Constans ezüstpénze.
(A császár a labarumot tartja kezében. Körirat: TRIVMFATOR GENTIVM BARBARARVM SIS(cia) U. i. a pénzt itt verték.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXXIV. FEJEZET.
A Constantinus és Valentinianus család. Nagy Theodosius uralma.
A hadsereg, mely a perzsák ellen volt indulóban, Constantinus végrendeletét azzal pecsételte meg, hogy Constantinus Chlorus minden ivadékát megfosztotta életétől, ki az örökösödésben részt követelt magának. Ezért a három császárfiú csak Gallust és Julianust, Constantinus öcscsének kis fiait kimélte meg; maguk között pedig atyjuk akaratához híven osztották föl a birodalmat. A legidősebb fiú, II. Constantinus, a nyugati provinciákat kormányozta s valószínüleg Triert választotta székhelyéűl. Constans, a legifjabb, Itáliát, Africát és az illyricumi tartományokat vette birtokába, de talán soha sem látogatta meg Itáliát, hanem a pannoniai legiók valamely állomáshelyén lakott. Constantius kapta a birodalom nagyobbik felét s Konstantinápolyt választotta székhelyéűl. Első és legfontosabb feladata a keleti határok védelme volt a fenyegető perzsa betörés ellen. E küzdelem egész uralkodása folyamán sem ért véget, váltakozó szerencsével folyt mindvégig, s a keleti császár erejét a nyugattal szemben bénította. Másik két testvére csakhamar véres háborúba keveredett egymással, melyet Constantinus idézett elő azzal, hogy Itáliát magának követelte. A küzdelmet 340-ben az aquileiai csata döntötte el, melyben II. Constantinus maga is elesett, s így Constans maga maradt a birodalom nyugati felének ura. Ő ezentúl is Galliában tartózkodott, a hol kicsapongásai elidegenítették tőle alattvalóit; testőrségének feje, a frank származású Magnus Magnentius, 350-ben lázadást szított ellene, s a katonák Constanst megölvén, Magnentiust kiáltották ki imperatorrá. De az illyricumi legiók nem ismerték el s a maguk köréből Vetraniót tették meg császárrá (350 márc. 1-én). Constantius testvéreinek halála után a maga uralma alatt akarta egyesíteni atyja birodalmát s ép oly szerepet játszott, mint másfél századdal előbb Septimius Severus: egyik versenytársát igéreteivel hálóba kerítette, a másikat elnyomta erejével. De Severusnak kedvezőbb helyzete volt; a birodalom központjából könnyebben intézkedhetett Albinus és Niger ellen, míg Constantius a birodalom szélén a perzsák ellen hadakozott. Edessában értesűlt a két forradalomról, s ellenfeleinek elég idejük volt, hogy szövetkezzenek ellene. De ha nem örökölte is atyjának kiváló tulajdonságait, erélye, kitartása és ravaszsága megbírkózott a feladattal. Szerencsés fordulat következtében nem kellett tartania a perzsák közvetlen támadásaitól; hadaival tehát Kis-Ázsián és székvárosán keresztül előretörve, nem pihent, míg Vetranióval a Sirmiumhoz vezető uton nem találkozott. Vele tárgyalni is kezdett, de Magnentiussal minden alkudozást visszautasított. Midőn a legiók érzületéről meggyőződvén, merészen kijelentette, hogy az uralom csak Nagy Constantinus családját illetheti, Vetranio és hívei bűnbánólag térdet hajtottak előtte. Constantius kegyelmébe fogadta őket, s e kibékülést Magnentius veresége követte. A mursai csatáról forrásaink mint a legborzasztóbb vérengzésről emlékeznek meg. Magnentius legióinak romjaival Aquileiába menekűlt, a honnan kegyetlen proscriptiót rendelt el Róma ellen, mely rövid időre Constantinus hugának fiát, Nepotianust kiáltotta ki urául. Constantius a maga részére nyerte a rajnavidéki germánokat, s Magnentius minden oldalról körülkerítve, Galliában önkezével vetett véget életének (353). Az ujra egyesített birodalom élén azonban a császár nem érezte magát biztonságban, míg unokaöcscsét, Gallust, kit a keleti legiók élére állított, meg nem ölette (354), így kívüle a Flavius Constantinus családnak csak egy férfi tagja, Julianus maradt életben. Győzelmei után Constantius triumphussal vonult be a birodalom régi fővárosába, Rómába.
Constans ezüstpénze.
(A császár a labarumot tartja kezében. Körirat: TRIVMFATOR GENTIVM BARBARARVM SIS(cia) U. i. a pénzt itt verték.)
Constantius arany érme eredeti nagyságban.
(Körirat a császár képmása körül: D(ominus) N(oster) CONSTANTIVS MAX(imus) AVGVSTVS. – A másik oldalon a triumpháló császár hatos fogatot hajt. Alul A, N a pénzverő Antiochiát jelzi. A két betű között tiszteleti jelvények, a minőket a diadalmenet alkalmával kiosztott: három koszorú, három nyakláncz (torques), közepén pénzzel teli edény. A berlini Münzkabinet unicuma.)
Mióta Nagy Constantinus elhagyta Rómát, itt oly nemzedék serdült föl, a mely még nem látott császári diadalmenetet. Most is a senatus igazgatta a várost, de nem folyt be a birodalom ügyeibe, mert a tisztviselőket a császár nevezte ki, s ő Konstantinápolyban, Trierben vagy Milanóban lakott. Mindazáltal a régi gazdag családok még mindig Rómában érezték magukat legjobban; itt volt fényűző és mulató körük, itt voltak összegyűjtve az ókori művészet remekei, melyeket a sok százados rablás és vásárlás Görögországból és a keletről összegyűjtött, s végre a tudománynak és irodalomnak is volt itt sok pártfogója. Míg a császári hadak a határokon voltak elfoglalva, Róma békében élt; Diocletianus óta nem kellett félnie idegen betöréstől. Csak egyszer zavarta polgári villongás, midőn Maxentius a Milvius hid mellett vereséget szenvedett Constantinustól. Azóta nem szolgált a császári szeszély játékszeréűl, mióta a császárok kerülték. A türelmi rendelet óta pogányok és keresztyének tartózkodás nélkül vitatkoztak hitelveikről, de a belső békét komolyan nem zavarta meg egyének torzsalkodása. Róma lakossága ezentúl is büszkén tekintett a környező világra s nem akarta észrevenni, hogy jogát erre már régen eljátszotta. Ezentúl is rendületlenül hitt nagyságában, s hangosan hirdette, hogy hazája annak a tiszteletnek köszöni dicsőségét, melyben a honi isteneket részesítette. A lakosság hite gyakran megrendűlt, néha egészen eltünt vagy idegen istenek felé fordúlt, de a régi istenek külső tisztelete, az áldozás és a fogadalmi ajándékok nem csökkentek. E korszakban a rómaiak főleg egy elvont istenségben, az eszményített Róma-istennőben hittek; benne a világ lelkét, az élet principiumát imádták. Róma-istennő halála, vagyis a város elpusztulása, szemükben a világ végét jelentette. Összekapcsolták vele a birodalom és a vallás eszméjét, az egész gondviselést, melyen a világegyetem szervezete nyugodott. Rómára hitük szerint ép oly szüksége volt a birodalomnak, mint a birodalomra a világnak. Róma és Venus temploma, Hadrianus e szép alkotása volt a város legfényesebb épülete. De a birodalom istenségének elvont eszméjét közvetlenebbül képviselte a császár személye. A rómaiak már három század óta avatták istenekké a császárokat haláluk után; még szentebbé tették személyüket a nevükre tett fogadalmak, a tiszteletüknek áldozó papi testületek és a geniusuknak bemutatott áldozatok. Talán még fönségesebbé vált személyük, a mióta a provinciákban vagy Konstantinápolyban tartózkodtak. Bármily fogalmat alkottak maguknak a keresztyének a császárról, a pogányok a birodalomban mindenütt különös szentséggel övezték személyét; s habár Constantius és utódai nyiltan keresztyéneknek vallották magukat, azért szivesen fogadták e hódolatot.
De a keresztyének, főleg keleten, két nagy pártra szakadtak az istenség lényegét illetőleg, miben a döntő szót csak látszólag mondotta ki a nicaeai zsinat. A haeretikus Ariusnak később sikerűlt a maga részére nyerni Constantinust, s még inkább biztosította győzelmét, midőn versenytársának, Athanasiusnak bukása után maga hirtelen titokzatos halállal múlt ki. Tantétele, mely a szentháromság második tagját kisebb rangra helyezte az elsőnél, közeledésnek tünt föl a polytheismus felé, s egy időre talán fegyverszünetet szerzett keresztyének és pogányok között. Maga Constantius tartózkodás nélkűl arianusnak vallotta magát; Athanasiust megfosztotta alexandriai püspöki székétől, s az orthodox párt elvesztette a birodalmi kormány támogatását. Ennélfogva római látogatása alkalmával azt kívánta Liberius püspöktől, hogy csatlakozzék a császár álláspontjához. Már ekkor kitünt, mily nagy tekintélyt tudott magának teremteni a nyugati egyház legelső püspöke. A császárok teljesen elhanyagolták a nyugati birodalom egykori székhelyét; a consulok és a többi tisztviselők majdnem összes tekintélyüket elvesztették, mióta távollevő uralkodó nevezte ki őket. A nemesek és a gazdagabb polgárok, a kiknek legnagyobb része még pogány volt, a fényűzésben lelték kedvüket. Bármily csekély része volt is a lakosságnak a keresztyén elem, mint a város legtevékenyebb s legerkölcsösebb része, szorosan összetartott. Megsejtette jövendő dicsőségét, okos tapintattal és szivóssággal kihasználta a kedvező alkalmat s örökre biztosította a talajt, mely naponként növekedett. Ha Constantinus edictuma nem adta is át a keresztyéneknek a pogány papi testületek templomait és jövedelmeit, megadta nekik az engedelmet templomok építésére és birtokok szerzésére, s ők e jogot a legnagyobb mértékben fölhasználták. Ekkor kezdi építeni a római hitközség az apostolokról elnevezett ó-keresztyén basilikákat. Papjaikat a római nép eredeti ösztöne hatotta át; nem nagyon érdeklődtek azon theologiai viták iránt, melyek a lelkeket izgatták keleten; galliai és afrikai latin egyháziróknak engedték át az irodalmi babérokat, míg a római püspökök főleg a fegyelem és az egyházjog kérdéseivel foglalkoztak, s már a negyedik században megteremtették az alapokat, melyeken a középkor hatalmas egyházi szervezete fölépűlt. A pápák tartózkodtak attól, hogy összeütközzenek a kelet nagy patriarcháival, kiknek szellemi erejével nem tudtak volna megbírkózni. Ők a nyugati tájak hierarchiájának tiszteletét és szeretetét igyekeztek megnyerni s fölhasználtak mindent, a miben hasznukat látták.
A keletről száműzött Athanasius a római püspökhöz menekült. Görögök és latinok közt oly csekély volt e korban a szellemi kapcsolat, hogy e nagy egyházatyának három évig kellett tanulnia a latin nyelvet, míg a római egyház előtt ékesszólással hirdethette tanait. Liberius pápa, a ki előbb hozzájárult kiközösítéséhez, tárt karokkal fogadta s ellenszegűlt Eusebiusnak, a kit Constantius követkép küldött hozzá. Császári parancsszóra Milanóba ment, de a császár előtt is hajlíthatatlanul ragaszkodott elveihez. Távolléte alatt Constantius az arianus Felixet ültette a püspöki székbe, mi a római keresztyéneket fölháborította. A római egyházat ez az erőszakosság megerősítette orthodox álláspontjában. A keresztyének vonakodtak basilikáikba járni; az asszonyok a régi római matrónák módjára hosszú menetben tiltakoztak a haeretikus zsarnok rendelete ellen. Constantius úgy akart velük kiegyezni, hogy Liberiust és Felixet egyaránt elismerte római püspöknek. Határozatát a circusban olvastatta föl a nép előtt; de a méltatlankodó tömeg azt kérdezte, vajjon pártok alakuljanak-e az egyházban, mint a circusban? «Egy Isten, egy Krisztus, egy püspök!» volt közöttük a jelszó.
A S. Paolo fuori le mura basilika keresztfolyosója.
Liberius lelke a hosszú számkivetés alatt megtört s hajlandónak mutatkozott a császári rendelet előtt meghajolni. Engedelemmel visszatért Rómába, s remélni lehetett, hogy a vetélkedő egyházfők egymással megegyeznek. De a nép nem akart elismerni két főpapot, s midőn Felix nyilvánosan merte végezni püspöki teendőit, nyilt lázadás tört ki. Végre Felix menekűlt, s Liberius elfoglalta trónját. További pályája csendes volt; a császár nem háborgatta méltóságában, s ő óvatosan távol tartotta magát a zsinattól, mely 359-ben Constantius elnöklete alatt Ariminumban az arianus tanokat szentesítette. Ezek egy ideig föltétlen tiszteletben részesültek, főleg keleten; de a forrongó ellentétek a pogányságot egy végső kisérletre bátorították, hogy helyreállítsa a polytheismus tiszteletét.
Ó-keresztyén (IV-V. századbeli) sarkophag külső oldala.
(Az előrészt hat korinthosi oszlop öt mezőre osztja. A középső mezőben a labarum látható egy kereszten, koszorúval, az örök jutalom jelképével övezve. A kereszt két karján egy-egy galamb csipked a koszorún, jelezve a reményt, hogy Krisztussal megosztják az örök élet koszorúját. A kereszt alatt két katona talán Krisztus sírjának őrizetére czéloz. A jobboldali két mezőben Krisztus Pilatus előtt áll. A baloldalon egy katona koszorút tesz Krisztus fejére, s végül Krisztus viszi a keresztet, nyomában egy katona. Róma, Lateran.)
Említettük föntebb, hogy Constantiusnak Gallus meggyilkoltatása után csak egy férfirokona, Julianus maradt életben. Ez bátyjával együtt gondos keresztyén nevelésben részesűlt; de mint ifjú Athénben a philosophia tanulmányába mélyedve, őszinte bámulattal szívta lelkébe a pogány ó-kor tudományos és vallási elveit. Eusebia császárné kegye a caesari ranghoz juttatta, s a császár 355-ben Gallia kormányzásával bízta meg, hol Magnentius lázadása óta a betörő alamannok sok pusztítást okoztak. Julianus okosan és sikeresen töltötte be tisztét. A betörő germánokat megfékezte, az alamannok fölött Strassburgnál 357-ben döntő győzelmet aratott, a provinciában helyreállította a nyugalmat, a rajnai határokat megerősítette, s Lutetiát, a mai Párist választván székhelyéűl, építkezései által megvetette jövendő nagyságának alapjait. Constantius féltékeny lett rokonának növekvő népszerűségére s rendeletet küldött hozzá, hogy rögtön indítson négy legiót a perzsa határhoz. De a katonák vonakodtak elszakadni kedves vezérüktől, s a hagyomány szerint valósággal kényszerítették Julianust, hogy fölvegye a bíbort. Constantius ekkor Antiochiában tartózkodott és háborúra készült a perzsák ellen. Julianus Germania déli határán keresztül, majd a Duna mentén gyorsan haladt Konstantinápoly felé, s a császár csak akkor hallotta a lázadás hírét, midőn a kelet fővárosa lelkesedéssel készűlt föltárni előtte kapuit. Constantius fáradtan és betegen ment Julianus ellen, de útközben Kilikiában (361 október 5-én) meghalt, s öcscsét az egész birodalom elismerte urául.
Ó-keresztyén sarkophag.
A kagylóban az eltemetett halottak képe; a többi domborművek minden tagolás nélkül az ó- és ujtestamentum következő jeleneteit ábrázolják: Lázár föltámasztása; Péter megtagadja Krisztust (ezt jelzi a kakas); Mózes átveszi a törvénytáblákat; Ábrahám áldozata; Pilátus mossa kezeit. Az alsó sorban: Mózes a pusztában vizet fakaszt a sziklából; a következő talán Péter elfogatása; Dániel az oroszlánketreczben; Jób; Krisztus meggyógyítja a vakot; a csodás étkezés zárja be a sort. (Róma, Lateran.)
Julianus sohasem lépte át Róma kapuját. Konstantinápolyból átkelt Kis-Ázsiába s többé nem látta viszont Európát. Két éves uralma külső vonatkozásaiban a kelet történetéhez tartozik s eseményeivel röviden végezhetünk. Antiochiába érve, ő is a perzsa háborúra készűlt; de azért sűrűn érintkezett a pogány tudósokkal, főleg Libaniussal, korának legkiválóbb rhetorával. Körükben megtagadta a keresztyén elveket, melyekhez régóta csak laza kötelék fűzte. Antiochia léha lakossága, mely külsőleg a keresztyén vallást fogadta el, főleg azért vette zokon apostasiáját, mert a komor cynikus iskola szokásait utánozta. Julianus az ó-kor polytheismusát szigorú önmegtagadással kapcsolatban akarta életre kelteni. Egybe kivánta fűzni a legmagasabb philosophiai elveket a legnépiesebb bálványimádás szertartásaival. Platon és Zenon fenséges theosophistikus eszméitől áthatva, olyan áldozatokat mutatott be maga és olyanokat követelt meg másoktól, a minőket Zeus és Apollon legbuzgóbb hívei mutattak be valaha. Bárhol vanúlt át, mindenütt lemészároltatta a marhanyájakat. Ismét divatba jött a gúnyos epigramm, mely Augustus és Marcus Aurelius korában a marhák szájába ily üdvözletet adott: «Sokáig éljen a Caesar; de ha ő él, nekünk kell elpusztúlnunk!»
II. Sapor ezüst-drachmája.
A háború, melyet Julianus 363 elején a perzsák ellen indított, biztatóan kezdődött. Nagy hajóhaddal evezett el az Euphratesen Circesiumig; hadseregét innen Ktesiphon ellen vezette, s csak az armeniai segédcsapatokra várt, hogy e nagy várost ostrom alá vegye. Habár e reményében csalódott, mégis behatolt Perzsia belsejébe; de a benszülött vezetők rászedték. II. Sapor a parthusok régi taktikáját utánozva, kerülte a döntő csatát. Midőn végre az előnyomuló rómaiak kifáradtak, hátul megtámadta őket; s bár Julianus rendületlen bátorsággal harczolt, maga is elesett az ütközetben (363 junius 26-án), mikor a rómaiak már üldözőbe akarták venni a hátráló ellenséget.
Így halt meg az a római császár, a ki végső kísérletet tett a pogányság föntartására. Nagy lélekkel és nagy tehetséggel megáldva, korának eklektikus philophusaitól megtanulta, mint lehet összekapcsolni a homerosi mythologiát a nagy erkölcsi eszmékkel. Le tudott borúlni az istenek szobrai előtt, kikben a legmagasabb ideák képviselőit látta. A keresztyénség az ő szemében egy romlott udvar vallása volt, főleg azé a zsarnoké, a ki üldözte családját, egyetlen testvérét meggyilkoltatta s számos jelét adta gonoszságának. Csakhogy nem a keresztyénség, hanem ellenfele adott példát az elnyomásra és üldözésre. Nem lehet bebizonyítani, hogy Constantius és utódai erőszakosan kivánták terjeszteni a keresztyén hitet. Julianus sem üldözte a keresztyéneket tűzzel-vassal; nem dobatta őket a vadállatok elé, mint az előbbi császárok. Az új vallás hívei e korban már sokkal hatalmasabbak voltak, semhogy könnyedén lehetett volna velök elbánni. A korszellem is humánusabb lett, s a pogányokat sok családi kötelék fűzte a keresztyénekhez. Maga Julianus sem volt kegyetlenségre és erőszakra hajló; nem záratta be a keresztyén templomokat, az egyházközségeket nem fosztotta meg vagyonuktól. Finomabb fegyverekkel harczolt; s ha tovább él, érzékeny sebeket osztogatva, bizonyára késleltette volna az új vallás diadalmas útját. Gúnyos iratában (Kata Cristisnwn) maga ismertette a galilaeaiak hitét, a mint ő a keresztyéneket megvetőleg nevezni szokta, hogy megbélyegezze a görögök és rómaiak előtt vallásuk provinciai eredetét. Elzáratta előttük az iskolákat; megtiltotta, hogy keresztyén ember sophista rhetor vagy tanító lehessen. Így akarta tekintélyüket lerontani a művelt osztályok előtt, s túlbuzgalmában elfeledte, hogy az új vallás főleg a tömegben hódított, s hogy első terjesztői sem voltak tudós férfiak.
Julianus képmása.
(A rézpénz körirata: D(ominus) N(oster) FL(avius) CL(audius) IVLIANVS P(ius) F(elix) AVG(ustus).)
Julianus a polytheismust nemcsak szertartásaiban, hanem erkölcsileg is új életre akarta kelteni. Némely elődje, mint Augustus vagy Domitianus, helyreállította a templomokat, újra szervezte a régi vallás szertartásait és áldozatait; de egy császárnak vagy philosophusnak sem jutott eszébe, hogy erkölcsi szellemet leheljen az üres ritusba. Az ó-kor sok fejedelme és bölcse hirdetett fölvilágosult erkölcsi elveket; de e szellemi mozgalomban a papok, úgy látszik, nem vettek részt. Az Olympos isteneit sohasem mutatták be az erények példaképei gyanánt, az istenek tiszteletéhez sohasem járult erkölcsi tanítás. Julianus pótolni akarta e hiányt; érezte, hogy a pogányság fegyvertelen azzal a vallással szemben, mely azt hirdeti, hogy az igaz hit jó tettekben nyilvánul. Nem riadt vissza attól, hogy a pogányokat erkölcsi tekintetben a keresztyének utánzására buzdítsa, s hogy legalább a könyörületességben versenyezzenek velök, ha már a benső hitben nem érhetik utól őket. Becsületére válik, hogy kórházakat alapított, mely intézményt a pogány társadalom, legalább nagyobb kiterjedésben, nem ismerte.
A keresztyének természetesen szitkokat szórtak az apostata császárra; nagy szellemét nem becsülhették, mert czéljaik elé akadályokat gördített. De fontos kiemelni azt is, hogy a pogányok maguk sem rajongtak pártfogójukért. Elismerték ugyan érdemeit, méltányolták terveit, de megvetőleg nyilatkoztak törekvéséről, hogy a régi szertartásokat felújítani iparkodott. A keresztyének zokon vették Constantiustól, hogy lanyhán istápolja vallásuk ügyét; viszont a pogányok gúnyt űztek Julianusból buzgóságáért. Tény, hogy e kor philosophusai vagy sophistái, kik a polytheismus híveinek vallották magukat, alig vetettek ügyet a vallás tanaira vagy szertartásaira. Még a buzgóbb hívek is terhesnek, költségesnek tartották a szertartások gyakorlatát. Julianus egyszer fölháborodott, hogy Ázsia egyik leggazdagabb oltárán hekatomba helyett egy ludat áldoztak az istennek, s még az áldozó pap sem látta ebben istenének megalázását. A pogányság mint dogma és ritus rohamosan hanyatlott; Constantius türelmessége tényleg a keresztyénség érdekét mozdította elő. Az új vallás terjedése az eszmék hatalmának legékesebb bizonyságául szolgál.
Pánczélos perzsa lovas.
Római mozaikok egy Nenningben, Trier mellett kiásott római villából.
Julianus katonái közömbösek voltak a vallási kérdések iránt; uruk halála után a keresztyén Jovianust kiáltották ki császárrá, a ki labarum alatt vezette vissza őket a perzsák földjéről. A hadsereget annyira megviselték a kiállott fáradalmak, hogy csak a maga biztonságára gondolt. A kelet fegyvertelen lakossága megrémült, hogy Jovianus átengedte Sapornak Nisibis városát és a Tigrisen túl elfoglalt területet. Antiochia népe attól tartott, hogy ismét martalékul esik a perzsáknak; de az Euphrates védelmi vonala volt a birodalomnak, s Sapor nem merte követelni Mesopotamia termékeny vidékeit, melyek a római császár birtokai voltak. Jovianus tehetséges uralkodónak igérkezett, de csak két hónapig vezette a birodalom ügyeit. Mint keresztyén az orthodoxok pártjához csatlakozott s Athanasiust visszaültette püspöki székébe; de azért igazságos és türelmes volt mind a haeretikusok, mind a pogányok iránt. Visszatérő útjában megbetegedett, s Bithynia és Galatia határában meghalt (364 februárius 18-án).
A hadsereg ismét egyik kiváló vezérét, a Pannoniából származó s alacsony eredetű Flavius Valentinianust kiáltotta ki császárrá. E szerencsés katonának csekély műveltsége, de szigorú fegyelmező tehetsége volt. Konstantinápolyba érkezvén, mindjárt úgy intézkedett, hogy a birodalmat testvérével, Valenssel megosztotta s magának a nyugati provinciákat tartotta meg. E felosztás (most már a harmadik) végleges volt; a keleti és nyugati császárság ezentúl sohasem egyesül egy uralkodó alatt. Valentinianus Milanót választotta székhelyül, s úgy látszik, sohasem látogatta meg Rómát. Majdnem egész uralkodása alatt háborúk folytak az északi határokon. Galliát ismét háborgatták az alamannok, s Valentinianus Trierből többször diadalra vezette ellenük katonáit. Kétszer (368 és 371) a Rajnán is átkelt, de le nem győzhetvén ellenségeit, 374-ben békét kötött velük. Időközben kiváló vezére, Theodosius visszaverte Britanniában a piktek, skótok és szászok betöréseit; 373-ban pedig legyőzte Africában a trónbitorló Firmust, kit a heves vallási viszályok miatt a Donatisták erősen támogattak. Valentinianus erélyes és igazságos kormányzati elveit gyakran megszegték a romlott tisztviselők; s mivel őket a legnagyobb szigorúsággal büntette, kegyetlenebbnek hirdették, mint a mennyire megérdemelte. Már 367-ben uralkodó társává nevezte ki kis fiát, Gratianust, hogy utódja legyen a hatalomban. Minthogy a quadok és a sarmaták Pannoniát és Moesiát kirabolták, 375-ben ellenük vonult, de még ezen év őszén Brigetióban (Ó-Szőny) meghalt.
Váratlan halála után a nyugatrómai birodalmat családi viszály fenyegette. Valentinianus ugyanis elvált Gratianus anyjától, Severától, és második nejének, Justinának is volt tőle egy fia. Az udvari cselszövényekkel szemben a hadsereg hű maradt Gratianushoz. A tizenhét éves császárnak szelid természete volt; anyját visszahívta száműzetéséből s négy éves testvérét, II. Valentinianust is felruházta a császári bíborral. A hatalom természetesen az idősb fiú kezében maradt, s minthogy Nagy Constantinus unokáját vette feleségül, a nép szemében is a császári fenség övezte személyét. E korig a császárok rendszerint apotheosisban részesűltek haláluk után, életükben pontifex maximus czímük emelte tekintélyüket a pogány tömeg előtt. Most a keresztyén érzület uralomra törekedett a régi hagyományokkal szemben. Gratianus nevelését atyja e kor legnagyobb keresztyén tanítójára, Ambrosius milanói püspökre bízta, a ki növendékében hite iránt a közönségesnél mélyebb odaadást keltett. Midőn a római senatus követei az ifjú császárnak fölajánlották a pontifexi méltóságot, ő visszautasította. A pogányokat elszomorította e fordulat; nem remélhették többé, hogy a buzgó keresztyén császár pártatlansággal fog kormányozni. Érezték, hogy a Rómában is erősbödő keresztyén párt nagy befolyást fog szerezni az udvarnál; s nagyon valószínű, hogy midőn Gratianus ellen később lázadás tört ki, ezt a pogányok fondorkodása idézte elő. A császár ellenségei Magnus Clemens Maximust léptették fel trónkövetelőűl, s szájról-szájra járt ez olcsó tréfa: «Ha Gratianus nem akar pontifex maximus lenni, akkor majd Maximus lesz a pontifex.»
Gratianus aranyérme eredeti nagyságban.
(A császár képmása körül a körirat: D(ominus) N(oster) Gratianus P(ius) F(elix) AVG(austus). A másik lapon a trónoló Róma istennő; a körirat: GLORIA ROMANORVM TR(eviri), OB(= 72 solidus) E(= ötödik pénzverő hely). Eredetije Berlinben.)
E válság kitörése előtt a császár még érzékenyebb csapást mért Rómában a polytheismusra. A senatus a császárok alatt leginkább az Augustus által alapított curia Juliában tanácskozott, hol Victoriának oltára állt az istennő szobrával, mely állítólag Tarentumból került Rómába, s melyet Augustus Egyiptomból hozott ékességekkel díszített föl. Már Constantius eltávolította e szobrot a senatus terméből; de a pogányok akkor túlnyomó többségük tudatában nem tiltakoztak ez ellen, Julianus alatt a szobor különben is visszakerűlt régi helyére. Minthogy I. Valentinianus nem bolygatta e kérdést, a senatus a szobrot a régi vallás győzelmének jelképe gyanánt még jobban tisztelte. De Gratianus nem volt a compromissumok embere. Ambrosiustól tudta, hogy a római senatusban a keresztyén párt kisebbségben van ugyan, de császári pártfogás növelni fogja erejét. Elrendelte tehát, hogy Victoria szobrát ismét el kell távolítani. Hiába kérte egy követség Symmachus, a nagy szónok vezérlete alatt 382-ben Gratianust és II. Valentinianust; Ambrosius befolyása következtében a császári rendelet érvényben maradt.
A pogányok folytonosan Róma bámulatos hódításait emlegették; ezzel akarták bizonyítani isteneik hatalmát. Róma fiait most sem lehetett meggyőzni, hogy a város nem központja többé a birodalomnak, s hogy ez sincs örök uralomra teremtve. Mióta a császárok buzgó keresztyének lettek, a pogányok minden csapást a régi istenek sérelméből magyaráztak. Gratianus alatt szerencsére mindig sikeresen harczoltak a legiók a határokon, a birodalomban meg a béke jólétet teremtett. Idegen csapatok, főleg a frankok támogatásával a császár többször győzelmet aratott az alamannokon; maga Gratianus is átkelt egyszer a Rajnán és osztozott katonái diadalában. A nyugat e korban már annyira különvált a keleti birodalomtól, hogy nem igen érintették azok a csapások, melyek Valenst, a keleti császárt érték, ki a betörő gótok ellen Hadrianopolis közelében 378-ban elesett. Gratianusnak joga lett volna a nagy birodalmat ismét egyesíteni, de nem akarta növelni gondjait. A keleti hadsereget legkiválóbb vezérére, Theodosiusra bízta, kit uralkodó társává is fogadott. Így a hálás keleti császár Bauto és Arbogastes frank vezérek segítségével a dunai határokon is helyreállította a rendet. Moesiában és Pannoniában tekintélyes területet engedett át a gótoknak és más germán görzseknek, s alattvalói azzal kecsegtették magukat, hogy a déli vidékek sokáig békében fognak élni. A római világ készséggel elhitte, hogy nagysága és dicsősége nagyobbodott azon keresztyén császár uralma alatt, kiben először volt meg a meggyőződés bátorsága, a ki el merte távolítani a senatus oltáráról Victoria szobrát s lassanként a hanyatló római templomok és pogány papi testületek vagyonára is rátette kezét.
Gratianus öt évvel élte túl Valenst és a birodalom új fölosztását. Ezalatt császárhoz méltatlan szórakozásokra pazarolta idejét. Barbár testőrökkel vette magát körül, s bár uralmát nem szennyezte be kegyetlenségekkel, mégis elvesztette népszerűségét a keresztyének előtt. Pogány alattvalói sem becsülték, s védtelen maradt az első lázadó vezérrel szemben. Britanniában állandó haderő tartózkodott, mely az idők folyamán a birodalmi hadseregtől különálló hadtestnek tekintette magát, s néha császárt is akart adni a népnek. Erejét legutóbb a keleti császár vitéz atyja, Theodosius is megedzette, ki a piktek és skótok ellen sikeresen harczolt s a szász kalózokat is visszariasztotta a partoktól. Britannia katonái biztos helyzetükben féktelenekké váltak, s a provincia kormányzóját, Magnus Clemens Maximust kiáltották ki imperatorrá, a kinek nem kellett félnie, hogy gyönge és népszerűtlen urával szemben sikertelenül emeli föl a lázadás zászlaját. Gratianus, a ki nagyobbrészt Gallia városaiban tartózkodott, most Párisban volt, a hol Julianus szép császári palotát építtetett. Maximus átkelt a csatornán, s Gratianus katonái vonakodtak fegyvert ragadni ellene. A császár délre menekűlt, hogy II. Valentinianustól s esetleg Theodosiustól segítséget kérjen, de üldözője Lyonban utolérte és megölette (383). Maximus nem sokat törődött Valentinianus ellenséges indulatával, hanem Theodosiussal bocsátkozott alkudozásokba. A keleti császár, akár közönyből, akár politikából, nem kivánt boszút állani jótevője gyilkosán. Maximust uralkodó társául fogadta, de azzal a kikötéssel, hogy II. Valentinianus tovább is Itália az illyr tartományok és Afrika birtokában maradjon.
Theodosius aranyérme eredeti nagyságban.
Ily érmet tiszteletjel gyanánt lánczon viseltek. Az egyik lapon a körirat: D. N. THEODOSIVS P. F. AVG. A másik oldalon a császár a Krisztus monogramjával (XP) ellátott labarumot tartja kezében. Körirata: RESTITVTOR REIPVBLICAE. AQ(uileae) OB(= 72 solidus). Eredetije Berlinben.
Mialatt Gratianus Trierből vagy Párisból intézte provinciáinak ügyeit, öcscse, II. Valentinianus, Milanóban lakott. Gyönge tehetsége gyermekéveiben ellentétes hatások alá kerűlt. Anyja, Justina, arianus vallásban nevelte, s ragaszkodott hozzá, hogy a császár az orthodox érzületű városban Ambrosius püspök tiltakozása ellenére is hű maradjon hitéhez. Az ebből származó viszályok sokszor botrányosak voltak, egyszersmind azonban Ambrosius egyházi hatalmáról tanuskodnak. Befolyását az udvarnál azon sikeres alkudozásokkal is megérdemelte, melyekkel Maximust visszatartotta attól, hogy betörjön Itáliába. A galliai trónbitorló meggyőződött az új vallás hódító erejéről, maga is keresztyén hitre tért, s csak négy évvel Gratianus halála után merte az Alpeseken átvezetni hadát. Valentinianus nem volt a támadásra elkészülve s csak akkor menekült anyjával Aquileiába, midőn Maximus már majdnem Milano falai előtt állott. Az ifjú császár Theodosiushoz útazott, s a keleti birodalom ura szivesen megígérte támogatását, csak azt kötötte ki, hogy anyjával együtt az orthodox hitet ismerje el igaznak. Ezalatt Itália kardcsapás nélkül meghódolt Maximusnak; de az ő ereje és tehetsége nem ért föl szerencséjével. Theodosius, a ki most Valentinianus testvérét, Gallát vette nőül, nagy sereggel indúlt ellene. Hunok, gótok és alánok harczoltak oldala mellett gallusok és germánok ellen, kik a nyugati császár trónját támogatták. A rómaiak maguk közömbösen várták be az eredményt. Maximus a Száva mellett, Siscia közelében vereséget szenvedett, s midőn Aquileiába menekűlt, üldözői vele együtt hatoltak be a város kapuján és meggyilkolták.
A győztes Theodosius három évig maradt Itáliában s a nyugati birodalom ügyeit is igazgatta; de azért Valentinianust meghagyta birtokában, a ki később egyesítette azon provinciákat, melyek valaha atyjának és bátyjának engedelmeskedtek. Legióinak egyik legkiválóbb vezére Arbogastes volt, a ki vitézségénél fogva már Theodosius seregében nagy tisztséget kapott, s Valentinianus számára szép győzelmet aratott a frankokkal szemben, bár ő maga is e germán törzsből eredt. Sikerétől és szerencséjétől elkapatva, oly gőgösen viselkedett a császárral szemben, hogy ez kénytelen volt állásától megfosztani. Erre egynéhány nap múlva Valentinianust megfojtva találták szobájában (392). Gyér forrásaink alapján nem tudjuk kellőleg megitélni, miért nem ragadta magához e frank vezér a hatalmat. Úgy látszik, Arbogastes az uralmat inkább osztogatni szerette, mint a maga nevében gyakorolni; olyan férfiúnak ajánlotta föl, a kit tudósnak tartottak, s a ki a császári udvar titkári teendőit látta el. Neve Eugenius volt; oldala mellett a ravasz frank vezér tartotta volna kezében az uralmat. Az új császár legbuzgóbb támogatói a pogányok voltak, a kik egyszerre egész Itáliában fölújították régi szokásaikat. A templomok újra megnyiltak, a hol vakbuzgó tömegek gyűltek össze és mutattak be áldozatokat; pontifexek, augurok és Vesta-szüzek fényes ünnepi meneteket tartottak. A keresztyéneket rémület fogta el. Maga Ambrosius, ki a meggyilkolt fejedelmet bátran dicsőítette, most kénytelen volt hízelegni vallása ellenségének. Eugenius maga nem volt vakbuzgó, de kénytelen volt hívei kívánságait teljesíteni. Visszaadta a papi testületeknek elkobzott javaikat, s a győzelmes párt kihasználta kedvező helyzetét. Milano püspöke maga is megborzadt ellenfeleinek fenyegetésétől, hogy hűséges városának főtemplomát istállóvá fogják átalakítani.
Dombormű Theodosius obeliszkjének talapzatán.35
Dombormű Theodosius obeliszkjének talapzatán.
II. Valentinianus meggyilkolása mélyen fölháborította Theodosiust, de nem állhatott rögtön boszút; midőn pedig a háborúra elkészült, Eugenius és Arbogastes is megtették óvó intézkedéseiket. A keresztyén hagyomány szerint a Juli-Alpeseket Juppiter Tonans pártfogása alatt erősítették meg, s midőn az ellenfelek találkoztak, a nyugati császár legiói Hercules képét tették zászlóikra. Theodosius katonái előbb hátráltak, s vereségüket a pogány isten hatalmával hozták kapcsolatba. De Theodosius bízott labarumában s katonáit fölbátorítva, Aquileia közelében 394 szemptember 6-án nagy győzelmet aratott. A keresztyének lelkesedésükben azt hitték, hogy csoda jött segítségükre, s hogy az ellenség nyilait egy erős szélvihar visszasodorta ellenük. Eugenius fogságba kerűlt s csakhamar halált szenvedett; Arbogastes kardjába dőlt. Theodosius ezentúl nem a mérséklet politikáját követte a pogányokkal szemben; papi testületeiket föloszlatta, szertartásaikat eltiltotta. Templomaik egymásután bezárultak, bár inkább szegénységük, mint határozott rendelet következtében. Theodosius keleten erélylyel üldözte a pogány vallást; de nyugaton az új eszmék és szokások nehezebben terjedtek. A népies hagyomány azt beszélte, hogy a senatusra bízta annak eldöntését, vajjon Itáliában és a szomszéd provinciákban a keresztyén vallás legyen-e uralkodó, s hogy a szavazatok többsége a pogányságot elvetette. Halála után (395 januárius 17-én) a pogányok mindazáltal apotheosisban részesitették, a mint ezt nemcsak Claudius, a pogány rhetor-költő, hanem egykorú föliratok is bizonyítják. A római birodalmat két fia, Honorius és Arcadius, úgy osztották meg, hogy az előbbi nyugaton, az utóbbi pedig keleten uralkodott.
Theodosius pajzsa. Madrid
(Lapos dombormű, mely a császárt két fia, Honorius és Arcadius között trónon ábrázolja. Alul Abundantia pihenő alakja látható. Az ezüstpajzs átmérője 76 cm.)
Theodosiust az utókor, bizonyára a keresztyénség terjesztéséért, a «nagy» jelzővel tisztelte meg. Kétségkívül ügyes hadvezér volt, ki gátat vetett a gótok betörésének; nemesebb gondolkozású is volt, mint korának fejedelmei és vezérei. Kegyelmes lelke, a melylyel Antiochia népének megbocsátott, midőn egyházi viszályok miatt lázadásban tört ki, megérdemelte a neki juttatott magasztalásokat. De még inkább csodálták, midőn Thessalonike forrongó népét lemészárolván, Ambrosius eltiltotta neki keresztyén templom látogatását, s ő bűnbocsánatért vezekelt (390). E megalázkodását megörökítették szónokok és festők, s századok múlva is nagy hasznot húzott belőle az egyház, mely először merte törvényeit fejedelmekkel szemben is hangoztatni. Theodosius e tette sokkal jelentősebb, mint a pogányok ellen kiadott rendelete (392) vagy az alexandriai Serapeum bezárása. Ezzel az ó-világ mintegy bezáródik, s egy új világ ébredez.