NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
V. FEJEZET.
A néptribunatus. A volscusokkal és aequusokkal vívott harczok.
A rómaiak királyuk elűzése után nyomban Lucius Junius Brutust és Lucius Tarquinius Collatinust választották consulokká (u. c. 245, Kr. e. 509)6 A nép magasztalólag emlegette érdemüket, hogy a plebeiusoknak kedvező serviusi intézményeket felujították, visszaadták nekik saját rendjükből választott biráikat, s így ép úgy fölebbezhettek tribusaikhoz, mint a patriciusok a curiákhoz. A consulok a királyi birtokok egy részét a népnek adományozták, s száz lovagot kineveztek a senatusba, melynek sok tagja szenvedett halált a zsarnok Tarquinius önkénye miatt. Midőn Brutus még consulsága évében elesett, hivataltársa, az új kormányforma igazi megalapítója, úgy gondoskodott az államrend föntartásáról, hogy új consultársat vett maga mellé. De Publius Valeriust, az új consult, midőn a Palatinusból kinyúló Velia csúcsán épített magának házat, azzal gyanúsították, hogy a királyságot akarja visszaállítani. Alig vette hírét a polgárok elégületlenségének, rögtön leromboltatta épülő lakát, s a domb lejtőjén egyszerübb házat építtetett. Azonfelül nyilvános határozattá emelte, hogy a királyi hatalom örökre el van törölve Rómában. Valerius nemes hazafiságát több ily tény igazolta, s ezért tisztelte meg a nép a Poplicola (= néptisztelő) névvel, melyet utána egy római sem kapott; a nép felfogása szerint ugyanis senki sem mentette meg Róma szabadságát oly veszedelmes válságból.
Az etruszk Porsennával vívott háború három éven át mindig megujult, s különböző források szerint Róma Kr. e. 507-ben (u. c. 247) vagy megnyitotta ellensége előtt kapuit, vagy végleg kikergette határaiból. Régi történetiróink adatai ezután is csak úgy szólnak, hogy Róma folytonosan külháborukat vívott, s állandó ellenségeskedésben élt a sabin és latin városokkal; hogy pedig kormánya nagyobb erőt fejthessen ki, 501-ben (u. c. 253) először állított dictatort a hadsereg élére. Róma első dictatorát Titus Lartiusnak hivták. Öt év mulva, 496-ban (u. c. 258) másodszor választottak dictatort Aulus Postumius személyében. Ez vívta a Regillus tó mellett a nagy csatát a számüzött Tarquinius családdal, mely ezután nem tudott többé hadsereget toborozni Róma ellen.
Eddig tehát a kívülről fenyegető veszély, ha ugyan nem az osztályok kölcsönös egyensúlya, tartotta fönn a városban a versengő rendek között a békét. De bármily nagy kiméletet tanusított is szemlátomást először Servius, majd Brutus és Valerius a plebeiusok iránt, csakhamar kitünt, hogy ezek jogai nagyon ingadozó alapon állanak s nem nyujtanak védelmet igazságtalanság és kegyetlenség ellen. Földmívelésből élő nép közt a forgalmat csereáruk tartják fönn; forgó pénz a kereskedelem és közlekedés terméke; Róma kisbirtokosai pedig mindig szükében voltak a könnyű forgalmú ércznek, melyet gazdaságuk javítása, bérleteik és közadóik fizetése megkövetelt. Így kénytelenek voltak gazdagabb szomszédjaikhoz, a patriciusokhoz fordulni. A törvények codexe mindig a hitelezőnek kedvezett; feljogosította, hogy a kölcsönkért összeg utolsó filléréért is megtámadhassa adósának vagyonát, hogy a vagyonbukottat fogságba vethesse vagy családjával együtt rabszolgául (nexus) eladhassa; sőt talán fölhatalmazta a hitelezőket, hogy az adóst, ha nem tudta követelésüket kielégíteni, darabokra vágják s testét egymás közt feloszszák. A plebeiusok leginkább a szegény osztályhoz tartoztak; így könnyen áldozatul estek e szigorú rendszabályoknak és börtönbe kerültek.
A római hadseregnek egy vitéz centuriója megszökött ily börtönéből s fölizgatta honfitársait panaszával, midőn a volscusok betörését jelentették Rómában. A 495. év (u. c. 259) consulai, a gőgös Appius Claudius – a büszkeségéről és kegyetlenségéről számos nemzedéken át oly hires családnak első szereplő tagja, ki 504-ben (u. c. 250) rengeteg nagy cliens-kisérettel vándorolt sabin földről Rómába – és a népszerű Publius Servilius fegyverre szólították a népet. De a plebs vonakodott katonának állni s daczolt az államrenddel. A consulok a szorongó helyzetben engedtek; megigérték a bajok orvoslását, a fenyegető forrongást elnyomták, s a legiókat talpra állítva, megverték az ellenséget. De a senatus vonakodott beváltani az igéretet; fenyegetőzött, hogy dictatorrá választja Appiust s korlátlan hatalommal ruházza föl az elkeseredett tömeggel szemben. Fenyegetését a következő évben meg is valósította s dictaturát szervezett a lázadás elnyomására (Kr. e. 494, u. c. 260), de dictatorrá szelidebb és bölcsebb férfiut, Manius Valerius Volesust választotta. A plebeius katonák erre hadi jelvényeik alatt sereggé tömörülve, a Mons Sacer-re (Szent-hegy), az Anio jobb partján elvonuló hegycsoport egy magaslatára vonultak. A városi köznéppel együtt hangoztatták, hogy Rómában nem lelik hazájokat, nincs biztos földjük, sem közös istentiszteletök. Nem csoda tehát, hogy el akartak szakadni és máshol keresni otthont. Viszont a patricius rendet is izgatta Appius Claudius vezérlete alatt az a gondolat, nem védhetnék-e meg clienseikkel együtt külellenség ellen maguk is a várost. De a senatus mégis követeket küld a néphez, ép azokat, kik Appiussal ellentétes álláspontot foglaltak el, s Menenius Agrippa híres példázata a gyomorról és a többi testrészekről meggyőzi a kivonultakat, hogy a versengő osztályoknak közös érdekeik vannak.
A hagyomány e versengést a gazdagok és szegények viszályának tünteti föl, noha ebben az időben már több plebeius jutott nagy vagyonhoz, s kétségtelenül ép oly durván alkalmazta a hitelező jogát az adóssal szemben, mint a patriciusok. De most testület gyanánt lépnek föl a plebeiusok, hogy a secessio sikerével az egész osztálynak előnyöket vivjanak ki. A törvény a plebeiusokat kizárta a consulságból; olyan plebeius eredetű méltóságot kivántak tehát fölállítani, melynek hatalma legalább ellensúlyozhassa a patricius főtisztviselő hatalmát. A polgárok gyűlései a centuriák keretében a patriciusok befolyása alatt állottak. Velük szemben Manius Valerius Volesus dictator indítványára a plebeiusok jogot nyertek a maguk köréből két olyan tisztviselőt választani, kik a város határain belül a nép jogának erélyes szószólói legyenek. Személyök sérthetetlen volt, s bár ők vetót kiálthattak (jus intercessionis) a senatus határozataira, s szavukkal végrehajtásukat megakaszthatták, a törvény átokkal sujtott és megfosztott vagyonától mindenkit, a ki őket hivatali működésükben megtámadta (Kr. e. 493, u. c. 261).
A tribunusok intézményének hatása – így hivták e tisztviselőket – Róma egész történetére kiterjed. Először féken tartja a consulok hatalmát; idővel kivívja a plebs jogát, hogy a polgárság minden kiváltságából megkapja a maga részét; végre a régi köztársaság versengő osztályai között fusiót idéz elő. Később a császárok átveszik a tribunus nevét és hivatalát, s ezzel törvényes hatalmat nyernek a népjogok védelmére. Megérdemelte a secessio, melynek ily mélyreható következményei voltak, hogy külön szertartással ünnepeljék. Meneniusnak, a szerencsés egyezség szerzőjének, életében a legnagyobb tisztelettel adóztak, halála után közköltségen temették el.
Brutus, az első consul, a közös földbirtokból egy részt a plebeiusok között is felosztott. E tekintetben a királyok példáját követte; mert a királyi hatalom általában kedvezett az alsóbb osztálynak, hogy a felsőbb ellen szilárdítsa hatalmát. A hagyomány szerint az első tribunus-választás évében maga a consul, Spurius Cassius, lett a népérdek szószólója, s ő ajánlotta először, hogy a köznép érdekében új földfelosztást engedélyezzen a senatus.
Az ager Romanus, a római határ, eleinte kizárólag a patriciusok tulajdona volt; minden ujonnan hódított terület haszonélvezete őket illette. Jog szerint csak bérlői voltak ugyan a földnek, s az állam visszavehette tőlük, de erre nem igen volt eset. A plebeiusok időnként hangosan követelték, hogy az új földosztásnál ők is részesedjenek, s a királyok korában olykor engedtek is e követelésnek. De ha a hódítás szünetelt is, a plebeiusok ép úgy zajongtak földért, mint előbb. Sürgették az államot, hogy gyakorolja törvényes jogát: vegyen el egy részt a patriciusoknak átengedett földből s rendezzen az ő érdekeiknek megfelelően új felosztást. Nem valószinütlen, hogy a királyok elüzését követő első években a római hódítás akadályokra talált, sőt még kisebbedett is az állam területe. Ennélfogva a mindegyre zajongóbb nép lecsendesítése végett Spurius Cassius alkalmasint az új felosztás politikáját hangoztatta, s egy agrarius törvény keresztülvitele czéljából tanácskozott is a tribunusokkal. Azt kivánta, hogy az állam tényleges birtokának egy részét oszsza föl a szegényebb polgárok között, egyszersmind hajtson be a többi területek haszonélvezőitől törvényes adó czímén bizonyos összeget, mely fedezhetné a rendes zsoldot, ha a polgárokat fegyverre szólítja. Ha tényleg ez volt Cassius kivánsága, méltán tekinthetni bölcs és erélyes államférfinak, ki azonkívül, hogy az állam határait kifelé Kr. e. 493-ban (u. c. 261) a latin városokkal és 486-ban (u. c. 268), mint harmadizben megválasztott consul, a hernicusokkal kötött szerződés alapján biztosította, otthon igazságos szabadelvűséggel iparkodott csirájában elfojtani a zavarokat, melyeket a lakosság szegénysége és elégületlensége előidézhetett. A katonák állami zsoldját hirdető politika új volt s ez időben még korai. Cassius eszméinek e része tényleg csak egy századdal később diadalmaskodott.
Ezeket a népszerü és hazafias kivánságokat nagy méltatlankodással fogadta a senatus. Mert ép az állami terület birtoklása volt a patriciusok gazdagságának és hatalmának forrása. Hosszú és zavartalan birtokhasználat azt a gondolatot kelti a haszonélvezőben, hogy a birtoknak tényleg ő az ura. Hiába különböztetett meg a törvény kezdettől fogva quirinusi földet, melyet örök birtok gyanánt osztogattak a polgároknak, s állami földet, melyet csupán használat véget adtak át, bár határozatlan időre. A körülmények most sokkal aggasztóbbak voltak, hogysem a megijedt patriciusok kemény ellenállást fejthettek volna ki. Cassius maga népszerű és hatalmas volt; a tribunusoktól támogatva letiporhatta volna ellenállásukat. Nem tehettek egyebet, mint hogy hamis vádakat terjesztettek felőle, hogy áruló, ki az állam érdekeit részben külföldi ellenségnek, részben gonosz polgároknak eladta. Érveivel szemben tehetetlenek voltak, beszennyezték hát nevét és sikerült aláaknázniok népszerüségét. Vele is az történt, a mi sok más előkelő származású népvezérrel, kik saját osztályukat otthagyva, az alsóbbak élére állanak: ép azok hagyták cserben, a kiknek ügyét felkarolta. Spurius Cassiust a legnagyobb büntetéssel sujtották: a consuli lictorok nyilvánosan megvesszőzték és kivégezték (Kr. e. 485, u. c. 269).
Bizonyára könnyebb volt a patriciusoknak egy népvezértől megszabadulni, ki saját rendjének érdekei ellen küzdött, mint ily esemény ismétlődését újból s újból meggátolni; oly igazságos volt a plebs ügye, vagy legalább oly fényes a csábítás, a köztársaság ez új, emelkedő, heves osztályának élére állani. A patriciusok pártjuk legjobb és legerélyesebb tagjait választották consulokká. Hét éven át (Kr. e. 485-479; u. c. 269-275) egymásután a Fabius család egy-egy tagját emelték a legfőbb méltóságra. A tribunusok hangosan követelték az igért földosztást s azzal fenyegetőztek, hogy vétót emelnek a katonaszedés ellen. De a consulok a város falain kívül foglaltak állást, hol a tribunusoknak már nem volt hatalmuk; fenyegetőzésük és erőszakoskodásuk elég katonát gyűjtött táborukba. Ügyesen tudták szítni a viszályt ellenfeleik között; az egyik tribunust a maguk részére nyerték, hogy ellensúlyozza társa működését. A plebeiusok vezérei ekkor kétségbeesésükben a legvégső eszközhöz folyamodtak: rávették a katonákat, hogy az ellenség szemeláttára dugják hüvelybe kardjukat. Kr. e. 481-ben (u. c. 273) a legiók nem akarták üldözni a futásnak eredő veiibelieket, csak hogy Caeso Fabius, a consul, ne tarthasson diadalmenetet.
De a hagyomány szerint a Fabiusok egyszerre odahagyták a patriciusok zászlóját s átpártoltak a néphez. Vajjon a senatorok féltékenységét keltette föl a megtisztelések hosszú sora, vagy a nép ügyének fényes reményei csábították el őket pártjuktól, nem tudni. Marcus Fabius vezérlete alatt a polgárok még hűségesen harczoltak és 480-ban (u. c. 274) megverték az etruszkokat; így a nép új vezéreinek dicsősége folyton növekedett, s a következő évben a megsértett patriciusok akaratával szemben a nép szavazata Caeso Fabiust, ezuttal harmadszor, emelte a consulságra. Caeso, egykor Cassius vádlója, most Cassius törvényeit akarta kierőszakolni a senatustól; de a makacs ellenálláson az ő ereje is megtört, s talán csak azáltal kerülte ki Cassius sorsát, hogy egész nemzetségével önkéntes számkivetésbe ment. A Fabiusok, számszerint 306-an, egy tömegben tábort ütöttek a Cremera patak partja mellett az ellenséges veiibeliekkel szemben, s 4000 cliensükkel együtt hősiesen harczoltak a köztársaságért Kr. e. 477-ben (u. c. 277). Ez elszánt s egyenlőtlen küzdelemben legyőzettek és kipusztultak. A Fabius nevet Rómában egy kis fiu őrizte meg, ki csak azért maradt életben, mert még nem vehetett részt törzsének elszánt küzdelmében. Így szól az ősi ház dicső legendája. A nép iszonya pártfogóinak lemészárlásakor forrongássá fejlődött, mert hír szerint Titus Menenius consul közel volt és mégsem támogatta őket. Haragjuk és hatalmuk kicsikarta számukra a senatustól a jogot, hogy még a consulokat is megidézhették a tribusok elé, melyekben a plebeiusoké volt a többség. Azonkívül e gyűlést a senatus engedelme és az augurok szentesítése nélkül hivhatták egybe. Így hatalmas fegyverhez jutottak. A hagyomány szerint alig 27 év alatt hét consult vádoltak be, s vagy számüzetésbe vagy önkéntes halálba kergettek.
A két rend között a versengés és ellenségeskedés fokonként növekedett. A Kr. e. 471. évet (u. c. 283) Róma város évkönyveiben nagyon hiressé teszi a lex Publilia keresztülvitele. A törvény Publilius Volero néptribunustól nyerte nevét, bár hivataltársának, Laetoriusnak nagyobb erélye és elszántsága hajtotta keresztül. Úgy látszik, ezuttal méltó ellenfelével, a gőgös Appiussal szemben aratott sikert. Két évvel előbb halva találták Gnaeus Genucius tribunust ágyában, s általános volt a hit, hogy a patriciusok ármánya oltotta ki életét. De Laetoriust ez nem ijesztette meg; ellenfeleinek erőszakosságával nem törődött, sőt Appiust börtönnel fenyegette. A néppel hirtelen a forumon termett, elfoglalta a Capitoliumot, s itt, a Szent-hegyen és az Aventinuson tábort szervezett. Így történt, hogy a két néptribunus a városi lakosság fegyveres támogatása mellett arra az engedményre birta a senatust, hogy ezentúl a tribunusokat ne a centuriák, hanem a tribusok gyűlése válaszsza. E határozat rendkívül nevezetes, mert általa a comitia tributa közjogi fontosságot nyert. A centuriákban a gazdagság uralkodott, s így a patriciusok akarata döntött; a tribusokban viszont fejenként szavaztak, a plebs tehát tömegével minden más akaratot elnyomott. Ugyanekkor a tribunusok számát kettőről ötre emelték.
A két rend küzdelme rendületlen hévvel és váltakozó sikerrel folyt tovább, mert mindegyik pártnak voltak fegyverei, melyekkel szemben a másik tehetetlennek bizonyult. Hiába vívta ki már 492-ben (u. c. 262) Spurius Licinius tribunus néphatározattal (plebiscitum) a jogot, hogy a tribunus megzavarása, mialatt a néphez beszél, főbenjáró bűnnek tekintendő. A senatus Appius indítványára hadat izent az aequusoknak és volscusoknak; a plebeiusok kénytelenek voltak vezérlete alatt szolgálni és kétszeresen szigorú fegyelmet türni. A táborban a consul volt az úr, s ő majdnem úgy bánt plebeius katonáival, mintha lázadók lettek volna. De a csatamezőn a katonák föllázadtak s a válságos pillanatban eldobták fegyvereiket. Appius nem ijedt meg, kiméletlen szigorral büntette őket. A plebeiusok komor kétségbeeséssel tűrték a lictorok csapásait s hajtották fejüket a bárd alá. De azután ők is bosszúra gondoltak. A háborúnak egyszer csak végét kellett szakítani; a consulnak vissza kellett térnie Rómába, hol a falak között megszünt vezéri szerepe, s a tribunusok polgári hatósága előtt felelnie kellett tetteiért. Appiust a tribusok gyűlése előtt rögtön felelősségre vonták zsarnokoskodásáért. Ő heves támadó beszéddel felelt, de tudta, hogy sorsát ki nem kerülheti, s a gyűlésből hazatérve, öngyilkossággal menekült meg a halálbüntetés elől (Kr. e. 470, u. c. 284). Erre, mint többször történt, oly reactio keletkezett, hogy a senatus vezérét a plebs általános gyászviselettel tisztelte meg.
Az évkönyvek följegyzései szerint a belső küzdelmek folyamán minden évben kitört a háboru a latinokkal, hernicusokkal, volscusokkal és aequusokkal. Valóban könnyen hihető, hogy a rómaiak, kik a fegyver viselését ép úgy kiváltságuknak, mint kötelességüknek tartották, s a zsákmányból földet, rabszolgákat és némi ingóságokat kaptak, állandóan hadi lábon állottak valamely ellenséggel. E válságos évek eseményei közül legismertebb Coriolanus története.
Gnaeus (vagy Gaius) Marcius büszke patricius volt, ki Ancus Marcius királytól vezette le származását. Személyes bátorsága a legkiválóbb katonák közt is kitünt, s a volscusok egyik városát, Coriolit elfoglalván, ettől kapta Coriolanus nevét. A római hódítók közt ő az első, kinek vitézségét ily cognomen (az, a mi nálunk a nemesi előnév) jelöli. Otthon a városban gőgösen viselkedett, a nép kegyét megvetette, s midőn a consulságra pályázott, nem tudta megnyerni a szavazatok többségét. Sértett büszkeségében kiméletlen bosszút állott; a tribunusi méltóság eltörlésére izgatott, s egy éhinség alatt megakadályozta, hogy a nép olcsón juthasson gabonához. A tribunusok ezért vád alá helyezték, s a nép számkivetéssel sujtotta. Hazáját megtagadva, a volscusokhoz ment, kiket egykor megvert. Csapataik élére állott, s messze behatolt pusztítva a római területre. A plebeiusok földjét tönkre tette, a senatorokét megkimélte. Rómának a belvillongások miatt nem volt serege, melyet az ellenség ellen indíthatott volna. A város félelmében főembereit küldötte Coriolanushoz, hogy kiengeszteljék; kérelmük siket fülekre talált. Másodszor a papokat és augurokat küldték közvetítőkül, kik a római istenek nevében könyörögtek; de az ő szavaik sem lágyították meg szívét. Végre a római matrónák menete járult eléje, s a szomorú csapat élén anyja, Veturia, neje, Volumnia, s két kis gyermeke haladt. Anyja szemrehányásai, neje könyörgései, gyermekeinek néma tekintete meghatották lelkét; visszavonult a volscusokkal, hogy életét számüzetésben töltse el. Ez esemény dicsőségének megörökítésére templomot emeltek Fortuna muliebris tiszteletére a via Latina azon helyén, hol Coriolanus táborozott. A hagyomány a város alapításának 266. évére (Kr. e. 488) teszi a római történet e megható episódját. De ha e romantikus történet valóságát nem vonjuk is egyáltalán kétségbe, mégis valószinűbb, hogy későbben történt.
Ép ily megható monda élt a rómaiak emlékezetében az aequusokkal folytatott küzdelmek sorából is. Róma e korszakban hosszas háborúkat vívott e két néppel, melyek dél és kelet felől határolták földjeit. Nagyon valószinű, hogy e szomszédok hegyi tájaikról gyakran szálltak le Latium síkjaira, s magának Rómának területét is pusztították. Egy alkalommal Róma bosszuló hadmenetet indított az aequusok ellen; de ezek a szorosaik közt előretörő sereget közrefogták, s a katonákat a consulokkal együtt a legnagyobb veszedelem fenyegette. A nép kétségbeesésében azt hangoztatta, hogy csak Lucius Quinctius mentheti meg Róma becsületét, kit régi harczi érdemeinél fogva dictatorrá kell választani. A hagyomány nem jelöli meg pontosan az okot, miért tartózkodik a nemzeti veszedelem e pillanatában a hős kis földbirtokán, hol a nép követei úgy találják, a mint meztelen karokkal az ekét tartja. Némelyek szerint fiának erőszakoskodása miatt (l. 57. l.) utasította ki a plebs a városból. Cincinnatus – mert ez volt jelzője vállára omló hosszú hajfürtjei miatt – kihozatta feleségével togáját, hogy a köztársaság követeit illő tisztelettel fogadja. Ily egyszerű volt életmódja, s ily tisztelettel adózott Róma városának. A dictaturát elfogadva rögtön új katonaszedést tartott; a város második legvitézebb fiát, Lucius Tarquitiust, lovas-vezérré nevezte ki. Gyors menetben megkerülve az aequusokat, reménytelen küzdelembe sodorta s így föltétlen megadásra kényszerítette őket. Az egész ellenséges had fogolyként került Rómába (Kr. e. 458, u. c. 296), hol két egyenesen álló és egy keresztbe fektetett lándzsából hevenyészett iga alatt vonult keresztül. Ezalatt a dictator diadalmenetben vezette föl a Capitoliumra seregét; a gazdag zsákmányból a két kevésbbé szerencsés consul nem részesíthette a maga csapatait.
Cincinnatus, a tisztes szegénység e hagyományos eszményi alakja, a diadal után visszatért ekéjéhez. De az aequusok és volscusok azután is pusztították a római határokat, s néha csak öt kilometer távolság választotta el őket a város kapuitól. Róma hagyományai nagy győzelmekről beszélnek ugyan, mégis valószínű, hogy a város hatalma hanyatlott. A latin községek közül, melyek Rómát déli és keleti szomszédaitól elválasztották, 13 az ellenség kezébe került. Északra 15 km. távolságban, a Tiberisen túl, Veii városában más állandó ellenség lakozott, melyet semmikép sem tudott tönkre tenni. Újból és újból hadat indított a veiibeliek ellen, de kétes sikerrel. Egy ízben saját biztonsága is veszélyben forgott, s a Janiculumon ellenséges hadi tábor nézett vele farkasszemet. De éhinséggel tetézett kétségbeesésében újra összeszedte erejét. Spurius Servilius és Aulus Verginius consulok vezérlete alatt nagynehezen visszahódították a Janiculumot (Kr. e. 476, u. c. 278). Publius Valerius 474-ben (u. c. 280) újra diadalt aratott, s az ostromlottakból támadók lettek. Aulus Manlius consul tényleg megkezdte Veii ostromát, mire a küzdő felek 40 éves fegyverszünetet kötöttek. Ekkor rendült meg az etruszk hatalom, a mennyiben hajóit a cumaeiek I. Hieron syrakusai királylyal szövetkezve megverték. Róma most összeszedhette volna erejét, csak arra kellett törekednie, hogy a belső viszálykodásnak véget vessen, mert mindaddig lehetetlen volt helyzetét állandóan biztosítani, míg polgárait otthon zavargás és egyenetlenség pártokra szakította. És mégis e csatározásokban és e belső villongások között képződött ki az a hősies nemzet, melynek vitézsége, elszántsága és katonai fegyelme lassanként meghódította az egész világot. Ebből a szempontból érdemes a fiatal köztársaság külső és belső küzdelmeiről szólani, már a mennyire a hagyományok elégtelensége miatt a történeti homályt eloszlatni lehetséges.