Római legionarius.
(Reconstructio a saint-germaini múzeumban levő szobor után.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XII. FEJEZET.
A második pún háború.
Midőn a római követek Saguntum elfoglalása után Carthagóba érkeztek, hogy a fenhéjázó Hannibal ellen támadásai miatt panaszt tegyenek, s ha őt ki nem adnák, háborút izenjenek: a púnok a lutatiusi és a hasdrubali békepontokra támaszkodva, védelmükbe vették Hannibalt s bizonyítani akarták a saguntumi ostrom jogosultságát. A szóvita nem vezetett czélhoz. Minthogy Carthago nem akarta rosszalni Hannibal eljárását, a követek elő sem adták föltételeiket, melyek megtagadása hadizenetet vont maga után. Ekkor történt az a jelenet, melyet Liviusból mindenki ismer. A követség feje, Quintus Fabius Maximus, hosszú togája szegélyét fölemelte: «Itt hozzuk – úgymond – a békét és a háborút; válaszszátok, a melyik tetszik.» A pún senatus rábizta a döntést, mire ő togáját lebocsátva, kimondta a háborút. A carthagóiak kénytelenek voltak a kihivást elfogadni és következményeit szenvedni.
Míg Róma a szigeteken, Illyriában és a cisalpin vidéken volt elfoglalva, Carthago megfogyott haderejét érdekeinek megvédése végett Hispaniába küldötte, remélve, hogy ez nem lesz közvetlen sérelmi ok. Kétséges, vajjon senatusa átértette-e Hannibal mélyreható terveit, melyekhez Saguntum megtámadása csak az első lépés volt. Carthago hadvezérei eddig csak Siciliában és Sardiniában hadakoztak Róma ellen, meg akkor, midőn a legiók Afrika partjaira léptek; de egynéhány délitáliai rablótámadást és zsákmányolást nem tekintve, visszariadtak a gondolattól, hogy Rómát saját területén támadják meg. E nagy czél lebegett most Hannibal előtt, ennek szentelte lángeszét. Tudta, hogy Samnium, Etruria és Lucania népei elfelejtették volna hosszú, kínos és kudarczczal végződő küzdelmeiket. Tudta, hogy Róma ereje nemcsak legióin alapul, hanem ép oly mértékben alattvalóinak és szövetségeseinek erején; valószinüleg csak annyira becsülte a római polgár önfeláldozó szolgálatát, mint a zsoldosokét. Mindenekfölött számított arra az engesztelhetetlen gyűlöletre, mely a rómaiak ellen a cisalpin gallusokban égett, kik annyi véres küzdelem után meghódolni voltak kénytelenek, de a kik számítása szerint új szövetségesek érkeztével felbátorodnának s újból megkisérlenék függetlenségük visszavívását. Hannibalnak sikerült ugyan Róma egynéhány szövetségesét a maga részére nyerni, de nem tudta kellően mérlegelni a rómaiak és a latin népek önfeláldozó hazaszeretetét. Ebben rosszul számított, s így ereje, ügyessége, elszántsága nem hozott hasznot hazájának. Hogy e tévedése mennyiben érinti államférfiúi jellemét, nehéz eldönteni. A politikáját irányító tények bizonyára olyanok voltak, hogy azokat kellőleg mérlegelni nem állott hatalmában. Itáliai hadjáratát olyan reményekkel indította meg, melyek jórészt hamisaknak bizonyultak, s vak hitében rápazarolta a háborúra hazája összes kincseit, melyeket atyja oly lassan és oly takarékosan gyűjtött.
Felhasználva az előnyös pillanatot, mikor Róma legiói szétszórtan voltak elfoglalva, az ifjú hadvezér a Kr. e. 218. év nyarának elején (u. c. 536) 90.000 gyalogos és 12.000 lovas sereggel átkelt az Ebrón; táborát harminczhét elefánt kisérte. Hannibalnak a Pyrenaeusokon és az Alpeseken át több mint ezer kilometer nehéz utat kellett hadával megtennie, így a nagy vállalat kezdete nyár elején kissé elkésettnek látszik. Az Ebrótól a Pyrenaeusokig gyanakodó és ellenséges törzsek között vezetett az út, s ha ezek nem gátolhatták is Hannibalt haladásában, bizonyára késleltették támadásaikkal, melyekben 20.000 emberét vesztette el. Hannibal a Pyrenaeusok lábánál hátrahagyta testvérét, Hasdrubalt 10.000 emberrel, hogy féken tartsa mögöttük a területet, vagy talán inkább, hogy ne okozzon oly nagy gondot a sereg ellátása; azonfelül hazabocsátott 10.000 hispaniai katonát, kiket az itáliai hadmenetre alkalmatlanoknak talált. Midőn tehát a Pyrenaeusokon a Földközi-tenger partja mentén átkelt, tábora 50.000 gyalogosból és 9.000 lovasból állott. A Rhôneig lakó gallus törzsek szívesen kalauzolták és támogatták; de midőn a folyóhoz ért, a benszülöttek útját állták. Hannibal a folyótól fölfelé küldött egy csapatot, hogy könnyebb átkelést találva, oldalt vagy hátul megtámadja az ellenséget, s így az ötödik napon, valószinüleg Roquemaure mellett, átszállíthatta seregét. De már ekkor beállt az ősz.
Hannibal a Pyrenaeusokon a tengerpart közelében kelt át, s valószinüleg ugyanilyen irányban kivánt átjutni az Alpeseken is, keresve azt a tengermelléki utat, melyet később a rómaiak is elfogadtak, midőn Itáliából egyenes katonai utat építettek Hispaniába. Ha pár héttel előbb ér a Rhônehoz s akadály nélkül haladhat tovább, bizonyára előbb csapott volna a római előörsökre, semmint várták, s nem fogadták volna Itáliában rendes legiók. De ez a pár heti késedelem megzavarta számításait.
A rómaiakat bizonyára nagyon meglepte a hadi vállalat, melylyel Hannibal ellenük készült. Nem is gondolták, hogy saját földjüket is meg kell védeniök egy vakmerő betöréssel szemben. Azt hitték, az ő dolguk lesz eldönteni, hol és mikor ütközzenek meg először. Még Saguntum eleste után sem gyűjtöttek erélyesen katonákat, csak a következő 218. év (u. c. 536) nyarán szerelték föl a szokásos két consuli sereget, s úgy intézkedtek, hogy az egyik Publius Cornelius Scipio alatt Hannibal ellen fog vonulni Hispaniába, a másikat pedig Tiberius Sempronius Longus Siciliába vezeti, hol kellő számú hajót gyűjtve, Afrikába evez s ott támadja meg a carthagóiakat. Midőn a hír eljutott Rómába, hogy Hannibal átkelt az Ebrón, s a Pyrenaeusokat megmászva, gyors menetben Itália határaihoz közeledik, e terveket rögtön meg kellett változtatni. A második hadsereg már útban volt, de Scipio katonái még nem szálltak hajóra; most tehát a gallus partokhoz Massiliába eveztek, a köztársaság hű szövetségeséhez, hogy innen vágják el Hannibal útját. Scipio partra szállva már elkésett attól, hogy megakadályozza Hannibal átkelését a Rhôneon; e rossz hírt egy kémcsapata hozta meg, mely egy szintén kémlelő numidiai lovas csapattal összeütközött. Hannibalnak alig lehetett szándéka a rómaiakkal bárhol, mindjárt az első találkozásnál megütközni; bármennyire megfogyott is serege, elég erős volt, hogy bátran szembeszálljon a két consuli legióval. Nem akart csatát koczkáztatni, míg Italia földjére nem lépett. Nem akarta előbb hadsorba állítani a rómaiak ellen hispaniai és numidiai katonáit, míg diadalmasan be nem járták a gallusok, etruszkok, samnitok, görögök és campaniaiak földjét. Hannibal nagy vállalata nehéz problemákat vet föl a történetiró előtt; egyik ily nehézség számot adni arról, miért kerülte ki a csatát Scipióval, s választott inkább kanyargó utat a Rhône partja mentén fölfelé, miért hatolt át a Rhône és Isère folyók alkotta félszigeten, – a régi történetirók szigetnek nevezik, – miért mászott meg az Alpesek között egy magas hágót, valószinüleg a Kis Szent-Bernát hegyét,12 holott az üldöző consulon aratott diadal egyszerre megnyitotta volna előtte az utat a Földközi-tenger partja mentén.
A boiusok a cisalpin vidékről követeket küldöttek Hannibalhoz; ezek biztatták, hogy az Alpeseken át szálljon le Itáliába, hol mindjárt az ő területükre jut, s a honnan ők szívesen kalauzolják tovább. A Rhône és Isère között az allobrogok királya ellátta élelemmel és ruhával, s egészen a hegy lábáig elkisérte. Scipio serege nem merte Hannibalt követni; egy része Scipio öcscsének, Gnaeusnak vezérlete alatt átevezett Hispaniába; maga a consul pedig visszasietett Itáliába, hogy a Pó völgyében fogadja a közeledő ellenséget. De már ekkor október volt; a veszedelmes utakat elborította a hó, s a sereg nagyon kevés élelemre és fedélre talált a hegység egyik lábától a másikig. A barátságtalan tájak lakosai ellenségesen viselkedtek, s a csapatoknak szabad ég alatt kellett tanyázniok.
Sem a katonák, sem az afrikai elefántok nem voltak úgy megedzve, hogy ily veszedelmes utat sikerrel megtegyenek. Emberek és állatok nagy számban pusztultak el. De Hannibal lankadatlan szivóssággal hatolt előre. Egész életét erre a koczkára tette, s lelket öntött belé az a meggyőződés, hogy ha egyszer Itália földjére lép, összes fáradsága jutalmát megnyeri, mert Itália legyőzött népei valamennyien zászlója alá sorakoznak. A hegyszorosok közt legyőzte a kelta törzsek támadásait, s tovább törte az utat jég- és hómezőkön át a hágón keresztül. A rómaiak csodálatos dolgokat mesélnek, mint repesztett meg sziklákat tűzzel és eczettel. Azt is beszélték a carthagóiakról, hogy egyik kezökben karddal, a másikban ásóval törtek utat az Alpeseken. De midőn a salassusok területén át végre leszállottak a mosolygó cisalpin völgyekbe, a hatalmas sereg 20.000 gyalogos és 6000 lovas katonára olvadt le, s nyomában csak hét elefánt kullogott.
Hannibal tehát legyőzte az út nehézségeit, de most kezdődtek csalódásai. A boiusok igéretei hamisaknak bizonyultak; nem jöttek eléje szövetségesek, a meggyöngült sereghez nem csatlakoztak segítő csapatok. Csak úgy szerezhetett vezetőket és élelmet, hogy pártját fogta az insubereknek ellenséges szomszédaikkal, a taurinusokkal szemben. A rómaiak összegyűjtötték erejüket a Pó partjainál; de a gallusok, szenvedett csapásaikon okulva, egyik részhez sem csatlakoztak, s be akarták várni az első összecsapás eredményét. A rómaiak csak most vették észre a veszedelem nagyságát és szokott gyorsasággal láttak a munkához. Mialatt Scipio a transalpin vidékről visszavezette katonáit, Sempronius is; a ki Hieron támogatásával elfoglalta volt Maltát, megkapta a senatus rendeletét, hogy ne Afrikába, hanem vissza vezesse legióit. Scipio seregének kisebb részével (a nagyobbat Gnaeus öcscsével Hispaniába küldte), kikötött Pisaeben, s a praetortól toborzott új hadsereggel egyesült. A carthagóiak már kipihenték fáradtságukat, s harczvágytól égve a Pó balparti mellékfolyójáig, a Ticinusig hatoltak előre, hol végre a római sereg előörseivel találkoztak.
Ily viszonyok között a vakmerő támadónak égető szüksége volt a győzelemre. E nélkül nem kaphatott szövetségeseket, szövetségesek nélkül pedig el volt veszve. A hagyomány érdekes vonásokkal beszéli el, mily eszközöket használt Hannibal, hogy katonáinak lelkét feltüzelje. Eléjük vezetett egy csapat kelta foglyot, rongyosan, lánczokba verve és éhségtől elkinozva, s egy halom fegyverre, ékszerre és ruhára mutatva, rájuk parancsolt, hogy vivjanak egymással a zsákmányért. A szegény nyomorultak őrjöngve rohantak egymásra. Mire Hannibal elmondta katonáinak, hogy ép ilyen az ő sorsuk is; ők is a legnagyobb szorultságban vannak, de ott lenn gazdag jutalom vár; mutassanak olyan bátorságot, a minőt e nyomorult barbárok, s szerezzék meg a kincseket, melyeket a szerencse feléjök nyújt. A ticinusi csata csak kis ütközet volt, de a betörő ellenség határozott győzelmével végződött, s midőn Scipio a Pó mögé kényszerült vonulni, Hannibal meg lehetett elégedve az eredménynyel: kétezer gallus rögtön átszökött hozzá a római táborból, s a siker mintegy igazolta merész vállalatát.
Scipio a Ticinus fölött lebontotta a hidat, s nagy bajjal az új coloniába, Placentiába vonta vissza táborát. Hannibal, mivel utól nem érhette, a Pó mentén egy darabig visszafelé ment, míg alkalmas helyet talált, hol átkelhetett. A gallusok most szívesen fogadták, s a csata után másodnapra a pún tábor ismét szemben állott a római sereggel. De ez biztos helyzetében nem mozdult; utjai jó karban voltak, elesége bőven; be akarták tehát várni Semproniust, ki a téli viharok miatt nem hajókon tért vissza, hanem Lilybaeumtól Messanáig s ismét Rhegiumtól a Póig szárazon tette meg az utat. Megérkeztére a rómaiak visszanyerték bátorságukat; sánczaikból kivonulva a Trebia bal partján helyezkedtek el; viszont Hannibal, ki gallus segédcsapatokkal növelte erejét, de már eleségfogytán volt, közöttük és Placentia között a jobb parton foglalt állást. Mindkét részen körülbelül 40.000 ember volt a táborban. Hannibal örült a mérkőzésnek, de Scipiót sebe visszatartotta; csak Sempronius hevessége siettette az ütközetet, ki gyorsan áthajtotta seregét a folyón. A csatát Hannibal ügyes taktikája döntötte el; Mago testvérét válogatott csapattal lesbe állította, s váratlan hátba-támadással nagy zavarba hozta a rómaiakat. Főhadtestük Placentiába vonult vissza, de sokan lelték halálukat a Trebia mellett. Ez a Kr. e. 218. év deczemberének második felében történt.
A legiók két irányban menekültek; Scipio hadteste az adriai tengerparton Ariminumba vonult, Semproniusé az Apennineken át Etruriába. A cisalpin terület (Placentia és Cremona kivételével) s a ligurok vidéke az ellenség kezébe került. De a carthagóiak ellátása a lakosságra nagy terhet rótt, s a gallusok boszús szemmel nézték vendégeiket, sőt Hannibal élete ellen is törtek. A hagyomány szerint a vezér gyakran álruhába öltözött, részint orgyilkos kéz kikerülése végett, részint azért, hogy a katonák és a nép hangulatát megismerje.
Ily körülmények közt Hannibal nem maradt sokáig gallus területen, s a 217. év (u. c. 537) elején seregét az Apennineken át az alsó Arno völgyébe vezette. A katonák sokat szenvedtek a nedves talajtól; magát Hannibalt a betegség fél szeme világától fosztotta meg. Ezalatt a rómaiak is összeszedték erejüket s egyrészt állandóan nagy haderőt tartottak Hispania északi részén, másrészt két sereget toboroztak a két consul számára, kik közül az egyik Ariminumban, a másik Arretiumban vonult a sánczok mögé, s nem mert az ellenséggel nyilt csatára kelni. Az egyik a nemesek kedveltje, Gnaeus Servilius Geminus volt, nem nagy katona; a másik a vitéz Gaius Flaminius, kiben a nép föltétlenűl bizott, de a kire a nemesek nagyon haragudtak. Nem rég vitte keresztül, hogy a senatorok csak meghatározott könnyű teher szállítására tarthatnak egy-egy hajót, a mi kereskedelmi jövedelmüket nagyban korlátozta. Baljóslatú omeneket koholtak, hogy ne mehessen legióihoz, de ő távozott a nélkül, hogy fölvette volna hadvezéri köpenyét a Capitoliumban s bemutatta volna áldozatát az albai hegyen. Ellenségei természetesen rosszat jósoltak a vezérség ily szabálytalan átvételéből, s ezuttal eltalálták a jövőt. Hannibal többször csatára csábította Serviliust és Flaminiust, de hiába; végre elhatározta, hogy táborukat mellőzve, merészen Itália szívébe hatol, a hol a Közép-Tiberis gazdag vidékén bőséges élelmet szerezhet nyugtalan katonáinak. Kérlelhetetlen vadsággal nyomult előre, mintha az utolsó betűig teljesíteni akarta volna fogadalmát, hogy egyetlen rómainak sem kegyelmez.
Flaminius végre elhatározta, hogy nyomon követi, s a Trasimenus tó mellett utól is érte a vérengző rablókat. Római történetirók szerint a döntő pillanatban a köd okozta vesztét, de bizonyára Hannibal lángesze, mely a talajviszonyokat ügyesen tudta felhasználni, vivta ki a diadalt. A csatát Livius gondosan leirja, de az állítólagos köd nemcsak a consult, hanem a történetirót is megtévesztette, mert leirásából nem állapíthatni meg a csata szinhelyét. A rómaiak egy hegyszakadékba szorultak, honnan borzasztó veszteséggel menekültek a közeli falvakba. A sereg java elpusztult, maga a consul is a csatatéren maradt, s Hannibal a foglyokat kimélet nélkül leölette. A menekülők is erre a sorsra jutottak, de a segédcsapatok hazatérhettek, hogy terjeszszék hirét szabadítójuk nagylelkűségének és vitézségének. A csata a kijavított naptár szerint áprilisban történt. Pár nappal később Servilius consul 4000 portyázó lovasát, kik Gaius Centenius praetor vezetése alatt előörsi szolgálatot végeztek, megverte Maharbal, a numidiai lovasság vezére.
E borzasztó csapás után a római senatus, mely a ticinusi és trebiai vereséggel nem sokat gondolt, nem titkolhatta tovább a veszedelmet. Az egyik consul elesett, a másik a bátorságát vesztett sereggel messze Rómától Ariminum falai közé kuporodott, a traimenusi győző pedig közeledett lelkes katonáival. Pomponius praetor összehivta a népet s tudtára adta a csatavesztést. A város, a történetiró szavai szerint, úgy háborgott, mint a tenger. A senatus dictatorrá választotta Quintus Fabius Maximust, a nemesek pártjának fejét, s megengedte neki, hogy lovasvezérévé a népszerű Minucius Rufust nevezze ki. Imák és áldozatok kérlelték az isteneket; «ver sacrum»-ot (fiatal barmok föláldozását a jövő tavaszszal) hirdették s lectisterniumokkal hódoltak az égi lakóknak. Ezalatt gyorsan négy legiót toboroztak, melyekkel Fabius Hannibal keresésére indult. Mert ez a helyett, hogy a gallusok módjára egyenesen Róma ellen vonult volna, a samnitok területére vezette katonáit, sőt Apulia görög gyarmataiban kalandozott. A merész hispaniai gyalogság és a könnyű numidiai lovasság híjával volt azon hadi gépeknek, melyek olyan erősen védett városnak, a minő Róma volt, sikeres ostromlására szükségesek. A mellett Hannibal az etruszkok támogatásában ép úgy csalódott, mint a gallusokéban; s új szövetségesei csak azt óhajtották, hogy megszabaduljanak éhes és fosztogató védelmezőiktől. A samnitokba vetett reménye is nagyrészt csalóka volt, s most Dél-Itália görög lakosságát igyekezett elpártolásra birni. De hiába járt kedvükben. A görögök inkább vonzódtak a rómaiakhoz, állítólagos rokonaikhoz, kikben szintén «pelasg» vér kering, mint az idegen carthagóiakhoz. Ők is áldozatokat mutattak be Róma győzelméért; Neapolis és Paestrum lakossága a templomok összes kincseit a római senatus rendelkezésére bocsátotta. Hieron is hű maradt s tehetségéhez képest támogatta Rómát, melynek erős hajóhada nem engedte, hogy a carthagóiak a tengeren segítő csapatokat szállítsanak Hannibalnak, ki Etruriából Dél-Itáliába majdnem oly veszedelmes utat tett meg, mint az Alpeseken át, s új táborhelyén ismét rettenetesen csalódott számításaiban.
Fabius mindezt tudta s a szerint cselekedett. A halasztásba vetette reményét s ezért kapta a hires Cunctator nevet. Taktikája abból állott, hogy katonáit erős helységekben helyezte el, az élelmezést mindenütt elvágta, a hol az ellenség tábort ütött, folyton üldözte és támadta előörseit, de nyilt csatába nem ereszkedett. Hannibal pusztításait nehéz volt tűrni, s a dictator állhatatosságának és józan okosságának kemény próbát kellett kiállnia. Midőn végre Hannibal a Volturnus völgyébe, Campania legszebb kertjébe hatolt, Fabius összevonta körülötte katonáit, s úgy látszott, hogy kelepczébe kerítette. Hannibal csellel szabadult veszedelmes helyzetéből. Éjjel a dombok közt nagy marhacsordát hajtatott el, s a szarvaikon égő fáklyák más irányba csalták a rómaiakat. A carthagói sereg megmenekülése forrongásba hozta a tábort és a római népet; hangosan zugolódtak a dictator halogató eljárása ellen, mikor elég ereje volna nyilt csatában megverni az ellenséget, s egymagában álló példa ugyan, de a források állítják, hogy midőn Manucius Rufus, Fabius távollétében, némi előnyt vivott ki Hannibal fölött, szintén dictatori hatalmat kapott. Fabius becsületességére és határozottságára vall, hogy nem tett óvást; csak arról gondoskodott, hogy ne váltakozva álljanak a tábor élén, a mint Minucius kivánta, hanem átengedett neki egy sereget, hogy azzal saját felelősségére rendelkezzék. Minucius azonban csakhamar vereséget szenvedett s csak Fabius segítségével szabadult meg. Így bizonyult helyesnek a dictator taktikája a gyakorlottabb carthagói sereggel szemben.
Római legionarius.
(Reconstructio a saint-germaini múzeumban levő szobor után.)
A rómaiak bátorságát ápolták a jó hirek, melyek messze vidékekről érkeztek hozzájuk. Hispaniában több néptörzs és város hozzájuk pártolt; Carthago maga szinte megfeledkezett vezéréről, s azt az egynéhány hajót, melyet olykor-olykor hozzá küldött, rendszerint visszakergették a gyorsabb és nagyobb számú római hajók. Távoli szövetségesek csapatokat küldöttek Róma segítségére, sőt Caecilius praetor még Afrikába is át mert kelni támadó hajóival. Róma mindenütt körüljártatta szemeit, csak Itália szívében nem tudott sikert felmutatni.
A dictatura nem tarthatott tovább hat hónapnál, s Fabius Cunctatort ismét két consul váltotta fel. Lucius Aemilius Paullus, a senatori párt embere, a hadvezérletben a nagy dictator nyomába akart lépni. De a másik consul, Gaius Terentius Varro, ki plebeius családból származott, s így maga is a nép vad türelmetlenségének képviselője volt, arra használta hatalmát, hogy döntő csatára szálljon. A két consul hadseregében a köztársaság legjobb ereje szolgált; a 80.000 gyalogos és 6.000 lovas vezérlete naponként felváltva szállott egyikről a másikra. De a vezérek féltékenysége oly végzetes eredményt sohasem idézett elő, mint ekkor. A hadvezérek viszálykodtak, s egyik ellensúlyozta a másiknak intézkedéseit. Varro mindig csatát akart kezdeni, mit Aemilius megakadályozott; így jutottak el a síkra, melyet Hannibal magának Apulia szélén, Cannae mellett kiválasztott. A csatatér kedvezett a könnyű numidiai lovasságnak, mely a rómait messze fölűlmulta. A púnok északra néztek, s nem vakította őket a napfény, míg az erős déli szél a száraz port az ellenség szemébe fujta. A vezérlet ép Varro kezében volt, a ki magában is, seregében is bizott, mert kétszer akkora volt, mint az ellen. Mély oszlopokban állította fel a sereget s elmulasztotta a vonal kiszélesítésével az ellenfél kisebb erejét körülkeríteni. Hannibal viszont széles arczvonalban állította fel katonáit, s nem bánta, ha Varro a sorok közepébe hatol, mert lovasaival és könnyű fegyverzetű gyalogságával csakhamar bekerítette a rómaiak összeszorult és megzavart sorait. A csata, mely Kr. e. 216-ban (u. c. 538) – a régi naptár szerint augusztus 2-án, a kiigazított szerint junius havában – történt, a rómaiak teljes vereségével végződött. A római krónikások 45.000 római és szövetséges halálát jegyezték föl, egyebek közt Aemilius Paullus consulét, Minucius volt lovas vezérét, huszonegy tribunusét, nyolczvan senatorét és számtalan lovagét. Polybios szerint 70.000 embert veszítettek a rómaiak.
Hannibal érezte, hogy szövetségesei nem lelkesednek az ügyért, mely nem az övék, s bár egyik tisztje sürgetésére megigérte, hogy öt nap alatt Róma kapui elé vezeti a sereget, nagyon jól tudta, hogy ez több időbe kerül s nagyon veszedelmes vállalat, mert nagy ügygyel-bajjal szerzett szövetségesei az úton tűzzel-vassal pusztítanának és rabolnának. Cannae különben is 300 kilometernél messzebb esett Rómától; hegyek és folyók szakították meg az utat, melyre több colonia és őrség vigyázott. S mit használt volna, ha eljut a falakig? Az erős várost nem lehetett meglepetéssel bevenni, mint Brennus idejében. Bármily kevés sikerrel biztatták is tapasztalatai, nem volt mit tennie, mint fölkelteni a görögök, campaniaiak s egyéb délitáliai népek elégületlenségét, bevárni Carthago segítségét; csak így megnövelve erejét, veheti majd ostrom alá a héthalmú várost.
Már azok az adatok, melyek Róma hűtlen alattvalóinak elpártolását túlozva felsorolják, jelzik a cannaei vereség okozta ijedelmet. Livius hosszú névsorában vannak a capuaiak, az atellaiak, hirpinusok, az apuliaiak egy része, az összes samnitok, a bruttiumiak, a lucaniai görög városok majdnem kivétel nélkül. De sok város hű maradt urához. Így Nola és Campania tengerparti városai: Neapolis, Rhegium és Tarentum. Valószinű, hogy Hannibal sok élelmet és még több igéretet kapott, a merre átvonult, de csak kevés város (Casilinum, Kroton, Locri, Petelium) nyitotta meg előtte kapuit, s több éven át munkát adott, hogy ellenállásukat megtörje és kivivott sikerét biztosítsa. Rómát nagyon meglepte, hogy megszabadult a veszedelemtől, mely közvetlenül fenyegette. Fabius és Marcellus sürgetésére új legiokat toboroztak, s nemcsak a proletariusokat vették be katonáknak, a kik eddig csak a hajóhadban szolgáltak, hanem az adósokat és rabokat is, sőt megvásároltak 8000 rabszolgát, biztosítva őket, hogy ha vitézül harczolnak, szabadon bocsátják. Minden vagyonos polgárt közadakozásra szólítottak fel, s a legiók összeírása ép folyamatban volt, midőn Terentius Varro, a vereség okozója, csüggedten visszatért a városba. A rómaiak nem gyalázták a vereség miatt, sőt a senatus testületileg elébe ment és köszönetet szavazott neki, a mért nem esett kétségbe a haza sorsán. Marcus Junius dictaturája alatt ujra elszántan kereste föl Terentius egy sereg élén gyalázatának színhelyét.
A cannaei csatatér.
Hannibal pénzre szorulva, megengedte foglyainak, hogy egy tízes bizottságot küldjenek Carthalo vezetése alatt Rómába és alkudozzanak az összes foglyok megváltása ügyében. De a senatus meg sem hallgatta őket s kijelentette, hogy Róma nem érez szánalmat fiai iránt, kik elevenen jutottak az ellenség kezébe. A carthagóiak erre foglyaikat eladták rabszolgákul, vagy a római hagyomány szerint kényszerítették őket, hogy egymás ellen küzdve hulljanak el. A rómaiak egyáltalán gyalázatos színben tűntetik fel, a ki őket oly csufosan megverte; viszont vitéz, de szerencsétlen honfitársaikról azt beszélték, hogy a kegyetlen kinzások sem birták rá őket Hannibal parancsának teljesítésére.
Róma és Carthago nagy küzdelme valóságos világháborúvá fejlődött; nemcsak a háboru középpontja, Itália szenvedett miatta, hanem sok más vidék is. A rómaiak merész politikával szétosztották erejüket. Több felől támadták meg az ellenséget, hogy ne küldhessen segítséget vakmerő vezérének. Bizonyára sejtették, hogy Carthagóban a politikai pártok sokat czivódnak egymással; Hanno pártja és a senatus még mindig féltékeny volt a demokrata Barcas-pártra, s nem akart áldozatot hozni Hamilcar fiának támogatására. A gazdag kalmárok inkább kereskedelmi érdekeik megvédésére fordították figyelmüket a Földközi-tenger partjain, semhogy vért és pénzt pazaroljanak egy meggondolatlan kalandra. Carthago szelleme nem tudott versenyezni Róma szellemével. A római legiók, melyek látszólag haszontalanul vesztegeltek Hispania partjain, tényleg nagyon hasznosan szolgálták lesujtott hazájuk ügyét. Carthago többet törődött iberiai aranybányáival, mint a meddő győzelmek sorával Itáliában. A római fegyverek a Scipio-testvérek vezérlete alatt sikeresen harczoltak. Gnaeus már Kr. e. 217-ben (u. c. 537) megnyerte az Ebrótól északra eső vidéket; még ugyanebben az évben átkelt Publiussal az Ebrón, s a carthagóiak sok hispaniai kezesét kerítette fogságba. De Hasdrubal csapatai itt erősebbek voltak, s csak akkor hatoltak a Scipiók győzelmesen dél felé, midőn Hasdrubal Syphax numidiai király lázadása miatt Afrikába evezett. Ekkor sok hispaniai nép csatlakozott a rómaiakhoz, kik 214-ben (u. c. 540) Saguntumot is elfoglalták. A következő három évben mindkét fél nagy erőfeszítéssel küzdött a vidék birtokáért, mely oly gazdag volt aranyban és emberekben, de a lázadás elfojtása után visszatérő Hasdrubal tulnyomó ereje a Scipiókat seregük megosztására kényszerítette, s előbb (212-ben) Publius, majd 211-ben (u. c. 543) Gnaeus is elesett. Erre a rómaiak a csak 24 éves Publius Cornelius Scipiot, Publius fiát, küldték Hispaniába az elvesztett vidékek visszaszerzése végett. Öt évi küzdelem után sikerűlt neki ezen a félszigeten Carthago haderejét megtörni.
Ép ily szerencsével harczolt Róma Siciliában. A hű Hieron a cannaei csata után nemsokára meghalt; fia, Gelon, Syrakusait már életében a carthagóiak szövetségesévé akarta tenni; de bár terve nem sikerült, s ő is csakhamar meghalt, fia, Hieronymos megszakította szövetségét Rómával, s két, Hannibaltól küldött syrakusaibeli száműzött, Hippokrates és Epikydes, rábeszélésére szerződést kötött Carthagóval, mely neki nagyobb földterületet biztosított. A carthagóiak abban a reményben, hogy Syrakusai példája sok követőre talál, egy sereget Mago vezérlete alatt nem Hannibal segítségére, hanem Sardinia elfoglalására küldöttek. Ugyanekkor V. Philippos, Makedonia királya is megigérte, hogy nagy hajóhaddal és sereggel fogja támogatni Hannibalt Itáliában. De mind e törekvések és fenyegető hírek nem valósultak meg. Titus Manlius Torquatus praetor a Sardinia partjain kiszálló carthagói sereget megsemmisítette. Philippos nagyon lassan készülődött, követeit útközben elfogták és Rómába hurczolták; mielőtt pedig átszállíthatta volna haderejét, maguk a rómaiak támadták meg tengerpartján s meghiusították szándékát. Ezalatt Siciliában Hieronymost meggyilkolták, s római támogatással az aristokrata párt ragadta magához Syrakusai kormányát. De a fordulat hamar beállott: a syrakusai sereg egy része Hippokrates és Epikydes vezetése alatt föllázadva, elfoglalta Leontinoit, melyet Marcus Claudius Marcellus, a harmadízben megválasztott consul, csakhamar visszavívott és keményen megbüntetett. De a többi syrakusai csapatok, melyek szintén Leontinoi ellen vonultak, útközben Hippokrateshez csatlakozva visszatértek a városba, a köznép támogatásával elkergették a kormányt és ismét Carthagóval szövetkeztek (Kr. e. 214, u. c. 540). Erre Marcellus a várost szárazon és vizen ostrom alá fogta. De Syrakusai bőven el volt látva védelmi eszközökkel, s Archimedes, a nagy mathematikus hadi gépeinek pusztításai arra kényszerítették Marcellust, hogy nyolcz havi ostrom után visszavonuljon.
Római pénz Marcellus képével.
Végre 212-ben (u. c. 542) egy ünnep alkalmával sikerült meglepnie a várost, mely részben árulás következtében elesett. Syrakusai mint meghódított város kemény elbánásban részesült. Töméntelen kincs és műtárgy került a zsákmányoló katonák kezébe, a kik pusztítás közben Archimedest is megölték. A carthagóiak Agrigentumból tovább folytatták a küzdelmet, s az elesett Hippokratest a Hannibaltól küldött libyphoeniciai Muttines váltotta föl, de Hannótól, a carthagói sereg fővezérétől megsértve, Kr. e. 210-ben (u. c. 544) a rómaiakhoz pártolt, s Agrigentumot átadta Marcellus utódának, Marcus Valerius Laevinus consulnak. Erre a carthagóiak odahagyták a szigetet, melyet Laevinus teljesen meghódított.
A mellett tovább folyt az itáliai háború. Fabius taktikája következtében Hannibal nem tudta lábát Campania síkján megvetni, de cannaei diadala után nem talált ellenállásra, s téli táborául Capuát választotta, mely önként tárta föl előtte kapuit. Kemény veteranusai itt végre áttörték a szigorú fegyelem lánczait s fényűző mulatozásba merültek, a minőt eddig sem Róma, sem Carthago fiai nem ismertek. Talán maga Hannibal sem állt ellen az élvezetek csábításainak; nem kellett félnie, hogy a rómaiak megtámadják, s bízott abban, hogy testvére, Mago, segítségt hoz Carthagóból, vagy Hasdrubal Hispaniából; biztosan számított Nagy-Görögország csatlakozására is. Minthogy azonban segítség nem érkezett, s a görög városok sem csatlakoztak hozzá oly tömegesen, a mint várta, végzetes pihenését megszakítva, hozzáfogott azon megerősített helyek elfoglalásához, melyek közvetlen szomszédságában kitartottak s most nagy veszedelmek közt várták támadását. De vállalkozását nem mindig követte siker. Kudarczot vallott Cumae előtt, melyet Tiberius Sempronius Gracchus védett, a híres történeti név első képviselője. Kétszer hátrált meg Nola előtt, s egy csatában ötezer embert vesztett megfogyott seregéből. Ugyanekkor Fabius átkelt a Volturnuson és támadó menettel három helységet foglalt el Capua közelében. Sempronius Longus Grumentum mellett győzelmet aratott a carthagóiak egyik tisztje, Hanno fölött, s hadosztályát Lucaniából Bruttiumba kergette. Valerius visszahódította a hirpinusok hűtlen városait, s Marcellus Nolából kitörve, végleg megfékezte az ellenség samniumi szövetségeseit (Kr. e. 214, u. c. 540). E sikerek hatása alatt Hannibaltól egy nagy hispaniai gyalog és egy numidiai lovas sereg is elpártolt, melyeket talán a capuai dőzsölő élet rontott meg.
Honfitársaitól elhagyatva, barátainak hitegető szavában csalódva, Hannibal csodaszerűen föntartotta magát abban a helyzetben, melyet tudatosan választott ki magának. Ha érzékeny csapás volt is Syrakusai elvesztése Kr. e. 212-ben, még ebben az évben elfoglalta helyette Tarentumot. Innen ismét észak felé vonult, s mivel Róma seregének zöme Capuát ostromolta, azzal a cselfogással akarta ezt a várost megmenteni, hogy az ellenséget merészen oldalt megkerülve, Róma falainak közelében mutatkozott. A polgárok bezárták a kapukat és erélyes védelemre készültek, tudva, hogy nagy sereg siet védelmükre. De Hannibal megjelenése Róma előtt csak nagyzó fenyegetés volt; ily erős és nagy város ostromához nem volt felkészülve, s visszavonulása balszerencséjének előjeléül szolgált. Capua Kr. e. 211-ben (u. c. 543) engedni volt kénytelen az ostromló sereg erős rohamainak, s a proconsulok, Appius Claudius Pulcher és Quintus Fulvius Flaccus, hidegvérrel borzasztó büntetést mértek e városra, mely egy izben elfoglalva, megkímélve, sőt elkényeztetve, hűtlen mert lenni a köztársasághoz. Capua, Dél-Itália legnagyobb városa, azt képzelte, hogy versenytársa Rómának. Falainak kerülete körülbelül nyolcz kilometer hosszú volt, s e korszakban olyannyira kivált, mint régebben Sybaris vagy Kroton. Görögország finom műveltsége és fényűzése itt otthonra talált abban az időben, midőn a görög művészetek bája szebben sugárzott a gyarmatokban, mint magában Hellasban. De Capua lakosaiban nem voltak olyan tulajdonságok, melyek őket Itália ura ellen daczos ellenállásra jogosíthatták volna; s midőn Hannibal serege rövid időre másfelé kalandozott, nem fejthetett ki sikeres ellenállást azon dühös támadással szemben, melyet viselkedése okozott. A híres várost rettenetes büntetés sujtotta. Hetven senatorát lictorok végezték ki, 300 előkelő polgárát lánczokba verve hurczolták tova, s az iparosok kivételével a többi nép rabszolgaárúvá lett. A város és földbirtoka római állambirtokká vált, s ez volt az a campaniai föld, mely később oly sok viszály kútfeje lőn. A várost később római veteranusokkal telepítették be, csak «haragvó isteneit» hagyták meg Capuának.
Capua meghódítását még Kr. e. 211-ben (u. c. 543) egyéb sikerek követték. Ekkor kötötte meg Valerius Laevinus praetor a szerződést az aitoliai Skopassal, mely honfitársait biztosította a makedon Philippos támadása ellen, s jó alapul szolgált, hogy Róma nemsokára az Adriai-tenger keleti oldalán is hódítson. Ugyanebben az évben tartott Marcellus diadalmenetet az albai hegyen és árasztotta el Rómát Syrakusai műkincseivel. A következő évben hódította meg Laevinus, most már mint consul, Agrigentumot, az ifjú Scipio pedig Uj-Carthagót.
A köztársaság szövetséget kötött a Numidia nyugati határában lakó messaesylusok fejedelmével, Syphax-szal, a ki régóta ellenséges viszonyban élt Carthagóval. Kr. e. 209-ben (u. c. 545) megujította barátságát az egyiptomi Ptolemaiossal, kinek támogatására a jövőben nagyon számított; ugyanebben az évben visszafoglalta Tarentumot, s hűtlensége miatt lakosai közül 30.000 embert adott el rabszolgául. Az itt szerzett zsákmány talán még nagyobb volt, mint a syrakusai, de a templomok istenszobrait nem hurczolták el helyükről.
Ezalatt Hannibal minden eszközt felhasznált, hogy megvédje itáliai szövetségeseit. De hiába volt minden igyekezete, ha Hispaniában Carthago hatalma mindinkább összeszorult, s Makedoniával kötött szövetsége sem nyujtott hathatós támogatást. Érzékeny csapást mért Rómára, mikor Marcellust Apuliában egy leshelyen meglepte és megölte (Kr. e. 208, u. c. 546); de azért ereje napról-napra fogyott. Megszabadítására az utolsó kisérlet az volt, midőn testvére, Hasdrubal, elhatározta, hogy Hispaniát sorsára bízza s átkel Itáliába. De Scipio a felső Baetis völgyében győzelmet aratott fölötte, s ettől fogva Hasdrubal hosszú, kanyargós útakon vezette katonáit, melyek megvédték az üldözéstől és feltartóztatástól. A legiók a tengerparti útat őrizték, mely az Ebrótól Galliába vezetett, ő meg a nyugati dombos területen haladt előre, átkelt a Bidassoán és Adouron, s a Cevennek hágóin keresztül a Rhône folyóig ért. A Saône és Rhône összefolyásánál, a későbbi Lugdunum (Lyon) táján az Alpesek felé fordult, s valószinűleg testvére nyomán a Kis-Szent-Bernát hegyét mászta meg. Az útat kétségkivűl kora nyáron tette meg, mert a tavaszi consulválasztáson csak híre járt még, hogy az Alpesekhez közeledik, s épen ez magyarázza, hogy oly könnyen járhatta meg a nehéz utat. Támogatták az arvernus gallusok, s a benszülött népek is békén látták maguk között. Hatalmas sereggel szállott le Itáliába, s a római legiók kénytelenek voltak kitérni előle, midőn a Pó völgyén áthaladva, Umbriában, az Adriai-tenger mellett igyekezett Hanniballal találkozni és vele együtt Róma ellen vonulni.
Scipio Africanus mellszobra.
(Róma, Capitolium)
A rómaiak megfeszített erővel 23 legiót toborzottak s a legvitézebb embereket akarták consulokká választani. De Marcellus már nem élt, Fabiust és Fulviust az évek súlya nyomta, Laevinusra pedig a senatusban uralkodó párt haragudott. Így a patricius jelöltek közül Gaius Claudius Neróra, a plebeiusok közül Marcus Livius Salinatorra esett a választás (Kr. e. 207, u. c. 547). Előbbire várt a feladat, hogy Hannibalt Bruttiumban visszatartsa, Liviusnak pedig Hasdrubalt kellett előnyomulásában megállítani. De ez nem sikerült. Hasdrubal akadálytalanul haladt el Placentia mellett, Ariminumot könnyű szerrel elfoglalta, átkelt a Metaurus folyón, s csak akkor pihent meg, midőn Sena Gallica falai előtt Livius táborával találkozott. Innen lovasokat küldött Hannibalhoz, hogy megérkezéséről tudósítsák s megjelöljék az útat, melyet az Adriai-tenger mentén választott. A követeket Apuliában Nero katonái elfogták, kikkel Hannibal időközben több jelentéktelen csatát vivott, mialatt egynéhány ezer emberét elvesztette. A levelek elárulták a tervet, melyet a római consul ép úgy nem tudott, mint Hannibal. E fontos hírek birtokában Hannibalt rá akarta szedni; táborát seregének egy részével régi helyén hagyta, s maga Livius táborával egyesülten, sürgette társát, hogy rögtön fuvasson csatajelt, mert félt, hogy Hannibal nyomon követi. De Hasdrubal éles szeme észrevette, hogy az ellenséges tábor megnövekedett, s azonnal vissza vonult a Metaurusig. A túlnyomó erő itt is kelepczébe szorította, s midőn Nero lovasai váratlanul oldalt támadtak reá, hadserege egészen odaveszett. Maga Hasdrubal restelt megfutni s a csatában vesztette életét. Nero most ép oly gyorsan hatolt délre, mint előbb északnak, s Hasdrubal halála hírét levágott fejével együtt küldte meg Hannibalnak. A carthagóiaknak érezniök kellett, hogy tovább nem tarthatják fönn magukat Itáliában; Hannibal mindazáltal makacsul a félsziget szélén maradt, s bár nem koczkáztatott csatát, a következő év consulait is foglalkoztatta. A metaurusi csata győztes vezéreit Rómába hívta a nép, mely átértve az elhárított veszedelem nagyságát, megszabadulása fölött féktelen örömben tört ki s diadalmenetet szavazott meg nekik. Régebben gyakran volt Róma ily ünnepély szemtanúja, de az utóbbi években nem kivánta látni, míg borzasztó ellensége Itália talaján tartózkodik.
A következő év (Kr. e. 206, u. c. 548) consulai, Quintus Caecilius Metellus és Lucius Veturius Philo, a régi fabiusi taktikát követték s nem ingerelték csatára az elcsüggedt hőst. A szerencse úgy is Rómának kedvezett. Mióta a carthagói sereg odahagyta Hispaniát, a púnok hatalma e vidéken mindinkább hanyatlott. Oly hadvezér harczolt ellenük, ki ritkítja párját Róma történetében. Az iberiaiak megint az erősebb rómaiakhoz szegődtek. A pún sereg teljesen kivonult Hispaniából, csak Mago, Hannibal testvére, maradt egy kis csapat élén Gades (Cadiz) falai között. Erre Scipio nyomban megtette előkészületeit, hogy átkeljen Afrikába, szövetséget kötött Syphax-szal s barátságos viszonyba lépett Mauretania fejedelmével, Massinissával. A római senatust azonban nehéz volt arra a merész politikára csábítani, hogy míg Hannibal Itáliában tartózkodik, Afrikát megtámadja, s bár akaratával nyerte el Scipio Kr. e. 205-ben (u. c. 549) a consuli méltóságot, működése teréűl mégis Siciliát jelölte ki. Macedoniával is békés egyezségre lépett, mielőtt a merész vállalkozásba beleegyezett volna.
Scipio nagy híre különös fényben ragyog forrásainkban, melyeket kellőleg mérlegelni alig vagyunk képesek. Liviusnál dicső tetteit oly költői szinezet ragyogja be, hogy szinte a római nagy urakat környező magasztalók hatása látszik meg rajtuk. Scipio maga a legelsők közt hódolt meg a görög művelt szokásoknak, s környezetében sok görög hizelgő tartózkodott. Finom társalgó módja és szokásai élesen megkülönböztették durvább honfitársaitól. Nagy szelleme a gondolkodónak és az ihletett embernek különös összeolvadását mutatja. A rómaiak azt hitték, az istenekkel társalog, kik álmában közlik vele akaratukat. Polybios inkább vallásos, Livius inkább nemzeti jellemvonásait emeli ki. Első sorban nagy katona volt; Rómában úgy szerették, mint hajdan Camillust; az itáliai népek pártfogójuknak tekintették. Midőn a senatus nem szavazta meg neki a pénzt és hadat afrikai háborújára, az itáliai városok toborzották össze seregét; valamennyien hozzájárultak a fölszereléshez, s kérték, hagyja cserben a fabiusi politikát, mely leginkább megfelelt ugyan Róma érdekeinek, de mely miatt sokáig nyomorban sínlett az egész félsziget. Nagy sikerei közben önmérséklete annyira meghatotta a hispaniai fejedelmeket, hogy királyuk üdvözölték. Scipio ügyet sem vetett rájuk, míg a carthagóiaktól hozzá pártolt nép is királynak nem kiáltotta ki. Ekkor kijelentette az összegyült seregnek, hogy királyi jellemként akar viselkedni, de benne ne királyt, hanem imperatort lássanak. Joggal kérdezi Ranke: nem itt rejlik-e a római császárság értelmi eredete? Julius Caesaron kívül egy római sem foglalkoztatta ennyire a nép képzeletét.
A senatus e válságos helyzetben nagy pénzkiadástól és aggodalomtól szabadult meg Makedonia és Görögország békés viselkedése révén. Néhány szóval szükséges jelezni a viszonyokat, melyek keleten Hannibal betörésének korszaka alatt uralkodtak. Róma beavatkozása Illyria ügyeibe nagyon érdekébe vágott e tartomány keleti szomszédjának, Makedoniának. A pharosi Demetrios, kit Róma nyugat-illyriai birtokairól elűzött, Philippos udvarába menekült s őt Róma ellen izgatta. Ebben az időben Philippos északról és az achaiai liga délről az úgynevezett szövetségi háborúban egyesültek az aitoliaiak ellen. A trasimenusi csata után, a nemeai játékok ideje alatt uralkodó fegyverszünet idejében, Hannibal követei Philippos elé járultak, s Demetriosnak sikerült a királyt rávenni, hogy szerződésre lépjen a carthagóiakkal s hogy elvállalja Görögország védelmét a rómaiak ellen. A köztársaság e szorult helyzetben diplomata ravaszsággal járt el, mi ép oly jellemző vonása volt, mint harczias bátorsága. Először szerződést kötött az aitoliaiakkal, a melyben elismerte e féktelen rabló nép birtokjogát minden görög város fölött, a melyet meghódíthat; maga részére a zsákmányból rabszolgákat, pénzt és egyéb rablott jószágot kötött ki.
Így ellátta magát hadi szükségletekkel, mialatt érdektársai viselték a vállalatok minden koczkázatát. Ugyanekkor távolabbi keleti népekkel is szövetséget kötött, s Philippos erejét folytonosan lekötötték a háborúk a pergamoni (I.) Attalossal Kis-Ázsiában, Antiochossal Syriában és birodalma északi határán Illyria és Dardania barbár népeivel. Így a Hannibalnak megigért támogató csapatok évről-évre elmaradtak s tényleg sohasem léptek Itália partjaira. Végre a metaurusi csata után Philippos is szakított a carthagóiakkal s a győzelmes köztársasággal lépett baráti frigyre (Kr. e. 205, u. c. 549).
Bármily erős volt is Róma, Scipio csak úgy törhette meg a senatus ellenállását, hogy a néphez való fölebbezéssel fenyegetőzött, ha nem egyezik bele az afrikai háborúba. E nagy czél érdekében a diadalmenetről is lemonott, melyet a pártféltékenység megtagadott tőle. De a sikert Afrikában pillanatra meggátolta, hogy a hűtlen Syphax, nejének, a carthagói előkelő származású Sophonibének rábeszélésére a púnokhoz pártolt. A női befolyást a szigorú köztársaság méltatlankodással fogadta; bár előrelátható volt, hogy a Massinissa hű marad Rómához, féltékeny szomszédja nem harczol vele egy táborban. Hosszú küzdelem várt még a rómaiakra, s Scipio elszántan szentelte magát feladatának. Valószinűleg maga engedte meg, hogy Mago odahagyja Gadest s Hannibal segítségére siessen. Mago Hispania kereskedelmi központjában mindent összegyűjtött, hogy kellő pénzbeli fedezete legyen, s a liguriai partokon szállott ki, hogy csapatokat gyűjtsön az insuberek és egyéb gallus népek közt. De négy római legió állott útjába s talán meg is verte; megsebesülése miatt sem vonulhatott tovább. A carthagói senatus sürgősen visszahívta, s Hannibalhoz is parancsot küldött, hogy tüstént térjen haza Carthago megszabadítására.
Scipio ugyanis 204-ben (u. c. 550) kikötött Afrikában s ostrom alá fogta Uticát. Az afrikai népek s a zsoldos katonák nem hagyták el a púnokat. Scipio Massinissa kivételével nem talált szövetségesre; ez is csak egynéhány száz lovassal menekült hozzá, miután Syphax kikergette birtokából. Mindazáltal nép- és talajismeretével jó szolgálatokat tett a rómaiaknak, s midőn a carthagóiak Syphax-szal együtt Utica közelében megtámadták őket, talán az ő tanácsára gyujtotta fel Scipio egy éjjel a numidiaiak és a carthagóiak gyulékony sátrait. A zavarban a rómaiak borzasztó mészárlást vittek véghez. Massanissa azzal tetézte e csapást, hogy a hazájába menekülő Syphaxot Cirta városában fogságba ejtette, s így Numidia szövetsége Carthagóra nézve elvesztette értékét.13 Viszont Scipiót is érzékenyen sujtotta hajóhadának elpusztulása; az uticaiak állhatatos védelme miatt egyelőre az ostrommal is fölhagyott. Carthago mégis békét kért, s Scipio azon föltétel alatt, hogy Mago és Hannibal végleg odahagyják Itáliát, a béke megkötéséig ideiglenes fegyverszünetet engedett. Carthago teljesítette Scipio kivánságát, s az alkudozások megkezdődtek. Bármennyire szigorúak voltak is Scipio békepontjai, nem semmisítették meg az ellenség életföltételeit. Kikötései ezek voltak: minden katonaszedés megszüntetése Liguriában; a pún tengeri erő nem lehet nagyobb harmincz hajónál; Carthagónak csak Afrikában maradnak meg birtokai; Massinissát nemcsak régi birtokában ismeri el törvényes fejedelemnek, hanem Numidia azon részében is, a melyet Syphax tartományából elfoglalhat; végre Rómának 1600 talentum hadisarczot fizet. Carthago e pontokat nem utasította vissza végkép; a római senatus sem tiltakozott a béke ellen, s ha már előbb a háború befejezéséig meghosszabbította Scipio imperiumát, most is őt bizta meg az alku megkötésével. Hannibal ezalatt visszatért Afrikába. Kroton városa mellett, a Lacinius hegyfokon Hera templomának falára ércztáblákat szegeztetett, melyek görög és pún nyelven felsorolták hadi tetteit. E feliratokat Polybios látta, s bizonyos mértékben kijavíthatta a rómaiak dicsekedéseit.
Scipio Africanus mellszobra.
Antik bronz-szobor Nápolyban.
Krotonból Kr. e. 203 (u. c. 551) őszén szállt tengerre Hannibal, s a fegyverszünet védelme alatt sértetlenül ért Afrikába. De nem Carthagóban, hanem Leptisben kötött ki s a telet Hadrumetumban töltötte. Megérkezése, nagy serege, melyben a szerződésszegő Philipposnak is voltak katonái, a harczias demokrata pártot juttatta uralomra Carthagóban, mely még a római követeket is megtámadta. Erre Scipio ismét betört Carthago területére. Az összecsapás előtt megkereste őt Hannibal, bizonyára a békeföltételek enyhítését kérve, de sikertelenül. A csata Záma városától nem messze 202 (u. c. 552) október 19-én történhetett; küzdelem közben ugyanis a carthagóiakat nagyon megrémítette a napfogyatkozás, melyet rossz omennek tekintettek. Scipio a szokástól eltérőleg állította fel kisebb haderejét (hastati, triarii, principes mind egy sorban), s Massinissa lovascsapatai is fényesen beváltak. A győzelmet bizonyára a legiók rendületlen ereje vívta ki, nem pedig az egyik vezér kiválósága a másik fölött. Nem Hannibalon, hanem katonáin mult a vereség. Hannibalnak menekülnie kellett, s a két versengő hatalom hosszú küzdelme véget ért. Scipio elérte katonai dicsőségének legmagasabb fokát: legyőzte a trasimenusi és cannaei győzőt.
Még nagyobb dicsőségére válik, hogy diadalában is megőrizte mérsékletét. Carthago végre Róma lábainál hevert, s meghódolt volna azon győzelem nélkül is, melyet Scipio serege Syphax fia fölött aratott néhány nappal később. Nagy vita fejlődött ki Rómában s a diadalmas legiók vezérei közt, mikép büntessék a még mindig veszedelmes ellenséget. Sokan Carthago teljes lerombolását követelték Veii módjára, mások azt az enyhébb eljárást, melylyel Capuát és Tarentumot büntették. De Scipio a senatus küldötteit megnyerve, ellenállott honfitársai lármájának, részben emberiességből, részben talán azon liberalis politikai szempont alapján, hogy Róma ne maradjon versenytárs nélkül, tanulja meg alávetni magát a nemzetközi jognak s ne hódoljon féktelen nagyravágyásnak. Elállott attól a követeléstől, hogy Hannibalt kiadják; Carthagónak meghagyta függetlenségét, törvényeit és afrikai birtokait. De mégis szigorúbb békeföltételeket szabott, mint előbb: Carthago tengeri hadereje csak tíz hajóból állhat; az összes elefántok és egyéb hadi szerelvények átadandók Rómának; a római köztársaság szövetségeseit, főleg Massinissát nem támadhatja meg; Afrikában sem indíthat háborút Róma engedelme nélkül; végre hadi sarcz fejében ötven év alatt 10.000 talentumot (körülbelül 50 millió korona) fizet.
Maga Hannibal is rábeszélte honfitársait e béke elfogadására, melyet azután Róma is szentesitett (Kr. e. 201, u. c. 553). Scipio Massinissát Róma hatalmas szövetségeseként hagyta Carthago szomszédságában, mikor Itáliába visszahajózott. A fővárosig mindenütt üdvrivalgással fogadta a nép, mely oly sokszor volt tanúja Hannibal győzelmeinek. Rómába a legfényesebb diadalmenetben vonult be. A katonák és a polgárok az Africanus névvel tüntették ki, s Coriolanus legendai alakját mellőzve, ő az első római, kit legyőzött népről, meghódított földterületről neveztek el. Szobrát diadalmi ruhában, babérkoszorúsan Juppiter templomában állították föl, s nem hiányoztak hangok, melyek az istenek egyenes ivadékának magasztalták. A nép örökös consulsággal akarta megtisztelni, s a hangulat, mely a nagy hőst isteni és emberi tiszteletekkel halmozta el, már majdnem a császári korra emlékeztet. Ha tényleg történt ily ajánlat, azt Scipio veleszületett mérsékletével bizonyára visszautasította. De a római politika e forduló pontján nem lett volna lehetetlenség, hogy egy jó hazafi elfoglalja az alkotmányos uralkodó helyét, mi bizonyára útját állotta volna a politikai élet rohamos hanyatlásának. Később, midőn a bonyodalmak ily okos és mérsékelt megoldási módjának lehetősége már elmúlt, Cicero melancholikus gyönyörrel mutatja be egy művében az idősb Africanus nevének örökösét, Scipio Africanus Minort, mint a ki a korlátolt monarchiát igen jó kormányformának tünteti fel.