A gens Furia denarius pénzének hátsó lapja.
(Rajta a családi sella curulis.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XV. FEJEZET.
Politikai és műveltségi állapotok a köztársaság harmadik és negyedik századában.
A Földközi-tengerbe nyúló négy nagy félszigetnek s a nagyobb szigeteknek Róma lett az ura; tekintélye előtt pedig köröskörül a hosszú partszegélynek majdnem minden pontja meghajolt. Itália «római föld» volt, vagy Róma praetorainak és egyéb tisztviselőinek kormányzata alatt állott; Hispania, Görögország, Kis-Ázsia, valamint az Aegaei-, Ión- és Tyrrheni-tenger szigetei provinciai közigazgatás alá kerültek. Carthago egykori birtokaiból, melyek körülbelül a mai Tunisnak felelnek meg, szintén provinciát alakítottak; tőle nyugatra Numidia, keletre a görög Kyrene és Egyiptom szövetségesként ismerték el a köztársaság fönhatóságát. A Földközi-tenger keleti szélén a zsidók barátságos viszonyba kerültek Rómával, Syria függetlensége ingadozott; Rhodosnak meghagyták szabadságát, mit a sziget azzal hálált meg, hogy Róma istenségének szobrot emelt. Ázsia kisebb államait az elnéző kímélet tartotta fenn. Illyria nem igen izgatta a római kincsvágyat, Makedonia meghódítása meg befejezett tény volt. Gallia déli tengerpartján Massilia és Narbo ápolta a senatus barátságát, segítségét is kérte a szomszéd néptörzsek ellen, alapját egyengetve egy új római provinciának túl az Alpeseken.
Róma polgársága hódító fajnak tekintette magát, melynek inkább kormányozni, mint civilisálni volt hivatása. Gyarmatai inkább táborhoz, mint telephez hasonlítottak. Minden provinciában állandóan egy vagy több legio tartózkodott több segítő csapattal együtt; élükön egy évig, később több évig parancsoló proconsul vagy propraetor állt, a ki előbb otthon főbb hivatali méltóságban szolgálta hazáját. Ő volt az állam képviselője, a kitől megkívánták, hogy a köztársaság biztonságáról gondoskodjék és kincstárát gyarapítsa. Hivataloskodása alatt korlátlanul intézkedett; hazatérése után azonban quaestora köteles volt a senatusnak számot adni, s az ellenséges párt szavazat-többséggel kifejezhette elégületlenségét. A városi tisztviselők minden tettét szabályok, szokások vagy írott törvények irányították. A proconsulnak szabadságában volt állása elfoglalásakor kiáltványt kibocsátani, melyben kormányzati elveit kifejtette. Az elfoglalt területek Hispaniában és Africában, Görögországban és Ázsiában ép oly szervezetet kaptak, mint Itáliában az etruriai és samniumi városok. Némely községek korlátolt önállóságot nyertek, mások latin vagy italiai kiváltságokban részesültek. Róma bizonyos területet a köztársaság birtokának nyilvánított. Adót és vámot szedett részben birodalmi, részben helyi kiadásokra; főleg azonban a föld termékeire kivetett adó volt jövedelmi forrása. Makedonia legyőzése után oly nagy gazdagság ömlött a római államkincstárba, hogy Itália földbirtokosainak többé nem kellett földadót fizetniök.
Az így értelmezett hódítói jog alapján nagy zsarnokság alá jutottak a leigázott népek. A provinciák kizsákmányolását a proconsuloknak és alárendelt tisztviselőiknek megengedték, mert azt tartották, hogy a meghódított ellenség elszegényedése csirájában fojtja el a jövő forradalmát. Még szerencse volt, hogy kincsvágyuk gyakran a műkincsek gyűjtésére és Rómába szállítására ösztönözte őket, hol a pusztuló műveltség emlékeit megőrízték. A provinciabeliek sóhajtva nézték kincseik elhurczolását, de a béke mégis hasznukra vált: megkimélte őket külháborúk iszonyaitól, földjük meg több jövedelmet hozott, mint a mennyit uraik elraboltak. Mindazáltal Achaiát, vagyis Közép-Görögországot a belső béke sem tudta felemelni s mind vagyonilag, mind lakosságban folytonosan sülyedt. Carthago régi műveltsége a lakosság pún elemének hanyatlásával pusztulásnak indult. Viszont Kis-Ázsia és Hispania az új viszonyok között föllendültek. Általában véve a gyönge nemzetek elpusztultak a csapás alatt, mely szabadságuknak véget vetett; az erős és ifjú népek azonban kiheverték a bajt, s a nyomás alatt fokozódott szívósságuk.
A római népben nem hanyatlott a harczias ösztön; a hadsereg régi ereje nem csökkent. De ha Róma tovább vitte is hódító zászlóit, erkölcse e korszaktól kezdve hanyatlásnak indul, s a társadalmi romlottság lassanként minden osztályát megmételyezi.
Bármily nagyra becsülte is az utókor a régi rómaiakat önzetlen erényeikért, alig volt nép a világon, mely buzgóbban látott volna a pénzszerzéshez. Nemcsak hadi zsákmányból szereztek vagyont; otthon uzsoráskodtak és takarékoskodtak, a külföldön pedig kereskedelemmel és vállalatokkal gyűjtöttek vagyont. A forrón óhajtott kincsek birtokáért minden szolgálatra készek valának. Bármily aristokratikus volt is politikai szervezetük, míg egy uralkodó osztály tartotta kezében a hatalmat: a versengő rendek egyenjogúságát gyorsan követte a legtisztább plutokratia. A régi alkotmány, melyben csak a patricius curiák tagjai lehettek földbirtokosok, melyben csak ők biráskodhattak, csak ők lehettek papok és augurok, melyben egy szóval csak ők voltak a köztársaság teljes jogu polgárai (Quirites), régen összedőlt. A curiák gyűlése névleg létezett ugyan, de politikai súlya nem volt. A hatalmat a centuriák és tribusok gyűlése ragadta magához, s mindkettőben a vagyon uralkodott a szavazatok száma fölött. A mint a curiai gyűlések tekintélye sűlyedt, a patriciusok a tribusok gyűlésein igyekeztek befolyást szerezni. A római nép egyetemes gyűlésében így tekintélyes helyzetet vívtak ki maguknak; sőt azt a jogot is iparkodtak megszerezni, hogy tribunusokká választhassák őket, de sikertelenül. A tribusi gyűlés tovább is plebeius intézmény maradt. Servius harmincz tribusa közül tíz, valószínűleg a borzasztó háborúk folyamán, elpusztult; de később új tribusokat szerveztek, s Kr. e. 241-től (u. c. 513) kezdve harminczöt tribust említenek a források. Ezek az itáliai városok befogadása következtében megnövekedtek, számuk azonban nem szaporodott. A félszigeten túl nem szerveztek új tribusokat; minden új polgár a régi tribusok valamelyikébe lépett s ott gyakorolta jogát. A harminczöt tribus 350 centuriára oszlott, hozzájuk járult tizennyolcz centuria lovag (equites), mely osztály censusánál fogva a leggazdagabb volt.
A centuriák választották a consulokat, praetorokat és a többi curulis tisztviselőket; az alsóbbrendű hivatalokat a tribusgyűléseken töltötték be. Törvényhozói jogot mind a két intézmény gyakorolt, s a római államszervezet egyik legnevezetesebb különlegessége, hogy kétféle gyűlés, melyek mindegyikének, bár különböző felosztás és forma szerint, az egész polgárság egyaránt tagja, ugyanolyan kiváltságot élvezett. Ha consul, praetor vagy dictator terjesztett elő törvényjavaslatot, akkor a centuriák tanácskoztak fölötte; ha pedig a tribunus javasolt valamely reformot, a népiesebb tribus-gyűlés vitatta meg, s a határozat az atyák megerősítése után törvénynyé vált.
A lovas centuriák a leggazdagabb osztályt foglalták magukban; nobilis akkor lett e centuriákból valaki, ha hivatali méltósághoz jutott, melylyel fizetés nem járt, sőt ellenkezőleg: a nép szavazatát csak oly költséges látványosság árán lehetett megnyerni, hogy költségeit csupán nagyon vagyonos ember fedezhette, de ezzel szerezte meg a jogot, hogy a senatusba bejuthasson. E kiváló rendbe az jutott be, a ki bizonyos tisztségeket már viselt; számuk a hatszázat meg nem haladhatta. Ezeknek nagy vagyont kellett kimutatniok, melynek minimumát ötévenként a censorok vagyonbecslése állapította meg. A censorok átvizsgálták a senatorok névsorát; hatalmukban állott kitörölni a szegényt és méltatlant, s az üres helyeket a legkiválóbb férfiakkal töltötték be. A kik a senatusba bejutottak, vagy a bejutásra legalább jogot nyertek, minden erejüket megfeszítették, hogy maguk és családjuk számára e kiváltságot megtarthassák, s hogy távoltartsák tőle a lovagrendet, mely ép oly buzgalommal törekedett utána. Bár a senatori helyek nem voltak örökölhetők, a senatorok fiai mégis remélhették, hogy atyjuk helyébe lépnek. E miatt a senatorok és a lovagok között küzdelem támadt, mely a szabad köztársaság bukásáig tartott. A senatus, mint a legelőkelőbbek és a leggazdagabbak pártja, politikai jelleménél fogva néha fölveszi a patricius nevet; viszont a lovagok, ajkukon a szabadság és egyenlőség jelszavával, legtöbbször a szegényebb és alsóbb néposztálylyal szövetkeznek s a plebeiusok helyébe lépnek. De ha a régi nevek előkerülnek is, értelmük megváltozott.
A senatori rangért folyó küzdelem a versengők nagy érdekével volt kapcsolatban. A senatus volt a törvényhozás irányítója; ő szabályozta a provinciák igazgatását; ő szervezte az állam pénzügyeit; ő döntött a háború és béke ügyében, s ő tárgyalt a külföldi hatalmak követeivel. A senatus volt tehát a római köztársaság állandó végrehajtó hatalma, s inkább neki tartozott a tisztviselő felelősséggel, mint a népnek. Ha korlátozta is hatalmát a tribunusok veto-joga (ius intercessionis), volt eszköze e jog ellensúlyozására. Vagy viszálykodást szított közöttük, vagy dictatort választott. A nép gyakran panaszkodott, hogy külső veszedelem ürügye alatt akkor is dictator kerül az állam élére, mikor csak az ellenzéket akarják megfékezni. Ha a senatus meg tudott egyezni a tribunusokkal, nem fordult ez erőszakos eljáráshoz. Kevésbbé sértő módon is elérte czélját, midőn a haza védelmére korlátlan tekintélylyel ruházta föl a consulokat. A jól ismert határozati formulának: «Videant consules, ne quid detrimenti res publica capiat», méltó neve volt a senatus consultum ultimum. De még ez ellen is volt a népnek fegyvere tartalékban. Egy polgárra sem lehetett főbenjáró büntetést szabni, azaz nem foszthatták meg életétől vagy polgári jogaitól, mert az itélet ellen fölebbezhetett a néphez, vagy a törvény üldöző hatalma elől számüzetésben kereshetett menedéket. Bármily meghatalmazást kaptak is a consulok, ha ezen alkotmányos korlátot áthágták, a tribusok gyülekezete mondott fölöttük ítéletet. A senatus és nép között ezért sohasem volt teljes a béke, s érdekeik gyakran a legnagyobb összeütközésbe jutottak.
A gens Furia denarius pénzének hátsó lapja.
(Rajta a családi sella curulis.)
A senatorok abban a kiváltságban is részesültek, hogy őket alkalmazták a rendkívül jövedelmező közigazgatási hivatalokban. A proconsuloknak, propraetoroknak és alantas tisztviselőknek nem volt megállapított fizetésük; de az államoktól és fejedelmektől kapott ajándékok, a megvesztegetés és sikkasztás, minek nem igen tudtak ellentállni, óriási jövedelmet biztosítottak nekik. Midőn a provinciák, különösen Kis-Ázsia gazdag vidékei feltárultak kincsszomjuk előtt, a nemesek fölhagytak otthon az uzsorával és kereskedéssel, melyet az alsóbbrendű tőkepénzeseknek17 engedtek át, s a provinciák közigazgatási hivatalaihoz tolongtak. A termékeny nagybirtokok egy része a lovagok kezébe került, a szegényebb néposztálynak a közös legelővel kellett beérnie. Ha az éhező nép veszedelemmel fenyegette a kiváltságos osztályt, olcsó vagy ingyen gabonát osztottak ki köztök. A bőven termő Siciliának és Africának nagy gabona-szállítmánynyal kellett adóját leróni; s míg a nép éhségét ekként csillapították, mulatságvágyát is kielégítették a főbb tisztviselők által rendezett circusi és színházi látványosságokkal. Ily előadások rendezése volt a népszerűség legbiztosabb útja. A választás költségei, hogy a nagyratörő ember fokozatosan elérje a quaestori, aedilisi, praetori és consuli hivatalt, később a szvazatok egyenes megvásárlásával is fokozódtak; s midőn a jelölt a legnagyobb méltóságot elérte, annyira elszegényedett s oly nagy kötelezettségeket vállalt magára támogatóival szemben, hogy csak proconsuli állásának legkíméletlenebb kihasználásával segíthetett magán.
A lovagosztály ezalatt, e bűnös üzelmekből kizártan, féltékenyen ellenőrizte a provinciai kormányzatot, s a törvény szigorát is felhívta a visszaélések megtorlására. Gyilkosság, vesztegetés, sikkasztás, megromlott igazságszolgáltatás általánosan elterjedt bűnök valának, melyeket gyakran feltártak a tribusok gyülekezete előtt, s ez hajlandó is volt a tetten ért nemeseket, valamint a provinciák adóbérlőit szigorú ítélettel sujtani. A senatus azonban bámulatos ügyességgel tudta megszüntetni ezt az ellenséges igazságszolgáltatást s a provinciák perei számára az állandó törvényszék intézményét (quaestiones perpetuae) honosította meg (Kr. e. 149, u. c. 605). Tagjai a nemesek rendjéhez tartoztak s így a provinciák pereit saját osztályuk érdekei szerint intézték el. A lovagok így ki voltak játszva, s a nemesek a nép arczába nevettek. A lovagoknak később az volt főtörekvésük, hogy a bíróság tagjainak egy részét az ő rendjükből nevezzék ki.
Mindezen viszálykodások közben a görög szellem lassanként kifejtette hatását. Legvilágosabban látszik meg ennek nyoma a régi itáliai mythologia átalakulásában, melynek sok ősi istensége eltünik, s helyüket görög istenségek foglalják el. A régi sabin és latin istennevek, mint Consus, Juturna, Feronia és mások, lassanként elenyésznek vagy idegen istenségekkel elegyednek össze, melyeknek tulajdonságait velök azonosaknak vagy hasonlóknak hitték. Apollo, kinek első temploma Rómában a város építésének 321. évében épült, mindinkább emelkedett tiszteletben, s Kr. e. 212-től kezdve (u. c. 542) nyilvános játékokat rendeztek ünnepén. A kis-ázsiai Kybele, római elnevezés szerint Bona Dea tisztelete Kr. e. 205-ben (u. c. 549) honosodott meg Rómában. A Bacchanaliák, a görög Dionysos mysteriumainak átvétele, oly nagy zavart és nyugtalanságot idézett elő, hogy a senatus Kr. e. 186-ban (u. c. 568) határozatot hozott, mely ezen éjjeli orgiákat egész Itáliában eltiltotta. A görög skeptikus philosophia nyomon követte a vallásos szertartásokat; a hitbeli túlbuzgóságot kétkedés váltotta fel. A költő Ennius a görög Euhemeros nyomán a régi mythologiát rationalis módon kezdte magyarázni; a rationalismust csak egy lépés választja el a kétkedéstől, a mi mindig hitetlenségre vezet. A római tisztviselők az ünnepi meneteket, az áldozatokat és auguriumokat mint az állami politika eszközét megtartották, de a műveltebbek elfordultak apáik hitétől s nem restelték a babonákat nyilvánosan kigúnyolni. Mióta a plebeiusok is hozzáférkőztek a papi és auguri hivatalokhoz, a római nemesség buzgalma nagyon megcsappant a régi hagyományok föntartásában. A sorsot tartották a világ érzéketlen urának, s e korszak kétkedő szelleme nyilatkozik Ennius e mondatában: «Ha vannak is egyáltalában istenek, azok nem igen törődnek az emberek dolgaival.»
Sybylla temploma Tivoliban.
E kortól kezdve az előkelő római családok buzgón ápolták a görög nyelvet, s házaikban görög rabszolgákat vagy clienseket tartottak, sőt görög írókat bíztak meg történetük megírásával. A peparethosi Diokles írta meg először Róma alapításának mondáját. A felszabadult görög rabszolgák kétségkívül magasztalva adták elő patronusaik családjának hőstetteit. Görög vagy trójai eredetet kutattak ki a római családok számára, a mit ép oly tiszteletreméltónak tartottak, mint a hazai származást. Mihelyt a rómaiak Phrygia földjére tették lábukat, rögtön elterjedt a fölépült Ilionnal való kapcsolatuk hite. Eumenes az Antiochos ellen vonuló Scipiókat a trójaiak rokonaiként üdvözölte. A Metellusok, Laeliusok, Scipiók, Aemiliusok görög írókat, költőket és philosophusokat vendégeltek házukban; így Aemilius Paullus Polybiost és Panaitiost, ki sok hívet szerzett a stoikus philosophiának. A görög nyelv és irodalom rendes tanulmánynyá fejlődött, s grammatica neve alatt a jó nevelés leglényegesebb eleme lett. Minden római ház görög paedagogus rabszolgát tartott, ki a fiukat e tanulmányba bevezette. A büszke római hódítókat a művelt és bájos görög asszonyok bűvölték meg. Az egyszerű és műveletlen római matronák nem tudták lelánczolni férjeik szívét, kiket a kaczér görög nők csábításai hosszú táborozásaik alatt behálóztak. De a nők is bosszút álltak hűtlen férjeiken; az első törvényes válás Róma alapításának 520. évében történt; körülbelül egy félszázad múlva már kitört a Bacchus-mysteriumok botránya, a mikor kiderült, hogy több száz matrona vett részt a legféktelenebb orgiákban.
A görög szokások hatása az élet minden ágában nyilvánult. A régi római cultura kicsinyes szempontjait törvényei és társadalmi intézményei kitágították; a házassági és vagyonjog szigorúságát sokban enyhítették a nemesebb philosophiai eszmék. De lassanként egyúttal kosmopolitákká váltak a rómaiak.
Leginkább feltűnik ez a római irodalom kezdetén. Már említettük, hogy a legrégibb római költészetből csak gyér maradványaink vannak, s ezek kizárólag vallásos tartalmúak. A meglevő irodalom majdnem teljesen görög hatás alatt fejlődött ki. A latin faj már messzire kiterjesztette birtokait, mielőtt irodalma hatalmához méltón kifejlődött. A római irodalom kezdetét nem népénekek jelzik. A költészet melegágya a színház és az iskola volt, s az első római irodalmi alak görög ember, kit mint szinészt és iskolamestert gyakorlati szükség avatott iróvá. Ez egy Andronikos nevű tarentumi férfi, a ki szülővárosának elfoglalásakor (Kr. e. 272, u. c. 482) hadi fogolyként került Rómába, hol később fölszabadulván, szokás szerint ura nevét is fölvette, s az irodalomban Livius Andronicus néven ismeretes. Mint görög és latin nyelvmester lefordította tankönyvül az Odysseiát, még pedig ősi saturnius versekben. Később is használták az iskolákban, maga Horatius is tanult belőle, de irodalmi becse nem volt, az eredetit több helyütt félreértette, s elavult kifejezéseiben csak a későbbi grammatikusok találtak gyönyörűséget. Praktikus szempont, megbízás avatta Liviust római drámaíróvá. Az első pún háború alatt a rómaiak megismerkedtek a görög tragédiai és komédiai előadásokkal, s a római nyilvános játékok rendezésével megbízott aedilisek a békekötés évében (Kr. e. 240, u. c. 514) azt az újítást hozták be, hogy az ősi circusi játékokon kívül színdarabokat is előadattak (ludi scaenici), melyek elkészítésével és színrehozásával Liviust bízták meg. Ő leginkább olyan drámákat dolgozott át, melyek tárgya az ismertebb görög mondákból, főleg a trójai háborúból volt véve. Drámai versei, mint a töredékekből kitűnik, nem voltak oly nehézkesek, mint a saturniusok, de kevés költőiséggel dicsekedhettek. Livius főérdeme az volt, hogy elismerést szerzett Rómában az írói hivatásnak. Ki is jelölték az Aventinuson épült Minerva-templomot a fejlődő írók czéhszerű egyletének (collegium poëtarum) hivatalos helyiségeül, a hol Livius köre nagy érdemet szerzett azzal, hogy a latin nyelvet költői gondolatok kifejezésére hajlékonynyá igyekezett tenni, s így utat nyitott a római irodalom fejlődésének. Csakhamar egy campaniai származású latin ember, Gnaeus Naevius tűnt ki munkásságával. Ifjabb éveiben részt vett az első pún háborúban, s 235-ben (u. c. 519) mint tragédiaíró lépett föl. Nagyobbrészt ő is görög drámákat dolgozott át, de mégis a nemzeti iránynak volt a híve, a mennyiben egynéhány darabjának tárgyát Róma mondáiból vagy talán pún diadalaiból vette. Mivel ezekben a színészek római öltözetben játszottak, drámáinak fabula praetexta volt a jellemző nevük. Még buzgóbban dolgozott át vígjátékokat, azzal a sajátságos módszerrel, hogy két darabot egygyé olvasztott, s az egyiknek főcselekményével párhuzamosan jutott érvényre a másik mint episod. De görög tárgyú darabjaiban is csípős megjegyzéseket tesz a római viszonyokra és az előkelő politikusokra. De míg az ó-attikai vígjáték élő államférfiakat büntetlenül állított pellengérre, Naevius kisérletét már csirájában elfojtották a római nemesek; a költő börtönben, később számuzetésben bánkódhatott merészségén. Naevius az első pún háborút is megénekelte saturnius versekben; de ha vígjátékaiban nem volt érzéke a szerkezet iránt, még kevésbbé volt egységes eposza, mely egy nagy háború összes eseményeit ölelte át. Mindazáltal annyiban jelentőséges alak, hogy a viszonyokhoz képest küzdött a görög szellem mindenhatósága ellen, bár sírirata szerint maga is belátta törekvéseinek kudarczát.
A rómaiak valójában Enniusban tisztelték a római költészet atyját. A calabriai Rudiaeben, az oscus nyelvet beszélő messapiusok városában született (Kr. e. 239, u. c. 515), mely a délitáliai görög vidékhez tartozott, s így a költő három nyelv ismeretében nőtt fel, de főleg a görög cultura hatása alatt tágultak ismeretei. Viszontagságos ifjú évei alatt résztvett a második pún háborúban, s ennek vége felé került Cato meghívására Sardiniából Rómába, hol az Aventinuson a «collegium poëtarum» közelében görög-latin leczkéket adott. Uj hazájában egy emberöltőn át hirdette a hellén szellem nagyságát, s ő vele kezdődik a görög írók befolyása a római irodalomra. A nemzeti irány így kiveszett; de kétségtelen, hogy a latin nyelv csak a görög műveltség hatása alatt fejlődhetett ki. Ennius az idegen minták utánzásában is igazi tehetség volt. Nem igen kedvelte a vígjátékot; hiányzott belőle a gúny, még saturáiból is. Szívesebben írta Euripides nyomán tragédiáit, melyekből huszonötnek a czímét ismerjük; a töredékek mély érzést, emelkedett stilust, a kötelesség és a becsület szigorú felfogását tüntetik föl. Írt ő különben több praetexta darabot is, hírét azonban Annales czímű eposza alapította meg, mely Róma történetét időrendben adta elő Trója pusztulásától a költő koráig. Még Cicero korában is kedves olvasmánya volt ez a rómaiaknak; első nagy eposzukat látták benne, melynek fényét csak Vergilius homályosította el. E költemény honosította meg a görög hexametert, s így Ennius alakította alkalmassá a latin nyelvet a daktylikus műformákhoz, melyek hatása alól egy későbbi költő sem vonta ki magát. A tizennyolcz énekből körülbelül 600 sor maradt fönn, stilusukat néha csak a vers különbözteti meg a prózától, de vannak igen szép sorai is. Ennius saturákat is írt, de ezek nem voltak gúnyköltemények, hanem a szó eredeti értelmének megfelelőleg elegyes tartalmú versek, melyekben a tartalom változatosságához képest a versmérték is különböző volt. Valószínüleg ebben a gyűjteményben dolgozta át Epicharmosnak A dolgok természetéről czímű tankölteményét és Euhemerosnak a népszerű mythosokra vonatkozó rationalistikus magyarázatait.
Az első latin iró, kinek több műve teljes egészében maradt reánk, Titus Maccius Plautus, a hires vígjátékíró (Kr. e. 254-184, u. c. 500-570). Az umbriai Sarsinából körülbelül akkor került Rómába, midőn Livius Andronicus első vígjátékát hozta színre. Mint egyszerű munkás állott be a színi előadások rendezőihez, s megtakarított pénzét kereskedéssel akarta növelni; de tönkre jutva, alsóbbrendű szolgálattal tengette életét. Molnárlegény korában három vígjátékot szerzett; ezeket egy színigazgató előadatta, s az előadások busás jövedelme lehetővé tette, hogy Plautus ezentúl csak víg múzsájának éljen. A hagyomány szerint 130 vígjátékot írt, de a legtöbb más irótól ered, s Cicero tudós kortársa, Marcus Terentius Varro, csak huszonegyet ismert el valódinak. Ránk ép ezek maradtak (az egyik csak töredékben), s világos képet alkothatunk belőlük, hogy milyen volt a fabula palliata, a görög tárgyú komédia. Mert Plautus is görög írókat dolgozott át, főleg azokat, a kik Athénben körülbelül egy századdal előbb a hanyatló politikai viszonyok között nem a közügyekben szereplő férfiakat, hanem a magánélet typikus alakjait hozták színre s azt a műfajt teremtették meg, melyet mi jellemvígjátéknak nevezünk. Philemon, Diphilos és Menandros elveszett művei voltak Plautus mintái, s így darabjai nem a római társadalmat mutatják be. Különben a komoly római magistratus aligha engedte volna meg, hogy a közönség római hibákon és bűnökön mulasson. De azért Plautus és követői a római társadalmi életre is tettek vonatkozásokat. A dialogusokban tehát önállóbb volt Plautus, mint a mese megalkotásában; sok bennük a római szójáték, mely nem lehet fordítás, van bennük nyers erő és komikus él, s így a görög tárgyú darabokban mégis római szellem nyilvánul. Annál gyengébb azonban a vígjátékok szerkezete; ha a darab elérte kellő terjedelmét, a mese hirtelen lebonyolódik, s jogos volt a régiek szemrehányása, hogy Plautust nem annyira a műgond sarkalta, mint inkább az a vágy, hogy minél több jövedelmet szerezzen.
Sokkal nagyobb műgond és finomabb stilus jellemzi a következő nemzedék kedvelt komédiairóját. Publius Terentius Afer (Kr. e. 185-160, u. c. 569-594) Carthagóban született – ezért Afer a neve -; gyermekkorában került Terentius Lucanus házába, a hol korán nyilvánuló tehetsége miatt kiváló nevelésben részesűlt; fölszabadulva, szokás szerint patronusának nevét vette föl. Már tizenkilencz éves korában színre került Az androsi leány (Andria) czímű vígjátéka. A nagy reményekre jogosító ifjú hét év múlva meghalt, s így összesen hat komédia maradt reánk tőle. Mint Ennius, Terentius is az előkelő társaságnak volt kedves irója; Laeliushoz és az ifjabb Scipióhoz oly benső viszony fűzte, hogy finom stilusáért a közönség munkatársainak tartotta őket. Ő is alkalmazta két darab egybeolvasztásának módszerét, de műveiben nem találni római vonatkozásokat; a bemutatott társadalom teljesen görög, finom és udvarias, de a bűnök és hibák iránt nagyon is elnéző. Alakjai köznapi typusok, természetesebbek, mint Plautuséi, de bennök sem magasabb szenvedély, sem mélyebb érzelem nem nyilatkozik. Terentius nem is volt soha oly népszerű, mint elődje; később nem igen kerültek színre darabjai, csak finom társalgó nyelvükért voltak a műveltebbek kedves olvasmánya, s ebbeli érdemük miatt maig is megtartották becsüket.
Plautus követői közül Terentiust korra nézve megelőzi Caecilius Statius, a ki szintén idegen eredetű volt. Mint insuber gallus rabszolga valószínűleg Kr. e. 194 körül (u. c. 560) került Rómába, s ura jósága révén szabadult föl. Ennius irányához közeledett, aránylag nagy gondot fordított a mese megszerkesztésére s kerülte a durva hangot. Ezért a finomabb ízlésűek, mint Menandros utánzóját, nagyon kedvelték, s Horatius megdícséri gravitasáért. Caecilius és Terentius után a római vígjáték annyiban fejlődött, hogy ezentúl nem görög tárgyat dolgozott föl, – a mennyiben plagiumnak tartották, ha valaki már egyszer átdolgozott vígjátékot vett mintául, – hanem római és már itáliai alakokat hozott színre. E reform, mely a comoedia togata műfaját alkotta meg, Titinius és Quinctius Atta nevéhez füződik; a legnépszerűbb e költők között Lucius Afranius volt (szül. Kr. e. 140 körül), a kinek darabjait még Nero császár korában is szívesen nézte a közönség. Töredékei azt bizonyítják, hogy főleg a családi élet jeleneteit vitte színpadra.
Rómának a Kr. e. második század második felében tragikus költői is voltak; a főváros lakossága a köztársaság végéig ezt a műfajt is nagyon szerette, de nagyon kevés művelője akadt. Enniuson kívül csak két tragédiaírója volt Rómának. Az egyik Ennius unokaöcscse, Marcus Pacuvius (Kr. e. 220-130, u. c. 534-624), a ki szintén Dél-Itáliában, Brundisiumban született, s késő öregségében Tarentumba vonúlt vissza. Egynéhány saturán kívül, melyek Ennius módjára nem gúnyos, hanem elegyes tartalmú költemények voltak, összesen talán csak tizenkét tragédiát írt. Csekély számuk némileg onnan magyarázható, hogy Pacuvius festészettel is foglalkozott. Főleg Sophokles és Euripides darabjait ültette át; de volt egy praetexta tragédiája is, Paullus, hőse Aemilius Paullus, a pydnai győző lehetett. Töredékei nem adnak világos fogalmat tehetségéről; a régiek nagyon dicsérték méltóságos nyelvét, kifejezéseinek erejét, s Horatius talán azért nevezi doctus-nak, mert nagyon gondosan dolgozott. Cicero ugyan több hibát talál munkáiban a nyelvtisztaság szempontjából, de Pacuvius mindig népszerű volt, s a köztársaság bukása idejében is színre hozták műveit. A másik tragédiaíró Lucius Accius (Kr. e. 170-90, u. c. 584-664), a rómaiak legtermékenyebb és legmagasztaltabb drámaírója, ki főleg fenséges, szenvedélyes dictiójával és a természet gyönyörű leírásaival tünt ki. Egynéhány római tárgyú darabján (Brutus, Decius) kívül főleg görög mondákat dolgozott föl. Bizonyára sajátságos ellentét a római irodalomban, hogy egyrészt a tragédia népszerűsége mellett oly kevés a tragikus költő, másrészt Róma történetének alkalmas hagyományai helyett inkább a görög mythosokat hozták színre s ezeket is drámai érzék nélkül. Róma tragédiáinak a rhetorika a jellemző vonása; a császárkori tragédiákban is a komoly sententiák válnak ki.
M. Porcius Cato mellszobra.
(Róma, Capitolium)
A római irodalom megegyezik a göröggel abban, hogy prózája sokkal később alakul meg, mint költészete. Krónikák, törvények és beszédek kétségkívül nagyon régen voltak, de ezeknek nem volt irodalmi formájuk, pedig a rómaiak aránylag korán ismerték a görög prózai műveket. Az első irodalmi becsű beszéd Appius Claudius censor szónoklata volt, melylyel Pyrrhos békeajánlatait Kr. e. 280-ban (u. c. 474) visszautasította. A beszéd később közkézen forgott, s Cicero is megemlékezik róla kétszáz év mulva. A műveltebb történetírók, Fabius Pictor és Cincius Alimentus, görög nyelven írtak; így a latin próza első képviselője, Marcus Porcius Cato, a hires censor (Kr. e. 234-149, u. c. 520-605). Naeviussal együtt ő is ellensége volt a görög szellem uralmának, s a régi római szellem ápolásában látta a nemzeti boldogulás alapföltételeit. Ez a conservativ álláspont nyilatkozott Origines czímű történeti művében, mely nevét onnan kapta, hogy az első három könyvben Róma eredetét és a királyok korát tárgyalta; a többi négy könyv a köztársaság történetét adta elő. Műve nem volt rendszeres kritikai kutatások eredménye, de helyes itéletet alkotott magának Róma állami fejlődéséről és hivatásáról; e tekintetben a későbbi történetírók az ő tanítványai. A maga szerepének és tetteinek előadása közben közölte megtartott beszédeit is, s ezek a latin szónoklatnak első kidolgozott gyűjteménye gyanánt szerepeltek. Cicero még százötvenet olvasott belőlük s fennen magasztalja a szilárd jellemű plebeius éles eszét, szabatosságát, humorát. A fönmaradt töredékek azonban elárúlják, hogy nem volt meg bennök a görög szónokok könnyed stilusa, sem a nemes pathos. Gyakorlati életfelfogása jobban nyilatkozott a földmívelésről szóló művében (De re rustica), mely nem egészen eredeti alakjában maradt ránk. Manlius földbirtokos számára írta; egy része rendszeres oktatás, a többi alkalmi szabályok gyűjteménye. Érdekes, hogy a pún-gyűlölő Catónak e műve a carthagói Mago könyve alapján készült, melyet a római senatus Plinius állítása szerint lefordíttatott.
*
Nagy változást mutatnak e korban a rómaiak szokásai és erkölcsei. Első sorban feltűnő, hogy a városi élet a falusihoz képest nagyon megváltozott, s mindkettőtől erősen különböztek azok a szokások, melyek a campaniai fürdőhelyeken, különösen Baiaeben kaptak lábra. A városi élet középpontja a forum meg a templom, a polgári ügyletek és a vallási szertartások helye. A nemesek kora reggel fogadják clienseiket, hogy jogi véleményt adjanak ügyes-bajos dolgaikban; a délelőtt közügyek megvitatásával a forumon vagy a senatusban telik el, vagy fizetett rhetorok vezetése alatt gyakorolják magukat a szónoklásban; a nap legmelegebb szakában pihennek. Délután a campus Martiuson úszással, birkózással és vívással edzik erejüket; az estebédet énekes és bohócz-előadások fűszerezik.
Tengerparti római villa.
Pompeiibeli falfestmény.
Falun a major és a gazdaság ellenőrzésén kívül vadászat, halászat vagy más mezei sport foglalja el a nagyurakat; a pihenő órákban írnak, vagy tollba mondanak rabszolgáiknak s olvasnak; nappal is sokat alusznak, de korán kelnek. Fürdőhelyen minden komolyabb politikai vagy magánfoglalkozás szünetel; az ünnepélyes római szokásokat fesztelen élet váltja föl; a hosszú togát levetve, könnyű görög öltözetben járnak-kelnek, sokat fürdenek, idegen ének- és zeneművészek hallgatásával ütik el a többi időt. Minél jobban megismerték a görög fényűzés mesterkedéseit, annál inkább csökkent munkaszeretetük. A magánélet erkölcsei hanyatlottak, párhuzamosan a politikai élet azon sajnos jelenségével, hogy a gazdagok a közéletben mindinkább személyes, önző érdekeiknek rendelték alá a haza érdekeit.
A nemes családok a köztársaság kitüntető állásait egymás közt osztották fel. Csak a senatorok féltékenysége korlátolta a köztársaság átalakulását, a mely csak névleg volt demokratikus. Az idősebb Scipio Africanusnak a nép örökös consulságot ajánlott föl, de ő visszautasított oly tiszteletet, mely királyi jellegű volt; pedig így a köztársaság átalakulhatott volna alkotmányos monarchiává. Ezt a fejlődést azonban megakadályozta a romlottság és a katonai bűnök áradata, mely csakhamar minden erkölcsi korlátot elsöpört. A nép között visszahatás keletkezett a nemesek ellen. Midőn Cato, a censor, a latin parasztság legerélyesebb képviselője, a nép előtt korholta a nemeseket, hogy a nemzeti hagyományokat cserben hagyják, zajos tetszés kisérte izgató beszédeit. Naevius példája, ki merészen röpítette gúnyos nyilait a Scipiók és Metellusok ellen, megerősítette a kritikai szellemet, bár ő maga afrikai száműzetéssel szenvedett szókimondó bátorságáért. Cato békében és háborúban szolgálta hazáját; polgártársai a legfőbb méltóságokra emelték, s ő minden helyen és minden alkalommal korholta a nemesek gőgjét és szorította korlátok közé féktelenségüket. A legkiválóbbakat is a népgyűlés elé idézte, s a legjellemzőbb, hogy Africanust is perbe fogta. A szigorú censor az ő személyében az aristokratiát akarta megalázni. A nagy nemes visszavonulása fölbátorította ellenfeleit, s Cato kieszközölte, hogy testvére, Lucius Scipio Asiaticus, nagy pénzbirságot fizessen.
Azonban a nemesek sem kimélték Catót. Hosszú nyilvános pályája állandó küzdelem egyrészt Róma külső ellenségeivel, másrészt a pártokkal és szokásokkal. Kétségkívül fanyar, komor jellem volt; mai fogalmaink szerint igazságtalan, sőt talán kegyetlen is. Semmiféle körülmények között sem engedett emberiesebb érzéseknek, midőn ezek látszólag ellenkeztek a szigorú kötelességérzettel, az állami, gazdasági és házi jólét követelményeivel. Bármennyire utálta a görög szokásokat, öreg korában megtanult görögül. Livius, a szelidebb és művelt augustusi kor gyermeke, egy szóval sem említi, hogy a durvaság túlzásaiba esett volna.