XXXI. FEJEZET.
Az Antoninusok uralma.

Hadrianus fogadott fia már ötvenkét éves volt, midőn elődjével osztozott a kormányzás gondjaiban. A legkiválóbb családok ebben az időben eredeti nevükhöz kiváló őseikét is hozzácsatolták, s az új császár teljes neve trónralépte előtt Titus Aurelius Fulvius Boionius Arrius Antoninus volt. Ezt a nevet az adoptio után a Titus Aelius Hadrianus Antoninus névvel cserélte föl, s elődje halála után rögtön fölvette az Augustus Caesar czímet. Hadrianus istenné avatásával egyidejűleg a senatus a «Pius» jelzőt is megajánlotta neki. Feleségétől, Arria Galeria Faustinától több gyermeke született, de korán elhaltak; csak egy leánya, Annia Faustina maradt életben, s ezt unokaöcscséhez, az ifjú Marcus Aureliushoz adta feleségül, a ki Hadrianus kivánságára Verussal együtt fiává fogadott. Mindezen nevek közül Antoninus vált a legnépszerűbbé; Augustuséval együtt ezt tartotta meg a nép leginkább kedves emlékében. Mert az a két császár, a ki e név alatt uralkodott, mocsoktalan jellemével feledtette a caesarismus jogosulatlan uralmát. Az Antoninusok korát, a birodalom aranykorszakát Nerva trónraléptétől számították, mialatt a birodalom alkotmányos elvek szerint kormányoztatott, és sem a legióknak, sem a senatus tagjainak nem voltak panaszaik. E két versengő hatalom között uralkodó béke biztosította az egész római világ jólétét; a régi világ aligha élt boldogabb időszakot, mint Nervától Marcus Aurelius uralmáig. Csakhogy a birodalom ereje, melyet a háborúk és a férfias fáradalmak kifejlesztettek, a béke korszaka alatt lassanként hanyatlott.

A két Antoninus mind személyileg, mind politikai szempontból megérdemli, hogy együvé sorozzuk őket. Mindkettő bíborban járó philosophus volt, mindkettő erkölcsösen kormányozta népét. Az idősbnek a békés viszonyok megengedték, hogy a birodalom székhelyén, palatinusi könyvtárában lássa el a kormányzás teendőit. Aurelius is hajlandó lett volna a szemlélődő életre; azonban külső ellenségek majdnem mindig távol tartották udvarától. Mindkettő egyetértésben élt a senatussal, melynek megigérték, hogy tagjainak nem ontják vérüket. Az államháztartásban takarékosságra, a közéletben kegyelemre törekedtek. Mert Hadrianus halála után több nemes összeesküvést szőtt Antoninus ellen; de Attiliust a senatus a császár beavatkozása nélkül száműzte Rómából, Priscianus pedig öngyilkos lett. Antoninus egyszerű és takarékos maradt a trónon, de bőkezűen osztogatta ajándékait. Elődjének igéreteit beváltotta, sok épületet fejezett be, s trónraléptekor sok embernek elengedte adóhátralékát, a mi különben a nép elszegényedésének egyik legföltünőbb jele volt.

Antoninus Pius képmása.
(A rézpénz körirata: ANTONINVS AVG(ustus) PIUS P(ater) P(atriae) TR(ibunitia) P(otestate) COnSul III. Eredetije Berlinben.)

Boldog uralmának története hijával van az eseményeknek; ha a birodalom határain fordultak is elő zavarok, nem adtak okot komoly aggodalomra. Dacia népei még nem szokták meg a római igát, s a sarmata alánok folyton fenyegették a dunai tartományokat. Az Atlas-hegység nomád népei ismét betörtek Afrika északi vidékének megmívelhető területére. A szelidlelkű fejedelem, a ki azt vallotta, hogy jobb megkimélni egy polgárt, mint megölni ezer ellenséget, szivesen követte Traianus és Domitianus példáját, kik olykor pénzajándékokkal vásárolták meg a békét. Mindazáltal Britanniában Lollius Urbicus a brigantok lázadásának leverése után északra a határokat tovább tolva, ujabb védőfalakat épített 142-ben a Clyde és Firth of Forth között. A két vonal között elterülő vidék hamar benépesedett; a gyarmatosítás szelleme még mindig eleven volt. A birodalom tekintélye csorbítatlanul fennállott, s a legtávolabbi népek is meghódoltak előtte. A fejedelem, a ki sohasem vágyott triumphusra, királyt adott a lazusoknak, egy a Phasison túl lakó pontusmelléki népnek. Visszatartotta a parthusokat, hogy megtámadják Armeniát, de nem adta vissza az arany trónust, melyet még Traianus hozott el tőlük Rómába. Több keleti uralkodó viszályát ő egyenlítette ki, s ő intézte el a görögök és skythák egyenetlenségeit a Fekete-tenger mellett. A barbárok hódolatukkal együtt adót ajánlottak föl, de ő nyugodtan hagyta őket; követte Augustus tanácsát s nem növelte a birodalom határait.

A Ponte S. Angelo és Hadrianus mauzoleuma
(A mai Angyalvár).

Antoninus Pius ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)

Az ókor közvéleménye szerint Antoninus Pius volt az első, uralkodó társa és utóda, Marcus Aurelius kivételével pedig az egyetlen császár, ki a kormányzás egyedüli feladatát népe boldogságában találta. Minden lépésénél jó szivétől kért tanácsot s gondosan törekedett czélja felé. Tért hódított már az a felfogás, hogy az államban, mint a családban is, a jogok és a kötelezettségek kölcsönösek. A humanismus határozott haladást tett minden osztály körében. Eddig az volt az igazságos uralkodó legnagyobb dicsérete, ha azt mondták róla, hogy ellenőrizte és fékentartotta a tisztviselőket s nem tűrt zsarolást. Most a császári kincstár gondozói utasítást kaptak, hogy kíméljék a szegényeket. A följelentőket, kik abból éltek, hogy a kincstár megrövidítőit leleplezték, elutasították; hanyag tisztviselők fizetését leszállították. Antoninus maga is foglalkozott a pénzügyekkel, bár nemzetgazdasági ismeretei fogyatékosak voltak. Sok embert elkedvetlenített, de a népnek örömet okozott józan takarékosságával; szegény alattvalóinak gyámolítására magánvagyonát is föláldozta. A város kilenczszáz éves fönnállásának megünneplésére (Kr. u. 147, u. c. 900) aligha lett volna méltóbb más uralkodó. Antoninus is emelte Rómát építészeti alkotásaival. Ő fejezte be Hadrianus mausoleumát; fölállított egy gyönyörű oszlopot, bár kisebbet Traianusénál. A hagyomány szerint ő építtette Nemaususban (Nîmes) az amphitheatrumot és a Pont du Gard vízvezetékét, a római építészet legkiválóbb emlékeit túl az Alpeseken. Uralkodása alatt a jogtudomány jelentékenyen emelkedett, mert Antoninus maga is tevékeny részt vett az igazságszolgáltatásban, s maga köré gyűjtötte a legkiválóbb jogtudósokat. Kevés döntvénye maradt ugyan fönn a római jogi codexben, de ezeket az igazság és a humanismus szelleme hatja át. Bölcseségével, tudományával és mérsékletével egyaránt megérdemelte, hogy a királyok közül Numával hasonlították össze.

Antoninus élénk részt vett kora philosophusainak munkájában, de a különböző iskolák szenvedélyes vitái nem zavarták meg derült lelkét. Teljesen meg volt elégedve kora politikájával, társadalmával és vallásával; a jelen teljesen kielégítette, s nem aggódott a jövőért. Epikuros elveit összeegyeztette a stoa gyakorlati életfelfogásával, s e különös összeegyeztetés szülte a legszebb világnézetet, melyet a polytheismus nyujthatott. Az előző uralkodók pályájában a trónfoglalás jellemfejlődés szempontjából legtöbbször hátrányosnak bizonyúlt; Antoninus olyan maradt a trónon, a minő azelőtt volt: a szíves, szerény és nemes senator mint fejedelem is megtartotta régi tulajdonságait, s régi viszonyát föntartotta barátaival. Régibb császárok csak a nemesekkel érintkeztek; ő a népet is magához bocsátotta, elnézte ildomtalanságait, s akkor is megbocsátott neki, midőn egy drágaság alkalmával kővel megdobálta. Egyszerűen és mértékletesen élt, ruházatát a saját háztartásában dolgozó nők készítették. Felesége, Faustina, azonban nem volt urához méltó; ő a romlott társadalmi szokásoknak hódolt. Szerencsére csak pár évig élt, miután férje trónra került. Antoninus nemcsak megbocsátott neki, hanem isteni tiszteletet is szavaztatott számára, s másodszor nem nősült meg. Huszonhárom évi uralkodás után 161-ben halt meg, s följegyezték róla, hogy utolsó jelszava, melyet testőrségének adott, «aequanimitas» (= méltányosság) volt.

A nemaususi (nîmesi) amphiteatrum maradványai.

Azok az ismeretek, melyeket Marcus Aurelius uralkodótársa oldalán szerzett, más természetűek voltak, mint a minőket a birodalom érdekei tőle csakhamar megköveteltek. Eddig csak a törvényszéki tárgyalásokat vagy a senatus tanácskozásait vezette, követeket fogadott, tisztviselőket nevezett ki, s nem vonta ki magát semmiféle dolog alól, bár lelke egész hevével a philosophia tanulmányába merült s szabad idejét a tudósok és rhetorok társaságában töltötte. Biztatta a remény, hogy tudománya révén minta-fejedelemmé válhatik; szem előtt tartotta Platon szavát, e fényes tévedést, hogy virulnia kell az államnak, hol philosophusok uralkodnak vagy a fejedelmek philosophálnak. Föladatában ez a hit támogatta, s nála e hit bevált. Trónra lépve rögtön bebizonyította, hogy le tudja győzni önmagát. Habár Antoninus vele együtt Hadrianus kivánságára az ifjú Verust is adoptálta, mégsem bánt egyformán fiaival. Leányát Aureliusnak adta feleségül, őt vette maga mellé uralkodó társul s minden gondolatát közölte vele. Verus iránt nem volt ily kegyes; az elpuhult apának gyönge ivadékát nem ruházta föl nyilvános hivatallal. Aureliussal azonban gyöngéd szíve elhitette, hogy fogadott testvérét lassanként jó útra vezetheti. Mindazon tiszteleteket, melyeket trónraléptekor a senatustól kapott, Verusnak is megszavaztatta, s így ez is viselte az Augustus Caesar czímet. Ekkor történt először, hogy két Augustus egyszerre ült a trónon. Aurelius atyai indulattal viselkedett ifjabb uralkodó társa iránt s leányát, Lucillát adta hozzá nőül.

Lucius Verus ókori szobra.
(Róma, Vatican.)

A teli kincstár sohasem tett jobb szolgálatot, mint mikor Marcus Aurelius lépett a trónra. A birodalomban több helyütt nagy zavar uralkodott; Lusitania lakosai lázongtak; a mauretaniaiak betörtek Hispaniába, a chattusok Galliába és Raetiába; Britannia legiói vezérüket, Statius Priscust akarták a trónra ültetni, és alig tudtak belenyugodni, hogy Statius visszautasította az imperatori czímet. Aurelius nem büntette meg katonáit; beérte azzal, hogy más vezért adott nekik. A legnagyobb veszedelem azonban keletről fenyegetett. A parthusok Armeniában megverték a rómaiakat és betörtek Syriába. A császár 162-ben uralkodó társát küldte a keleti határok védelmére, de Verus legatusaira bízta a hadvezérletet. Szerencsére Syria kormányzója, Avidius Cassius, még Verus megérkezése előtt kiköszörülte a római fegyvereken esett csorbát; a legiók 163-ban Armeniát visszafoglalták, s a parthusokat Syriából kikergetvén, az Euphratesen és később a Tigrisen is átkeltek. Az ifjú fejedelemnek nem volt része a fényes győzelmekben, a melyek föltárták Ktesiphon és Seleukia kapuit s visszaidézték Traianus diadalainak emlékét (165). A békepontok értelmében a rómaiak Armenián kívül Osroëne és Carrhae vidékét is birtokukba vették. Aurelius a hazatérő Verussal 166-ban fényes diadalmenetet tartott. De a hadsereg keletről a pestis csiráit hozta magával; a járvány gyorsan terjedt a nyugati részeken és rettenetesen megfogyasztotta a lakosságot. Magában Rómában több ezer ember esett áldozatul, s a pestis erejét fokozta, hogy régóta nem lépett föl e tájon. A nép kezdetben Avidius Cassiust tartotta a baj okának, mint a ki Seleukia ostrománál istentelenségeket követett el; de a győztes hadvezér sokkal hatalmasabb volt, hogysem föl lehetett volna áldozni a népies babonának. A járvány folyton terjedt, az általános félelmet földrengések és tüzek növelték; a dunai tartományokban kitört zavarok elfojtására sietve el kellett küldeni a katonaságot. A forrongó népet nem lehetett lecsillapítani, mely most a keresztyén vallás gyors terjedésében látta az istenek haragjának és a birodalom csapásának kútforrását. A bölcselkedő császár tiszteletben tartotta az ősi szertartásokat; a betegség elhárításáért tisztító áldozatokat rendezett, s elhalasztotta táborba vonulását, míg az isteneket hét napi lectisterniummal nem kérlelte meg. A keresztyénüldözéseknek, melyeket megengedett, sőt elrendelt, az a félelem volt oka, mely népével együtt az ő lelkét is elborította.

Dombormű-részlet Marcus Aurelius római diadaloszlopáról.

Marcus Aurelius római emlékoszlopa.

A dunai tartományokat tényleg nagy veszedelem fenyegette. Mióta Traianus és Hadrianus a határokat megerősítették, béke uralkodott az északi határokon. Egy várakkal megerősített vonal, az úgynevezett limes, védte a birodalmat a nélkül, hogy a közlekedés megszakadt volna a szomszéd népekkel. Azonban Antonius Pius halála után a dunai határokon a markomannokkal, quadokkal és a sarmata jazygokkal háború ütött ki, melyet a parthus háború alatt nehezen lehetett fékezni; csakhamar azután a barbárok a felső és közép Duna mentén betörtek a birodalomba, s Itáliáig fosztogatván a vidéket, több ezer foglyot hurczoltak magukkal (167). A nagy pénzhiány és a pestis pusztításai miatt csak nehezen lehetett a dunai legiókat megerősíteni. E kínos helyzetben maga Aurelius is a hadsereghez indult, bár nem volt katonai tehetsége, s magával vitte Verust is. A polgárokat nem nyugtatta meg elutazásuk; nem igen hitték, hogy a barbárok megijednek tőlük. De Traianus neve még mindig félelmesen hangzott a Duna mellett, s a császár közeledése megtette hatását. A markomannok visszavonultak, a quadok pedig hamarabb hódoltak meg, mintsem Aurelius az Alpeseken átkelt. Ezért a következő évben Illyricumban maradt, hogy hadat gyűjtsön egy esetleges újabb betörés megakadályozására; midőn visszautazott Rómába, Verus útközben Altinumban meghalt. Aureliusnak ezentúl majdnem folyton háborút kellett viselnie a határokon. Az északi ellenséggel váltakozó szerencsével folyt a küzdelem; a germán és a sarmata törzsek egyszerre s valószinűleg közös terv alapján törtek a határokra. A császár Carnuntumban ütötte föl táborát s lankadatlan buzgalommal látott szemlélődő természetétől annyira elütő feladatához. Nem is bizonyult nagy hadvezérnek; inkább bízott legatusaiban, mint a maga tehetségében. A barbár törzsek sem télen, sem nyáron nem hagytak neki nyugtot. Egyszer a quadok körülkerítették katonáit és elzárták előlük a vizet; de a hirtelen kitört felhőszakadás megmentette őket, s az ellenséget a villámok megszalasztották. Ezt csodaként emlegették, s majd egy egyiptomi varázsló bűvös hatalmának, majd a keresztyén legionariusok imájának, majd Juppiter kegyének tulajdonították, melyet a legjobb halandó iránt tanusított. Ezt az utolsó felfogást örökíti meg Marcus Aurelius oszlopának egyik részlete; a szobrászati díszítés e háború jeleneteit ábrázolva a mennydörgő istent is bemutatja, a mint záporával megmenti a római tábort. A császár buzgalma végre sikert aratott; 172-ben a quadok, 175-ben a markomannok és sarmaták meghódoltak. Területük egy szalagát a Duna mentén a birodalomhoz csatolták, s közülök több szervezett csapat szaporította a legiók erejét. Azonkívül a germánok közül sokan római földre voltak kénytelenek átköltözni, s mint colonusok mívelték a földet és katonákat szolgáltattak.

Római katonák sánczot építenek.
(Dombormű-részlet Marcus Aurelius emlékoszlopán.)

Ugyanez időben a Hispaniába betörő mauretaniaiakat is meg kellett fékezni s Galliában egy lázadást letiporni. Egyiptomban a bucolusok egy Isidoros nevű pap vezérlete alatt elkergették a római őrségeket, s csak Syria helytartója, Avidius Cassius állította helyre a rendet. Azonban ép ezen Avidius Cassius lázadása hívta Aureliust sietve keletre az északi határról. A császár figyelmét már régebben fölhívták e nagyravágyó férfiúra, de ő vonakodott ellene intézkedéseket tenni. Cassius a Caesar-gyilkosnak volt egyik ivadéka s nem titkolta a tyrannusok ellen átöröklött gyűlöletét. A közhit szerint azonban a császárné csábításai, a ki támogatását és kezét igérte neki, ébresztettek benne uralomvágyat. Faustina ép oly erkölcstelen volt, mint anyja, Aurelius pedig ép oly vak vagy elnéző, mint Antoninus. Még akkor is magával vitte, midőn Carnuntumból a lázadó ellen indult, ki a császár halála hírét költvén, izgatta legióit, hogy őt emeljék a trónra. Faustina útközben meghalt, s férje elrendelte apotheosisát, a mint ezt később fölállított diadalívének egyik domború műve mutatja. Időközben Cassiust megölték katonái, a kik zokon vették uralomvágyát; így Aurelius megszabadult a büntetés kínos kötelezettségétől. Megbocsátott lázadó híveinek s hazatérő útjában Athénben is tartózkodott, hol a különböző philosophiai iskolákban előadó tudósok fizetéséről gondoskodott. Midőn 176 őszén visszatért Rómába és deczember 23-án fiával, Commodussal együtt a sarmatákon aratott győzelméért diadalmenetet tartott, a senatus gyönyörű lovasszobrot emelt tiszteletére, mely ma is legszebb ékessége a Capitoliumnak; ekkor készült a római Colonna-téren álló, huszonkilencz és fél méter magas Aurelius-oszlop is, melynek domború művei a dunai háború jeleneteit ábrázolják. De a császár alig egy évig szentelhette magát a béke műveinek, mert a quadokkal és a markomannokkal ismét kitört a háború. Fiát, Commodust uralkodó társául kinevezvén, mindketten a Dunához siettek, ezúttal bizonyára azzal a szándékkal, hogy a nyugtalan szomszédok földjét római provinciává teszik. Aurelius nagy erőfeszítéssel és pénzáldozatokkal megerősítette a dunai tartományokat. Noricumban és Raetiában új legiókat toboroztak, a Dunán erős hajóhad állomásozott, Vindobona és Carnuntum vidékét új várak védelmezték. A háború ennélfogva sikerrel kecsegtette a rómaiakat, s ép a végső csapást akarták mérni ellenfeleikre, midőn Marcus Aurelius gyönge teste a nagy fáradalmak alatt összeroskadt, s ötvenkilencz éves korában 180 márczius 17-én Vindobonában meghalt.

Marcus Aureliusnak mint császárnak és philosophusnak élete és jelleme élesen megvilágítja a római történet e korszakát. A legiókat a régi hadvezérek komolyságával vezette harczba, s nem lehet tagadni, hogy tisztjei és katonái buzgón küzdöttek zászlói alatt. De a birodalom ereje megfogyatkozott; az idegen eredetű katonák nem harczoltak azzal a szivóssággal, mely a régi itáliai katonaságot legyőzhetetlenné tette. Oly népfajok állottak Rómával szemben, melyek bátorságban, valószinűleg számban és talán már fegyelemben is kiállották a versenyt; támogatta őket az ifjú népeket jellemző vakmerőség is. A háború koczkája szemlátomást fordult, a germán és skytha népek szerencséje emelkedőben volt. A barbár győzelmek ezentúl mindinkább fenyegetik a birodalmat, s csak néha lehet a csapásokat visszatartani vagy elodázni. A római birodalom végleges bukását megelőző három században akadnak ugyan bátor hadvezérek, a kik nagy diadalokat aratnak; de ezentúl csak védő állást foglalnak el, erejüket hanyatló hatalmuk tudata és sűrű veszteségek bénítják. Aurelius lelkét már izgatták ily komor sejtelmek. A bölcselkedő császár e hangulatát híven tükrözi vissza Elmélkedések czímű könyve, melyben a maga jellemét és tetteinek rugóit fejtegeti. A stoikus iskola, melynek ő volt utolsó nagy képviselője, erősen megkövetelte tagjaitól az önvizsgálódást; de az ő lelkében a stoicismus többet jelentett, mint az öntudat vagy a vallás irányát. Császári kötelességei, melyek lankadatlan munkát róttak reá, nem engedték, hogy belessék a quietismusba, hová a stoikus tanok természetszerűleg vezették az iskola híveit. A stoicismus, a görög és római világ utolsó vallása, majdnem a buddhismus tanáig, az önmegsemmisülés vágyáig jutott. E hanyatló pályáján érte utól és szorította ki az emberek szellemi világából a keresztyénség. Ifjú és életrevaló versenytársa természetesen féltékeny türelmetlenséget keltett híveiben; a stoikusokat föllázította az új hit gyors térfoglalása, melyet dogmái reménynyel és lelkesedéssel töltöttek el. A római philosphus büszkeségét sértette az egyszerű hit, mely a keresztyén lépteit igazgatta. A hazáért élni, érdekeinek alárendelni minden személyes érzést: ez volt a római polgár, főleg a római fejedelem szemében az első kötelesség. Midőn a nép azzal vádolta a keresztyéneket, hogy Róma isteneit sértegetik, Aurelius keményen bánt el velük, mint a kik az állam alapelveit döngetik. Megengedte üldöztetésüket, úgy hogy a keresztyének csak földalatti sírboltjaikban (katakombáikban, melyek mindig a törvény oltalma alatt állottak) tarthatták közös istentiszteletüket. Az uralkodása alatt sürűn előforduló szerencsétlenségek (tűzvész, pestis, földrengés, vízáradás) mindig fölizgatták a népet, hogy az «oroszlánok elé» vesse a mártirokat. Kétségtelenül bebizonyított tény, hogy a pogány erkölcs legtisztább tanai vívtak halálos küzdelmet Jézus Krisztus hitvallásával. E küzdelemmel egyidejűleg Róma mint város mindinkább háttérbe szorul a birodalom igazgatásában. Császárokat majdnem mindig a határokon állomásozó legiók adtak majd a birodalomnak, s ezek Rómát és a birodalmat a táborból igazgatják. A senatus, mely gyakran ellenáll, tovább is nagy tekintélyben marad a városban, de kevés hatással van a birodalom sorsára. A rómaiak történetének e forduló pontján nem lesz időszerűtlen kissé megállapodni, hogy a politikai helyzetről általános szempontból számot adjunk.

A legrégibb keresztyén sírok egyikének bejárata Tor Marantia mellett.

Marcus Aurelius ércz lovasszobra a római Capitoliumon.

Marcus Aurelius ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)

Keresztyén katakomba folyosója sírokkal.

Az Augustus által megalapított császárság a köztársaságban uralkodó erők összeegyeztetése vagy egyensúlya volt; új hatalmi elemet vagy új alkotmányos elvet nem vitt a közéletbe. A senatus hatalmát ellenőrizte egyrészről a nép, ellensúlyozta másrészről a hadsereg. A császár mint a senatus feje, a nép tribunusa és a hadsereg imperatora egyesítette kezében a kormányzat különböző ágait, s Augustus óvatos gonddal tartott közöttük egyensúlyt. Hosszú uralkodása alatt egy intézkedésében sem tévesztette el a szempontot, hogy mindegyiket annyiban vegye tekintetbe, a mennyire az állam érdekében szükséges. A nép haláláig pártfogójának, a senatus barátjának, a hadsereg vezérének tekintette. Az alkotmányos császárság elméletének tartós alapot vetett, melyet Tiberius és Claudius tiszteletben tartottak; Gaius és Nero sem ingatták meg szeszélyeikkel; a polgárháborúban föl akarták forgatni, de nem sikerült. A Flaviusok is keresték a nemesség és a nép kegyét; Augustus politikai tanítványainak vallották magukat, tényleg azonban a hadsereg hűségére támaszkodtak. A néppel nem sokat törődtek; ez meg volt elégedve, ha kenyeret és mulatságokat kapott. A császárság elmélete megingott, s a hatalom a senatusra és a katonaságra, főleg a katonaságra támaszkodott. Ez az irány Kr. u. a második században mindinkább nyilvánvaló lett. Traianus s az Antoninusok katonai uralmát azonban elfeledtette személyes jellemük és az a tisztelet, a melylyel a senatus és a nép iránt viselkedtek, habár egyiknek sem juttattak részt a hatalomból. De időközben kifejlődött egy negyedik elem is, a római polgárjogot nyert idegenek. Az új római polgár fölszabadult ugyan bizonyos adók alól, de új kiváltságaiért nagyobb összeget fizetett az állami pénztárba. A jogokat tehát akkor osztogatták bőven, midőn az államnak pénzre volt szüksége. E fiscalis szempontot elárulja az is, hogy egy polgár fia, ha nem polgárnőtől született, csak polgári jogainak megvásárlásával léphetett apja rendjébe. Mindazáltal a polgári jogok e fokozatos kiterjesztése nem történt oly gyorsan, mint első szempillantásra várni lehetett volna. A társadalmilag fölemelt provinciaiak kétségkívül erős támaszul szolgáltak a kormánynak, mely a kegyeket osztogatta. Az új polgárok nagyobbrészt monarchikus hagyományok közt nevelkedve, ellenszegültek az eredeti római népben szunnyadó köztársasági hajlamnak. A császárságban és a legiókban azt az erőt látták, mely őket a környező alattvalókkal szemben szerzett jogaikban biztosítja. Hálából támogatták a provinciai kormány tisztviselőit; eltűrték a proconsulok erőszakosságát és a katonatisztek zsarolásait; szívesen segédkeztek a benszülött lakosság lázongó hajlamainak elnyomásában. Hadrianus alatt a szabadszülöttek majdnem mindenütt megkapták a polgári jogokat, s később Caracallát nagyeszű jogtudósai, kiket atyja, Septimius Severus, rendelt környezetébe, annak a nemes rendeletnek a kiadására vették rá, hogy a birodalom minden lakosa egyenlő jogokat élvezzen a törvény előtt. Róma városa így felölelte a világot, más szóval: a világ egy várossá lőn.

E nagy társadalmi reformmal lépést tartott a római jogtudomány. A provinciák kormányzóit kezdettől fogva zavarta az az ellentét, mely egyrészt a római törvények és a vidéki szokások, másrészt a rómaiak és alattvalóik közt uralkodott. Róma törvényei csak a polgárok jogait és kötelességeit szabták meg, s ezen elvek még a városban sem voltak az idegen elemekre alkalmazhatók. A praetor csak különös engedelemmel szolgáltathatott Róma különböző osztályai között igazságot, s ekkor tágította a törvények korlátait. A jogtudósok több nemzedéke fáradott azon, hogy a régi római törvényeket összhangba hozzák más művelt államok jogrendszerével. E szükség nyomása alatt fejlődött ki a rómaiak logikus és módszeres jogtudománya, melyet később majdnem egész Európa alapul fogadott el. E jogrend éles ellentétben állt a régi római felfogással, mert elismerte, hogy minden ember természettől fogva egyenlő. Az Antoninusok mondták ki először a nagy elvet, hogy római és provinciai ember között semmi lényeges különbség sincs; mind a kettő ugyanazon törvények alatt áll és egyenlő jogokban részesül; még a rabszolgaság is a szükségesség, nem pedig a természet elvén alapul. A jogtudomány ilyen kifejlődését a philosophiai kutatásoknak köszönhette. A stoa különösen hangsúlyozta az ember természetes egyenlőségét. Kiindult az egyetemes testvériségből, mely érzetet a hódító Alexandros a görögök és a perzsák, Európa és Ázsia egyesítésével fejlesztett a gondolkodó emberekben. Platon hívei, az akademikusok is átvették a stoikusok e tanát, s a két iskola mindenfelé népszerűsítette közös eszméit. A rómaiak a görögöktől tanúlták, Cicero adott nekik világos nyelvbeli formát, Seneca kétségtelen dogmaként hirdette, végre a philosophus császárok a törvényekre is alkalmazták; Hadrianus, Antoninus és Aurelius a közigazgatást ezen elvek szerint alakították át.

Mithras-szobor.
(Róma, Vatican.)

A vallásos eszmék is olyan irányban fejlődtek, mint a jogtudomány és a philosophia. A rómaiak nem óvhatták meg mythologiai fogalmaikat teljes tisztaságukban. Csakhamar belátták annak szükségét, hogy idegen istenek szertartásait is bevigyék a városba, főleg görög alattvalóikét, s a nehézségeket úgy győzték le, hogy a görög isteneket nagyobbrészt azonosították az itáliaiakkal. Később többi alattvalóikkal ugyanezt a módszert alkalmazták. Taranis és Hesus tisztelőinek kijelentették, hogy e gallus istenségek ugyanazok, kiket a római Juppiter és Mars neve alatt imád; midőn a druida papságot megszüntették, a flamenek és haruspexek testületét honosították meg. Átvettek korán egyiptomi szertartásokat is; a császárok korában mindenütt elterjedt a perzsa napisten, Mithras tisztelete, a hol római legiók állandóan tanyáztak. A hanyatló polytheismus korában a semitikus elvekkel telített Mithras-mysterium volt utolsó menedéke azoknak, kik a régi istenek hitéhez ragaszkodtak és a keresztyénség eszméiről mit sem akartak tudni. Igazolják ezt az emlékek, melyeket a római birodalomban mindenütt, így Pannonia és Dacia városaiban is találtak. A fiatal napisten ázsiai öltözetben, fején phrygiai süveggel van ábrázolva, midőn győztesen egy összeroskadó bikának a nyakába szúrja kését, s a kiömlő vért egy odaugró kutya és egy kigyó iszsza föl.³⁰ Mithras tiszteletét eredetileg földalatti barlangokban tartották, s a híveket sokféle titkos szertartással avatták be a mysteriumokba, melyek a világ teremtésének titkát és az embereknek haláluk után bekövetkező sorsát magyarázták. A zsidók vallását is elismerte az állam; szertartásaik Rómában sohasem voltak eltiltva. Minthogy a keresztyén hit nem volt nemzeti vallás, az állam nem akarta elismerni, s a törvény keretén kívül álló hívek a császár vagy a kormányzó belátása szerint elnéző elbánásban részesűltek vagy kegyetlenűl üldözték őket. Mint láttuk, főleg szerencsétlenségek vagy politikai okok miatt kellett szenvedniök. Midőn később Commodus békét teremtett az északi határokon, s a nyugalommal együtt a jólét is visszatért rövid időre, a keresztyének sokáig bántatlanul gyakorolhatták vallásukat, mely mindenütt terjedt, s a legelőkelőbb körökben is számos híve akadt. A keresztyén püspök a nagyobb városokban, főkép Rómában lassanként elismert hatalommá vált. Ekkép a művelt osztályokban a vallásos mozgalmak türelmes eklekticismust teremtettek; egy dogmát sem fogadtak el igaznak, de hajlandók voltak minden dogmában az isteni eszmény emberi megnyilatkozását becsülni.

30. E symbolikus jelek a napisten győzelmét ábrázolják a hold vagy a gyorsan tovatünő idő fölött, a melynek a bika képében ki kell mulni, hogy új esztendő köszöntsön be. A kutya a sorvasztó Sirius jelképe.^[VISSZA]