Római pilum.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
VII. FEJEZET.
Gallus pusztítások. A Lex Licinia. A latin háború.
A rómaiak hosszas háborúja az aequusokkal, volscusokkal és különösen az etruszkokkal létért való küzdelem volt, bár ezt a nagy hódítók később büszkén letagadták. De már a gallusokkal vívott harczokról maguk is bevallották, hogy nemzeti létüket fenyegette. A gallusok tényleg hatalmas népek csoportja voltak; nevük a kelta faj azon nagy tömegét jelzi, mely iber, sőt teuton vérrel keveredve, a Rajnától az Atlanti-óczeánig egész Nyugat-Európát elárasztotta. A germán törzsek, s ezek mögött a sarmata föld nomád népei, folyton szorították őket keletről. A gallus népek rugalmas ereje olykor-olykor sikerrel ellenállott e nyomásnak, de a népáradást keletről nyugatra nem lehetett föltartani.
Forrásaink szerint Kr. e. 521-ben (u. c. 233) Galliából nagy népáradat indult ki délre, mely rövid idő alatt birtokába kerítette Itáliát az Umbriát és Picenumot elválasztó Aesis (Esino) partjáig. E kis folyó egynéhány kilométerrel Ancona fölött szakad az Adriai-tengerbe, s ez a végső határ, a meddig a gallus hódítás terjedt. A betörők az egész Pó völgyét elárasztották telepeikkel, s utolsó nyomait is eltüntették az etruszk uralomnak, mely régibb időben Észak-Itáliát az Alpesekig magáénak mondhatta. A fáradhatatlan gallus harczosok, kik inkább rabszolgákért, marhákért és aranyért viseltek háborút, mint művelhető földért, megtámadták az etruszkokat az Apenninektől nyugatra és délre, hol a hegység kevés védelmet nyujthatott nekik. Brennus (e szó értelme: a király) a senoni gallusokat Clusium ellen vezette. A rómaiak követeket küldöttek hozzájuk, hogy alkudozásokkal lassítsák előnyomulásukat; a gallusok azonban nem hallgattak rájuk, hanem siettették a támadást. Erre a római követek, a Fabius-család három kiváló tagja, az etruszkok mellé álltak és ezeket támogatták. A gallusok a hadi jogra hivatkoztak s az árulók megbüntetését követelték. Akadtak is Rómában, kik a Fabiusokat bűnösöknek tartották, a fetialisok pedig kiadatásukra szavaztak. De a római büszkeség sértőnek találta ez áldozatot; elhatározták, hogy daczolnak a gallusokkal, kik már a város felé közeledtek, s hadsereget küldöttek eléjük. Az Allia folyó partjainál találkoztak. Ezen a helyen, Rómától tizenöt kilométernyire, a Tiberis bal partján, történt az a híres csata, melyben a rómaiak teljes kudarczot vallottak, s a legiók csekély töredéke hanyatthomlok menekült vissza a városba (Kr. e. 390, u. c. 364 julius 16-án). Az ellenség előnyomulását most már semmisem gátolta, s a város falainak védelmét a rómaiak meg sem kisérelték. Menekülve tolongtak föl a capitoliumi várba, csak annyit vivén magukkal értékes holmijaikból, a mennyit ily tolongó zürzavarban összakapkodhattak. A gallusok talán már másnap, vagy legkésőbb julius 18-án, bevonultak Rómába. A vereség, a futás, a félelem, – mindez szégyenletes való; de a rómaiak később azt a büszke hagyományt költötték, hogy a senatorok bevárták a támadókat a forumon hivatalos székeikben; csak mikor egy szemtelen gallus az agg Papirius fehér szakállába markolt, s a senator elefántcsont-nyelű botjával leütötte, rohantak rájuk a kegyetlen barbárok s konczolták föl az egész fenséges testületet.
A város az ellenség zsákmánya lett, s a tűzvész teljesen tönkre tette; de a Capitolium még állott. Az őrség visszaverte a gallusok első dühös támadását, s ezek nem voltak fölszerelve a rendszeres ostromhoz szükséges hadigépekkel. Abban a reményben zárták körül a várat, hogy kitartásuk és az éhség kezükbe fogja szolgáltatni. De a rómaiak hite szerint az istenek most átpártoltak eddig átoksújtott városukhoz. A Fabiusok juttatták veszedelembe a várost, de ugyane család egyik tagja vakmerőn leszállt a várból, átmászott a dombháton, mely még akkor a Capitoliumot összekötötte a Quirinalissal, s itt, az ellenség szeme láttára, végezte azt az engesztelő áldozatot, melyet a kétségbeejtő helyzet megkövetelt. A szertartás után sértetlenűl tért vissza, s e pillanattól Róma meg volt mentve.
Egy merész plebeius, Pontius Cominius, emberi segedelemhez fordult. Gyorsan lemászott a tarpeius szikla meredek lejtőjén, s Ardeába érve, átadta Camillusnak a bűnbánó rómaiak meghivását, hogy térjen vissza dictatoruk gyanánt és szabadítsa meg a várost. A gallusok azonban megfigyelték lábnyomát a falszakadékon, s ezen a nyomon iparkodtak éjjel behatolni a várba. A rómaiak ezen az oldalon a hely természetes védelmében bízva, nem emeltek a szikla tetején bástyát, sőt őrséget sem állítottak e pontra. A támadók már-már bejutottak a várba, ember nem vette észre jöttüket; de az éber ludak, melyeket Juno templomában tápláltak, megadták a vészjelt. A rómaiak fegyvert ragadtak és a gallusokat letaszították. Marcus Manlius, egy patricius, szerzett legtöbb érdemet az ellenség elkergetésében, s mint a szent vár megmentője Capitolinus nevet kapott. Rendkivül érdekes e legendában, hogy a legkiválóbb szolgálatokat egyaránt juttatja patriciusnak és plebeiusnak, s hogy a patriciust mindig isteni segítség támogatja, a plebeius csak emberi segítségben bízik.
S ez az emberi segítség meg is érkezett; Camillus elfogadta honfitársai meghivását. Összegyűjtötte az alliai legiók maradékát és a városból menekült férfiakat, hogy a legnagyobb gyorsasággal siessen a város megszabadítására, mely ezalatt legnagyobb szorultságában a meghódolás föltételeiről alkudozott. A gallusokat a malária kínozta; e miatt bizonyos súlyú (a hagyomány szerint 1000 font) aranyért már hajlandók voltak visszavonulni. Ép a kívánt mennyiség fölmérésével foglalkoztak, s Brennus a győztes gőgjével kardját is a mérlegre dobta, a méltatlankodó rómaiakra pedig büszkén rákiáltott: «Jaj a legyőzötteknek!» (Vae victis!) – midőn Camillus hirtelen megjelent katonáival és semmisnek nyilvánította az alkut, mert a nép a dictator beleegyezése nélkül érvényes szerződést nem köthet. A gallusok visszavonultak, de Camillus üldözőbe vette és szétszórta őket. Ez volt a legenda szerint a gallus ostrom vége. De a rómaiak maguk sem hittek e hagyományban; csak költőknek és szónokoknak szolgált hálás tárgyul. Viszont történetírók és államférfiak kénytelenek voltak elismerni, hogy a város egy ideig, talán félévnél tovább is, tényleg a gallusok járma alatt nyögött, s hogy a győztesek – valószinűleg arra a hírre, hogy a venetusok birtokaikba törtek – gazdag zsákmánynyal vonultak vissza. Mért maradt volna a kalandos, vállalkozó szellemű nép tovább is abban a városban, melyet elpusztított és minden vagyonából kifosztott? Ezután megritkul a gallusok betörésének híre Latiumba, a mi azt sejteti, hogy a benszülött hegyi lakók támadásaikat fokozatosan visszanyomták és megszüntették.
A hagyomány azt is mesélte, hogy Camillus a Capitolium boltozataiban szent letétül helyezte el azt az aranymennyiséget, melyet a rómaiak a maguk megváltására szántak. Ilyen kincset kétségkívül Caesar koráig őriztek egy templomban, hogy a gallusok valamely jövő támadását visszaverhessék, s ez is jelentős tanúságtétel a gallus pusztítás történeti hitelessége mellett. Maga az a rendszertelenség, a mint a leégett város újraépült, hogy az új utczák gyakran keresztezték a régi csatornákat, tanúskodott később, főleg Augustus városrendező korszakában, a régi pusztulásról. Az a feltünő hiány is rámutat e tényre, hogy majdnem minden régibb történeti okirat vagy emlék elpusztult. Ilyen katastropha nem is érte Rómát, míg az északi népek újra föl nem dúlták. E korszaktól kezdve Róma történetirásának új szaka kezdődik; évkönyvei szakadatlanul közlik az eseményeket.
Camillust méltán nevezik a város második megalapítójának. Ő volt az, ki visszatartotta a népet, hogy kétségbe ne essék városa romjai fölött, s át ne vándoroljon egy tömegben új birtokába, Veiibe. Ő volt az, ki a vezérlete alatt elfoglalt Veiit leromboltatta, hogy kövei a vele versengő Rómának fölépítésére szolgáljanak. A város romjai közül előkerült Romulus augurpálczája, a tizenkét-táblás törvény, a régibb törvények és szerződések egynéhány töredéke. Ennyi maradt meg a régi római alkotmányból, ezek alapján kellett a köztársaságot újra szervezni. Még nagyobb fontosságú volt magában a lakosságban beállott hiány. Camillus bölcseségét mutatja, hogy polgárjoggal ruházta fel Veii, Capena és Falerii lakosait, kiket négy új tribusba sorozott. Az ő hatása alatt fejlődött ki lassanként, főleg a sabell hegyi lakókkal vívott hosszú harczok alatt, a római hadsereg új harczmódja és módosult fegyverzete.
Római pilum.
E reform lényege abban állott, hogy a sereget több részre tagolták, a különböző hadtestek mozgékonyságát fokozták, s a régi phalanx-szerű hadállás helyébe olyan rendszer lépett, mely erős tartalékcsapatok kiválasztásával lehetővé tette, hogy a hadsereg különböző részei egymásután érvényesüljenek, s így a hadsereg jósága az egyes katonák gyakorlottságától és bátorságától függött. A 4200 katonából álló legióban 1200 könnyű fegyverzetű gyalogos (velites) volt; a többi 3000 harmincz manipulus nehéz gyalogságra oszlott. Csatában a legio három hadvonalra vált szét, melyek a katonák kora és fegyverzete szerint különböztek. Legfiatalabbak voltak az első hadvonalban álló hastatusok (10 manipulus, egy manipulusban 120 ember), s manipulusaikat egymástól széles közök választották el. Rettenetes támadó fegyverük volt a pilum9 (kopja), melyet 10-12 lépés távolságból dobtak az ellenségre, hogy azután erős, rövid, kétélű, szúrásra és vágásra egyaránt alkalmas karddal folytassák a vérengző munkát. Ez első hadvonal mögött némi távolságban sorakoztak a hasonló fegyverzettel ellátott principes (10 manipulus, egy manipulusban 120 ember), még pedig úgy, hogy az első hadvonal térközeit töltötték ki, s a csatában az első sort támogatták vagy felváltották. Tartalékúl valának a második hadvonal térközeit hátulról kitöltő triariusok, a legöregebb katonák (10 manipulus, egy manipulusban 60 ember), kik érczpánczélban hosszú lándzsákkal harczoltak. A legiók e csatarendjét a rómaiak quincunxnak nevezték. Szokássá vált továbbá azt a helyet, hol legalább egy éjszakát töltött a sereg, rendszeres sánczczal venni körül, hogy vereség esetén e mögött találjanak védelmet. – Ily tudatos erőkifejtés képesítette Rómát, hogy régi ellenségeit sikerrel verje vissza határaitól. Mert a hagyomány szerint az aequusok, volscusok, etruszkok és latinok ezután is megtámadták időről-időre, együtt vagy külön-külön; ismét hosszú és kétségbeesett harczokat kellett vívnia életéért, melyet oly bátran védett meg a gallusokkal szemben. Még a coloniák is szövetkeztek Róma ellen, azonban Camillus, Cossus és Quinctius könnyű szerrel legyőzték Antiumot, Velitraet, Circeiit, Lanuviumot és Praenestét. Etruriában két új colonia alakult: Sutrium (Sutri) és Nepete (Nepi); újra meg újra választottak dictatorokat háború idején, kik mindig diadalmaskodtak idegen ellenség fölött.
Kr. e. 385-ben (u. c. 369) belső egyenetlenség elfojtására választották dictatorrá Aulus Cornelius Cossust. A két rend viszálykodása meg-megújult időnként. Az alsóbb osztályok elszegényedtek, s a gazdag nagybirtokosok az adósokkal kíméletlenül bántak. Az ergastulumok (börtönök) hemzsegtek foglyaiktól. Maga Camillus is szigorúan behajtotta követeléseit. Ekkor a hagyomány szerint legnagyobb irigye, Marcus Manlius Capitolinus, az elnyomottak védelmére kelt és 400 adóst szabadított meg fogságából. A patriciusok Cossust teljhatalommal ruházták fel, hogy elfojtsa a lázadást, melynek szításával Manliust vádolták. Cossus lánczokba verte, de ismét szabadon bocsátotta, s csak akkor merte ellene megindítani a büntető eljárást, midőn a gazdagok pártja két tribunust nyert meg az árulás vádjának emelésére. Midőn kihirdették, hogy az a férfiú, ki nem rég megmentette a köztársaságot, összeesküvést szőtt megbuktatására és a királyi hatalom megalapítására, a nép elhagyta Manliust, ki az árulók büntetésével lakolt: ledobták a tarpeius szikláról (Kr. e. 384, u. c. 370). Capitoliumi házát, melyet az állam ajándékozott neki, földig lerombolták, s a Manlius-család elhatározta, hogy ezentúl egy tagjának sem szabad a Marcus nevet viselni.
Bármily alapja van is e népies hagyománynak, teljesen magában áll, nem is volt semmi következménye. Egészen más hatása volt Gaius Licinius Stolo és Lucius Sextius Lateranus izgatásának, kiket a nép Kr. e. 377-ben (u. c. 377) választott tribunusaivá, s tíz éven át tartott meg méltóságukban, míg bátorságuk és szívós állhatatosságuk fényes diadalt nem aratott.
Az esemény lényege igaz; de Livius olyan történettel vezeti be, mely nem állja meg a kritikát, a legtöbb tudós el is vetette. Mindazáltal érdemes közölni, mert Livius kétségkívül régi krónikákból vette, s igen jellemző a régi római történetírás módszerére. Marcus Fabius Ambustus, előkelő és hírneves senator, nőül adta két leányát; az egyiknek patricius lett a férje, Servius Sulpicius, a másiknak a plebeius eredetű néptribunus, Licinius. Mindkettő egyaránt boldogíthatta feleségét vagyonnal, ranggal és hírnévvel, de a társadalmi különbség mégis bánthatta a plebeius nejét. Történt, hogy Licinius neje egy napon meglátogatta nővérét, s midőn egy lictor ünnepélyesen megkopogtatta Sulpicius kapuját, ki abban az évben consuli hatalommal felruházott katonai tribunus volt, meglepetve kérdezősködött a szertartásra vonatkozólag, melyet mint plebeius felesége nem ismert. A patricius házastársa gőgösen nevetett testvére tudatlanságán, ki azután zokogva panaszkodott férjének és atyjának s szövetkezésre birta őket, hogy olyan reformokat vigyenek keresztül, mely őt gőgös vetélytársával egy rangra emeli. Ez volt állítólag titkos eredete a küzdelemnek, mely végre a jelentőséges Lex Licinia meghozatalával végződött s teljesen egyenlő rangra emelte a plebeiusokat a patriciusokkal. Ily fontos állami reform kétségkívül nem kicsinyes családi perpatvarnak az eredménye, s nem ok nélkül keltett gyanút a hagyomány.
A tribunusok három határozati javaslatot akartak a város alkotmányjogi törvényei közé iktatni. Az első az általános panaszt akarta csillapítani, midőn azt kívánta, hogy a magánadósságok terhe legalább a kamatok elengedésével könnyítendő. Bizonyára erőszakos mód volt ez, de megfelelt a kornak és a viszonyoknak. Másodszor azt követelték, hogy a régóta sürgetett agrarius törvények elve végre érvényesüljön, azaz: egy polgár se vegyen birtokba 500 iugerumnál (körülbelül 125.9 hektár) nagyobb állami földet, senki se legeltethessen az állami legelőkön 100 nagyobb és 500 kisebb jószágnál többet, s hogy minden szegény polgár hét iugerum földet kapjon. Ilyen kivánságok már többször hangzottak s időnként talán kielégítést is nyertek; most ujra felszínre kerültek, bár csekély eredménynyel. A harmadik javaslat, hogy a két consul közül az egyik mindig plebeius eredetű legyen, igazi politikai forradalomnak a magvát hintette szét. A senatorok és patriciusok összes erejükkel küzdöttek e javaslat ellen. Ismét Camillushoz folyamodtak; kérve kérték a dictatura elvállalására, hogy a kiváltságaik ellen intézett támadást visszaverje. De a tribunusok vetót mondottak a dictatori önkény ellen, s Camillus kénytelen volt hivataláról lemondani. A tribusok gyűlése elfogadta Licinius javaslatait, s a centuriák a plebeius származású Lucius Sextiust választották consullá. A curiák gyülekezete azzal állt bosszút, hogy nem szavazta meg neki az imperiumot, a mi vallásos szertartások végzésére jogosított. Már-már polgárháború ütött ki, midőn Camillus nyolczvan éves korának és hatvan éves szolgálatainak tekintélyét vetette latba. Az ő kérelmére végül a senatus is engedett (Kr. e. 367, u. c. 387). Állítólag egy gallus sereg diadalmas visszaűzéséből tért haza, s plebeius katonáinak vitézsége nyerte meg Licinius reformjának. Sextius választását megerősítették, s Camillus, ki most harmadízben mentette meg az államot, azzal vetett véget a belviszályok korszakának, hogy Concordiának templomot emelt a forumon.
A Concordia-templom romjai a római forumon.
A Kr. e. 366. év (u. c. 388), midőn az első plebeius consul, Lucius Sextius, hivatalába lépett, arról is nevezetes, hogy ekkor alakult meg a praetori méltóság s az aedilis curulis hivatalának intézménye. A praetor szó régibb keletű; eredetileg vezért, vezetőt (v. ö. praeit) jelent, s régebben a köztársaság első tisztviselőjét, a consult, nevezték praetornak. Most azt hívták így, ki a városban akkor volt hivatva betölteni az első helyet, midőn a consulok a külháborúk vezetésével voltak elfoglalva. Ő magyarázta a törvényt, ő adott ki jogrendet szabályozó edictumokat s ő elnökölt a biróságban. Őt is lictorok kisérték; nem tizenkettő, hanem a városban kettő, idegen földön hat. A praetor eleintén patricius volt, s úgy látszik, ezzel az intézménynyel kárpótolták az első rendet az egyik consulságért. Később két praetort választottak; a praetor urbanus római polgárok peres ügyeiben itélt; hivataltársa, a praetor peregrinus, idegen emberek ügyeiben biráskodott, akár egymás közt viselték a pert, akár római polgárokkal.
Ugyanebben az évben (Kr. e. 366, u. c. 388) választottak először curulis aediliseket is, a mely méltóság szintén a patriciusoknak tett engedmény volt. Eddig két aedilist választottak, mindkettőt a plebeiusok közül, kik a város rendőri igazgatását vezették és a középületekre ügyeltek föl; az ő személyük ép oly sérthetetlen volt, mint a tribunusoké. Ezentúl négy aedilist választottak, kettőt a patriciusok közül, kik curulis székeken ültek a senatusban, hímzett togát viseltek és joguk volt őseik szobrait házaikban fölállítani. A curulis aedilisek rendezték ezentúl Róma főünnepét (ludi Romani vagy maximi, szept. 15-én), a plebeius aedilisek a nép ünnepét (ludi plebei, nov. 15-én). Később a plebeiusok is elérhették az aedilis curulis méltóságát, sőt a Gracchusok koráig rendszerint a két rendből fölváltva töltötték be a hivatalt, s így a plebeiusok is felhasználhatták az alkalmat, hogy a város lakossága között szép játékok rendezése révén népszerűekké váljanak és magasabb méltósághoz jussanak. E játékok közül a legrégibbet, a «római»-t, a capitoliumi Juppiter tiszteletére a Palatinus és Aventinus között elterülő völgyben, a circus maximusban tartották. Ünnepi menetben jöttek le a polgárok a Capitoliumról a játék színhelyére, hol a városi lakosság a harcz legrégibb módjait szemlélhette: kocsiversenyt, lóversenyt, melyeket futó, öklöző és birkózó versenyek váltottak fel. A plebeius játékokat csak később tartották meg rendszeresen minden évben, s helyéűl a Kr. e. 220-ban (u. c. 534) alapított circus Flaminius szolgált. Mint minden ünnep, úgy ezek a játékok is később nem egy, hanem több napig tartottak.
A következő évben (Kr. e. 365, u. c. 389) a haza megmentője, a Concordia templom dedicatora, a nagy dictator, a római történet nagy herosai között Julius Caesar koráig a legkiválóbb, meghalt. Camillust késő vénségében érte a halál, s mégis pestis fosztotta meg életétől. A város évkönyvei a regifugiumtól kezdve 365-ig (u. c. 389) hat pestisről emlékeznek meg. Róma akkor is egészségtelen város volt; a nyári hőség és az ártalmas őszi párák mindig széthintették a betegség csiráit. A rómaiak babonás aggodalommal figyelték meg állandó bajuk szokatlan pusztításait, s a járványos éveket Apollo, Febris, Mephitis oltárának felavatása, vagy valamely különös ünnep alapítása jelezte. Néha az összes istenek kegyelméért fohászkodtak a lectisternium nevű szertartáson, midőn az istenszobrokat körmenetben vitték át a városon, s a Capitoliumon szent áldozatokkal megrakott asztalok mellett párnákra fektették. A 365. évben kitört járvány azért is nevezetes, mert ekkor látott Róma először színpadi előadást. A papok azt tanácsolták, hogy hívjanak Etruriából histriókat, szinészeket, s tartsanak velök ünnepi mulatságokat, melyek a régi görög drámához hasonló vonásokat tüntettek föl, de eredetileg szorosan összefüggek az etruszkok vallásos szertartásaival.
E népies engesztelő áldozatoknak jogosan tulajdonítanak történeti hitelt. Méltán kelt azonban kételkedést Mettius Curtius önfeláldozásának igen regényes története, mely egy vagy két évvel későbbi keletű. Valószinűleg árvíz, vihar vagy földrengés következtében mély tó vagy szakadék keletkezett a forumon, s a nép képzelete szerint ezt az isteni erő teremtette örvényt emberi hatalommal nem lehetett betömni. A haragvó istenek a legkiválóbb áldozatot követelték. Hiába dobtak bele aranyat, ékszert és értékes tárgyakat. Végre egy nemes ifjú teljes fegyverzetben lovastúl beleugrott a tátongó nyilásba, s az istenek megengesztelődtek. Mert mi jobbat áldozhatott fel az állam, mint legnemesebb és legvitézebb fiának életét?
A római circus maximus.
Képzeleti helyreállítás.
A lex Licinia határkő volt Róma történetében, bár nem egyszerre és nem megújuló viszály nélkül osztotta meg az egyik rend a másikkal kiváltságait. 356-ban Kr. e. (u. c. 398) a plebeius Gaius Marcius Rutilus már a dictatori méltóságot is elnyerte, s midőn az etruszk háborúból győztesen tért vissza, a plebs rendeletére tartotta meg diadalmenetét, melyet a curiák vonakodtak neki megszavazni. Öt évvel később a fényes censori méltóságot is megkapta, mely eddig hatalmas eszköz volt a patriciusok kezében, de e korszaktól kezdve a két rendnek közös birtoka lett. A plebsnek azért egynéhány év mulva secessióval kellett fenyegetőznie az adósság és uzsora régi bajai miatt, de a lázadást csakhamar elfojtotta a népszerű Marcus Valerius Corvus dictaturája (Kr. e. 342, u. c. 412).
Egészben véve egy korszakban sem vált oly gyakran szükségessé a dictatura, mint ebben. Kr. e. 365 és 342 között tizennégyszer került dictator a kormány élére, hat izben azért, hogy külföldi ellenség ellen védje meg a várost. Háromszor (360, 359 és 357) a gallus betörés miatt nyultak e rendkívüli eszközhöz; 361-ben a hernicusokat verte vissza a dictator, 356-ban az etruszkokat, tizenegy évvel később (345-ben) az auruncusokat.
A régi ellenségek nem pihentek. A gallusok visszavonulásuk után is zavarták betöréseikkel a köztársaságot, sőt Róma határain túl, messze Campaniába és Apuliába is elkalandoztak. Heves rohammal támadtak, de szövetségesek s összpontosított erő nélkül, s a rómaiak szívóssága jó vezérlet alatt rendesen visszaverte őket. Mindazáltal rettenetes hírük csorbítatlanúl élt Rómában; nagy termetük és erejük, sokaságuk és harczi bátorságuk miatt félelmes ellenséget láttak bennük a rómaiak. Ha betörésüknek híre jött, a hatóság nem «háború»-t hirdetett, mi rendszeres katonaszedéssel járt, hanem gallus «tumultus»-t, midőn minden egyes polgárt fegyverre szólítottak, s az egész nemzet védelemre kelt. Betöréseikhez új mondák füződtek. Az egyik azt beszéli, hogy Titus Manlius az Anio partjánál párviadalra kelt egy gallus óriással, s ezt megölve, arany lánczát birtokába kerítette. Ezóta őt és utódait a Torquatus cognomen tüntette ki. Marcus Valerius sisakjára meg holló szállott, mely vadul csapkodott csőrével és karmaival, s megrémítette az ellenséget. (Kr. e. 347, u. c. 407.) Innen ered a Corvusok és a Corvinusok neve, kiket a költő Lucanus a Torquatusokkal, Lepidusokkal és a Metellusokkal együtt fennen magasztal fenséges gyászdalában, melyet a köztársaság hanyatló dicsőségére szerzett.
Főleg a volscusok hegyszorosaiban tartózkodtak a gallusok; innen vonultak több izben Róma ellen, s egy alkalommal a porta Collinának közelébe is férkőztek. Sikerült megbontaniok a latin városok szövetségét, melyet Róma tartott össze. Valószinüleg támogatták őket a köztársaság régi ellenségei is, a hernicusok és auruncusok, kik ellen e korszakban többször szállottak hadba a consulok. Különösen Privernum (Piperno) népe tűnt ki Róma támadói között, de súlyos vereséget szenvedett. Etruria városai közül a legközelebb eső Caere és Tarquinii voltak Róma legelkeseredettebb ellenségei. Ádáz küzdelemmel folyt a háború, egy ízben kemény vereséget is szenvedtek a rómaiak, de azért az egyik várost száz, a másikat negyven éves fegyverszünetre kényszerítették. E csaták bizonyítják, hogy a köztársaság hatalma nem tudott megizmosodni; kétszáz éven át sem birta megtörni e kis népeket, melyek folyton háborgatták határait. S ha tekintetbe veszszük, mily nagy harczi gyakorlottság és politikai eszesség jellemzi Róma fiait, csak arra az eredményre kell jutnunk, hogy e gyöngeség a falai közt uralkodó egyenetlenség gyümölcse volt. Még a lex Licinia után is ez a végzetes versengés izgatta a lelkeket. Róma csak egy kézzel vívhatta kétségbeesett védelmét, másik kezét a belső viszály tartotta lekötve.
Hódító végzete csakhamar további küzdelmekbe hajtotta Rómát. A campaniaiak Kr. e. 343-ban (u. c. 411) segítséget kértek tőle a samnitok betörései ellen. Így kezdődött az első a Samniummal vívott három nagy háború közül, melyek folyamán Róma többször a legnagyobb válságba sodródott s a legborzasztóbb gyalázatot volt kénytelen elszenvedni. A küzdelem teljes hetven évig tartott, de a siker, mely munkáját követte, avatta Rómát Itáliában első hatalommá és tette képessé arra, hogy Pyrrhos és Hannibal támadásának sikeresen ellenálljon. Az első háború (Kr. e. 343-341, u. c. 411-413) szerencsésen kezdődött. Marcus Valerius Corvus, a consul, nehéz küzdelem után győzelmet aratott a Gaurus hegye (Monte Barbaro) mellett, Cumae közelében. Érdekes, hogy Carthago követei szerencsét kivántak Rómának e hadi sikerhez. De a győzelmet hamar megzavarta a Capuában telelő legiók lázadása. A katonák zajongva vonultak Róma felé s Bovillae mellett elégedetlen római polgárokkal egyesültek. E válságos helyzetben a senatus és a nép egyrészt olyan törvényt hozott (lex sacrata militaris), mely megtiltotta, hogy ezentúl táborba vonuló polgárt akarata ellenére haza küldjenek, s hogy katonai tribunus centurióvá fokoztassék le; másrészt elengedték a szegény plebs adósságának egy részét. Még fontosabb eredményt vívott ki Lucius Genucius néptribunus: hogy tíz éven belül senki se viselhesse kétszer ugyanazt a méltóságot, s hogy mind a két consult lehessen a plebeius-rendből választani. A köztársaságnak új erőre volt szüksége, s a kibékülést csakhamar a samnitokkal megkötött, bár csak rövid ideig tartó béke követte (Kr. e. 341, u. c. 413), melynek értelmében Campania a rómaiak fenhatósága alá került. Ily viszonyok között a régi aristokratia legbölcsebb tagjai belátták, hogy nagy engedményeket kell tenniök. A plebeiusok ebben az időben nagy vagyonuk és befolyásuk következtében tényleg a legmagasabb fokra jutottak; a politikai különbség fenmaradása tehát sem okos, sem üdvös nem volt. A 399. évben (u. c. 415) Quintus Publilius Philo, a plebeius eredetű consul, véglegesen kibékítette a két rendet, mely már tényleg egyenlő politikai jogokat élvezett. A régi alkotmányt azzal a határozattal döntötte meg végkép, hogy a senatus vetóját eltörülte, s a plebiscitumokat, vagyis a tribus-gyűlések határozatait az egész államra kötelező törvényekké emelte. Kétségtelenül állítható, hogy ez az utóbbi vivmány egy régibb határozat megújítása, s hogy az előbbit ellensúlyozta az a bölcs eljárás, mely szerint a senatus előleges beleegyezése nélkül a centuriai gyűlések semmiféle határozatot sem hozhattak. E korszak törvényhozását némi homály borítja; maguk a rómaiak Livius tanusága szerint a reformokban az újabb aristokratia végleges diadalát látták a régibb fölött.
De ha a belső egyenetlenséget elsimították is, az engedékenység szelleme nem hatotta át a köztársaságot idegen szövetségeseivel szemben. A patriciusok és plebeiusok közt dúló viszály, mely az ő kifejezésük szerint két versengő faj küzdelme volt, nagyobb körre szállt át; egyrészről az állampolgárok, a polgárokká vált plebeiusok, a római határ birtokosai, másrészről a legközelebbi szomszéd népek érdekei ütköztek össze. A latinok Rómával szemben kétes helyzetben voltak: félig szövetségesek, félig alattvalók. A latin confoederatio Róma fenhatósága alatt még fönállott, s az egyes városok kötelesek voltak a köztársaságot háborúiban támogatni. Az engedmények, melyeket a római zsoldos sereg az imént kivívott, nem vonatkoztak a latin bajtársakra; a fegyveres polgárok, kik Capuától Róma ellen vonultak, féltékenyen őrizték ujonnan nyert jogaikat. A politikai egyenetlenkedés egynéhány nemzedéken át nagy társadalmi harczczá fejlődött, melynek végével Róma kénytelen volt összes kiváltságait megosztani itáliai szövetségeseivel s később a provinciák lakosaival is.
Mikor a senatus meghódolt a tribusok gyülése előtt, abban az évben lázadtak fel a latin segédcsapatok a római legiók ellen. A latinok az alkotmányban egyenrangúak akartak lenni a rómaiakkal, a kiknek oldalán oly sokszor és oly hősies bátorsággal harczoltak az etruszkok, volscusok s legutóbb a samnitok ellen. Nemcsak a hadi zsákmányban, hanem a hivatali méltóságokban is részesedni akartak. Forrásaink szerint azt kivánták, hogy a rómaiakkal egy néppé egyesüljenek, s az egyik consul és a senatus fele latin legyen. A rómaiak megvetőleg utasították vissza e kivánságokat, melyek őket nem csupán becsvágyukban, hanem anyagi érdekeikben is érintették. Erre a latinok nemcsak szövetségi secessióval feleltek a régi plebeiusok módjára, hanem fegyveres ellenállással akarták lerázni a rájuk súlyosodó igát. Kijelentették, hogy souverain jogaikat csorbítatlanúl akarják élvezni, mert azok közös örökség gyümölcsei; ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanaz a vér foly ereikben; ugyanazokat a hagyományokat ápolják legnagyobbrészt, s ugyanaz a latin Juppiter egyenlő kegyelemmel tekint mindkettőjükre az albai hegyen épült templomából.
Az úgynevezett latin háború (Kr. e. 341–338, u. c. 413–416) részleteit a római történetírók nagyon kiszínezték. Legjelentősebb mozzanatai a Vesuvius mellett vívott csata, melyben a latinokat campaniaiak is támogatták, s a Trifanum városánál vívott ütközet. Utoljára is a rómaiak győztek; sikerüket valószinüleg az ostromlásban elért gyakorlatuknak meg kitartásuknak köszönhették, hogy a legionariusok télen át is zászlójuknál maradtak. A latinok egymásután elvesztették erősségeiket. Antium meghódítása nevezetes diadala lőn a rómaiaknak; az ellenséges hajók pánczélos orrait levágták s a római forumon a szószékhez erősítették. Ezóta jelölte a szónoki emelvényt a rostra (= hajóorr) szó, mely oly elterjedtté és híressé vált. Hogy a rómaiak mindazáltal nagyon válságosnak tartották a latin háborút, azt leginkább a katonai önfeláldozásnak két esete mutatja, melyek előadják, mint ítélte halálra Titus Manlius Torquatus, a patricius consul, győztes fiát, mert nem vette figyelembe a hadvezéri parancsot, s miként áldozta fel magát hazájáért a Vesuvius mellett Publius Decius Mus, a plebeius consul, egyedül rohanva az ellenséges seregre, midőn jóslat alapján meggyőződött, hogy így nagy csapástól menti meg katonáit és nagy diadalt szerez Rómának.
A latin háború eredménye rövidesen a következő. Latium confoederatiója teljesen feloszlott. A szövetség, mely Róma és Latium között legalább névleg fönnállott, a legyőzött fél teljes függésévé alakult át. Egynéhány latin város, mint Tibur (Tivoli) és Praeneste (Palestrina), megtartott bizonyos autonomiát; ezeket önválasztotta tisztviselők saját törvényeik szerint igazgatták. Más városokba római őrség vonult be, s az ilyenek colonia nevet kaptak. Egynéhány város középhelyet foglalt el ezek közt, a mennyiben saját szokásaik szerint éltek és művelték földjüket egy római praefectus ellenőrzése mellett; Latium lakossága legnagyobbrészt módosult római polgárjogot kapott, szavazati joga ugyan nem volt (civitas sine suffragio), de meg volt a ius commercii et connubii, azzal a megszorítással, hogy érvényes házassági és kereskedelmi szerződést a latin városok csak rómaiakkal köthettek, egymással nem. Ez volt «Latium» vagy «ius Latii» vagy a latin polgárság eredete, melyet később más meghódított területekre is kiterjesztettek, s a melyért egy későbbi nemzedéket sok keserű harag és heves viszály kínozott meg. Mindazáltal az a körülmény, hogy a latinok majdnem oly viszonyba jutottak Rómával, mint a minő régente a plebeiusok és patriciusok között volt, minden formális néphatározatnál hathatósabban csillapította a város versengő polgárai közt uralkodó ellenségeskedést; szorosabban kapcsolta össze őket a kiváltságok megőrzésére, melyeket most közösen védelmeztek idegenek és alattvalók vágyaival szemben.