XXVII. FEJEZET.
Tiberius és Gaius uralma.

Az augustusi kor legnagyobb hatása Róma szellemére az volt, hogy ezentúl nem vágyakozott háborúra és hódításokra, hanem megelégedett a nagy birodalom megőrzésével és a lázongások elfojtásával. A kormány politikája vagy a fejedelmek nagyravágyása ezentúl csak ritkán idézett elő háborúkat. A nagy hadvezérek és proconsulok ivadékai haragudtak talán a rendszerre, mely eltiltotta őket a vérengzéstől és a rablástól; de a nép maga nem lelkesedett többé háborúért. Az uralkodók beérték a birodalom határainak megerősítésével, mert ezek majdnem mindenütt természetes akadályokul szolgáltak betörés ellen. Az állandó haderők a Rajna, Duna és a Száva mentén táboroztak; folytonosan fejlesztették a védőbástyák hosszú vonalait, s még inkább biztosították a békét, hogy a szomszéd vidékek lakosságát áttelepítésükkel megritkították. A keleti határok nem voltak oly pontosan megállapítva, de a Kis-Ázsiába vezető hegyi útakat erősen őrizték, s egynéhány szomszéd állam névleges függetlensége itt is gondoskodott a nyugalomról. A kormányt negyvennégy éven át egy kéz igazgatta; nem tiltakozott ellene komolyan senkisem, s a római nép nyugalmát azalatt semmiféle belső viszály sem zavarta. A polgárháborúk tisztjeinek unokáit már nem lelkesítette a nagyravágyás, mely demagógok és kalandorok sikerei következtében még az előző nemzedék keblében lángolt. A köztársaság nagy családjai vagy kihaltak, vagy gyönge utódokat hagytak hátra. Augustus nagyobbrészt lovagrendű férfiakból alakította meg szűkebb tanácsát, a legiók vezetését meg családja tagjaira bizta. Utódjának tehát nem kellett félnie, hogy a nemesek rendjéből versenytársa támad; a fővárosban tartózkodó haderőt különben is hűségeskü kötötte Tiberiushoz, a császár uralkodó társához. Nem bizonyos, élt-e még Augustus, midőn Livia halálos ágyához szólította fiát; de Tiberius megérkezésekor rögtön tudtul adták a katonáknak a császár halálát, s hogy Tiberius lett hatalmának örököse. Csak Agrippa Postumus vitathatta volna el tőle az öröklés jogát, de ez számkivetésében tehetetlen volt. A hagyomány szerint óvatosságból ezt is eltették láb alól.

Tiberius tribunusi hatalmánál fogva összehívta a senatust Augustus halálának bejelentésére. A consulok és a főbb tisztviselők rögtön hűséget esküdtek neki, szintúgy az állam tisztviselői és a katonák is. Augustus végrendeletileg magánvagyonának örökösévé tette, s ezt olybá vették, hogy politikai hatalmát is neki kell örökölnie. A senatus és a nép versengve szavaztak meg a halottnak temetési pompát; hiába lépett közbe mérsékelve Tiberius, egy előkelő ember azt állította, hogy a császár lelke szeme láttára szállott az égbe hamvaiból. Erre az «isteni» Augustusnak ép úgy megszavaztak templomokat, papokat és szertartásokat, mint régebben divus Juliusnak. A meghalt császárok apotheosisa ezentúl szabálylyá lőn. Fölajánlották Tiberiusnak az összes uralkodói functiókat, s bár ő szerényen visszautasította az imperator czímet (hivatalos neve ezentúl Tiberius Caesar Augustus), nem volt kifogása az ellen, hogy a római nép tényleges ura legyen. Tiberius már ekkor megvonta a centuriáktól a jogot, hogy ők válaszszanak consulokat. A polgárok belenyugodtak, sőt talán maguk kérték a császárt, hogy ezentúl ő jelöljön ki négy embert a két hivatalra, s beleegyeztek abba, hogy a jelöltek közűl a senatus válaszszon.

Tiberius ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

De a pannoniai és a rajnai legiók az új császár nyugalmát mindjárt trónraléptekor megzavarták. Elégedetlenkedtek a hosszú katonáskodás és a csekély zsold miatt; bár talán a harczok és a zsákmányolás szünetelése volt az igazi ok. A pannoniai legiók vezére, Julius Blaesus, követeket volt kénytelen Rómába küldeni a panaszok előterjesztése végett. A császár azzal felelt, hogy Drusust nevezte ki Pannonia helytartójává, de nem látta el határozott utasításokkal. Drusus egy holdfogyatkozás ijesztő hatása alatt visszanyerte a katonákat s kivánságaik legnagyobb részét teljesítette. Germanicus helyzete a Rajna mellett sokkal válságosabb volt, mert a legiók a császári méltóság elfogadására akarták kényszeríteni. De az idők még nem értek meg arra, hogy ily vállalkozás sikerűljön, s az ifjú hősben sem voltak ily vágyak.

A katonákat Germanicus pénzzel és igéretekkel kiengesztelvén, Kr. u. 14-ben Germaniába vonult a varusi legiók megbosszulására és az elveszett zászlók visszaszerzésére. A bructerusok, tubantok és usipetek földjéig hatolt, de az ellenséget nem tudta nyílt csatára szorítani, s az ősz beálltával eredmény nélkűl vonult vissza. Tiberius nem látta szívesen e támadást, de az ifjú Caesar a következő évben jobban kigondolt tervvel s mindjárt tavaszszal vonult az ellenség területére. Ekkor a cheruskusok között viszály tört ki Arminius és apósa, Segestes között, kit Germanicus legatusa, Aulus Caecina támogatott. Segestes átpártolt a rómaiakhoz, és Arminius nejét, Thusneldát, gyermekével együtt magával hozta kezesekűl. A cheruskusok ereje nagyon megcsappant, s midőn Germanicusnak sikerült szárazon és vizen szállított haderejét egyesíteni, bátran fölkereshette a teutoburgi erdőt, a hol lemészárolt honfitársait eltemette. Arminius csak későn gyűjthetett erőt s a lassan visszavonuló rómaiakat megtámadta; de bátor csapatai vereséget szenvedtek, s a legiók akadály nélkűl értek a Rajnához. Maga Germanicus a friz tengerparthoz vezette legióit, de hajóit a viharok visszatérő útjában nagyon megviselték. Kr. u. 16-ban Germanicus ismét benyomúlt a Weser vidékére, s nemcsak visszaszerezte az utolsó varusi zászlókat, hanem Arminiussal nyilt mezőn is összeütközött. Ezúttal a rómaiak arattak diadalt. Germanicus a régi nagy vezérekhez méltónak bizonyult, s megérdemelte a népszerűséget, mely nevét a polgárok és katonák közt egyaránt övezte. De a tengeri hadosztály a viharok miatt most is érzékeny veszteséget szenvedett, s Germanicust a kivívott diadal sem juttatta maradandó sikerhez. Tiberius mindig jobban panaszkodott a költséges háború miatt; véget is vetett a további kísérleteknek. Germanicust visszahívta és 17 május 26-án fényes diadalmenettel kielégítvén, a birodalom keleti határainak rendezésére küldte. A nagy katonai kormányzóság Gallia és Germania fölött megszünt. Gallia három provinciára szakadt, a Rajna két partja pedig Felső- és Alsó-Germania néven két katonai határőrvidékre oszlott. Tiberius a germán törzseket ezentúl inkább politikai fondorlataival gyöngítette; foglalni többet nem akart s igyekezett föntartani a békét.

Festett faldísz Livia palotájának egyik termében.

Augustus Apotheosisa.
A legnagyobb sardonyx-kaméa (30 : 26 cm.) a világon, melyet valószinüleg II. Balduin konstantinápolyi császár ajándékozott Sz. Lajos, Franczia királynak. Jelenleg Párisban van (Cabinet de France Nr. 188). Felső részén Augustus van ábrázolva a Pegasus-lovon, melyet Cupido vezet az égbe; Aeneas (vagy fia, Julius) phrygiai ruhában tartja a földgömböt; mögötte Julius Caesar mint pontifex maximus betakart fővel és kezében kormánypálczával; balról az idősb Drusus Augustus felé fordulva. – Középen a Caesarok családja: Tiberius, kezében Juppiter kormánypálczával, mellette ül Livia mint Ceres, mögöttük az ifjabb Drusus mutatja nejének, Livillának, miként fogadja Caesar Augustust az égbe. A másik oldalon Antonia állva fordul fia, Germanicus felé; e mögött ül neje, Agrippina, s előtte áll a még gyermek Gaius Caligula. – Alul, Tiberius és Livia lábánál, leigázott népfajok képviselői kuporognak (germánok, armeniaiak stb.).

Az ürügy, a miért a császár Germanicust keletre küldte, Kappadokia királyának halála volt. Alkalom nyílt ez ország bekebelezésére, de az új provinciát még szervezni kellett. Kommagene és Kilikia keleti része is azt kívánták, hogy mivel fejedelmeik meghaltak, provinciákká alakulhassanak; viszont Syria és Judaea lakói szabadulni kívántak adóterheiktől. Az a béke sem volt biztosítva, melyet Phraates királylyal az ifjú Gaius kötött. A rómaiak a parthusok békességének biztosítására Phraates fiát, Vononest kezesűl tartották maguknál, a kit bármikor trónkövetelő gyanánt léptethettek föl, miután a parthusok az Arsakidák fejedelmi családjából származó Artabanost fogadták el fejedelmükül. A viszonyok tehát úgy alakultak, hogy a birodalomhoz méltó képviselőre volt szükség, a ki a császár helyettese gyanánt léphetett föl. Germanicus több volt, mint proconsul; Tiberius fogadott fiaként egy rangban állott Drusussal, a kit korban és tapasztalatokban megelőzött. A bizalmi állást szívesen fogadta el, de csak lassan haladt előre Görögországban és Ázsiában. Meglátogatta Athént és Trója vidékét, a mivel inkább irodalmi, mint politikai érzéket árult el; általában kétséges, volt-e benne igazi államférfiúi tehetség, habár előkelő és barátságos modorával mindenkit meghódított. Armenia fővárosába érve, Polemon pontusi király fiát, Artaxiast ültette a fejedelmi székbe; a parthus királylyal megujítva a békét, Vononesnek hazájától távol jelölt ki tartózkodási helyet; végre Kommagenét és Kappadokiát római provinciákká alakította, azután Egyiptom csodáinak megtekintésére indult. Keleti útjában mindig kíséretében volt a császártól melléje rendelt Gnaeus Piso, Syria kormányzója, a Calpurniusok régi patricius családjából. Már Augustus adott Gaius mellé segítő társul egy «rector»-t; az idősebb és tapasztalt Germanicust már csak «adiutor» gyanánt ellenőrizhette Piso, s tényleges megbízásának természetéről Róma népe sohasem kapott hiteles adatokat. Germanicus népszerűsége és a Tiberius iránt érzett gyűlölet elhitette az emberekkel, hogy a császár fogadott fiának élete ellen tört; midőn pedig Germanicus Egyiptomból visszatérve, Antiochia közelében meghalt (Kr. u. 19 oct. 10-én), mindenki erőszakos halálra gondolt. Máglyára kitett holttestén egynéhány szemtanú mérgezés jelét vette észre, mások azonban ezt alaptalan vádnak tüntették föl. Magát Tiberiust nem izgatta harag vagy gyanakodás; bármennyire gyászolta közeli rokonát, kijelentette, hogy császárfiak ép oly halandók, mint bármely polgár. De Piso elhalt főnöke helyében vakmerően intézkedni kezdett; s midőn e miatt Rómába idézték, hogy a senatus előtt igazolja magát, a vádbeszéd után egy szobába vonult, hol átmetszett torokkal, oldalán véres kardjával találták (Kr. u. 20). Hír szerint Tiberius ölette meg, hogy elhallgattassa a veszedelmes tanút; mindazáltal valószinübb, hogy önkezével vetett véget életének.

Germanicus ókori szobra.
(Róma, Lateran.)

Piso halálával kapcsolatosan néhány általános észrevételt kell tennünk. Ezentúl többször lesznek kiváló nemesek öngyilkosok, mert rendjök éles ellentétbe jutott a császári uralommal. Fogyatékos számuk a polgárháborúk után még inkább növelte gőgjüket, s egymás közt nem tűrve különbséget, nem ismerték el a császár magasabb tekintélyét. Egy Aemilius, Lepidus vagy Piso előtt Octavius fia csak plebeius imperator volt, kit az alsóbb népréteg juttatott hatalomhoz; s midőn ennek törvényes szinezetet akartak adni, a törekvést megvetették. Bizonyára féltékeny szemmel néztek a plebeius Octavius és a régi, előkelő Claudius család szövetségére, a mi csak arra szolgált, hogy megvetésük gyűlöletté alakuljon át. Mindegyikük ép oly jogosultnak tartotta magát a trónra, mint Augustus, kit a szerencse emelt a fölszínre. Piso legalább is egyenrangúnak tartotta magát Tiberiussal; neje, a régi nemes családból származó Plancina, szította nagyravágyását. Piso azt hitte, hogy Germanicus hatalmának fékezésére kapott megbízást, s nagyon sok kellemetlenséget okozott főnökének; Plancinát Livia, a császár anyja ösztönözhette, hogy versenyezzen Agrippinával. A nők házi pörpatvara fokozta a férfiak politikai féltékenységét.

A nemesi rend fondorlataival szemben a császároknak különös védelmi eszközről kellett gondoskodniok. Kormányuk alatt a lex maiestatis védte az államfő személyét. E törvény eredetileg a néptribunus védelmére hozatott, s először a demagog Saturninus (Kr. e. 100) iparkodott a crimen maiestatis segítségével a néphatalom képviselőjének méltóságát óvni és emelni. A tribunus kiváltságai ellen intézett támadás a törvény értelmében magának a köztársaságnak szentsége ellen intézett merénylet volt, s a tribunus lealázását hazaárulásnak bélyegezték. Sulla e törvény érvényét csak az alkotmány ellen tervezett merényletekre szorította, s Julius Caesar sem adta vissza a törvénynek régi erejét. Augustus a criment úgy határozta meg, hogy a császárt gyalázó iratok közzétételére is illett, mert általuk az uralkodó személyét a közmegvetésnek szolgáltatja ki. Maga a legritkábban alkalmazta e törvényt, mely úgy tünt föl, mintha csupán az uralkodó biztonságáért hozták volna. Tiberius nem bízhatott annyira népében, s uralma alatt a felségperek felszaporodtak. A közszellem is nagyon megváltozott. A császár a nép szemében oly fenséges lény lett, mint az olymposi istenek, a kit minden tulajdonságától eltekintve kell tisztelni és félni. Élete ellen intézett merényletek az istenek megsértésével voltak összehasonlíthatók. De nemcsak nyilvánvaló tettekre vonatkozott e törvény, hanem olyan szavakra vagy üzelmekre is, melyek a császár halála napjára vonatkoztak. Róma tele volt jövendőmondókkal és büvészekkel, kik a nép hiszékenységéből éltek; de a császár jövendőjére vagy halála napjára kérdezősködni felségárulás volt. Nemcsak gúnyos vagy támadó iratokat, hanem élő szóval kiejtett sértő kifejezéseket is üldöztek. Tiberius principatusának kezdetétől fogva folytonosan említik forrásaink a pereket; aristokrata férfiak és nők voltak a vádlottak olyan tettekért, melyekből a császár szent személyének vagy a hozzá legközelebb állóknak megsértésére lehetett következtetni.

Tiberius ókori szobra.
(Róma, Museo Chiaramonti.)

Ily kegyetlen szigorral alkalmazott ingatag törvény a nemesek rendjét állandó veszedelemmel fenyegette. Megteremtette és fölbátorította a besúgást. Kémek és feladók nyüzsögtek a forumon, a curiában és a nemesek házaiban. A törvény részt juttatott nekik az elitéltek elkobzott vagyonából. A legtehetségesebb férfiak sem átallottak a delatorok hitvány czéhébe lépni; s mivel a politikai ékesszólásban nem gyakorolhatták magukat, abban kerestek kárpótlást, hogy a törvényszék előtt a rhetorika összes mesterfogásaival szórták a vádakat kiszemelt áldozataikra. Ily perek juttatták őket a legkönnyebben hírhez, vagyonhoz, hivatalokhoz. Tiberius látszólag visszaszorította ugyan űzelmeiket, de titokban bátorította és kegyében részesítette a buzgókat. A törvény külső tisztelete mellett úgy gyalázta meg a nemeseket, hogy egymással kémleltette és üldöztette őket; a mérséklet látszatával takargatta kegyetlenségét s egyúttal megtörte a nemesek független érzületét. Ezek pedig a kivégzés vagy száműzetés helyett inkább választották az önkényes halált.

Germanicus halála bizonyos fordulatot jelez Tiberius életében. A császár még Augustus kormánya alatt nagy érdemeket szerzett katonai és közigazgatási szolgálataival, s bár nem volt lángész, kormánya első éveiben is jelét adta, hogy uralkodásra született. Jellemét azonban csunya foltok éktelenítették el. Tartózkodó, mogorva, maga és mások iránt bizalmatlan, irigy volt. Bizonyára irigy volt a hős és szeretetreméltó Germanicusra is, főleg népszerűsége miatt, mely Rómában és a táborban környezte s halála után nejére, Agrippinára is átszállott. Rossz szemmel nézte, hogy a feleség gyermekeivel együtt Rómába hozta férje hamvait és Augustus mausoleumában temette el. Ugyanekkor a Piso-féle pör fölfedte a nemesek elfojtott haragját. Fia, Drusus maradt a császár egyetlen támasza és vigasza; de apa és fiú közt nem fejlődött ki gyöngéd viszony. Drusus mindig táborban szolgált, s a rábízott feladatot, ha nem is fényesen, de mégis teljesítette. A rómaiak nem szerették, sőt apja miatt oly bűnöket is ráfogtak, a melyeket nem követett el. Tiberius azonban nem törődött a nép hangulatával. Drusust visszahíván, megtette consulnak, sőt tribunusnak is. De még ekkor sem osztotta meg vele az uralkodás gondjait; féltékeny természete eltaszította magától természetes szövetségesét, hogy bizalmasabb, bár nem hívebb kedveltjeit használja föl. Legkedvesebb embere Lucius Aelius Seianus, a praetorianus katonák praefectusa volt, a ki először gyűjtötte közös táborba Rómában a különböző helyen elhelyezett praetori csapatokat; egyszersmind ő az első praefectus, a ki állását a legbefolyásosabb császári hivatallá tette. Sem nagy tehetség, sem más nem tüntette ki; talán ezért választotta Tiberius erőszakos intézkedéseinek végrehajtójává.

Seianus azonban a császári hatalom örökébe kívánt jutni. Minden jel arra mutatott, hogy ezentúl az uralom a Claudius család birtokában marad; elhatározta tehát, hogy férfi-ágát elpusztítja s a császár belátására bízza, kit nevezzen ki utódjának. Drusus életét méreg oltotta ki. Forrásaink szerint neje, Livilla, Germanicus huga, bűnös viszonyban élt Seianussal, a ki törvényes feleségét elkergetvén, házasságot igért szeretőjének Drusus halálakor. Így akart a császár családjába jutni. Tiberius azonban nem egyezett bele a házasságba, s Seianius terve dugába dőlt. Mindazáltal nem csüggedt el s befolyását fölhasználta, hogy Tiberiust eltávolítsa Rómából, hol a politikai élet izgalmai nagyon terhére voltak a császárnak. Rábeszélte, hogy vonuljon vissza a bájos Capreae (Capri) szigetére; ő végrehajtja parancsait; ott nem kell félni a szenvedélyes Agrippinának és serdülő fiainak fondorlataitól, melyekkel folyton izgatta Tiberius gyanakodó lelkét. Agrippina is folyton remegett a császártól; engedelmet kért tőle, hogy másodszor is férjhez mehessen; vallomása szerint nagyon érezte egy védő kéz hiányát; a császár asztalánál vonakodott enni a húsból, mert félt, hogy meg van mérgezve.

Bármily ellenséges viszony választotta is el Tiberiust Germanicus özvegyétől, családjáról mégis gondoskodott. Leányát, az ifjabb Agrippinát, az előkelő Gnaeus Domitius Ahenobarbushoz adta nőül; ebből a házasságból született Róma ötödik császára, Nero. Valószínüleg az anyacsászárné, Livia keze játszott itt közre, a kinek befolyása alól Tiberius sem vonhatta ki magát. A császár mindig érezte, mily nagy hálával tartozik anyjának, s részt juttatott neki uralmából. Augustus végrendeletében az Augusta czímmel tüntette ki; állami okiratokat terjesztettek eléje aláirásra. Csak a senatus tanácskozásaiban nem vehetett részt s nem állhatott csapatok élére. Tiberius természetesen bosszankodott anyja hatalomvágya miatt, s Kr. u. 26-ban meg is tiltotta, hogy állami ügyekbe avatkozzék. Ő maga Capreae szigetére vonult s nem is látta többé Rómát, hol Seianus volt a hatalom képviselője. Végre 29-ben Livia is meghalt, valószínü számítás szerint nyolczvanhat éves korában. Tiberius nem igen palástolta megkönnyebbülését. A temetésen nem jelent meg s eltiltotta Livia apotheosisát, melyet az alázatos senatus indítványozott. Asszonyok istenné avatása ebben a korszakban még szokatlan lett volna; a következő nemzedék már könnyen behozhatta Livia és más asszonyok tiszteletét.

Az anyacsászárné halála ismét fordulatot jelez Tiberius életében. Ő még visszatartotta fiát azon rút szenvedélyektől, melyeknek ezentúl vad érzékiséggel hódolt. Seianus csillaga pedig emelkedőben volt; a császár bizalma nőtt iránta azon odaadás következtében, melylyel egyszer urát látszólag élete koczkáztatásával mentette meg a haláltól. Tényleg hasznos szolgálatokat tett; felügyelete alatt az állami közigazgatás teljes nyugalmat biztosított a birodalom lakosainak, s a hetven éves császár a világtól elzárkózva gondtalanul űzhette szeszélyeinek játékait.

Az idősb Agrippina ókori szobra.

Livia halálát nagyon megérezte Germanicus családja. Tiberius panaszkodott a senatushoz intézett levelében dédunokaöcscsének, Nerónak kicsapongó élete s az idősb Agrippina féktelen nyelve miatt. A senatorokat aggasztotta a bizonytalanság, hogy mikép teljesíthetnék a császár óhaját, a ki e tekintetben nem nyilatkozott. De a nép zajongva gyűlt a tanácsház elé, s körülhordozva kedvenczeinek szobrait, azt kiáltotta, hogy hamisitott levelet olvastak föl, s hogy az ármánynak Seianus a szerzője. Ez ügyesen utalt a császár aggodalmaira, a nép háborgását árulásnak tüntette föl, s kérelmére Tiberius határozott utasítást küldött a senatushoz, hogy inditson vizsgálatot az özvegynek és gyermekeinek politikai viselete dolgában. Seianus diadalt aratott; intésére akadtak vádlók, a pört gyorsan letárgyalták, s Agrippinát Neróval együtt számkivetésre itélték. A féktelen természetű özvegy a hagyomány szerint egyik szemét is elvesztette a viaskodásban, midőn a katonák elhurczolták. Két ifjabb fiát, Drusust és Gaiust, a császár Capreaeban maga mellé vette, mert tanácsosnak látta, hogy idegen nagyravágyással szemben egynéhány családtagot tartalékban tartson. De Seianus merészsége is növekedett. Elcsábította az ifjú Drusus nejét, Lepidát, s az ő ármányos közbenjárásával annyira fölizgatta Tiberiust Drusus ellen, hogy nem tűrte közelében, s Rómában a császári palota egyik pinczéjébe záratta.

Agrippina egynéhány barátja, első sorban Asinius Gallus is száműzetésbe volt kénytelen menni; Seianus pedig mindinkább kegyébe jutott a császárnak, a ki consultársává nevezte ki, sőt reményt nyujtott neki arra, hogy Livillát feleségül veheti. Az eljegyzés meg is történt, s egynéhány római iró Seianust a császár sógorának is nevezi. Valószínű azonban, hogy ez csak tőrvetés volt, s hogy Tiberius már elhatározta nagyon is hatalmas kedveltjének a vesztét. Félelemmel gondolhatott arra az emberre, a ki Rómában mint consul intézte az állam ügyeit, míg ő magányába temetkezett. A rómaiak komolyan suttogták, hogy Rómában Seianus a császár, Tiberius csak egy szigetnek az ura. A senatus is teljes alázattal viselkedett tanácskozásainak elnöke iránt; s midőn öt évre megszavazta neki a consuli méltóságot, a határozatot úgy magyarázta, hogy formailag is kezébe tette a hatalmat.

De Tiberius már döntött Seianus sorsa fölött. Szokása szerint csak egynéhány hónapig viselte a consuli czímet, s Seianusnak is meghagyta, hogy a méltóságot engedje át másnak. Seianus személyesen akart urával beszélni s Capreaeban tartózkodó menyasszonyához indult. De Tiberius e látogatást azon ürügy alatt, hogy családjával együtt Rómába készűl, visszautasította. A hizelgők megsejtették a fordulatot, s a senatus érzékenyen megsértette Seianust. Ekkor vesztette el Germanicus fia, az ifjú Nero, életét, a közhit szerint gyilkosság útján; Tiberius panaszkodott hanyatló egészsége miatt, csakhogy elkerülje a merényletet, melyet hite szerint Seianus tervezett ellene. Ministere csakugyan meg akarta öletni, mihelyt Rómában közelébe férhettek emberei. Tiberius azonban megkapta a kivánt bizonyítékokat, de nagyobb ravaszsággal készűlt a csapásra. Tervét közölte Macróval, egyik testőrtisztjével, a kit a praetorianusok vezérévé nevezett ki, s meghagyta neki, hogy szükség esetén Drusust is szabadítsa ki börtönéből s állítsa a csapatok élére. Megbizásából Macro érintkezésbe lépett a consulokkal is, kik összehívták a senatust. Seianus teljesen elbízta magát; elhitette nekik, hogy a császár a tribunusi hatalommal fogja fölruházni s így uralkodó társává avatja. A császár levelei, melyeket a senatushoz intézett, hosszú bevezetéseikkel rendszerint próbára tették türelmét, de sohasem annyira, mint e végzetes alkalommal. Előbb folyó ügyekre tett megjegyzéseket; majd egy jelentéktelen ügy elhanyagolása miatt megrovással illette Seianust; azután általános ügyekre tért át, belevegyítve panaszát aggkorának magánya és bizonytalan helyzete miatt. Parancsot is adott az egyik consulnak, hogy vezessen Capreaebe csapatot, mert ő csak biztos fedezet alatt látogathatja meg Rómát. A levél már eddig is nagy nyugtalanságot keltett a senatorok között; nem tudták, mily meglepetés vár rájuk. Egymás után osontak el a minister oldala mellől, ki nyugtalanul leste a levél végét. Egyszerre észrevette, hogy a consulok közvetlenűl melléje álltak s nem engedik mozdulni, midőn a befejező rész felolvasásával elhangzott a szigorú parancs, hogy az árulót hurczolják börtönbe. E jelenet lefolyása alatt Macro a praetorianusok élére állott, Seianust a Palatinusról a mamertinus börtönbe vitték, s útközben láthatta, mint döntik le szobrát (Kr. u. 31 október 18). Még az nap megfojtották; testét kitették a Capitoliumra vezető Gemoniae-lépcsőre; családját, rokonait és barátait fölkonczolták, s a nép rangkülönbség nélkűl sietett meggyalázni holttestét.

A császár ezalatt magányos szigetén aggodalmas napokat élt át. Telegraph-gyorsaságú közlekedést szervezett a hegycsúcsokon Róma és Capreae között, s míg ő a megállapított jeleket leste, hajók állottak készen, hogy szükség esetén galliai vagy syriai legióihoz vigyék. Seianus halála után a proscriptiók hosszú sora következett, s egész Rómát rettegés szállotta meg. Livilla, kit a közvélemény férjének, Drususnak megmérgezésével vádolt, szintén elpusztult, s valószinüleg a császár parancsára végezték ki. A 32. év elején Tiberius tényleg hajóra szállt, s Surrentumtól kezdve a campaniai tengerpart mentén a Tiberis torkolatáig haladt, hogy innen fölevezve, meglátogassa fővárosát. De a lakosság hiába készült lelkes fogadására, melylyel megújult bizalmát akarta kifejezni. Meglepetve értesült a császár félénkségéről, hogy nem mert szárazföldi utat választani, s hogy testőrei a hajóval versenyezve, elkergették a folyó partjához sereglő nézőket. Ily különös módon közeledett a császár a fővároshoz. Midőn Caesar kertjeihez ért, hirtelen megfordíttatta a hajót, s ki sem kötve, visszatért szigetére. A lakosságot méltatlankodás fogta el, s a legrútabb hírek szállongtak a császárról. Az írók a legsötétebb szinekkel festik Tiberius utolsó éveit. Szerintük visszariadt a jóktól és tisztalelkűektől, hogy félreeső szigetén zavartalanul tombolhasson orgiáiban; kerítők élvezték kegyét, szeretőinek szolgált játékszerül; nemcsak bortól részegedett le, hanem vért is ivott; kegyetlenségeit és kicsapongásait a leggyalázatosabb jelenetekkel tarkította.

Ujabbkori történetírók közül többen hajlandók hinni, hogy uralmának utolsó éveiben elméje megzavarodott, mert a Claudius család több előző nemzedéken át örökölt bűneiről volt nevezetes. A két hires Appius Claudius jelleméből magyarázzák a császár gőgjét és erőszakosságát; utalnak arra, hogy Tiberius életében váltakozik szigorú fegyelmezettség és kicsapongás, munka és szórakozás, s ez az ellentét idézte elő az agy rendellenes működését. Közvetlen utódainak tetteit is ezen az alapon magyarázzák. Ókori írókból azonban e sejtelmet Tiberiusra vonatkozólag nem lehet igazolni. Inkább a végtelen hatalomnak, a felelősség nélkül való uralomnak bomlasztó hatását kell viselkedésében látnunk egy eredetileg ép, de ily nagy kísértéseknek ellenállani nem képes elmére és jellemre. Forrásaink csak jelzik Tiberius tetteit, s utalnak a bosszuló igazságszolgáltatásra, mely bűnei nyomában járt. Tiberius maga írja egy levelében a senatusnak: «Hogy mit írjak nektek, vagy hogyan írjak, vagy egyáltalán mit ne írjak, Atyák és Összeírtak, ez alkalommal, – sujtsanak engem az istenek még jobban, mint a mennyire érzem, hogy napról-napra pusztulok, ha tudom!» Tacitus, a ki különösen gyűlöli a császárt, azt következteti e szavakból, hogy bűneinek és gyalázatosságainak tudata gyötrő átokként nehezedett reá; majd Platon egy mondásának alapján így fűzi tovább megjegyzéseit: «Nem hiába mondogatta a legnagyobb philosophus, hogy ha föl lehetne tárni a zsarnokok lelkét, fekélyek és sebek volnának ott láthatók. Mert a mint megsebzi a testet fegyverütötte seb, úgy marczangolják a lelket a kegyetlenség, a kéjvágy és a gonosz indulatok.»

Rézpénz Tiberius képmásával.
Körirat: TI(berius) CAESAR DIVI AVG(usti) F(ilius) AVGVST(us) IMP(erator) VII.
(Eredetije Berlinben)

A császárral együtt Róma legelőkelőbb fiait is kétségbeesés fogta el. Az öngyilkosság járványként pusztított soraikban, s a római társadalomnak e korszakban ez a legfeltűnőbb jellemvonása. Marcus Cocceius például a császár egyik tanácsosa volt; nagy jogtudományával általános tiszteletet szerzett; jelleme és tehetsége a császári kormány támaszául szolgáltak; vagyonos és egészséges ember volt, s mégis meg akart válni az élettől. Lelkét utálat és kétségbeesés fogta el a közállapotok miatt s nem akarta tovább nézni hanyatlásukat. A gazdag és előkelő Lucius Arruntius, kit Augustus halálos ágyán úgy jellemzett, hogy leginkább érdemelné az államban az első helyet, szintén ekkor ölte meg magát.

Az ifjabb Drusus, ki a császári palota börtönében sinylett, éhhalállal múlt ki (Kr. u. 33). Forrásaink szerint Tiberius vonatta meg tőle az ételt. Az idősb Agrippina is éhhalállal szabadult meg önelhatározásból hosszú számüzetésének kínjaitól. A császár kegyetlensége volt az oka, hogy a Julius-Claudius családnak csak kevés férfi tagja maradt meg életben, közöttük Gaius, Germanius legkisebb fia, s Tiberius Gemellus, az ifjabb Drususnak, a császár fogadott fiának gyermeke. Egyikben sem mutatkozott katonai vagy politikai tehetség; nem is fejlődhetett ki bennük ily vonás, mert a császár nem foglalkoztatta őket sem a táborban, sem a közigazgatásban. Gaius Kr. u. 12-ben, a császár unokája 19-ben született, s az agg Tiberius nem nyilatkozott, kit óhajt közülük utódának. Mindkettőt megtette vagyona örökösének, a mi ajánlatul szolgált a tényleges hatalom elérésére, s Gaius nem volt érzéketlen a kinálkozó szerencse iránt. Tudta, hogy mint Germanicus fiának jó neve van a katonáknál; gyermekkorában megfordult a rajnai táborban; a legionariusok a népszerű vezér kis fiát katonai csizmái (caligae) után Caligulának nevezték, s e beczéző név egész életében rajta ragadt. A palotában korán megtanulta a tettetést; buzgón hízelgett a zsarnoknak, s későb elmondhatták róla, hogy ember nem volt még jobb szolga s gonoszabb nagyúr, mint ő.

Bármennyire sejtette Tiberius életének végét, vonakodott császári utódját kijelölni. Biztonságát a praetorianusok fejének, Macrónak köszönhette, s félt, hogy nyilatkozatával magára vonja haragját, vagy ezentúl mindenki a jövendő császárral fog törődni csupán. Josephus Flavius, a zsidó történetíró adatát, mely szerint a haldokló császár a sorsra bízta, hogy két rokona közül az örökölje trónját, ki véletlenül hamarább lép a szobájába, bátran mesének mondhatni. A komoly római történetírók ily kijelölésről nem szólnak, de annál nagyobb részletességgel írják le Tiberius utolsó óráit. Végső pillanatáig következetes maradt zárkózott és szinlelő természetéhez, úgy hogy halálát csak orvosa vette észre. Bár így is kétséges, nem Macro fullasztotta-e meg, midőn egy pillanatra elájult, s rádobta ágytakaróját (Kr. u. 37 márczius 16).

A rómaiak elátkozták Tiberius emlékét, s az utókor mindig a régiek felfogásának hatása alatt állott. Tényleg nincs történeti név, mely hirhedtebb volna kegyetlenségéről és kicsapongásáról. De bűnei egyéniek s nagyrészt magántermészetűek voltak, miattuk csak a senatus és a római előkelő társaság szenvedett; a provinciák alig vették azokat észre. Sőt azt lehet mondani, hogy a római birodalom mint egységes egész talán sohasem virágzott inkább, sohasem volt tekintélye és biztonsága nagyobb, kincstára gazdagabb, mint Tiberius békés uralma alatt. Hadi ereje mindenütt tiszteletet parancsolt, s ritkán volt kénytelen használni fegyverét; ha pedig csatába ment a sereg, mindig gyorsan aratott diadalt. Numidia és Mauretania határán a zavarok hamar lecsendesültek, s Afrikában a béke végleg megszilárdult. A druidák befolyása Galliában megszünt, s a gallusok többé nem háborogtak. Ha nem terjedt is a birodalom határa a Rajnától keletre, legalább a germánok is óvakodtak a betöréstől, s a római műveltség folyton terjeszkedett az ellenséges földön. A parthusok hallgatag elismerték Róma fensőbbségét; Palaestina ismét a birodalomhoz csatoltatott, s a zsidó nép is elismerte a benszülött királyok erőszakos zsarnoksága után a szelidebb és igazságosabb idegen uralmat. A rómaiak zokon vették Tiberiustól, hogy a provinciák helytartóit néha több éven át meghagyta állásukban; eljárásában csak hanyagságot vagy féltékenységet láttak. De a régi köztársasági rendszer, mely a proconsuloknak egy, két vagy három évre szavazta meg a hatalmat, csak az uralkodó osztály érdekének kedvezett; annál hátrányosabb volt a provinciákra, s Tiberius bizonyára fölvilágosult politikusok tanácsára hosszabbította meg a proconsulatusok idejét. Ha tehát Róma maga többet szenvedett is e császár uralma alatt, mint bármely más előző korban, – tényleg borzasztó nyomás alatt állott, – viszont a római birodalom óriás területére ez a huszonhárom éves uralom kivételes boldogság korszaka volt.

Gaius (Claudius Caesar Augustus) – vagy népszerűbb nevén: Caligula – Tiberius halálakor huszonöt éves volt. Hatalmas állam kormányzása várt rá, s ő még kis hivatalt sem töltött be eddig. A gyönge testalkatú császárt már gyermekkorában nehézkóros rohamok lepték meg, s később is gyakran elájult. Könnyen fölindult, mintha folyton lázban lett volna. Későbbi hagyomány szerint császári éveiben alig aludt éjjel többet három óránál, s palotája hosszú folyosóin járkálva, türelmetlenül várta a hajnalt; ha pedig elaludt, borzasztó álmok kinozták. Rajta, úgy látszik, kitört a Claudius család állítólagos őrültsége, s végzetesen fokozta baját kicsapongó élete. De a római nép alig hallott valamit az ifjú fejedelem betegségéről; a komor öreg zsarnok után szívből üdvözölte a fiatal császárt, ki Marco pártfogásával elfoglalta trónját és fényes igéretekkel igyekezett hatalmát biztosítani. A senatus elismerte a hadsereg kedvenczét, pazarul szórta rá az uralkodói kitüntetéseket; s midőn Gaius visszautasította a «haza atyja» nevét, szerénysége általános lelkesedést keltett. Népszerűségét növelte, hogy megkegyelmezett a császári börtönök lakóinak s amnestiát adott a számüzötteknek. Nyiltan felháborodott a felségperek üzelmein s a feladókat száműzte a városból. Labienus, Cremutius Cordus és Cassius Severus politikai iratait, melyeket a senatus zár alá vetett, ismét olvashatta a közönség, mert szavai szerint a jó fejedelemnek hasznára van, ha történeti munkákat írnak és olvasnak. Censust tartott a senatorok és lovagok rendjében, s minden érdemes ember érezte bőkezüségét, ha szüksége volt reá. Visszaadta a népgyűlésnek a főtisztviselők választásának jogát. Csakhogy sem a jelöltek, sem a nép nem tudták megbecsülni e jogot, s közakarattal ismét a császár kijelölése szerint töltötték be a hivatalokat. Az ifjú fejedelem kegyeletét is magasztalta Róma, midőn száműzött anyjának és bátyjának hamvait a fővárosba hozatta és a császári mausoleumban jelölt ki nekik nyugvóhelyet. Nagyon tetszett a polgároknak az a szabadelvűség, melylyel a senatusnak megengedte, hogy ne szavazza meg az elhúnyt Tiberiusnak az apotheosis dicsőségét.

Gaius (Caligula) ókori mellszobra.
(Róma, Vatican.)

Az ifjú császárban kétségkívül voltak nemes jellemvonások. Midőn trónralépte után consullá választották, a néphez intézett beszédében megigérte, hogy teljes odaadással szenteli magát a közügyeknek, s két hónapon át igyekezett is igéretét beváltani. Mint fegyelmezetlen, járatlan és szeszélyes ember lázas buzgalommal feküdt a munkának, s egynéhány okos intézkedése ebből a korszakból való. De a munka valószinüleg megviselte erejét. Születésnapja évfordulóján, augusztus 31-én, ünnepet rendezett, melynek kiemelkedő pontja Augustus templomának fölszentelése volt. Az ünnepi menetet maga vezette diadalkocsiján, s olyan fényes áldozatokat, lakomákat és látványosságokat rendezett, a minőket Róma már egy nemzedék óta nem látott. A circusban maga Gaius és nőtestvérei ültek a díszhelyeken az augustalis papok körében.

E naptól kezdve a császár teljesen megváltozott. Consuli méltóságáról leköszönvén, a legvadabb kicsapongásokba merült. Rajongott a nyilvános játékokért, melyeknél leleményes ujításokat honosított meg. Többé nem szinlelt mérsékletet és óvatosságot, hanem a legszilajabb élvezeteket hajhászta. Csakhogy gyönge testalkata nem bírta ki sokáig ezt az életmódot; nagy beteg lett, s lelkére rossz hatással volt, hogy ezalatt meggyőződött róla, mily nagy birodalmi érdekek fűződnek személyéhez, s mennyire ragaszkodik hozzá a nép. Felgyógyulása után pótolhatatlannak hitte magát, kinek személye szent és isteni. Mindent elkövetett tehát, a mit biztonsága érdekében kivánatosnak tartott. Megölette ifjú rokonát, Tiberius Gemellust, a kit már előbb megfosztott nagyapai örökségétől. Minthogy pedig hamar elsajátította a kormányzás titkait, igyekezett jótevőjének, Macrónak terhes pártfogásától szabadulni. A praetorianus vezérrel együtt elpusztult felesége, Ennia is, ki csak azért lett a császár kedvese, hogy férje befolyását biztosítsa. Mindkettőt peres eljárás nélkül végezték ki. De nemcsak bűnösök vesztek így el; a polgárokban minden önérzet kihalt, hogy lázongás nélkül szemlélhették egy kiváló nemesnek, Marcus Junius Silanusnak szerencsétlenségét. E férfiú Gaiusnak apósa volt; leánya halála után kegyvesztett lőn, s először elvesztette Africa kormányzói állását, azután pörbe fogták, s midőn a vádló visszariadt gyűlöletes feladatától, öngyilkosságra kényszerítették. Talán vagyonára áhitozott a császár, a ki Tiberius fölhalmozott kincseit már elpazarolta, mert ezután a perek, vagyonkobzások és zsarolások korszaka kezdődött.

Gaius elmezavarát egy családi gyászeset is növelte. Három nőtestvére volt, s a gonosz nyelvek szerint mindegyikkel vérfertőző viszonyban élt; de majdnem bizonyos, hogy legalább Drusillához bűnös szerelem fűzte. Nagy betegségében őt jelölte ki méltóságainak örökösévé. Azonban felgyógyulása után Drusilla nemsokára meghalt, s ez Gaiusra megrendítő hatással volt. Temetése napján minden munkának szünetelni kellett, s a császár fölszólitotta a senatust, hogy a halottnak isteni tiszteletet szavazzon meg. Elnevezték Pantheának, az egyetemes világ istenének, mire Itáliában és a provinciákban oltárokat állítottak neki. Egy polgár megesküdött, hogy látta, mint szállt az égbe Drusilla lelke; s a császár megtiltotta, hogy az elhúnytat gyászolják, mert ő istennő lett. Ha pedig valaki örvendett apotheosisán, azért is meglakolt, mert Drusilla elköltözött az élők sorából. Ez a túlhajtott logika jellemzi a császár elméjének állapotát. Augustust és némileg Tiberiust is megtanította az élet iskolája, hogy oly szinezetet adjanak uralmuknak, mintha a nép semmit sem vesztett volna független szabadságából. De midőn Gaius csak szolgalelkeket látott maga körül, föltétlen hódolatot követelt. Megvetette elődeinek óvatosságát, hogy kétségbe nem vont kiváltságaikat nem használták ki teljesen; sem princepsnek, sem imperatornak nem tekintette magát, hanem igazi királynak, s hogy mi az igazi királyság, azt megtanulta ifjúkori barátjától, Herodes Agrippától, a «nagy» Herodes unokájától, a kivel együtt nevelkedett Tiberius palotájában.

A császári hatalomról olyan fogalmat alkotott magának, hogy bármit tesz, vagy bármi történik körülötte, annak nagyszabásúnak kell lenni. Miután két felesége meghalt s a harmadiktól elvált, negyedszer egy Caesonia nevű nővel kelt egybe, ki főleg nagy termetével hóditotta meg. Panaszkodott, hogy uralmát nem teszi változatossá olyan csapás, minő a varusi vereség volt, vagy olyan szerencsétlenség, minő Tiberius alatt Fidenaeben történt, midőn állítólag 50.000 ember lelte halálát a színházban. Egy ünnepen a nép nem figyelt eléggé a látványosságra, s ekkor haragjában ily szavakra fakadt: «Vajha csak egy nyaka volna a római népnek!» Nagy szenvedélylyel látott épitkezéseihez. Befejezte Augustus templomát, melylyel Tiberius nem törődött; helyreállította Pompeius szinházát és egy amphitheatrum építéséhez fogott. Ő tervezte és vette munkába az Aqua Claudia és Anio Novus nevű szép vízvezetéket; a csövek nem a föld alatt voltak elhelyezve, hanem téglából és kőből épített magas íveken, melyek néhol harmincz méterre is emelkedtek a talaj fölé, s a csöveket a ma Porta Maggiorénak nevezett kapun át vezették a városba. Igen hirhedt volt az a híd, melyet a baiaei öbölben a Puteoliból kinyúló móló és az átellenes Baulinál kiugró földnyelv között vezetett. Ez ötletének czélja csak az lehetett, hogy mint a tengert megfékező isteni lény nagy haderő kíséretében triumphator gyanánt kocsikázhassék át a kövekkel borított hajóhidon s lakomát ülhessen Baiaeban. Egyszer a híd az összesereglett nézők alatt beszakadt, s a hagyomány szerint a császár megtiltotta, hogy a fulladozókat kimentsék. A híd nyomai végkép eltüntek. Szintoly szeszélyes és vakmerő ötlete volt, hogy a megnagyobbított császári palotától, a Palatinus északnyugati végétől «hidat» huzatott a Capitolium délkeleti ormára, s így átjárhatott Juppiter Capitolinus templomába, a kivel egyrangú istenségnek hirdette magát. Adataink e művéről nagyon határozatlanok, s a «híd»-ról alig alkothatunk magunknak fogalmat; talán csarnokszerű folyosó volt, mely a két domb között elterülő templomok és basilikák tetején nyugodott.

E korszak izléstelen túlzásai különösen az asztalnál nyilvánultak. Az ujdonsült gazdag osztály nem értett hozzá, hogy a fényüzés bájaival díszitse otthonát; a nagyurak büszkeségükben azzal halmozták el vendégeiket, mi a legdrágább és legnehezebben volt megszerezhető. Csak ritkaságuk miatt tartották csemegének a pávát, a csalogányt és a phoenicopterus (valószinüleg flamingó) nyelvét. Gaius azonban mindenkit fölülmúlt pazarlásával, s egy lakomára néha oly nagy összeget költött, mely a mi pénzünkben két millió koronának felel meg. Az ebéd végén egykedvűen megjegyezte, hogy az embernek takarékoskodnia kell, hacsak nem Caesar. A miben kedve telt, abban elsőnek kellett lennie, így a kocsihajtásban és a dőzsölésben. Ha princeps gyanánt beszédet tartott a senatusban, megkivánta, hogy tapsviharral jutalmazzák. Hírvágya irigységgel párosult. Ledöntette a köztársaság hőseinek szobrait, s a régi családokat megfosztotta büszke emlékeiktől, a Cincinnatusokat a hajfürt-ereklyétől, a Torquatusokat a lánczoktól; Pompeius utolsó ivadékának megtiltotta a Magnus név viselését. Vergilius és Livius műveit nem tűrte a könyvtárakban, mert szavai szerint az előbbiben sem költői lélek, sem tudomány nem lakozott, a másik pedig gondatlan oktondi volt.

Szeszélye külpolitikájában is nyilatkozott. Kr. u. 38-ban ok nélkül megengedte, hogy Kommagene ismét különálló fejedelemség legyen; ifjúkori barátja, Herodes Agrippa lassankint visszakapta tőle nagyatyja syriai birtokainak egy részét. Ellenben Mauretania fejedelmét, Ptolemaiost, 40-ben Rómába idézte és vagyonáért kivégeztette. Egy hadi tényében azonban merészség nyilatkozott, s erélyesen vitte keresztül. Forrásaink zavaros adatai szerint 39-ben nagy hadsereggel vonult Galliába, sőt átkelt a Rajnán is, bár eredmény nélkül; innen azután Gallia északi partjához sietett, a hol leverte a morinusok lázadását. Főczélja valószinüleg az volt, hogy meglepje Gnaeus Lentulus Gaetulicust, Gallia Belgica kormányzóját, ki már Tiberiussal is daczolt s nem akarta átadni legióit. Úgy látszik, a merész proconsul előkelő rómaiakkal szövetkezve, összeesküvést szőtt a császár ellen. De a terv kitudódott, az összeesküvés galliai tagjai megölettek, sőt Gaius a húgait is számkivetésre itélte, mert a titokba be voltak avatva. Még homályosabbak azok az adatok, melyek britanniai vállalatára vonatkoznak. Ezek szerint 40-ben Gessoriacumban (Boulogne) a tengerpart mentén összegyüjtötte haderejét, hogy átkel a szigetre, honnan még a nagy Caesar is oly kevés dicsőséggel vonult vissza. Hajóhadán szemlét tartva, a harsona szó után egyszerre kiadta a parancsot, hogy a katonák rakják össze fegyvereiket és szedjenek csigahéjakat a parton. Midőn így sok «tengeri zsákmányt» gyüjtöttek össze, azzal a parancscsal küldte Rómába, hogy a senatorok a capitoliumi kincstárban helyezzék el. E hagyomány szembeötlőleg gúnyos szinben adja elő a valót. A császár valószinüleg ékszereket kapott adó fejében a britanniai fejedelmektől, a kik siettek neki meghódolni.

Gaius természetesen azt hirdette, hogy örök időkre meghódította az óczeánt, s ezért szokatlanul fényes diadalmenetre tétetett Rómában előkészületeket. Valóságos foglyok hiányában néhány germán szolgát és szökevényt gyüjtött össze, vagy fölbérelt magas termetű gallusokat, a kik hosszúra növesztett hajukat vörösre festették és megtanultak egynéhány germán szót. De a senatus – nem tudni, mi okból – nem hozta meg kellő időre a diadalmenetet megszavazó határozatot, s midőn urának közeledtére sebtében dologhoz látott, az nagy haragra lobbant s véres bosszúval fenyegette a senatorokat. Megtiltotta nekik, hogy fogadására elébe jöjjenek, s visszautasítva a fölajánlott triumphust, csak ovatióval vonult be a városba; de ez is rendkívül fényes volt, s a császár pénzt szórt a nép közé. Viselkedése a nemesekkel szemben mindig fenyegetőbb és keményebb lett; hogy megvetését kifejezze, a hagyomány szerint lovát is senatorrá akarta tenni. Egy nyilvános lakomán a consulok társaságában heverve, egyszerre hangos nevetésre fakadt, s midőn jó kedvének okáról tudakozódtak, hidegen azt felelte, hogy az a gondolat villant meg eszében, mily könnyen vétethetné fejüket. Hasonló tréfát űzött feleségével, Caesoniával is, s mialatt nyakát simogatta, állítólag így szólt: «Bármily szép is, mily könnyen levágathatnám!» Istennek képzelve magát, mindenütt elrendelte tiszteletét. Az alexandriai zsidók követsége, melynek a nagy tudományú Philon is tagja volt, hiába kérte a császárt parancsának visszavonására. Gaius még Jeruzsálemben is föl akarta állíttatni szobrát, s midőn a zsidók ezt nem engedték Salamon templomába bevinni, háborúval fenyegette őket.

E borzalmas principatusnak csakhamar végórája ütött; nem a senatus vagy a nép, hanem egy megsértett praetorianus tribunus, Cassius Chaerea vetett neki véget. A császár megvetőleg bánt vele, mert egynéhány zsaroló adóbehajtásnál elnéző volt. Ha rákerült a sor, hogy a napi jelszót a császártól megkérdezze, ez olyat választott, mely az idős praetorianust nevetségessé tette. Chaerea, a ki különben is útálta az udvari szolgálatot, a gúnyolódástól vérig sértve, egynéhány praetorianussal és előkelő nemessel összeesküvést szőtt a császár megölésére. Az Augustus tiszteletére évenkint rendezett palatinusi játékok alkalmával Gaius ép indulóban volt palotájából egy dithyrambus előadásra, melyhez görög ifjakat hozatott Ázsiából. Rendes kiséretéből csak kevesen voltak közelében, midőn Chaereával találkozott, ki a napi jelszóért jelentkezvén, kihúzott karddal állott előtte. Az alkalmas pillanatot megragadva, a császárra rohant és bajtársai segítségével megölte (Kr. u. 41 január 24). A merénylők elmenekültek, csak egynéhány jó barát és testőr vette föl a halottat, kit minden pompa nélkül tettek sírba a lamiai kertekben.