Az amphitheatrum Flavium mai állapotában.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XXX. FEJEZET.
A Flaviusok, Nerva, Traianus és Hadrianus uralma.
A Flavius család fejének, Vespasianusnak uralomra jutása a rómaiak történetében fontos korszakot jelez. A császárság alapjait Julius Caesar katonai lángesze rakta le, s utódainak trónját katonai erő tartotta fönn. De a Julius-családban a római nép a maga fajának legkiválóbb typusát tisztelte; a család tagjai régóta magas hivatalokat töltöttek be, s dicsőségüket emelte a nagy dictator fölül nem múlt hadi tettein kivül a mythos, mely égi fénynyel övezte. Julius családja isteni jogon uralkodott; a nép legalább hallgatag ezt az elvet ismerte el. A nemesek természetesen tagadták s megvetették e jogot, gyakran küzdöttek is ellene. A Caesarok és a senatus kölcsönös féltékenysége sok viszályt és vérontást idézett elő; mindazáltal a jog mégis fönnállott, s a császári autokratiának jelentékeny támasza volt. Midőn Nero halálával a császári ház törvényes ága kihalt, a hatalmat – bár csak rövid időre – a legkiválóbb családok tagjai ragadták magukhoz. Ha a Sulpicius, Salvius és Vitellius család trónra jutott tagjai személyes tulajdonságaikkal kitüntek volna kortársaik közül, könnyen adózott volna nekik a nép azzal a vallásos tisztelettel, melylyel a Julius családra tekintett. De a Flaviusok nem voltak aristokraták, ők plebeius családból származtak s még csak nemesek sem voltak. Vespasianus atyja kereskedéssel foglalkozó lovag volt a sabinok földjén, s ősei sem büszkélkedhettek polgári kitüntetésekkel. A császárt hős lelke, okossága és ügyessége juttatta magas álláshoz a hadseregben, s katonái ültették a trónra. A nép szivesen fogadta urául, s trónját az a véletlen is támogatta, hogy családja védte a capitoliumi nagy templomot idegen eredetű katonákkal szemben. Ez a körülmény vallásos szinezetet kölcsönzött uralmának. Hizelgői föl is használták e motivumot; Hercules egy társáig vezették föl családfáját s egyengették az utat, hogy Vespasianust halála után, Domitianust pedig még életében isteni tiszteletben részesítsék. «Égi geniusuk volt az», – hangoztatták a költők – «mely őket a csillagokig emelte.» Az új uralkodó azon igyekezett, hogy mielőbb jó viszony fűzze hozzá a senatust és a nemeseket. Vespasianus uralma általános pacificatio volt; kölcsönös bizalmat teremtett a régi római faj maradékai és az alsóbbrendű polgárság között, mely idegen eredetű katonák, provinciabeliek és szabadosok ivadékaiból állott. Maguk a rómaiak is új korszaknak jelzik társadalmi tekintetben a Flaviusok korát. A plebeiusok és vidékiek egyszerübb szokásai jutnak uralomra. Maga Vespasianus volt a takarékos polgárság mintaképe, s a nemesek, a kik közül sokan elszegényedtek, szívesen fogadták el az egyszerü szokásokat. Az első Flavius császár, ki hatvan éves korában jutott a trónra s kora ifjúságától hozzá volt szokva a katonai egyszerűséghez, korlátlan hatalma birtokában is fékezte vágyait. Ha elfogadta is a törvénytelenül fölajánlott uralmat, szigorúan ragaszkodott az alkotmány törvényes kereteihez.
Britannia meghódítása, a rajnai legiók lecsöndesítése és Palaestina megalázása után Róma ismét fölvirágzott. Örök uralmának szent záloga gyanánt Vespasianus fényesen helyreállította a capitoliumi templomot. A kegyeletes tényt különös érdeméül tudta be a nép, s azt is örömmel látta, hogy leromboltatta Nero arany palotáját. Az igy nyert terület egy részén nagy fürdő épült, mely Titus nevét viselte; a Palatinus és az Esquilinus között elterülő völgyben kapott helyet a római épitészet legnagyobb alkotása, az amphitheatrum Flavium vagy Colosseum. Az utóbbi nevet valószínüleg Nero óriási szobrától kapta, mely bejárása előtt állott. Ez az emlék Róma világuralmának, kiemelkedő nagyságának legjellemzőbb kifejezése. Magassága 48 és fél méter, s négy emeletén majdnem százezer embernek volt helye. Vespasianus még nem látta készen, csak Titus avatta föl Kr. u. 80-ban, a mikor száz napig tartó játékokkal ünnepelték megnyitását; s még Domitianus és Traianus is építettek rajta. A századok folyamán megfosztották márványdíszétől; durván kiszakították a köveket egybekapcsoló vasrudakat; ügyetlenül restaurálták; a középkoron át erődül szolgált; számtalanszor ostromolták; pusztította tűz és földrengés; volt idő, mikor Róma egy egész negyede lakott csarnokaiban; a XV. században anyagot szolgáltatott a renaissance-korbeli templomokhoz és palotákhoz. De romjaiban is a római nagyság és hatalom legfenségesebb kifejezője. Titus győzelmeit is megörökítette a forum keleti végében fölállított egy nyilású diadalkapu, melynek szobrászati díszei a zsidó háborúra vonatkoznak. De ezt a fenséges ívet csak Domitianus trónraléptekor avatták föl. E híres épületeken kivül Vespasianus új forumot is alkotott, melynek a közepén emelkedő templomról «forum Pacis» volt a neve. Itália megfogyott lakosságát sok colonia helyreállításával szaporította s ellensúlyozni igyekezett a bajt, mely a birodalom külső fénye mellett titokban rágódott testén.
Az amphitheatrum Flavium mai állapotában.
Amphitrite diadalmenete.
(Pompeii festmény)
Minthogy a legiók vezérei híven szolgáltak Vespasianusnak, tíz évi uralma a béke és nyugalom korszaka volt. A császár megerősítette a határokat Moesiában és Pannoniában. E provincia lényegesen megnagyobbodott; a nyugati Noricumból hozzávették Vindobonát és Carnuntumot, s a pannoniai legiók most ebben a két coloniában a Duna mellett táboroztak. Keletre aligha terjedt a római uralom a Balatonon túl, bár a vidék lakossága egész a Dunáig meg volt nyerve a római ügynek. Nagy gonddal állította helyre a takarékos császár a megrendült pénzügyeket is. A győzelmes legióknak mérsékelt jutalommal kellett beérniök. A hagyomány szerint kiszámította, mily összegre van szüksége a birodalmi kormányzatnak, s ez nem volt kevesebb, mint 40.000 millió sestertius (körülbelül nyolcz milliárd korona). Titus fiával együtt s ennek felelősségére 74-ben censori szemlét tartott, mikor a senatust kiegészítette; egyuttal megállapította az egyes provinciák és szabad államok viszonyait. Egy részük érdemeinél fogva szép jutalomban részesült, más részük nagy járulékkal adózott az államkincstárnak. Egész Hispania megkapta 75-ben Galbának tett szolgálataiért a latin jogot; annál nagyobb szigorúságot tapasztaltak a keleti provinciák. Achaia 72-ben elvesztette Nerótól kapott szabadságát és az adózó tartományok sorába került. Lykia, Rhodos, Samos és Byzantium megfosztattak önkormányzatuktól; Thrakia, Kilikia és Kommagene megszüntek függő királyságok lenni és a birodalomba olvadtak bele.
A költséges építkezések a nemzeti politika követelményei voltak; de a fukarnak gáncsolt Vespasianus bőkezü is tudott lenni. Ő az első fejedelem, a ki nagy összegeket költött a közműveltség és közoktatás előmozdítására. E tekintetben Augustus példáját követte; de míg az első császár csak közkönyvtárt alapított Apollo palatinusi templomában, addig Vespasianus a maga forumában megnyitott könyvtárán kivűl fizetett tanitói állásokat is szervezett. E kortól kezdve a tudományos foglalkozás ép oly hivatás lett Rómában, mint Alexandriában. Vespasianusnak nem volt irodalmi érzéke, de belátta annak fontosságát, hogy megnyerje politikája számára az irókat, főleg azokat, kik mint tanitók hatással voltak a fejlődő nemzedék gondolkodására. Quintilianus volt talán az első rhetor, a ki (Domitianus korában) consuli méltóságra is emelkedett; a senatusnak ezentúl több tudós volt a tagja. Nem mindnyájan tudtak kibékülni a monarchikus állameszmével s gyakran fondorkodtak ellene. Bármily mérsékelt volt is természeténél fogva Vespasianus, kemény rendszabályokat alkalmazott ellenük. Először Thrasea Paetus veje, Helvidius Priscus haragította föl, ki mint praetor nagyobb jogokat akart a senatus számára kicsikarni s a császárt is megsértette. Hivatalos éve után ezért számkivetéssel, később életével lakolt. Kétségkívül a közvéleményre támaszkodott Vespasianus, midőn elrendelte, hogy az összes stoikusokat és cynikusokat kergessék ki a városból. Felujították az elavult vádat, hogy a philosophusok tanítása megrontja az ifjúság lelkét, s a tiltott politikai elvek hirdetői kénytelenek voltak Rómát odahagyni. Egyedűl Musonius Rufust nem sujtotta a proscriptio; bár ő is a stoának volt híve, de átlátta, hogy a szabad köztársaság többé nem állítható vissza.
Dombormű Titus diadalívén.
Titus császár ókori szobra.
(Róma, Vatican.)
Vespasianus uralma egészben véve tisztes és czéltudatos volt. A sabin szokások e kiváló híve fáradságos és eredményekben gazdag élet után 79 június 24-én természetes halállal mult ki. Még utolsó betegsége alatt sem vonult vissza a közügyek vezetésétől, s haldoklása közben arra kérte környezetét, hogy emeljék fel, mert az imperatornak még a halált is állva kell fogadnia (Imperatorem decet stantem mori). Bámulatos mérsékletével megengedte, hogy Titus fia is résztvegyen a kormányzásban, miután a keleti legiók imperatornak kiáltották ki. S Titus sok gondtól és fáradtságtól kimélte meg atyját; ő töltötte be a praefectus praetorio tisztét, s atyjával együtt censust tartva, ő viselte az odiumot, melylyel ily nagyfontosságú hivatal betöltése együtt járt. Sok fondorlattal és személyes támadással kellett ezért szembeszállnia, miért is több kemény, sőt kegyetlen óvó intézkedéssel háríthatta csak el magáról a veszedelmet. Midőn uralomra jutott, a nemesek ravasz és kegyetlen embernek tartották. Titus azonban bálványa maradt a katonáknak, s a nép is rajongott érte. Volt benne valami elbájoló, mindenkit elragadó vonás; ép úgy kivált műveltségével és előkelő gondolkodásával, mint hadvezéri tehetségével. A rómaiak történetében oly ritkán előforduló szerelmi regények egyikében is hősként szerepel. Még Ázsiában jutott benső viszonyba Agrippa, chalkisi király hugával, Berenikével, s rávette, hogy kövesse Rómába, a hol törvényes feleségévé akarta tenni. De bármennyire hanyatlottak is a római erkölcsök, a nemzeti előitélet idegen nővel kötött házasság dolgában csökönyös maradt. Ez kényszerítette Caesart, hogy szakítson Kleopatrával, ez sütötte Antoniusra az árulás bélyegét, s Titustól is megkövetelte, hogy áldozatul hozza szerelmét.
A császár nem vette munkatársául öcscsét, Domitianust, a kinek gyanakodó természetétől oka volt tartania. Midőn alig tizenöt hónapi uralom után halálos betegségbe esett, úgy mondják, csak egyért tehetett magának szemrehányást, s ez engedékenysége volt, a melylyel méltatlan öcscsét utódjává nevezte ki. Rövid uralkodása alatt tisztelettel adózott a senatusnak, s csakhamar a nemesek is mintafejedelemnek tekintették. Főleg az ő körük terjesztette Titus mondását, hogy egy kérelmező se hagyja el meghallgatás nélkül a császárt. Híres volt az a kijelentése is, hogy elveszettnek tartotta azt a napot, a melyen nem tehetett valami jót. Atyjától örökölt kincsei lehetővé tették, hogy zsarolás és proscriptio nélkül uralkodjék. De nagyon is bőkezü volt, s ha tovább marad a trónon, «az emberi nem gyönyöre», a mint nevezni szerették, valószínüleg lesiklik a lejtőn, mint előtte több ifjú fejedelem.
Rövid principatusa alatt két nagy szerencsétlenség érte a birodalmat. Kr. u. 80-ban három napi tűzvész majdnem oly pusztítást okozott Rómában, mint Nero idejében. A campus Martius északi részétől a Capitoliumig sok fontos épület hamvadt el, melyet a régi tűzvész megkimélt. A tűz a Capitolium csucsáig hatolt, de Juppiter helyreállított temploma nem szenvedett lényeges kárt. Borzasztóbb és történetileg nevezetesebb katastropha volt a Vesuvius váratlan kitörése, mely Herculaneumot és Pompeiit teljesen elpusztította. A rómaiaknak talán nem is volt sejtelmük e hegy vulcanikus természetéről; e két helységen kívűl még hat város virágzott lábánál, s a lakosok teljes gondtalanságban élvezték jólétüket. A veszedelmet tizenhat évvel előbb egy földrengés jelezte, mely Pompeii több épületét megrongálta; ezeket még nem is állították teljesen helyre, midőn Kr. u. 79 augusztus 24-én Herculaneumot a forró láva, Pompeiit a hamutenger teljesen eltemette. A rémes látványnak a misenumi hajóhad feje, az idősb Plinius Secundus, ki mint tudós örökítette meg nevét az irodalomban, szentanúja volt, s a szerencsétlenség szinhelyére sietve, maga is áldozatul esett. Kutattak ugyan később az eltemetett városokban, főleg kincskeresők; megkísérlették a házakat kitisztítani és fölépíteni, de csakhamar fölhagytak ily munkálatokkal, s a századok folyamán annyira megfeledkeztek róluk, hogy Herculaneum romjai fölött ujabb helységek alakultak. Pompeiiben a mult század vége felé kezdték meg az ásatásokat, de 1863-ig nagyon lanyhán haladtak. Azóta föltárták a város nagy részét. Kezdetben csak kevés holttest-maradvány került elő, s ebből a tudósok azt következtették, hogy a lakosságnak sikerült ideje korán elmenekülni. De minél beljebb hatoltak, annál több csontmaradvány került felszínre.
Cornelius Rufus házának romjai a kiásott Pompeiiben.
A forum civile romjai Pompeiiben.
(Háttérben a Vesuvius.)
Az archaeologia e classicus helye föltünteti, hogy milyen volt a császárság első századában egy vidéki város. Dél-Itália helysége a nápolyi öbölben majdnem kivétel nélkül villaszerűen épültek, s bennök a görög művészet szelleme honolt. Pompeii fölásott utczáin végig menve, azt hiszi az ember, hogy egy különös városban van; mert épületei fönnállanak, csak a tetői hiányoznak, meg a lakósok, kiket azonban könnyen fölidézhet a képzelet. Mert minden a régi helyén van; a falakon fölirások jelzik a legközelebbi színi vagy amphitheatralis előadást; a városban versengő politikai pártok ajánlják a szavazó polgárok figyelmébe jelöltjeiket. A boltok jellege is fölismerhető, s a bennök talált tárgyak mutatják a polgári életet, melyet a nagy katastropha hirtelen megszakított. Főleg a házak berendezését tanuljuk meg e romvárosból; itt látható, miként lakott egy jómódu római polgár. A házak beosztása nagyrészt egyenlő; az utczai részt boltok foglalják el, mert a római ember nem nézett ki az utczára, melylyel csak a kapun át érintkezett. Az első udvar (atrium) felső nyilásánál a tetőzetet rendszerint oszlopok tartották, s e felső nyilásnak megfelelő kis medencze (impluvium) fogta föl a padlómélyedésben az esővizet. Az atrium körül csoportosultak a fogadó szobák és a szolgaszemélyzet helyiségei. A második udvart oszlopsorok díszitették, ezért volt peristylium a neve; e körül voltak a magán lakosztályok. Ha elég nagy volt a telek, hátul kis kertet is ápoltak. A szobák földszint épültek, s csak elvétve találni emeleteket. Ép ezért nem Pompeii házai szolgáltatják a római ház egyedüli typusát. Magában Rómában a gazdag nagyurak palotáin kívül voltak hat, sőt hét emeletes házak is; s ezeket részben szegényebb lakóknak adták bérbe.
Mozaik Pompeiiből.
Mély bepillantást enged továbbá a fölásott Pompeii a római festészetbe is, mert nem volt polgári lakás, melynek falait nem ékítették volna festmények. Az eltemetett campaniai városokban talált több mint kétezer falfestményen kívül magában Rómában csak a Palatinuson épült császári palota egynehány helyisége, Titus fürdője s még egynéhány fölásott épület ékítményei adnak fogalmat róla, hogy milyenek voltak e tekintetben a viszonyok a császárság első századában. Mindezen falfestményekből legfőbb tanulság az, hogy míg az épitészetben a rómaiak új utat törtek, s alkotásaik, ha izlésben nem is, de nagyszabású szerkezet dolgában fölülmulják a görögökéit; továbbá, hogy míg a római szobrászatban is érvényesűl a római jelleg, addig a festészetben teljesen a görög ízlés uralkodik. Róma változtatás nélkül átveszi Hellastól a festészet technikáját, sőt tárgyát is. Mert habár a képeknek szinte háromnegyed része a mythos és hősmonda világából tüntet föl jeleneteket, a festők csak elvétve vették tárgyukat Róma vagy Itália legendáiból, történetéből és költészetéből, s teli marokkal aknázták ki a görög mythosokat. A többi képek tárgya csendélet, tájkép vagy a magánéletből vett genrekép. A görög tárgyú képek túlnyomó többsége csak onnan magyarázható, hogy a festők nagyobbrészt görögök voltak, mert a jobb családból származó rómait csak gúny érte, ha kezébe vette az ecsetet. Példa rá Gaius Fabius, a ki valószínüleg gúnyból kapta Pictor nevét. S bár a rómaiak becsülték a művészetet, így Caesar nyolczvan talentumot fizetett az ókor utolsó nagy festőjének, a byzantiumi Timomachosnak, két képeért, az őrjöngő Aiaxért és Medeáért, mégis csak elvétve említenek az irók római származású művészeket, mint a lovag Turpiliust, a ki Verona számára festett, Ludiust, az augustusi kor tájképfestőjét, és Amuliust, Nero arany palotájának díszitőjét. A császárok korában a festészet névtelen művészetté válik.
A rómaiak kétféle képet ismertek: fatáblára és magára a falra festett képet; ránk csak az utóbbiakból maradtak művek, egynéhány magában Rómában, (az Odysseia-tájképek, az Aldobrandini-féle menyegző stb.), a legtöbb természetesen Pompeiiben. A festő a falat függőleges irányban három részre tagolta, a keskeny talapzatot sötétre, a középső nagy mezőt vörösre, a széles felső övet rendesen fehérre festette. Minden tagozatnak megvolt a maga díszitése, a leggazdagabb természetesen a középső mezőnek jutott. A talapzatot stilszerű virágfonatok, madarak, négylábú állatok és épületek tarkítják. A széles közép mezőt festett vékony oszlopok, pillérek vagy ezeket helyettesítő kandeláberek vagy nádszálak keskenyebb falon három, széles falon öt mezőre osztják; legnagyobb a középső, s erre jutott a főkép, a mellékmezőket bájos lebegő alakok vagy medaillonok töltik ki. Gyakran karcsú oszlopok által tartott s mindenféle czikornyával díszitett pavillonok nyitják meg a falat, s a valóság látszatának fokozására emberi alakok is oda vannak festve. A főmező képei, mint említettük, legtöbbször görög mythologiai jeleneteket ábrázolnak; az istenek közül főleg a vidámakat kedvelték. A kor feslettségét jellemzi, hogy néha művészileg mérsékelt, gyakran durva érzékiséget eláruló jeleneteket vetettek falra. Vannak azonban képek, melyek nemes tárgyat nemes fölfogással érzékítettek meg: Iphigenia föláldozása, Achilleus Lykomedes lányai között, a kisded Herakles és a két kigyó, Perseus és Andromeda stb. Tájképek leginkább a körülfutó felső övet díszítik, s kikötőt, hegyvidéket, templomokkal és csarnokokkal beépített szigetet vagy tengert ábrázolnak; s a kép tárgyának megfelelő emberi alakok, halászok, vadászok, vinczellérek élénkítik a tájat. Az életképek emberi foglalkozást mutatnak be Amorokkal és Psychékkel, a mint kecsesen mulatoznak; néha rózsát fonnak koszorúba, másutt olajat árulnak; ványoló vagy pénzverő műhelyben dolgoznak, tánczot lejtenek, bujósdit játszanak vagy versenyfutást rendeznek, s a győztes felé vigan dobják a koszorút.
A kisded Herakles és a két kigyó.
(Falfestmény Vettius házában.)
A kiásott Pompeii egy része.
Egy villa diszítményei.
(Pompeii falfestmény.)
Mindezen képek nem eredeti alkotások; Rómában hasonló képeket és hasonló szobadíszeket találtak, azonkívül sok képnek jobb a fölfogása és a szerkezete, mint a kidolgozása. Mindez elárulja, hogy a festők nem önálló művészek, hanem többé-kevésbbé ügyes mesteremberek voltak. A képek szerkezete nem az ő érdemük, kész minták után dolgoztak, melyek nyilván a hellenistikus korszakból valók; mert a képek ennek a kornak a bélyegét viselik magukon. A minták magyarázzák meg a festők gyors munkáját és bámulatos termékenységét; ezek adják meg a feleletet arra, hogy miért nem festettek római tárgyú képeket. Ilyen minták bizonyára nem állottak rendelkezésükre. Eredeti alkotásoknak csak a pompeiibeli népéletből vett jelenetek meg az arczképek mondhatók. A képek technikájára vonatkozólag még ma is megoszolnak a vélemények; Pompeiiben valószínüleg al fresco (nedves mészalapra egyszerű vízfestékkel) festettek legtöbbet; a temperafestés (tojássárgával vagy enyves anyaggal föleresztett festék) csak kisegitőül szolgált.
Proculus és neje.
(Pompeiibeli falfestmény.)
A padlókat Pompeiiben az éghajlat követelményeinek megfelelően nem fából, hanem mozaikból készítették, melyek eleven s tarka színváltozatban a falfestmények tárgyait ismétlik: tánczoló alakok, nereidák, állatok (kutyák, pávák, galambok) és egyéb, a helyiségnek megfelelő alakok voltak kirakva. Gyönyörű mozaikképek díszitették a Faunus-ház padlóját; ugyanezen ház atriumát díszitette az ókori mozaik-művészet legkiválóbb alkotása, melyet 1831 október 24-én találtak meg, s jelenleg a nápolyi múzeum egyik legnagyobb kincse. Az egész padlót beborító történeti kép Nagy Alexandros issosi csatáját ábrázolja a döntő pillanatban.27 A római császárok alatt mind általánosabb lett a mozaik divatja. A hol a római uralom megvetette lábát, mindenütt akadunk régi mozaikpadlók nyomaira. S habár nemcsak ebben az iparművészeti ágban, hanem a bronz, kamea és ékszer iparban is nevezetes alkotásaik vannak a rómaiaknak, mégis mindenütt görög hatás alatt állottak mestereik.
*
Titus fiutód nélkül halt el, s a római törvény értelmében Julia leánya nem lehetett a családi vagyon kezelője. Domitianus öcscse lett magánvagyonának s ezzel politikai hatalmának is örököse. Ennek tekintette őt Titus is, de a római hagyományok tisztelete a férfiú lelkében, ki egy zsidó fejedelmi sarjat akart feleségévé tenni, annyira meggyöngült, hogy szerette volna, ha Domitianus elválik nejétől, Domitillától, s a törvény ellenére feleségül venné Juliát. De jogi és vallási kérdésekben Domitianus conservativ volt. Nem kötött unokahugával törvénytelen házasságot, mint előtte Claudius; de azért akár vonzalomból, akár önző politikából, bűnös viszonyban élt vele. E tett szolgáltatja a kulcsot az új Caesar jelleméhez, a ki ép oly elvetemült volt erkölcsileg, mint önző a politikában; különben is találóan tükrözteti vissza korának erkölcsiségét. Vespasianus fiainak sülyedése jelképezi mintegy a római nép erkölcsi hanyatlását. Az apa még a köztársasági, harczias szellemű polgár typusa, képviselője a középosztálynak, mely falusi egyszerűségben élt. De a polgári szerénység ritkán tudott megállni a fővárosi élet csábításaival szemben. Az udvar légkörében a sabin lovag fiai megvetik a tisztesség korlátait, bár a romlottság inkább az ifjabbikban nyilatkozik, mert a csábító légkörbe ifjabb éveiben került. Ő egyszerre sülyedt az elvetemültség azon fokára, hová a nép csak lassanként jutott. Nem örökölte apja szivósságát, czéljaiban sem árult el határozottságot és erélyt. Ép oly ellentétek nyilatkoztak jellemében, mint a korabeli római népben. Katonai dicsőségre vágyott, de ebben megakadályozta szeszélye és félénksége; szerette az irodalmat, de a gondolatszabadságot nem tűrte el; elpuhultsága kegyetlenséggel, a törvény és rend tisztelete zsarnoki önkénynyel párosult benne; s habár komor természete volt, szerette a circusi játékokat.
Mozaik-kép.
(Róma, Capitolium.)
Mozaik Pompeiiből.
Domitianus ókori szobra.
(Róma, Vatican.)
Dák katonák barbár hadijelvényükkel.
(Dombormű-részlet a Traianus emlékoszlopáról.)
Domitianus avatta ugyan föl Titus diadalívét a Velia legmagasabb pontján, mégis irígykedett atyja és bátyja katonai dicsőségére. Ő is kivánta, hogy hadserege bálványozza, s hogy a nép bámulattal tekintsen reá. Míg atyja és bátyja álltak a legiók élén, valószínüleg szándékosan szorították őt háttérbe; ezalatt irodalmi tanulmányokkal foglalkozott, mert Titusra műveltsége miatt is irigykedett. De hatalomra jutva, megragadta az első alkalmat, hogy személyesen vezesse hadba legióit. Az alsó Dunától északra, a Tisza és a Dnyeszter között a harczias dák-geta törzseket egy kiváló férfiú egyesítette, a ki nagy eszével és hadvezéri tehetségével veszedelmes szomszédja lett a birodalomnak. Forrásaink Decebalusnak nevezik, bár lehetséges, hogy e név a királyi méltóságot jelenti. A görög-római civilisatió már nagy hatással vol népére, a melyből szökevény rómaiak segítségével vitéz hadsereget szervezett; ezért a Dunától délre lakó törzsrokonai szerettek volna hozzá csatlakozni. Különben is Domitianus trónraléptekor az alsó-dunai határ nem volt kellően megerősítve. Dalmatiából és a Dráva völgyéből a legiókat még Vespasianus áthelyezte, úgy hogy két pannoniai legiónak Vindobona és Carnuntum lett állomáshelye; a moesiai határőrvidéket pedig csak négy legio védte. Decebalus már 83-ban megtámadta Moesiát, s 85-ben vagy 86-ban megsemmisítette Oppius Sabinusnak, Alsó-Moesia helytartójának haderejét. Domitianus, ki 83-tól kezdve személyesen vezetett hadat a chattusok ellen és a Rajna vidékén a birodalom határait kiterjeszteni iparkodott, sietve nagy sereget küldött Cornelius Fuscus vezérlete alatt a dák király ellen; csakhogy Fuscus, a ki meggondolatlanul hatolt be katonáival a dákok földjére, egy döntő ütközetben vereséget szenvedett, s maga is ott lelte halálát. Domitianus a háború folytatását az erélyes Tettius Julianusra bízta, ki a dákokat többször megverte, különösen a Bánságban fekvő Tapae mellett, s egészen a dákok fővárosáig, Sarmizegethusáig28 hatolt. De időközben Domitianus viszályba keveredett a markomannokkal, a kiket Tiberius a Közép-Duna mentén telepített le Maroboduus bukása után, szintúgy a velök szomszédos sarmata jazygokkal, a miért a dákoknak fogták pártjukat. A markomannok és jazygok csapatai a rómaiakat keményen megverték, s Domitianus kénytelen volt 89-ben Decebalussal sietve békét kötni. A császár ugyan győztesként szerepelt a szerződés kötésénél, a dák fejedelmet szövetségesévé fogadta, s kérkedőleg fényes diadalmenettel vonult be Rómába; de anyagi hasznot a szerződés inkább a dákoknak juttatott. A császár kötelezte magát, hogy nagyobb összeg kifizetésén kívül évenként ajándékot juttatt a dák királynak, a mit a rómaiak méltán kényszeradónak tekintettek; azonkívül művészeket és iparosokat küldtek Dáciába, a kik Decebalust culturális és hadi műveiben támogatták. A dák király serényen új háborúra készült, mert tudta, hogy csak addig tart a béke, míg a rómaiaknak igazi császárjuk nem akad.
Róma térképe a császárok korában.
A Capitolium, Palatium és a császárok forumainak térképe.
Domitius legiói más vidéken szerencsésebben harczoltak. Fuscust «fölfalták a dák saskeselyűk», de Gnaeus Julius Agricola győztesen haladt előre Britannia északi vidékén. Suetonius Paullinus munkája után az új provincia pár évig nyugodtan élvezte a békét; de 77-ben az ordovixek és Mona szigetének lakói lázongani kezdtek, mire Agricola vette át a provincia kormányzását. Mona szigetét ujra elfoglalta, engedelmességre szorította északi Walesben az ordovixek törzsét, s a római uralom határvonalát a Tyne folyóig és a Solway-öbölig terjesztette ki. Itt szembeszálltak vele Caledonia (Skóczia) vad törzsei, melyek szegénységük miatt nyughatatlanul törekedtek dél felé. Hét éven át minden évben ellenük vonultak a legiók; végre a hetedik évben (83-ban) Agricola a Graupius (Grampian) hegy mellett döntő ütközetet nyert. A római hajóhad egész Skócziát körülhajózta, s ekkor tudták meg, hogy Britannia szigetország. Caledonia végleges meghódítására nem került sor, Ivernia (Irland) birtokba vétele is elmaradt; a császár féltékeny lett Agricola sikereire és visszahívta (84-ben). A bölcs katona nem vette zokon, hogy csak éjjel volt szabad Rómába bevonulnia. Nem viselt többé hivatalt s császárjával békés viszonyban élt ezentúl is. Így érte a halál 56 éves korában (93-ban); mindazáltal barátai és veje, a történetiró Tacitus, a császár kegyetlenségét adják kimulása okául.
Akármily kevés volt is a germán és dák háború tropaeuma, a nép az eddigieknél fényesebb látványosságokat követelt. A császár alattvalóit volt kénytelen fosztogatni; minden provinciától és várostól «arany koronák» neve alatt bő ajándékokat követelt, hogy katonáinak jutalmakat és a népnek mulatságokat nyujtson. Diadalivet emeltetett a maga tiszteletére, mely bátyjáéval vetélkedett. Óriási lovasszobra atyja forumán állott Pax temploma előtt. A nemesek részére pazar lakomákat rendezett, melyeken maga is részt vett. De a zsarolás napirenden volt, s bármint hizelegtek is a költők, Domitianus az erőszak és a vérontás útjára lépett. Jelzi e zsarnokságot a nemesek elfordulása, különösen uralkodásának három utolsó évében (94-96). Már a daciai háború folyamán támadt ellene katonai összeesküvés. Felső-Germania helytartója, Lucius Antonius Saturninus, ki a hirhedt triumvirtől és a híres néptribunustól származtatta magát, két legiója élén imperatori czimet vett föl. Katonái annyira bíztak ügyében, hogy összegyűjtött pénzüket is rendelkezésére bocsátották. Antonius Saturninus a szomszéd germán törzseket is bevonta tervébe, s a provinciába vezető utat nyitva hagyta előttük. De midőn a tél folyamán (88-89) Róma ellen indult, a hirtelen beállott olvadás megakadályozta szövetségeseit, hogy a Rajnán átkelhessenek; s Lucius Norbanus az alsó-germaniai legiók élén Antoniust megtámadván, az ütközetben megölte. Maga Domitianus is indulóban volt már a lázadók ellen; több senatort és nemest vitt magával, a kiket nem mert a városban hagyni. Ellenfele haláláról értesülvén, szigorú intézkedéseket tett hasonló lázongás ellen, s eltiltotta a katonáknak, hogy nagyobb pénzösszeget tartsanak táborukban. Ezentúl minden kiváló emberre gyanakvó szemmel nézett; ők pedig úgy bosszulták meg magukat rajta, hogy legalább magánkörben mindenféle gyilkossággal és kegyetlenséggel vádolták.
Katonai okmány, majdnem eredeti nagyságban.
(München, királyi antiquarium)
A római Capitolium.
(Képzeleti reconstructió: Rohlende rajza.)
De bármily félelem és kapzsiság sarkalta Domitianust, kormányzatában legalább egy elv érvényesült. Uralma a közigazgatási reactio korszaka volt. Domitianus születésénél és neveltetésénél fogva nagyrabecsülte a fegyelmet. Vespasianus megőrizte az egyszerű sabin szokásokat, s Domitianus, bár pazarul élt, elvben ragaszkodott családja hagyományaihoz. Bűnei nem tartották vissza, hogy ne tegyen kísérletet az erkölcsök javítására; s bár vallásos elvei babonával telvék, komolyan vete föladatát. Mint pontifex maximus erélyesen intézkedett a bűnös Vesta-szüzek ellen. Első ízben csak öngyilkosságra kényszerített két hajadont, s nem temettette el őket a régi szokás szerint elevenen; de midőn a nép tapssal jutalmazta szigorúságát, egy Cornelia nevű papnőt elevenen sirjába kísértetett, hol kenyér és viz mellett éhhalál sujtotta bűnét. Törvényt hozott a házasságtörők ellen; edictumai korlátozni kívánták a gazdagok fényüzését. Üldözte az énekesek és tánczosok kicsapongásait, bár e tekintetben is következetlenségbe esett; mert ha nem volt is annyi kedvencz művésze, mint némely elődjének, de járatos volt házába egy Paris nevű szinész, a kinek életmódja igazolta a társai ellen emelt vádat. A hagyomány szerint a császárnét, Domitillát is elcsábította, a miért halállal lakolt. A szinészek száműzetését követte az astrologusoké és a philosophusoké; a tyanai Apollonios, korának egyik legkiválóbb tanítója, s társai kénytelenek voltak távozni Itáliából. Valószínüleg a keresztyének is szenvedtek Domitianus alatt. Az új testamentom tanai folyton terjedtek Rómában, s az egy istent imádók visszavonultak pogány társaságoktól. Ha elhanyagolták házi oltáraikon a szokásos áldozatokat, atheisták gyanánt kerültek vád alá; ha nem jelentek meg állami ünnepeken, melyek szertartásokkal voltak egybefűzve, beteg lelkükért megvetették őket. Domitianus fölháborodott, midőn rokona, Flavius Clemens is visszavonult a közélettől vallásos töprengései miatt. Halálra itélte, hogy a zsidókhoz szegődött, de a keresztyének magukhoz számították és a mártirok sorába iktatták.
A nerói kor kicsapongásai után a korszellem tényleg kedvezett a társadalmi reactiónak. Azonban Domitianus intézkedéseinek csak annyiban volt hatásuk, a mennyiben erőszakosan vitte keresztül őket. Minden társadalmi osztály éber fölügyelete alatt állott, de leginkább a nemesek üldözésében lelte gyönyörüségét. Örökös halálfélelem környezte. Testőrei mindenüvé követték; fölélesztette a delatorok utálatos intézményét. Katonáit jutalmakkal árasztotta el; a népet amphitheatralis játékokkal folytonosan szórakoztatta; Nero példájára négyévenként zenei és költői versenyeken rendezett a Capitoliumon, bár alig volt hatásuk az irodalom fejlődésére. Azonban onnan érte a csapás, a honnan legkevésbbé várta. Egy gyermek megtalálta a császár lakosztályában a viasztáblát, a melyen elrendelte feleségének és néhány szabadosának megölését. Ezek tehát összeesküdtek, s Stephanos nevű szabadosa egy kihallgatáson leszúrta (96 szeptember 18). Róma nemeseinek véreért egy szolga állt bosszút.
Nerva császár ókori szoborfeje.
(Róma, Capitolium.)
Domitianusnak nem volt gyermeke, s a Flaviusok ép úgy kihaltak, mint a Julius-Claudius család. A nemeseket nem érte váratlanul a császár meggyilkolása. A senatus rögtön intézkedett, hogy az imperatori állás betöltésének jogát magának szerezze meg. Domitianus az utolsó azon tizenkét Caesar közül, a kiknek életrajzát Suetonius ránk hagyta; de a későbbi fejedelmek is fölveszik a Caesar Augustus nevet, mely a császári méltósággal együttjáró örökség volt. Ezuttal Marcus Cocceius Nerva, egy idősb és kiváló senator jutott az uralkodói székbe, a kinek trónralépte ismét nevezetes fordulópont a rómaiak történetében. Az új császár nem a katonaságnak köszönhette trónját s nem olyan családból származott, mely hadi dicsőségével vivta ki uralmát. Vele kezdődik azon császárok kis sorozata, a kiknek uralma a senatusra is dicsőséget hozott. A római birodalom legboldogabb korszaka bizonyára azon öt uralkodó idejére esik, a kiket e nemzeti testület ültetett trónra. A Cocceiusok régi családhoz tartoztak, de az az ág, a melyből Nerva származott, Kréta szigetén élt. Nagy szerencse volt, hogy a világbirodalom urait nem az elpuhult főváros szolgáltatta; ez időtől kezdve majdnem mindig vidéki emberek a császárok, legtöbbször római eredetűek, de olykor idegenek is. Mindazáltal a senatus választása hibás volt annyiban, hogy legidősebb tagját tette meg uralkodónak s így útat nyitott a fondorlatoknak. Nerva nem volt határozott jellem, de bátor és okos fejedelemként viselkedett. Választóinak óhajára elátkozta Domitianus emlékét és üldözőbe vette a delatorokat. A praetorianusok viszont a gyilkosok megbüntetését követelték; mert ha a nemesek meg voltak elégedve, akkor rendszerint a praetorianusok zúgolódtak. Nerva ellenállt követeléseiknek és merészen odatartotta nyakát kardjaiknak. A császárgyilkos és egynéhány társa később mégis megbűnhődött; s a császár csak úgy fékezte meg a praetorianusokat, hogy a legiók vezérei közül a legkiválóbbat, Marcus Ulpius Traianust fiává fogadta és társává tette az uralomban. A szerencsés ember akkor Felső-Germaniát igazgatta, s mind neve, mind jelleme ismeretes volt mindenütt. Midőn Nerva a Capitoliumon ünnepélyesen kihirdette az adoptiót, a senatus nem tett kifogást ellene, bár ezúttal az örökbefogadás a trónöröklés jogát is érintette. Innen kezdve a császár rendszerint így gondoskodik utódjáról, s a senatus beéri azzal, hogy küldöttsége által saját választottjaként üdvözli az új fejedelmet. Az okos választás az öreg Nervát megerősítette trónján, a város zavargó őrsége reszketett a legiók vezére előtt és visszavonult táborába. Nerva nyugodt és tisztes uralma rövid ideig tartott. Nevezetesek jótékony alapítványai, az úgynevezett alimentatiók, a melyekből az országnak sok gyermekkel megáldott családjait támogatta, s így a hivatalok számára hasznavehető és szorgalmas embereket neveltetett. A későbbi császárok, különösen Traianus, sőt gazdag magánosok is szaporították ez alapítványi összeget. Nerva uralma alatt csak a germaniai határoknál fordultak elő zavargások, de a pannoniai legiók visszaszorították a markomannokat. Diadaluk a császár nevéhez a Germanicus jelzőt csatolta. Nerva 98 januárius 27-én halt meg.
Nerva aranypénze.
(Körirat: INP. NERVA CAES. AVG. P. M. TR. P. COS. III. P. P.)
Traianus eddig majdnem kizárólag katonai hivatalokat töltött be. Családja római eredetű volt, de már a Scipiók idejében telepedett le a hispaniai Italicában, s ő is itt született 53 szeptember 18-án. A római nemesek azt hitték, hogy mint provinciabeli származású katona egyéni hajlamait követve, a távoli legiók élére áll s a római kormányzat teendőit rájuk fogja bízni. Traianus legszebb éveiben jutott a trónra, s nem aratott még oly babérokat, mint Vespasianus és Titus, mielőtt uralomra jutottak; ereje és ügyessége tudatában önkénytelen fölébredt benne a régi római ösztön a triumphusok és a birodalom határainak kiterjesztése iránt. A győzelmes imperator alatt feltámadt a hódítás szelleme, s a rómaiak kicsinyléssel tekintettek vissza Augustus és Tiberius békés politikájára. Gőgösen utasították vissza az elvet, hogy a birodalom határait nem kell többé tágítani. A harczias császárt fölbátorították, hogy biztosítsa a birodalom északi határait Dacia meghódításával, a keleti határon pedig döntse meg a parthusok hatalmát.
Első uralkodási ténye, midőn mint felső-germaniai legatus a kormányt kezébe vette, a senatus biztosítása volt, hogy az ő uralma alatt egy tagja sem szenved halálbüntetést. Azután erélyesen látott a rajnai határok megerősítéséhez. Több coloniát és katonai állomást alapított; Mainznál állandó hidat veretett; a birodalom határait Höchstig és Badenig kiterjesztve, belevonta az «agri decumates» nevű adózó területet a Rajna és a Duna között, s a római limes vonalát erős falakkal jelölte meg. Azután Rómába vonult, a hol személyes tulajdonságai még népszerűbbekké tették, mint vitézségének híre. Oly nagy tekintélye volt a katonák között, hogy a szokásos ajándékot felényire merte leszállítani. A praetorianus táborban egy zokszó sem nyilatkozott, s midőn a praefectusnak átnyujtotta hivatalának jelképét, a kardot, merészen mondhatta: «Használd érdekemben, ha megérdemlem; ha nem: akkor ellenem.» Az ifjabb Plinius Secundus panegyrikusa érdekes emléke Traianus népszerűségének. Ha talán túlzott dicséretekkel halmozza is el, az összes egykorú történetirók Plinius felfogását igazolják, hogy egy császárt sem szerettek annyira Rómában, mint őt.
A dunai híd.
(Domborműrészlet Traianus római diadaloszlopáról.)
Traianus népszerűségét a senatus egy határozata is bizonyítja, mikor egyéb császári czímein kívül az «Optimus» jelzővel tisztelte meg, azzal a névvel, melyet előtte és utána egy császár sem kapott. Később a senatus azzal üdvözölte az új uralkodót, hogy legyen szerencsésebb, mint Augustus, és jobb, mint Traianus (felicior Augusto, melior Traiano). E polgári diadalok közepette az új császár katonai győzelmekre vágyott, s több ok sarkalta háborúra. A határokon állomásozó legiók hűségét csak úgy biztosíthatta, hogy táplálékot adott harczi ösztönüknek. Háború viseléséhez ugyan sok pénzre volt szükség, de nem terhelte új adókkal alattvalóit. Számított arra, hogy a hadiköltségeket maga a háború fogja fedezni, sőt az államkincstárt is gazdagítani fogják a meghódítandó vidékek.
A Secundinusok emlékoszlopa Trier mellett.
A daciai háborúra a Kr. u. 100. év folyamán minden előkészület meg volt téve. Már 98-tól kezdve építették a Tiberius alatt megkezdett katonai útat az alsó Duna jobb partján. Traianus ugyanis Moesiából akarta megtámadni a dák birodalmat, s hódító szándékát azzal adta tudtul, hogy a Decebalusnak fizetett adót beszüntette. 101 márczius 25-én elhagyta Rómát és illyricumi provinciáiba sietett. Sisciánál összevont seregét először Singidunumba (Belgrád) vezette, hol a 60.000 katonából álló haderőn szemlét tartott. Viminacium (a szerbiai Kosztolácz) mellett hajóhídon átkelt a Dunán, s véres küzdelmeket víva hatolt északra; egyúttal biztosította a következő évi hadjáratra a Dunával való kapcsolatot. A kemény tél eltelte után 102-ben még nagyobb hadsereggel rontott be Daciába, s a dákokat több csatában megverte. Midőn végre Sarmizegethusát elfoglalta és Decebalus húga a rómaiak kezére került, Dacia ura is kénytelen volt megalázkodva szégyenletes békét kötni. A rómaiak által eddig elfoglalt területet elvesztette; kötelessége volt továbbá hadi eszközeit kiszolgáltatni, várait lebontani, foglyait és a nála tartózkodó rómaiakat szabadon bocsátani, s többé nem vehetett szolgálatába római katonákat. Midőn Traianus nagy diadalmenetben bevonult Rómába, maga is alig hitte, hogy a büszke Decebalus bele fog törődni Dacia megaláztatásába. Csakhamar értesült, hogy a király nem is akarja a kemény békeföltételeket teljesíteni, sőt a parthusokkal keres szövetséget. Traianus ekkor elhatározta, hogy Daciát római provinciává teszi. Moesiát állandó híddal összekötötte a Dunának balparti vidékével. E hidat a damaskosi Apollodoros 18 hónap alatt készítette el azon a helyen, hol ma a jobb parton Kladova, a bal parton Turnu Severinu (Szörény tornya) fekszik. A híd húsz hatalmas kőpillérre támaszkodott, melyek romjai alacsony vízállásnál ma is láthatók. Traianus a második daciai háborúra 104 őszén indúlt el Rómából, s vele ment unokaöcscse, Hadrianus is. A telet Moesiában töltvén, 105-ben betört az ellenség területére, de a véres háború sokáig húzódott. Végre a császár hadvezéri tehetsége és a begyakorlott legiók győzelmet arattak. Decebalus kardjába dőlt, hogy fogságba ne kerüljön; a dák nemesek magukra gyújtották házaikat, és sok nép hagyta oda hazáját, mert nem akart Róma alattvalója lenni. Dacia 107-ben valószinűleg teljesen meg volt hódítva, s Róma hatásköre északon a felső Tiszáig, északkeleten a Kárpátokig és keleten a Dnyeszterig terjedt.
Traianus ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)
Traianus diadaloszlopa és a Traianus-forum romjai.
Róma talán még nem látott oly fényes triumphust, mint most, a mikor nem átallották a tropaeumok között Decebalus fejét is mutogatni, s a császár 123 napig tartó látványosságokkal mulattatta a népet. A háború diadalmas csatáit sokan írták le, maga Traianus is szerkesztett róluk Caesar példájára commentariusokat, s költők is megénekelték. De az egykorú emlékekből csak a császár nagy diadaloszlopa maradt fönn; ennek domború művei adják elő a háború történetét. A római építészet és szobrászat ezen újabb virágzó korában Apollodoros egy új forumot épített (107-113), mely fényre és nagyságra az összes császári forumokat fölülmúlta. Hogy a halmok között helyet teremtsen, lehordatta a Quirinalist és Capitolinust összekötő dombnyerget, miáltal útat nyitott a campus Martiustól a belvárosba. Az új forum északnyugati részén emelkedett a ma is fönnálló columna Traiana, melyet 113-ban a senatus és a nép a császárnak fölajánlott. Az oszlop harmincz méter magassága a lehordott dombnyereg magasságát jelöli. Mögötte volt később az istenített Traianus temploma; előtte a diadalív, mely a nagy tér bejáratául szolgált, a két könyvtárépület és a basilica elpusztúltak; ez utóbbinak oszlopromjai sejtetik csak a császári forum fényét. Traianus oszlopa öt méter magas és három oldalról domború művekkel diszített talapzaton áll; a törzset huszonhárom márványtömbből rakták össze, s eredetileg Traianus érczszobra álott rajta. 1587 óta Péter apostol alakja van helyén. Az oszloptörzset domború művei 200 méter hosszúságban huszonkét csigavonallal ölelik át, s plastikusan beszélik el a daciai háború legfőbb jeleneteit. A daciai háborúval egyidejűleg Aulus Cornelius Palma Arabiát, a Bostra és Petra között elterülő vidéket is meghódította és provinciává tette.
Traianus Dacia meghódítása után is főleg a dunai tartományok szervezésével foglalkozott. Pannoniát a közép Dunáig terjesztette ki, s 107-ben már két Pannoniáról szólnak forrásaink. A felső a nyugati részt, az alsó a keletit jelöli, melynek végvára Acumincum (Szlankamen) volt a Tisza torkolata közelében. Csak Hadrianus idejében lett Aquincum (Ó-Buda) és Brigetio (Ó-Szőny) katonai állomás. Főleg a két Moesia élvezte a daciai foglalás áldásait, a mennyiben megszünt folyton véráztatott határprovinciai jellege. A rajnai határok katonaságát Traianus és Hadrianus folytonosan apasztották, s a csapatokat a Duna mellett helyezték el. Carnuntumtól a Dobrudsáig tíz legió táborozott. Traianus továbbá a daciai provincia központját, a mai Erdélyt erős katonasággal látva el, arra törekedett, hogy a vidék lakossága mielőbb latinul beszéljen. Ő is Sarmizegethusát választotta ki a provincia központjává, s az általa alapított coloniának Ulpia Traiana volt a neve. Egész Erdélyt nagy hegyi várrá alakította át, a mennyiben a strategiailag fontos pontokat katonai erődök hálózatával vette körül, melyek a nagy katonai országútakat kiágazásaikkal együtt Moesiától az ország északi részéig védelmezték. Ilyen út vezetett Sarmizegethusától Apulumba (Károly-Fehérvár), a hol először ütött tanyát egy római legio. Csakhamar megalakult Napoca (Kolozsvár) és Potaissa (Torda), hová később Septimius Severus helyezett el egy moesiai legiót. Az ország romanizálása végett a birodalom legkülönbözőbb részeiből vezettek gyarmatosokat Daciába; így a veteranusokon kívül nagy néptömeg vándorolt át Syria különböző részeiből, Galatia, Asia, Bithynia, Karia földjéről; magából Itáliából Apulia és Lucania adott legtöbb lakost; Galliából, Raetiából, Noricumból is jöttek át; de a leghasznosabb telepesek a dalmatiai pirusták voltak. E tapasztalt hegyvidéki nép kiaknázta az erdélyi hegyek arany-, ezüst- és vasbányáit. Erdély, főleg a Maros völgye és a bányavidék, szintúgy a Maros-, Duna-, Tiszaköz és Kis-Oláhország csakhamar fölvirágoztak a római civilisatio hatása alatt.
Aquincum tájéka.
Dombormű-részlet Traianus római diadaloszlopáról: a dákok fővárosának ostroma.
Dombormű-részlet Traianus római diadaloszlopáról: egy város pusztitása.
Az aquincumi amphitheatrum romjai.
A daciai háborút követő hét békés esztendőben Traianus nagyobbrészt Rómában tartózkodott, s az új forumon kívül a főváros egyéb részeiben is látható volt alkotó kezének nyoma. Kár, hogy Martialis, Juvenalis és Tacitus, kik sok adatot közölnek a régi Róma helyrajzára vonatkozólag, ebben az időben már nem működtek irodalmilag. A császár a költségeket zsákmányából fedezte, s nem terhelte a népet új adókkal, sem nem szennyezte be nevét vagyonelkobzással. Legnagyobbrészt középületeket emelt; ő maga megelégedett a császárok régi palotájával. De nemcsak Rómában, hanem sok itáliai városban és a provinciákban is fönnállnak emlékei. Ma is látható diadalíve Anconában, hol az adriai hajóhad számára gyönyörű kikötőt alapított; a civita-vecchiai kikötőt is az a kőpart védi, melyet Centumcellae számára épített. Másik fönnálló alkotása Alcantara mellett a Taguson (Tajo) vert híd; Alsó-Egyiptomban hajózhatóvá tette a ptolemaiosi csatornát, mely a Nilus fölösleges vizét a Vörös-tengerbe vezette. Még későbbi korszakokban is úgy magasztalták Traianust, mint a ki átépítette a világot; Constantinus pedig elmésen összehasonlította a falakon viruló sárga violla- (fajtlinka) virággal, mert neve mindenütt föltünik épületeinek falain. Traianus levelezése az ifjabb Pliniussal érdekesen megvilágítja közigazgatási elveit. Plinius ugyanis 111 szemptemberétől 113 januárius végéig volt Bithynia és Pontus közigazgatásával megbízva, a mely két provinciában a senatori helytartók sűrű változásai és a következetlen kormányzás zavaros állapotot idéztek elő. A császár leveleiből kisugárzik a fejedelmi jóakarat, a lelkiismeretesség, a gondosság és a közigazgatási tehetség. Főleg a provinciális városok feldúlt pénzügyi viszonyait és az építkezéseket vette gondjába.
A béke munkás évei után a császár hadaival 114 vége felé keletre vonult, hogy véget vessen a parthusok fondorlatainak, kik a keleti provinciákban elszéledt zsidók elégületlenségét szítva, zavart igyekeztek előidézni a birodalomban. Első czélja az volt, hogy Armeniát végleg a birodalomhoz csatolja, mert Chosroës parthus király a testvérét önhatalmúlag ültette e vazallus ország trónjára. A császár közeledtére Chosroës megijedt és engesztelő követséget küldött eléje. Traianus visszautasította az ajándékokat s folytatta útját Antiochiába. Chosroëssel szemben ellenkirályt állított, s míg a parthusok erejét a belviszály tartotta lekötve, addig Traianus a kaukazusi népektől is támogatva benyomult Armeniába, s a bitorló Parthomasiris kénytelen volt a császár előtt megalázkodni. De így sem maradt Armenia ura; visszatérő útjában egy római csapat tőrbe ejtette és megölte. Traianus erre Armeniát még 115-ben római provinciává alakította s Mesopotamiát is elárasztván hadaival, téli szállásra Antiochiába vonult vissza. Itt érte deczember 13-án az a rettenetes földrengés, mely Antiochia lakossága közül oly sok áldozatot szedett. Maga Traianus is alig menekülhetett meg az omladozó falak közül. A 116. év tavaszán Parthia ellen vonult, még pedig ugyanazon az úton, mely Crassusra oly végzetesnek bizonyult. De Traianus nagyobb hadvezér volt, mint a szerencsétlen triumvir, s ellenfelei sem voltak oly erősek, mint régebben. Mert bármily büszke hangon beszéltek is még a parthus királyok, hatalmuk hanyatlóban volt. Traianus szította belviszályukat s így sikerült átkelnie a Tigrisen. Adiabene vidékén erősen megvetvén a lábát, még ebben az évben elfoglalta a Zagrus és Choatras hegylánczáig terjedő földet. Assyriát ekkor provinciává tette s méltán megérdemelte a Parthicus jelzőt.
Domborművek Traianus római diadaloszlopáról.
Dombormű-részlet Traianus diadalkapujáról.
Traianus a telet Edessában vagy Nisibisben töltötte, tavaszszal aztán Ktesiphon városáig nyomult. A meglepett parthus király Media belsejébe vonult vissza, s fővárosát a rómaiak kardvágás nélkül hódították meg. Traianus ezután legatusaira bízta Seleukia és Babylonia vidékeinek meghódítását, maga pedig a Perzsa-öbölig hatolt, sőt a tengeren is jártatta hadait. «Ha még ifjú volnék», nyilatkozott a hagyomány szerint a császár, «nem nyugodnám, míg el nem érném a makedon hódítás határait». Siettette visszavonulását a Seleukiában és Mesopotamiában kitört lázadás is; s bár a forrongó tömeg meglakolt, Traianusnak be kellett látni, hogy a római határokat még tovább terjeszteni veszedelmes vállalkozás vona. Ktesiphonba visszatérve, a parthusok trónjára Chosroës helyett hívebb embert ültetett; a birodalom határait Mesopotamia, Assyria és Arabia egy részének meghódításával a Perzsa-öbölig kitolta ugyan, de az csak nehézkes toldaléka lőn az amúgy is túlnagy birodalomnak. Ázsia és Afrika azon részeiben, hol a zsidók nagyobb tömegben laktak, mindenütt fölizgatták a lakosságot; maga Traianus is elkomorult rövidéletűnek igérkező sikerein. Hatra városának ostroma alatt megsebesült, s midőn haza felé sietve a kilikiai Selinus városába ért, vízkórba esett, s felesége, Plotina karjai között 117 aug. 8-án kilehelte lelkét. Tizenkilencz és fél évig állott a birodalom élén s hatvanöt évet töltött el ernyedetlen munkában. Bizonyára nem részesült oly gondos nevelésben, mint akármely elődje; természettől megnyerő modorát is rontották a durva tábori szokások és az elharapózott paederastia; mindazáltal népe a férfias bátorság és a nemeslelkűség ideáljaként emlegette. Róma és a provinciák, a nemesség és a nép egyaránt őrizte kedves uralkodója emlékét.
Aranypénz Plotina képmásával.
Csak a keleti tájak nem tudtak hódoltságukba belenyugodni. A zsidókat a rómaiakkal vívott küzdelmükben nagyon gyöngítette, hogy fölizgatták uraikat a körükben alakult vallási szekták és politikai pártok ellen. Még a zeloták is fölhagytak nemzeti rajongásukkal, hogy bosszút állhassanak a mérsékelteken. Hasonlókép följelentették a vallásos hagyományok tisztelői a buzgó keresztyéneket, hogy a római uralom ellen fondorkodnak. Jeruzsálem megvívása után a rómaiak vizsgálatot indítottak azok ellen, kik a Megváltó közel eljövetelét hirdették, s mindenkit üldöztek, a ki Dávid ivadékának vallotta magát. Minthogy azonban a keresztyének között nem akadtak lázadás nyomára, megelégedtek azzal, ha ők is «Caesart» ismerik el urukul, mint a többi alattvalók. Az egyházi hagyománynak, hogy a Flaviusok alatt is voltak üldözések, van talán némi alapja; de valószinüleg csak Rómában vagy provinciában lakó rómaiak között tiltotta el a kormány szertartásaikat. Mindenesetre föltünő, hogy bár a caerimoniákat mint nemzeti jellegű szokásokat eltűrték, Rómában ezt a türelmet nem gyakorolták azon hittel szemben, melyet csak a zsidóság rendellenes hajtásának tekintettek. A provinciában a praetornak szabadabb helyzete volt. Edictumaival védte a nyugalmat és az erkölcsöket; száműzött mindent, a mi sértette a békét és az illemet. De olyan szokásokat is megengedhetett, melyek a fővárosban el voltak tiltva. Az ifjabb Plinius a második század elején a keresztyénekről mint általánosan ismertekről beszél. Ha eléje hoztak embereket, kiket az új vallás követésével vádoltak, s ezek nem tagadták keresztyén voltukat, halálos itéletet mondott rájuk. De ép azért fordúlt tanácsért Traianushoz, mert látta, hogy szigorú ítéletei után is szaporodik a számuk. Ő ebben csak politikai veszedelmet látott, s kijelenti, hogy erkölcsi szempontból a keresztyének ellen nem panaszkodhatik. Traianus enyhe eljárást javasolt; nem kivánta, hogy kutasson utánuk, de ha a törvény elé kerülnek, alkalmazza a törvény szigorát ellenük. Állhatatosságuk aggodalmat keltett a hódolathoz szokott uralkodóban, s a Megváltó eljövetelébe vetett rendületlen hitükért azzal gyanúsította őket, hogy a parthusok titkos szövetségesei. A keresztyén egyház hagyománya szerint Ignatiust, Antiochia püspökét, maga Traianus hallgatta ki és küldötte Rómába, hogy az arenán szenvedjen halált, s e martyriumot Antiochia pusztulásával hozták kapcsolatba. A keresztyének az üldözés ellenére folyton szaporodtak Rómában és a keleti provinciákban. Nemzeti reményeikben csalódva a zsidók is nagy tömegben csatlakoztak hozzájuk, mert felfogásuk szerint a keresztyének a zsidóságból kiválva, kikerülték a nagy nemzeti csapást. Rómaiak is szaporították számukat, s csakhamar szervezett egyház alakult a fővárosban, valószinűleg Pál apostol római tartózkodása alatt; s e szervezetet megerősítették a haldokló Ignatius intelmei, a ki figyelmeztette a híveket, hogy engedelmeskedjenek a püspöknek, mert csak akkor mentek a tévedésektől, ha a papság által megőrzött hagyományokhoz ragaszkodnak. Ily társadalmi szervezet szükségkép fölkeltette a kormány féltékenységét; a lakosságot is izgatta, hogy az új vallás hívei erkölcsi felsőbbséget követeltek maguknak, s gyakran megelőzve a kormányt, üldözésekben töltötte ki haragját.
Hadrianus ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)
Ily viszonyok között nagyon kivánatos volt a császár jelenléte a keleti provinciákban. Egy új és szemlátomást veszedelmes társadalom fejlődött ki és terjedt folytonosan a Földközi-tenger keleti partjai körül. Tagjai engedelmeskedtek a kormánynak, de a hivataloktól tartózkodtak, a néptől elkülönültek, s olyan elveket vallottak, melyek a Caesarok méltóságát és Juppiter istenségét tagadták. A zsidók is makacs ellenségei maradtak a római uralomnak. Jeruzsálemből kiüzetve, a galilaei Tiberiasban s más félreeső helyen ápolták nemzeti hagyományaikat, a Róma elleni gyűlöletet és a nemzeti újjáébredés reményét. Kapcsolatot iparkodtak teremteni népük közt nem csak Palaestinában, hanem Alexandriában, Kyrenében, Antiochiában, Seleukiában, hogy egyszerre lázadjanak föl; fölizgatták a parthusokat, Armenia és Arabia lakóit, hogy szövetkezzenek velük a mindig fenyegető nyugati hatalom ellen. E tervet Traianus erélyes föllépése meghiúsította, de gyors és fényes sikerei nem lehettek állandóak. Utódjára az a feladat várt első sorban, hogy döntsön, vajjon e hódításokat föntartsa-e, avagy lemondjon róluk.
A trón örököse Publius Aelius Hadrianus volt. Családja a picenumi Adriából eredt, de már századokkal elébb kivándorolt Hispaniába és Italicában telepedett le. Hadrianus a meghalt császár unokatestvérének volt a fia, s trónutódlási jogát tehetségén és az eddig viselt hivatalokban kifejtett buzgalmán kívül Plotina császárné kegye is támogatta. Traianusnak nem voltak gyermekei; a senatus és a polgárság kész volt elfogadni bárkit, a kit a császár örökösének kijelölt; s bár azt hitték, hogy választása Lusius Quietusra, legkiválóbb vezérére fog esni, sem a katonaság, sem a nép nem elégedetlenkedett, midőn Plotina kihirdette, hogy a császár szeretett rokonát halálos ágyán fiává fogadta.
Traianus hamvait Rómába vitték és oszlopának talapzatában helyezték el. Hadrianus mindaddig a keleti táborban maradt, míg a forrongásokat a különböző vidékeken el nem nyomta. Gyorsan döntött a fölött is, hogy a birodalom keleti határa ismét az Euphrates legyen. Mérsékletre valószinüleg Augustus régi politikája buzdította, s így Róma keleti birtokait illetőleg a régi hagyományhoz tért vissza. Ebbeli intézkedéseire fordította a 117. év hátralevő hónapjait. A következő évben megjelent Rómában, hol a senatus Traianus diadalaiért triumphust szavazott meg neki. Uralmát nagy mérséklettel kezdte meg; rendkívüli tiszteleteket visszautasított; az adóhátralékosoknak elengedte tartozásukat; a szegény itáliaiakat támogató alimentatiókat nagy alapítványokkal szaporította. Nagy műveltsége és sokoldalú tehetsége oly tevékenységgel párosult, hogy majdnem Julius Caesarra emlékeztetett. Több vidéken személyesen állott legiói élén, meglátogatta a birodalom összes provinciáit, s utazásának nyomát nagy középületek és közigazgatási intézkedések jelölték. Üldözte az emberáldozatokat s megtiltotta, hogy a rabszolgákat uraik ok nélkül megölhessék. Nemcsak a keleten kellett zavargásokat elnyomnia; a birodalom békéjét más provinciák is háborgatták. Mauretania lázongani kezdett; Britannia északi határai sokat szenvedtek a caledonok támadásaitól; a sarmata roxolanusok át akartak kelni Dacia és Moesia határfolyóin. Traianus hódításai a Dunán túl a legbarbárabb vidéken terjesztették a római műveltséget; az új tartományt három oldalról is fenyegették a szomszéd törzsek, melyeket Traianus is csak ajándékokkal tarthatott féken. Midőn ez sem használt, Hadrianus legiói élére állott. De alig hagyta el Rómát, midőn hírűl hozták, hogy otthon nagy összeesküvést födöztek föl élete ellen. Az elkeseredett Lusius Quietus szövetkezett három előkelő senatorral, Domitius Nigrinussal, Cornelius Palmával és Publilius Celsussal, s véget akartak vetni Hadrianus uralmának. Azonban a praetorianusok vezérei az összeesküvőket elfogták és a négy előkelő férfiút kivégezték. Hadrianus tehát nem tarthatta meg szavát, hogy uralma alatt nem fog senator vére folyni. Hadmenete a roxolanusok ellen sikeres volt; Daciát többé nem merték Hadrianus életében háborgatni.
Sarmata roxolanusok. Dombormű-részlet Traianus emlékoszlopáról.
(A roxolanusok a dákok szövetségeseiként vannak feltüntetve. Még lovaikat is pánczéllal takarták.)
Hadrianus falainak maradványai Britanniában.
Hadrianus ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)
Zeus Olympios athéni templomának maradványai.
Hadrianus nem maradt sokáig Rómában, hanem birodalmának beutazására indult, s ez első izben 121-től 126-ig tartott. Gallián át fölkereste a germaniai határokat, ő szorgalmazta a római limes befejezését. Innen a britanniai provincia északi határát látogatta meg s a caledoniaiak támadásainak megfékezésére utakat épített, katonai állomásokat szervezett és erős falakat emelt a Solway öböltől a Tyne torkolatáig. E folyón hidat is épített, s mellette alakult a róla elnevezett katonai colonia, Pons Aelius (Newcastle). A provincia székhelye Eburacum (York) lőn, s északra sok vár védte a letelepülőket, a kik a bányák kiaknázásához fogtak. Hadrianus Britanniából Galliába, majd Hispaniába utazott; azután a Földközi-tengert áthajózva, Mauretania lázongó lakosait csillapította le. Még nagyobb utat tett meg innen sietve, hogy a keleti határokon is biztosítsa a nyugalmat. Úgy látszik, Chosroës ingadozó politikát követett, s a keleti provinciáknak meg kellett mutatni, hogy a római császárnak éber szemei vannak. Chosroës kénytelen volt megigérni, hogy nem fogja többé háborgatni birtokaiban. Hazatérve a császár meglátogatta Kis-Ázsiát, de a leghosszabb ideig Görögországban, főleg Athénben tartózkodott. Ez a város volt műveltségének, művészi és archaeologiai hajlamainak megfelelőleg legkedvesebb tartózkodási helye. A 125. évben az archoni méltóságot is elvállalta, a várost ellátta szabadalmakkal és fényes középületekkel; de a közgazdaságilag elernyedt Achaián és a megfogyott lakosságú Peloponnesoson is iparkodott segíteni. Bejárta a görög szigeteket és a szomszéd tartományokat; valószinűleg ekkor fejlesztette nagy várossá Thrakiában a Hebrus (Maricza) mellett a régi Uskudama nevű telepet, melynek azóta Hadrianopolis (Drinápoly, törökül Edirne) a neve. 126-ban visszatért Rómába. De két év múlva fölkereste Carthagót, s 129-ben újra nagyobb keleti útra indúlt. Ekkor ünnepelte meg Athénben hosszasabb tartózkodása alatt annak a hatalmas épületnek a befejezését, melyet még a Peisistratidák kezdtek meg, s melyet most az olymposi Zeus tiszteletére és a philhellén császár apotheosisára szenteltek föl. E monumentális alkotásból, az Olympieionból, csak egynéhány oszlop és oszloptöredék maradt fönn az akropolis délkeleti oldalán. Hadriaus e nagy templomtól az Ilissos folyó felé gyönyörű villanegyedet alkotott, melybe a templom közelében egy díszkapu vezetett. Megalapította a panhellén Zeus tiszteletére a Panhellenia nevű ünnepet, mely alkalommal egy Panhellenion nevű gyönyörű templomban kivánta egybegyüjteni az összes görögség képviselőit. Ez intézkedésének czélja az volt, hogy a régi amphiktyoniák helyében új szervezet ápolja a görög nemzeti és vallásos érzületet, s hogy Athén ismét visszanyerje régi vezérszerepének legalább látszólagos varázsát.
Második nagy utazásában meglátogatta Antiochiát, s Alexandriában 131-ben hosszabb ideig tartózkodott. Ez időtájt több helyütt lázongtak a zsidók; de midőn a császár az elpusztult Jeruzsálem helyére Aelia Capitolina nevű coloniáját alapította, Palaestina kétségbeesett lázadásban tört ki (132-134). Bármennyire megritkult is Vespasianus és Titus pusztításai alatt e tartomány lakossága, az elmult hatvan év alatt a zsidók erőben és számban meggyarapodtak. Mozgalmuk élén utolsó nemzeti hősük, a bátor Bar-Kochba (= a csillag fia) állott, ki a régi vezérek nyomán istentől ihletett szabadítónak hirdette magát. Oldalára a zsidók legnagyobb tudósa, az agg Akiba kötötte a kardot, s az utolsó próféta áldásával indult a római legiók ellen. A zsidók nagyon föl voltak bőszülve Hadrianus ellen s proselytának tekintették, a mennyiben a császárt archaeologiai érzéke minden vallás és régiség megismerésére sarkalta, s érdeklődéséből azt következtették, hogy az ő hitüket tartja igaznak. Midőn forrongásuk elnyomására kiadott rendeleteit végre akarták hajtani, gyujtó beszédeket tartottak ellene; de midőn a lázadás elfojtását legügyesebb vezéreire bízta, Bar-Kochba nem fejthetett ki sikeres ellenállást. Mind a két fél nagy kegyetlenségeket követett el, de a zsidók gyöngébbnek bizonyúltak. Bármily halálmegvetéssel küzdött is vezérük, Bether ostrománál nagy vereséget szenvedett és maga is elesett. Ugyanekkor Akiba is fogságba került s megölték. Palaestina lakossága ismét megritkult, s a szerencsétlen nép végképen szétszéledt. A császár Aelia Capitolinát ismét fölépítette; a szent templom romjai között oltár emelkedett Juppiter tiszteletére, s a hagyomány szerint Venus tisztelete alakult meg azon a helyen, hol Jézus kereszthalált szenvedett. Hadrianus nem akarta sérteni a keresztyéneket, kiket hű alattvalóknak tartott, s a kiket mind politikai érzületüknél, mind hitelveiknél fogva a zsidóktól megkülönböztetett. Gátat is vetett az üldözéseknek. Athéni hosszas tartózkodása alatt a keresztyén tanítók azon élénk érdeklődésre támaszkodva, melylyel a gondolkodás szembenálló irányait megismerni iparkodott, hozzá mint az igazság kutatójához intézték szózatukat. Meg kell ugyanis jegyeznünk, hogy hitelveik, melyeket a be nem avatottak még Rómában is a görög philosophia hajtásainak tekintettek, Athénben egyenesen az iskolák hatása alatt keletkezett vallás szinében tüntek föl.
Az olymposi Zeus athéni templomának két oszlopa és romjai
(Háttérben az akropolis.)
Hadrianus ezüst-pénze.
(A középen Germania szobra.)
Bronz-pénz Antinous képével.
(Körirat: HRWOS ANTINOOS.)
Míg Hadrianus Athénben a legmagasabb problemákkal foglalkozott, addig hosszas alexandriai tartózkodása alatt inkább a régiségek és babonák iránt érdeklődött. A múzeum tudós testületének vitái kicsinyesebbek voltak, mint a minőket az athéni philosophiai iskolákban hallott; de a rómaiakat mindig vonzotta Egyiptom sajátszerű civilisatiója, régi történetének titokzatossága, s nagyon bántotta őket a császári rendelet, mely minden előkelő rómainak megtiltotta, hogy a tartományban engedelem nélkül letelepedhessék, vagy csak meg is látogathassa a vidéket. A tartományt, mint Róma éléstárát, a császárok saját külön birtokuk gyanánt kezelték, s egy római lovagra bízták közigazgatását. Visszatartották a rómaiakat a vidéktől már azért is, mert a lakosság mindig hajlott a zavargásokra. Alexandriában a görögök, zsidók és a benszülött koptok állandóan czivakodásban éltek, s ez utóbbiak nagyon érzékenyek voltak vallásuk és szertartásaik dolgában. Az ide látogató rómaiak nem igen tisztelték azon mysteriumokat, melyekben teheneket, macskákat és krokodilusokat imádtak; viszont az alexandriaiak lenézték az ifjabb népet és fölületes műveltségét, s nagyon könnyen sértegették vagy gúnyolták tagjait. Nem hizelgett nekik a kegy, a melylyel tudósaikat Hadrianus elhalmozta, sem az érdeklődés, melylyel csodáikat szemlélte, midőn meglátogatta a pyramisokat és a Memnon-szobor fejére véste a nevét. Kinevették fájdalmáért, melyet kedvenczének, az ifjú Antinousnak halál miatt mutatott, midőn ez akár véletlenűl esett a Nilusba, akár önként áldozta föl életét, hogy a császár megszabadúljon kínzó betegségétől. Hasonló tiszteletlenséggel bántak vele Antiochia polgárai is. A léha nép gúnyt űzött belőle; azzal gyanúsította, hogy Plotinával bűnös viszonyban élt s ennek köszönhette trónját. A császár azért csak rövid ideig tartózkodott itt, s talán bosszankodása miatt nem ajándékozta meg a várost épületekkel, a minőket mindenütt emelt, a hol útjában megállapodott. Antiochiából ismét Athénbe ment s huzamosabb ideig élvezte tudományos és művészeti társaságát. Valószinűleg 134-ben tért vissza Rómába s többé nem is hagyta el Itáliát. A birodalom székhelyét számos emlékszerű alkotással gyarapította; némelyikük ma is fönnáll és magasröptű szelleméről tanúskodik. Róma és Venus temploma Titus diadalíve mellett ma már csak romjaiban látható; ép állapotában a fővárosnak valószinűleg legnagyobb temploma volt. A «moles», vagyis Hadrianus mausoleuma, melyet testi maradványainak megőrzésére emelt a Tiberis jobb partján, s a mely sokkal nagyobb volt a Julius-család mausoleumánál az átellenes parton, ma is egyik legfönségesebb emléke a birodalom nagyságának; habár nehéz képzeletünkben helyreállítani a mai Angyalvár régi alakját, mely oszlopos rétegekben vékonyult fölfelé, s legtetején istenített építőjének érczszobra állott. Egyik legnagyobb alkotása volt Tibur mellett épített nyaralója, egy rengeteg épületcsoport, melyben mindent utánzott, a mi érdekeset archaeologus szenvedélye utazásai közben megkedvelt. Hadrianus mint régi épületek restauratora is nagy érdemeket szerzett; helyreállította Augustus templomát, Agrippa fürdőit, a Pantheont és egyéb régi épületeket. Szerette egyetemes műveltségét fitogtatni, s különösen építészeti ismereteire volt hiú. Épületterveit veszedelmes volt birálni, s a hagyomány szerint korának legnagyobb mestere, Apollodoros, csak azért szenvedett halált, mert udvariatlan megjegyzéseket koczkáztatott alkotásaira. A rhetor Favorinus levonta a császári szeszély következményeit; egy grammatikus vitában Hadrianus érveivel szemben elhallgatott, s midőn okát tudakolták, azt felelte: «Bajos harmincz legió urával vitatkozni.» k: Venus és Róma templomának keresztmetszete. (Képzeleti helyreállítás.) Nem ismerjük annyira e korszak belügyeit, hogy kellőleg megokolhatnók, miért fogadta fiául és vette maga mellé uralkodótársul 136 augusztus havában Lucius Ceionius Commodus Verust. Katonái hívek maradtak hozzá, s nem kellett félnie, hogy trónkövetelő lép majd föl ellene. A senatus tagjai is szerették, a nép sem volt vele elégületlen. Ha a kormányzás terhe miatt volt szüksége munkatársra, akkor Verusban nagyon csalódott, mert léha természete nem volt munkára hajlandó. Inkább személyes kegyeltje lehetett; de midőn a kormányon tehetetlennek bizonyúlt, Hadrianus nem titkolta el elégületlenségét. Szerencsére Verus csak két évig élt. Halála után Hadrianus rögtön uralkodó társat nevezett ki; a senatus vezérembereit összehíván, értésükre adta, hogy ezúttal egy idősebb és elismert tehetségű férfiúra, Titus Aurelius Antoninusra esett választása, mit azok szivből helyeseltek. Minthogy azonban Antoninusnak nem voltak fiúgyermekei, Hadrianus megkívánta tőle, hogy fogadja örökbe nőtestvérének fiát, Marcus Annius Verust, valamint elhalt uralkodótársának fiát, Lucius Verust (138 februárius). Az előbbi már nagy reményekre jogosító ifjúvá serdűlt, a másik még csak gyermek volt.
Venus és Róma templomának keresztmetszete.
(Képzeleti helyreállítás.)
Két katonai síremlék.29
Ez intézkedése után Hadrianus csak pár hónaig vonszolta betegségtől sanyargatott életét. Ennek tulajdonítható, hogy uralma vége felé ingerlékenysége kegyetlen tettekre ragadta, melyek miatt ártatlan emberek is szenvedtek halált. Minthogy az orvosok nem segíthettek baján, bűvös szerekhez folyamodott s gyakran gondolt öngyilkosságra is. Végre 138 július 10-én Baiaeban meghalt.