A Scipiók sírjának bejárata a római Porta Capena mellett.
(1780-ban találták meg.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIV. FEJEZET.
Róma hatalmának kiterjedése a Földközi-tenger környékén.
A rómaiak Hellas meghódítása után sem pihentek, hanem véres csatákat vívtak a gallusokkal és a hispaniaiakkal; délen Carthago nem szünt meg állandóan fondorkodni Róma ellen. Carthagót azonban nyugati szomszédai, a mauretaniaiak és a numidiaiak, féken tartották; belűl duló pártviszályait is a maga hasznára tudta fordítani Róma. Keleten az aitoliaiak lettek a győzelmes köztársaság engesztelhetetlen és féktelen ellenségei, de őket Róma protectoratusa alatt az achaiai liga ellensúlyozta. Az achaiaiak is folyton háborúban voltak Nabissal, Sparta zsarnokával; a belső viszályok pedig, melyek a szövetség egyes városai között még a derék Philopoimen vezérlete alatt sem szüntek meg, a rómaiak bizalmatlankodását is fölkeltették. Philippos, Makedonia királya, a syriai Antiochos folytonos terjeszkedéseivel szemben érdekeit a rómaiak szövetségével akarta biztosítani. Antiochos ugyanis győzelmesen harczolt a baktriaiakkal és az indusokkal; sikereitől felbuzdúlva a «nagy» jelzőt vette föl, s kyrosi vagy xerxesi birodalomra áhítozva, a galatoknak és Kis-Ázsia egyéb harczias népeinek segítségével a kis Bithynia és Kappadokia királyainak függetlenségét fenyegette. Oldalt azonban szintén volt egy féltékeny szomszédja: Egyiptom ura. Ez egymással küzdő elemek közt kétségkívül Róma és Syria ereje volt a legnagyobb. Syria királya hozhatta a legtöbb katonát a csatatérre; a rómaiak viszont legióik bátorságával és vezéreik ügyességével tüntek ki, s Antiochos tömegeit úgy szétszórták, mint a polyvát. Míg vezéreik és a senatus híven szolgálták hazájuk ügyét, a siker biztos volt. Csak midőn a civilisált világ lábuknál hevert, feledkeztek meg Róma iránt tartozó kötelességeikről s fordították egymás ellen a fegyvert.
A köztársaság figyelmét most az Ázsiával és Görögországgal sok éven át vívott háborúk kötötték le. Antiochos Róma fenyegetése ellenére a Hellespontos európai partjain katonáival őriztette az elfoglalt várakat, sőt behatolt Thessaliába is. Hadseregével Thermopylainál találkozott Kr. e. 191-ben (u. c. 563) Manius Acilius Glabrio consul, a ki őt a tengeren át visszakergette Kis-Ázsiába (M. Porcius Cato mint katonai tribunus tüntette ki magát e csatában), s kényelmesen fordulhatott az aitoliaiak ellen, kiket ellenséges támadásaikért keményen megfenyített. A rómaiak ez ellenféltől megszabadulva és Philippostól támogatva, ki a sereget előrehaladásában eleséggel ellátta, a következő évben Scipio Africanus és testvére, Lucius vezérlete alatt átkeltek a Hellespontoson és Antiochost megtámadták ephesosi táborában. Hiába állt oldala mellett Hannibal, ki sokáig volt lelke mindazon mozgalmaknak, melyek Róma ellenségeit támadásra birták, s a ki száműzetése óta országról-országra vándorolt, míg végre Kr. e. 196 óta Antiochos bizalmas tanácsadója lett. Hannibal nyomorult syriai csapatai élén nem tudott ellenállni a rómaiaknak; a rómaiakat pedig fölháborította gyűlöletének mélysége s örökös ármánykodása; nem átallottak bizalmatlanságot kelteni iránta oly módon, hogy barátilag közeledtek feléje és szolgálataiért jutalmat igértek neki. Antiochos végre békét kért, de a rómaiak azzal a parancscsal feleltek, hogy seregét egész a Taurusig vonja ki Kis-Ázsiából. Antiochos inkább csatát koczkáztatott, melyben Lucius Scipio Magnesia mellett 30.000 katonát vezetett 80.000 ázsiai ellen, s a források szerint 50.000 embert konczoltak fel diadalmas legiói, míg a rómaiak közül csak pár százan estek el (Kr. e. 190, u. c. 564). Csupán a galatok, a mult századbeli gallus betörők ivadékai, szolgáltattak olyan csapatokat, a melyek szembe mertek nézni az ellennel. E csata a római birodalom egész fönnállása idejére megpecsételte Ázsia sorsát. Antiochos 15.000 talentum hadi sarczot fizetett, lemondott Kis-Ázsiára nézve minden jogáról, átadta harczi szekereit, elefántjait, kincseit, s megengedte, hogy tíz hajója kivételével egész hajóhadát fölperzseljék. Hannibalt is kiadta volna, de ez megszökött, hogy másútt szítsa izgatásait, bár nem nagyobb sikerrel.
Antiochos vereségének közvetlen eredménye egy «ázsiai királyság» szervezése volt, melyet a Taurus hegyláncz és a Hellespontos között a syrus fejedelem birtokaiból alakítottak. I. Attalos fia, Eumenes, a pergamoni király (Kr. e. 197-158), szerencséjére a rómaiakkal tartott. Rábizták Lydia, Phrygia, Karia, Mysia és Lykaonia gazdag vidékét, tehát a kis-ázsiai nagy félsziget nagyobb felét. A fejedelmeknek és népeknek egyaránt jól esett, hogy megszabadultak a galatok fosztogató portyázásaitól és Antiochos rendszeres zsarolásától. Róma fenhatóságának elfogadása révén a római katonaság fosztogatásaitól is szabadulni reméltek; mert Kr. e. 189-ben (u. c. 565) Gaius Manlius consul szabadjára hagyta a rablást. Róma szövetséget kötött ugyan az ázsiai királylyal, de e szövetség tényleg hódolat volt; a senatus már gyönyörködni kezdett a hízelgő látványban, hogy királyok tisztelegtek előtte. Még az Euphrates mellett lakó népeket is félelemmel töltötte el a nagy nyugati köztársaság neve; a parthus király udvarában pedig azt suttogták, hogy a római birodalom Kilikia határáig terjed.
Manlius és tiszttársa, Marcus Fulvius Nobilior, voltak talán az első római vezérek, kik a kormány beleegyezése nélkül mertek háborút viselni. Manlius legyőzte a galatokat, Fulvius az aitoliaiakat, ez utóbbi megtámadta Epirusban Ambrakiát s az ellenséget arra kényszerítette, hogy békeföltételeit elfogadja. Így a győzelmes legiók bizton térhettek haza, de gazdag zsákmányuk jó részét elrabolták a lázongó thrákok. A rómaiak nem részegültek meg győzelmüktől; Hellassal szemben megtartották szavukat, s egyetlen őrséget sem hagytak ott hátra. Megelégedtek a fegyvereik keltette rettegéssel, melyek győzhetetlenségét buzgón hirdette a keleten minden állam vagy város hűséges aristokrata pártja. A 189. évben (u. c. 565) Lucius Cornelius Scipio diadalmenetet tartott Antiochoson nyert győzelméért, s bátyjával, Africanussal versenyezve, az Asiaticus nevet nyerte; 187-ben (u. c. 567) Manlius és Fulvius is részesültek a triumphus örömében.
A legióknak ezalatt állandóan dolguk akadt nyugaton is; Róma még Itália földjén sem volt ment a gondoktól. Hispania harczias néptörzsei sem voltak hajlandók belenyugodni a római fönhatóságba, miután a carthagóiak a félszigetről visszavonultak. A rómaiak nem sok kincset találhattak a zord hegyekben, melyek az Atlanti oczeánig nyúltak; csak a félsziget déli partvidékén alapítottak régebben a phoeniciaiak gyarmatokat, melyet virágzó városokká fejlődtek. Itt-ott arany és ezüst bányákra is akadtak, s a nemes érczet, mely ebben az időben forgalomba került, legnagyobbrészt talán a hispaniai bányák erei szolgáltatták. A kitartást, melylyel a rómaiak Hispania függetlenségét ostromolták, csak a küzdelem gyönyöréből magyarázhatni, másképen nagy veszteséggel járt rájuk nézve s csak egy szempontból volt hasznos: a hispaniai háborúkban tanulták meg a katonák a rendszeres gyakorlatot; itt erősödött meg a legiók fegyelme, melyet a keleten szerzett könnyű győzelmek lazítottak és aláástak. Később, midőn a birodalom az egész világon megszilárdította hatalmát, bevallhatták a rómaiak, hogy Hispania meghódítása 200 évig tartott; mert majdnem ily nagy időköz választja el a Hispania ügyeibe való első beavatkozást, Saguntum ostroma alkalmából, a félsziget végleges meghódításától, mi Augustus érdeme. E hosszú idő alatt Hispania nevelte Róma legvitézebb katonáit és legtehetségesebb hadvezéreit.
Hannibal legyőzése és Carthago megalázása után, Kr. e. 200-ban (u. c. 554) a rómaiak az iberiai félsziget urainak tekinthették magukat. A benföldi pásztor népek azzal az ígérettel szerezték meg pártfogásukat, hogy alávetik magukat fenhatóságuknak. De a púnok visszavonulása után Közép-Hispania lakói hamar megunták ezt az uraságot. A celtiberek, kik azon hegylánczokba voltak beékelve, a honnan a félsziget nagy folyói erednek, hosszantartó háborút idéztek elő. Kitörésére Kr. e. 197-ben (u. c. 557) az adott okot, hogy a rómaiak az egész területnek provinciai szervezetet akartak adni s Hispaniát egy innenső (keleti) és egy tulsó (nyugati) részre osztva, két praetor gondjaira bizták. Nyugaton a lusitanusok egyesültek a vaccaeusokkal, a vettonokkal és a celtiberekkel, s folyton nyugtalanították a rómaiakat. Városaik nem voltak, falvaikhoz alig lehetett férni, de nem tudtak kellőleg szervezkedni s nem voltak fölszerelve rendszeres háborúra. A rómaiak kitartása diadalmaskodott rajtuk. Marcus Porcius Cato volt e rettenetes háborúnak egyik legkiválóbb vezére (Kr. e. 195, u. c. 559). 400 várfalat romboltatott le a Baetis és a Pyrenaeusok között, de igazságszeretetét a hispaniai népek is megbecsülték. Egy Gnaeus Scipio, egy Fulvius, egy Quinctius és egy Calpurnius emelkedett ki a sok kis csatában a győzelmes római vezérek között. Tiberius Sempronius Gracchus, a híres testvérek atyja, hadaival a celtiberek földjén 300 várat vívott meg (Kr. e. 178, u.c. 376). Ő próbálta meg először a barbár ellenséget a civilisatio eszközeivel szelidíteni, s kisérlete dicsőségére válik, habár szelídebb politikájának csak futólagos eredménye volt is.
Hispania második meghódítása 178-ban (u. c. 576) be volt fejezve; a siker azonban nagyon válságos idők között érte Rómát. Erejének jó részét a keleti zavarok foglalták le, s Itáliában is állandó háborút kellett vívnia nyugtalan gallus alattvalóival. Midőn a carthagói sereg a félszigetről távozott, északi szövetségesei már szervezték a lázadást Róma ellen, s egy Hamilcar nevű carthagói ember vezérlete alatt Kr. e. 200-ban (u. c. 554) 40.000 gallus fölperzselte Placentiát és megtámadta Cremonát. Lucius Furius Purpureo praetor azonban e coloniát megmentette s forrásaink szerint 35.000 embert ölt meg az ostromló ellenség közül. Mindazáltal e háború még három évvel később is olyan komolynak mutatkozott, hogy mind a két consul szükségesnek látta legióit odavezetni. A gallusok közt szokásos árulás most is bekövetkezett, s a leghatalmasabb néptörzset, a boiusokat, saját honfitársaik segítségével győzték le a félsziget urai. Maga a nagy Scipio is részt vett e viszontagságos és dicstelen hadmíveletben, melyet be is fejezett a boiusok erejének megtörésével. Nagy részük kivándorolt a Pó mellől s a Duna partjainál keresett menedéket. Gallia Cisalpinában római provincia alakult. Placentiát és Cremonát ujra fölépitették, Parmába, Mutinába, Aquilejába és Bononiába új gyarmatosokat telepítettek, kiosztva közöttük a gallusok birtokait; viszont 40.000 gallust Itália belsejébe költöztettek át, Samnium kipusztult vidékeire; Pisae és Luca pedig mint római coloniák a ligurokra ügyeltek. Azokat a gallusokat, kik az Alpeseken túlról betörtek a cisalpin vidékre, visszakergették, s megparancsolták nekik, hogy ezentúl saját területükön tartózkodjanak. Istria félszigete Kr. e. 177-ben (u. c. 577) került Róma uralma alá, s ugyanebben az időben fékezte meg Tib. Sempronius Gracchus Corsicát és Sardiniát. Nagyon sok lázadó vesztette itt el életét, nagy adóteher háramlott a két szigetre, s oly sok sardiniai került rabszolgavásárra, hogy ezentúl «sardiniai árú» mindenben a legolcsóbbat és legértéktelenebbet jelentette.
Róma alapításának 571. éve (Kr. e. 183) e korszak három legnagyobb emberének, Hannibalnak, Scipio Africanusnak és Philopoimennek halálát jelöli. Hannibalt a rómaiak Antiochostól kikérték, de elmenekült, s előbb Kretában, majd egy másik Antiochosnál, a ki Armeniában uralkodott, végre Bithynia királyánál, Prusiasnál talált menedéket. Életének utolsó éveiről nincsenek biztos adataink; tovább szőtte terveit Róma ellen s igyekezett pártfogóinak kegyébe jutni, támogatva őket kisebb jelentőségű küzdelmeikben, így Prusiast II. Eumenes ellen. Végre a kiváló római hadvezér, Titus Quinctius Flamininus, a senatus kívánságára kikövetelte Prusiastól. A király csapatokat küldött Hannibal elfogatására, melyek minden menekülő utat elzártak előle. Erre Hannibal a magánál rejtegetett méreggel véget vetett életének. Nagy férfiak ily kényszerű halála bizonyára tragikus, de midőn a carthagói hős majdnem pusztán önerejére támaszkodva vette föl a küzdelmet egy nép ellen: emberi erőt meghaladó feladathoz fogott. A hős nem tudta, hogy hősökből álló nemzet áll vele szemben, s kikerülhetetlen veszedelembe sodródott. Öngyilkossága épen jókor történt s megakadályozta, hogy méltatlan kínokat szenvedjen; szerepét eljátszotta, s ha tovább él, csak alacsony fondorlatok és sülyedő jelentéktelenség vártak volna reá. Sok modern hadvezér Hannibalt tartja a világ legnagyobb katonájának. Emelkedését azon hadseregnek köszönte, melyet atyja és sógora a maguk tehetségével a legkülönbözőbb népekből toboroztak össze, s a mely őt személyes tulajdonai miatt kiáltotta ki vezéreűl. Óriási feladatához azonban hiányoztak az eszközök; politikai terve nem sikerült, mert nem tudta az itáliai népeket Róma ellen szövetségre bírni; de a kedvezőtlen sors ellenére is sok fényes hadi tettben örökítette meg nevét.
Vele egy évben múlt ki nagy versenytársa, Scipio Africanus, a ki élete vége felé nem részesült már abban a becsülésben, mely zámai győzelme után környezte, bár honfitársainak nagy tömege tisztelettel és szeretettel tekintett reá. Vele is az történt, a mi demokratikus államokban a nagy férfiakat előbb-utóbb éri: a pártok megelégelték nagyságát. Az Antiochossal kötött béke föltételeit a senatus nagyon enyhéknek tartotta, s Lucius Scipiót hazatérése után csakhamar bevádolták, hogy hűtlenül sáfárkodott hazája ügyeiben. Midőn pedig Scipio Africanus felháborodásában széttépte a vád okiratait, őt is nyomban bevádolták fenhéjázása és a polgárok iránti tiszteletlensége miatt. Luciust kemény birsággal sujtották, Publiust pedig Naevius tribunus a nép elé idézte. A nagy Africanus nem méltatta feleletre a vádat, de fényes szónoklatot tartott a maga tetteiről. Emlékeztette a népet, hogy a kihallgatás e napja a zámai győzelem évfordulója, s felhívta, hogy az eléje terjesztett hitvány ügyet mellőzve, jőjjön vele a Capitoliumra és mutasson be a halhatatlan isteneknek ünnepi hálaáldozatot. E merész fordulat megtette hatását: a vád elejtetett. Scipio aztán visszavonult campaniai birtokára, Linternumba, s többé nem látta viszont Rómát; sőt meghagyta, hogy holttestét is a várostól távol temessék el. «Hálátlan hazám! – kiáltott fel – még csontjaimat se nyerd vissza.» Nem érdektelen, hogy e korszakban az összes nemesek közül csak a Corneliusoknak, a Scipio család törzsének volt megengedve, hogy halottaikat Róma határain belül eltemessék; a többi rómaiakat elégették. E kiváltságnak a híres Scipio-sarkophag is bizonyítéka.
A Scipiók sírjának bejárata a római Porta Capena mellett.
(1780-ban találták meg.)
Ugyancsak 183-ban halt meg Philopoimen is, ki mind katonai bátorságáért, mind államférfiúi bölcseségéért megérdemli az «utolsó hellén» nevét. Minden erejét a görögök belső viszályainak elnyomására fordította, de hazafisága leginkább abban nyilatkozik, hogy nem vitatta el Rómától ellenállhatatlan felsőbbségét, meg hogy visszatartotta honfitársait attól, hogy a félelmes köztársaság kapzsiságát vagy hatalomvágyát fölkeltsék. Népe szeretettel és hűséggel viszonozta jó szolgálatait, s az achaiai liga nyolczszor választotta meg hadvezérül. E tiszteletben és hasznos munkásságban érte meg hetvenedik évét. Ekkor kicsinyes háborúja támadt a messeneiekkel, s nem alaptalan a gyanú, hogy Flamininus fondorlata játszott közre. Személyes ellensége, Deinokrates, Philopoiment egy csatában legyőzvén, fogságba vetette és méltatlan kínzások után méregpoharat itatott vele. A görög nép a legnagyobb tisztelettel temette el s bosszút akart állani haláláért. A demokratikus Görögország bizonyára finomabb érzéket tanusított hősének megbecsülésében, mint az aristokratikus Róma.
A Scipiók sírjának alaprajza.
A következő évek dicső korszakot jeleznek Róma történetében. A legiók Hispaniában és Istriában győzelmesen hatoltak előre. Királyok és egyéb hatalmasságok követeket kezdtek küldeni Rómába, mint pártfogójukhoz. Makedonia királya, V. Philippos, megengedte, hogy Demetrios fia római nevelésben részesüljön s így a római politika kész eszközévé váljék. De aztán az apa elvesztette bizalmát a fiú iránt, s midőn ez haza tért, áldozatul esett testvére, Perseus érdekeinek. A bútól és lelkiismeretfurdalástól megtört Philippos csakhamar követte fiát a sirba (Kr e. 179, u. c. 575), s utóda, Perseus nem tudta oly türelmesen viselni alárendelt helyzetét. Ezalatt Róma utczái megteltek a pergamoni Eumenes, a kappadokiai Ariarathos, az armeniai Pharnakes, valamint Achaia, Sparta és Rhodos követeivel; Egyiptom messzi vidékéről sem hiányoztak közbenjárók a senatus előcsarnokában. A rómaiak megrészegültek rendkívüli szerencséjüktől, s higgadt politikájok kiméletlen hatalomvágygyá alakult.
Így a harmadik makedoniai vagy perseusi háborút teljesen a rómaiak akarata idézte elő. Vádat emeltek Perseus ellen, hogy némely szövetségesüket megtámadta, másokat elcsábított tőlük, s hogy Eumenes király élete ellen tört. Mindezt tagadhatta volna; de hogy a római consul ellen kivívott első sikere után is békét ajánlott, bizonyítja, mennyire óhajtotta a nyugalmat, bár a háború sem találta készületlenül. A rómaiak válasza határozott volt. Minden alkudozást visszautasítottak s föltétlen megadást követeltek. Perseust ez nem lepte meg s kétségbeesett ellenállásra készült. Két évig nem tudtak vele boldogulni a legiók, de Kr. e. 168-ban (u. c. 586) Lucius Aemilius Paullus consulnak, a Cannaenél elesett Aemilius fiának ügyes vezérlete alatt a háború véget ért. Pydna mellett június 22-én győzelmet aratott Perseuson, s megdöntötte Makedonia régi hatalmát. Az ország városai ellenállás nélkül meghódoltak. Perseus is megadta magát a rómaiaknak, talán abban a hiú reményben, hogy kiméletre talál. De neki részt kellett venni legyőzőjének diadalmenetében, azután börtönbe zárták, hol pár év mulva a kegyetlen bánásmód miatt kiszenvedett. A rómaiak Makedonia népének nagy részét Itáliába telepítették át, magát az országot négy részre osztva külön tisztviselők fenhatósága alá rendelték. A makedoniai királyság ettől fogva eltünik a történet lapjairól, de az ország csak pár évvel később vált római provinciává, midőn egy Andriskos nevű ember azon ürügy alatt, hogy ő Perseus fia, lázadást szitott Kr. e. 151-ben (u. c. 603), melyet azonban könnyű szerrel elfojtottak. Makedonia ekkor végleg elvesztette függetlenségét.
Perseus király pénze.
A perseusi háborúnak más következményei is voltak; Róma ezentúl szigorúan ellenőrizte szövetségeseit és alattvalóit. Talán egy sem volt közöttük, a ki titkon ne kivánta volna, hogy a művelt államok függetlenségének utolsó bajnoka megállja helyét a mindent letipró köztársaság ellen. Senkit sem lehetett ugyan vádolni, hogy nyiltan támogatta Perseust, de az út készen volt a következő támadásokra. Eumenessel fenhéjázólag bántak és megfenyegették; a rhodosiakat tényleg megbüntették és megfosztották kis-ázsiai birtokaik egy részétől. De legszigorúbban bántak el Epirussal, melyet Aemilius Paullus borzasztóan elpusztított. A legiókat ugyanis el kellett látni, a tisztek vagyonra áhitoztak, a főváros népe pedig látványosságokat és mulatságokat követelt.
Az achaiai szövetség mindig alárendelt helyzetéhez híven viselkedett; egy városra sem lehetett a hűtlenség vádját rábizonyítani. De a sor most rájuk következett. A rómaiak nem átallották egy Kallikrates nevű áruló fondorlatait fölhasználni, a ki megigérte nekik, hogy kikutatja azokat a görög férfiakat, a kik Perseussal összeköttetésben álltak. Sem az egyes államok kormányaira, sem magán emberekre nem lehetett bizonyítani semmit. De a kiváló polgárok úgy jártak, mint az előkelő makedonok: ezret közülük Rómába idéztek, hogy tisztázzák magukat a vádak alól. Egymástól messze eső helyeket jelöltek ki számukra Itáliában, s minden kihallgatás nélkül itt tartották őket tizenhét évig, míg Scipio Aemilianus kérelmére maga Cato nem járt közben értük. Így szabadult meg Scipio személyes barátja, Polybios, a történetíró, ki véletlenül e szerencsétlenek közé került.
Ez önkényes eljárás a vég előjátéka volt. A görögök szerencsétlenségére a rómaiak végre tűrhető ürügyre találtak. Az ingatag nép kormányt kormány után buktatott, s Achaia egy féktelen párt uralma alá került, mely elfeledte, hogy a szövetség függetlenségét csak Róma kiméletének köszönheti. Az achaiaiak megtámadták Spartát hűtlensége miatt, s a spártaiak rögtön panaszt emeltek Rómában. A senatus vizsgálat ürügye alatt megbizottakat küldött Görögországba. Ezek kijelentették a senatus határozatát, melynek értelmében nemcsak Sparta, hanem Argos, Korinthos és a liga több jelentékenyebb állama is megszabadult az achaiaiakhoz füző kapcsoktól. E zsarnoki intézkedés forrongást vont maga után; de e forradalom nem a nép kétségbeeséséből eredt, hanem egy kis demagog kör esztelen hiuságából, mely a rabszolgákat fölszabadítva, a nemzeti sereg gyönge csapataiba sorozta, a szükséges költségeket pedig erőszakos úton békés birtokosoktól csikarta ki. A kisérlet az egész nép büntetését vonta maga után. Quintus Caecilius Metellus praetor még békésen akarta Görögország ügyeit rendezni, s hódolat esetére enyhe föltételeket szabott. De a lázadás vezérei, Diaios és Kritolaos, elhitették a néppel, hogy e mérséklet gyöngeségnek a jele és sereget küldtek Thermopylai elfoglalására. A legióknak csak mutatkozni kellett, hogy az ellen futásnak eredjen. Metellus akadály nélkül nyomult Korinthosig; de hadvezérségének ideje lejárt, s a sereget a durvább és szigorúbb Lucius Mummius consulnak volt kénytelen átadni, ki Korinthost elfoglalta és kifosztotta (Kr. e. 146, u. c. 608). Rengeteg zsákmányt raboltak össze, a vezér durva könnyelműséggel töretett össze szobrokat, romboltatott szét képeket és egyéb művészi tárgyakat. A romok közül sok arany került elő, de a tönkretett bronzszobrok még értékesebbek voltak az aranynál. Korinthos ép egy századig maradt romhalmaz, hogy azután mint római colonia ismét nagy kereskedő emporiummá és művelt, fényűző várossá fejlődjék. Korinthos elestével Hellas szabadságának árnyéka is letünt; Achaia városai Athén és Sparta kivételével a makedoniai provincia felügyelete alá kerültek s ebből az állapotból ezentúl sohasem vergődtek ki. Görögországnak mint az emberi lángész és szabadság classikus földjének története Róma alapításának 608. évében befejeződik.
Ugyanebben az évben dőlt romba véres ostrom után Róma legfélelmesebb versenytársa is. Mióta a púnok Zámánál vereséget szenvedtek, Carthago élete lassú haldoklás volt. Meg volt fosztva minden védelmi eszköztől ellenséges szomszédaival szemben. Massinissa akadály nélkül fondorkodhatott ellene és többször betört területére, hangoztatva, hogy a púnok csak becsempészték magukat a mauretaniaiak és a numidiaiak birtokába, s itt az idő, hogy kikergessék őket e földről. Carthago panaszt tett Rómában e sérelmekért, de Róma nem sokat törődött vele, sőt titokban talán bátorította is Massinissát. A numidiaiak folytatták betöréseiket, s bár a senatus megigérte, hogy megbünteti őket, tovább is tétlenül tűrte az önkényt. Ezalatt Hannibal meghalt, az Antiochossal vívott háború diadallal végződött, nem volt tehát ok tovább késlekedni. Midőn Cato Kr. e. 153-ban (u. c. 601) követként járt Carthagóban, a senatusnak tett jelentésében hangoztatta, hogy a régi ellenség ép oly félelmetes, mint azelőtt, s nem szabad tűrni, hogy tovább is fönnálljon. Néhány friss fügét kivévén tógája redőjéből, felkiáltott: «Ez a gyümölcs Carthagóból való, oly közel van hozzánk e város, oly erős és oly viruló, – Carthagónak el kell pusztulnia!»
Carthago térképe.
Cato ekkor volt tekintélyének és befolyásának delelőjén. A senatus vitáiban vezérszerepet vitt s minden beszédét e rettenetes szavakkal végezte: «Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.» Kijelentéseit és érveit szivesen hallgatták, s Róma egyéb küzdelmektől menten Kr. e. 149-ben (u. c. 605) a harmadik pún háborúra készült. Könnyű volt ürügyet találni abban, hogy Hasdrubal, a carthagói demokrata párt vezére, Róma engedelme nélkül fogott fegyvert, bár siker nélkül, a támadó Massinissa ellen (Kr. e. 150, u. c. 604). Róma összes háborúi közül talán egy sem volt oly jogtalan, mint ez, mely szerencsétlen versenytársának gyors leverésével és pusztulásával végződött. Még a háború megindítása évében halt meg Massinissa, szintúgy Cato, az előbbi kilenczven, az utóbbi nyolczvanöt éves korában s így az elátkozott város legnagyobb ellenségei már nem láthatták pusztulását. Róma a 149. év (u. c. 605) consulait, Manilius Nepost és Marcius Censorinust nagy hadsereggel küldötte Carthago ellen, s közeledtükre Utica meghódolt. Carthago engesztelni iparkodott a rómaiakat. Minden kivánságukat kész volt teljesíteni, sőt kapuit is föltárta volna; de sorsa már meg volt pecsételve. Róma kezeseket követelt tőle, az Uticában partraszállt consulok összes fegyverkészletét és hadigépeit átvették. Csak ekkor adták ki a rómaiak a parancsot, hogy a 700.000 lakosnak el kell hagyni a várost, s csak a tengertől 80 stadium (15 km.) távolságra alapíthatnak új hazát, mert Carthagónak el kell pusztulnia a föld színéről. E kegyetlen parancs kétségbeesett ellenállásra sarkalta a várost. Rögtön védelmi munkálatokhoz látott s a nemrég száműzött Hasdrubalt választotta vezérévé. Midőn a consulok hajóhadukkal és seregükkel a város alá értek, az erős falak és újabb sánczok daczoltak támadásaikkal. Az ostromló seregben ragadós betegség ütött ki, s a consulok nem tudtak boldogulni Hasdrubal ellen. Csak Aemilius Paullus fia, a zámai győző Publius nevü fiától adoptált Publius Cornelius Scipio Aemilianus (a későbbi Africanus Minor), katonai tribunus, munkálkodott sikeresen. Ő eszközölte ki, hogy Massinissa fia, Micipsa, a numidiai lovassággal segítségére jött a rómaiaknak; szintúgy sikerült neki Himilco lovasvezért, ki Hasdrubal seregében nagy érdemeket szerzett, Róma pártjára csábítani. Manilius utóda, Lucius Calpurnius Piso, a 148. év (u. c. 606) consula, szintén eredménytelenül harczolt az afrikai vezérek ellen; a carthagóiak érintkezésbe léptek a külfölddel, sőt a numidákkal is. A föléledő remény teljesen a harczias demokrata párt kezébe juttatta az ostromlott város kormányát. Róma türelmetlen lett; a görög és hispaniai vidékek is gondot okoztak neki; ezért az ifjú Scipio Aemilianust, bár még nem érte el a törvényes kort, választotta 147-ben (u. c. 607) consullá s néphatározattal rábizta az afrikai ügyeket. Scipio első sorban hatalmas táborvonalával elzárta Carthagót a benföldtől s csak a tengerbe nyúló földnyelvre szorította, a melyen épült; majd pedig merész tengeri molo építésével a tengeri közlekedést is megnehezítette. Carthago szárazföldi seregét a tunesi tónál (El-Bahira) megverte, s a külvilágtól elzárt városban a tél folyamán éhség ütött ki. Hasdrubal hasztalan iparkodott Scipiót kiméletre birni; a 146. év (u. c. 608) tavaszán ez elfoglalta az új-várost, majd a Cothon nevű tengeri kikötőt, s a rómaiak a biztos győzelem tudatában rendíthetetlenül közeledtek a Byrsa nevű fellegvár (ó-város) felé, melyet a carthagói férfiak és nők egyaránt védelmeztek. Az utczai harczban minden házat külön kellett elfoglalni, miközben Scipio nyugodtan osztogatta parancsait s a megtérőknek kegyelmet igért. A rómaiak végre az ó-város legmagasabb pontjáig, Asklepios templomáig hatoltak. Hasdrubal maga meghódolt és kegyelmet kapott, de neje és rokonai a templom lángjaiba vetették magukat. Körülbelül ezeréves dicső pályája után a város falai a föld szinével váltak egyenlőkké (Kr. e. 146, u. c. 608). Mialatt a senatus bizottsága megállapította a carthagói terület határait, mely «Africa» név alatt római provinciává alakult,15 maga Scipio merengve személte a város füstölgő romjait s szomorúan idézte Homeros verseit, melyekben Zeus megjósolja, «hogy eljő az a nap, mikor elpusztul a szent Ilion Priamossal és a dárdás Priamos népével». Ugyanebben az évben (más adatok szerint három évvel előbb) ünnepelte Róma negyedízben a saecularis ünnepet, mióta tudatára ébredt nagy hatalmának. Alapításának 608. évfordulójakor foglalta el véglegesen Görögországot és pusztította el Carthagót, s ezóta nem akadt olyan ellenség, a kitől félnie kellett volna. Hódításainak hosszú sora még nem vitte ugyan jövendő birodalmának véghatáraihoz, de összes ellenfelei fölé emelte.
Carthago régi tengeri kapujának romjai.
Carthago vizvezetékének romjai.
Görögország és Carthago meghódítása után csak Hispaniában akadt még dolguk a római fegyvereknek, hol a háború a 178. évben beállott nyugalom után 154-ben (u. c. 600) újra kitört, s a római vezérek kegyetlenségei miatt elmérgesedve, a rómaiaknak többször érzékeny veszteséget okozott. Főleg a celtiberek és a nyugaton lakó lusitanusok szitották Róma ellen a lázadást; az előbbieket Marcus Claudius Marcellus Kr. e. 152-ben (u. c. 602) megbékéltette ugyan, de az utóbbiak Hispania nyugati felén szilajan garázdálkodtak, sőt az africai partvidéken is raboltak. 150-ben (u. c. 604) Lucius Licinius Lucullus consul és Servius Sulpicius Galba praetor egyesült hadai megfékezték a lusitanusokat, s Galba békét kötött velük. De adott szavát megszegve, a fegyver letétele után sok emberüket kivégeztette vagy eladta rabszolgákul, s bár az öreg Cato vádat emelt ellene Rómában, a senatus fölmentette. A lusitanusok ekkor Viriathusban kiváló vezérre találtak, ki többször megverte a rómaiakat, úgy hogy a köztársaság 141-ben (u. c. 613) békét kötött vele és barátjává fogadta. De a következő évben Quintus Servilius Caepio ismét megtámadta a lusitanusokat, s Viriathus kénytelen volt meghódolni. Alkudozás közben egy áruló Viriathust éjjel sátrában megölte. A lusitanusokat csak Decius Junius Brutus consul fékezte meg végleg, mire a többi néptörzsek is meghódoltak Kr. e. 138-ig; csak Numantia állott ellen sikeresen, s Pompeius Strabo olyan egyezséget kötött lakosaival, melyet a senatus nem akart elfogadni. Kr. e. 137-ben (u. c. 617) Gaius Hostilius Mancinus vette át Numantia ellen a vezérletet, azonban körülkerítve csak esküvel fogadott szerződés után bocsátották szabadon katonáival. A senatus ismét visszautasította a békét s Mancinust kiszolgáltatta a numantiaiaknak, a kik őt ismét visszaküldötték. E város küzdelme a leghősiesebb és legmakacsabb volt; nyolczezer lakosát csak kevés szövetséges támogatta s mégis sikerrel harczolt Mancinus utódaival. Végre a senatus 134-ben (u. c. 620) Carthago meghódítóját, Scipio Aemilianust küldte consulnak Hispaniába, hogy véget vessen a háborúnak, mely kilencz év óta annyi veszteséget és gyalázatot hozott a rómaiakra. Scipio a 60.000-nyi seregben helyreállította a fegyelmet, a még meg nem fékezett népeket ügyes vezérletével legyőzte, végre Numantiát ostrom alá vette. A város tizenöt hónapig állt ellen, végre az éhség megnyitotta kapuit (Kr. e. 133, u. c. 621). Az életben maradt lakosok a carthagóiak és korinthosiak sorsára jutottak: némelyek Rómába hurczolva követték a győztes diadalmi kocsiját, másokat helyben rabszolgákul adtak el. Magát a várost lerombolták, s nem jutott osztályrészéül, hogy újra fölépítsék, mint Carthagót vagy Korinthost; még romjait is nehéz megállapítani a Duero folyó legkeletibb forrásainál (Puente de Don Guarray mellett).
Athene küzdelme a gygasokkal.
A pergamoni oltár dombormű-sorozatának egy része. (Berlini múzeum.)
Hekate és Ares küzdelme a gygasokkal.
A pergamoni oltár dombormű-sorozatának egy része. (Berlini múzeum)
Ezalatt Kis-Ázsiában is úgy alakultak a viszonyok, hogy a pergamoni birodalom teljesen Róma birtokába került. II. Eumenes halála után az okos II. Attalosnak (Kr. e. 158-138) sikerült Róma kegyét családja számára visszaszerezni; de midőn halála után Eumenes fia, III. Attalos, lépett a trónra, az új uralkodó borzasztó zsarnoki uralma izgalomba hozta az országot, melytől csak a király hirtelen halála (Kr. e. 133) szabadította meg. Ekkor egy híve megjelent Rómában egy okirattal, mely Róma népét nevezte ki a birodalomnak és az uralkodó királyi ház kincseinek örökösévé.16 Vajjon e végrendelet igaz vagy hamis volt-e, s nem a rómaiak fondorlata játszott-e benne közre, nem lehet biztosan megállapítani. Már a senatus öttagú bizottsága rendezni akarta Kis-Ázsia viszonyait, midőn kiderült, hogy az országot előbb el is kell foglalni. Eumenes törvénytelen fia, Aristonikos, trónkövetelő gyanánt lépett föl, s bár egy tengeri csatában vereséget szenvedett, több helyütt támogatásra talált és zsoldos csapataival az ország nagy részét birtokába kerítette. A rómaiaknak fegyveres erővel kellett közbelépniök, de csak két évi küzdelem után sikerült végre Kr. e. 129-ben (u. c. 625) Marcus Perpenna consulnak Aristonikost legyőzni, Stratonikében elfogni és Attalos kincseit Rómába szállítani. Perpenna utóda, Manius Aquillius, Pergamon birtokából «Asia» névvel provinciát szervezett, csak a keleti részeket osztotta szét a szövetséges királyok között: Phrygiát V. Mithridatesnek, Pontos királyának, Lykaoniát az Aristonikos ellen elesett V. Ariarathes fiainak adományozta. A senatus nagy megvesztegetés árán egyezett bele az ajándékokba, melyeket később visszavont. A pergamoni birodalom meghódítása által Róma az Aegaei-tenger mindkét partvidékének ura lőn, s e vidék kereskedelmének Rómába terelése a gazdagodás nagy forrását nyitotta meg polgárainak. A tőkepénzesek Ázsia adóinak bérbevétele által a provinciák pénzügyeinek kezelését is átalakították, s e bérlők (publicani) a római polgárság fejlődésére nagy hatással voltak.
A Földközi-tenger délkeleti partjai körül Róma e korban még nem hódított, de diplomatiájával meg tudta akadályozni, hogy e vidéken nagyobb hatalom alakuljon. A Seleukidák és Lagidák küzdelmeiben az utóbbiakat támogatta s mindig azok pártjára állott, kik a syriai királyok ellen harczoltak. IV. Antiochos (Epiphanes), ki a görög culturát összes kinövéseivel együtt szenvedélyesen terjesztette, az egyiptomi viszályok után sikertelen háborúba keveredett a zsidókkal. Bármily nagy hatással volt is e szívós és hagyományaihoz ragaszkodó népre a hellenismus varázsa, mégis csak a kisebbség vette át a görög műveltséget, s végzetes gondolat volt az ifjú Antiochos részéről, hogy Kr. e. 168-tól kezdve a görög istentiszteletet is rájuk akarta erőszakolni. Bizonyára a jeruzsálemi templom kincseire vágyott. Az ellenállás vérengzésre ragadta, s a zsidók 167-ben föllázadtak. A kis népet vallásos lelkesedése és erős nemzeti érzése Matathiás főpap vezérlete alatt legyőzhetetlenné tette; ennek halála után pedig a vezérlet fiaira, a hősies chasmonaeus Makkabaeusokra szállott. Antiochost kicsapongó életmódja már 164-ben megölte, s ekkor a római senatus sikerrel avatkozott a feloszlásnak induló birodalom ügyeibe. Seleukida családtagok és egyéb vakmerő trónkövetelők viszálykodásai Syria hatalmát teljesen aláásták. A rómaiak 161-ben elismerték a zsidók függetlenségét. A Seleukidáknak és a Lagidáknak megtiltották, hogy Palaestinán átvonulhassanak, s syriai támadással szemben a zsidóknak támogatást igértek. A kis nép persze a maga erejére szorult s több, váltakozó szerencsével vívott ütközet után II. Demetrios (Nikator) uralma alatt nemcsak önállóságukat és adómentességüket vívták ki, hanem 139-ben hős vezérük, a chasmonaeus Simon, a zsidók elismert főpapja és fejedelme lőn. A Seleukidák hatalmának pedig nemsokára a parthusok vetettek véget.