XXVIII. FEJEZET.
Claudius és Nero uralma.

Az egyetlen még létező nemzeti gyűlés, a senatus, a zsarnok halála után nyomban a respublica helyreállítására gondolt. Néhány senator azt kívánta, hogy a maguk köréből válaszszanak princepset, s gyermeteg lelkülettel azt hitték, hogy visszaszerezhetik szabadságukat. Talán az ő intézkedésük alapján vesztette el életét Gaius gyermeke és ennek anyja, Caesonia; ők vonták meg a császártól az ünnepi temetést s megjutalmazták a gyilkosokat. De az egyetértés hamar megbomlott; a császártól kinevezett consulok jelentéktelen emberek voltak, mivel több nemes követelte a vezérlő szerepet, nem tudtak megállapodásra jutni. Ezalatt a praetorianusok átkutatták a császári palotát, s egy függöny mögül előhúzták a halálra rémült Claudiust, a császár nagybátyját, az idősb Germanicus utolsó ivadékát. Bevitték a praetorianus kaszárnyába, hol a katonák ajándékokat követeltek tőle. A reszkető ember félelmében pazarul bánt igéreteivel, mire a praetorianusok vállukra emelték, behatoltak vele a curiába és ráparancsoltak a senatorokra, hogy a Caesarok egyetlen élő ivadékát ismerjék el uruknak. A katonai szózattal szemben minden ellenállás megszünt; rögtön elhalmozták czímekkel és méltóságokkal azt az embert, a kit eddig képtelennek tartottak bármely polgári vagy katonai hivatal betöltésére. Csakhamar kitünt, hogy Gaius teljesen kiürítette Róma gabonatárát, s ha a senatus nem hódolt volna meg a császárnak, dictatort kellett volna választani. Már pedig ebben a korban a császári hatalom megszokottabb volt, mint a dictatori önkény.

Claudius ókori mellszobra.
(Róma, Vatican)

Claudius megelégedett Chaereának és társának, Sabinusnak halálával; a nemeseket üldözni nem merte, inkább le akarta őket kötelezni. Annyira féltette személye biztonságát, hogy ünnepi lakomák és fogadások alkalmával testőrök vették körül, mint a keleti despotákat, s a hozzá közeledőket megvizsgálták, nem rejtegetnek-e fegyvert. Ezen óvóintézkedések után Claudius általános amnestiát hirdetett; visszahívta a politikai száműzötteket, Gaius húgait, Juliát és Agrippinát is, kik Rómában folytatták kicsapongó életüket és fondorlataikat. A provinciák ép úgy érezték gyöngédségét, mint maga Róma; a szobrokat, melyeket Gaius Görögországból és Ázsiából elvitetett, visszaküldte. A tisztelet, melylyel Augustus, Livia és atyja, Germanicus emlékének hódolt, zálogul szolgált, hogy példájukat fogja követni. Midőn egyszer meggyilkolásának vakhire terjedt el a városban, a népet izgatottság fogta el; árulóknak és gyilkosoknak szidta a senatorokat és a katonákat, s csak akkor nyugodott meg, midőn a császár megmutatta magát.

A római történetírók Claudius testi és szellemi tulajdonságairól a legkedvezőtlenebb módon nyilatkoznak. Alakját illetőleg alig van okunk adataikat kétségbe vonni. Gyönge egészsége, ingatag járása, alaktalan tagjai külsejének nem kölcsönözhettek méltóságot, bár mellszobrai csinos és értelmes arczot mutatnak, melyet bánatos és félénk kifejezés jellemez. Szerette a fényűzést és az asszonyokat; de családjához és kora nagyuraihoz képest szokatlan mérsékletet tanusított. Az írók, kik nagy férfiaikban legtöbbször önmérsékletet tapasztaltak, elszörnyűködtek hirhedt mulatozásain, bár az ő kicsapongása nem volt oly rossz hatással a kormányzásra, mint Gaiusé. Claudiust nem vitte rá a fényűzés vágya, hogy proscriptiókkal és vagyonelkobzásokkal töltse meg üres kincstárát. Jóakarata pedig határozottan javára vált a birodalomnak. Szorgalmasan látott az államügyek után s nevezetes eredményeket ért el. A régieket, úgy látszik, félrevezették az egykorú történetírók ferdítései; nem hitték el, hogy érdeklődött a közügyek iránt, s hogy hasznos intézkedéseket tett. Pedig csak az ő hozzájárulásával történhetett, hogy a provinciák lakosai könnyebben jutottak polgári jogokhoz, mint az előző császárok alatt. 48-ban Gallia népei, első sorban az aeduusok kapták meg a ius honorum-ot, s közülük többen a senatusba is bejutottak. Fényűzési törvényeivel és a hagyományos kormányzási elvek alkalmazásával Augustus nyomát követte. Hű munkatársával, Lucius Vitelliussal együtt új censust tartott. Kiszáríttatta a Fucinus tavat, miáltal nagy területet varázsolt termékenynyé, vízvezetéket épített s kibővítette az ostiai kikötőt.

Még többet mondhatni külpolitikai sikereiről. A provinciákat erélyes procuratorok igazgatták, kiket viszont a központi kormány tartott féken. Servius Sulpicius Galba, egy rendkívül vitéz katona, átvezette seregét a Rajnán s keményen megbüntette a chattusokat. Domitius Corbulo, szintén igazi római hadvezér, győzelmet aratott a chaucusokon; majd hidak és utak építésével újabb támadásra készült, de Claudius megtiltotta neki, hogy a birodalom határait kiterjeszsze. Suetonius Paullinus megfékezte Mauretania déli vidékén a maurisiusokat, s ő az első római, ki áthatolt az Atlas hegylánczolatán. Claudius hajtotta végre Augustus tervét s meghódította Britanniát. Róma ez újabb hódításáról a következő fejezet bővebben fog szólni, de röviden itt is jelezzük, hogy 43-ban Aulus Plautius négy légió élén átkelt a csatornán, s valószínüleg a kenti grófság partjain szállította partra seregét. Minden ellenállást letiporva átkelt a Themsén s itt bevárta a császárt, ki a diadalt úgy akarta föltüntetni, mintha személyes érdemei szerezték volna meg. A trinobantok, a mai Essex és Hertfordshire lakosai, 51-ben rövid idő alatt meghódoltak és a római kormányzó fővárosukban, Camulodunumban (Colchester) telepedett le. Csakhamar sok római polgár és egyéb birodalmi alattvaló költözött ide, valamint a Themse partjához Londiniumba (London), miáltal a sziget élénk összeköttetésbe jutott a continenssel.

Claudius csak rövid ideig volt Britanniában, s minthogy a döntő csata és a szervező intézkedések 16 nap alatt megtörténtek, bizonyos erélynek és határozottságnak kellett lenni jellemében. Nyolcz év alatt (43-51) a római vezérek minden irányban győzelmesen hatoltak előre. A sziget délnyugati részét Titus Flavius Vespasianus hódította meg. Ostorius Scapula a walesi hegyvidékig hatolt, hol a silurok laktak; de nyugatra tőlük csak kétségbeesett küzdelem után adták meg magukat a britonok. Vezérük, Caractacus, megmenekült ugyan, de a brigantok királynője, Cartismandua, kiszolgáltatta a rómaiaknak. Családjával együtt Rómába hurczolták, s Claudius diadalmenetében is ott lépdelt a foglyok között. Azonban Claudius a régi szokástól eltérőleg ünnepelte meg győzelmét. Testőreitől környezve, feleségével együtt foglalt helyet a praetorianus kaszárnya kapujánál, hol nagyszámú polgárság gyűlt össze. Caractacus ekkor beszédet intézett a császárhoz, s nem szenvedett erőszakos halált, mint előtte Perseus, Jugurtha vagy Vercingetorix.

Claudius a keleti határoknál is intézkedett. A könyörgő fejedelmek, kik Tiberius és Gaius udvarában vesztegeltek, visszatérhettek hazájukba, hol a császárság vazallusai gyanánt igazgatták a rájuk bízott területeket. Kommagene trónjára egy Antiochost ültetett; a nagy Mithridates egyik hasonnevű utódja kapta a bosporusi királyságot, melynek volt ura, Polemon, Kilikia egy részét nyerte kárpótlásul. Herodes Agrippát megerősítette a Gaiustól átengedett terület birtokában; s minthogy a zsidók nagyon kedvelték, ő pedig biztosította a császárt hűségéről, átengedte neki egész Palaestinát (Kr. u. 41). A zsidók, a kik Gaius istentelen rendelete miatt föl akartak lázadni a római uralom ellen, Herodes bevonulását nemzeti diadal gyanánt ünnepelték. Midőn azonban meg akarta erősíteni Jeruzsálem falait, császári parancsra abba kellett hagyni a munkát. Herodes érezte, hogy római támogatás nélkül nem tarthatja fönn magát, mert népe két pártra oszlott, melyeket sem erőszakkal, sem ügyességgel nem lehetett egyesíteni. A nemzeti párt fanatikusan ragaszkodott a régi hagyományokhoz, s a királytól is megkövetelte a szent törvények tiszteletét; viszont a hellenizálók fölmentették a régi szokásoktól és isteni jelzőkkel tisztelték meg. Jeruzsálemben Herodes Agrippa jámbor zsidó gyanánt viselkedett, Caesareában pogány görög módjára élt. Itt történt az, hogy midőn királyi díszében beszédet intézett a néphez, a lakosság így üdvözölte: «Isten szava ez és nem emberé!» De csakhamar betegségbe esett s meg is halt. A császár ekkor a régi római politikához híven Herodes fiát kezesül Rómába hozatta, Palaestina pedig ismét a syriai provinciának lett kiegészítő része (Kr. u. 44).

Claudius aranypénze.
(A középmezőn diadalkapu van ábrázolva «de Germanis» felirattal, melyet atyjának, Drususnak, vagy bátyjának, Germanicusnak emeltek. Eredetije Berlinben.)

Magában Rómában ez időtájt már nagy zsidó község alakult. Ugyanis már több nemzedék óta vándoroltak ki a zsidók hazájukból, letelepedve az Euphrates mellett elterülő nagy városokban; tekintélyes részét alkották Alexandria és Antiochia lakosságának; bejárták Görögország és a szigetek nagyobb kereskedő helyeit, s Rómába is átjöttek, hogy vállalataikkal növeljék vagyonukat vagy kereskedéssel javítsanak helyzetükön. Külön kis városrészben laktak a házalók és a bizonytalan foglalkozást űzők; sok zsidó és zsidónő rendkívüli műveltsége révén a legelőkelőbb családok barátságába jutott, s így megismertették velök vallásuk hitelveit és szertartásait. Julius Caesar kegyelte őket; Augustus pártjukat fogta, de Tiberius idejében zavargásaik és viszálykodásaik egymás közt és a szomszédokkal arra késztették a kormányt, hogy közülök 4000-et Sardiniába deportáljon. Claudius alatt keserű ellenségeskedés tört ki a régi római és a bevándorlott alexandriai zsidók között, a kik régi nevük alatt talán már keresztény hitelveket vallottak, s oly ádáz gyűlölettel voltak egymás iránt, hogy a kormány szigorú ellenőrzése alá kerültek. Midőn pedig a szegény lakosság élelmezése miatt megszaporodtak a császár gondjai, a zsidókat Rómából kiutasította; e rendeletet azonban nem hajtották szigorúan végre.

A történetírók főleg azért tüntetik föl Claudiust gyönge jellemü és ostoba embernek, mert feleségei uralkodtak fölötte. Az első kettőtől, Plautiától és Aeliától, már régebben elvált; a harmadik a hirhedt Valeria Messalina volt, kinek erkölcstelenségeit az írók a legrikítóbb szinekkel rajzolják; furfangjait pedig, melyekkel férjét megcsalta, a szatiraírók örökítették meg. Befolyásának biztosítása végett szövetkezett a császár kedvelt görög szabadosaival, Kallistossal, Narkissossal és Pallassal, a kik Claudius oldala mellett nagy hatalomra tettek szert, hivatalokat osztogattak, melyekért nagy pénzt csikartak ki. Messalina végre éles ellentétbe jutott velük s fondorlataik áldozatává lett. Bukásának botrányos oka az volt, hogy hitvány szerelmi viszonyai után egy előkelő ifjúra, Gaius Siliusra vetette hálóját, kit igéretével, hogy megosztja vele a trónt, rábirt, hogy fényes szertartások között nyiltan egybekeljen vele. Claudius nem volt Rómában s csak későn értesült gyalázatáról; midőn pedig szabadosai tudtára adták a botrányt, alig bírhatták rá, hogy megbűntesse nejét. Silius és Messalina halálra ítéltettek, de a gyenge eszű császár egynéhány nap múlva már elfeledte felesége halálát, s csodálkozott, hogy nem jelenik meg az asztalnál (Kr. u. 48).

Claudius császár ókori szobra.
(Róma, Vatican.)

De valamint Róma történetének régibb korszakait illetőleg forrásaink hiányosak és megbízhatatlanok, s ezért az adatoknak inkább általános jellemvonásaiból kell megalkotnunk a korról és a népről a képet, semmint a részletekből: ép ily óvatosság ajánlatos a Caesarok történetének hagyományával szemben. Már Tiberiusnál említettük, hogy az írókat a félelem vagy a gyűlölet elfogultakká tette, s lehetetlen megállapítani, vajjon a császári korszak legnagyobb történetirója, Tacitus pontosan és helyesen szemelte-e ki anyagát a rendelkezésre álló kútforrásokból. Claudius történetére vonatkozólag pedig határozott okunk van hinni, hogy tudatosan elferdítették az adatokat. Uralkodását több röpirat ismertette, de egyiket sem olvasták oly mohón, mint a császár negyedik feleségének, Agrippinának emlékiratait. Már pedig ez csak azért adta ki művét, hogy Messalina emlékét meggyalázza, Claudius érdemeit letagadja s magasztalja önmagát, a miért Nero fiát juttatta a trónra. A mit Neróról és önmagáról írt, azt más tanúk és bizonyítékok megdöntötték; de a mivel szerencsétlen férjét rágalmazta, azt a következő nemzedék történetírói – a kik alig egyebek, mint szenvedélyes röpiratírók vagy közönséges anekdotagyűjtők – készségesen elfogadták.

Messalina halála után a császárné rangjáért nagy versengés támadt a palotában. Claudius az állami és házi teendők jó részét görög szabadosaira bízta, a kikben fajuk ügyessége és hajlékonysága nagy mértékben megvolt. Ily idegen ministerek bevonása az állami ügyekbe új szokás volt Rómában, s joggal vették zokon a nemesek és a lovagok. A szabadosok mindegyikének volt egy pártfogoltja, kit a császár nejévé akart tenni. Végre a versengésben Agrippina győzött, nem annyira Pallas támogatásával, mint inkább azzal, hogy a császár unokahúgaként legtöbb alkalma volt szerelmének elnyerésére. Róma törvényei ugyan tiltották, hogy a nagybátya nőül vehesse unokahugát, de a senatorok szívesen beleegyeztek, hogy Claudius testvérének, Germanicusnak leányát emelhesse maga mellé a trónra (Kr. u. 49). Agrippina mint császárné arra törekedett, hogy első férjétől, Domitiustól való fiának, Lucius Domitius Nerónak szerezze meg az örökösödés jogát. Szüntelen fondorkodott, hogy Messalina emlékét férje előtt gyalázva, fiukat, Tiberius Claudius Britannicust hátra szorítsa; egyúttal Claudius leányát, Octaviát, eljegyezte Neróval, miáltal ez a császár fiával egyenrangú lett. Agrippina Germanicus leányaként különös gondjába vette a hadsereget. Ő alapította meg a mai Köln helyén a Colonia Agrippina nevű gyarmatot, itt született ő a táborban; gyermekkorában sokat volt atyja mellett, s a rajnai veteranusok szeretettel emlékeztek meg róla. Claudius oldalán most ismét részt vett a katonai ünnepeken, így abban a triumphusban is, a mikor Caractacus hódolatát fejezte ki. A császári pénzeken Claudiuséval együtt verték ki képét, s 50-től kezdve az Augusta jelzőt is viselte.

Római vízvezeték romjai a Campagna síkján.

Claudius sok nemest üldözött és gyakran követett el kegyetlenségeket szabadosainak és a nagyravágyó Agrippinának befolyása alatt. Szervezete idő előtt roskadt össze veleszületett gyöngesége és kicsapongásai következtében. Midőn pedig Nero tizenhat éves korában (Kr. u. 53) veje lett, a tehetetlen öreg nem sokáig élt tovább. A campaniai tengerparton keresett gyógyulást, de Agrippina elhatározta, hogy sietteti halálát. A mérgezések a korabeli római társadalomban napirenden voltak; már Gaius tanulmányozta módjukat, s kétségtelenül sokan követték példáját. Különösen egy Locusta nevű asszony volt hirhedt ügyességéről, kit gyakran vádoltak azzal, hogy a nőket férjeik megölésében támogatta; Tacitus keserű ironiával a monarchia eszközének nevezi. Segítségével Agrippina mérgezett gombát étetett meg Claudiussal, de ő kihányta. A gyorsan odaszólított orvos ekkor mérgezett tollal kente meg a császár torkát, s az annyira óhajtott halál bekövetkezett (Kr. u. 54).

Claudius uralma általában a birodalom virágzó korszakát jelöli. A drágaság miatt több vidék szenvedett ugyan szükséget, s Rómában, különösen a zsidók között, zavargások is fordultak elő, de a legiók győzelmesen harczoltak Germaniában és Britanniában, a provinciák kormányzói erős ellenőrzés alatt állottak, a császár nagy tisztelettel volt a senatus iránt, s csak kevés nemes vesztette életét. A nép megkapta gabonáját, gyakran volt része látványosságokban, s mivel a játékok mindig véresebbek voltak, ép ezért népszerűbbek lettek. Claudiust azonban nem szerették a városban. Tartózkodó természetével nem kelthetett jó hatást; rossz hirek keringtek ostobaságairól és kicsapongásairól; feleségeinek és szabadosainak hatalma miatt sokan gyűlölték is. Főleg Agrippina tette népszerűtlenné Claudiust és Britannicust, hogy a nép annál inkább óhajtsa Nero uralmát. Támogatta törekvésében Lucius Annaeus Seneca, a philosophus is, kire Nero nevelését bízta. Hatalmas pártfogója volt Afranius Burrus, a praetorianus vezér, ki a katonákat Nero híveivé tette. Mert bár Claudius Agrippina fiát adoptálta, s így ő volt a Julius-Claudius család legidősb férfi-tagjaként a törvényes örökös, azért Nerónak tartania kellett attól, hogy a nép Britannicust, mint a család egyenes ivadékát, fogja urául kívánni. De a praetorianusok örömmel fogadták a trónkövetelőt, a kit vezérük nekik bemutatott; s ha forrongott is a nép, csakhamar elnémult minden elégületlenség. Nero öt évvel volt idősb Britannicusnál; nagyszerű uralkodót sejtettek benne, kit szép külseje és előkelő modora is ajánlottak. Bölcs nevelője minden lehetőt megtett, hogy az ifjú császár okos és népszerű politikával igazgassa a birodalom ügyeit.

Uralmának kezdete nem hazudtolta meg a nép reményeit. Nero principatusának első öt éve, a híres «quinquennium Neronis» sokáig magasztalás tárgya volt. Seneca vezetése alatt – mert a férfias Burrus támogatásával főleg Seneca volt e korszak irányadó szelleme – a császár kiváló jogokban részesítette a senatust, s igyekezett magát mérsékelni. De csakhamar támadtak ellenfelei, először is családjában. Különösen anyja fondorlatai okoztak bajt. Ez a lelkiismeretlen asszony szövetkezett Pallassal, férje szabadosával; hogy tehát a fejedelem tanácsosai Agrippina kártékony hatalmát és befolyását megtörjék, Pallas megbuktatásán dolgoztak. Sikerült is őt az udvartól elűzni, bár Seneca, bizonyára régi lekötelezettjeként, védőjéül ajánlkozott az árulás vádja ellen. Agrippina ekkor fenyegetőzni kezdett. Hivatkozott arra, hogy Claudius igazi és természetes örököse mégis csak Britannicus, s értésére adta ellenfeleinek, hogy végső szükségből őt mutatja be a katonáknak törvényes uralkodójuk gyanánt. Fia trónralépése óta kitünt, hogy uralkodótársa kívánt lenni. Egy gyaloghintón vitette magát vele, a pénzeken kettőjük képe volt kiverve; követeket fogadott és rendeleteket küldött a provinciákba; elvakultságában azt hitte, hogy szavának úgy fognak engedelmeskedni a legiók, mint egykor Germanicusnak. Fönhéjázó viselkedése miatt először Britannicus ellen ébredt föl Nero féltékenysége. Egy Pollio nevű praetorianus tribunus mérget szerzett Locustától, és többszörös kísérlet után végre sikerült egy lakomán Britannicus elé mérgezett italt tenni. Minthogy az ifjút nehézkóros ájulások szokták volt meglepni, könnyen lehetett tagadni a bűnt; s bár mindenki sejtette a halál okát, belenyugodtak, mert állami szükségből magyarázták.

Agrippina császárné ókori szobra.
(Nápolyi múzeum.)

Anya és fiú ekkor nagy ellentétbe jutottak egymással. Agrippina pártfogásába vette Octaviát, a kit Nero teljesen elhanyagolt; sűrűn tanácskozott barátaival, s pénzzel igyekezett lekötelezni a katonatiszteket és a régi nemeseket. Fondorlatait besúgták Nerónak, a ki megvonta tőle testőr-csapatait; s bizalmatlanságának úgy adta jelét, hogy akkor is katonákkal vette magát körül, mikor anyját meglátogatta. Ez a fitogtatott óvatosság adott szárnyakat a hírnek, hogy az anya fia élte ellen tör; viszont a korszak titkos történetének krónikásai azt állítják, hogy Nero már ekkor igyekezett szabadulni anyjától, s csak azért fékezte magát, mert Burrus biztosította, hogy Agrippinát a törvényszék is elitélné, ha rá lehetne bizonyítani valami bűnös szándékot. A vizsgálat megindult, de az anyacsászárné tisztázta magát; s régi befolyásának kell betudni, hogy vádlói keményen meglakoltak. A vizsgálat vezetőit, Senecát és Burrust nem érte bántódás; erélyüknek és ügyességüknek köszönhették a rómaiak, hogy a fiatal császár mérsékelte magát. Már ekkor mutatkoztak benne hajlamok a kicsapongásra és költekezésre; az előbbi csakhamar kiölte belőle a jó érzést, a másik pénzzavarokba juttatta, melyek bűntettekre csábították. S ha a népet lekötelezte is eleinte adók elengedésével, hamar kárpótolta magát gazdagok és nemesek számüzésével, a kiknek nagy vagyonát elkobozta. De az első öt év alatt Róma nyugalmat élvezett, a lakosság elégedett volt, s a senatus kijelentette, hogy Augustus óta nem volt oly jó ura, mint Nero. Kétségkívül nagy érdemük volt azoknak, a kik nevében kormányoztak és hatalmukkal oly kevéssé éltek vissza; de magát Nerót nem illetheti dicséret, mert csak eszköz volt tanácsosai kezében, a kik eszeveszett mulatozásait felfogásuk szerint is csak kárhoztatható kímélettel tarthatták határok között.

Hogy mily mértékben terheli Nerót Britannicus meggyilkolása, nem lehet eldönteni, de a legiszonyúbb bűn, az anyagyilkosság, örök időkre gyalázatossá tette nevét. Agrippina halálát a császár inkább női féltékenység behatása alatt, mint személyes biztonsága érdekében rendelte el. Rómának legszebb, de egyszersmind legravaszabb és legkicsapongóbb asszonya ebben az időben Poppaea Sabina, a könnyelmű Marcus Salvius Otho felesége volt. Hogy zavartalan viszonyt köthessen a császárral, elfogadtatta férjével Lusitania kormányzását, csábító mesterfogásait pedig arra irányította, hogy Nero elváljék Octaviától és őt tegye császárnévá. De előbb az anyacsászárnét kellett félretolni az útból; ennek befolyása és hatalma keresztezte nagyravágyó tervét, s azzal az anyával kellett szembe szállnia, a ki – ha igaz a hagyomány – részeges fiát a legborzasztóbb vérfertőzésre akarta csábítani. Poppaea fondorlatai felujították ellene a vádat, hogy Nero életére tör, s a császár hajlandó volt elhinni anyja gonoszságát. Borzalmas olvasni részletesen Agrippina megölésének történetét, melyet Tacitus művének egyik legmegkapóbb episódjában örökített meg; itt csak jelezzük, hogy Agrippina kétség kívül Nero parancsára szenvedett hajótörést, midőn a baiaei öböl nyugodt vizein hajózott. Mivel mégis patra menekült, Nero megkérdezte tanácsosait; tudta, hogy föl fogják hatalmazni a bűnre, melytől úgy sem tarthatták többé vissza. Seneca és Burrus érezték a válságos pillanatot; a palotafondorlatoknak véget kellett vetni, s bár nem ajánlották egyenesen Agrippina megölését, részük volt a tervben, mely halálát előidézte. Könnyű volt állítani, hogy Agrippina szolgája, a ki izenetet hozott Nerónak, gyilkos tőrt ejtett ki kezéből. Az anyát bűnösnek itélték, s haladék nélkül végrehajtották rajta a büntetést (Kr. u. 59). Midőn gyilkosai előtt elterűlt, fölkiáltott: «Szúrjatok méhembe, mely szörnyeteget szült a világra!» A hagyomány szerint Nero is megnézte tetemét s hangosan kifejezte bámulatát szépsége fölött. Agrippina halála után a császár teljesen Poppaea befolyása alá került, s ez időtől fogva nevelői nem tarthatták vissza féktelenkedéseitől. Mulatozásai durvább és felháborító jelleget öltöttek; kész szolgái, a szellemes Petronius Arbiter és a hitvány Sophonius Tigellinus segítségével a legnyiltabban követte el szemérmetlen bűneit. Salvius Othónak nem volt kifogása az ellen, hogy Poppaeával nyílt viszonyban élt; de a császári szerető csak három év múlva (Kr. u. 62) eszközölte ki, hogy Nero eltaszítsa Octaviát, s őt is elválaszszák férjétől. Octavia egy szigetre ment számkivetésbe, hol egy év mulva életétől is megfosztották. Utána Poppaea lett Nero felesége s két éven át korlátlanul élvezte a hatalom fényét. A rómaiak sokat beszéltek pazarlásairól, különösen tejfürdőiről, melyek miatt állandóan 500 nőstény szamár állott istállóiban. De Nero őt is megúnta; tőle született leánya csecsemő korában meghalt, s midőn az újolag viselős állapotba jutott Poppaeát egy haragos pillanatában megrúgta, ismét özvegy emberré lőn.

Nero császár ókori szoborfeje.
(Róma, Vatican.)

Egyik tanácsosa, Burrus, a ki kora viszonyaihoz képest derék és becsületes ember volt, nem sokáig volt szemtanúja a császár féktelenkedéseinek, mert 62-ben hirtelen elhúnyt. Suttogták ugyan, hogy Nero tette el láb alól, de bizonyítható adataink nincsenek. Burrus után Tigellinust tette meg Nero a praetorianusok fejévé, s csakhamar megindultak a felségpörök mindazok ellen, a kik vagyonuknál vagy hivataluknál fogva a császár kapzsiságát vagy aggodalmát keltették föl. A rómaiak szívesen megbocsátották neki, hogy Claudius meggazdagodott szabadosát, Pallast száműzte és kincseit lefoglalta. De még Seneca sem kerülhette ki az árulás vádját, s Nero nemcsak azért üldözte, mert meg akart tőle szabadulni, hanem vagyonára is áhitozott. A stoikus elveket valló philosophus ugyanis nagy gazdagságot halmozott uzsorával össze, s bár tisztázta magát a vád alól, ezentúl kerülte urának veszedelmes környezetét. Tanításainak különben is rossz hatása volt Neróra. A görög stoicismus kosmopolitikus eszméi alapján a császár megvetette a római nemesség nemzeti hagyományait; ő a népnek, a világ minden tájékáról összesereglett tömegnek akart bálványa lenni, mely czélra az ősök szokásainál alkalmasabb eszközként kinálkoztak a görög intézmények. Már 60-ban megalapította a Neronia nevű művészi versenyeket, melyekben maga is részt vett mint költő és énekes. Circusi versenyekben is föllépett, saját kertjeit rendezte be e czélra, később már a campaniai szinházakban is föllépett, végre a circus maximusban is. A nemesek elszörnyedtek elaljasodásán, mert így itélték meg kedvteléseit, de a tömeg újongott a szokatlan látványon, s Nero csak a tömegnek akart tetszeni.

A nemesek hagyományait s az emberi érzést egyaránt fölháborító kegyetlenségek között Rómát iszonyú csapás érte. A 64. év július havában a circus maximus környékén tűz ütött ki, mely a szélben ellenállhatatlanul tovább terjedt és a város keleti részét a Palatinus lábáig elpusztította. A tűzvész hat napig tartott, s alig szünt meg, midőn a Pincius tájékán, a város északi részén, ismét lángba borultak a tetők, s most a Capitoliumig emésztette föl a tűz a házakat. A város tizennégy kerülete közül hat teljesen elpusztult, négy pedig kisebb-nagyobb kárt szenvedett. Sok templom, középület, velök együtt az ókor sok becses műemléke odaveszett; főleg a város alacsonyabb részei pusztultak el; a Capitolium és a Palatinus dombján, valamint egyéb kiemelkedő helyeken a legbecsesebb épületek sértetlenül maradtak. A népet iszonyú félelem fogta el; azt hitte, hogy a veszedelmet gyujtogatás okozta; híre járt, hogy a bűnösöket elfogták, s vallomásuk szerint felsőbb rendeletre gyujtották föl a városrészeket. Azt is suttogták, hogy Nero a császári palota tornyocskájáról gyönyörködött a rémesen fönséges látványban, s a tűzvész alatt «Trója pusztulása» czímű költeményét szavalta. Végre magát a császárt is vádolták, hogy maga idézte elő a tűzvészt, pedig kitörésekor Antiumban tartózkodott.

A lesujtott lakosságot mélyen fölháborították e hirek, s a nép kegyére támaszkodó császári trón ingadozott. Nero sietve fölkereste a füstölgő utczákat s pénzt osztott szét a nép között. Még fontosabb volt megnyugtatásukra a mulattatás. Ravasz tanácsadók sugallhatták a gondolatot, hogy kegyetlenül sujtson olyan embereket, kiket gyűlöletes szinben lehet föltüntetni, s így rájuk háríthatni a nép haragját, mely a császárt fenyegette. A zsidókat több okból gyűlölte a lakosság; vádolták őket, hogy lázongó és zavargó elem. A zsidók csakugyan több pártra szakadtak s gyakran kérték a rendőrség támogatását egymás ellen. Folyton szaporodtak köztük a keresztények, a kiknek hittérítő buzgalma aggodalmat keltett. Mert nemcsak szabadosok fogadták el tanaikat, hanem előkelő rómaiak is, főleg a nők. Politikai és társadalmi mozgalmakat kerülő életmódjuk gyanút ébresztett; szövetségüket az állami törvényekre és szokásokra veszedelmesnek tartották. Irataik és tanításaik a világ végét hirdették, mikor az ő Uruk mond majd itéletet. Nem volt nehéz a nép figyelmét a buzgó hívőkre fordítani s azzal vádolni őket, hogy siettetni akarták a végpusztulást. A császár rendeletére sok keresztyént fogtak el, kiket szurkos ruhába csavartak, s úgy kötötték őket Nero kertjeiben (a mai Szent Péter-templom környékén) a fákra. Midőn ruháikat meggyujtották és fölhangzott az eleven fáklyák jajveszékelése, az odacsődített néptömeg is elborzadt, s maga kivánta a látványosság beszüntetését.

Seneca képmása.
(Herculaneumban talált bronzszobor.)

Bármi idézte is elő a lakosság zavargását, a császár rendesen a nemesek büntetésével igyekezett azt csillapítani. A nagyurak birtokainak elkobzása volt a legbiztosabb és leggyorsabb mód a kincstár megtöltésére. A nemesek a császárok féltékenysége mellett is nagy vagyont halmoztak össze; Itália és a provinciák földjét óriási birtokok urai míveltették. Egykorú írók szerint az africai provincia egyik fele e korban hat család birtokában volt. De a nemesek és a gazdagok látva, hogy társaikat bármely elfogadható ürügy alapján számüzik és tönkreteszik, félni kezdettek. Csakhamar messze elágazó összeesküvés keletkezett 64-ben Gaius Calpurnius Piso vezetése alatt, a ki azt remélte, hogy az uralkodó megbuktatása után a senatus őt ülteti a trónra. Az összeesküvők jelszava ugyan a libertas volt, de ez a szabadság nem terjedt volna ki a forumra és a népgyűlésre, csak a nemeseket és a senatust szabadította volna meg a Caesarok vagy bármely más autokrata uralmától. Seneca is tagja volt ez összeesküvésnek, s főleg a philosophus unokaöcscsének, a költő Lucanusnak művében nyilatkozik meg az elégedetlen nemesség politikája. Lucanus bizonyára megelégedett volna egy sullai dictaturával vagy egy magános consullal, a minő Pompeius volt. De Calpurnius Piso sem Sulla erélyével, sem Pompeius népszerűségével nem rendelkezett; az összeesküvők hosszú halogatás után sem szánták el magukat határozott lépésekre. Tervüket elárulták, a szövetség feloszlott, s tagjai a nép részvéte nélkül szenvedtek halált. A legkiválóbb áldozatok Seneca és Lucanus voltak; önkezükkel kellett véget vetni életüknek, s a fürdőben fölvágták ereiket (65-ben). A patricius családok úgy álltak bosszút elitélt tagjaikért, hogy magánirataikban, melyeket a későbbi történetírók buzgón fölhasználtak, élénk szinekkel festették a gyűlölt fejedelemnek jellemét. A nép, mely Nerót majdnem uralkodásának végéig kedvelte, e korszakról nem hagyott hátra irodalmi emlékeket.

De nem az önző senatorok döntötték meg a Caesarok trónját. Nero az összeesküvés megbüntetése után túlságosan bízott sérthetlenségében; mind sűrűbben fitogtatta nyilvános szinpadokon költői tehetségét és ének-művészetét, a mi a régi hagyományok arczulcsapásával a római jellem pellengérre állítása volt. 66-ban a kormányt szabadosára, Heliosra bízva, hosszabb időre Görögországba utazott, hogy zavartalanul versenyezhessen a görög nemzeti játékokon művészi babérokért. Nemcsak a nemesek, hanem a nép, sőt szabadosai is röstellték a császári s vele együtt a római tekintély ily lealázását. A senatus és a nép még mindig hitte, hogy hatalom az államban, s az előbbi tényleg rémülettel fogadta a hírt, hogy a határokon lázonganak a legiók. Tiberius, Gaius és Claudius nagy seregeket tartottak a provinciákban és a birodalom szélein, s gyanútlanul bízták őket a kormányzókra meg a legatusokra, a kiket mindig visszahívhattak állomásaikról, ha túlságosan hatalmasokká váltak. Aligha jutott azonban eszükbe, hogy ily proconsul vagy magas állású katonatiszt még az imperatorral is összemérheti kardját, letaszíthatja trónjáról, sőt öngyilkosságra kényszerítheti. Talán azért is indult Nero keleti útjára, mert ilyes hirek fölizgatták féltékenységét Domitius Corbulo, a syriai legiók vezére ellen, a ki hosszú katonai pályája alatt nagy népszerűségre emelkedett. Pedig Corbulo hű volt, s nem voltak nagyravágyó tervei. A gyáva császár azonban megijedt egyik leghívebb szolgája hatalmától, s meg akarván tőle szabadulni, Achaiába idézte s arra kényszerítette, hogy kardjába dőljön. Viszont vakon bízott az innenső Hispania kományzójának, Galbának hűségében, a ki pedig legióival ép ellene készült.

Nerót a görögök nagy hódolattal vették körül, lelkes tapsokkal jutalmazták zenei előadásait, s a császár hálából biztosította szabadságaikat, sőt a korinthosi isthmost is át akarta vágatni. Ámde megfosztotta őket sok művészeti alkotásuktól, hogy velök az újonnan épülő Rómát ékesítse; üldözőbe vette a legkiválóbb görög stoikusokat és római tanítványaikat, mint Barea Soranust és Thrasea Paetust. E korban a stoikus irány uralkodott Rómában. Bizonyos komolyság és határozott czél kezd mutatkozni a kor erkölcsi gondolkodásában, mely nem megindultság nélkül hallotta a biblia tanításait. Nero féltékeny lett azon szellemre, mely elvonta az embereket a császári pompa megbámulásától, s ugyanő, a ki először sujtotta a keresztyéneket, üldözőbe vette a stoa híveit is, a kik nem a köznép soraiból kerültek ki, hanem előkelő nemesek voltak. Pedig sem az egyik, sem a másik körtől nem volt oka félni, s könnyebben nyomhatta el a philosophusokat, mint az új vallás híveit. Thrasea és társai zúgolódás nélkül meghajoltak akarata előtt, s nehány szónoklati szikrától eltekintve, fölháborodásuknak alig találjuk nyomát. A keresztyének is engedelmes alattvalók voltak, de szenvedéseik élénk emlékezetben maradtak, s a legnagyobb erkölcsi és társadalmi forradalomnak szolgáltak csirájául. Nero nem sejtette a veszedelmet s gyanútlanul tért vissza Rómába, mely a nagy tűzvész után szebben és nagyobb arányokban épült föl, bár nem annyira római, mint inkább görög stilusban, szélesebb utczákkal és nem oly sokemeletű házakkal. Még nagyobb örömöt szerzett neki óriási palotája, az «arany ház». Tágas csarnokai és épületei a legpazarabb fénynyel diszítve, a város jókora területét foglalták el. Három dombháton, a Palatinus, Esquilinus és Caelius egymásra néző lejtőin és a közbenső völgyben terültek el a nagy kertek, tavak, fürdők és egyéb mulató-helyek. A rómaiak epés megjegyzése szerint a szörnyeteg fölperzselte a várost, hogy császári palotát építhessen magának, s midőn belé költözött, azt hallották ajkairól, hogy végre emberi módon lakhatik.

De már a 68. év elején nyugtalanító hírek jelezték, hogy a provinciákban állomásozó legiók forrongásban vannak, s a lázítás gyanúja a vezérekre esett. Magában a városban a nemeseket komor hangulat fogta el; a köznép pedig, eddig Nero legbiztosabb támasza, bizonytalan magatartást tanusított. A császár csak Helios ismételt sürgetésére hagyta el Görögországot, a hagyomány szerint a leglelkesebb hangulatban, mert Apollon jóslata Delphoiban a hetvenharmadik évet jelölte veszedelmesnek, s a harmincz éves fejedelem így hosszú életpályát remélt. Nem is sejtette, hogy a jóslatnak végzetes értelme van. Neapolisban, Antiumban és Rómában fényes triumphus fogadta, de alig vonult be márcziusban fényes palotájába, a fenyegető forradalom híre is megérkezett. Még a tél folyamán megegyezett Galba Gallia Lugdunensis kormányzójával, Gaius Julius Vindexszel, hogy egyszerre föllázadnak. A gallus népeket a rájuk nehezedő adó Vindex köré gyűjtötte, ki a senatus és a nép uralmát, tehát a szabadságot akarta helyreállítani. Galbát jó omen is bíztatta; gyermekkorában egyszer az öreg Augustus elé került, a ki gyanútlanul azt mondta róla, hogy ő is meg fogja ízlelni az uralmat; most pedig hetvenhárom éves volt. Nero először Vindex ellenében intézkedett; megparancsolta Germania kormányzójának, Verginius Rufusnak, hogy vonuljon a lázadó ellen, s a rajnai legiók Vesontio (Besançon) mellett győzelmet arattak, mire Vindex kétségbeesésében kardjába dőlt. De a győztes katonák csakhamar elpártoltak a császártól s vezérüket akarták kikiáltani imperatornak. Verginius nem vette föl a biborköpenyt, de szivesen csatlakozott Galbához, ki a két provincia legiói élén Róma ellen indult.

Míg a sereg a távol nyugatról Itália szívéhez ért, több hónap mult el. Az aggodalom és bizonytalanság e kínos ideje alatt a császár összes gyöngeségei megnyilvánultak, s a fenyegető veszedelem ellen nem tudott védekezni. Remény és kétségbeesés között ingadozott; minden intézkedése kudarczot vallott, s könnyelmű léhaságain e válságok közepett a lakosság is fölháborodott. Midőn Verginius hűtlenségének és a két hadsereg egyesülésének híre jött, Nero a ruháit szaggatta és kislelkü kiáltások között tépdeste haját. A senatorokat és lovagokat a rég várt szabadulás biztatta; a nép is zajongott Nero ellen, mert a gabona drágaságát hanyagságának tulajdonította. Végre a praetorianusokat is elcsábította tőle vezérük, Nymphidius, s így magában Rómában semmisítették meg hatalmát. Mindenkitől elhagyatva, csak az öngyilkosság maradt menedékeül, de még a Locustától kapott mérget is ellopták tőle. Egynéhány szolgája kíséretében éjjel megszökött a városból, s pirkadáskor a via Nomentana és Salaria között, egy félreeső helyen, Phaon nevű szabadosának a villájában rejtőzött el. Teljes tanácstalanságban töltött itt egynéhány órát, midőn megjött a hír, hogy elutazása után a senatus a haza ellenségének nyilvánította, kit a «régi szokás szerint» kell kivégezni. Midőn e kifejezés értelmét tudakolta, megmagyarázták neki, hogy az elitéltet levetkőztetik, nyakát igába teszik s testét addig ütlegelik, míg kiszenved. E rémhirre két tőrt vett ki kebléből, megpróbálta élüket, de azután oly szavakkal, hogy a végső pillanat még nincs itt, félretette őket. Többször igyekezett erőt venni halálfélelmén, de csak a közeli lódobogás hallatára kérte meg szolgáját, Epaphroditost, hogy döfje szívébe vasát. A centurio és kísérete ép akkor rontottak be a szobába, midőn haldokló kinjában fölkiáltott. Testét a helyszinen máglyára tették, s szolgái a hamvakat a Pincius hegyen a domitiusi kertekben temették el. Meglepő körülménykép jelzik forrásaink, hogy e szörnyeteg urnáját is virággal diszítették ismeretlen kezek.

Nero principatusának tizennegyedik évében, 68 junius 9-én halt meg. Poppaeától született gyermeke már csecsemő korában elhúnyt, Statiliával kötött ujabb házassága pedig gyermektelen maradt, s így Julius Caesar családja az Octaviusok, Claudiusok és Domitiusok örökbefogadása mellett is végképen kihalt. A nagy dictator négyszer, Augustus háromszor, Tiberius kétszer, Gaius háromszor, Claudius négyszer, Nero háromszor nősült; e sok házasságból több gyermek született, de Nero után egy sem maradt életben. A család férfitagjai közül sokan öreg korban haltak el, többen elérték a férfikort, egynéhányat korai betegség ölt meg, vagy titokzatos módon pusztultak el, legtöbb a politikai ármány áldozatává vált. A trónbitorló család keserűen fizette meg uralmát, melyet a nép zavarok és vérontások után elfogadott. Kormánya alatt sok előkelő nemes esett zsarnokságának áldozatául, de a birodalom határain belűl általában véve rend és jólét vert gyökeret. A nagy polgárháborúk után a világ egy századon át élvezte a békét. A császárság ama «titka», hogy az uralkodót nemcsak Rómában, hanem másutt is meg lehet választani, végzetszerűen kipattant, s ez időtől kezdve Róma urait rendszerint a messze táborozó legiók emelik hatalomra, de ritkán erőszak és vérontás nélkül.