XXIX. FEJEZET.
A «négy-császárév». Róma ujabb hódításai. A zsidó háború.

Servius Sulpicius Galbát, ki a galliai csapatokkal igyekezett egyesülni, a hispaniai legiók már április 13-án kikiáltották imperatorrá, midőn Nero elitéltetésének és halálának a híre is megérkezett. Az új császár Narbóban fogadta a senatus küldötteit, a kik a polgárság nevében üdvözölték fejedelmük gyanánt. Róma főtisztviselői némi szabadsággal biztatták a népet, de maguk sem hitték, hogy visszavívják a köztársaságot; sőt inkább kénytelenek voltak legerélyesebb vezérükre bízni a kormányt; mert Nymphidius, a ki kezdetben Galba részére vonta a praetorianusokat, most maga is vágyott a trónra. De nagyravágyását maguk a katonák is kinevették, s vakmerőségeért életével adózott. Galbának egyelőre nem akadt számbavehető versenytársa, s bátran fölvehette a Caesar-Augustus nevet, melylyel a nagy dictator utódjának vallotta magát. A rajnai legiók és Gallia Lugdunensis csak kelletlen ismerték el császárnak, s ő keményen megbüntetvén hazatérő utjában ellenfeleit, győztes vezérként vonult be Rómába (szeptember végén vagy október elején). Régi családból származott s hosszú katonai pályája alatt nagy érdemeket szerzett; de táborában csak a szigorú fegyelmet tanulta meg. Személyes tulajdonságaival nem tudta a polgárokat megnyerni, sem a katonákat föltétlen engedelmességre lelkesíteni. Tudta, hogy a legiók, melyek hatalomra emelték, más táborban versenytársat állíthatnak ellene; s nem volt biztos, vajjon a rajnai és a syriai proconsul elismeri-e törvényes urának. A felső-germaniai tábor három hónap mulva csakugyan föllázadt; Galba helyett más császárt kívánt, de a választást a senatusra és a népre bízta. Az öreg császár úgy akarta ellensúlyozni a bajt, hogy uralkodó-társat vett maga mellé, a kit a senatus legkiválóbb tagjai ajánlottak neki. A választás Lucius Calpurnius Piso Licinianusra esett, a kinek egyetlen hibája talán az volt, hogy ép oly komoly és szigorú életfelfogás jellemezte, mint Galbát, a kinek népszerütlenségét inkább fokozta, semmit apasztotta. Még inkább növelte a bajt Galba takarékossága a katonákkal szemben, kik a bőkezű ajándék reményében keserűen csalódtak.

Galba császár ókori mellszobra.
(Nápolyi múzeum.)

Senkit sem bántott annyira Piso kitüntetése, mint Marcus Salvius Othót. Összes terveit kudarcz fenyegette, ép azért merészen és kiméletlenül fogott munkájához. E nemes, kit Nero Lusitaniába küldött, hogy elszakíthassa tőle feleségét, Poppaeát, Galbához pártolt s vele jött vissza Rómába. Arra számított, hogy ő lesz az agg császár utódja, s Piso adoptálása után nem tudott megnyugodni. Mint elegáns tékozló nemcsak a fővárosban, hanem a táborban is népszerű volt a katonák között; s mivel a jövendőmondók felcsigázták reményeit, megvesztegette Galbának Rómába hozott legióit, kik most nem igen éreztek hajlandóságot a császár érdekében a germaniai legiók ellen vonulni. A praetorianusok még jobban el voltak keseredve, s Piso megválasztása után ötödnap, 69 januárius 14-én szívesen vitték volna Othót táborukba, hogy másnap a katonák választottjaként mutassák be a népnek imperatorul. De Otho óvatosabb volt. Másnap reggel Galba áldozatot mutatott be Apollo palatinusi temploma előtt, s a haruspex a kedvezőtlen jelekből azt jósolta, hogy ellenség fenyegeti házát. Otho a császár mellett állott s a jóslatot jó omen gyanánt fogadta. Csakhamar egy szabadosa jelentette, hogy az épitész várja otthon. Otho az előre megállapított jelből megtudta, hogy a katonák elkészültek, s szabadosának karjára támaszkodva, gondtalan arczczal hagyta oda Galbát. A forumon egy kis csapat már imperatorként üdvözölte s gyaloghintóban a praetorianus táborba vitte, mely nyomban lázadásban tört ki.

Galba még be sem fejezte az áldozatot, midőn hirűl hozták, hogy egy senatort – nevét még nem tudták megmondani – árulási szándékkal vittek a táborba. Rögtön biztosítani kívánta testőreinek és a római katonaságnak a hűségét, meg az illyricumi csapatokét, melyek Nero hívására Rómába jöttek és a campuson táboroztak. De valamennyien közönyösek voltak s vonakodtak a császár érdekében vagy ellenében fegyvert fogni. Csakhamar elterjedt a hír, hogy az új trónkövetelő nem más, mint Otho. A nép nem igen érdeklődött a küzdelem eredménye iránt. Galba és Piso nem tudtak választani a császári tanácsosok, Vinius és Laco ellentétes ajánlatai között, s az öreg császár habozott, személyesen menjen-e a lázadók közé. Végre Pisót küldötte előre. Egyszerre elterjedt a hír, hogy Othót a praetorianusok megölték. Senatorok, lovagok és alsóbbrendűek a császárhoz tolongva sajnálatukat fejezték ki, hogy nem ők állottak érette bosszút; aztán fölhívták, hogy a forrongásnak személyesen vessen véget. Egy testőre véres karddal jelent meg előtte s azt állította, hogy ő gyilkolta meg Othót. «Bajtárs, ki parancsolta ezt neked?» kérdé az öreg uralkodó, s e szava mint római imperatorhoz méltó nyilatkozat kelt szájról-szájra. Mindazáltal sem a katonákat, sem a népet nem hangolta vele hűségre. Egyáltalán kétséges, vajjon a leírt jelenet nem volt-e czélzatosan kieszelve. Galba ép utolérte Pisót a forumon, midőn a közeledő praetorianusok körében Otho alakja is föltünt. A császárt csak kis csapat vette körül, zászlótartója lerántva dárdahegyéről a császár arczképét, földhöz vágta, mire valamennyien átpártoltak Othóhoz. A lovagok és a senatorok eltüntek, a nép is elmenekűlt, s Galba a katonai lázadás áldozata lett. Utolsó szava némely fültanú szerint átkozódás volt; mások azt állították, hogy nyakát a gyilkosoknak nyujtá, hogy vágják le, «ha ez válik javára a respublicának.» Torkát átszúrták, s mivel pánczél földte a testét, levágták kezét és lábát. Vinius és Piso sem kerülhették ki a halált; bár Piso Vesta templomába menekűlt, csakhogy ily forrongásban a szentély sem nyujthatott menedéket. A praetorianusok tudták, mily hatalom van kezükben, s a maguk jelöltjét ültették a trónra. A principatus katonai monarchia volt, de ez a monarchia katonai köztársasággá alakult.

Galba halála nagyon megdöbbentette a komolyabb polgárokat. Sejtették, hogy a Julius-család által megteremtett dynastikus hagyomány a nép szemében égi sanctiót nyert, s úgy gondolkodtak, hogy a birodalomnak csak akkor lesz biztos kormánya, ha a legtapasztaltabb és legtehetségesebb hadvezér tartja féken a legiókat és a népet. A provinciák kormányzói rendszerint nemes származású, senatori rangú férfiak valának, kik birói, közigazgatási és katonai functiókat végezvén a római jellem legkíválóbb és legtöbb oldalú képviselői voltak; mert emberismeretükkel és élettapasztalataikkal aristokrata érzést és műveltséget párosítottak. Elszakadva fővárosi körüktől, lelkük ment maradt a léhaságtól, s a köztársasági férfiak erélye bizonyos mértékben rájuk is átszállott. Szigorú kötelességtudásuk által Róma a keleti népek előtt félelmes, a nyugatiak szemében bámulatos hatalom gyanánt tűnt föl, mely megtanította őket egyetlen város uralmába belenyugodni, majd dicsőségében résztvenni. Ezek a férfiak utakat építettek, remek épületeket emeltek, mindenütt gondoskodtak a lakosság szórakozásairól, s így ők voltak igazi terjesztői a római civilisatiónak, mely később Európában annyi századon át a műveltség alapjáúl szolgált. A komolyabb polgárok nem hihették el, hogy a nemzeti jellem ily typusa kudarczot valljon a birodalom kormányzó székén; meg voltak győződve, hogy csak személyes ügyetlenség idézte elő Galba bukását. Felfogásuk Tacitusban is visszatükröződik, midőn a császár jellemvonásait fejtegeti. Felsorolja hírvágyát, méltóságos tartózkodását, mely a hatalmat inkább várta, mint kereste, egyszerű szokásait, takarékosságát az államháztartásban, mérsékletét az élvezetekben, középszerű észtehetségét és erkölcsiségét, mely tartózkodott ugyan a bűntől, de nem vált ki nagy erényekkel; s itéletét összefoglalva kijelenti, hogy minden kortársa uralomra termettnek mondta volna, ha nem jutott volna trónra. Meg kellett volna vesztegetnie katonáit, hogy időt nyerve megfékezhesse őket. Utódai óvakodtak hasonló hibától; némelyek mégis elbuktak, másokat azonban a tanulság sikerhez juttatta.

Galba nemcsak a római, hanem a határon tartózkodó katonákkal szemben is ügyetlenül viselkedett. A rajnai hadsereg Caecina, Valens és Vitellius vezérlete alatt megtagadta 69 januárius 1-én a hűségesküt, s csak a senatus és a nép iránt fejezte ki tiszteletét; ezt is csak azért, mert nem volt igazi vezérük. Ezért volt bátorsága Aulus Vitelliusnak, a ki nemes családból származott és senatori rangra emelkedett, a lázadók élére állni. Társait könnyen rávette, hogy támogassák, s a legiók csakhamar imperatornak kiáltották ki. Nyomban elhatározták, hogy Róma ellen vonúlnak. Gallia városai és járásai az Alpesektől a Rajnáig kötelesek voltak élelmet szállítani, s ellenszegülésüket kimélet nélkül megtorolták.

Vitellius már Észak-Galliában megtudta, hogy Galbát megölték. Hűséges legatusai, Fabius Valens és Caecina Allienus, még a tél folyamán Itáliába indultak. Merészebb és jobb vezérek voltak az imperatornál, s így alkalmasabbak arra, hogy Othóval összeütközzenek. Valószínüleg az is visszatartotta Vitelliust, hogy a maga részére nyerje Narbonensist és Aquitaniát. A senatus ezalatt Othónak esküdött hűséget; a praetorianusok pedig büszke öntudattal látták, hogy az ő jelöltjük jutott trónra, s közbenjárásukra Itáliában az összes katonák az új császár hívei lettek. A népnek tetszett Otho intézkedése, hogy Nero utálatos kedveltjét, Tigelliust megölette. Africa, Dalmátia és Moesia kormányzói is hozzácsatlakoztak. De Othót készületlenül érte Vitellius támadása; ezért minden kívánságát teljesíteni ajánlkozott, sőt megosztotta volna vele uralmát is. Vitelliust forrásaink rendesen közönséges kéjencznek tüntetik föl, minden erély és előrelátás nélkül. Feltünő, hogy Galba mégis fontos helyre állította, két tehetséges vezér támogatta ügyét; s bár Otho, ki majdnem a birodalom felére támaszkodhatott, a legkedvezőbb föltételekkel kínálta meg, azokat visszautasította.

Lehetséges azonban, hogy Otho csak időt akart nyerni. Mihelyt kitünt, hogy az uralmat a kard dönti el, Rómát odahagyva minden erejét összegyüjtötte. A belháború ismét kitört, mert a polgároknak semmi hatalmuk sem volt, hogy bármelyik félt is visszatartsák. A császár Suetonius Paullinustól és más derék vezérektől támogatva mielőbb találkozni akart Caecinával, ki a pennini Alpeseken átkelve, Felső-Itálián át Róma felé vonult, s most utjában föltartóztatva, vereséget szenvedett. De midőn a nyugati Alpeseket megmászó Valens hadaival egyesűlt, Bedriacumnál (Calvatone) nyilt csatára hívta ki Otho hadseregét. A véres ütközetben Vitellius hívei győztek, behatoltak Otho katonáinak táborába, mire sokan átpártoltak hozzájuk. Otho még mindig tekintélyes seregnek volt ura, de csüggedten fölhagyott a további ellenállással s öngyilkos lett (69 ápr. 15). Utolsó tettében több hazafiság és elszántság nyilvánult, mint a mennyit barátai és ellenségei tőle vártak.

Otho császár ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

Vitellius híveket toborozva, lassan követte vezéreit, s útközben érte a bedriacumi győzelemnek és Otho halálának a hire. Oly biztos volt már ügyében, hogy az úti fáradalmak megkönnyítése végett a Saône folyón délre már hajón tette meg az utat. Lugdunumban találkozott Valenssel és Caecinával, a kik visszavezették hozzá legióikat; erre fölvette a császári jelvényeket. Uralma kegyetlen vérengzéssel kezdődött. Az illyricumi legiókat csak tisztjeik kivégzése fékezte meg, a kik nagyobbrészt alacsony származásuak voltak; az előkelő ranguakat többnyire megerősítette állásukban. A rómaiak nem bíztak nemeslelkűségében, s kegyelmét is dorbézoló közönyösségéből magyarázták, mint a ki csak aljas szenvedélyeire pazarolja kidejét. Az útjába eső vidékek sokat szenvedtek, hogy kielégítsék inyencz asztalát, s ha nem maga kobozta el ellenségeinek birtokait, hívei pusztították el. Edictumai azonban mérsékeltek és népszerűek voltak. Vonakodott elfogadni az Augustus nevet, Caesarét pedig visszautasította. A jövendőmondókat, kiket Nero és Otho elkényeztetett, kiűzte Itáliából; eltiltotta a lovagoknak, hogy rendjüket arenai szerepléssel lealacsonyítsák. Neje, Galeria, és anyja, Sextilia, magas állásukban nemes egyszerűséggel viselkedtek. Hazatérő útjában Verginius Rufust, korának egyik legtiszteltebb alakját, ki Otho halála után ő hozzá csatlakozott, vette maga mellé tanácsosul. Mindazáltal sok kegyetlenség jelezte útját. A hadseregben a fegyelem gyönge lábon állott, a katonák folyton czivódtak és verekedtek. Sokan Verginius halálát is követelték, s alig lehetett erőszakos kivánságukat megtagadni. De a rómaiak nem tudták megbocsátani a rómaiakon aratott diadalt. Azt híresztelték, hogy Vitellius a bedriacumi vérmező láttára nem érzett fájdalmat, sőt durván fölkiáltott, hogy nincs kellemesebb illat, mint a megölt ellenségé. Kedve lett volna katonai köpenyében, csizmástul vonulni be Rómába; de barátai lebeszélték, a Milvius-hidnál bíbor togát öltött, s így lépett át a város kapuján hüvelybe dugott kardú kiséret között.

A trónkövetelők eddig csak a nyugati legiókat vonták be a polgárháborúba; pedig a birodalmi haderőnek majdnem fele a keleten táborozott, nem avatkozva a viszálykodásba. Eléggé foglalkoztatta őket a parthusok fékentartása, az egyiptomiak ellenőrzése, a Palaestinában lappangó forradalom, mely Nero uralkodásának utolsó évében kitört. A katonák jó vezérek alatt szolgáltak, kik egyelőre figyelő álláspontot foglaltak el a trónviszályokkal szemben. Syria proconsulja Marcus Licinius Crassus Mucianus volt; legatusát, Titus Flavius Vespasianust, kiváló tehetségeiért szintúgy szerették a legiók. Vespasianus fiával, Titussal Palaestina ügyeit igyekezett rendezni, s mind ő, mind Mucianus látszólag belenyugodott Galba, Otho és Vitellius uralmába, de egyiknek sem siettek támogatására. A gyors egymásután, a melylyel ezek a trónt egymástól elragadták, meggyőzte őket, hogy egyikök uralmának sem volt biztos alapja. Mucianus nem vágyott a trónra; annál inkább a plebeius Vespasianus, kit a keleti jósok politikai megváltónak hirdetvén, azzal a meggyőződéssel töltöttek el, hogy ő van hivatva a birodalom kormányzására. Mucianus buzgón támogatta, s a syriai legiók Róma viszontlátásának reményében lelkesedéssel kiáltották ki 69 julius 1-én imperatornak, mire Vespasianus a Caesar és Augustus nevet is fölvette. Mucianus a hajóhaddal és a legiók egy részével előre indult Itália felé, Vespasianus egy ideig még a syriai határokra vigyázott s szövetséget kötött a szomszéd államokkal; a palaestinai forradalom leverését pedig Titus fiára bízta.

Mucianus csak lassan haladt előre; eleséggel nem volt ellátva, s az utjába eső városokat kellett megsarczolnia, melyek érezték mondásának igazságát, hogy pénz a polgárháború lelke. De előnyomulásában nem tűrt féktelenkedést, mi gyakran elidegenítette a provinciákat a birodalom katonáitól. Hozzá csatlakozott három illyricumi legio, melyek előbb Nero segítségére siettek Itáliába, s most ahhoz álltak, a kiben Nero barátját és Otho megbosszulóját ismerték föl. Élénk levélváltás a gallus és hispaniai legiókat is elpártolásra bírta, szintúgy a tizennegyedik legiót, melyet Otho Britanniából rendelt Itáliába, s melyet megbízhatlansága miatt most Vitellius visszaküldött régi állomására. A katonák a hosszas tartózkodást e barbár szigeten büntetésnek tartották.

Körülbelül akkor, midőn a syriai legiók Vespasianust császárrá kiáltották, vonult be Vitellius Rómába. Viselkedése a senatusban, a forumon, a szinházban méltóságos és megnyerő volt. Szorgalmasan eljárt a senatus üléseire, s nem vette zokon, ha a stoikus gondolkodású és köztársasági érzésű senatorok nyiltan beszéltek a császári uralom ellen. A történetirók e mérsékletet gyöngeségéből magyarázzák. Az államügyeket Valens és Caecina a legigazságtalanabb módon vezették, míg a császár dorbézolással töltötte idejét. Rövid pár hónapi uralma alatt kilenczszáz millió sestertiust (körülbelül 150 millió koronát) pazarolt el. A praetorianusok szétoszlottak, a rendőrség elfajult, a legionariusok kedvük szerint változtatták állomásaikat s nagy jogtalanságokat követtek el a polgárokon. Egy részük a praetori táborba jutott, mire a többiek részrehajlásról panaszkodtak. Ismét szabadosok, Asiaticus és Polykleitos, lettek a császári palota legbefolyásosabb tagjai. A római társadalom elvadult; talán nagyobb fényűzés és kicsapongás jellemzi e pár hónapot, mint Nero uralmát.

A Vespasianushoz pártolt moesiai és pannoniai legiókat Antonius Primus a Mucianus alatt álló hadsereg előörse gyanánt vezette át az itáliai Alpeseken. Vitellius a katonaság zavargása miatt nem fejthette ki erejét; sietve toborzott csapatokat, a melyeket Valens és Caecina vezérlete alatt előre küldött. De Valens betegség ürügye alatt késedelmeskedett, Caecina pedig titokban elpártolásra gondolt. Bármily tekintélyes volt is katonáik száma Antonius Primussal szemben, ezt a tolosai születésű gallus vezért annyira lelkesítette ügye, hogy még Mucianus halogató üzenetére sem hallgatott, s Bedriacum síkján harczra ingerelvén ellenségeit, kemény küzdelem után diadalt aratott. Győztes csapatai elfoglalták Cremonát, hová a sanyargatott vidék összehordta kincseit. Ez a katonák zsákmánya lett, a várost pedig teljesen elpusztította a tűzvész.

A dorbézoló Vitellius nem akart hitelt adni a rémes híreknek. Antonius Primus szabadon bocsátotta foglyait, hogy ők legyenek győzelmének a tolmácsai; Vitellius kihallgatásuk után leölette őket. Egy centurio szabadságot kapott, hogy nézze meg a csata színhelyét és szerezzen tudomást a helyzetről; de a jelentésén feldühödött ura megrugdosta, s a meggyalázott ember kardjába dőlt. Az önámítás azonban nem tarthatott soká. Vitellius a praetorianusok élén eltávozott a városból, de mindenfelől rossz hírek érkeztek hozzá. Antonius Primus már átkelt az Apennineken; Közép-Itália népei, a marsusok, pelignusok, samnitok hozzá csatlakoztak; a campaniaiakat alig tarthatták féken a capuai gladiator-csapatok. A két ellenséges fél a Nar völgyében találkozott; de az elfogott Valens levágott feje annyira megrémítette a vitellianusokat, hogy megadták magukat. Primus békeajánlatot tett a császárnak, melyet Mucianus is jóváhagyott; a védtelen császár beleegyezett, hogy visszavonul a magánéletbe. De hívei rávették, hogy ne tartsa meg szavát; borzadva gondoltak Róma sorsára, ha a cremonai vérengzőknek sikerül bevonulniok. Vitellius a városba visszatérve, összegyüjtötte embereit és Vespasianus bátyját, Flavius Sabinust, valamint fiát, Domitianust, híveikkel együtt a Capitoliumba szorította (decz. 18). Éjjel sikerült Sabinusnak követek utján érintkezésbe jutni a flaviusi legiókkal. Másnap Vitellius katonái megtámadták ellenfeleit menedékhelyükön, melyet várnak neveztek ugyan, de a mely védelmi eszközökkel nem volt ellátva. Flavius emberei köveket dobtak a vitellianusokra, ezek viszont égő nyilakat röpítettek, s a védőket mindig beljebb szorítva, végre a dombtetőt is elfoglalták. Harczi hevükben Juppiter templomára is égő fáklyákat dobtak, s Róma legszentebb temploma a tűz martaléka lett.

Vitellius képmása.
A bronzpénz körirata: A. VITELLIVS GERMANICUS IMP(erator) AVG(ustus) P(ontifex) M(aximus) TR(ibunicia) P(otestate).

A küzdelmet és tűzvészt Vitellius palatinusi palotájából, a nép a forumról és a dombtetőkről nézte. A polgárok önkénytelenűl a gallus veszedelemre emlékeztek, mert Vitellius katonái Galliából jöttek és jórészt gallusok voltak. De őseik Brennus vezérlete alatt csak a várost, ők most Róma templomait perzselték föl. A bekerített ellenség megrémült, Sabinus elvesztve lélekjelenlétét, nem védte tovább a dombtetőt. A gallusok és germánok diadalkiáltásban törtek ki s kardélre hánytak mindenkit, a ki nem tudott menekűlni. Domitianus kisiklott körmeikből, de Sabinust elfogták, s Vitellius nem merte védelmébe venni. Lucius Vitellius, a császár testvére, egynéhány csapatot toborzott össze a közeli vidékeken, s most bátran vonulhatott volna Rómába, hogy birtokába vegye a várost. De ő elmulasztotta a válságos pillanatot, míg Antonius Primus lassan, de biztosan közeledett, a hátvédben Mucianussal. A flaviusi legiók három részben támadták meg a falakat; Vitellius katonái mind a három helyen védő állást foglaltak s egy kapunál sikerrel tartóztatták fel őket. De a másik két kapun sikerűlt berontaniok, s ellenfeleiket a tömeggel együtt a campusról a város utczáiba kergették, hol mindenütt megujult a harcz. A léha lakosság kedvtelve nézte a küzdelmet; ordított és tapsolt, akár csak a szinházban, sőt a katonáknak is segített, hogy a menekülőket kivonszolják az utczai boltokból. Maga a tömeg is betört a házakba s a katonák kezéből is kiragadta a zsákmányt.

Vespasianus hívei utat törtek a vitellianusok utolsó erősségéhez, a praetorianus táborhoz, melynek épített falait erős ostrom alá vették a magukkal hozott gépekkel. A védőket az ostromtetőkön alkalmazott catapulták lekergették a falakról, a kapukat lángba borították a fáklyák, mire a behatoló katonák mindenkit fölkonczoltak. Vitellius a város elfoglalásakor az Aventinusra egy magánházba menekült; de nyugtalan lelke visszahajtotta a Palatinusra. Végre kézre kerűlt, s egy függöny mögül elővonszolva elhurczolták. A katonák és a nép egyaránt gyalázattal illették. Lándzsák hegye kényszerítette sietésre, feje alatt tartott kardok egyenes járásra, hogy lássa, mint döntik le szobrait. Végre a Gemoniae-lépcsőkön összeesett. Vitellius halála (decz. 21.) után Vespasianus nem talált többé ellenállásra, s bár messze keleten tartózkodott, a senatus a legnagyobb czímekkel s az összes császári jogokkal fölruházta; sőt két fiának is megszavazta a Caesar nevet. Egy előkelő és stoikus senator, Helvidius Priscus, azt indítványozta, hogy Róma nemzeti szentélyét a nemzet építse föl, de Vespasianust föl kell kérni, hogy mint a legelső polgár kiváló részt vegyen helyreállításában. A consuli méltóságot 70 januáriusában Vespasianusnak és Titusnak szavazták meg, s a tizennyolcz hónapig tartó polgárháborút állandó béke váltotta föl.

De a városban és Itáliában megteremtett nyugalom csak három fontos provincia teljes leigázásával terjedt el a birodalom egész területén. Róma mindaddig nem mondhatta magát birtokai teljes urának, míg be nem fejezte Britannia meghódítását, engedelmességre nem szorította a lázongó Galliát s le nem igázta Judaea nyughatatlan népét. E válságos episodok megkívánják, hogy legalább rövid kitérésben méltassuk Róma ezen ujabb győzelmeit.

Caractacus legyőzése után Britannia déli része szervezett provinciát alkotott. Londinium, mint említettük, fontos kereskedelmi teleppé fejlődött, a mely Britanniát Belgiumban és a rajnai városokban készűlt kézműipari termékekkel látta el; kiviteli czikkek gyanánt gabonát, szarvasmarhát és rabszolgákat szállított a continensre. A szigeten már a római hódítás előtt sok országút könnyítette a közlekedést, melyek mind Londiniumon vezettek át; így a római fegyverek gyorsan terjesztették mindenfelé a római civilisatiót. A druida papok, kik gallus hazájukból kiűzetve, Britanniában kerestek menedéket, lépésről-lépésre hátráltak a rómaiak elől, s végre Mona szigetének (Anglesey) szent berkeiben vonultak meg.

Ostorius Scapula utódai nem nagy sikereket értek el a nyugati rész meghódításában, míg Suetonius Paullinus nem lett a sziget kormányzója (Kr. u. 61). Vezérlete alatt a tizennegyedik legio Segontiumig (Caernarvon) haladt, a Menai tengerszorosig, hol a gyalogság hajókra szállott, míg a batavus lovasság merészen átusztatott. Az átellenes partokat fegyveres nép védte, melyet a druida papság és a nők végső ellenállásra lelkesítettek. De a római katonákat nem verhették vissza, s borzasztó vérengzés vetett véget a britonok függetlenségének. A druidák berkeit kivágták vagy fölégették, s mystikus, emberáldozatairól híres vallásuk eltűnt e vidékről.

De Suetoniust az icenusok elpártolása csakhamar visszaszólította Mona szigetéről. Az adófizető népet a római tisztviselők zsarolása és önkénykedése, főleg azonban királynőjük Boadicea (Boudicca), megsértése lázadásra bírta, s a szomszéd trinobantokat is fegyverre szólították. Harczias tömeg nyomult a provinciába, s előbb kelt át a Stouron, semmint a kilenczedik legio megakadályozhatta volna. Megrohanták Camulodunumban (Colchester) a római gyarmatosokat, a kik biztonságuk érzetében elmulasztották a várost megerősíteni. Claudius templomában igyekeztek magukat föntartani, míg segítség érkezik. De az icenusok visszaszorították a várva várt sereget, a templom kézre került, s a menekülők nagyrésze elpusztult. Erre az icenusok elárasztották a sziget nyugati részét, s feldulták Verulamiumot, a rómaiak virágzó telepét. Bármily gyorsan vonult vissza Mona szigetéről Suetonius, nem tudta megakadályozni, hogy a falak nélkűl szükölködő Londiniumot ki ne rabolják. Főczélja most az volt, hogy biztos kikötőt szerezzen, honnan a continenssel érintkezhetik. Akár a déli partvidék felé vonult, akár visszatért Camulodunumba, honnan könnyen kaphatott segítséget Galliából vagy a rajnai táborból, az icenusok mindig nyomában voltak. Sikereikben elbizakodva nem vették észre, hogy a magukkal vonszolt zsákmány nehézkessé teszi mozdulataikat. Tizezer elszánt katona védte a római birodalom érdekeit; s bár a benlakók sokkal többen voltak, nem támadhatták meg őket egyszerre nagyobb erővel, mert a szigeten eloszoltak, s a zsákmánynyal telt podgyászkocsik, meg a nőket és gyermekeket szállító szekerek lehetetlenné tették a hátrálást. Boadicea bátorsága és ékesszólása végre nagy csatát idézett elő; de Suetonius nyugalommal vezérelte csapatait, melyek a britonok első támadását nagy erővel verték vissza. Az icenusokat saját podgyászuk tartotta föl, s kardélre kerültek. Hír szerint 80,000 ember vesztette életét, míg a rómaiak csak 400 halottat vallottak be. Boadicea mérget ivott, s az icenusok oly hamar lecsöndesedtek, a mily gyorsan föllázadtak (Kr. u. 61).

E véres mozgalom déli Britanniában a római civilisatio emlékeit majdnem teljesen megsemmisítette. A hagyomány szerint 70,000 római gyarmatos vesztette életét, de hamar pótolták új telepesek. Róma szilárdul megvetette lábát a szigeten, melynek déli része békés provinciává lett, s melyet szorgalma és műveltsége gyorsan fölvirágoztatott. Érczeit is fölfedezték, s a bányák rengeteg hasznot hajtottak. A rómaiak ezentúl észak felé is szakadatlanul terjesztették a határt, a miről pár szót a következő fejezetben kell majd mondanunk; s e terjeszkedést mai napig több emlékmű jelzi. Nero halála előtt a birodalom határa a Mersey és Trent folyó lehetett. A Vespasianus trónraléptét megelőző polgárháborúk idején egy legiót elvontak a szigettől, de távolléte nem okozott zavart. A britonok kétségkívül hamarabb nyugodtak bele a római hódoltságba, mint sok más nép. Vitézül küzdöttek szabadságukért; de midőn elvesztették, gyakorlati érzékkel fölhasználták azokat az előnyöket, melyeket a hódító magasabb műveltsége részükre nyujtott.

Galliában a legiók gallus segédcsapatai elpártolást terveztek, s ez alkalommal a germaniai legiók fontos szerepet játszottak. Galba sokat köszönhetett nekik, mikor Vindex és Verginius állott élükön; Vitellius pedig ép azoknak a katonáknak köszönhette trónját, a kik Gallia népeit hódoltságban tartották vagy megakadályozták a germán betöréseket. A polgárháború alatt a birodalmi sereg a Rajna mentén nagyon megfogyott, s ez alkalmat a batavus eredetű Claudius Civilis fölhasználta, hogy lázadást szítson a gallus segédcsapatokban, melyek a római legiók mellett teljesítettek szolgálatot. A legionariusokat bizonyára Itáliából áttelepített gyarmatosok közt toborozták, de azért e katonák rómaiaknak tartották magukat s a segédcsapatok tagjait lenézték. Másutt nem fordult elő viszálykodás legionariusok és szövetséges csapatok között, de a Claudius nemzetségbe besorozott Civilis nyugtalan szellemű volt; s míg Hordeonius Flaccus a germaniai legiókat mint Vitellius híve tartotta féken, addig ő a batavus és canefat csapatokat rábeszélte, hogy álljanak Vespasianus pártjára, foglalják el a Rajna és Vaal torkolata körül fekvő vidéket s szólítsák csatlakozásra a gallus csapatokat is. De a lázadók csak látszólag voltak Vespasianus hívei; mihelyt a Rajna jobb partjáról is támogatták őket a bructerusok és chattusok, a kiket Veleda jósnő izgatott a rómaiak ellen, czéljuk is magasabb lett: Galliát független tarületnek akarták nyilvánítani (imperium Galliarum), melynek rövid ideig Civilis állott az élén. Kedvezett tervüknek a rajnai legiók lázongása, a kik vezérüket, Hordeoniust megölték; a gallus népek közül különben is már előbb Civilishez csatlakoztak a trevirusok, lingonok és néhány belga törzs a trevirus Classicus vezérlete alatt. A római csapatok elő támadását visszaverve, a katonákat Veterában (Xanten tájékán) ostrom alá fogták; de ostromeszközök hiányában nem birták bevenni a várost, csapataik sem tudtak mérkőzni a legiókkal. Vitellius halála után a Vespasianus-párti gallusok Petilius Cerialishoz, a császár rokonához állottak s véget vetettek a lázadásnak, mely ugyan veszedelmes volt, de csak a katonákat csábította hiú reményekre; maga a nép nyugodt maradt. Ezért a trevirusok egy vereség után szintén meghódoltak; Cerialis átkelt a batavusok szigetére s Civilist elűzte, ki a Rajna jobb partjára menekült; később (70 őszén) szerződést kötött a rómaiakkal s kikerülte az erőszakos halált. A lázadás Galliának csak északkeleti részében dühöngött; a nagy provincia békéjét ezután semmi sem zavarta meg. A katonai szellemű forradalom elárulja, hogy a gallus törzsek közt a nemzeti érzés kialudt; a mozgalom vezetői nem az ő erdeikben és váraikban jöttek a világra; Civilis és társai római fegyelem alatt tanultak hadtudományt; mozgalmuk indító oka pedig személyes nagyravágyás volt. A gallusok két nagy rendje, a nemesség és a papság, a birodalom keretében igyekezett boldogulni. A nemesek beérték azzal, ha centuriók és tribunusok lettek; a druidák pedig római augurok és flamenek gyanánt élvezték papi jövedelmeiket. Sem az egyikről, sem a másikról nem hallunk ezentúl többet.

Vespasianus császár ókori mellszobra.
(Róma, Capitolium.)

A Római Birodalom és a szomszéd államok, Kr. u. az I-III sz.-ban

A gallus lázadással egyidejüleg folyt le a zsidó szabadság bukásának a tragédiája. Mióta Pompeius Róma hatalma alá hajtotta Palaestinát, ez ország kormánya sok változáson ment keresztül. Julius Caesar a lakosságot elárasztotta kegyével; Marcus Antonius Herodest Judaea királyává tette, s Augustus e fejedelem alatt megerősítette a zsidókat szabadságukban, kik a királyt nemzeti uralkodójukként ünnepelték. Halála után (Kr. e. 4) négy fia megosztozott az országon; Judaea és Jeruzsálem Archelaosra esett. De ez eljátszotta a császár kegyét, birtokait elvesztette, s az ország Syria függeléke lett. Herodes Agrippa, a «nagy» Herodes unokája, Gaius és később Claudius kegyéből ujra egyesítette nagyatyja birtokait; halála után (Kr. u. 44) azonban országa ismét részekre oszlott; egy részét testvére, később fia, Agrippa, örökölte, a ki Chalkist választotta székhelyéül. Judaea a császársághoz csatoltatott, s procuratora a tengerparti Caesareában lakott, ki akarván kerülni az összeütközést a zsidók előitéleteivel Jeruzsálemben. A zsidó nép e korszakban a legválságosabb politikai izgalmakon ment keresztül. Többen fölléptek, kik Messiás neve alatt a nép vallásos reményeit fölkeltve, prófétai jóslatokra hivatkoztak, melyek Dávid királyságának helyreállítását jövendölték meg. Gaius a legkihívóbb módon megsértette a népet, midőn megparancsolta, hogy szobrát a jeruzsálemi nagy templomban fölállítsák; csak a procuratorok halogatása s a császár halála odázták el a lázadást. Claudius maga nem törődött volna a vallásos mozgalmakkal, ha nem lettek volna politikai jellegűek is. A procuratori tisztviselők kegyetlenkedéseit valószínüleg nem helyeselte; de bizonyára nehéz volt a kormányzóknak föntartani a békét olyan nép között, mely nemcsak Jeruzsálemben, hanem mindenütt, a hol nagyobb számban lakott, tehát Alexandriában, Rómában és egyébütt, mindig viszálykodott egymással és a körülötte lakókkal. Végre Nero idejében a kormányzók kiméletlensége nyilt lázadást idézett elő Palaestinában, s a római kormány kénytelen volt egyszer s mindenkorra véget vetni e szerencsétlen nép nemzeti törekvéseinek. A zsidók mozgalma más jellegű volt, mint a britonoké vagy a gallusoké; a papság nagyobb hatalmat tartott kezében, mint a druidák; a nép határozott nemzeti czélért küzdött, s vallása magasztos eszméket hirdetett. Pártokra szakadtak ugyan, s némelyek a római felsőbbség elismerését ajánlották, de a függetlenség vágya sokkal hatalmasabb volt, semhogy meggondolta volna, mily óriási hatalommal áll szemben. Lázadásuk félelmesebb volt, mint Palaestina kis terjedelménél és lakosainak harczban való járatlanságánál fogva várhatni lehetett. Az ország a talajviszonyoknál fogva nem táplálhatott nagy lakosságot, de a szorgalmas földmivelés aránylag sűrű népességnek nyujtott élelmet. Magában a kis Galilaeában több viruló város alakult. A zsidókat rendszerint megkímélték a provinciákban tartott katonaszedéstől, de a zsidó fejedelmek s utánuk a császári helytartók több csapatot tartottak az ország területén belűl, s így sok harczedzett katona csatlakozott a fölkeléshez. Növelték a nemzeti mozgalom erejét rabló csapatok is. Egészben véve a zsidó nép lelkesedése őszinte és hazafias volt; folyton Josuah, Dávid és a Makkabaeusok nevét hangoztatták.

Vespasianus ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

A sanhedrim, a nemzeti tanács, félretolta a procuratort és Agrippa királyt, s maga vezette a forradalmat. Az országot hét katonai kerületre osztották. Galilaeának, Syriával szemben Palaestina határvidékének a védelme annak a Josephusnak lőn feladata, a ki megirta a zsidó háború történetét, s művében ép oly buzgó, mint ügyes vezérnek mutatja be magát. Később persze, élettörténetének leirásában, a hódítók kegyét kereste, kijelentve, hogy titokban mindig a római fönhatóság híve volt, a miért honfitársai Judaea árulójának tekintették. De bármily ügyesen védelmezte is Galilaeát, fáradsága kárba veszett. Nero császár 68-ban Vespasianusra bízta a forradalom leverését, a ki óvatos és lassú mozdulatokkal haladt előre. Josephus a maga adatai szerint negyvenhét napig védte Jotapata városát, s a végső rohamban maga Vespasianus is megsebesült. Azt is előadja, hogy a város bevétele alkalmával maga csodálatos módon menekült meg a mészárlás elől, de fogságba kerülvén, hizelgő követője és valószínüleg hasznos eszköze lett a római vezérnek. Jotapata után Tiberias is meghódolt, Tarichaea ostroma pedig megtanította a zsidókat, hogy a rómaiak a legnagyobb kegyetlenséggel fogják büntetni hűtlenségüket. A következő évben sem vonult Vespasianus egyenesen Jeruzsálem ellen, hanem mindenfelé pusztította a vidéket. A polgárháború folyama alatt az ő figyelme is Róma felé fordult; maga Caesareába vonult vissza és itt várta be az eseményeket. Fiát, Titust, Antiochiába küldte, hogy Mucianussal állapodjék meg azon intézkedésekben, melyekkel a trónt a maga számára biztosíthatja. Egyiptomban Tiberius Alexander volt ügyének buzgó támogatója, Chalkisban Agrippa király; s mint láttuk, 69 julius 1-én a római legiók imperatornak kiáltották ki. Ez időtől fogva nem ő vezette ugyan Palaestinában a csapatokat, hanem Titus; de azért e válságos helyzetben is föntartotta a fegyelmet, és erőfeszitéssel is iparkodott a lázadó provinciát engedelmességre szorítani. Titus a császári trónért vívott küzdelmek alatt csak őrködve, nem támadva végezte tisztét; de Vitellius bukása után a következő 70. év április havában Jeruzsálem ellen vezette hadát, mely négy legióból, húsz segédcsapatból és az alattvaló fejedelmek seregeiből állott. A római hadsereg körülbelül 80.000 katonájával szemben a zsidóknak 24.000 gyakorlott harczosuk és több szabálytalan csapatuk volt. Jeruzsálemet részben természetes helyzete, részben erős falai védték. De a zsidó katonák munkáját végzetesen megnehezítette a sok ezerre menő vallásos tömeg, mely a husvét megünneplésére a fővárosba gyült s most nem térhetett haza.

Még inkább gátolta s végre meg is hiusította a város védelmét a zsidók pártoskodása. Galilaea és Samaria leigázása után nagy tömeg vonult be Jeruzsálembe, s a mérsékelt párttól, mely eddig is csak nehezen tarthatta fönn uralmát, erőszakosan elragadta a hatalmat. A zeloták Eleázár vezérlete alatt utczai zavargásokat idéztek elő, a papság és nemesség legkiválóbb tagjait elfogták s a csőcseléket ellenök uszították. Midőn a jobbak Ananiás főpap vezérlete alatt önvédelmükre szövetkeztek, ellenfeleik megrohanták a templomot s erős bástyái mögött telepedtek le. Ananiást és pártját kivűlről hívott segítséggel elnyomták, s így az a párt jutott uralomra, mely Rómával semmikép sem akart alkuba bocsátkozni. Hangoztatták, hogy maga Jehova nyilatkozott mellettük, s a nép fanatismusát a szent város falai között a legnagyobb mértékben fölkeltették. De a zeloták maguk győzelmük pillanatában három pártra szakadtak. Eleázár a jeruzsálemi hívek élén a templom erős bástyái mögött foglalt állást; giskalai János, a kevésbbé erőszakos párt vezére, a város belső falai között tartózkodott; a külső bástyák védelmét egy harmadik sereg élén Simon Bargiora vállalta magára. Eleázárt azonban meggyilkolták, s a templomi várerőd is János kezére került; csakhogy közte és Simon között bizalmatlanság kapott lábra, mely alig enyhült a közös ellenséggel szemben.

Titus ókori szoborfeje.
(Róma, Vatican.)

Titus északról közeledett a város felé és táborát Scopus hegyének lejtőjén ütötte föl. Először a külső bástyákat támadta meg, melyek a várost környező dombokat összekötötték, de a zsidók lelkesen védelmezték magukat, s a támadók jelentékeny vesztességgel vonultak vissza. Ámde a rómaiak ostromgépeikkel mégis rést ütöttek, s behatolva, a másik várfal előtt foglaltak állást. E szükebb bástyákkal egyidejüleg az Antonia nevű fellegvárat is döngetni kezdték. Titus időközben Josephust elfogadható föltételekkel küldötte követül, de a fölizgatott nép visszakergette nyilaival. A második békekísérlet is kudarczot vallott. Erre elhatározta, hogy a legkeményebb eszközökhöz fordul. Csakhamar éhinség ütött ki a városban; a katonák megkövetelték, hogy első sorban őket lássák el élelemmel, s a szegény polgárok között a legborzalmasabb jelenetek folytak le. A népet vészjóslatok is izgatták. A fanatikus Hanan «Jaj Jeruzsálemnek!» kiáltással járta be az utczákat, míg egy római catapulta lövege földre terítette. Zsidók és rómaiak állítása szerint a templom kapui maguktól föltárultak, és egy emberfölötti szózat: «Távozzunk innen», hangzott ki. Antonia vára az ostromlók kezébe került, s így a szomszédos templom bástyáihoz is hozzáférhettek gépeikkel. De a zsidók tovább is kétségbeesett elszántsággal küzdöttek, s a rómaiaknak többször vissza kellett vonulniok. Végre azonban a helyzet tarthatatlanná vált. János és Simon a végveszedelemben egyesülve, a Sion hegyén elterülő felső városba vonultak vissza; a rómaiak pedig a tehetetlen tömegen keresztülgázolva, behatoltak a templomba. Titus meg akarta menteni a szentek szentjét, de a féktelen katonák meggyujtották a belső ajtókat, s csakhamar az egész épület lángban állott (augusztus 10). A felső város falai mögött reménytelenűl vesztegeltek az életben maradt csapatok; de azért Josephust, a ki Titus megbízásából ismét alkudozni akart velük, átkok közt kergették vissza. Maga Titus is siker nélkül tárgyalt egy letört hid előtt a nép vezéreivel, s nagyobb kegyelmet akart mutatni, mint talán bármely más római vezér előtte. Végre az ő türelme is elfogyott, s a város elpusztítására szánta el magát. Váratlan támadásával sok ember életét oltotta ki a Sion hegyén, még többet pusztított el az éhség; a többi nép fogságba, majd rabszolgavásárra kerűlt (szeptember 8). János és Simon földalatti folyosókon akartak elmenekülni, de kísérletük nem sikerült; a míg János börtönben tengette ezután életét, Simont a diadalmenet ékítése végett Rómába hurczolták. A zsidók egy része Jeruzsálem pusztulása után is ellenállott Machaerus és Masada nevű váraikban; de erejük annyira leapadt, hogy az ország meghódításának befejezése Titus nélkül is megtörténhetett. A zsidó nemzeti állam megszünt, épen akkor, midőn a zsidóságból eredő keresztyén vallás megkezdte hódító utját a római világban. Az ifjú Caesar, kit katonái lelkesedésükben imperatornak kiáltottak ki, Rómába sietett, hol atyja féltékenység nélkül fogadta s közös diadalmenetet tartott vele (71-ben). Palaestina meghódítása mindkettőjük dicsőségét és hatalmát emelte.