Fortuna istennő ókori szobra.
(Róma, Vatican)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XIII. FEJEZET.
Rómaiak és görögök egymással szemben. Makedoniai háború. Hellas felszabadítása.
Minden harczias nép hisz a közmondásos hadi szerencsében, mert többször éri olyan válság, midőn kicsiny és látszólag véletlen fordulat legnagyobb sikereit értéktelenekké teszi és hatalmát összetöri. A rómaiak vakon hittek a szerencsében; isteni hierarchiájukban Fortunához fohászkodtak leggyakrabban, s különös kedvezésének tulajdonították, hogy a nép és a birodalom annyiszor megszabadult a fenyegető végpusztulástól. Sohasem fáradtak bele emlegetni a szerencsés véletlent, a mint ők nevezték, mely elhárította róluk a halálos csapást, midőn az etruszkok Porsenna alatt, a volscusok saját honfitársuk, Gnaeus Marcius, a gallusok Brennus, a samnitok Pontius, a görögök Pyrrhos és a carthagóiak Hannibal alatt támadtak rájuk. A rómaiak sikereinek kétségkívül erkölcsi alapja volt. Inkább saját érdemük juttatta diadalaikhoz, mint ellenfeleik hibái és tévedései. E felsőbbséget első sorban erős és határozott jellemüknek tulajdoníthatni, mely bizalmat öntött beléjök. Ép úgy tudtak önmaguknak, mint másoknak parancsolni; összetartozásuk érzetét nagyra növesztették az együtt kiállott veszedelmek és az együtt szerzett diadalok; a mellett tudatában voltak hatalomra termettségüknek. Fennen magasztalt hazafiságuk az egymástól való függés és a másoktól való függetlenség érzetén alapult; ez érlelte meg bennük azt a hitet, hogy városuk a világ központja. Igazi római sohasem hagyta el Rómát fájdalom nélkül pár hónapra sem; a száműzetést pedig ép oly főbenjáró büntetésnek nézték, mint a halált.
Ellenfeleik nem tüntek ki ez erkölcsi tulajdonságokkal. A gallusokban nem volt politikai ösztön és közös érzés; az etruszkoknál az elernyedt és hitvány aristokratia rabszolgákat hajtott a csatatérre; a carthagóiak kereskedők és vállalkozók voltak, kik a közérdeket alárendelték egyéni érdekeiknek. Egyikük sem tudta ellesni Róma sikereinek titkát, mi abból állott, hogy beolvasztotta a meghódított népfajokat s az alattvalók nagy tömegét belevonta nemzeti életébe. A tengerparton vagy Itália belsejében alapított római colonia kezdettől római volt; buzgón utánozta a főváros szokásait és büszke volt rá, hogy onnan kölcsönzi nemzeti életének alapjait. Minden latin colonia, s utánuk csakhamar minden itáliai colonia fokozatosan megkapta az összes kiváltságokat, s így magát azon faj tagjának kezdte tekinteni, mely az egész félszigeten uralkodik. Nem vak véletlen védte meg Rómát Pyrrhostól vagy Hannibaltól, hanem az assimilatio elve; ez döntötte meg mind a két támadó számításait, s ez tette az itáliai szövetségest ép oly határozott ellenfelükké, mint magát a rómait.
Fortuna istennő ókori szobra.
(Róma, Vatican)
Világosan látni, mint szaporította ez az elv Róma haderejét s mint öntött belé kimeríthetetlen erőt. A mióta a legiókat nem évenként toborozták össze pár hónapra, hanem állandósították és a mindig terjeszkedő birodalom bármelyik határához parancsolhatták: a gallusok, etruszkok és a többi itáliai népek csapatosan tódultak a római zászlók alá. A római katonát és segitő társát egyaránt lelkesítette a zsákmány és a rangemelkedés reménye. A hadi költséget szivesen fedezték az itáliai gyarmatok és városok. Róma egy szavára csak úgy ömlött a pénz és ember, akár azért, hogy rátegye kezét Capua vagy Tarentum gazdagságára, akár pedig, hogy rabszolgákat fogjon össze Illyriában vagy Hispaniában. A nagyobb katonai rangnak is vonzó hatása volt, mert a sikeres háborúval járó tiszteletek legbiztosabban vezettek polgári kitűntetésekhez. Erre különösen azok számíthattak, kik hivatva voltak a szavazó polgárok között kiosztani a zsákmányt. Míg a derekabb polgárokat távol tartották katonai kötelezettségeik, a választások jogát a hitványabb néposztály gyakorolta, melyet nem méltattak arra, hogy hazáját fegyverrel szolgálja. Ezek a tribusok és centuriák gyülésein szinte nyiltan árulták az állami hivatalokat. A consuli és praetori méltóságok e tényleges osztogatóinak kegyét különösen látványosságokkal és mulatságokkal lehetett megnyerni. E korszaktól kezdődik a csábító művészetek általános alkalmazása, melyek révén a római nagyurak nagy hivatalaikat elnyerték és megtartották. Ily eszközök voltak a gladiatori játékok is, melyek mind nagyobb túlságba csaptak, meg a rendszeres gabona kiosztás mindazon polgáok közt, a kik a kiosztásnál jelentkeztek.
A rómaiak visszavonulása a mezei munkától egész Itáliában megváltoztatta a földmívelés módját. Régebben a kisbirtokosok családjaikkal mívelték a földet, most majdnem az egész félsziget egynéhány nagyúr birtokába került, kik rabszolgákkal dolgoztattak bérelt felügyelők ellenőrzése alatt. E gyökeres rendszerváltozás talán három nemzedék alatt ment végbe, Pyrrhos betörésétől Hannibal visszavonulásáig. Hiába fejlődött Róma alkotmánya demokratikus irányban, a társadalmi viszonyok lassanként az elletétes utat készítették elő.
Róma mindinkább egynéhány gazdag nagybirtokos tényleges befolyása alá került, kik részint vesztegetés, részint erőszak utján a köztársaság uraivá emelkedtek. A senatus és a forum nagyurai, a kik így lefoglalták és megosztották családjaik közt az állam hivatalait és méltóságait, egész külön osztályt alkottak a nemesség neve alatt. Egészben véve még erkölcsös aristokratiát alkottak; de másfél század alatt a római társadalom erkölcsileg teljesen elzüllött, a legborzasztóbb szenvedésekkel sújtva a hatalma alá kerülő világot, Gadestől az Euphratesig, Britannia partjaitól a nilusi kataraktákig. Harmincz év óta nézett Róma farkasszeme Hellasra, a római kapzsiság és nagyravágyás a görög ravaszságra és finomságra. De mig Carthago hatalma fönnállt, addig a római birodalom egyik oldalról védtelen volt. Csak a mióta a púnok kivonultak Itáliából, s Hannibal maga is tétlenségre volt kárhoztatva, gondolhattak a zámai és metaurusi győzők komolyan a hellén műveltségű világ meghódítására.
Ha Itália lakossága, mint forrásaink állítják, a második pún háború következtében megfogyott is,14 még akkor sem apadt le nagyon a köztársaság hadereje. A rómaiak veszteségét pótolta az alattvaló népek gyors befogadása. Róma a polgároktól fölvett kölcsönt földek kiosztásával fizette vissza; lakosaiból mindig juttatott ujonnan alapított coloniáknak. Saját kikötőibe vitte át Carthago kereskedelmét s azon államokét, melyekkel Carthagó kereskedett.
A görögök nagy aggodalommal figyeltek a két fél küzdelmére; nagyon jól tudták, hogy egyiknek hatalmi vágyát sem fogja kielégíteni Hispania és a szigetek birtoka, melyekért a harcz egyelőre folyt. Róma Carthagót nemcsak megalázta, hanem olyan ellenséget állított oldala mellé Mauretania és Numidia királyaiban, akik mindig leköthették és gyöngíthették. Viszont a kelet el volt borítva Alexandros birodalmának romjaival. Ázsiában több állam alakult azon provinciákból, melyeket először a Seleukidák foglaltak el. Thrakiában a benszülött népek lerázták a makedon igát és saját vérükbeli fejedelmeket uraltak. Egyiptom külön királyság maradt, melyen a Ptolemaiosok görög zsoldos seregre támaszkodva uralkodtak. De Kyrene termékeny vidéke elvált tőle s szintén egy görög udvarnak hódolt. A görög szárazföld és a szigetek általában visszanyerték függetlenségüket, s majdnem eredeti politikai állapotukra tértek vissza, arra a sok helyi kényuraságra vagy köztársaságra, melyek alkalomadtán szűkebb körű szövetséget kötöttek. E sok független államocska között Spárta volt a legerősebb. Az achaiai liga, vagyis a korinthosi öböl két oldalán elterülő kis államok szövetsége, politikai tekintetben kivált a többi vidékek fölött. Athén, Thebai és az ókor többi hires városa régi fényének csak árnyéka volt. Makedoniától alig függtek ugyan, de hazájuk viszonyainak alakulására csak lényegtelenűl folyhattak be. Egynéhány sziget, különösen Rhodos, kereskedelmileg jelentékeny kikötőt teremtett, de az európai szárazföldön nem vágyott birtokra. V. Philippos, Makedonia királya, még nagy katonai hatalmat tartott fönn, de minden tervét zavarta a féltékeny Attalos, Pergamon királya, és Ptolemaios, ki alexandriai trónjáról igazgatott néhány görög várost Makedonia és Thrakia tengerpartján. E messzefekvő birtokok megvédésére Egyiptom királya már barátságot kötött a római köztársasággal. A rabló aitoliai népség pedig, most már Róma szövetségese, folyton háborgatta szomszédait.
A régi görög városok gyöngesége részben azon hanyatlásból eredt, melyet a túlzó fényűzés idézett elő, részben a legtehetségesebb polgárok kivándorlásából, kiket Antiochia, Alexandria, Kyrene és Pergamon fényes udvarainak társasága vonzott. Athénben és Thebaiban egyáltalán megszünt minden politikai élet; a boiotiaiak a hagyomány szerint meg is tiltották a polgároknak, hogy a politikába avatkozzanak. Spartában a forradalmak egész sora követte egymást, melyekben a tisztviselőket gyakran legyilkolták. Korinthos városát makedon őrség tartotta megszállva, fellegvárát achaiai katonák foglalták el. A népesség mind e helyeken rendkívül megfogyott. A nemes spártaiak száma 9000-ről 700-ra olvadt le, s Athén tengeri hadereje három hajóból állott. Görögország földje sohasem tudott nagy népességet eltartani; Athén és sok más tengerparti város csak nagy kereskedelmének jövedelméből táplálta lakosságát. Szabadságuk hanyatlásával társadalmi tevékenységük is megapadt; az ősök fölhalmozott kincseiből éltek s ezeknek fogytán ők is elpusztultak.
Makedonia ereje szívósabb, szelleme elevenebb volt. A makedonok még büszkén emlegették nagy győzelmeiket, s fejedelmeik folyton egy Philippos ügyességével és Alexandros seregeivel szerzendő második világbirodalomról álmodoztak. De a nemzet szegény volt s csak rabló háborúra vállalkozhatott. A phalanx, melylyel a görögök sorait megtörte és a perzsákat szétszórta, nem versenyezhetett sokáig a római legiók vonalaival. Támadásának ereje megtört a cohorsok és manipulusok szervezetén, mely megnyilt és bezáródott, jobbra és balra fordult, harczolt elől és hátul. Makedonia bizonyára jobban kifejthette volna erejét, ha birtokai kisebb területen vannak. Saját földjén kívül sok helyen tartott őrséget Görögország területén, Thessaliában, Euboiában, Opusban, Lokrisban, Phokisban, Elateiában, Korinthosban és Arkadia zugaiban. Uralmához tartozott a szigetek közül Andros, Paros, Kythnos és Thasos, több város Kariában és Kis-Ázsia egyéb partvidékén. Megerősített várai Thrakiában, a Propontison és Bosporuson, melyek a két világrész közlekedését tartották kezükben, Ázsia fejedelmeinek gyűlöletét keltették föl ellene; a szabad görög államok ép oly féltékenyek voltak rá. Minden oldalról támadástól félhetett; egyszerre sok helyen kellett hadsereget tartania; nem birt egységes terv szerint eljárni, s katonáit kimerítették a végtelen hosszú menetek. Ily birodalom nem gátolhatta a római hatalmat állandó haladásában, mely most az aitoliaiak közvetítésével ellentétbe jutott vele.
III. Antiochos képmása.
A római senatus tíz évvel a második pún háború befejezése előtt üzente meg először a háborút Makedonia királyának; a hat évig tartó küzdelem azonban Itália és Afrika halálos viaskodásával szemben csak másodrangú szerepet játszott, s Philippos a békekötés után is mert 4000 makedon katonát küldeni Zámához Carthago segítségére. De már előbb is ellentétbe jutott Rómával Makedonia thrákiai és illyriai hódításai miatt. Ugyanis Egyiptom királya, IV. Ptolemaios Philopator Kr. e. 205-ben (u. c. 549) meghalt, s kiskorú fia mellett az alexandriai kormány tehetetlen emberek kezére jutott. Philippos az alkalmat megragadva, Syria hatalmas fejedelmével, III. Antiochossal megegyezett az egyiptomi birodalom megosztására nézve. Mialatt Antiochos Coelesyriát lassanként meghódította (201-198. Kr. e.), Philippos Egyiptomnak az Aegaei-tenger mellett fekvő városait és szövetségeseit támadta meg, s Kr. e. 203-tól kezdve elfoglalta Lysimachiát, Chalkedont és a Hellespontos egynéhány más városát. Erre Rhodos, mely a szabad görög városok pártfogója volt s különben sem akarta tűrni, hogy a fontos tengeri út Philippos hatalmába kerüljön, szövetséget kötött Attalossal, Pergamon királyával, a ki különben Philippos sógorának, a Bithyniában uralkodó Prusiasnak is nagy ellensége volt, és háborút üzent Philipposnak. De ez folytatta hódításait; elfoglalta Samost, s bár az egyesült haderő Chios mellett leverte, Lade mellett viszont ő győzött a rhodosiak fölött, s Karia egy részét is meghódította (Kr. e. 201). Ezután a thrák tengerparti városokat kerítette hatalmába, utoljára Abydost, mely kétségbeesetten védte magát (Kr. e. 200). Végre Rhodos, Egyiptom és a Philippost gyűlölő Athén Róma segítségeért folyamodtak, s a győztes köztársaság legnagyobb versenytársának leverése után teljes erővel léphetett föl érdekükben. A római követek Abydosban felszólították Philippost, hogy a görög városokat hagyja békén, Egyiptom birtokait adja vissza, Rhodossal és Attalossal való pörét pedig bízza egy választott biróságra. Midőn a király követeléseiket visszautasította, a senatus rögtön elhatározta, hogy másodszor is hadat üzen Makedoniának. De a római köznép nem akart áldozatokat hozni, kimerültségről panaszkodott; féltékeny volt a nemesekre, mert a győzelmekből csak ezek húztak hasznot. A senatus erélyesen hajtotta végre intézkedéseit. Kr. e. 200-ban (u. c. 554) Publius Sulpicius Galba és Gaius Aurelius Cotta lettek a consulok, s az előbbi nyomban sereggyűjtéshez fogott. Talán a nép ellenkezését akarta megtörni egy decemviratus választása, mely samniumi és apuliai földek szétosztásával volt megbízva. A curulis aedilis szokatlan fénynyel rendezte ez évben a «római» játékokat s egy nappal meg is toldotta az ünnepet. A polgárok közt sok gabonát osztottak szét, melyet Scipio küldött Afrikából. A nép megbámulta a látványosságot, örült a bőkezü ajándéknak, de élénken tiltakozott új háború indítása ellen, s a senatus javaslatát majdnem az összes centuriák leszavazták. Baebius Tamphilus néptribunus elődeinek hősies ellenállását utánozva, vádat emelt a senatus ellen; de méltóságának fénye már nem volt meg. Az atyák a curiában legyalázták, az ügyet ujra gyűlés elé vitték, hol a consul felvilágosító beszédére a centuriák ujabb szavazata megerősítette a köztársaság tényleges urainak határozatát. E tárgyalás híven feltünteti, hogy az utolsó század katonai uralma alatt Róma aristokratiája egészen magához ragadta a kormányt.
A rómaiak a kelet meghódításának útjára léptek s nem álltak meg, míg a Kaspi-tengerig és a Perzsa-öbölig nem hatoltak. A nemeseket főleg az a czél vezette, hogy a köztársaságot biztosítsák a makedon uralkodók terjeszkedő hatalma ellen. Még inkább lelkesítette őket a harczvágy, a zsákmány, a tiszteletek és az ezzel járó hatalom; s ha a nép ellenkezett is, az izgalmak és a zsákmány reményében szívesen követte vezéreit. E közvetlen indítékokon kívül a terjeszkedés vágya is közreműködött, mely a civilisált világ minden vezérlő államában fölébred. A kis köztársaságok és laza szövetségek ideje elmult.
A görögség csodálatos keleti hóditásai fölkeltették a világbirodalom vágyát. Carthago úr akart lenni a nyugaton; Makedonia, Syria és Egyiptom királyai Alexandros örökébe akartak lépni; s ha Róma még nem tűzte is ki czélul a világ meghódítását, a pillanat valóban csábító volt. Attalos és a rhodosiak felbátorították Athént, hogy rázza le a makedon jármot, de segítségük csak annyira terjedt, hogy Rómát kérték föl a beavatkozásra; s midőn a római consul a népgyülésen elmondta, mily gőgösen viselkedett Philippos a köztársaság követeivel szemben, jól kiszámitott szavaival megnyerte az ingadozó nép beleegyezését.
Minthogy Róma haderejének nagy részét Itáliában visszatartani volt kénytelen, hogy északon a gallusok, délen a bruttiumiak lázongását megfékezze, csak 20.000 embert küldhetett át az Adriai-tengeren. A 200. és 199. év hadmiveleteinek élén az egymást követő consulok, Publius Sulpicius Galba és Publius Villius Tappulus állottak; Athén kivívta függetlenségét. A 198. évben (u. c. 556) Titus Quinctius Flamininus consul vette át a legiók vezetését; a néptribunusok tiltakoztak ugyan megválasztása ellen, a mennyiben az alig harmincz éves férfiú még nem járta meg a hivatali létra minden fokát; de a senatus visszautasította fölebbezésüket, s a centuriák meghajoltak a senatus akarata előtt. Flamininus tekintélyes sereget vitt magával a régi legiókhoz. Buzgósága katonáira is átszállt; elhatározta, hogy Philippost saját országa területén támadja meg, s összes legióit ellene vezette. A királynak olyan békeföltételeket szabott, melyekről tudta, hogy nem fogja elfogadni. A csatában Flamininusnak sikerült egy hadosztályt az ellenség háta mögé küldeni, mely a phalanxokat zavarba hozta, s Philippos az Aoos folyó (Viosa) szűk völgyében vereséget szenvedett. Mialatt a király megfogyott seregével Pella várában tartózkodott, a római vezér alkudozásba bocsátkozott Dél-Görögország városaival, melyek közül többet sikerült szövetségre bírnia. Felszólítására az achaiai liga képviselői is összejöttek, hogy politikájuk fölött tanácskozzanak. Az eredmény az volt, hogy két pártra szakadtak, s egynéhány város Makedonia ügyéhez csatlakozott; de Flamininus kihirdette, hogy a szavazatok többsége Róma felé hajlik, tehát a liga védőjének és a hellén szabadság zászlóvivőjének jelentette ki magát.
Flamininus consuli évének lejártával mint proconsul igazgatta tovább a makedoniai háborút s igyekezett gyorsan végét is vetni. Mindkét fél óhajtotta a békét, s Thermopylainál alkuba bocsátkoztak. Az aitoliaiak, kik Philippos hatalmának teljes megsemmisítésére vágytak, mindenképen ellene voltak a békének. Flamininus csillapította hevüket. Philippost rábirta, hogy küldjön követeket Rómába s bizza a senatusra a végleges döntést. Midőn a senatus a tárgyalás elején azt kivánta, hogy a makedoniaiak ürítsék ki Demetrias, Chalkis és Korinthos várait, a követek kijelentették, hogy ily fontos kérdés tárgyalására nincsenek fölhatalmazva. Róma e sikertelen békebiróság révén is tekintélyesebb lett, s az államok, melyek eddig tartózkodtak tőle, most hajlandóbbak voltak azon vezér mellé állni, a kik közös ügyük védőjének vallotta magát. Flamininus Kr. e. 197-ben (u. c. 557) nagyobb görög segitőcsapatokkal vonulhatott Thermopylaitól északra; az aitoliaiak is nagyobb lovas sereggel jelentek meg s hasznos szolgálatot tehettek a makedon phalanx nehézkes tömegeivel szemben. Philippos nem mert a hegyes vidéken az előre nyomuló Flamininussal megütközni, hanem a thessaliai csatasíkon, Skotussa közelében várta be ellenségét. A döntő ütközet a Kynoskephalai nevű dombok mellett történt, hol a makedoniai hadsereg teljesen kifejthette erejét, de azért gyengének bizonyúlt. Philippos seregének nagyobb részét két phalanxban állította föl, mindegyikben 8000 emberrel. Az egyikkel áttörte a legiók sorait, melyek azonban nagyobb veszteség nélkül ismét összezáródtak; a másikat hirtelen támadás érte alakulása közben, s rögtön szétfutott. A győzelem a rómaiak érdeme volt, de diadalukat elkeserítette egy pillanatra az aitoliaiak fenhéjázása, kik az érdem felét maguknak követelték. A sérelmet azonban eltitkolták s csak titokban őrizték meg emlékét. Többi szövetségeseikben még nem bízhattak eléggé, de később könnyen állhattak bosszút.
Philippos a hadsereg elpusztulása után belátta, hogy hatalma megtört. A béke föltételeinek megszabását a senatusra bízta, s szívesebben fogadta tőle a békét, mint a közvetlen szomszédaitól, kik engesztelhetetlen gyűlöletükben keményebb pontokat állapítottak volna meg. Az aitoliaiak kijátszottaknak érezték magukat, de Flamininus érvényre juttatta a senatus politikáját, mely nem akarta végleg összetörni azokat az államokat, melyek szövetségéből még hasznot húzhatott. Philipposnak ki kellett vonulni Görögországból, hajóhadát átszolgáltatta Rómának és 1000 talentum sarczot fizetett. Egy tíz tagú bizottság Flamininussal a helyszínen megállapította a görög államok jövendő helyzetét. Egy évvel a kynoskephalaii csata után (Kr. e. 196, u. c. 558), az isthmosi versenyeken, midőn az összes görög államok képviselői jelen voltak, harsonák közt kihirdették a népnek, hogy a római senatus és Flamininus egész Hellast megszabadították Makedonia uralma alól. Úgy tett, mint a perzsák Antalkidas békéjében 200 évvel ezelőtt. A töméntelen szabad város sokkal kevésbbé állhatott ellen idegen hódításnak, mint egy-két hatalmas állam. A görögök tomboltak örömükben; versengve tolongtak szabadítójukhoz s koszorúkkal borították fejét, mintha minden versenyükben ő lett volna a győztes.
A pergamoni fellegvár romjai.
(Az 1879. évi ásatások alatt fölvett rajz alapján. Fönn két oldalon láthatók a byzanczi falak, lenn az Athene Polias-templom romjai.)
A pergamoni nagy oltár.
(Képzeleti helyreállítás.)
A megállapodás szerint Thessalia, mely sokáig Makedoniához tartozott, több kisebb köztársaságra szakadt, Korinthos az achaiai szövetség tagja lett. Illyriában és Epirusban több város önálló alkotmányt kapott, Athén pedig szabad állami szervezetet, s több sziget, így Delos és Paros fenhatósága alá került. Csak az aitoliaiak csalódtak. Flamininus a senatushoz utasította őket, a senatus pedig követeléseiket nem vette figyelembe.
Titus Quinctius Flamininus. (Ókori szoborfő)
Róma elvállalta Görögország protectoratusát; de ebbeli kötelezettségeit Európa határain túl is kiterjesztette. III. Antiochos, Syria királya, megállapodott Philippossal Kis-Ázsia görög városainak megosztásában, melyek abban az időben a Ptolemaiosok birtokához tartoztak. Míg Philippos a rómaiakkal háborút viselt, szövetségese maga számára foglalta el az egyiptomi birtokokat, s egyéb területet is meghódított a félsziget nyugati részén. Hellespontos nyugati partvidékét is meg akarta támadni, s követeket küldött Flamininushoz, hogy eddigi hódításainak békés birtoklása ügyében alkudozzanak. De a római hadvezért sem megfélemlíteni, sem megcsalni nem lehetett. Követelte, hogy Antiochos minden görög városból kivonuljon, s megtiltotta, hogy Európába átkeljen seregével. Mialatt rendeleteinek teljesítését várta, figyelmét másfelé kellett fordítania. Sparta Machanidas halála után Kr. e. 206-ban Nabis zsarnoki uralma alá került, s mindinkább elkülönült a többi görög államtól. De csakhamar Argos is meghódolt Nabisnak, mire Flamininus kivánságára a liga csapatai a legiókkal együtt Sparta kapui elé vonultak. Ugyanekkor egy római hajóhad is megjelent a tengerparton, hogy lehetetlenné tegyen minden kivülről jövő segítséget. Nabis a legnagyobb szorultságba jutott, Argost elszakították tőle, s magának a zsarnok birtokának egy részét is függetlennek nyilvánították (Kr. e. 195, u. c. 559).
Flamininus majdnem négy évig állott hadserege élén s most már vissza kellett vonulnia hőstetteinek színhelyéről. Úgy látszik, Róma még nem volt elkészülve arra, hogy görögországi protectoratusát föltétlen uralommal váltsa fel; hadvezérének megengedte, hogy az összes görögöknek szabad állami életet biztosítson s valamennyi városból visszavonja az őrcsapatokat (Kr. e. 194, u. c. 560). Flamininus még egyszer összehívta az államok képviselőit, ünnepélyes búcsut vett tőlük s intette őket, hogy legyenek méltók a szabadságra, melylyel Róma megajándékozta őket. Ismét örömtől áradó jelenet folyt le, mely Flamininust is könnyekre fakasztotta. Scipio Africanus és Quinctius Flamininus tekinthetők a római nagyság typusának legegyszerübb és legmagasabb kifejlődésében. Megvan bennök cselekvés közben a római határozottság, sőt kiméletlenség az érzés szelídségével együtt; személyes nagyravágyásuk pedig mindig alá volt rendelve a hazafiságnak. Senki sem érdemelte meg a nagy római vezérek közül jobban a diadalmenetet, mint Hannibal legyőzője és Hellas fölszabadítója.
E fölszabadulás után következő ötven év Hellas egész történetében talán a legboldogabb, ha nem is a legfényesebb korszak. Fölszabadult Makedonia százötvenéves zsarnoksága alól; elégséges erőt gyüjtött, hogy ellenőrizhesse a kis államok versengését, melyeket most ismét politikai kapcsok fűztek össze. Műremekeinek pusztulása szünetelt; meggátolhatta iparának gyors hanyatlását és lakosságának apadását. Róma védelme alatt ismét messze vidéket bejárhattak kereskedő hajói. Azonfölül nagy hatást fejthetett ki művészetének és irodalmának varázsával azon kemény faj szellemére, mely nyugaton oly uralmat kezdett gyakorolni, a minőt keleten Alexandros utódai gyakoroltak. Róma névleg elismerte függetlenségét, s Hellast a sors nem részesíthette nagyobb szerencsében, ebben sem sokáig. Voltak nemes szellemű fiai, kiket hazájuk alárendelt helyzete elkeserített; de azok voltak a legőszintébb hazafiak, kik lelkük hevét honfitársaik érdekében fékezni tudták.