III. RÉSZ.
FORRADALMAK ÉS POLGÁRHÁBORÚK. A CSÁSZÁRSÁG MEGALAPÍTÁSA.

XVI. FEJEZET.
A Gracchus testvérek reformjai.

Népies hagyományok sajátos vonása, hogy nagy politikai mozgalmak eredetét véletlen eseményekből származtatják. Plutarchos e hagyományokat követve, úgy tünteti föl a Gracchusok agrarius izgatásait, mintha ez eszméket egy utazás tapasztalatai keltették volna fel az ifjú Tiberius Sempronius Gracchusban. A Semproniusok nemesrangú, bár plebeius családjának ez ivadéka Kr. e. 137-ben (u. c. 617) Etrurián keresztül vette utját, hogy mint quaestor a Numantia előtt táborozó római sereghez csatlakozzék. Több város mellett haladt el, melyek hajdan a polgárisultság és a művészetek központjai valának, s most a hanyatló ország szomorú sorsában osztozkodtak. Etruria nagy részét elkobozta a hódító állam; területén több római colonia alakult, melyek nagy földbirtokokat kaptak művelésre. Hatalmas latifundiumokat szakítottak ki az állami földekből, melyeket ki kellett volna osztani a római nép között, míg időközben némi jövedelmet láthatott volna belőlük az állam azon adók révén, melyeket a bérlők vagy birtokélvezők a kincstárnak beszolgáltatni tartoztak. E földadó alól Makedonia legyőzése óta az itáliai gazdák föl voltak mentve, s az állami bérlők is ingyen élvezték a földeket. A végleges birtoklás és a haszonélvezet joga miatt már régóta összeütköztek az osztályok érdekei, ezt igyekeztek rendezni a köztársaság agrarius törvényei. Végre (Kr. e. 377-ben, u. c. 377) a lex Licinia értelmében csak 500 iugerum állami földet vehetett munkába egy-egy polgár, s az állam mindig visszavonhatta a haszonélvezet jogát, hogy szegényebb polgároknak juttassa, főleg ha coloniákat akart alapítani, a mikor ezt az állami politika kivánatossá tette. Kétségkivül osztottak is ki időnkint ily területeket; de az ujonnan alapított coloniák inkább ujonnan foglalt területeket kaptak művelés végett, semmint olyanokat, melyek csak névleg voltak az állam birtokában. A nagy nemesi latifundiumok, melyek apáról fiura szálltak, mintha tényleges tulajdonok lettek volna, elidegeníthetetlen birtokok gyanánt szerepeltek. Tulajdonosaik politikai befolyásuk révén is szaporíthatták vagyonukat, a kis- meg középbirtokosok a rabszolgamunkával nem versenyezhetvén, kénytelenek voltak földjeiket eladni és a fővárosban növelték a proletariusok számát. A római nagyúr fényüző pompában töltötte idejét; birtokait rabszolgák mivelték egy felügyelő ellenőrzése alatt, a ki szintén rabszolga volt. De a szolgasereg munkája, melyet felületes számítás olcsónak tartott, tényleg drágának, sőt veszedelmesnek is bizonyult. Rómát és a nagy városokat külföldről hozott olcsó gabonával élelmezték, s így a nagybirtokosok közül többen apasztották rabszolgáik számát. Rengeteg szántóterületek alakultak át legelőkké. Egynéhány lovas gulyás elég volt nagy marhanyájak őrzésére; a sertéseket szabadon hagyták makkolni az erdőkben. Itt-ott lehetett látni egy magányos pásztort bottal vagy dárdával kezében, hogy a farkasokat vagy vadkanokat visszakergesse a hegyekbe; de a rabszolgalázadások idejében még e nyomorúlt fegyvert is elvették tőlök. Ha Tiberius szóba állott ez emberekkel, kellemetlenül tapasztalta, hogy idegen arczú, barbár nyelvet beszélő külföldiek, thrákok, afrikaiak vagy iberiaiak; sok vidéken egyedül ők voltak az ország lakosai. Eszébe jutottak a hatalmas hadseregek, melyeket Etruria először Róma, később Róma ellenségei ellen indított hadba, s önkénytelenül kérdezte magában: vajjon a föld alá sülyedtek az emberek ezrei, s nem hagytak utódokat maguk után? Ha pedig Etruria kipusztult, mi lett hát hódítóiból?

Az ifjú quaestor idősb fia volt hasonnevű atyjának, Tiberius Sempronius Gracchusnak, ki consuli és censori méltóságot viselt s kétszer részesült a triumphus dicsőségében. Anyja, Cornelia, az idősb Scipio Africanusnak volt a leánya. Előkelő származása mellett is Tiberius kora ifjúságától fogva a köznép érdekeiért lelkesült, mely még mindig küzdött a nemesekkel a földbirtokért és egyéb kiváltságokért. Atyja halála után anyja vezette nevelését, s az ifjú a mellette tartott görög szónokoktól és bölcselőktől a legnemesebb görög eszméket tanulta el. Utazása Etrurián át nagy hatással volt lelkére, s mély politikai tanulságokat vont le belőle. Mindazáltal folytatta útját Hispaniába, a hol Mancinus proconsul oldala mellett nagy katonai gyakorlatra tett szert. Végre ügyességével olyan egyezséget tudott kötni vezére válságos helyzetében, hogy 20.000 római katonát mentett meg a fogságból vagy a halál torkából. A római senatus ugyan nem szentesítette ezt a szerződést s kiszolgáltatta a numantiaiaknak a hadvezért; de a nép nagyon megkedvelte az ifjú tisztet, a mért oly kiváló szolgálatot tett a köztársaságnak.

Tiberius Rómába visszatérve, nem feledkezett meg útjának tapasztalatairól; folytatta kutatásait s rájött, hogy Itália nagy részében hasonló viszonyok uralkodnak. A régi nemes földbirtokos osztály tagjai majdnem mindenütt a városokba költöztek, s a vidék népessége hanyatlóban volt. A földterületek, mint említettük, néhány gazdag nagyúri család birtokába kerültek, kik a szabadszülött parasztságot kiszorították telkeikről s a földmivelést a fogoly rabszolgákra bizták. Tiberius a római fegyverek hispaniai kudarczaiból is látta a katonai fegyelem és szivósság hanyatlását, pedig a messzeterjedő birodalom minden határán egyidejüleg kellett a szomszéd népeket fékezni. Olvashatta, hogy volt idő, midőn Itália 700.000 gyalogost és 70.000 lovaskatonát állíthatott egyszerre hadba, a kik mind szabad emberek és edzett harczosok voltak. Ha most az itáliai törzsek fellázadnának Róma ellen, ugyan mely erővel fékezhetné őket? Tiberius képzeletében a hódító város magasztalt szivóssága már nem volt egyéb, mint nominis umbra, régi dicsőségének árnyéka.

A rómaiak azonban a valónál sötétebb színekben rajzolták Itália képét s még később is túlozták a lakosság hanyatlását. A nép inkább szétoszlott, mint pusztult. Sokan költözködtek a mezőről városokba, talán még többen a provinciákba. Annyi bizonyos, hogy ebben az időben borzasztó változáson ment át Itália földmivelése; habár ezt részben természetes okok idézhették elő, melyeket politikai intézkedés sikeresen nem ellensúlyozhatott. E korban egészen más állapotú vidékek hasonló bajban szenvedtek. Az elszegényedett Görögország talán ép oly válságon ment ekkor keresztül, mint a gazdag Itália. A két félsziget régebben egyaránt sűrű lakosságot látott el élelemmel. Mert volt idő, midőn mindkét terület számos kisebb államra oszlott, s ennélfogva csak kisebb gazdaságok alakulhattak, melyek intensive használták ki a földet. Azonkívül mindkét ország különösen alkalmas volt állattenyésztésre; bővében kinálkoztak hűs hegyi legelők nyáron s melegebb síkok télire. De mihelyt a politikai határok ledőltek, a kis gazdaságok nagy uradalmakká alakultak. A nagybirtokosokat érdekeik arra ösztönözték, hogy az állattenyésztést fejleszszék, s ugyanabban a mértékben korlátolták a gabonatermelést. E természetes folyamatot törvényhozás utján korlátolni olyan kisérlet volt, mely szükségkép szomorú következményekkel járt.

A problemát valóban nem lehetett békés úton megoldani. Itália földmivelését úgy szabályozni, hogy az állami földeket több ezer kis gazda között feloszszák, kivihetetlennek látszott; viszont a rabszolgamunkával végzett földmivelés az egész nemzetet romlással fenyegette. A rabszolgaság megszüntetése pedig az ókori politikai gondolatok határán kívül esett. Platon és Aristoteles megkisérlették a rabszolgaság intézményét védeni; utánuk pedig mint szükségest elfogadták, a nélkül, hogy igazolni iparkodtak volna. Ebben az időben több helyütt, nemcsak Itáliában, hanem Attikában és Delos szigetén is föllázadtak a rabszolgák; de főleg a nagy siciliai rabszolgalázadás kelthette föl Tiberius Gracchus aggodalmait, míg honfitársai semmi okulást sem merítettek belőle. A rabszolgákat majdnem olyan ellenségnek tekintették, mint a gallusokat vagy a carthagóiakat, s ép oly szivósággal szervezkedtek ellenük, mintha idegen támadás ellen kellett volna védeni a birodalmat. Támadás után mindig növekvő szigorúsággal gyakorolták a büntetés jogát. De a siciliai lázadás már nemzeti forradalom jellegét öltötte föl. Itt aránylag még több latifundium volt, mint Itáliában, s a földbirtokosok a legdurvábban aknázták ki rabszolgáik munkaerejét. A szökevények rablócsapatokká szervezkedtek, majd Enna közelében lázadó sereggé tömörültek, s a syrus származású Eunust választották vezérükké, a ki Antiochos néven királyi czimet vett föl. Ennát a rabszolgák csakhamar elfoglalván, a kilikiai Kleon vezérlete alatt egy másik rabszolgasereggel egyesültek s egész Siciliát rémületbe ejtették. A lázadók a praetorok seregei ellen sikeresen harczoltak, s erejük annyira megszaporodott, hogy számukat 200.000-re becsülték. Kr. e. 134-ben (u. c. 620) maga Gaius Fulvius Flaccus consul ment Siciliába, de sem ő, sem utóda, Lucius Calpurnius Piso Frugi, nem tudta a lázadást végleg elfojtani. A rabszolgák azonban nem küzdhettek sokáig sikeresen gyakorlott csapatok és tapasztalt vezérek ellen; Kr. e. 132-ben (u. c. 622) Publius Rupilius consul Ennát és Tauromeniumot (Taormina) visszafoglalta, Eunust fogságba kerítette; a megtizedelt rabszolgák még sanyarubb helyzetbe jutottak, mint előbb, s míg egyrészről a megszokott szenvedések megujultak, másrészről ismét gondtalanság fogta el a lelkeket.

A socialis bajok mind nyomasztóbbakká váltak. Már Gaius Laelius, Scipio Aemilianus barátja, gondolt consuli éve alatt (Kr. e. 140, u. c. 614) az agrarius törvények megujítására, de a nagybirtokosok ellenállása miatt feladta tervét. Az osztályérdekkel szemben Tiberius Gracchus kettős czélt tűzött ki: az alsóbb polgári osztályt földosztás utján birtokos osztálylyá akarta emelni s ezzel a nagybirtokos nemesség hatalmát megszorítani. Látta, hogy a nemesek és a nép között mindinkább fokozódik az ellentét. Az egyik állandóan gazdagodott a politikai méltóságok révén; a másik pedig mint harczias nemzet ivadéka szegénységében és tétlenségében megvetést érzett a kereskedelmi vállalatok iránt. A nemesek a maguk érdekében még szították ezt az előitéletet s ápolták a szegények nemzeti önérzetét. Az ifjú reformer nem ismerte föl teljesen a baj lényegét. Bizonyára megdöbbenthette, hogy bár 400.000 szabad ember élvezi a római polgárok kiváltságait, mégis csak 2000 embert nevezhettek földbirtokosnak; legalább így tüntette föl az állapotokat egy néhány évvel későbbi kimutatás. Ámde a bajt nem igen lehetett azzal orvosolni, hogy még 20.000 ember között oszszanak ki csekély földrészleteket. A baj csakhamar ép oly mértékben ujult volna meg, mert igazi forrása az volt, hogy a birodalomnak csak csekély számú polgársága juthatott hivatalokhoz, s a tisztességes kereskedés és ipar iránt hiányzott az érzék.

Rómában két út vezetett tisztelethez és befolyáshoz. Az egyik az állami hivatalok rendes fokozatán át, s ezt minden polgárnak joga volt megkisérleni, de rendszerint csak előkelő születés és nagy összeköttetés biztosította a sikert. Ezek az előnyök bőven állottak Tiberius rendelkezésére. Elérte 30 éves korát s a quaestorsághoz jutott; nemsokára aedilissé lehetett, pár év mulva praetorrá is; végre 43 éves korában a consulságért is pályázhatott. E politikai pálya folyamán bőséges alkalom kinálkozott üdvös ujítások keresztülvitelére. Csakhogy ez az út nagyon lassú volt, s eredménye is kétséges; Tiberius pedig türelmetlenül várta az időt, hogy népboldogító terveivel föllépjen. Mint plebeius eredetű egyszerre tribunussá is lehetett, s ez bizonyos tekintetben ép oly jogokhoz juttatta, mint a consulság. Mert egyrészt megadta neki a módot legfontosabb javaslatainak keresztülvitelére, másrészt veto-szava meghiusíthatta leghatalmasabb ellenfeleinek kisérleteit. A tribunatus sérthetetlenné tehette személyét, s ez a biztonság nagyon jó volt erőszakos küzdelmeiben, a melyek heves jelleménél fogva előre láthatók voltak. Tiberius tehát a tribunatusért pályázott; s a nép, mely már ismerte törekvéseit, egyhangúlag megválasztotta, hogy módot adjon neki megvalósításukra (Kr. e. 133, u. c. 621).

Az ifjú ujító barátainak, különösen Publius Mucius Scaevolának és Appius Claudiusnak biztatására mindjárt megválasztása után indítványozta a lex Licinia felujítását, melynek értelmében egy polgár sem kaphatott megmunkálásra az állami földekből 500 iugerumnál többet. Indítványának élét mérsékelte azzal az engedménynyel, hogy a családos gazda két felnőtt fia részére is megtarthasson egyenként 250 iugerumot; a régi birtokosoknak pedig javításaikért és beruházásaikért kárpótlást igért. A javaslat tényleg törvényes alapon állott, s tisztán a törvény szempontjából mérsékeltnek és kiméletesnek mondható. De a tényleges viszonyokhoz képest rendkívül szigorú volt, végrehajtásának sikere pedig kétes, mert a nagy latifundiumok birtokosaival szemben erőszak nélkül nem volt keresztülvihető. Hosszú és heves hiták követték az indítványt. A senatus a végső eszközhöz folyamodott: egyik tribunustársát, Gnaeus Octaviust rábirta vetojogának érvényesítésére. Tiberius magánkívül volt haragjában s a népgyűlésen keresztülvitte, hogy Octaviust megfosztották hivatalától, mire a lex Sempronia elfogadtatott. Évenként választandó háromtagú bizottságra (triumviri agris iudicandis adsignandis) bízták a törvény végrehajtását; első ízben maga Tiberius, öcscse, Gaius, és apósa, Appius Claudius, választattak e bizottságba.

De ez a megbizás nagy veszedelmet hozott az ügyre. A kártalanítás pénzforrása nem volt határozottan megjelölve; az eljárás különben is időt és türelmet kivánt. A nemesek kihasználták e halasztást, s a régi mesterfogással bizalmatlanságot igyekeztek kelteni a népben ügyének vezére iránt. Ráfogták, hogy idegen követektől koronát és biborpalástot kapott ajándékba. Fondorlataik arra birták Tiberiust, hogy állásának megerősítése végett a pergamoni Attalosnak Rómára hagyott kincseit a nép között kioszsza. A tribunus erre vonatkozó indítványát a tribusok gyűlése természetesen elfogadta; de ez eljárás megcsorbította a senatus kiváltságait. A nemesek tovább izgattak Tiberius ellen, mire ő javaslatot terjesztett elő, mely a törvényszéki tárgyalásokon a senatorok mellett a lovagoknak is helyet juttatott. Politikai perekben a döntő itélet jogát féltékenyen őrizték a nemesek; ez biztosította befolyásukat, ez adott nekik hatalmat az állam legnagyobb tisztviselőinek élete és vagyona fölött, ha pártjuk megbizottai vádat emeltek ellenök; később pénzt is csikarhattak ki a vádlottaktól. Ettől a kortól kezdve egyik legizgatóbb kérdése volt a politikai pártoknak, vajjon biráskodhatnak-e a lovagok a törvényszéki tárgyalásokon vagy nem.

Időközben Tiberius tribunusi éve végéhez közeledett, s lejárta után személyes biztonságát nem védte a törvény. Érezte, hogy ellenségei be fogják vádolni s ezért ujra pályázott a tribunatusért. Ilyen ismételt megválasztás ritkán fordult elő, s a nemesek törvénytelennek is kiáltották ki. A választásnál nagy zavargás tört ki; Tiberius hiveinek ereje megcsappant; többen a kiosztott földek megmivelése végett távol voltak a várostól. A tolongásban a hagyomány szerint Tiberius védekezve fejéhez emelte kezét. «A koronát kéri!» kiáltották ellenfelei. Publius Cornelius Scipio Nasica, a nemesi párt egyik vezére s korának egyik legkiválóbb férfia, azt kivánta Mucius Scaevola consultól, hogy a régi hazafias consulok példáját követve vessen véget a zsarnok életének. Minthogy azonban Scaevola nem akart felszólításának engedni, Scipio maga ugrott elő s togáját áldozó pap módjára fejére húzva, felszólította a polgárokat, hogy álljanak bosszút a hazaárulón. A nép a Capitoliumra tódult; a zavargásban néhányan a kapott sebektől estek el, másokat a tarpeius szikláról taszítottak le. Tiberius Juppiter templomába akart menekülni, de a papok bezárták a kaput. Futásában megbotlott egy halott testében, s mielőtt fölállhatott volna, egyik áruló tribunustársa, Publius Satureius, rásujtott, s csakhamar végeztek vele. Az utczai harczban 300 híve is vesztette életét. Testüket a Tiberishez vonszolták s a habokba dobták. A köztársaság polgári zavargásaiban ez volt az első vérontás; azután már sűrűbben küzdenek egymás ellen a polgárok, de csak egy egész századig tartó visszavonás és belháborúk után alakulhatott át Róma császársággá.

Appius Claudius is ebben az időben halt meg, s a földosztással megbizott triumviratusba Marcus Fulvius Flaccust és Gaius Papirius Carbót választották. De a törvény életbeléptetése elé nagy akadályok gördültek. Minden felosztási kisérletet kifogások és ellenvetések hiúsítottak meg. A régi birtokosok ellenálltak s tiltakoztak a birtokcsonkítások ellen. A tribunusok részint ellenséges indulatból, részint közönyük miatt nem támogatták a megzavarodott bizottságot; tekintélyét a senatus titokban aláásta s a nép figyelmét szándékosan már dolgok felé irányította. Így a lex Sempronia majdnem teljesen hatástalan maradt.

Ilyen körülményeket talált a Numantiából győztesen hazatérő Scipio Aemilianus. Hőstettei, nevének és eredetének fénye, erénye és mérséklete őt jelölték ki közvetítőűl a város versengő pártjai között. De ő maga is az oligarchiának volt egyik legkiválóbb tagja, s a hagyomány szerint sógora, Tiberius Gracchus haláláról értesülvén, nem átallotta Homeros szavait idézni reá: «Veszszen el így mindaz, ki hasonlót tenni merészel!» De czéljai és előitéletei mellett is mérsékelt volt; megelégedett azzal, hogy halogatással állják utját a földosztó törvénynek, míg az illyrekkel kitört háború ürügyet szolgáltatott végrehajtásának felfüggesztésére.

A nemesek különben olyan helyről kaptak támogatást, honnan legkevésbbé várták: az alattvaló itáliai népektől, melyeket a köztársaság szövetségeseinek nevére méltatott. A senatus politikája a meghódított állam ügyeit rendesen az ottani aristokratikus párt vezetésére bizta, s a nemeseket bizonyos mértékig a maga társadalmi kiváltságaiban részeltette. Semnium és Campania előkelői ép úgy hasznot húztak az agrarius törvények elhanyagolásából, mint maguk a római optimaták. Mély megvetést éreztek a rómaiak cliensei és fölszabadult rabszolgái iránt, kik a köztársaság teljes jogú polgáraivá emelkedtek, míg ők maguk háttérbe szorúltak és nem volt joguk saját tisztviselőikre szavazni. Nagy örömük telt abban, hogy még a finom és mérsékletes Scipio sem tudta fékezni megvető haragját, midőn egy beszédét a tömeg zajgása megakasztván, így mordult rája: «Csend, ti fattyú rómaiak! Azt hiszitek tán, hogy figyelembe veszem olyan polgárok kiáltásait, kiket magam hoztam foglyokul Itáliába?» A gazdag itáliaiak is féltek az új földfelosztástól; gyülölték azt a gyülevész népet, mely a fővárosba tolongott s most vissza akarta szerezni vagyonát, melyet egykor elvettek tőle. Ők inkább a polgári jogokat és a velök járó emelkedést óhajtották, s Scipiót azzal a határozott czéllal választották patronusukká, hogy befolyása révén a római állam tagjaivá legyenek.

Scipio már kétszer volt consul, s most, midőn Róma népe dictator választására gondolt, senki sem vetélkedhetett Numantia meghódítójával. Annyit már is kieszközölt, hogy a földosztásból származó perekben ne a triumvirek, hanem a consulok döntsenek. Gaius Gracchus viszonozni kivánván a bátyja, Tiberius ellen hangoztatott vádat, «zsarnok»-nak nevezte, de Scipio nyugodtan választolt: «Róma ellenségei joggal kivánhatják halálomat, mert tudják, hogy a míg én élek, Róma nem veszhet el.» Scipio nemsokára meghalt, s a szabadság valóban nem sokáig élte túl. Egy napon visszavonult szobájába, hogy másnap tartandó forumi beszédén gondolkozzék, s reggel halva lelték ágyában (Kr. e. 129, u. c. 625). Testén nem találtak sebet; szolgái úgy vallottak, hogy éjjel ismeretlen emberek hatoltak házába s ezek gyilkolták meg. Némelyek anyósát, Corneliát gyanusították, mások feleségét, Semproniát, kit házi viszálykodások indíthattak a gyilkosságra. A senatus nem üldözte a bűnöst, így ő rá hárította az odiumot az az osztály, mely tekintélyét aláásni és hatalmát megtörni iparkodott.

Az itáliaiakat nagyon leverte Scipio halála; régóta dolgoztak titokban óhajtott czélukért, a polgárjogért, s vágyukat növelte, hogy egy kiváló társuk, Marcus Perpenna – neve elárulja, hogy etruszk eredetű – a legmagasabb méltóságot is elérte. Szűkebb hazájának tisztviselőjeként elnyerte a latin jogot; nemsokára római polgár lett, s végre consulnak küzdötte föl magát. Scipio halála után a senatus visszautasította nagyravágyó alattvalóinak magasra törő kivánságait, sőt a városból is kiűzte őket egy határozata. Erre a demokrata párt az itáliai szövetségesek ügyét magáévá tette. Ekkor kezdődött az a hosszú küzdelem, mely a provinciákat a polgárháborúk hosszú sora után végre Rómával egyenlő jogokban részesítette. Gaius Gracchus merész politkai ugrással patronusuknak ajánlkozott; barátja, Marcus Fulvius Flaccus, támogatta törekvéseiben, s mint a Kr. e. 125. (u. c. 629) év consulja többrendbeli javaslattal lépett föl az itáliaiak érdekében. A senatus hevesen tiltakozott, s a consult az Alpeseken túl lakó gallusok ellen küldte, hogy a városból eltávolítsa; Gaius közigazgatási lángeszének pedig Sardiniában nyitott teret, hol két évig quaestor volt. Az itáliaiak nagyon elkeseredtek, s Fregellae város fegyverhez is nyúlt. A nemesek csak erre vártak: nyomban elfojtották a lázadást s oly kemény büntetéssel sujtották a fölkelőket, hogy még a következő nemzedék is rémülettel emlegette.

De a római aristokratia nem érte be a latin város megfenyítésével. Fel akarta használni a jó alkalmat, s mivel más itáliai városra nem bizonyíthatta rá, hogy a lázadásban résztvett, Gaiust vádolta be értelmi szerzője gyanánt. Ezzel azonban túlment a határon. Gaius a vád alól fölmentetett, s 123-ban (u. c. 631) néptribunussá választatván, bátyja terveinek megvalósításához látott. Tiberius csak a szegényebb néposztály helyzetén akart javítani, Gaius az egész alkotmányt reformálni iparkodott, hogy az aristokratia megbuktatásával demokratikus szevezetet adjon Rómának. Anyja, Cornelia, ki egyik fiának halála miatt folytonosan reszketett második fia életéért is, hiába tartotta vissza veszedelmes terveitől: Gaius sokkal szivósabb és erőszakosabb jellem volt, mint Tiberius. Hazafiúi érzésén kívül személyes nagyravágyása és a bosszú is sarkalta; tartózkodás nélkül szentelte magát a forradalom ügyének. Első sorban ellenségeit iparkodott rettegésben tartani. Marcus Octaviust, bátyja hivataltársát, száműzéssel fenyegette; Publius Popiliust, ki Tiberius híveinek üldözésében tevékeny részt vett, vádlottként a népgyűlés elé akarta hurczolni. Popilius nem mert a tribusok előtt vádlójával szembeszállni s számkivetésbe vonult. Gaius ezután törvényhozó munkájához látott. Agrarius törvényei Tiberius elvei alapján készültek. A lex frumentaria az állami pénztár terhére olcsó gabonához juttatta a polgárokat; több fényüző czikkre adót vetett; a lex militaris megszorította a vezérek büntető hatalmát s ingyen ruhával látta el a katonákat, kik eddig önmagukat ruházni tartoztak. Gyarmatokat alapított s általuk kenyérkeresethez juttatta a polgárokat, kik hiába vártak az igért földfelosztásra. A szegényebbeket állami munkákkal foglalkoztatta, s utakat és hidakat építtetett velük. Mindezen törvényeket a népgyűlés szavazta meg, hol elfogadásuk érdekében az indítványozó latba vetette ékesszólását. De a nagy tribunus beszédei nemcsak szónoki jelességükkel váltak ki; Gaius egy újítással különös jelentőséget is kölcsönzött nekik. Eddig a szónok, ha beszédet tartott a forumon, rendszerint a piacz északnyugati kiszögellése felé, a comitium terére nézett, hol a curiák gyülőhelye volt. Gaius a rostra mögött álló nagy tömeg felé fordulva mondta el beszédeit, s a szónokok ezután az ő példáját követték. Rendkívüli népszerűség vette körül személyét; a tömeg egy szebb jövő előjelét látta ujításaiban s biztosította vezérét, hogy híven kitart mellette. A következő 122. évre (u. c. 632) meg is választotta újra tribunussá, miután az ily eljárást törvényesnek jelentették ki. A törvényeket különböző határozatok követték, melyek többé-kevésbbé megnyirbálták a születéssel és vagyonnal járó kiváltságokat. A legjelentősebb törvény az volt, mely a lovagokat a törvényszékek birói tisztével ruházta föl. Az aristokrata birák az utóbbi időben előkelő bűnösök botrányos fölmentése miatt elvesztették tekintélyüket, s Gracchus a leghevesebb ellenállást legyőzve keresztülvitte, hogy a senatorok bizonyos perekben lovagokkal közösen hoztak itéletet; némely – valószinűleg provinciális – perekben pedig egyáltalán nem biráskodhattak. Míg senatorok voltak a birák, a provinciák kormányzóit, a kik maguk is a senatori rendből származtak, nem aggasztották a bevádoltatással járó gondok. Nagyon természetes, hogy ha lovagok ülnek a birói széken, a lovagi publicanusok, vagyis az állami adók bérlői, szintén szabadon mernek a provinciákban garázdálkodni. A provinciák ebben az időben emelik föl először szavukat a proconsulok zsarnokságai ellen – panaszaik ezentúl mindig hangosabbak lesznek, – s igazságot kérnek a törvényszéknél. Gracchus hirtelen és alapos változást hoz be a törvényszéki perekben, melyek eldöntését lovagokra bizza. (De repetundis.) Hiú remény volt, hogy a polgárság második rendje majd magasabb erkölcsiséggel biráskodik, mint az első. Mint a senatorok, a lovagok is majdnem nyiltan ütötték arczul az igazságot. S Gaius e reformjának nem ez volt egyedüli rossz következménye; határozott ellenségeskedést szított az állam két kiváltságos osztálya között, s már az ókor is helyesen megjegyezte: «Gaius kétfejüvé tette a köztársaságot». Régóta farkasszemet néztek egymással consulok és tribunusok, senatus és nép, s Gaius a viszálykodás új magvát hintette szét. A senatorok és lovagok viszálya még száz évig tartott, s ez volt a római köztársaság legválságosabb korszaka. Nem új osztály alakult ki, hanem új párt lépett föl az államban. A gazdag lovagok, a köztársaság pénzügynökei otthon és külföldön, kik nem tartották tisztességgel ellenkező dolognak máskép is szerezni vagyont, mint haború és zsákmány útján, hatalmas testületet alkottak, s tagjait szorosan összefüzte az a rosszul alkalmazott újítás, mely osztályok és pártok fölött reá bízta az igazságszolgáltatást. Többször tettek ugyan hasznos szolgálatot, sokszor szereztek érvényt a törvények tiszteletének, de a második osztály a szövetségesekkel és alattvalókkal szemben ép oly rideg és kapzsi volt, mint az első, s csak a császári autokratia tudta a lovagok és a senatorok kényuraskodását sikeresen megfékezni.

Jogos és hasznos volt Gaius másik reformeszméje is, melyet azonban ő és kortársai nem tudtak megvalósítani: a latinok és italiaiak odabocsátása a szavazó urnához. Tiberius Gracchus és más fölvilágosultak már előbb óhajtották keresztülvinni ezt a törvényjavaslatot, de Róma lakossága féltékenységből ellenezte. Jelenleg azonban, ha félt is a köznép, hogy az új jövevények betódulása miatt a nyilvános adakozásokból kevesebb rész jut majd reá, Gaius gabonatörvénye csökkentette ellenszegülését. Viszont az itáliaiak sóvárogva kivántak részesedni az állami birtokokban, földrészt kapni a coloniákban, tiszteletekhez jutni a városban és jövedelmező hivatalokat szerezni a provinciákban. Talán még inkább érdekükben állott, hogy mint teljes jogú polgárok megszabaduljanak a zsarolástól és az önkényes erőszakoskodásoktól, melyekkel a római tisztviselők szokták volt sanyargatni az állam védtelen alattvalóit. A polgárok nagy tömege nem idegenkedett a nagy újító nemes eszméitől, de a nemesek fölháborodtak. Még nagyobb haragra lobbantak, midőn a tribunus olyan törvényt fogadtatott el, mely ép azon helyekre rendelt coloniákat, hol Róma legfélelmesebb versenytársai emelkedtek. Gaius vissza akarta varázsolni Capua és Tarentum politikai jelentőségét, s plebeius gyarmatosokkal Junonia néven várost akart alapítani Carthago romjain. Majdnem királyi hatalmat gyakorolva, sok és hatalmas ellensége támadt. Egyik hivataltársa, Marcus Livius Drusus, a senatus támogatásával elvonni igyekezett tőle a nép kegyét, s még több földet és kiváltságot igért neki. Míg Gaius hetven napig Africában volt az új gyarmat ügyében, ellenségei fölhasználták az időt, s visszatérésekor tapasztalhatta, hogy befolyása és népszerűsége megfogyott. Gaius Fannius consul, a ki neki köszönhette méltóságát, sikerrel lépett föl ellene, s Gaius tribunustársaival is összeveszett. A nép a következő évre nem választotta meg újra, a consulságba pedig egyik leghatalmasabb ellenfele, Lucius Opimius jutott (Kr. e. 121, u. c. 633). Mihelyt elfoglalta hivatalát, az optimaták nyomban arra törekedtek, hogy Gaius néhány törvényét érvénytelennek jelentsék ki, így különösen Junonia alapítását, mit rossz égi jelek kisértek. Gaius Gracchus és Fulvius Flaccus hevesen ellenállottak, mert életük is koczkán forgott, s hiveket toboroztak a nemesek ellen. De Opimius is csapatot szervezett, s midőn a Gracchus-pártiak egy polgárt megöltek, fegyverre szólította a lakosságot. A senatus e jelszó alatt, hogy «veszélyben a haza», Opimiust rendkívüli hatalommal ruházta föl, a ki Gaius fejére díjat tűzött ki. Erre Gracchus és hívei az Aventinuson gyűltek össze, de a consul serege, főleg a kretai ijászok, elkergették onnan a népet. Gaius a Pons Subliciuson át a Tiberis jobb partjára menekült; ellenségei azonban nyomában voltak, s ő, nehogy élve kerüljön kezük közé, egyik rabszolgájával agyonszúratta magát. A senatus hazaárulónak jelentette ki; vagyonát elkobozta, özvegyét még hozományától is megfosztotta. Híveit törvény elé állították. Fulvius Flaccus még a küzdelemben elesett, s mintegy háromezren vesztették még életüket. Gracchus törvényeit részben megsemmisítették; de a legfontosabbak, a lex agraria és a lex iudiciaria, rövid ideig még érvényben maradtak. Junoniát fölosztották ugyan, csakhamar (Kr. e. 118, u. c. 636) azonban Narbóba (Narbonne) vezettek coloniát Itálián kívül, miután Gnaeus Domitius Ahenobarbus az allobrogokat és az arvernusokat megverte s Gallia déli részén új provinciát (Gallia Narbonensis) szervezett. A demokrata pártnak nem akadt vezére, így kénytelen volt egyelőre visszavonulni; de később ismét hangoztatta eszméit. A nép szobrot emelt a Gracchusoknak, s a római anyák legkiválóbb typusát, Corneliát vigasztalni iparkodott fiai emlékének ápolásával. A nemesek az irodalomra gyakorolt hatásuknál fogva a demagógok és forradalmi emberek bélyegét sütötték ugyan a kiváló tribunusokra, de a nép mindig tiszteletben tartotta vívmányaikat és kisérleteiket.

Hamvveder, kard, sisak, nyílhegy, dárdavas és harczi kürt egy itáliai gallus sirból.
(Lelőhelye: Sesto-Calende, Itália)