Commodus császár ókori szobra.
(Róma, Capitolium)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
V. RÉSZ.
COMMODUS URALMÁTÓL A RÓMAI BIRODALOM KETTÉOSZLÁSÁIG.
XXXII. FEJEZET.
Commodus uralmától Diocletianus trónraléptéig.
Commodus császár ókori szobra.
(Róma, Capitolium)
Marcus Aurelius a legerkölcsösebb emberek egyike volt, de jellemében bizonyos gyöngeség rejlett, melynek nyomait iratai is elárulják; világosabban láthatták azonban ezt honfitársai abban a kiméletben, a melylyel feleségének bűneit elnézte, s hogy méltatlan fiát, Marcus Aurelius Commodus Antoninust jelölte ki utódául. Kevesen hitték el, hogy nem vette észre fia kicsapongó hajlamait, a kit halálos ágyán a senatus jóindulatába ajánlott s a dunai hadsereg élén hagyott. A császár ezzel talán meg akarta menteni népét a trónviszálylyal járó veszedelmektől, s fiát tényleg zugolódás nélkül ismerte el a hadsereg és a város. A tizenkilencz éves császár csakhamar megvásárolta a békét. Az ifjú egy ideig rejtegette jellemének gyűlöletes vonásait, s azon philosophusok és jogtudósok támogatásával vezette az állami ügyeket, kiket atyja melléje adott. Három éven át a birodalmi kormány alkotmányos elveknek hódolt; csak a palota népe és a császár bensőbb környezete tudták, hogy Gaius és Nero bűnös kicsapongásai fészkelték be magukat a trónon.
Az ifjú császár szenvedélyeinek talán nem lett volna hatása a bölcs és mérsékelt kormányzás szellemére, de 183-ban egy összeesküvés hirtelen válságot idézett elő. A császár nénje, Lucilla, Verus özvegye, nem tudott belenyugodni alárendelt helyzetébe, mely férje halálával osztályrészéül jutott. Több senatorral szövetkezve, merényletet tervezett Commodus ellen, s a fölbérelt gyilkos, tőrét a császárnak szegezve, a senatus megbizottjának nevezte magát. A kisérlet nem sikerült; de a fölébresztett gyanú folytonosan izgatta Commodus agyát, s ettől fogva a senatus iránt halálos gyülöletet érzett. Fölújította a delatorok intézményét, s a följelentők a legkiválóbb férfiak megrontására törtek. A császár egymásután megszabadult atyja barátaitól, a kik nevében kormányoztak, s bizalmával a praetorianus vezért, Perennist ajándékozta meg. Ez úgy hálálta meg a kegyet, hogy Commodust meg akarta fosztani trónjától, remélvén, hogy a fiára bizott illyricumi legiókat ura ellen vezetheti. A Britanniában állomásozó hadsereg azonban erős panaszokkal lépett föl ellene és 185-ben kibuktatta hatalmából. Befolyását hivatalával együtt egy Kleandros nevű fölszabadult rabszolga örökölte, a ki csak arra törekedett, hogy minél nagyobb pénzösszeget harácsolhasson össze a nemesektől és a néptől. Azonban 189-ben egy járványos betegség és az éhhalál lázadást idézett elő, s a lakosság a mindenható minister halálát követelte. Commodus a keleti despoták módjára örömmel váltotta meg életét kegyeltjének föláldozásával.
Commodus császár pénze.
(Közepén tropaeum, melynek lábánál két fogoly ül, aláirva: DE GERM(anis). Eredetije Berlinben.)
A katonaságot és polgárságot kielégítették az alkalomszerű engedmények, a senatus csendesen tűrte megaláztatását, s így Commodus tizenhárom évig húzhatta ki gyűlöletes uralmát. Forrásaink számos zsarnoki tettéről adnak számot, de ezek leginkább környezetét sujtották. A provinciák nem szenvedtek szeszélyeitől, s trónját biztosították a látványosságok, melyekkel Rómát mulattatta. Annyira kedvelte az amphitheatrumi játékokat, hogy maga is a küzdőtérre lépett és védelem alatt harczolt a vadállatok ellen, vagy biztos állásból százával terítette le őket nyilával és dárdájával. A durva tömeg rajongott a császárért, s a polgárságban a tisztesség utolsó maradéka is kihalt, a melylyel megbotránkozva fordult el Nerótól, midőn a színházban fitogtatta tehetségeit. Commodus hétszázötvenszer küzdött mint gladiator az arenán. Büszke önhittséggel fölvette a Hercules nevet és rávésette szobrára. Annyira megkedvelte a gladiatorok foglalkozását, hogy majdnem minden idejét velök töltötte; 193 januárius 1-én gladiatori öltözetben akarta elfoglalni consuli hivatalát, de a megelőző éjjel meggyilkolták. Az összeesküvést azok szervezték, a kik leginkább szenvedtek szeszélyeitől: szeretője, Marcia, és kamarása, Eklektos; támogatta őket a praetorianusok vezére, Aemilius Laetus is, ki Publius Helvius Pertinaxot, a városi praefectust segítette az uralkodói székbe. Ez alacsony származású férfiú érdemei révén a legkiválóbb senatorok közé emelkedett; a senatus a testület tekintélyének megerősödését remélte trónraléptétől, a praetorianusok örömmel ismerték el uruknak vezérök jelöltjét, s a nép is szivesen üdvözölte.
Commodus ókori mellszobra mint Hercules.
(Róma, Capitolium.)
Pertinax nagy tapasztalatokkal lépett a trónra; a provinciákat katonai pályája alatt alaposan megismerte, s a városban is több polgári hivatalt töltött be. Minthogy azonban a tábort már régebben odahagyta s nem voltak legiói, a praetorianusok kegyétől függött, kiket Commodus ajándékaival beczézgetett. Hűségüket kezdetben Pertinax is pénzzel igyekezett biztosítani, de már ekkor jelét adta, hogy erős fegyelem alatt szándékozik tartani katonáit. Mindjárt trónralépte után visszahívta a száműzött nemeseket és kárpótlást igyekezett nyujtani szenvedéseikért. A kincstárt üresen találta ugyan, de a pénzügyeket csak törvényes módon akarta rendbe hozni. A följelentők támogatását visszautasította, s igazságos és takarékos kormányzati rendszert akart követni. A gazdagabb senatorok ismét föllélegzettek, s a bizalom visszatértével új virágzó korszakot lehetett várni. Csakhogy minden a praetorianusok hangulatától függött, ezek pedig a takarékos császárral nem voltak megelégedve. Alig három hónapra Commodus halála után táborukban lázadás ütött ki. Megrohanták a palotát, hol a kapukat őrző társaik nem állottak ellen. Az elősiető császár hiába igyekezett őket rettenthetetlen bátorságával megfélemlíteni; rövid tétovázás után rárontottak és megölték (193 márcz. 28). Fejét diadallal vitték táborukba s áruba bocsátották a trónt. Laetus maga visszautasította az így fölajánlott uralmat, de Sulpicianus, egy idősb senator, Pertinax apósa, hajlandó volt azt megszerezni. A katonák azt hitték, hogy az uralomvágy a gazdag embereket nagyobb áldozatokra fogja sarkalni; azért kihirdették a városban, hogy azé lesz a trón, a ki legtöbbet igér érte.
Egy hiú és dúsgazdag senator, Marcus Didius Julianus, ép ebédnél ült családjával, midőn eljutott hozzá a hír, hogy Sulpicianus alkuszik a praetorianusokkal, s ezek egy bőkezűbb versenytársat keresnek. Könnyen elhitte, hogy a testőrség elégséges támasza lesz a trónnak; midőn tehát a táborhoz sietve többet igért Sulpicianusnál, örömmel fogadták ajánlatát, s a város tényleges urainak választottja gyanánt mutatták be a senatusnak és a népnek. Didius Julianus fejenként körülbelül 5500 koronának megfelelő donativumot igért a praetorianusoknak, kik ekkor tizenkét ezren lehettek. Támogatásukkal a császár tényleg uralkodott a városon, s Itáliában nem voltak legiók, melyeket a praetorianusok ellen lehetett volna vezetni. De a Nero halála után kitört polgárháború bebizonyította, hogy a legióknak nagyobb volt hatalmuk, s csak ha a különböző határok legiói egymás ellen küzdenek, illetheti meg a döntő szó a birodalmi központ helyőrségét. A főváros megbotránkozott ugyan Didius Julianus eljárásán s óvakodott ellene föllázadni, de a határokon három hadsereg is fegyvert fogott. A syriai legiók vezérüket, Pescennius Nigert kiáltották ki imperatornak, kit a senatus is a legszívesebben látott volna a trónon; a rajnai katonaság Clodius Albinusnak ajánlotta föl az uralmat; a dunai határokat őrző legiók Septimius Severust, Felső-Pannonia legatusát üdvözölték császáruk gyanánt. Ez utóbbi táborban volt talán a legnagyobb fegyelem; a katonák leggyorsabban cselekedtek és legközelebb voltak Itáliához. Erélyes vezérük rögtön munkához fogott, ha egyszer elszánta magát valamire. Már több fejedelmet adtak Rómának a provinciák, maga Septimius Severus, a ki most Róma elfoglalására indult, az afrikai Leptisben született. Minthogy tudta, hogy több versenytársa van, megelőzte őket és nyomban a praetorianusok választottja ellen indult. A gyönge és ingatag Didius Julianus először a haza ellenségének nyilváníttatta Septimiust; midőn pedig Itáliához közeledett, ajánlatot tett neki, hogy uralkodó társul veszi maga mellé, de egyszersmind orgyilkosokat bérelt ellene. A harczedzett vezér visszautasította ajánlatát és meg tudta magát óvni cselvetése ellen. A praetorianusok jól tudták, hogy sem erőben, sem számban nem mérkőzhetnek az Itáliába özönlő veteranusokkal, s midőn Septimius közel ért Rómához, odahagyták tehetetlen urukat. Didius Julianus két hónapi uralom után június 2-án megöletett.
Ezüst hydria (viztartó edény) részben bearanyozva. Súlya majdnem 9 kg., magassága 40 cm.
(A hildesheimi leletből, most Berlinben.)
Ezüst csésze, részben bearanyozva. Felső átmérője 15 cm., magassága 10 cm.
(A hildesheimi leletből, most Berlinben.)
A győztes imperator már időközben megegyezett Clodius Albinussal; átengedte neki Britanniát, a galliai és hispaniai provinciákat, sőt a Caesar czímmel is kitüntette, miáltal a trónutódlásra is reményt nyujtott neki. Egyelőre így biztosította uralmát vele szemben, hogy annál erélyesebben állíthassa helyre a rendet Rómában és szembeszállhasson Pescennius Nigerrel. Pertinax gyilkosait kivégeztette, majd a régi praetorianus tábort föloszlatta. Az új uralkodó értésére akarta adni a birodalomnak, hogy a principatus régi irányával szakítva, egyedül a hadseregre kiván támaszkodni. Átalakította a praetorianusok szervezetét, a testőrcsapatokat a legiókból, jelenleg az illyricumi tartományokból és Africából válogatta össze. Minthogy a kipróbált katonákat előléptetés czímén helyezték át a testőrcsapatokba, ez gyakorlati szempontból a praetorianus tábor tekintélyének emelésére szolgált, elvi szempontból pedig jelezte, hogy a birodalomnak a legiók az urai. A császár nem is kérte a senatus beleegyezését, hogy fölvehesse a bibort; egyszerűen kifejtette előtte az okokat, melyek őt a trón elfoglalására ösztönözték. Harmincz nap mulva Pescennius Niger ellen vonult, a kivel még Ázsia területén mérte össze fegyverét. Legiói szárazföldi úton vonultak a Hellespontoshoz és a Propontishoz, s legatusai 194-ben először Kyzikos mellett, majd Kilikia hegyszorosaiban, végre Issosnál döntő ütközetet nyertek Pescennius hadain, a kit futásában az Euphrates mellékén utolérve kivégeztek. Ezalatt a császár Perinthosból intézte a háború és a birodalom ügyeit, innen vezette a Pescennius mellett kitartó Byzantium ostromát is.
E város hosszú és vitéz védekezése, mely 196-ban csak az éhhalál miatt nyitotta meg kapuit, figyelmeztette először a világot páratlan helyzetére. Severus Ázsiában hallotta hirét a város elfoglalásának, melyet azután szigorúan megbüntetett makacsságáért. Időközben a parthusokkal szomszédos vidékeket járta be, mert a Pescenniushoz hű lakosok Mesopotamiában nem akartak neki meghódolni. Septimius Severus ismét a birodalomhoz csatolta e provinciát és Nisibist jelölte ki székhelyéűl.
Clodius Albinus ókori szobra.
(Róma, Vatican)
Septimius Severus diadalíve a római forumon.
Az elkeseredett parthus király, V. Vologases, Armenia egy részét kárpótlásul kapta, mert a császár időközben meghasonlott Clodius Albinussal, a ki haladéktalanul fegyvert fogott, midőn Septimius Severus idősebb fiát, Bassianust Caesarrá nevezte ki (196 jun. 30) s így örököséül tekintette.31 A két versenytárs hadserege Lyon közelében találkozott, s véres csata után Septimius Severus a nyugati provinciáknak is birtokába jutott, Albinus pedig kardjába dőlt. Midőn a császár 197 nyarán Rómába jött, az új testőrség feje, a kegyetlen és kapzsi Plautianus rávette, hogy Albinus hívei közül negyven senatort kivégeztessen. Septimius még ebben az évben keletre sietett, hol a parthusok elárasztották Mesopotamiát. Illyricumi és ázsiai legiói elől azonban csakhamar visszavonultak, mire a római tábor egy euphratesi hajóhadtól támogatva birodalmukba tört. Megszállották Seleukiát és Ktesiphont, melyet erős ellenállás után a 198. év telén el is foglaltak. Ez alkalommal 100.000 ember került fogságba, de Hatra várát két ostrom után sem tudták bevenni. Mindazáltal Mesopotamia a birodalom elvitathatatlan részévé lőn.
Septimius Severus ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)
A császár 202-ben idősebb fiával, kinek 198 óta Augustus volt a czíme, visszatért Rómába, s erélyes, tevékeny kormányzata kibékítette a senatust és a népet. Tiszteletére emelték 203-ban a forum északnyugati szögletében a domború művekkel díszített diadalkaput. Septimius Severus uralma főleg a törvénykezés tekintetében volt áldásthozó. Ifjú éveiben alaposan foglalkozott a joggal, s ennek tulajdonítható, hogy Róma egyik legnagyobb jogtudósát, Aemilius Papinianust, barátságával tisztelte meg. E férfiú sokáig a fejedelemhez benyujtott kérvények előadója volt; Plautianus után (204-től kezdve) a praetorianusok vezére lőn. Ebben a méltóságában is rendkívül sok jogi kérdéssel kellett foglalkoznia; munkatársakul tehát két olyan fiatal embert választott ki, a kik később mint praetorianus-vezérek és jogtudósok szintén nagy nevet vívtak ki maguknak. E két férfiú Julius Paullus és Domitius Ulpianus.
Septimius Severus hosszú uralma alatt a kormány igazi autokratiává alakult. A császár kevés időt töltött Rómában; a várost a praetori gárda vezére igazgatta, s katonai despotismusát a jogtudósok törvényes rendszerbe foglalták. Papinianus a császári jogokat a legszélsőbb határig kiterjesztette, de személyesen mérsékletet és igazságot gyakorolt. Igazgatása alatt a birodalom jó éveket látott, míg a császár maga a határokon volt elfoglalva. 208-ban már hanyatló erőben Britanniába utazott mind a két fiával s Caledonia ismeretlen tájaiba is hatolt; de átlátta, hogy a birodalom legbiztosabb határait Hadrianus falai jelölik, s katonáival egy párhuzamos falat építtetett a Tyne és Solway között. A háború itt csak a védelemre szorítkozott, mert a caledoniaiak minduntalan betörtek a provinciába. Septimius meg akarta őket semmisíteni, de készülődései közben Eburacumban meghalt (211 febr. 11).
Caracalla fürdőjének romjai.
A syriai Emesa (Höms) városából származó Julia Domnát valószínüleg akkor vette még nőül, midőn mint legatus Syriában szolgált. Feleségének nagy esze díszére vált a trónnak, de szerencsétlenségére két olyan fiúnak adott életet, kik közűl az idősebb a legvérengzőbb császárok egyike volt, s a másik is szörnyeteggé fejlődött volna, ha meg nem öli a bátyja. Az előbbit, Bassianus Aurelius Antoninust, inkább Caracalla nevén ismeri a történelem, – gallus ruházatáról ragadt reá e név, – az ifjabbat Publius Septimius Getának hívták. Midőn atyjuk magával vitte őket Britanniába, mindkettőjüknek megadta az imperator czímet, de egyik sem vált be vitéz katonának. Caracalla türelmetlenűl várta atyja halálát s a táborban lázadást szított. Midőn végre az uralom közösen a két ifjúra szállt, Caracalla gyorsan megvásárolta a békét, s az ifjak sietve visszatértek Rómába. De a viszály, melyet Septimius életében is alig lehetett fékezni, annyira elvadult közöttük, hogy külön irányban tették meg hazafelé az utat, otthon külön lakosztályban laktak, s a hagyomány szerint meg akarták a birodalmat osztani; Caracallára jutott volna a nyugati, Getára a keleti rész. Anyjuk hasztalan igyekezett fiait egymással kibékíteni; egy összezördülésnél Caracalla megölte öcscsét. Nem is átallotta tettét nyiltan bevallani, azzal indokolván, hogy önvédelem kényszerítette rá. Getának még az emlékét is ki akarta irtani; a városi emlékművek felirataiból kivakartatta nevét, mely az övével együtt volt odavésve; híveit pedig őrjöngő vérszomjjal ölette le, a többi között Marcus Aurelius egyetlen élő leányát, Fadillát, Pertinax egy fiát, s még Papinianust is, a ki nem akarta Geta gyilkosságának bűnét jogi okokkal védeni.
Caracalla császár ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)
Mint egyedűl uralkodó császár, Caracalla vad élvezeteknek és szeszélyes pazarlásnak adta át magát. A kormányzati teendők nagy részét anyja látta el, ki már férje életében nagy hatással volt a közügyekre; ő maga főleg a katonák kedvét keresve, ajándékokkal kényeztette őket. Ép oly tehetségtelen volt mint államférfiú is. A pénzügyekben nagy zavar állott be, s Caracalla 212-ben a jövedelem fokozása végett a birodalom minden helységére kiterjesztette a római polgárjogot, mi által a római jog mindenütt érvényre jutott.
Caracalla thermáinak alaprajza.32
Caracalla szászár ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)
Uralma alatt a germán népek ismét nyugtalankodni kezdtek. Ekkor tünik föl a felső Rajna vidékén először az alamannok szövetsége. A császár 213-ban átlépte a raetiai limest, s háborút viselt az alamannok és chattusok ellen; azonban csakhamar megvásárolta a békét. A következő évben az alsó Dunánál harczolt, majd a keleti határokhoz vonúlt, s mivel a parthusok között Vologases és Artabanos viszálykodtak a trónért, azt hitte, hogy az egész keletet meghódíthatja, nyomába lépvén így Nagy Alexandrosnak, a kit mindenben utánozni igyekezett. Vologases azonban elfogadta Caracalla békeföltételeit, s a nyugalom egyelőre helyreállt. 215-ben a császár Alexandriában tartózkodott s rémes öldöklést vitt véghez a polgárok között, kik Getának voltak hívei s nagyon felbőszítették gúnyos megjegyzéseikkel és gyanusításaikkal. Időközben a parthusoknál Artabanos jutott uralomra. Caracalla, hogy a két birodalmat egyesítse, nőül kérte leányát. Mivel ajánlatát a parthus király visszautasította, betört az országba, s minthogy a parthusok nem voltak a háborúra elkészülve, 216-ban a Tigrisen is átkelt. Erre Artabanos hadat gyüjtött ellene, melylyel szemben a római csapatok nem tudtak boldogulni. Midőn Caracalla a következő évben mesopotamiai téli szállását odahagyta, a praetorianus vezérnek, Marcus Opellius Macrinusnak izgatásaira a katonák Edessa és Carrhae között (217 ápr. 8-án) megölték, s három nap mulva Macrinust kiáltották ki urokul; ő pedig fiát, Diadumenianust, rögtön Caesarrá nevezte ki. A római nép és a senatus bosszúsan fogadta ugyan Macrinus trónraléptének hírét, sajnálták Julia Domnát is, ki önkezével vetett véget életének, nehogy az új uralkodó kezébe kerüljön, de még idejök sem volt ellene összeesküvést szőni: oly gyorsan bukott el az új trónbitorló is ura halála után. Macrinus nem régóta volt hadvezér s nem válhatott népszerűvé katonái előtt, midőn azt vállalta magára, hogy helyreállítja közöttük a fegyelmet. Ő tovább is a keleti nagyobb katonai állomásokon tartózkodott, s óvatosan igyekezett apasztani a legionariusok járandóságait. Először az ujoncz csapatoknál kezdte, de a veteranusok attól tartottak, hogy csakhamar rájuk kerül a sor. Mindenütt elégületlenség támadt, s részben ez magyarázza, részben a rómaiak vallási eklekticismusa, hogyan boldogulhatott Macrinus ellen olyan trónkövetelő, ki teljesen keleti világnézetben élt.
Elagabalus császár ókori szobra.
(Róma, Capitolium.)
Mert az bizonyára különös, hogy Mars és Quirinus tisztelői kénytelenek voltak fejedelmük és pontifex maximusuk gyanánt a syriai napisten, Elagabal ifjú főpapját elismerni, a ki keleti tiarájában és vászon stolájában járkált. Caracalla halála után az anyacsászárné, Julia Domna nőtestvére, Julia Maesa, két özvegy leányával, Soëmiassal és Mamaeával Antiochiába vonult vissza. Soëmiasnak Varius Marcellustól született egy Varius Avitus Bassianus nevű fia, kit a főpapi állásra ajánlott ugyan arczának és alakjának szépsége, de nem tudjuk, mi módon tudta anyja a tizennégy éves ifjút e nagy megtiszteltetéshez juttatni. Temploma Emesában volt, hol római legiók is tanyáztak s Macrinus erélyes fegyelme alatt fárasztó gyakorlatokat végeztek. A katonákat elvakította a fiatal főpap arcza és alakja, mely feltünően hasonlított a náluk jó emlékezetben élő Caracalláéhoz; midőn pedig ez a hír terjedt szét közöttük, hogy az ifjú Bassianus a meggyilkolt császár fia, Marcus Aurelius Antoninus neve alatt őt kiáltották ki imperatorul (218 máj. 16). Macrinustól, ki ekkor Antiochiában volt, katonái csapatosan elpártoltak; midőn pedig Bassianus ellen vonult, hű emberei is elvesztették bizalmukat. A menekülő Macrinus csakhamar fogságba került s megöletett. Hasonló sors érte fiát, Diadumenianust, ki a parthusokhoz akart menekülni. A senatus is hozzájárult a legiók választásához, melynek sikeresen úgy sem állhatott volna ellen.
A történelem Bassianust nem nevezi sem régi, sem új nevén; a legyőzhetetlen napistennek Emesában Elagabal volt a neve, Elagabalusnak hívták ezentúl főpapját is. Az ifjú uralkodó teljesen a keleti eszmék hatása alatt állott; nem ismerte a császárság elveit, nem is törődött velük. Tovább is a primitiv fetisnek áldozott, s elhelyezte Róma istenszobrai között a fekete követ, mely Syriában a napot ábrázolta. Róma utczáin a keleti papság bő öltözetében, befestve és fölcziczomázva jelent meg; pazarlása és kicsapongásai még nagyobb botrányt okoztak, mint ruházata és piperéi. Hogy a főváros polgársága ily császárt eltűrhetett, világosan bizonyítja a római nemzeti önérzetnek teljes eltünését. Róma lakossága az összes fajok keveréke lett, melyben a különböző vidékek szokásai és erkölcsei összeelegyedtek. Ez időtől kezdve a római nemzeti irodalom kihalt, s e korszak gondolatait és szokásait görög, gallus, afrikai és más idegen eredetű irók tükröztetik vissza. De még ezek is keveset szólnak a világ fővárosának eszmeáramlatairól.
Elagabalus bűnös üzelmei főleg a palota belsejére szorítkoztak. Mindazáltal a polgári és katonai körök elégedetlensége végre szembetünővé lett, miért is a császárt nagyanyja, Maesa, rábírta, hogy Mamaea fiát, a tizenhárom éves, nagy reményekre jogosító Alexianust nevezze ki uralkodó társául. A császár hamar megbánta tettét s meg akarta fosztani rangjától a gyermeket. De a praetorianusok Alexianus pártjára állva, föllázadtak s a császárt megölték (222 márczius havában). Alexianus ekkor fölvette a Marcus Aurelius Alexander Severus nevet s anyja gyámsága alatt lépett a trónra.
Alexander Severus császár ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)
Az ifjú fejedelem uralma alatt a birodalom ismét fölvirult, s mivel külellenség egy ideig nem zavarta a határokat, az alattvalók is megszabadultak a katonai ellátás terheitől és a vezérek zsarolásaitól. Alexander Severus uralma a jogtudomány virágzó kora; az ő idejében éltek Ulpianus, Paullus és Modestinus. Azonban az ő korának is szenvednie kellett a katonák féktelenségétől, melyet Caracalla nevelt nagygyá. Mihelyt a praetorianusok észrevették, hogy a fiatal császár, a kit ők emeltek a trónra, fegyelmet akart tartani, lázongani kezdtek. Haragjuk azonban nem a fejedelem, hanem ministere ellen fordult. Hiába ragadott a polgárság fegyvert Ulpianus védelmére, nem tudta megakadályozni, hogy a katonák be ne törjenek a királyi palotába, hol a nagy jogtudóst megölték. Alexander Severus kénytelen volt a praetorianusok tettét egyelőre megbocsátani; később azonban a gyilkosságért vezérük, Epagathus halállal lakolt. Általában nagy erélylyel igyekezett megfékezni a katonák erőszakoskodásait. A legiók ezután is többször föllázadtak, de a császár el tudta őket nyomni, s egy izben Julius Caesar módjára úgy hallgattatta el őket, hogy polgároknak szólította.
A senatus iránt Alexander Severus a legnagyobb tisztelettel viseltetett s a szűkebb császári tanácsba leginkább senatorokat nevezett ki. Rendkívül szeretett irodalommal és tudományokkal, a philosophia és a vallás különböző irányaival foglalkozni, a nélkűl, hogy valamelyikhez szorosabban ragaszkodott volna. Izlése és hajlamai elárulják az eklektikust, ki egyaránt tiszteli a nagy gondolkodókat. A hagyomány szerint magán lakosztályában fölállította az emberiség nagy tanítóinak szobrait, Orpheusét, Ábrahámét, sőt Jézus Krisztusét is.
Alexander Severus rézpénze.
(Körirat: IMP(erator) SEV(erus) ALEXANDER AVG(ustus)
Maximius rézpénze.
(Körirat: Victoria Germanica)
A tarsusi kincsek. Nagy Sándor, II. Fülöp és Hercules képei. Alexander Severus korából.
De békés uralma nem tartott sokáig, s rövid pályájának vége felé még barbár telepítvényeseket is be kellett vonni hadseregébe, hogy a birodalmat megvédje ellenségeitől. Főleg keletről fenyegetett a veszély. Ugyanis Ardasir (Artaxerxes), a szűkebb Perzsia fejedelme, hosszas küzdelem után megdöntötte az utolsó Arsakidának, Artabanosnak trónját, s a parthus birodalomban 226-tól kezdve ismét a perzsák uralkodtak. Ardasir dynastiáját Szaszán nevű őséről szaszanidának hívják; vele szemben az Arsakidák csak Armeniában tarthatták fönn magukat. E nagy válság hatalmas nemzeti és vallásos restauratióval áll kapcsolatban. Zarathustra tanításai visszahódítják a tért a parthusok hellenismusával szemben, s az új urak alatt a birodalom kifelé is jobban terjeszti hatalmát. A perzsák rögtön megtámadták a római határokat s a régi perzsa birodalom helyreállítására gondoltak. A rómaiakat 231-ben kiszorították Mesopotamiából, sőt betörtek Syriába és Kappadokiába is. Alexander Severus 232-ben kénytelen volt személyesen hadba vonulni, azonban hadjáratáról nagyon gyér és megbízhatatlan adataink vannak; mert ha győzött is, részben nagy veszteségei, részben a germánok betörései a Rajna és Duna vidékén arra kényszerítették, hogy sietve békét kössön és Mesopotamia némely részeit átengedje. Gondos előkészület után a germánok ellen Mainzból indította meg háborúját, melyet csakhamar alkudozások váltottak föl (234). A császár tekintélyét már a perzsa háború gyöngítette, még inkább apasztották a germánoknak juttatott ajándékok; a katonákat fölingerelte takarékossága, s egy lázadásban anyjával együtt megölték (235 febr. 10). Vezérük egy alacsony származású thrák ember, Julius Verus Maximinus volt, kit óriás termete és hősi bátorsága a legiók élére állított. Bajtársai most imperatornak kiáltották ki, a senatus és a nép pedig ellenállás nélkül fogadta uráúl a műveletlen barbárt.
A trónbitorló Maximinus és az őt követő császárok uralma alatt a birodalom mindinkább hanyatlott s nagy megaláztatásokon ment keresztül. Jellemükről és tetteikről csak gyér adatok maradtak hátra, s egy-kettő kivételével alig érdemelnek történeti szempontból némi figyelmet. Mielőtt felsorolnók nevüket és megjelölnők a módot, hogy miként jutottak uralomra, szempillantást kell vetnünk Rómának és a birodalom szomszédos területeinek egymás közt fönnálló viszonyára. Mert a császárok ezentúl majdnem mindig a határokon tartózkodnak, s ha belföldi versenytársuk nem akad, külháborúkkal vannak elfoglalva. Róma városa, mely eddig a birodalom történetében uralkodó szerepet játszott, mindinkább háttérbe szorul; a felszín alatt forrongó eszmék és gondolatok nem utalnak közvetlenül reá, mint az áramlatok forrására, míg a keresztyénség diadala ismét rá nem fordítja a figyelmet.
E korszak fő politikai jellemvonása a barbárok növekvő ereje és tevékenysége. A sok néptörzs, mely századokon át rendszertelenül viselt háborút a Rajna és Duna mentén a római legiókkal, három szövetségben támadja meg a birodalom északi határait, s mindegyikük erősebb, semhogy Caesar és Germanicus utódai sikeresen állhatnának neki ellen. Az alsó Rajna mentén, a Majnától északra, a chattusok, cheruscusok és chaucusok foglalkoztatták régebben a rómaiakat néha egyszerre, de többnyire egyenként. E vidék lakóit később a frankok közös neve jelölte, a kik akár védő, akár támadó állásban rendszerint szövetkezve léptek föl. A Severusok után ők nyomulnak előre, s Gallia folytonosan szenved tőlük. Ha a megrősített helyeket nem vívhatták is meg, legalább elárasztották a földeket, s egyik vidéket a másik után pusztítva barangoltak mindenfelé, de maradandó hódításokat sehol sem tettek. Midőn később a határlegiókat legyőzték, a gyöngébb belföldi őrségek sem tarthatták fel őket portyázásaikban. Ebben a korszakban nemcsak egész Galliát pusztították végig, hanem Hispaniába is benyomultak; midőn pedig a Földközi-tengerig értek, a kikötőkben elfoglalt hajókon a legtávolibb partokig vitorláztak, a hol eloszolva nyomuk veszett. Erélyes vezérek visszaállították a római birodalom tekintélyét, s a provinciák nem vesztettek területükből; de mind az ellenség, mind a polgárok tudatára jöttek a birodalmat emésztő gyöngeségnek.
Ezüst csésze Róma istennő alakjával. Részben bearanyozva. Súlya 2 kg., átmérője, felül 25 cm., alul 18 cm., mélysége 51/2 cm.
(A hildesheimi leletből, jelenleg Berlinben.)
A felső Rajna és a Duna forrásvizei mentén lakó törzseket Caesar korában a suebusok közös neve jelölte. Lehetséges, hogy Tacitus chattusai is suebus eredetűek. De a harmadik században a helyükben feltünő népek a markomannokkal, boiusokkal és quadokkal harczias szövetséget alkottak, s az alamannok közös nevén váltak a birodalom veszedelmes ellenségeivé. Gyakran betörtek Raetiába és Pannoniába; a dunai legiókat vagy megszalasztották vagy kikerülték, s még Itáliát is fenyegették betöréseikkel. 272 körül az alamannok megmászták a keleti Alpeseket s egész Ravennáig pusztították az országot. A rómaiak nagynehezen visszaszorították ugyan őket, de fájdalmasan jutottak gyöngeségük tudatára; maga a főváros, mely messze kiterjeszkedett régi falain, majdnem zsákmányul esett a vakmerő támadásnak. Ekkor épültek Aurelianus uralma alatt újból Róma falai, melyek helyreállítva ma is védőbástyái a városnak.
Ebben a korszakban ismerkedtek meg a rómaiak legveszedelmesebb ellenségükkel, a gótokkal. Előlük a birodalmi legiók lassanként kivonulnak Daciából, s a gótok sűrűn átkelnek a Dunán. Mint merész hajósok átkeltek a Fekete-tengeren is; végig rabolták Kis-Ázsia partvidékeit, Trapezus (Trebizonda) városát pedig kifosztották. Később (262-től 267-ig) sikerűlt áthatolniok a tengerszoroson, s Nikomediával (Isnikmid) együtt földulták Bithynia több nagy városát. Az ázsiaiak ugyanis képzelt biztonságukban nem gondozták romlásnak induló váraikat. Egy harmadik vállalatukban az aegaei szigeteken kívül Attika partjait is elpusztították, Athént elfoglalták és a Peloponnesost végig rabolták (267).
A birodalom keleti határai sem voltak biztosabbak. Ardasir és utóda, I. Sapor (Sahpur) a perzsa királyságot régi fényébe állították vissza. Fölhasználták a rómaiak gyöngeségét és rávették Armeniát, hogy az ő pártfogásukat keresse; Alexander Severustól visszahódították Mesopotamia egy részét s Kis-Ázsiába is benyomultak. Szinte úgy alakultak a viszonyok, hogy visszaállítják Kyros birodalmát egészen az Aegaei-tengerig. A keleti provinciákat egyéb népek is fenyegették. Ebben a korszakban tünik föl először a szaraczénok neve, e vándor arab néptörzs, mely Palaestina és Egyiptom között pusztította a megművelt vidék határait. A Moeris-tavának környékét a bucolusok rabló csapatai lepték el s Alexandriát is fenyegették. Isauria hegységeiben portyázó rabló bandák telepedtek le, melyek Kis-Ázsia közbenső vidékeit pusztították. Mindezekkel szemben a kormány majdnem levette védő kezét a nyilt vidékekről, a hol kevés erőt fejthetett ki, s e szomorú korban csak a városok falain belül volt védve a lakosság. Ha egy helyen nem hajthatták be az adót, annál nagyobb szigorúsággal csikarták ki másutt. E korszak pénzeiből számtalan helyen találtak elásott nagy összegekre, a mi a bizonytalanság nagy fokát árulja el.
Részlet Róma város falából.
A fejedelmeket, a kiknek képe a pénzeken látható, s a kik majdnem negyven évet töltenek ki Róma évkönyveiben, két vonás jellemzi. Az egyik az, hogy a császár, ki rendszerint legióinak köszönheti uralmát, sohasem mulasztja el legelső kötelességét, s minden ellenség ellen védi a birodalmat; még akkor is, ha ezért saját érdekei szenvednek csorbát a főváros politikai fondorlatai között. A másik az, hogy a fejedelmek, kik a provinciákban öltik föl a bíbort, nem gondolnak arra, hogy a birodalom nagy testéből egy részt kiszakítva, különálló fejedelemséget alapítsanak. Rómát tekintik a hatalom székhelyének, a római császári czímben és teendőiben látják vagy keresik dicsőségüket.
Részlet Róma város falából.
Maximinus császár Alexander Severussal ellentétben harczias fejedelem volt. Háborút viselt a germánokkal, majd Sirmiumból szerencsésen vezetett hadat a sarmaták ellen. A senatust kevésre becsülte, a keresztyénekkel kiméletlenül bánt; pénzzavara miatt erőszakoskodott is. Midőn tehát 238-ban Africa kormányzója, az előkelő Marcus Atonius Gordianus fiával együtt fölvette az imperatori czímet, nemcsak provinciájuk csatlakozott hozzájuk, hanem a senatus is, mely gyorsan hadat gyűjtött, hogy megvédje Itáliát Maximinus ellen. De a két Gordianust Numidia helytartója, Capelianus, a császári csapatokkal Carthagóban ostrom alá fogta; az ifjabb elesett, mire az idősebb maga vetett véget életének. E csapás hírére a senatus az Itália ellen vonuló Maximinussal szemben két kiváló tagját, Clodius Pupienus Maximust és Caelius Calvinus Balbinust nevezte ki imperatorokul. Az előbbi tehetséges katona volt, az utóbbi inkább műveltségével szerzett hírnevet. A nyugtalan praetorianusok kivánságára az idősb Gordianus leányának Gordianus nevű kis fia ugyanekkor megkapta a Caesar czímet. Maximus a senatus hadseregét a közeledő Maximinus ellen vezette, a ki Aquileiáig hatolt s a várost ostrom alá vette. De ez hősies ellenállást fejtett ki; az ostromló legiókat betegség és élelemhiány kínozta, s Maximinus lázadás áldozatául esett. Pár hónap mulva Balbinus és Maximus a capitoliumi játékok idején szintén katonai lázadásban vesztették életüket. A gyilkosok a fiatal Gordianust a praetorianus táborba vitték s a senatust kényszerítették, hogy őt fogadja urául.
Ardasirnak és atyjának, Papaknak ezüst-pénze.
I. Sapor képmása
(Granát-gemma.)
A tizennégyéves császár alatt a belső békét egy ideig nem zavarta semmi; a kormány is jó kezekbe kerűlt, midőn Gordianus 241-ben nőül vette Furia Sabiniát s a praetorianusok vezéréül apósát, Gaius Furius Timesitheust nevezte ki. Minthogy ebben az évben I. Sapor Syriát fenyegette, a császár nagy hadsereggel ellene vonult. Útközben visszakergette a gótokat és a carpusokat, kik a dunai határokon átkeltek; a perzsákat is megverte a mesopotamiai Resaina mellett, s így egész Mesopotamia újra római birtokká lőn. De a háború folyamán (243-ban) Timesitheus meghalt, s hivatalbeli utóda, az arab származású Philippus, a császár ellen izgatván a hadsereget, Gordianus 244-ben az Euphrates melléki Zaithánál erőszakos halállal múlt ki. A kalandor sietve békét kötött a perzsákkal, s midőn Rómába jött, a senatus kénytelen volt elismerni urául. Érdekes, hogy régi keresztyén irók állítása szerint Philippus is keresztyén hitre tért. Uralma alatt védve voltak a keresztyének az üldözésektől, de bármiként gondolkodott a császár mint magánember, Róma isteneit a legnagyobb fénynyel tisztelte meg, midőn 248 április 21-én megünnepelte a város ezer éves fönnállását. A saecularis játékok alatt a lakosság ép oly pazar látványosságoknak volt tanuja, mint Augustus és Domitianus alatt. Philippus a győztes gótokat évi járulékokkal tartotta vissza; de saját hadseregében is el kellett fojtani egy lázadást, midőn a katonák Marinust kiáltották ki ellene imperatorul. Az ismét betörő gótok ellen egy előkelő senatort, Messius Traianus Deciust küldötte Moesiába, a kit talán akarata ellen tettek katonái császárrá. Philippus Rómából sietve ellene vezette praetorianusait, de Verona mellett csatát vesztett és maga is elesett (249).
Decius császár ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)
Decius szokás szerint két fiát Caesarokká vagyis trónörökösökké nevezte ki. Alsó-Pannoniából származott, s ő kezdi meg a pannoniai császárok sorát. Mialatt a táborban szigorú engedelmességet honosított meg s előkészületeket tett a gótok betörései ellen, egyúttal a keresztyéneket a régi vallás tiszteletére kényszerítette s a vonakodókat kegyetlenül üldözőbe fogta. A gótok ellen maga vezette katonáit, a város kormányát és reformjainak keresztülvitelét pedig Publius Licinius Valerianusra bízta, a kinek kedveért felujította a régi censori méltóságot. Háborújáról nincsenek pontos adataink, csak annyit tudunk, hogy veteranusaival vitézül harczolt a félelmes ellenség ellen, s legalább háromszor gátolta meg betörésüket. Ő az első császár, ki serege élén küzdve a csatatéren esett el, s vele együtt halt meg egyik hős fia is (251-ben). De e Deciusok önfeláldozó halála nem mentette meg a hazát, s nem biztosította a római hadsereg győzelmét, mint a régi köztársaság idejében.
Utódául a senatus Moesia egyik helytartóját, Vibius Trebonianus Gallust nevezte ki, s a legiók is elfogadták urukul. De a választás nem bizonyult szerencsésnek. A császár szabad kivonulást engedett a gótoknak és évi ajándékot igért nekik; így is csak rövid időre vásárolta meg a békét. A gótok ismét betörtek Moesiába, sőt Kis-Ázsiába is átkeltek. Gallus uralma alatt tört ki egy 15 évig tartó pestis. Midőn Moesia helytartója, Marcus Aemilius Aemilianus, győzelmet aratott a gótok fölött, a katonák imperatorrá kiáltották ki, Gallust saját csapatai is elhagyták és 253-ban megölték. A senatus már elismerte Aemilianust urául, midőn Valerianus ellene vezette a raetiai legiókat, s mielőtt a két versenytárs megütközhetett volna, Aemilianus gyilkosság áldozatául esett (253). A trón örököse Deciusnak volt censora, Valerianus volt, ki ebben a korszakban szokatlan hosszú ideig, hét évig uralkodott, s fiát, Gallienust uralkodó társává tette. A császár jeles tulajdonságokat hozott a trónra, de a birodalomra zúduló csapásokat nem tudta elhárítani. Az alamannok és frankok átkeltek a Rajnán; a maurusok betörtek Africába; a gótok és szomszédaik rabolva pusztítottak a Balkán félszigeten s majdnem elfoglalták Thessalonikét; keleten a perzsák betörtek Syriába és Kappadokiába; Armeniát perzsa fönhatóság alá vetették, Antiochiát is elfoglalták. A két császár megosztotta a munkát; Gallienus legióit Galliába vezette s germán törzsekkel szövetkezve igyekezett a rajnai határokat megvédeni; de a Rajna és a limes között elterülő föld elveszett. Valerianus Sapor ellen védte a keleti provinciákat s Edessánál ütközött meg a perzsákkal. A csatát azonban elvesztvén fogságba kerűlt, s a perzsa király hagyomány szerint a legnagyobb gyalázattal illette: lábát meggörbült hátára támasztva ugrott föl lovára; halála után testét kitömette, bőrét befesttette s egy templomban függesztette föl (259 vagy 260). A perzsák elárasztották a keleti tartományokat, de Sapor beérte a rengeteg zsákmánynyal s nem vágyott állandó hódításra. Gallienus alig törődött a provinciák sorsával. Így történhetett, hogy Palmyra védője, Septimius Odenathus, büntetlenül fölvehette a császári czimet és erélyesen védte Syria határait a perzsák ellen.
Sapor győzelme Valerianus fölött.
Dombormű-részlet a naks-i-rusztani királysírokból.
Ezalatt Gallienus Rómában mulatozásai közt alig vette észre, mily mély benyomást tett a legiókra Valerianus sorsa. Mindenütt trónkövetelők támadtak ellene, kiket sokszor csapataik kényszerítettek az imperator czím elfogadására. Ezeket az usurpatorokat a későbbi történetirók a «harmincz zsarnok» névvel illették, bár pontosabb számítás szerint csak tizenkilenczen voltak.33 Alig egy-kettő származott előkelő római családból, a legtöbb idegen eredetű volt. Ekkor szakadt el Dacia végkép a birodalomtól; Postumus és Victorinus is arra törekedtek, hogy Galliában független uralmat alapítsanak. A jelentéktelen vezérek, kik keleten és nyugaton a császári hatalomra vágytak, egymás után elbuktak Gallienus hű katonáival szemben, vagy saját legióik lázadásai fosztották meg őket életüktől. Csak Odenathust hívta a császár segítségűl s 264-ben a dux orientis czímmel tüntette ki. E zavaros időszak legkiválóbb alakjaiként e syriai fejedelem és hősies neje, Zenobia, váltak ki.
Sapor szobra egy sahpuri barlang előtt.
Gallienus császár ókori szobra.
(Róma, Capitolium.)
Zenobia palmyrai palotájának kapuja.
Palmyra romjai.
Gallienus nem tarthatta magát sokáig a trónon. Minden provincia szenvedett a pusztításoktól, a pestistől és egyéb csapásoktól. Bár a császárt szerették katonái, nem tudta velök megvédeni a határokat. Ő adta ki azt a rendeletet, mely a római nemeseket eltiltotta a katonáskodástól; s Róma előkelő polgársága nem is zúgolódott nagyon e lealázó intézkedés ellen. A fővárosi köröket nem érdekelték annyira a testedző gyakorlatok, mint inkább az eszmék harcza. Az újplatonisták és a keresztyén secták vitái foglalkoztatták a művelt osztályokat; a birodalom kormányzását vidékieknek, sőt idegeneknek engedték át. A «harmincz zsarnok» közűl a legtöbb provinciai eredetű volt, a kik zsoldos katonák, frankok, gótok, quadok, alamannok segítségével akarták Gallienust a trónról letaszítani. Míg a császár a gótok ellen küzdött, egyik vezére, Aureolus, ki eddig Postumus ellen harczolt Galliában, szintén ellene támadt. Gallienus azonban sietve ellene vonult, s egy győzelmes csata után Mediolanumban ostrom alá vette. Ekkor a tisztek, valószínüleg Postumus izgatásai következtében, összeesküdtek a császár ellen; Gallienus a zavargás közben megöletett, s helyébe Marcus Aurelius Claudius (II. Claudius) lépett, kit Gallia és Britannia kivételével az egész birodalom elismert urául (268).34
Zenobia Alexandriában vert rézpénze.
(Körirat: CEPTIMIA ZENOBIA CEB asth).
Eredetije Berlinben.
Az új császár visszaszorította az alamannokat a határoktól; fő érdeme azonban, hogy leverte a gótokat, kik a Földközi-tenger mentén egész Kyprosig elpusztitották a vidéket. Claudius a moesiai Naissus (Nis) mellett győzte le őket, s a foglyokat az elpusztúlt vidékeken telepítette le vagy a seregbe sorozta (269). E diadaláért kapta a Gothicus nevet; de már a következő évben Sirmiumban meghalt. A senatus testvérét, Quintillust választotta utódául, ki önként lemondott a hadsereg által császárrá kikiáltott Lucius Domitius Aurelianussal szemben. Az alacsony származású illyricumi Aurelianus mint kiváló hadvezér első sorban Claudius munkáját folytatta. Kikergette Pannoniából a gótokat és vandalokat, Raetiából az alamannokat; s midőn ezek Rómát is fenyegették ismételt betöréseikkel, kiűzésük után elrendelte, hogy a várost új falakkal vegyék körül (271). E várfalak hosszúsága majdnem négyszer meghaladta a régi Servius-féle falakat, s ma is bástyáúl szolgálnak Olaszország fővárosának. Aurelianus Daciát végleg átengedte a gótoknak és rokonaiknak, a provincia római lakosait pedig áttelepítette Moesiába. A birodalmi egység helyreállítása végett ezután keletre indult, hol Odenathus halála után (267) Zenobia nagy hatalmat szerzett magának. Birtokába kerítette Kis-Ázsia egy részét, sőt Egyiptomot is, s uralmát nemcsak Claudius, hanem kezdetben Aurelianus is elismerte; Bithynia birtoka miatt azonban ellene vezette legióit. Zenobia kénytelen volt Kis-Ázsiából kivonulni, s Aurelianus ostrom alá fogta székhelyén, Palmyrában. A menekülő királynő fogságba kerűlt, azonban a császár megkímélte életét, s csak ministerét, a philosophus Longinust büntette meg (272). A keleti tartományok visszahódítása után Aurelianus a galliai provinciák ellen vonult. Postumus és Victorinus után is Tetricus, Aquitania kormányzója, ragadta magához a hatalmat (270), de a lázongó parasztsággal és katonasággal szemben titkon Aurelianus segítségéhez folyamodott. A császár megjelent; Tetricus Châlons mellett csata közben hozzá szökött, s Aurelianus Galliát és Britanniát meghódítván, 274-ben fényes triumphust tartott. A birodalom belügyeiben is iparkodott visszaállítani a rendet; jobb pénzeket veretett, mint az előző császárok, s így méltán megérdemelte a restitutor orbis nevet. Félelmesen üldözte a keresztyéneket, s főleg a Napisten tiszteletét ápolta, a kinek Rómában fényes templomot emelt.
Aurelianus falának képe belső oldalán.
Aurelianus 275-ben a perzsák ellen vezette hadseregét, de útközben Byzantium közelében megöletett. A hadsereg ezúttal a császárválasztás jogát átengedte a senatusnak, s ez egy régi nemes ház jellemes tagját, Marcus Claudius Tacitust tette meg imperatorrá, kit a katonák is elismertek. De a több mint hetven éves császár nem tudott megbirkózni a rá váró feladatokkal. Harczolt a gótok ellen, a pontusi tartományokban háborút viselt az alánokkal; de a legiók már 276-ban megunták és a kappadokiai Tyanában megölték. A sereg egy része Tacitus praetorianus vezérét, Marcus Annius Florianust, kiáltotta ki császárrá, s a senatus is elismerte uralmát; de a syriai legiók a sirmiumi származású Marcus Aurelius Probusnak esküdtek hűséget, mire Florianus önkezével vetett véget életének. Probus ügyes, bátor és szerencsés hadvezér volt; hat évi uralma alatt visszakergette Galliából az alamannokat és frankokat (277), Raetiából a burgundokat és vandalokat (278), mire ujból helyreállította a limes vonalát a Rajna és Duna között. Sok germán törzset áttelepített a birodalomba s szaporította velük hadseregét; Isauria féktelen rablóit pedig, a kik Gallienus óta függetlenségben éltek, ismét uralma alá hajtotta. Probus azzal is nagy érdemet szerzett, hogy fejlesztette a földmivelést; Germania és Pannonia vidékein meghonosította a szőlőtenyésztést, s a katonákat béke idején földmunkálatokkal foglalkoztatta. Erős fegyelme miatt azonban a veteranusok meggyűlölték, s minthogy az ellene föllépő trónkövetelők valamennyien kudarczot vallottak, végre ők maguk kiáltották ki ellenében egyik tehetséges vezérét, a narbói születésű Marcus Aurelius Carust császárrá. Probus, a ki sohasem hagyta el táborát a főváros kényelméért és élvezeteiért, a sirmiumi táborban vesztette életét (282).
Aurelianus képmása.
(A bronzpénz körirata: IMP(erator) C. AVRELIANVS AVG(ustus).
A Porta Nigra Trierben.
Római császári palota maradványa Trierben.
A senatus ellenkezés nélkül fogadta uráúl Carust, a ki két fiát, Carinust és Numerianust Caesarokká nevezte ki. Míg ő maga a sarmaták ellen küzdött, az ismét fenyegetett rajnai határok védelmét Carinusra bizta. A császár csakhamar a perzsák ellen vezette hadát, s Ktesiphon városán túl is győzelmesen villogtatta fegyverét. Mesopotamia és Armenia visszahódítása után a Tigris mellett felütött táborában villámcsapás ütötte agyon (283), vagy hihetőbben a praetorianusok vezére, Aper, ölte meg, ki a trónra vágyott, a mint hogy az apja legióit haza vezető Numerianus is az ő izgatásai miatt vesztette el életét. A hadsereg azonban Nikomedia közelében Valerius Aurelius Diocletianust kiáltotta ki imperatorrá (284 novemb. 17). E dalmatiai férfiú a legalacsonyabb sorsból küzdötte föl magát; tehetségén kívül, a hagyomány szerint, egy papnő jóslata is biztatta, hogy eléri a trónt, de előbb egy vadkant kell leölnie. Sok éven át vadászott Diocletianus Gallia és Moesia erdeiben, de csak akkor értette át a jóslat értelmét, midőn alkalma nyilt urának halálát a trónkövetelő Aperen megboszúlni. Saját kardjával szúrta le ellenfelét, a «vadkant», s midőn merészen fölszólította a katonákat és a senatust, hogy ismerjék el uralmát, a keleti tábor mellette nyilatkozott. Carinus a nyugati legiókkal ellene vonult, s a Margus (Morava) mellett több csatában bizonyult ügyes vezérnek; de a szerencse Diocletianust támogatta. Carinust a csaták alatt egy tisztje bosszúból, hogy feleségét elcsábította, megölte (285). Diocletianus bebizonyította életével, hogy megérdemelte szerencséjét; nemcsak a csatatéren volt hős vezér, hanem békeműveiben is ritka éles szemmel vette észre, mire van szüksége a birodalomnak. Az állami élet nagy reformokra szorúlt, s az a férfiú jutott a trónra, a ki azokat keresztül tudta vinni.
A ktesiphoni “fehér palota” (Taq Kesra) romjai.