XXXIII. FEJEZET.
Diocletianus és Nagy Constantinus kora.

Diocletianus trónraléptével a római történetnek új korszaka nyilik meg. Ez időtől kezdve a köztársaság régi intézményeinek, a senatusnak, a consuli és tribunusi hivataloknak, ha névleg tovább élnek is, megszünik minden politikai jelentőségük. A császár korlátlan uralkodónak vallja magát, benne összpontosúl az állami tekintély; az összes főtisztviselőket, a kik a provinciákat igazgatják, ő nevezi ki. A római császárság így a keleti despotismus vonásait ölti magára, s jól illettek hozzá a szigorú szertartásos udvari szokások; a császár pedig ünnepélyeken a keleti fejedelmek ruházatában jelenik meg. A nemesség ezentúl a császári kegynek köszöni kiváltságos helyzetét; a köznép, mely régóta összes politikai jogait elvesztette, polgári jellegére sem hivatkozik többé. A provinciákban a helytartó (comes) felügyelete alatt működnek a közigazgatási tisztviselők s a régi testületek; de illetőségük mindinkább csak a rendőri és pénzügyi teendőkre szoritkozik. Bármily gyönge volt is Rómában a senatus az utolsó időben, tekintélyével olykor uralkodót adott a birodalomnak; a nép benne látta a közigazgatás törvényes központját, a törvény és a társadalmi rend legfőbb őrét; legalább nem állott vele szemben más törvényes testület. A katonák választottjai egyideig inkább a legiók vezérei voltak, mint az állam urai. Ritkán hagyták oda a tábort, s csak rövid időre vagy egyáltalán nem látogatták meg a fővárost. A provinciák lakosaitól, a kik közt táboroztak, kicsikarták udvartartási szükségleteiket s eltürték, hogy a kormány tovább is a rendes kerékvágásban haladjon. Itáliában és a szomszédos provinciákban a Flaviusok és az Antoninusok által megállapított társadalmi rend fönnállott ugyan, de a nyugalom inkább az elöregedés tehetetlenségéből, mint elégedettségből eredt. A provinciák a legiók szeszélyének voltak kiszolgáltatva; az egész birodalom minden pillanatban annyi részre szakadhatott, a hány serege volt, ha a legiók vezérei közül valamelyik ki nem vált erejével a többi fölött. Ily helyi forradalmak ezentúl is kitörnek. Gallia, Britannia, Africa és Egyiptom többször esett zsákmányul a vezéreknek, a kik független uralmat akartak alapítani. A legerősebb tábor és a legnagyobb hadsereg ura ilyenkor gyorsabban ér el sikert orgyilkos kezekkel, mint legionariusaival; ellenfeleit rendszerint saját féktelen hívei teszik el láb alól, s a birodalom keretét inkább a szerencse, mint az összetartozás érzete tartja fönn. A szétszakadás veszedelme mindinkább fokozódott; végre Diocletianus újra szerves összefüggésbe hozta az egyes részeket s új életre keltette a birodalmi eszmét.

Diocletianus császár ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

A senatorokat, mint említettük, Gallienus eltiltotta a katonáskodástól; így e hajdan oly hatalmas rend többé nem léptethetett föl jelöltet a trónra s végleg elvesztette tekintélyét. A császárok a senatust többé nem tekintették az alkotmány lényeges részének, s Diocletianus császári hatalmának megalapításában teljesen félretolta e testületet. Mindazáltal Róma fenségének hagyománya volt reá annyi hatással, hogy jobbnak vélte, ha más várost választ székhelyéűl, mint ha ott lakik, hol a senatusnak legalább helybeli hatalma van.

Maximianus érme.
(Körirat: VIRTVS MAXIMIANI AVG(usti).

De jóllehet nem kellett tartania római fondorlatoktól, előrelátólag gondoskodott arról is, hogy máshol se támadjon versenytársa. Carinus halála után uralkodó társáúl fogadta jó barátját, az illyricumi alacsony származású Marcus Aurelius Valerus Maximianust, a kit 286-ban az Augustus névvel tüntetett ki. Két év múlva isteni jelzőt is fölvettek; Diocletianus Joviusnak, Maximianus Herculiusnak nevezte el magát, miáltal talán népszerűbbekké váltak a táborban, hol az előbbinek katonai lángeszét s az utóbbinak kitartását és vitézségét mindenki elismerte. Maximianus első dolga volt a galliai legiók élén a bagaudáknak, e galliai parasztságnak veszedelmes lázadását elfojtani s hadat vezetni Carausius ellen, ki egy hajóhad élén megtámadta Gallia északi partjait és Britanniában imperatornak kiáltatta ki magát. Diocletianus viszont a keleti tartományokban föllépő versenytársak és a keleti szomszédok ellen vezette hadait. A veszedelem szemlátomást növekedhetett, mert új munkatársak szerzése és bitorlók visszaszorítása végett Diocletianus elhatározta, hogy maga és Maximianus mellé két Caesart nevez ki örökösül. 293 márczius elsején Nikomediában megajándékozta a biborral Gaius Galerius Valerius Maximianust, s ugyanezen a napon nevezte ki Maximianus a maga részéről Marcus Flavius Valerius Constantius Chlorust Caesarrá. Mind a kettő kiváló hadvezér volt, s mindketten az illyricumi provinciákból származtak. A Caesarokat a két Augustus örökbe fogadta, s mind a négyen egy családnak váltak tagjaivá. Constantius nőül vette Maximianus leányát, Theodorát, Galerius pedig Valeriát, Diocletianus leányát. A négy uralkodó fölosztotta egymás közt a birodalmat; a két Caesar elismerte a két Augustus fönhatóságát, s valamennyien Diocletianusnak, mint az idősebb Augustusnak legfőbb tekintélyét. Rendeletei az egész birodalomra érvényesek voltak, de azért az uralkodóknak megvolt fejedelmi jogkörük saját területükön, s mindegyik kapott legiókat és külön székhelyet.

Diocletianus a birodalom leggazdagabb és aránylag legnyugodtabb részét, az ázsiai provinciákat, Thrakiát és Egyiptomot tartotta meg, s Nikomedia volt a székhelye; Galeriusnak, a ki Sirmiumban lakott, a Balkán-félsziget egyéb részeit a veszedelmes dunai határokkal együtt engedte át. Maximianus Itáliát, a szomszédos nagyobb szigeteket és Africát kapta; Constantiusnak a rajnai határokat kellett védeni, s ő teremtette elő azon legiókat, melyek Galliában, Britanniában és Hispaniában hivatva voltak megoltalmazni az egységes birodalom érdekeit. A nyugati Augustusnak Mediolanum, Caesarának pedig Augusta Treverorum (Trier) volt a székhelye.

Diocletianus ezüstpénze.
(A középmezőn császári palota. Körirat: Victoriae Sarmaticae. S(acra) M(oneta) N(icomedica) G(= tertia officina). Eredetije Berlinben.)

A négy uralkodó erélyesen védte a közös birodalmat és egyéni érdekeit. Diocletianus visszahódította Alexandriát és elfojtotta az egyiptomi forradalmat, mely egy Achilleus nevű embert, ki a pénzeken Lucius Domitius Domitianusnak nevezte magát, akart a trónra ültetni. Maximianus megfékezte Mauretania nyugtalan lakosait és szintén legyőzött egy trónkövetelőt. Constantius a frankokat visszakergette; sikeresen küzdött Carausius ellen, kit Britanniában versenytársa, Allectus megölt; ez 296-ban maga is orgyilkosság áldozata lett, mire Constantius a provinciát visszacsatolta a birodalomhoz. Galerius az illyricumi legiókat keletre vezette Mesopotamia védelmére, melyet a perzsák Narses király alatt megtámadtak; s bár Nikephorion vidékén vereséget szenvedett, Diocletianus segítségével mégis megvédte a Tigris határvonalait. Diocletianus így minden tájékon győzedelmeskedvén, Rómában fényes diadalmenettel ünnepelte meg 305 januárius elejét, s azután visszaindult Nikomediába. A betegség, mely útjában meglepte, arra az elhatározásra birta, hogy gondjait elveti; s május elsején a Margus folyó mellett, ugyanazon helyen, hol katonái urukúl fogadták, ünnepélyesen lemondott trónjáról. Ugyanekkor Mediolanumban Maximianus is átadta az uralmat Constantiusnak, bár lemondása idősebb és hatalmasabb társának kivánságára történt. Diocletianus ugyanis az augustusi rangot a hatalom legmagasabb fokaként állapította meg, melyről az illetőknek bizonyos idő mulva le kell köszönniök, hogy a Caesarok lépjenek helyökbe. Így húszéves fényes uralma után ötvenkilencz éves korában visszavonúlva, ritka önmérséklettel Salonaeben (Spalato) töltötte el hátralevő éveit. Ezentúl csakis palotája kertjének művelésében találta örömét. Társa nem tudott oly nyugodtan beletörődni a magánélet unalmába, s midőn sürgette Diocletianust, hogy követelje vissza mindkettőjük részére a hatalmat, az meghívta, hogy nézze meg bámulatos ültetvényeit és tanuljon tőle lemondást.

Diocletianus salonaei palotájának maradványai.

Uralma alatt különös jellegű forrongás ütötte föl fejét. Rabszolgalázadások többször fordultak elő a provinciákban, s szinte csodálatos, hogy időleges sikerük, különösen Siciliában, nem idézett elő nagyobb mozgalmakat. De Diocletianus idejében nem rabszolgák szerveztek a galliai tartományokban lázadást, hanem szabad földmívelők. A provinciákban e korban nem rabszolgák mívelték a földet, hanem colonusok, a kik szabad emberek gyanánt űzték ugyan foglalkozásukat, de költözködési joguk nem volt teljesen szabad. A birodalmi adót ugyanis városban és falun egyaránt helyi megbizottak hajtották be, a kik kötelesek voltak bizonyos összeget beszolgáltatni, s így a maguk érdekében féltékenyen visszatartották a lakosságot a költözködéstől, mert különben a helyben maradók lettek volna kénytelenek a kiszabott adóösszeg hiányát födözni. A rómaiak pénzügyi kormányzata mindvégig durva és nyomasztó maradt. Éhség és járvány, idegen támadás és belső zavargás gazdag városokat gyakran a legnagyobb nyomorba sodortak, s ritkán kimélte meg őket a központi kormány, melynek magának gyakran nagyobb szüksége volt a pénzre, mint legszegényebb alattvalójának. Az évi adók összegyüjtése mindig küzdelemmel járt; a községek jómódú előljárói, kik felelősek voltak a kivánt összegért, nyomorba sülyedtek. A gazdagok vonakodtak elvállalni a curialis és a duumviri, vagyis a tanácsosi és előljárói tisztséget, mely őket anyagi romlással fenyegette; s csak úgy tarthatták fönn magukat, hogy erőszakkal szorították vissza lakhelyükre a költözködni akarókat. A bűn, tudatlanság és rabszolgaság átka alatt a birodalom vagyona és lakossága folytonosan apadt; a nagy urak fényűzése és a kormány szükségletei pedig emelkedtek. A bagaudák lázadását az a nyomor idézte elő, melybe a parasztság egész Galliában sülyedt. Mert Gallia az utolsó félszázadban sokat szenvedett belső villongások és barbár támadások miatt. Egész területét rablók lepték el, a kik válogatás nélkül ott pusztítottak, a hol találtak valamit. Nyilt vidékeken ellenállás nélkül hordtak tova mindent; városokat is megtámadtak, s Augustodunumot (Autun), a gallus civilisatio egyik góczpontját, teljesen elpusztították. A császári kormány az új uralkodók alatt hamar kioltotta a lázadás tüzét, de pénzügyi okulást nem szerzett tapasztalataiból. Diocletianus 301-ben iparkodott egy rendeletével (edictum de pretiis venalium rerum) az élelmiszerek árát megállapítani s az uzsorának gátat vetni. A rendelet teljesen eltévesztette czélját; s bár sok büntetés érte a kihágásokat, ép ellenkező eredményt ért el; az állami adózás rendszere pedig mindvégig ellensége maradt a lakosság vagyonosodásának.

Keresztyén írók felfogása szerint e lázadás kapcsolatban állott az üldözött hívek kétségbeesésével. «A mártirok cselekedetei» szerint a bagaudák keresztyének voltak. Azonban pogány források semmit sem tudnak e kapcsolatról, s a keresztyén eszmék e korban még kevés hívet találhattak a nyugati tartományokban, főleg a falusi vidékeken. Mindazáltal nem valószínűtlen, hogy a kormány e lázadás következtében tudatára ébredvén az általános elégedetlenségnek, növekvő féltékenységgel nézte, miként terjed a keresztyének politikai befolyása; ekkor küzdött utoljára és legnagyobb erővel az új hit ellen. Bármily szigorúak voltak az előbbi üldözések, csak bizonyos vidékekre szorítkoztak s nem tartottak sokáig. Most az egész császárság területén üldözőbe vették a keresztyéneket. Nyugaton Maximianus, keleten Galerius kivánt ellenük írtó hadjáratot inditani. Keresztyén írók szerint Diocletianus csak akkor adta ki ellenük rendeletét (303 febr. 3-án), midőn nikomediai palotájának felgyujtásával keresztyéneket gyanusítottak. Kizárta őket a hadseregből és a hivatalokból, eltiltotta szertartásaikat, templomaik lerombolását és egyházközségi vagyonuk elkobzását rendelte el. Maga Diocletianus a legkegyetlenebbűl üldözte őket; a négy uralkodó közül csak Constantius tartózkodott e politikától, a keresztyéneket Galliában senki sem bántalmazta.

A római civilisatio emlékei Galliában.

Párducz-vadászatot ábrázoló római falfestmény maradványai.
(Nizy-le-Compte, Aisne.)

Lapos dombormű egy Arles-ben talált sarkophagon: két kentaur küzdelme egy oroszlánnal.
(A Kr. u. 2. század táján készült; jelenleg a marseille-i múzeumban van.)

Dombormű egy Arles-ben talált ó-keresztyén sarkophagon, körülbelül a IV. századból.
(Arlesi múzeum). A két oldalmezőben a Dioskorusok állanak; valószinüleg a hűség allegorikus alakjai gyanánt szerepelnek, vonatkozással a két középső mezőben ábrázolt házaspárra. A két baloldali mezőben a szakáltalan Dioskorus és a szakáltalan férj talán az ifjú korban kötött házasságra czéloz; viszont a jobboldali két mezőben a férfiak szakállt viselnek, a házaspár már öreg, s e búcsúzó jelenet annak a házasfélnek a halálára vonatkozik, a ki e sarkophagban pihent.

A Capitolium mai feljárata nyugatról.

Az új hit követői kétségkívül folyton gyarapodtak; értelmiségük, tevékenységük és erkölcsi erejük ellenállhatatlanúl hódított. Diocletianus átlátta, hogy velük szemben nem élesztheti új életre a polytheismust, s a philosophia sem küzdhet sikerrel ellenük. Elmultak azok az idők, midőn a legbölcsebb rómaiak is azt hitték, hogy azért érik nagy csapások a birodalmat, mert megsértett isteneik haragja idézi azokat elő. Különben is Diocletianus kormánya állandó békével kecsegtette a népet. Új czélok, új kormányzati elvek lebegtek az emberek előtt. A régi hagyományok legerősebb vára, a római senatus, többé nem folyt be az ügyek intézésébe; Diocletianus nem volt kénytelen alávetni magát a nemesség előitéleteinek vagy engedményekkel megvásárolni kegyét. A legfőbb czél, a melyet maga elét tűzött, s a melyért áldozatot volt hajlandó hozni, a közigazgatás egységes rendszerének megalapítása volt, hogy ez minden birodalmi központból egyaránt kisugározzék.

Az utolsó század folyamán a birodalmi kormányzat teljesen decentralisált alakot öltött. Minden provincia önmagáról gondoskodott, minden hadsereg a maga környékéből toborozta ujonczjutalékát. Az uralkodó is rendszerint csak azon a területen parancsolt, a hol legiói táboroztak. Bármily erős volt Decius vagy Probus saját katonái között, óvakodott oly rendeletek kibocsátásától, melyek Galliában vagy Africában ellenállásra találtak volna; mert nem volt idejük esetleges lázadást elfojtani. De midőn Diocletianus az uralom megosztásával a végrehajtó hatalmat ismét az egész birodalomra kiterjesztette, szükségessé vált megmutatni, hogy a császárság többé nem üres árnyék. A törvényeket végre kellett hajtani, az eljárást egyöntetüvé kellett tenni, minden provinciának és minden alattvalónak el kellett ismerni a császári parancs föltétlen szentségét. Bármennyire ártatlan volt is a keresztyénség, eszméi és egyesületei államot alkottak az államban; bármint vélekedett is a kormány az új hitről, versenytársat látott szervezeteiben; a császári udvarok és a praefectusok féltékenyek lettek a püspökökre. Midőn tehát Diocletianus ártalmatlanná tette a szomszéd népeket és a trónkövetelőket, a keresztyénekre fordította figyelmét; mert ellenségnek kellett tekinteni az új vallást, melynek hívei vele egyrangú, független felsőbbségnek hódoltak. Háborút hirdetett a keresztyén társadalom ellen, melynek nagy elterjedéséről talán nem volt tudomása, erkölcsi hatalmát pedig félreismerte. Olyan küzdelmet indított meg, melynek nem lehetett sikere; s elég sokáig élt, hogy láthatta kudarczát. Salonaei magányában értesült, hogy sehol sem bántják többé a keresztyéneket, s a lemondását követő nyolczadik évben, még halála előtt adatott ki az a rendelet, mely az új vallást elismerte a birodalomban.

Bármily ügyesen vezette is Diocletianus a birodalom ügyeit, rendszere nem bizonyúlt állandónak. Nagy hibát követett el, midőn megengedte, hogy az Augustusok helyébe lépő két Caesar közül csak veje, Galerius, nevezze ki mind a két trónörököst. Galerius a keleti rész Caesarjává unokaöcscsét, Galerius Valerius Maximinus Daiát tette meg, s Egyiptomot meg Syriát jelölte ki birtokául; ugyanakkor mellőzve Constantinusnak, Constantius fiának jogait, a legiók kedveltjét, Flavius Severust nevezte ki másik Caesarrá Itáliába. Constantius, a nyugati tartományok feje, ebben az időben Britanniában táborozott, s hír szerint nagy betegségbe esett. Galerius számított halálára és abban a reményben nevezte ki az Augustusok utódait, hogy az ő tekintélye lesz döntő az egész birodalomban. De Constantius mérséklete, mely őt társai szemében gyűlöletessé tette, mindenütt magasztalókra talált a provinciákban; alattvalói szerették, a keresztyének hozzá menekültek, s ő nem vonta meg tőlük pártfogását. A katonák bámulattal néztek reá, ki a frankok és a caledoniaiak ellen győzelmesen harczolt. Halála után nyomban (306 julius 25-én) első házasságából származott fiát, Flavius Constantinust kiáltották ki Eburacumban imperatorrá, s e választást a nyugati provinciák lelkesedéssel üdvözölték. Galerius nem merte ezt a szabályellenes választást megsemmisíteni s Constantinust ismerte el apja utódául, de csak Caesarnak ismerte el, s az uralkodók között a negyedik helyet juttatta neki. Constantinus látszólag beérte rangjával s hat éven át kizárólag az északi provinciák igazgatásával foglalkozott. Ezen idő alatt apja politikáját minden részletében keresztűlvitte. A barbárokat Britannia északi határain megfékezte s helyreállította a határvédő bástyákat. A provincia kormányzatát, melyet Carausius föloszlatott, biztos alapokra fektette. Azután a rajnai legiók védelmére sietett, mert Constantius halálának hírére a germánok áttörtek a határokon. A Mosel partján, Noviomagus (Neumagen) mellett Constantinus fényes győzelmet aratott, s a foglyok lemérszárlásával félelmessé tette nevét a nyugtalan szomszédok között. Viszont alattvalóival szemben kegyelmes és nagylelkű volt; a keresztyéneket pártfogásába vette s Gallia szegény népének elengedte adótartozását. Maga ugyan közömbös volt a vallás bármely formái iránt, de nagy hatást tett reá az a hit, melynek befolyása annyira emelkedőben volt. Éles eszével átlátta, hogy az annyi üldözést kiállott keresztyénségben rejlik a legfőbb szellemi erő; élénk képzeletét megragadta a hívek meggyőződése, hogy vallásuk mindenütt el fog terjedni, s hogy e reményük teljesül. Nem törődött sokat a vallás isteni vagy emberi eredetének kérdésével, de látta, hogy a keresztyének a legjobb férjek és apák, a legbecsületesebb emberek s a leghívebb alattvalók. Bármily csekély volt is a keresztyének száma, főleg a nyugati tartományokban, eszméik terjesztésében hathatósan támogatta őket buzgalmuk és komolyságuk, meg a bámulat, melyet kínzásaikkal szemben türelmük keltett. Mialatt Constantinus leste az alkalmas időt, a mikor a birodalom első helyére küzdheti föl magát, talán már szövetségre gondolt korának legnagyobb erkölcsi hatalmával.

Nagy Constantinus arany pénze.
(A középmezőn a fogságában búsuló Alamannia. Körirat: GAVDIVM ROMANORUM. Eredetije Berlinben.)

Ezalatt Rómában a senatus új életjelt adott magáról. Fölháborodást szenvelgett Galerius kíméletlenségén, melylyel Maximianus császár jogait tiporta, és a praetorianusokkal együtt a leköszönt Augustus fiát, Marcus Aurelius Valerius Maxentiust kiáltotta ki császárrá (306 október 27-én). Maga Maximianus az öreg Diocletianus tiltakozása ellenére odahagyta lucaniai magányát, s azon ürügy alatt, hogy nevével és tapasztalataival támogatni fogja fiának ügyét, ismét fölvette az Augustus czímet. Fausta nevű leányát Constantinushoz adta nőűl, hogy így szövetséget teremtsen Gallia ura és Itália trónkövetelője között. Mihelyt azonban Maxentius megízlelte a hatalmat, kikergette atyját birtokaiból, s Constantinus is csak oly föltétellel adott apósának Galliában menedékhelyet, ha lemond minden uralkodói jogáról. Maximianus sokfélekép megkisérelte, hogy visszanyerje fényes állását; biztatta Diocletianust, hogy újra foglalják el a trónt; Constantinus kegyét visszanyerve, lázadást szitott ellene Gallia déli részében, de Constantinus lelkes katonái Massiliában meglepték, s Maximianust saját hívei adták át vejének (310). Újra bocsánatot nyerve, ismét fondorkodott jótevője ellen, sőt Fausta jelenlétében meg akarta gyilkolni. Constantinus nem ölette meg nejének atyját, de kényszerítette, hogy önkezével vessen életének véget.

Maximianus után nemsokára (311 május 15-én) Galerius is meghalt. De előbb halálos ágyán (ápr. 30) Constantinussal együtt visszavonta a keresztyénüldöző rendeletet. Severus még előbb (308 nov. 11-én) halt meg, s Galerius az illyricumi provinciák élére egy kíváló tisztjét, a daciai alacsony származású Valerius Liciniust állította, mindjárt az Augustus jelzővel. Rövid ideig tehát öt fejedelem között oszlott meg a birodalom. Galerius halála után Licinius foglalta el a keletet, s egyszerre négy Augustus (Licinius, Maximinus, Constantinus és Maxentius) igazgatta a római világot. Licinius és Constantinus uralomra termett és nagyravágyó férfiak voltak; két másik társuk büszkeségét azonban nem támogatta tetterő. Licinius óvatosságból szövetséget kötött Constantinussal, de magára hagyta a Maxentiussal kitört viszályban, s messziről várta be a küzdelem végét. Alighogy Galerius behunyta szemét, Gallia és Itália urai egymás ellen vezették hadaikat. Constantinus gyors menetben átkelt az Alpeseken, és három csatában, Augusta Taurinorum (Turin), Verona és a Milvius híd mellett, Rómától két kilométer távolságban, fényes győzelmet aratott ellenfelén. Maxentius az utolsó ütközettől visszavonúlva, a Tiberisbe fulladt (312 okt. 28-án), s Constantinus diadalmasan vonulhatott be Rómába. A lakosság tárt karokkal fogadta, nem annyira a győztes iránt érzett vonzalomból, mint inkább az utolsó zsarnok gyűlölete miatt. Itália, Africa s régi provinciái elismerték uruknak. Milanóban találkozott Liciniussal s eljegyezte vele hugát, Constantiát. Innen bocsátották ki közösen híres rendeletüket, mely a keresztyéneknek ép oly jogokat adott, mint a régi vallás híveinek, s veszteségeikért kárpótlást igértek. Constantinus később kijelentette és ünnepélyes esküvel erősítette állítását, ogy Galliából jövet egy keresztet látott az égen, melyen e három szó állott: 'En toutw nica (= in hoc signo vinces, ezzel fogsz győzni).

Constantinus nem volt különös tisztelője Rómának, sem a senatusnak; egész életén át idegen maradt iránta. De midőn a Caesarok régi hazájába diadalmasan bevonult, látszólag helyre iparkodott állítani a nemesek tekintélyét. A hagyományhoz alkalmazkodva, fölvette a pontifex maximus nevet, s így a nemzeti vallás főpapja lőn. Diadalkapuján, melyet a Colosseum mellett fölállított, egynéhány olymposi isten szobrát helyezte el; hitét pedig keresett kétértelműséggel takarta, midőn kijelentette, hogy győzelméhez «az istenség ihlete» juttatta. Rómát különben erélyes intézkedésével, melylyel a praetorianus tábort föloszlatta, végleg megfosztotta a reménytől, hogy valaha törvényeket szabjon a birodalomnak. E katonai intézmény bukásával a császári hatalom végleg elköltözött Rómából, s ezután a kormányzat székhelye az a város volt, melyet a császár állandó tartózkodása helyéül kiválasztott. Hozzájárult a város bukásához a pogány vallás tekintélyének sülyedése. Galerius még hitbuzgó uralkodó volt, de Licinius minden vallásra közömbösen nézett. Könnyedén elfogadta szövetségesének politikáját, hogy az a vallás a legjobb, mely a leghasznosabbnak mutatkozik. Hagyomány szerint a két szövetséges császár Diocletianust is meghívta Milanóba, hogy jelenlétével szentesítse frigyüket; de midőn a salonaei remete korára és betegségére hivatkozva kimentette magát, azzal vádolták, hogy titokban Maximinus szövetségese, s fenyegetésük miatt Diocletianus öngyilkosságot követett el. E hagyomány azonban nem valószinű; a leköszönt császárt aligha tartották olyan hatalmasnak, hogy figyelembe vették volna. Nem is volt Maximinus oly félelmes ellenség. Licinius egyedül vonúlt ellene, s midőn Nikomediában kifüggesztette a milanói rendeletet, a keresztyén párt az ő zászlója alá sorakozott, s ő Thrakiában meg Kis-Ázsiában három diadalával kiszorította ellenfelét az uralomból. Maximinus Tarsosba menekült s itt öngyilkos lett. Híveit és családját Licinius üldözőbe vette; ekkor vesztette el életét Galerius özvegye, Valeria, és fia, Candidianus, szintúgy Severus fia, Severianus. Úgy látszik, Licinius a győztes keresztyéneknek akart kedvezni e bosszúval.

A győzelmes császárok szövetsége nem tartott sokáig. Már 314-ben ellenségeskedés tört ki közöttük, s Constantinus keletre vezette hadait. Licinius Sirmium közelében, Cibalae (Vinkovcze) mellett október 8-án vereséget szenvedett. Egy második csata Thrakiában eldöntetlen maradt, mire a versenytársak oly föltétellel kötöttek egyességet, hogy Licinius átengedte Illyricumot, Makedoniát, Görögországot és Moesia egy részét, miáltal a nyugati császárság sokkal nagyobb kiterjedést nyert, mint régebben. E szerződés kilencz évig maradt sértetlenűl. Ezalatt Constantinus serényen növelte haderejét áttelepített germán katonákkal, sőt rabszolgákkal is; az egyes legiókban pedig a katonák számát 1500-ra szállította le. Uralkodó társa, vagy inkább ellenfele, mind népszerűtlenebbé vált, s a keresztyének is elfordúltak tőle. Constantinus a legiók élére legtöbbször barbár tiszteket nevezett ki, mert ezek a legbátrabb katonák voltak. A határok védelmét általában áttelepített idegen törzsekre bízta, s e korszaktól kezdve alakul ki bizonyos feudalis rendszer a birodalom politikájában.

Nagy Constantinus arany pénze.
(Az egyik oldalán Constantinus képmása babérkoszoruval. Körirata: CONSTANTINVS P(ius) F(elix) AVG. A másik oldalán Victoria megkoszoruzza a császárt. Körirata: VICTORIA CONSTANTINI AVG(usti); alul SIRM(ium) jelzi, hogy a pénzt hol verték. Eredetije Berlinben.)

Constantinus gonddal fejlesztette Diocletianus nyomán a polgári közigazgatást is; intézményei lényeges részét teszik a császári törvénycodexnek. Főczélja volt összeolvasztani a keresztyén és pogány lakosságot, hogy a két társadalmat egyenlő törvények alá helyezze. Vérmes reménynyel fogott a különböző hitelvek összeegyeztetéséhez; de csakhamar tapasztalta, hogy a különböző keresztyén álláspontokat sem egyenlítheti ki. Eddig egy világi uralkodó sem avatkozott az egyház ügyeibe; a püspökök azonban, híveik között a szellemi hatalom képviselői, rábeszélték pártfogójukat, hogy császári befolyásával vessen véget az új egyházat szakadással fenyegető ellentéteknek, s Constantinus tekintélyének öregbítésére használta ez alkalmat. Zsinatot tartott Rómában, majd Arlesben (314), melyeken főleg azt vitatták meg, hogyan bánjanak azokkal, kik az üldözések alatt hitüket odahagyták vagy a szent könyveket átadták. Határozatait a puritán Donatisták nem fogadták el, ezért fegyverrel kényszerítette őket engedelmességre. Így az első császári zsinat az első egyházi üldözésre szolgált jeladásul. Ugyanekkor egy africai keresztyén felekezet, a «Circumcelliones», melyet fanatismusa és nyomora egyaránt lázadásra ösztönzött, mindazok ellen fölkeltette a császár haragját, a kik tiltakoztak lelki igazságszolgáltatása ellen. Míg így Constantinus auspiciumai alatt a vallási türelem első gyümölcse a türelmetlenség lett, tisztább és szelidebb elvek hatották át polgári intézkedéseit. Habár csak félig volt keresztyén, elismerte a keresztyén eszmék nagyobb igazságosságát és magasabb erkölcsiségét, főleg a házasságra és a rabszolgákra vonatkozó törvényekben. Két nagy engedmény jelzi e tekintetben a 321. évet. Egyrészt eltiltott minden munkát és polgári eljárást vasárnapon, kivéve a rabszolgák fölszabadítását; másrészt a keresztyén katonáknak megengedte, hogy e napon otthagyhassák a tábort és résztvehessenek vallásos szertartásaikban. Szigorú törvényeket hozott továbbá a mértékletlenség ellen. De ha meghódolt is a keresztyénség eszméinek, pártfogásába vette templomait és a biztosított jövedelmeit, azért nem szakított végkép a pogányság formáival. Ezentúl is főpapja maradt a legjobb és legnagyobb Juppiternek; megengedte, hogy táborban és templomokban segítségül hívják Róma isteneit; nem tiltotta el a császár geniusának fölajánlott fogadalmakat és a hozzá intézett imákat; gondoskodott róla, hogy halála után őt is a nemzeti vallás istenei közé sorozzák.

Ó-keresztyén sarkophag, melynek szobrászati dísze Noéh bárkáját ábrázolja.
(A két oldalmezőben virágfonó geniusok ülnek fordított kosarakon. Az oszlopoktól határolt középmező bárkájában mindenféle állatt és négy emberpár foglal helyet.)

Míg a nyugati birodalom urának élénk képzeletében a két ellenséges vallás összeölelkezett, addig a durvább lelkületű Licinius egyik végletből a másikba esett. Féltékenyen látta növekedni Constantinus hatalmát, mert jól tudta, hogy a végleges leszámolás kikerülhetetlen. Constantinus közös eszmék és érdekek által iparkodott egyesíteni az uralma alatt álló népeket; versenytársa ép az ellenkező utat követte. Liciniust felbőszítette, hogy a keresztyének odaadó hűséggel ragaszkodnak régi jótevőjükhöz, s azt következtette, hogy neki csak ellenségei lehetnek. Egymásután visszavonta türelmi rendeletének biztosítékait, eltávolította őket környezetéből; s ha nem bántotta is őket személyesen, sokban sértette felfogásukat. Midőn végre háború tört ki kelet és nyugat között, mert Constantinus a betörő gótok ellen Licinius területére vezette hadait, nyiltan a polytheismus hívének vallotta magát, s hadseregével együtt ünnepélyesen az istenek pártfogása alá helyezkedett. Constantinus és Licinius küzdelme a keresztyénség harcza volt a pogánysággal. Constantinus összegyüjtötte Görögországban 130.000 emberből álló hadát, s a labarumot, vagyis a kereszttel és Krisztus monogrammjával ellátott zászlót lobogtatva vonult Licinius 165.000 embere ellen, a kinek táborában egy csapat haruspex és jövendőmondó volt. A két sereg 323-ban Hadrianopolisnál találkozott, s mindjárt az első összecsapás eldöntötte a küzdelmet. Licinius Byzantiumba menekült, de innen elűzte Constantinus hajóhada, melyet fia, Crispus vezetett ide. A keleti császár úgy igyekezett hatalmát növelni, hogy egyik tisztjét, Martinianust, uralkodó társává tette; de ez nem nyujthatott hathatós segedelmet. Egy ujabb vereség után Licinius Nikomediába zárkózott s kegyelmet kért ellenfelétől. Constantinus Thessalonikébe küldte a leköszönt császárt s 324-ben kivégeztette. Hasonló sors érte Martinianust is, s ezután Constantinus az egész birodalmat hatalma alá hajtotta.

Nagy Constantinus diadalíve Rómában.

Nagy Constantinus basilikájának romjai Rómában.

A régi történetírók szerint Constantinus ettől kezdve mind nagyobb kegyben részesítette a keresztyéneket s annál durvábban bánt ellenfeleikkel. Kétségtelen, hogy nagyravágyó czélját elérve, jelleme elfajult. Az ókor vele együtt csak három férfiút tüntetett ki a «nagy» jelzővel, s ő ezt inkább hadi sikereinek köszönhette, mely tekintetben méltó versenytársa volt Alexandrosnak és Pompeiusnak. Magasztalói talán joggal állíthatták, hogy akár mint katona, akár mint államférfiú nagyobb tetteket vitt véghez, mind a makedon világhódító vagy a szerencsés római hadvezér. A csatamezőn erősebb ellenfeleket győzött le; vitézségével nagyobb birodalom urává küzdötte föl magát; hogy pedig fölismerte a keresztyénség történeti hivatását, nagyobb diadalt aratott kora fölött, mint a minőt bármely nemzeti hős valaha kivívhatott. Azonban sokat kell levonnunk azon határtalan bámulatból, a melylyel keresztyén dicsőitői a dolog természeténél fogva pártfogójukra tekintettek. Mint sok más keleten járt hadvezér, ő is erős hajlamot érzett a despotismus iránt. Palotája a családi fondorlatok és féltékenykedések melegágya lett. Az első keresztyén császár magán lakosztályában fölujultak Tiberius és Nero kegyetlen elővigyázatos intézkedései. Viszály tört ki anyja, Helena, és felesége, Fausta között. Testvéreinek nem volt szabad a nyilvános életben szerepelniök; szinte elrejtette őket a nép szeme elől. Legöregebb fia, a szép reményekre jogosító Crispus, a ki házasságon kívül született, háttérbe szorúlt Fausta féltékenysége miatt, ki a maga fiát kívánta férje utódául. Ez adja legalább valószínű magyarázatát annak, hogy Crispus a császár rendeletére 326-ban hirtelen megöletett; bár Faustának közvetlen ezután bekövetkezett kivégeztetését úgy magyarázta a hír, hogy bűnös viszonyukért kellett halált szenvedniök. Constantinus magasztalóinak sikerűlt fátyolt vetni e tényre, s ez még sűrűbbé tette a ködöt, mely jellemét előlünk eltakarja.

A császár tudatosan vonakodott Rómát székhelyévé választani; városról városra költözött, s udvarát legtöbbször Lyonban vagy Trierben ütötte föl. Mindazáltal Rómában ünnepelte meg uralkodásának húsz éves fordulóját, s ekkor záratta börtönbe Crispus fiát, a ki ott kiszenvedett. Ezért hagyomány szerint mindig bántotta lelkiismerete. A pogányok abból magyarázták közeledését az új hithez, hogy a keresztyén papok bűnbocsánatot igértek neki, míg a mysteriumok papjai nem oldották fel bűnei alól. Constantinus ujra megpróbálkozott a feladattal, hogy egységet teremt a keresztyén hitelvek között. A püspökök ismét biztatták, hogy tekintélyével meg fogja szüntetni az egyházi ellentéteket az istenség lényegére vonatkozólag. A római nép ura, a ki még mindig pontifex maximus volt, 325-ben nagy keresztyén zsinatot tartott Nicaeában. Katonai és állami méltóságok kíséretében jelent meg a papok között; meghallgatta minden dioecesis hitvallomását, hogy ezután ő mondja ki a döntő itéletet. Ekkor Athanasius, alexandriai püspök tanait hirdette ki igazaknak; később Eusebius püspök befolyása alatt az arianusok javára döntött (335) és Athanasiust száműzetésbe küldte. Ez volt az állam és az egyház közt lefolyt háromszázados küzdelem végső eredménye. Constantinus elfogadta a keresztyén hitelveket, melyeket a trónról hirdetett ki a püspököknek és a népnek. Valóban sok tekintetben új iránynak volt ez kezdete. Az állam és egyház ezentúl nem vált külön, s egyesülésük bizonyos változással ma is lényeges eleme az európai államok alkotmányának. A Diocletianus által négy részre osztott birodalmat Constantinus ismét egyesítette kormánya alatt, de végrendeletében több részre osztotta fiai és rokonai között. Constantinusnak hagyta a nyugatot, Constantiusnak az ázsiai provinciákat és Egyiptomot, Constansnak Itáliát, Illyricumot és Africát; két unokaöcscse közül Dalmatiusnak juttatta Thrakiát, Makedoniát és Görögországot, Annibaliusnak pedig Armeniát és a szomszédos pontusi partvidéket. De a császári végrendelet nem maradt teljesen érvényben; Dalmatius, Annibalius és az elhalt császár egynéhány más rokona Constantius jelenlétében katonai lázadás áldozata lett; a birodalom pedig nemsokára két részre, a nyugati és keleti császárságra oszlott. Az előbbi a századok folyamán sok és nagy átalakuláson ment át, de azért névleg 1806-ig fönnállott; a keleti császárság még tizenegy századig élt, s székhelyének megalapítása majdnem azon időszak közepére esik, mely Róma alapításától a kelet-római vagy görög császárság fölbomlásáig tartott.

Nagy Constantinus emlékoszlopának maradványa Konstantinápolyban.

Nagy Constantinus uralkodásának tényei közűl egy sem volt oly lényeges hatással a birodalom átalakulására, mint Konstantinápoly megalapítása (330). Constantinust politikai szükség késztette, hogy székhelyét a keleti határokhoz közelébb tegye át. A római államférfiak századok óta kelet felé fordították figyelmüket. Róma gazdagságának, műveltségének, uralkodó eszméinek mindig a keleti provinciák voltak a bányái. Sulla és Pompeius óta a legiók vezéreit elkábította a fény, melyet a Hellespontoson túl láttak. Antoniust és Caesart azzal gyanusították, hogy keleti despoták akarnak lenni; Horatius Juno istenségéhez fohászkodott, hogy Augustust egy új Ilion alapításától eltérítse. Később a fölélesztett perzsa birodalom még inkább kényszerítette a császárokat, hogy a keleti határokra tekintsenek. A rajnai és dunai határvonalat úgy igyekeztek biztosítani, hogy alamannokat, frankokat és gótokat telepítettek át a szélső vidékek védelmére; de ily látszólagos segítőeszközök nem kinálkoztak az Euphrates és a Tigris mentén. Diocletianus a birodalom fölosztása után tekintélyével a keleti tartományokat védelmezte, s mint egyebekben, ebben is az ő nyomát követte Constantinus. Szeme azonban megakadt a Bosporus déli torkolatán, a hová Licinius menekűlt; a kis Byzantiumot csak a Görögországból előhívott hajóhaddal lehetett megvívni. S a mily védett volt helyzete, ép oly bámulatra méltó volt természeti szépségeinél fogva. Ezért a császár a szomszéd Nikomediából ide tette át székhelyét. Maga mérte ki a területet, melyet falakkal kellett körülvenni, s oly nagyszabású arányokat állapított meg, a minőt csak Róma beosztása mutathatott föl. Megkövetelte az előkelőktől, hogy palotákat építsenek az új fővárosban, mely a réginek mintájára senatust és teljesen azonos hivatali szervezetet kapott. Róma senatusa azért tovább is fönnállott, de háttérbe szorúlt Konstantinápoly tanácsa mögött, melynek nagy fényt és tekintélyt kölcsönzött a császár jelenléte. Így Róma provinciális várossá sülyedt, a minők Antiochia, Alexandria és Trier voltak. Konstantinápoly lett a birodalom fővárosa, s a nép ajkán átörökölte Róma legbüszkébb czímét, a «város»-t (urbs). A Tiberis partjáról sok nemes és gazdag család költözött a Bosporus mellé, velük együtt sok kereskedő és iparos, kik a jólét közelében találnak keresetet.

A birodalmi székhelynek keletre való áttétele nem volt uralkodói szeszély, hanem mélyebb okokból származó intézkedés. Az emberi műveltség haladása már régóta kelet felé fordúlt, s a művelt társadalom nagy tehernek tekintette, hogy a világot az eszmék góczpontjától immár oly félreeső helyen kormányozzák. A keleti tartományoknak sokkal sűrűbb volt a lakossága, mint a nyugatnak; a kelet volt a görög eszmék hazája, melynek hullámai utoljára érték Rómát. Keleti, főleg görög befolyás alatt alakultak át Róma törvényei, melyek egy latin város helyi intézményeit egyetemes jogtudomány rendszerévé fejlesztették. Görög földön fejlődtek azon ethikai iskolák, melyek a sabinok és etruszkok durva életfelfogását megnemesítették, a minek ékesszóló képviselői Cicero és Seneca. A keleti theosophistikus eszmék főleg Alexandriából hatoltak Itáliába, bár alig tettek mélyebb hatást a kimerűlt itáliaiakra. Végre a keresztyénség keletről vonult a fővárosba, hol első sorban a görög eredetű lakosságot hódította meg. A három első században Kr. u. Róma püspökei túlnyomólag görög eredetűek; az egyházi irók nagyobbrészt görögök, csak kevesen africai vagy galliai születésűek. A latin nyelven iró tudósok közül talán egy sem római, sőt talán nem is itáliai. Az emberiség történetünk egész folyamán át majdnem teljesen görög vagy keleti eszmékből táplálkozott.

E szellemi erővel szemben Róma a maga tekintélyét katonai hatalmának köszönhette. Ha az Euphrates vidéke és a nilusi katarakták távolabb estek is, mint a rajnai határvonal és a britanniai bástyafalak, a keleti provinciák átlag békésebbek votak, tehát könnyebben kormányozhatók, mint a birodalom nyugati fele. De mióta a Szaszanidák ujra életre keltették Perzsia hatalmát, s a gótok minduntalan áttörtek az alsó dunai határokon, azóta e tekintetben is megváltoztak a viszonyok. Konstantinápoly helyzeténél fogva uralkodott a tengeren, három világrészből kaphatott segítséget, így könnyen védelmezhette magát, s erős bástyául szolgált a perzsák és gótok betörései ellen. A gótok és a skytha törzsek, melyek gyakran átkeltek a Balkán hegységen, sohasem vették ostrom alá; erős helyzete ép arra szolgált, hogy a gót betörés Róma és Itália felé vegye irányát. Konstantinápoly idősebb társának föláldozásával biztosította fönmaradását.

Constantinus 336-ban ünnepelte meg uralkodásának harmincz éves fordulóját. Augustus óta nem volt a birodalomnak császára, a ki tovább uralkodott volna mint ő. Alatta nem dúltak polgári viszályok, s az összes határokon megóvta a birodalom érdekeit. A pénzügyeket is biztosabb alapra fektette; mindenütt föllendült a munkás szorgalom, hogy a provinciákat nem zaklatták háborúk. Midőn 337 elején nagy előkészületeket tett egy perzsa hadjáratra, május 22-én Nikomediában meghalt. Halálos ágyán fölvette a keresztséget, de azért a pogányok is maguknak követelték, s keresztyén utódai nem tiltakoztak apotheosisa ellen.