Cora város temploma.
Labrouste reconstructiója szerint.
VI. FEJEZET.
A decemviratus. – Veii elfoglalása.
Az első tribunusok agrarius törvényeinek kevés hatásuk volt; a köznép azonban mindinkább bele nyugodott nyomorába, talán azért, mert a felosztásra váró területek inkább fogytak, mint szaporodtak, s az ellenség folytonos betörései miatt a földbirtok nem is lehetett izgalmak oka. A plebeiusokat most más sérelmük foglalkoztatta. Róma polgári törvénye e korban az eredeti városi lakosságnak, tehát csupán a patriciusoknak törvénye volt, s a patriciusok maguknak tartották fönn a törvény magyarázásának kizárólagos jogát. A plebeiusok egymással való érintkezésükben sajátlagos törvényt vagy a maguk szokásait vehették irányadóul, de az állam tényleges uraival, vagy a mint ezek még mindig hangoztatták: az állammal szemben a köznép mint alsóbbrendű osztály a törvényszék előtt nem volt elismert osztályosa a jognak. A plebeius vezérek most azt tűzték ki czélul, hogy a patriciusok eredeti codexét, a quirinusi törvényeket, összeegyeztessék az eddig alantasabb, de most már inkább egyenrangú osztályok szokásjogával. Gaius Terentilius Harsa néptribunus volt e merész politikai mozgalom vezére. Kr. e. 462-ben (u. c. 292) azt indítványozta, hogy egy öt- vagy tíztagú bizottság küldessék ki a consuli hatalom határainak pontos megállapítására. Ajánlatát természetesen nem vették tárgyalás alá; külveszedelmek s belső egyenetlenségek sokáig útját állták az eszmének. De a városban a viszály nyilt erőszakoskodássá fejlődött. A nép pártja 460-ban (u. c. 294) egy vakmerő sabin embernek, Appius Herdoniusnak vezérlete alatt éjjel elfoglalta a Capitoliumot, s csak nagy vérontás után hagyta el ismét a várat. A patriciusok részéről hasonló erőszakoskodást fejtett ki Caeso Quinctius, a Cincinnatus fia; de Verginius tribunus bevádolta a nép előtt, s a vétkes csak úgy kerülhette ki a halálbüntetést, hogy számkivetésbe menekült. A hagyomány szerint Cincinnatus szegénységének oka a nagy birság volt, melyet az apa ekkor fiáért fizetett. A plebeiusok igazságuk érzetében minden évben ugyanazokat a férfiakat választották tribunusaikká; a senatus azonban tovább is makacsul ellenállott törekvéseiknek. Hasztalan igyekezett a népet másnemü engedményekkel megnyerni; 457-ben (u. c. 297) megengedte, hogy a plebs öt tribunus helyett tizet választhasson, bizonyára azzal a titkos reménynyel, mely már oly sokszor megvalósult, hogy közülök könnyen megvesztegethető egy, ki vetojogával a patriciusok érdekét tisztviselő társaival szemben meg fogja védeni. Utoljára mégis a plebeiusok húztak hasznot e küzdelemből. 456-ban (u. c. 298) Lucius Icilius Ruga tribunus keresztülvitte javaslatát, hogy az egész Aventinus hegyet, mely állami terület volt, a szegényebb plebeiusok közt oszszák fel (lex Icilia de Aventino publicando). Ez idő óta lett az Aventinus a második osztály állandó lakhelye. A 454. év (u. c. 300) consulai pedig, Aulus Aternius és Spuriua Tarpeius, a centuriai gyűlésben oly törvényt fogadtattak el, mely a consulok büntető hatalmát pontosabban állapította meg (lex Aternia Tarpeia de multae sacramento).
Cora város temploma.
Labrouste reconstructiója szerint.
A plebeiusoknak volt egy kiváló vezérük, a kinek hősisége Cincinnatus és Coriolanus hadi tetteivel versenyzett. Lucius Siccius Dentatus7 volt ez, rendjének büszkesége, ki ép oly elszántan küzdött hazájáért, a mily erélyesen támogatta a plebeiusok érdekeit a patriciusokkal szemben. Személyes bátorságáért római Achillesnek nevezték, de míg a görög hőst az istenek kegye sarka kivételével sebezhetetlenné tette, Siccius százhúsz csatában negyvenöt sebet kapott. Mint a 452. év (u. c. 302) tribunusa elfogadtatta Terentilius Harsa indítványát. Sicciusra magára e politikai diadala végzetes volt, mert a patriciusok megfogadták, hogy minden áron szabadulni fognak tőle. S két év mulva, midőn a hadsereg Quintus Fabius vezérlete alatt a volscusok és sabinok ellen vonult, a hős plebeiust egy előörscsapat élén oly körülmények közt érte a halál, hogy a nép gyanúja méltán orgyilkosságot sejtett. Élete és politikája azonban hasznos gyümölcsöket hozott. Három patriciust, egy Postumiust, egy Manliust és egy Sulpiciust megbiztak, hogy tanulmányozzák a görög államok polgári törvényeit s tapasztalataikról tegyenek jelentést. Vajjon e követek valóban meglátogatták-e Görögországot, s voltak-e Athénben, a politikai törvényhozás legkiválóbb székhelyén, a mint azt a régi rómaiak hitték, vagy tényleg csak Dél-Itália görög városait járták-e be, nem tudni; de az üdvös reform gyorsan megindult.
1/12-as (uncia), rézből.
Félnagyságban.
Hatod-as (sextans), rézből.
Félnagyságban.
Harmad-as (triens), rézből.
Félnagyságban.
Negyed-as (quadrans), rézből.
Fél-as (semis), rézből.
Félnagyságban.
Egész as, rézből.
Félnagyságban.
A 451. év (u. c. 303) consulai quaestoraikkal, valamint a néptribunusok és az őket működésükben támogató plebeius aedilisek leköszöntek tisztségökről, s helyükbe egy tíz tagból álló bizottság, az úgynevezett decemvirek léptek, azzal a megbizással, hogy új törvényeket alkossanak. A plebeiusok az ügy támogatására a consuli határozatok ellen alkalmazható fölebbezésről is lemondtak, s az összes bizottsági helyeket a patriciusoknak engedték át. A decemvirek márczius Idusán léptek hivatalukba; a legfőbb hatalmat naponként felváltva gyakorolták. Vezérszerepet ismét egy Appius Claudius játszott köztük, de mintha megtagadta volna családja gőgös hagyományait, nem a patriciatus zárkozott szellemében működött, hanem a népnek kedvezően. Így a következő évben, midőn a decemvirek közé már három plebeiust is beválasztottak, a régi patricius-tagok közül csak Appius Claudius került ki ismét győztesen a választásnál. Úgy látszik, a senatus abban a reményben tűrte a decemviratus további működését, hogy ezáltal a tribunatus intézményétől örökre megszabadul. A hagyomány szerint a decemvirek első évi szelid uralmuk alatt olyan törvényjavaslatokat terjesztettek elő, melyekkel az egész nép rokonszenvét megnyerték. A meghozott tíz törvényt ércztáblára vésve a tanácsház előtt álló szónoki emelvényen függesztették ki.8
A következő évben (Kr. e. 450, u. c. 354) Appius államcsinynyel fenyegette Rómát. A hagyomány szerint az új decemvirek megesküdtek, hogy a legfőbb hatalmat állandóan kezükben tartják. Minden decemvir állandó lictorokat kapott, s úgy látszott, mintha collegialis kényuraság volna megujulóban egy hatalmas államfő vezetése alatt. A tíz törvényhez két olyan czikkelyt csatoltak, melyek nem részesültek általános tetszésben; az ő rendeletükre indult a hadsereg abba a háborúba, mely a plebeiusok hősének, Siccius Dentatusnak, titokzatos halálát előidézte. De a mint a patriciusokat a Tarquiniusok elkergetésére Lucretia gyalázata és halála ingerelte föl, úgy most is Appius Claudius bűnös erőszakossága és egy plebeius hajadon halála idézi fel a plebeiusok haragját s ezzel együtt a decemviratus bukását. Ugyanis Appius Claudius égő szerelemre gyuladt egy előkelő plebeiusnak, Verginiusnak leánya iránt, ki a nem kevésbbé előkelő Iciliusnak menyasszonya volt. Minden áron el akarván érni czélját, egy cliensével azt a vádat emeltette Verginia ellen, hogy egyik rabszolgájának, nem pedig Verginiusnak a leánya, s így visszakövetelte névleges atyjától, ki ép akkor hadban volt az aequusok ellen. Hiába hivatkoztak Verginia rokonai és barátai az új törvényre, mely kétség esetén mindig a vádlottnak fogta pártját, hiába voltak készek törvényes születéséről tanuskodni: a decemvir vakmerő erőszakossága minden jogot lábbal tiport s a cliensnek itélte oda a leányt. Ekkor a harcztérről sietve haza hívott apa abban a pillanatban, midőn búcsúzni akart leányától, mindkettőjük könyhullatása között egy, a forum mellett levő mészárosbódéból kést ragadott és halálra sebezte gyermekét. Kétségbeesett tette után visszarohant a táborba, a történtek előadásával fölingerelte a katonákat, s rábirta őket, hogy hagyják oda előörs-állomásukat, térjenek vissza nyomban Rómába, s foglalják el várukat az Aventinuson. Itt vagy a Szent-hegyen (az adatok eltérők) a polgárok nagy tömege verődött össze, s vezért választottak maguknak, hogy véget vessenek a decemvirek zsarnokságának. Appius és társai megkisérlették, hogy a népet engedelmességre szorítsák, de még a senatusban is az a nézet emelkedett túlsúlyra, hogy a nép kiengesztelése végett vissza kell állítani a tribunatust, a decemvirek pedig köszönjenek le. Lucius Valerius Potitus, Poplicola unokája, a Marcus Horatius Barbatus, egy szintén népszerű patricius család sarja, a nép táborába mentek; megigérték, hogy újra választhatnak tribunusokat és visszanyerik a fölebbezés jogát. Rögtön össze is hivták a comitiát, s a nép újra szavazhatott tribunusaira, a többi között Verginiusra és Iciliusra. Az új consulok Horatius és Valerius lettek, kik a népet kiengesztelték s szabadságát biztosították. De még bosszút kellett állni az okozott vérontásért. Verginius bevádolta a decemvireket; a börtönbe vetett Appius önkezével vetett véget életének. Hasonlóképen öngyilkos lett társa, Oppius is. A többiek elmenekültek s javaikat az állam elkobozta. Általános bűnbocsánat után az ismét egygyé vált nemzet döntő győzelmet aratott a sabinokon és aequusokon; az előbbieket Horatius katonái, az utóbbiakat az Algidus hegyénél (monte Ceraso) Valerius legiói verték le. Midőn pedig a senatus megtagadta a diadalmenetet a népszerű consuloktól, szabályellenes néphatározat adta meg nekik a jogot, hogy fényes menetben vonuljanak föl a Capitoliumra (Kr. e. 449, u. c. 305). E tény is lépcsőül szolgált, melyen a tribunusok lassanként egy rangra emelték osztályukat a patriciusokkal.
Terentiliusnak az volt a vágya, hogy a két rendet nemcsak személyi és vagyonjogi, hanem politikai tekintetben is közös törvények alá vonja; mert a görög államok, melyek hivatva voltak az új rendszerhez mintákul szolgálni, előbbre haladott társadalmi fokon állottak, s a lakosság különböző rétegeinek politikai jogai már legnagyobbrészt az egész polgárság között oszlottak meg. De a tizenkét táblás törvény gyér maradványai alig adnak jogot, hogy ilyen felfogást olvassunk ki belőlük. Azok a vonatkozások sem árulják el a reformirányzatot, melyek későbbi római írók műveiben találhatók, a kiknek korában e törvények még érvényesek voltak. Bármennyire állítja is tehát a hagyomány, hogy görög törvényhozók művei szolgáltak mintául, e római törvények, Livius szavai szerint «minden köz- és magánjog forrása», eredeti római szellemet lehelnek; tényleg ezeken a törvényeken alapul a későbbi római jog. Föltünő, hogy nem találhatni meg a világos kapcsolatot köztük és azon viszonyok között, melyek megteremtésükre állítólag okot szolgáltattak. A legpontosabb kutatás sem fedezheti föl bennök a patriciusok és plebeiusok versengését, ellentétes igényeiket és féltékenykedéseiket. Nem osztályharczot akartak kiegyenlíteni e törvények, melyek különösen a családapa föltétlen hatalmát biztosították szolgái, gyermekei, felesége és vagyona fölött. Talán inkább érintették a plebeiusok érdekeit azok a pontok, melyek a clienseknek fogták pártját a patronusokkal szemben; mert a patriciusok cliensei fokozatosan kisiklanak a patronusok tekintélye alól s mindinkább a plebeiusok sorsában osztozkodnak. Egynéhány intézkedés, mely a vagyon biztonságára vonatkozott, valamint az a körülmény, hogy egy földterület rövid idejű háborítlan mívelése után egyszerüen tényleges birtokossá vált az ember, sejtetik, hogy lassanként az alsóbb néposztály is önálló birtokhoz jutott. Az a törvény, mely a vagyont s a személyt egyáltalán védelemben részesítette, az összes osztályokra szólt. Abból a kevésből, a mit a decemviralis törvényhozásról tudunk, azt következtethetjük, hogy inkább az egyes személyek törvény előtt való egyenlőségét állapította meg, semmint a politikai kiváltságok általános megoszlását. Valerius javasolta külön határozatok védték meg a szegény polgárt a gazdag uzsorás üldözésétől; a törvényszék a gyengét pártfogásába vette a hatalmasabbal szemben; a hamis tanút és megvesztegetett birót nagy büntetés sujtotta; patricius tisztviselő igazságtalan itéletét meg lehetett fölebbezni a nép elé. Marcus Duilius tribunus pedig kieszközölte, hogy a plebs jogainak sérelme esetén a nép maga is hozhatott a nagygyűlésben halálos itéletet. Ily kiváltságos jog bizonyára még inkább emelte a comitia centuriata tekintélyét, de a centuriák, mint tudjuk, a gazdagság képviselete voltak, a tribusokban pedig csupán a szám döntött, s nagy forradalmi elvet szentesített az a határozat, hogy a mit a tribusok gyülése elfogad, az egész polgárságot törvény erejével kötelezi. Eddig ugyanis a tribusok határozatai csak a népre voltak kötelezők; ily hatalommal szemben a comitia centuriata és curiata lassanként elvesztette jelentőségét.
Nem is a decemviratus törvényei, hanem Valerius reformjai jelzik a római alkotmány fejlődésében a legkiválóbb mozzanatot. A decemvirek törvényeire és bukására ép oly homály borul, mint Róma régibb történetére. E korszaktól kezdve viseltethetünk csak némi bizalommal forrásaink adatai iránt. A tudós történetei kritika nagy fáradságot fordított a régi legendák ellenmondásainak kimutatására, s hogy mily sok jel vall azok késő kori és gyanús eredetére. Mindazáltal nagy különbség választja el azt a mondát, mely kimutathatólag hamis, attól, melynek igazsága nem mutatható ki. Az ilyenek legalább szellemben igazak lehetnek s kifejezői a római jellemnek s a kor geniusának.
A küzdelem a decemviratus után sem szünt meg a két osztály között, de czéljában ingadozás mutatkozik, mely magyarázatra szorul. A plebs czélja eddig arra irányult, hogy a patriciusok erőszakoskodásaival szemben tagjainak hathatós védelmet biztosítson, s hogy a tribusgyűléseknek a legfőbb törvényhozói tekintélyt megszerezze. Most új czélt tűzött maga elé, olyat, a mely eddig követett politikájának alapvonásaival merőben ellentétesnek tünhetik föl. Gaius Canuleius tribunus sok kisérlet után Kr. e. 445-ben (u. c. 309) keresztülvitte törvényjavaslatát, hogy a két rend között teljesen egyrangú házassági jog (jus connubii) alakuljon. Már előbb is megengedték a patriciusok, hogy patricius és plebeius között létesült házasság törvényes lehessen, de az ily frigyből származó gyermekek a plebeius rendhez tartoztak, még akkor is, ha az apa patricius származásu volt. Azt hinné az ember, hogy ezt az intézkedést, ha sértette is az alsóbb rend büszkeségét, előnyösnek kellett tartania; mert e vegyes házassági jog, ellenfele rovására, az ő számát szaporította. A plebeiusoknak azonban nem ez volt a felfogásuk, s Canuleius törvénye kimondta, hogy patricius apának és plebeius anyának gyermeke ezentúl az apa rangját örökli. E politikát az a lényeges felsőbbség indokolja, melyet a patriciusok kezdettől fogva élveztek s századokon át kizárólagos birtokukban tartottak. Hiába csikarták ki a plebeiusok versenytársaiktól a teljes szavazategyenlőséget, e szavazatokat le nem adhatták, míg a patricius származású pap a jeleket kedvezőknek nem jelentette ki, s bármely rend vagy osztály gyűlését megakadályozhatta az augur, ha rossz omeneket hirdetett ki. Nem csupán e felsőbbség eszméje izgatta a plebeiusokat, hanem az ebből származó tényleges hatalom is, mely így a patricius ranghoz füződik.
A plebeiusoknak lehetetlen volt consuli méltóságra jutni, mert valamennyi között ez a tisztség volt leginkább szertartásos functiók végzésével egybekapcsolva, s profán dolognak tartották volna, hogy azokat ne patricius lássa el. Azonban a plebs ismét előbbre lépett egy fokkal Kr. e. 445-ben (u. c. 309), midőn kivívta, hogy consulok helyett consuli hatalommal felruházott hadi tribunusok is választhatók, számszerint hatan, s hogy e hivatalra plebeiusok is pályázhatnak. Ez bizonyára csak félsiker volt, mert e tribunusok (tribuni militum consulari potestate) működése, mint hivatalos nevük is jelzi, főleg a legiók vezetésére szorítkozott; a legfőbb vallásos szertartásoktól szigorúan távol tartották őket. A centuriák gyűlése azonban előttünk ismeretlen okokból ezután is gyakran a régi formához tért vissza, azaz consulokat választott; ha consularis tribunusokra adta is szavazatát, a választásból legtöbbször patriciusok kerültek ki. Tényleg csak 401-től kezdve (u. c. 353) jutottak nagy ritkán plebeiusok is e méltóságra. E tökéletlen reform különben csak vagy ötven évig volt érvényben. A római nép ezután ismét évenként választott consulokat, s még a császárság alatt is századokon át fönmaradt e szokás.
Bármily lassan és nehezen vívták is ki jogaikat a plebeiusok, mégis fölkeltették a patriciusok politikai féltékenységét, kik a consularis tribunatus intézményével egyidejüleg osztályérdekeik megóvása végett a censori méltóságot alapították meg Kr. e. 445-ben (u. c. 309). Az új hivatalnak nem csekély jelentőségű ügyköre volt. A censorok végezték minden lustrum alkalmával a vagyonbecslést, ők állapították meg az állami költségvetést, vezették a nyilvános építkezéseket, ők állították össze a polgárok névsorát, mely a centuriai- és tribus-gyűlések alapjául szolgált; ők töltötték be a senatus és a lovagi rend sorában támadt hézagokat, s jogukban állott a senatusból, a lovagok és polgárok sorából egyeseket kirekeszteni. A censorok hivatali ideje kezdetben egy lustrumra, azaz öt évre szólott; később 18 hónapra szorították. Censorrá rendszerint volt consult vagy consularis tribunust választottak, kizárólag patriciusokat. Később az a joguk is megvolt, hogy felfogásuk szerint a tisztesség és jog ellen vétő polgárokat censori notával illették és érzékeny jogmegvonással sujtották. Notával bélyegzett senator például elvesztette a senatusban székét, a lovag nem ülhetett lóra a csatában, a polgár nevét a tribus lajstromából törölték, s nagyobb adót róttak reá.
A római Aventinus mai képe a Tiberisről nézve.
A város évkönyvei ebben az időben is megemlékeznek szomszéd népekkel viselt háborúkon kívül belső villongásokról. A Kr. e. 439. év (u. c. 315) Cincinnatus újabb dictaturájáról nevezetes, midőn Servilius Ahala, a lovas vezér, megölte Spurius Maeliust, a gazdag lovagot. A hagyomány szerint Maelius sok gabonát osztott ki a nép között, s ezért azzal vádolták, hogy magához akarja ragadni a köztársaság hatalmát, csakhogy király vagy kényúr legyen. E gyűlöletes vád, lett légyen jogos vagy sem, mindig fölkeltette Rómában az összes polgárság féltékenységét; a féltékenység pedig rendesen forrongásban tört ki. A kormányzást e korban gyakran kellett erős kezekre bízni. Mamercus Aemilius rövid idő alatt háromszor viselte a dictatori méltóságot. Egy másik dictator, Aulus Postumius Tubertus, döntő győzelmet vívott ki az aequusok és volscusok seregein (Kr. e. 431, u. c. 323), a római katonai fegyelmet pedig megszilárdította, midőn fiát fejvesztésre itélte, ki győztesen harczolt ugyan, de nem vette figyelembe atyja vezéri parancsát. Még híresebb volt Aulus Cornelius Cossus győzelme Kr. e. 428-ban (u. c. 326), midőn a fidenaeiek védelmére siető Tolumniust, Veii királyát, saját kezével megölte, s így Romulus után ő volt az első, ki Juppiternek az ellenséges vezér fegyverzetét (spolia opima) fölajánlhatta.
Rómának most többször kellett Veii ellen vezetni hadseregét. E háború rövid megszakításokkal harmincz évig tartott, s az erős sziklafalakkal védett város tíz évi ostroma után Róma javára dőlt el a koczka. Ez idő alatt lényeges változás állott be a köztársaság hadügyi politikájában. Mint Fidenae város példája mutatja, Róma kezdetben a makacs ellenállást vagy lázadást az ellenség kegyetlen kiirtásával büntette. Ez az eljárás gyakran ismétlődött. Ujítás volt, hogy például Ardeában és Velitraeben (Velletri) katonai gyarmatokat alapított. Eddig az volt a szokás, hogy az elfoglalt városok lakosságát Rómába telepítették át; most azonban, mint később is számtalan esetben, bizonyos számú római polgárt vittek át a meghódított idegen községbe. E szokás a hadi jog szempontjából nem szorult igazolásra, s kétségkívül nagy erőt kölcsönzött Rómának a meghódított népekkel szemben. Ez időben fejlődött ki először az a gyakorlat is, hogy a legióknak fizetést adtak. A fegyverviselő római most vált először zsoldossá. Eddig a fegyverviselésre alkalmas polgárok valamennyien kötelesek voltak a consulok hívó szózatának engedelmeskedni, s mindenki rangja vagy censusa szerint sorakozott a maga hadosztályába. E kemény rendszabályt csak az az általános szokás enyhítette, hogy a táborozás ideje a tavaszi vagy a nyári hónapokra szorítkozott. A katonák őszszel hazatértek, hogy learassák a termést, télen pedig élvezték munkájuk gyümölcseit. De most a szükség megkövetelte, hogy egész éven át állandóan fegyverben tartsák a katonákat; ez arra kényszerítette a köztársaság vezetőit, hogy a tábori szolgálatra összegyűjtött csapatoknak állami zsoldot fizessenek. Ez volt az első, de döntő lépés az állandó hadsereg megalapításához. E nélkül a legiók vezérei sohasem vonulhattak volna sasaikkal a hét domb határán túl. Csakhogy az állandó hadsereg intézményének kikerülhetetlen következménye volt, hogy a vezérek a souverain hatalom elérésére törekedtek. Veii ostroma a köztársaság bukásának vetette előre árnyékát.
E város elfoglalása a római fegyverek egyik legkiválóbb hadi tettének tekinthető. A régi évkönyvek s valószinűleg nemzeti dalok is magasztalólag emlékeztek meg róla. A tíz éves ostromot a nép képzelete a trójai háborúhoz hasonlította. Az istenekről azt hitték, hogy jóslatokkal, omenekkel és gondviselő közbenjárással mutatták meg, mennyire érdeklődnek az egyik vagy a másik fél iránt. A papok az albai tó kiáradását nagy jelentőségű prodigiumnak hirdették; azt kivánták, hogy a vizet több csatornán át vezessék tova, s ne engedjék, hogy maga keressen utat a tengerbe. Ha a rómaiak tényleg a Veii fala alatt vezetett aknákon át hatoltak be a városba, ezt az egyszerű dolgot is csodás elemekkel színezte ki a hagyomány. A föld-alatti út e szerint Veii védő istenének, Junónak templomába vitte a katonákat. A döntő roham pillanatában maga a vezér, Marcus Furius Camillus vezette át csapatát e titkos csarnokon, s velök a szentély belsejébe jutott. Ép akkor kért a veiibeliek királya az istenektől tanácsot, s az etruszk haruspex kijelentette, hogy az lesz a győztes, a ki először mutat be áldozatot az előtte álló oltáron. E szóra a római vezér odaugrott s levágta az áldozati állatot. Veii egyszerre hatalmába került; lakosait felkonczolták vagy rabszolgákul eladták, kincseit pedig elrabolták. Camillus maga is megrettent szerencséjétől; könyörögve imádkozott a bosszuló istenekhez, s a mint arczával az ég felé fordult, megbotolva elesett. Római felfogás szerint ezt omennek vette, felkiáltva: «Elég, az istenek nem kivánnak többet e szerencsétlenségnél!» Templomot igért a veiibeli Junónak az Aventinuson, de senki sem merte szobrát új hajlékába átvinni. Egy csapat fehérbe öltözött nemes ifjú járult most az istennő elé, s csak midőn tisztán hallották az istennő helyeslő szavát, mozdították el szobrát helyéről. Róma háromszáz triumphusa közül egyet sem ünnepeltek jogosabban, mint azt, melyben Veii elfoglalóját vitték négy hófehér lóval vontatott aranyos szekéren a Capitoliumra (Kr. e. 396, u. c. 358).
Veii környéke.
E siker után a rómaiak tovább is szerencsével nyomultak Etruriába. Capenát és Faleriit békére szorították, szintúgy a távolabb északra fekvő Volsiniit (Bolsena). E közben Veii földterülete miatt nagy viszály tört ki a patriciusok és plebeiusok között. A nép nem volt megelégedve a volscusok ellen alapított coloniával, s a veiibeli földből is részt követelt. Több éven át mindig ugyanazokat a férfiakat választotta tribunusaivá, kettőt pedig hivatali évük lejártával nagy pénzbirsággal sújtott, mert veto-jogukat a patriciusok érdekében érvényesítették. Végre 393-ban (u. c. 361) a senatus tekintélyes területet engedett át nekik, úgy hogy minden plebeiusra hét hold föld esett. Két év mulva Camillust, ki a plebs követelése ellen hevesen izgatott, a tribusok gyűlése vádlott gyanánt megidézte, s a veiibeli zsákmány igazságtalan elosztása miatt bűnösnek itélte. Még saját cliensei is kijelentették, hogy nem szavazhatnak fölmentésére, bár készek a rá rótt pénzbirságot lefizetni. Camillus Ardeát választotta számkivetése helyéül, s midőn a várost odahagyta, imát mondott az istenekhez, hogy hálátlan polgártársai minél előbb szoruljanak rá és kivánják vissza. A római legendáknak gyakran epigrammszerű és patricius szinezetű fulánkjuk van: a gallusok már a következő évben bevették Rómát.