért a város nem adta meg magát kegyelemre. Kiköték, hogy a császár állapítsa meg Flórencz kormányát, de a szabadság megtartásával, s hogy a sereg 80,000 tallérnyi sarcz beszedése után hagyja el a várost. A pápa azonban kivitte a császárnál, hogy ez unokaöcscsét: Alessandro Medicit nevezze ki Flórencz fejedelmévé, ki nőül vette Károlynak egy törvénytelen leányát. Az új herczeg 1531 jul. 5-én ért Flórenczbe. Ez volt a régi Italia utolsó szabadságharczának vége.

Nápoly most császári kézben van, Milano császári sereget ural, majd 1535 után, mint hűbér a császárra száll, ki fiára ruházza. A pápát és a flórenczi herczeget, valamint Genua dogejét némileg a császár hűbéreseinek lehetett tekinteni. Velencze állott még, de a felfedezések megváltoztatva a közlekedés útjait, léte alapjait ingatták meg. Így Olaszország, mint politikai hatalom megszünt és azon dicső nemzet, mely a föld minden nemzete közt egyedül vitte a vezérszerepet az emberiség művelődésének két különböző nagy korszakában, most idegen uralomnak hódolt, politikailag a habsburgi dynastia eszközévé vált. A régi városi alkotmányok kora letünt, a nemzeti nagy királyságoké kezdődik Európaszerte.

36. Bella gerant alii, tu felix Austria nube. Quae aliis nec Mars, dat tibi regna Venus.^[VISSZA]
37. Macchiavelli, mint az egész mű szerkezetéből kitűnik, alig gondolhatott másra, mint olasz uralkodóra. Azonfelül a vallásosság egészen hiányzik a Principe-ből. Egy levelében azt írja Ferdinándról: «Inkább volt ravasz és szerencsés, mint okos és bölcs».^[VISSZA]
38. M. F. de Crue, La France 1492–1559. Lavisse et Rambaud, Histoire Générale IV. k. 138. l.^[VISSZA]
39. Ranke, Deutsche Gesch. im Zeitalter der Reformation I. 24. l.^[VISSZA]
40. Mignet, Rivalité de François I et de Charles Quint. I. 129.^[VISSZA]
41. Janssen, Allgemeine Zustände des deutschen Volkes beim Ausgange des Mittelalters, 566. l.^[VISSZA]
42. Ehrenberg im. m. 101. l. El kell ismerni, hogy a pénznek és különösen Fuggernek nagy befolyása volt az egész ügyre, de ellentétben a szerzővel, döntőnek azt a befolyást még sem tarthatjuk. Mert Fugger önálló ember, ki ítélni tud. Miért tagadta meg közreműködését Miksa pápaválasztásánál? Miért nem most? A nagy üzletember jobban combinálta az összes tényezőket, mint a fejedelmek és a szerint választá pártállását.^[VISSZA]
43. Roscoe, Life of Leo X. II. 549–550 l.^[VISSZA]
44. J’ai honte de sa honte, Mignet i. m. 176. l.^[VISSZA]
45. Mignet i. m. 197. l.^[VISSZA]
46. Arany bulla (1356) II. f. 5. pont. Eichhornnál. Deutsche Staats- und Rechtsgeschichte.^[VISSZA]
47. Eichhorn i. m. 477. l.^[VISSZA]
48. Raumer, Gesch. EuropasI. 100. l.^[VISSZA]
49. Mariana, Historia des Espana. XXX. könyv. XIV. kiadás 863. l.^[VISSZA]
50. Mariana, Summario. 1516. évben h. 866. l.^[VISSZA]
51. Mariana i. h. 1520–21. 868–870.^[VISSZA]
52. A hidalgó, a nemes spanyol neve, szóról-szóra annyit tesz: valaki fia.^[VISSZA]
53. Mariana, i. m. az 1523. évben.^[VISSZA]
54. Buckle, History of Civilasition III. k. 32. l.^[VISSZA]
55. XII. Lajos épen 1515. újév napján halt meg.^[VISSZA]
56. Mignet i. m. 360–365.^[VISSZA]
57. V. ö. Mignet i. m. II. 161–165.^[VISSZA]
58. Ranke, Reformationszeit. II. 193.^[VISSZA]
59. Guicciardini XIV. K. 420. l.^[VISSZA]
60. V. Károly levele VIII. Henrikhez 1524. máj. 21. Mignetnél i. m. I. 484.^[VISSZA]
61. Mignet i. m. II. 21. l.^[VISSZA]
62. Guicciardini i. m. 459. l.^[VISSZA]
63. Gattinara ezen javaslata ki van adva Bucholtz, Geschichte Ferdinand I. czímű műben II. 287. l.^[VISSZA]
64. Guicciardini i. m. 478. l.^[VISSZA]
65. Mignet i. m. II. 171. l.^[VISSZA]
66. Guicciardini XVIII. k. 51. l.^[VISSZA]
67. Pitti, Storia Fiorentina az Archivio storico Italiano I. k. 140. l.^[VISSZA]