XI. FEJEZET.
Róma és Carthago terjeszkedése a második pún háború előtt.

Feltünő, hogy a hosszú pún háború válságos küzdelmei alatt a Rómának csak nemrég alávetett itáliai népek meg sem kisérlették egykori ellenségük zavarát a maguk javára fölhasználni és függetlenségüket visszavívni. Ez eset később is többször ismétlődik; bizonyára inkább okos politikája, mint jó szerencséje védte meg Rómát oly pillanatokban, mikor más nép alig kerülte volna ki a veszélyt. Azonban e hosszú élethalál-harcz után nyomban háborúja volt Rómának a faliscusokkal, mely kis nép egyik legrégibb versenytársa vala Romulus idejében. Ámde alig mozdult meg Róma, Falerii rögtön meghódolt. Ugyanekkor Carthago kétségbeesett küzdelmet vívott saját zsoldos seregeivel és az ezekkel szövetkezett libyai és libyphoeniciai alattvalókkal, politikájának végzetes hibája miatt, mely most három éven át állandó háborúba keverte, s a melyből csak véres harczok és kegyetlen vérontások után került ki végre győztesen Hamilcar vezérlete alatt (Kr. e. 238). A rómaiak mindjárt kezdetben társaikul fogadták alattvalóikat, hadi vállalataikban egyenrangú szövetségeseknek tekintették őket; nem pusztán kikötött zsoldot fizettek nekik, hanem egyenlőn osztozkodtak a zsákmány örömében vagy reményében is. Azért e szövetségesek megtartották nemzeti jellegüket, törvényeiket és szokásaikat, s látszólag függetlenségöket is. A rómaiakkal együtt küzdő katonák a köztársaság jó barátai voltak; viszont a kik a carthagóiakkal vagy inkább helyettök harczoltak, azokat uraik zsoldosoknak, sőt bérszolgáknak tekintették. Bármi volt is hát a faliscusok fölkelésének oka, gyorsan elfojtották és semmi nyoma nem maradt. De a seb, mely Carthagót seregének föllázadása és legvitézebb katonáinak lemészárlása miatt érte, sokáig nem hegedt be. Nemcsak magában véve volt ez veszteség, hanem a belső viszályok szítására is hatott, melyekben a harczias és demokrata párt vezéréül Hamilcar küzdötte föl magát, az aristokratia és a száztagú tanács féltékenységének főképviselője pedig Hanno volt. Több mint egy nemzedéken át áskálódott e két párt egymás ellen, mialatt a vezérszerep közöttük ingadozott.

Róma és Carthago első küzdelme huszonnégy évig tartott, s majdnem ép annyi idő telt el, míg ismét összeütköztek érdekeik. Tisztelni és félni tanulták egymást, de egyikök sem remegett az uralomért való küzdelem kikerülhetetlen megujulásától, mire mindkettő serényen készült. A szünetet mind a két köztársaság nagy hódításokra használta fel. A rómaiak megszilárdították uralmukat Siciliában, első provinciájukban, – ezzel a szóval jelölték Itália határain túl szerzett birtokaikat, – s oly szoros kapocscsal fűzték hazájukhoz, hogy az összetartozás érzete sohasem hanyatlott. A köztársaság mindazáltal elismerte Hieront a maga területén királyul, ki ezentúl is hű szövetséges maradt s talán ezentúl is adót fizetett; továbbá néhány siciliai városnak, melyek – mint például Messana – különös szolgálatot teljesítettek, meghagyták önkormányzatát. A többi község különböző feltételek alatt élt a maga területén, de a provincia római igazgatás alá került, élén egy praetorral; területének nagy részét köteles volt a rómaiaknak átengedni, adóul gabonájának és egyéb termésének évi tizedét fizette. Okos politikai előrelátással el volt tiltva, hogy a különböző községbeli polgárok egymás közt eladhassanak vagy vehessenek földbirtokot; csak római polgár vehetett ilyent tőlük, s kétségtelen, hogy a háború miatt eladósodott szigetlakók között sokan kinálták földjüket. Ily módon Sicilia jó része korán került a hódító nép birtokába, s a Földközi-tenger legnagyobb és legtermékenyebb szigete Róma alattvalója lett. Sardinia és Corsica szigetét egynéhány csata szintén a köztársaság hatalma alá hajtotta Kr. e. 237-ben (u. c. 517). Az itt állomásozó carthagói zsoldosok átadták a szigeteket a rómaiaknak; midőn pedig a carthagóiak vissza akarták foglalni, a háború megújításával fenyegették őket, s csak úgy mentették meg a békét, hogy a szigetekről lemondva, még 1200 talentumot fizettek Rómának. Sardinia és Corsica benszülötteitől vitték ezentúl áruikat a rabszolgakereskedők az itáliai piaczokra. E két szigetből szintén alkottak egy provinciát, s Kr. e. 227-től (u. c. 527) kezdve évenként eljött Rómából a közigazgatás vezetésére egy praetor, a negyedik tisztviselő, kit a római nép e czímen választott.

Róma nem félt többé, hogy elveszti tengeri uralmát és birtokait, melyeket a tengeren szerzett; sőt inkább arra készült, hogy más irányban terjeszsze hatalmát a vizeken. Az adriai partvidék biztonsága megkövetelte, hogy a kalóztelepeket az átellenes illyriai partokon leigázza. E kalózfészkek kiirtásának kisérlete Rómát némely szárazföldi hatalommal, főleg Makedoniával, az aitolokkal és achaiaiakkal szövetségi viszonyba hozta. E vidékekért folytatott alkudozások több részletét elég hiteles történetíró (Appianos) őrizte meg számunkra, de kevés érdekes vonás található bennük. A rómaiak viselkedését itt is hagyományos politikájuk irányította; felajánlották támogatásukat a pharosi Demetriosnak, Illyria hatalmas királynője, Teuta alattvalójának, a ki így úrnője hatalmának Corcyra (Corfu) szigetén véget vetett. A sziget a köztársaság birtoka lett, meghódolt továbbá Apollonia és Epidamnos (másik neve Dyrrhachion, ma Durazzo) is, melyek névleg szabad alkotmány alatt éltek. Rómát e törekvései Görögország nyugati városaival is összeköttetésbe hozták, mert ezek ép úgy szenvedtek az adriai kalózok erőszakosságától, mint Itália partvidékei, s így örömmel üdvözölték az erőtől duzzadó köztársaságot, mely e törvénytelen állapotoknak véget vetni igyekezett. Rómát Görögország Kr. e. 228-ban (u. c. 526) szövetségeseként és bizonyos tekintetben rokonaként köszöntötte, mire Korinthos meghívta, hogy vegyen részt a isthmosi nagy hellén nemzeti játékokon. Athén lelkesedésében saját városi kiváltságaival ruházta fel Rómát, a hősök hazáját, s polgárait az eleusisi mysteriumokhoz bocsátotta.

E terjeszkedés azonban csak közvetve növelte Róma erejét; fontosabb az a hódító hadjárata, melylyel Galliától végleg elszakította az Alpesek és a saját északi határai közt elterülő vidéket. A legszélsőbb pontok, a meddig e területen hatalmát megszilárdíthatta, Ariminum az adriai tengerparton és Luca (Lucca) a Tyrrheni-tenger mellett. Az egész Pó-völgye és az északi Apenninek lánczolata még mindig a gallusokat uralta, a kik gyakran harczoltak diadalmasan a rómaiak ellen, most is ellenséges viszonyban voltak velök, s néha pusztítottak vidékein. De a gallusok egymás közt is viszálykodtak; a boiusokat és senonokat, Etruria és Umbria legközelebbi szomszédait, folyton fosztogatták a cenomanusok, insuberek, ligurok és más északi rabló népek. Az alpesi szorosokban lakó szegény gallus népek állandóan fenyegették a cispadan tájak termékeny rónáit. Róma szerencséje volt, hogy legkonokabb ellenségeit saját otthonuk védelme abban az időben foglalkoztatta, midőn maga is kétségbeesetten viaskodott Carthagóval hosszú éveken át. De most ezek a gallusok is összeszedték erejüket, hogy újból megtámadják a gazdag déli tájakat; támogatták őket testvéreik az Alpeseken túlról is, különösen a gaesaták. Ujra kitört a vágy a régi betörések megújítására, s a transalpin gallusok nagy tömege sorakozott a senonok és boiusok csapataihoz, melyeknek toborzása és fölszerelése már évek óta folyt, s ezúttal nem kalandos betörés czéljából, mint a régebbi időkben, hanem végleges hódítás végett. Legalább a rómaiak hite szerint ez volt az új támadás czélja. A régi félelem megújult, s a régi babona újra elfogta a lelkeket. A Capitoliumba beütött a villám, s ezt a nép prodigiumnak magyarázta. Felütötték a Sibylla-könyveket, melyek ily jóslatot adtak: «Ha villám éri a Capitoliumot, óvakodjatok a gallusoktól!» Még egy jóslat terjedt a nép között, mely szerint a görögök és a gallusok egy napon elfoglalják a római forumot. A papok kijelentették, hogy az omen elhárítható, s a jóslatnak is elég van téve, ha két görögöt és két gallust, mindkét népből egy férfit és egy asszonyt, a város közepén elevenen eltemetnek. S e borzasztó áldozatra megkönnyebbült a nép lelke (Kr. e. 226, u. c. 528).

A rómaiak kihirdették a gallus «tumultus»-t s összes népeiket fegyverre szólították. Minden városnak meghagyták, hogy védelmi intézkedéseket tegyen s lássa el magát élelemmel. Legfőbb törekvésük volt azonban, hogy segítő társakat szerezzenek, kik az ellenséget hátulról nyugtalanítsák. Fölbérelték a cenomanusokat és a venetusokat, hogy törjenek be a cisalpin vidékre, ha a gallus seregek előrenyomulnának. A támadók ereje így már kezdetben meggyöngült; kénytelenek voltak katonáik egy részét otthon hagyni, s római területre csak 50.000 gyalogos és 20.000 lovas törhetett be; ezzel a számmal pedig a rómaiak bátran szembe szállhattak. Mert akár Umbria felől választják az utat a gallusok Közép-Itáliába, akár Etrurián át mászszák meg a hegyeket, mindkét irányban kellő számú római és szövetséges várta az ellenséget. Rómának ugyanis itáliai birtokain 700.000, magában Rómában pedig több mint 350.000 fegyverfogható embere volt, köztük 23.000 lovas.

De a gallusokat a túlerő nem rettentette vissza vállalatuktól. A jobbról és balról felvonuló római seregek között ügyesen átkeltek Kr. e. 225-ben (u. c. 529) az Apennineken, a Clusium felé vezető régi nyomon, s az Arno völgyébe szállottak le. Az egyik római sereg itt összeütközött velük, de vereséget szenvedett, s végleges pusztulásától csak a másik sereg megjelenése mentette meg. A gallusok győzelmükkel és gazdag zsákmányukkal megelégedve, hajlandók voltak ideiglenesen visszavonulni, s az egyesült ellenséges csapatok folytonos üldözése közt a tyrrheni tengerpart mentén igyekeztek haza felé, midőn Telamon (Talamone) városánál váratlanul egy ujabb római hadseregre bukkantak, mely a fellázadt Sardinia megfékezése után Pisaeben (Pisa) szállott partra és Rómába igyekezett. A két tűz között a gallusok gyalogsága teljesen elpusztult, s csak a lovasság menekülhetett meg. De a rómaiak közül is sokan elestek, így az egyik consul, Gaius Atilius Regulus. A másik consul, Lucius Aemilius Papus, mindazáltal a menekülők nyomában betört a gallusok területére, s gazdag zsákmánynyal Rómába térve, diadalmenetet szavaztatott meg magának.

A rómaiak most gallus területre tették át a háború szinhelyét, de a gallusokat saját határaikon belül nehezen lehetett megfékezni. Három éven át folyt a küzdelem, melyet különösen a római vezérek hősisége és nemes jelleme tett nevezetessé. Egyikük, Gaius Flaminius, vezére volt a demokrata pártnak, mely mind élesebb ellentétbe jutott a főváros hatalmas uraival. Őt különösen néptribunátusa (Kr. e. 233, u. c. 521) tette népszerűvé, midőn Ariminum szomszédságában a 285-ben (u. c. 469) meghódított picenumi és gallus területet a szegények között kiosztatta, s ezek szavazata juttatta őt 223-ban (u. c. 531) a consuli méltósághoz. A nemesek érdekeivel szemben heves ellenzékiségét bátorsága is mutatja, melylyel a háború folyamán egy augurium korlátait elvetette. Midőn ugyanis a féltékeny senatus levelet küldött hozzá, melyben kész eszközei, az augurok omen-megfigyelései alapján megtiltotta, hogy döntő csatába bocsátkozzék: mindaddig vonakodott azt elolvasni, míg meg nem ütközött és alvezéreinek támogatásával diadalt nem aratott. Ekkor szertartásszerűleg felnyitotta katonái előtt a levelet s kijelentette, hogy most már nem teljesítheti a parancsot. Háborúját folytatva, legyőzte az insubereket, s gazdag zsákmánynyal tetézett harczi sikerei után triumphust kért jutalmul. A senatus felháborodott vakmerőségén s megtagadta kivánságát, de a nép a tribunusok ösztönzésére teljes tiszteletet szavazott meg neki. Még tartósabb dicsőséget szerzett nevének a nagy via Flaminia tervezése. Ez az út Rómától az Apennineken át egyenesen a gallusok határáig, Ariminumig vezetett, s századokon át erre vonultak a legiók a fővárosból az északi provinciákba. Ezóta a cisalpin vidék szoros kapcsolatba jutott a köztársaság központjával, s Flaminius útja teljes kiépülése után minden pillanatban védőkar gyanánt szerepelt Róma halálos ellenségével szemben.

E dicső korszak másik herosa Marcus Claudius Marcellus, a 222. év (u. c. 532) consulja volt. A plebeius Marcellusok családját már száz év óta emlegették magasztalólag a város évkönyvei, később is kitünteti magát a köztársaság és a császárság történetében, de egy tagja sem lett olyan híres, mint a legiók vezére a gallus háború utolsó évében, midőn Gallia Cisalpina területe római provinciává lett. A csapatok ismét az insuberek ellen vonultak, kiket a transalpin vidékről toborzott gaesaták 30,000 katonája támogatott, úgy hogy mind a két consulnak akadt itt dolga. De Gnaeus Cornelius Scipio Calvus dicsőségét teljesen elhomályosította consultársa, ki Clastidiumnál (Casteggio) fényes győzelmet aratott. A két consul egyesült csapatai Mediolanumot (Milano), a transpadan terület legfontosabb pontját is meghódították, mely végleg Róma hatalma alá került. A hagyomány szerint Marcellus Clastidium mellett a gallusok vezérét, Virdumarust személyes párviadalban megölte, s így Romulus meg Cossus után ő a harmadik és Róma egész történetében az utolsó, ki spolia opima-t ajánlhatott fel Juppiter Feretrius templomában. Marcellus ötször nyerte el a consuli méltóságot (utoljára 208-ban), s rendkívüli szolgálatot tett hazájának ezután is, de midőn Vergilius nemzeti eposzában felsorolja Róma nagy fiainak hőstetteit, Marcellust ezért a diadaláért árasztja el dicséretével. A cisalpin terület meghódítását egy katonai út kiépítése biztosította, mely Ariminumtól az Alpesekig vezetett. Katonai gyarmatok alakultak a Pó mellett Cremonában és Placentiában, melyek az insubereket tartották féken, Mutina (Modena) pedig a boiusok területén képviselte Róma fenhatóságát. A következő évben a legiók Istria félszigetéig hatoltak, s szárazföldi utat törtek az Adriai-tengeren túl eső vidékre. A római birodalom óriás léptekkel haladt előre, de a senatus szeme még tovább hatolt. A hagyomány legalább úgy szól, hogy szövetséget és segítő csapatokat ajánlott Egyiptom királyának, hogy bátrabban indítson hadat versenytársa, Syria királya ellen.

Róma az első pún háború befejezése után bezáratta Janus templomát, kijelentve, hogy most békében él az egész világgal. De valójában a béke megkötését követő két évtizedben alig mult el év harcz nélkül. Küzdelmei Sardiniában és Illyriában csak apró csatározások voltak, de végzete nemsokára ismét szembe állította Carthagóval, habár ujabb területen.

M. Claudius Marcellus.
(Ókori szoborfő)

A carthagóiak fellázadt zsoldosaik megbüntetése után megkisérlették ugyan Sardinia visszaszerzését, de midőn látták, hogy Róma nem tűr beavatkozást, visszavonultak. Uj munkatér kinálkozott nekik. Az öreg Hamilcar, kinek terveit otthon az aristokrata párt Hanno vezérlete alatt mindig ellenezte s fékezte, Hispaniában talált magának alkalmas munkatért; elhatározta, hogy Carthago hatalma alá hajtja. Hispania, más néven Iberia, megérdemelte, hogy a hatalmas nép fáradjon birtokáért. Területén sok aranybánya rejlett, míg Európa és Ázsia aranytelepeit a geologiai ismeretek hiánya miatt nem tudták kiaknázni. Még gazdagabb volt Hispania emberekben. Szegény és elszórt népessége legnagyobb részt erős hegyi lakókból állott, kik alkalmasak voltak s készséggel ajánlkoztak zsoldért katonáknak. Egymás közt folyton hadakozva, foglyaik életét megkimélték, s nem annyira szolgáknak, mint zsoldosoknak adták el őket. Iberia birtoka szerencsés meghódítójának rendkívül sok értékes érczet, nagy kereskedelmi piaczokat, erős és fürge katonákat szolgáltathatott, kikkel folyton fölfrissíthette hadseregét.

A féltékenység, melylyel Carthago senatusa legügyesebb hadvezére iránt viseltetett, igen természetes. A gazdag kereskedő állam, mely háborús vállalatok utján nagy haszonra tett szert, de melyet hosszabb küzdelmek nagy veszedelembe sodorhattak, csak gyanúval fogadhatta nagy fiának tetszetős terveit. Mihelyt azonban Hamilcar kicsikarhatta a tanács beleegyezését a hispaniai háború megkoczkáztatására, többé nem szorúlt rá, hogy hazája anyagilag támogassa. A háború önmaga látta el magát a szükséges költségekkel. Hamilcar beleavatkozott a benszülöttek ügyeibe, támogatta az egyik népet vagy főnököt a másik ellen, s így lépésről-lépésre csakhamar a félsziget jókora területét meghódította. Az így szerzett zsákmányt jórészt arra használta, hogy ellenfeleit otthon megvesztegesse. A demokrata Barkas-párt az ügyek vezetésére döntő hatást gyakorolt, s midőn Hamilcar kilencz évi sikeres hadviselés után Lusitania erdőségében ellenséges támadás közben elesett (valószinűleg Kr. e. 229-ben, u. c. 525), a nép vejét, Hasdrubalt bizta meg tervének végrehajtásával.

A vitéz katona helyét most államférfi foglalta el; Hasdrubal politikája biztosítani törekedett Hamilcar hódításait. Carthago uralma alatt békés együttélésre akarta birni a meghódított törzseket. Az új hadvezért megkedvelték a hispaniaiak; főnökeik buzgón keresték barátságát s kérelmére fölhagytak belső viszályaikkal. Hasdrubal Carthago fenhatósága alatt erős és egységes confoederatiót kezdett létesíteni közöttük, s az ország termékeinek értékesítésére alkalmas központot teremtett Új-Carthagóban (Carthagena), mely a Földközi-tenger egyik legjobb kikötője volt s nagyon közel feküdt a púnok fővárosához. A rómaiak felriadtak s utját akarták vágni törekvéseinek. Kijelentették, hogy háborút indítanak Carthago ellen, ha nem köt velök olyan egyességet, mely szerint a pún hadsereg nem terjeszkedik túl az Ebrón. Róma talán már most akart összeköttetésbe jutni a Pyrenaeusokon túl lakó népekkel, de nyiltan csak a massiliaiak érdekében szólalt fel, a kikkel szövetségre lépett a transalpin gallusok ellenőrzése végett. Egy néppel az Ebrótól délre is megegyezett: a saguntumiak, kik a tengerparttól nem messze a Pallantias folyó mellett laktak, pártfogását kérték. Ily elővigyázatos intézkedések után a két versengő köztársaság kötelezte magát, hogy egyik sem bántja a másiknak szövetségeseit, s megujult bizalommal várták a jövendő eseményeket.

Kr. e. 221-ben (u. c. 533) Hasdrubalt egy rabszolga bosszúból, mert urát megfosztotta életétől, megölte. Carthago hadcsapatai az iberiai félszigeten a vitéz Hamilcar fiát, Hannibalt kiáltották ki vezérökül, s a főváros pártjai nem ellenkeztek a katonasággal. Hannibal még csak huszonhat éves volt. Gyermekkorától fogva kisérte a Hispaniában előrenyomuló tábort, atyja volt mestere a katonai gyakorlatokban, sógorától tanulta a hadvezetést. Midőn Carthago kénytelen volt Róma fenyegetései elől meghátrálni és lemondott Sardiniáról, Hamilcar más vidéken kivánta foglalkoztatni hazája haderejét, s terve sikeréért nagy áldozatot mutatott be az égi hatalmaknak. A szertartás végén maga mellé szólította az akkor kilencz éves Hannibalt, s megkérdezte, volna-e kedve őt követni. A fiú lelkes arczczal vállalkozott, s Hamilcar buzditotta, szentelje életét hazájának és esküdjék meg oltárra tett kézzel, hogy sohasem lesz barátja Rómának. Hannibal kötelezettségének mély érzetében serdült föl, s az iberiai táborozások összes válságai között ápolta szándékát, hogy bosszút áll Rómán Carthago gyalázatáért. A rómaiak mindjárt kezdetben észrevették, hogy az ifjú hadvezért bátorsága, képzettsége és szenvedélye veszedelmes ellenségükké avatja. Ekkor ép Illyriának végleges meghódításával voltak elfoglalva, mert a pharosi Demetrios, a közel kitörő carthagói bonyodalmakat látva, Rómával szakított és Kr. e. 220-ban (u. c. 534) Makedoniához csatlakozva megtámadta az illyriai partvidéket. De a viszonyok Róma javára alakultak. Makedonia királya, Antigonos, még 220-ban meghalt, s utóda, Philippos, a Demetrios fia, Hellasban a szövetséges háborúba bonyolódott. Így Lucius Aemilius Paullus consul gyorsan és szerencsésen legyőzte Demetriost, ki fiához menekült; Pharos (Lesina) szigetét és a szárazföldön Dimalét elfoglalta, az illyriai városok élére pedig Makedoniával ellenséges fejedelmeket állított. Ugyanekkor Saguntum is védelemért folyamodott Hannibal támadásaival szemben. A rómaiak követeket küldöttek táborába, hogy emlékeztessék a szerződés pontjaira; szigorúan megtiltották, hogy szövetségeseik ügyeibe avatkozzék, s még inkább, hogy tovább vezesse katonáit az Ebrónál. Már kétszer tartóztatták fel Róma fenyegetései Carthagót; most is kardjának félelmes erejét emlegette, de a varázs ezúttal megszünt. Az ifjú hős, a kivel most tárgyaltak, nem törődött azzal, hogy Carthago senatusa elé fölebbezték az ügyet; el volt tökélve, hogy saját belátása szerint szolgálja hazáját, mely érdekeit egyszer s mindenkorra ő rá bizta. Mialatt tehát a 219. év (u. c. 535) consulai, Marcus Livius Salinator és Lucius Aemilius Paullus, politikájuk sikerében bízva, Illyriába eveztek hadseregükkel, Hannibal a hispaniai népek ellen már két ízben győzelmes táborát Saguntum ellen indította; ez volt az Ebrótól délre az utolsó erősség, mely még nem tartozott Carthago fenhatósága alá. Saguntum nyolcz hónapig makacsul védelmezte magát, s Róma történetírói dicsőséggel árasztották el lakosait kitartásukért; de maga a köztársaság nem nyujthatott segítséget, s a kimerült nép kétségbeesésében felgyujtotta a várost és önmaga pusztította el magát (Kr. e. 219, u. c. 535).

A carthagói köztársaság, mely jóval öregebb volt Rómánál, politikai kifejlettségében jó egy századdal megelőzte versenytársát. Alkotmányában a demokrata elem rendkívüli hatalomra jutott, s megtörte a végrehajtó hatalom erejét az aristokratiával együtt, mely oly sokáig és oly erélyesen vezette az állam ügyeit. Az első pún háborút követő hosszú béke alatt és a zsoldos katonai lázadás végleges leverése után Carthago remélhette, hogy a demokrata Barcas-párt uralma alatt hosszú fáradozását kipiheni és friss erőre kap. De ez a felvirulás csalóka volt. Nem történt más, mint hogy az államhatalom a hadsereg vezéreinek kezébe került. A respublica kormánya a városból a táborba költözött. Midőn a senatus Hannibalt vezérségében megerősítette, maga adta kezébe a hatalom kulcsát és önként elfogadta uralmát. Végzete ugyanaz volt, mint száz évvel később a római senatusé, midőn a régóta uralkodó aristokratia a fegyveres demokratia nyomása alatt kényszerült olyan politikát követni, melyet a provinciákban táborozó legiók hadvezérei előírtak. Csakhogy Rómának számos legiója, sok provinciája s ennek megfelelőleg sok hadvezére volt; e kényurak egyikét a másikkal szemben fölhasználhatta, s elhitethette magával, hogy föntarthatja köztük az egyensúlyt. Ily politikának azonban okvetlenül polgárháború a gyümölcse, a polgárháborúban pedig a legerősebb ragadja magához a hatalmat, s Róma ép úgy kényszerült háborúkat viselni, melyeket egy Sulla vagy egy Caesar parancsolt reá, mint most Carthago kénytelen volt engedelmeskedni Hannibal határozatainak. A rómaiak bizonyára sejtették az alkotmányt fenyegető veszedelmet, s úgy akartak tőle szabadulni, hogy consuljaikat és a consuli seregek vezéreit csak egy évre választották. De még Itália határain belűl és Rómától csak pár napnyi távolságra sem volt tanácsos a legiók vezérletét minden évben más hadvezérre bízni. Ha pedig a csapatok a tengeren túl állomásoztak, ez az eljárás kivihetetlen volt. A proconsulok provincialis imperiumát kénytelenek voltak három évre megszavazni, de a hadvezérek ez idő alatt is képesek voltak a legiókat a maguk kedvére átidomítani. Midőn e hároméves imperiumot alkalomadtán meghosszabbították, mint például Caesarét, vagy több provinciára kiterjesztették, mint Pompeiusét, a fenyegető forradalom rögtön kitört. Csak az alkalom hiányzott, de ez sem késhetett soká, hogy a római köztársaság monarchiává alakuljon át.

Róma alkotmánya és belpolitikája nyiltan demokratikus volt. Különös szerencséje azonban, – miben alig egy-két más alkotmány részesült, s azok sem ily mértékben, – hogy az aristokratia szelleme demokratikus formák alatt is tovább élt benne. A kormány nagyjában most is az optimaták kezében volt, s ez az osztály gazdag, előkelő, régi nemes férfiakból állott. Otthon a főtisztviselők, künn a hadvezérek majdnem mindig nobilis emberekből kerűltek ki; a rómaiak ugyanis azokat a férfiakat jelölték nobilis jelzővel, a kiknek elődei főméltóságot viseltek. A jó szerencsét csak tetézte, hogy a hivatalok betöltésénél nem uralkodott mindig a nemesek monopoliuma. «Új ember» (homo novus) is bejuthatott a tanácsba; e kifejezéssel azokat illették, a kik jelentéktelen apáktól származtak ugyan, mégis nyilvános méltóságokra törekedtek. Ilyeneket minden nemzedék szolgáltatott a köznépből; tehetségük vagy jó szerencséjük a nemesség hivatalaihoz juttatta őket, s új nemes házat alapítottak gyermekeik számára.

Az alkotmány e szerencsés egyensúlya azonban nem volt állandó. Azt az időszakot jelölte, mely legbecsesebb a nemzet életében, midőn a demokratia már törvényben érvényesül, de még az aristokratikus érzület uralkodik. Erkölcsi érzék volt az állami élet alapja; mindenki ismerte az önbirálat kötelességét, mi csak kevés államnak jut osztályrészül, s egy sem őrzi meg aránylag rövid időn túl. E nemes életfelfogás már Rómában is hanyatlani kezdett, minek külső jelei feltünően mutatkoztak.

A római erkölcsiség egyik sarkalatos alapja a matróna-élet tisztasága volt. A családi élet hűségen és becsületességen alapult. A házassági jogviszonyokat irányzó törvények között nem fordultak elő válásra vonatkozó szakaszok. El sem tudták képzelni, hogy előfordulhatnak bűnesetek, melyek a tisztes házassági kötelékeket szétszakíthatják; vagy talán megelégedtek azzal, ha e tekintetben is a családapa intézkedik, ki korlátlan hatalmat gyakorolt felesége, gyermekei, szolgái és barmai fölött. De beállt az idő, midőn külön törvény vált szükségessé, habár az okot nem bűn, hanem baj szolgáltatta. Spurius Carviliusnak meddő felesége volt, már pedig a nemes házat gyermekei teszik szerencséssé; Carvilius olyan törvényt erőszakolt ki Kr. e. 234-ben (u. c. 520), melynek alapján nejétől elválhatott. Ez rossz például szolgált; a válás lehetőségét mindinkább kiterjesztették és mind gyakrabban folyamodtak hozzá. Semmi sem ásta alá mélyebben a rómaiak erkölcseit, mint a lazaság, melyet a legszentebb és legfinomabb emberi intézménybe belevittek.

Kybele (Bona Dea) kis bronzszobra.
(Paris, Cabinet de France)

A családdal együtt a vallás is elveszté varázsát s merev formalismussá csontosodott, a mi veszedelmes hanyatlás csiráját hordotta magában. Az itáliai és etruszk népek régi szokásai változatlanul megmaradtak; de ha egykor benső meggyőződés teremtette őket, most alig volt tartalom a külső kéreg alatt. A pontifexek, haruspexek és augurok babonás formuláiban és szertartásaiban nem volt hittudomány, sem erkölcsi tanítás; összes törekvésük arra irányult, hogy elhárítsanak valami bajt vagy fölismerjenek valamely hasznot. Minthogy hitük szerint a gondviselés nem más, mint érzéketlen és megmásíthatatlan végzet, minden szertartásuk ösztönszerű törekvés volt meghajlítani, a mi hajlíthatatlan, s meghatni azt, a mi egyáltalán nem tud érezni. A természetes hitet ily vonás kétkedővé teszi, s a kétkedés a hitetlenség anyja. Ezért bízta a nemes Potitius-család Hercules tiszteletét a szolgáira; ezért dobatta tengerbe Claudius consul a szent tyúkokat, midőn a kívánt jó omeneket megtagadták. Ilyesmit többen követtek el, de egyszerre fölébredt a nép lelkiismerete. A nép külföldi vallás szertartásaiban keresett megnyugvást, mit elavult babonái nem adhattak. Megkönnyebbülésére szolgált, ha átültette Rómába Hellas és Ázsia isteneinek üres tiszteletét. Követek mentek el Epidaurosba Aesculapius szobráért, mely isten legalább gyakorlati jótékonyságot gyakorolt; s nem sokkal később – Kr. e. 204-ben, u. c. 550 – új vallásos izgalom, szinte újjáéledés támadt, midőn a phrygiai Kybele, vagy római nevén: Bona Dea lármás és érzékies tiszteletét behozták Itáliába.

Római gladiatorok. Mozaik.
(Az alsó képen a sisakkal, pajzszsal és karddal fölfegyverzett “secutor” egy retiariussal küzd, a ki hálóját ellenfelére dobta. Mögöttük áll a lanista.)

A tény az erkölcsök megváltozását jelenti, épen úgy, mint a Floralia nevű, népies látványosságokkal egybekapcsolt ünnep átalakulása. Eredetileg a tavasz első gyümölcseinek felajánlására szolgált, s ez az eszméjében egyszerű és ártatlan ünnep majdnem minden nép körében megalakult társadalmi életének első korszakában. De a rómaiaknál erkölcsiségük válságos pillanatában érzékies szórakozássá, vad orgiává fajult, s társadalmi hanyatlásuk hosszú korszakán át az elkorcsosodás egyik leghirhedtebb iskolája lőn. Négy évvel ez intézmény megalakulása után (Kr. e. 234, u. c. 220) született Marcus Porcius Cato, a világhirű komor censor, kiről föl van jegyezve, hogy midőn egyszer vigyázatlanságból a Floralia látványosságainak helyére vetődött, kénytelen volt hátat fordítani és a mulatság undokságai elől elmenekülni.

Floralia ünnepét pár évvel megelőzte a gladiatori játékok intézménye. Az első pún háború első évében (Kr. e. 264, u. c. 490) történt, hogy két nemes római, Marcus és Decimus Brutus, apjuk temetése alkalmával etruszk szokás szerint nyilt versenyt rendezett betanított harczosok között. Példájuk gyorsan szokássá vált, s az ily «nemes versenyek», a temetési szertartások e járulékai, csakhamar népies látványosságokká váltak, melyek nyilvános szinházak küzdőhomokján folytak le s ünnepi alkalmakkor nagy gyönyörűségére szolgáltak a köznépnek. E szokás csakhamar formát és rendszert fejlesztett ki. Dúsgazdag polgárok rendes rabszolga-csapatokat gyakoroltattak be a gladiatori iskolákban, hogy alkalomadtán szinpadra parancsolhassák őket. Ily vérengző előadások rendezése a legbiztosabb eszközül szolgált a nagy hivatalok jelöltjeinek, hogy a népet mulattassák s ez által megvesztegessék. Később olcsóbbnak találták, ha e drága szolgákat a börtön salakjával helyettesítik; midőn pedig a nép politikai szavazata elvesztette értékét, akadtak vállalkozók, kik egyenesen neveltek ily áldozatokat mulattatására. A rómaiak azt hitték, hogy az ügyesség és bátorság e kegyetlen látványai bennük a férfias büszkeséget és a halálmegvetést fejlesztik; egész irodalmukban alig hallatszik hang, mely e látványokat megróná vagy ki merné mondani, hogy neki nem tetszenek. Úgy látszik, a jobb szellemek a szelidebb műveltség hatása alatt némán visszavonultak az amphitheatrumoktól; az emberi természet legbehatóbb vizsgálója sem tagadhatja, hogy e játékok hatásának tulajdonítandó az a keményszivűség és durvaság, mely a római nép nagy tömegét jellemzi.