Római matróna stolában.
Ókori szobor a nápolyi múzeumban.
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
IV. FEJEZET.
Róma alkotmánya a királyok alatt és Servius reformjai.
Olyan jelenségek, mint a Tarquiniusok elűzetése Rómából, a Peisistratidáké Athénből és más bitorló családoké, mindig a nép öntudatos erejét bizonyítják, mely fegyvert ragad a zsarnoki uralom ellen. A nép uralmának története Rómában a király nevének és méltóságának eltörlésével s a köztársaság formaszerű megalkotásával kezdődik. A városi lakosság zömének küzdelme az aristokratia ellen még csirájában van. A senatus, hogy politikailag erősítse hatalmát, azt állította, hogy jogai a Servius nevéhez fűződő alkotmányon alapulnak. A hagyományok azonban a Serviusénál még régibb alkotmányról is megemlékeznek, melyet Romulusnak tulajdonítanak. Erről kell tehát először szólanunk, bár megjegyezzük, hogy a részletekben a régi irók nagyon gyakran eltérnek, körvonalai tehát igen homályosak.
A római népet vagy populust a város alapítója három tribusra osztotta; nevük: Ramnenses (Romulus társai), Titienses (Tatius sabin alattvalói) és Luceres, kiknek eredete a hagyomány szerint egy Lucumo nevű etruszk emberhez fűződik. Az ő kisérete gyanánt telepedtek le Rómában, s társai lettek a rómaiaknak és a sabinoknak. E harmadik tribust kisebb rangúnak tekintették. A tribus feloszlott 10 curiára, egy curia 10 decuriára, s mindegyiknek volt megfelelő előljárója: tribunus, curio és decurio. Azonfelül minden tribus több házat vagy nemzetséget (gens) fűzött össze, melyek nemcsak rokonvérű emberekből állottak, hanem olyanokból is, a kiket kölcsönös kötelezettség kapcsolt egymáshoz, így egy közös herosnak, az ősnek cultusa, vagy a kölcsönös örökösödés jogai. Több család alkothatott egy genset, 10 gens egy curiát, 100 gens egy tribust. Egy gens tagjai, úgy látszik, ismét feloszoltak patronusokra és cliensekre. Az előbbiek alkották a patriciusok előkelő osztályát, s büszke önérzettel hivatkoztak arra, hogy az alapító családok egyenes ivadékai. Öröklő aristokratiát alkottak, melyet külső jelek (széles toga, senatori saru stb.) is megkülönböztettek. A cliensek eredetileg idegenek, kik Rómában hatalmas polgárok védelme alatt telepedtek le, vagy olyanok, kik előkelő és gazdag mult után tönkre jutva, szivesen föláldozták függetlenségüket azon előnyökért, melyeket mint nagyurak hűséges kisérői élveztek. E védelem alatt a cliens nagy politikai és társadalmi jogokat gyakorolt; büszkén vallhatta magát római polgárnak, s talán ép úgy dobhatta szavazatát az urnába, mint patronusa, kit a nagyvilág a szerint becsült, a mily nagyszámú és a mily hűséges cliensei voltak.
Római matróna stolában.
Ókori szobor a nápolyi múzeumban.
A patriciusok nagygyűlése a comitia curiata volt, melyen mindenki a saját curiájában szavazott. Ezeken a gyűléseken választották a politikai és papi méltóságokat, itt döntöttek a béke vagy háboru dolgában. De ilyen gyűléseket csak nagy ritkán tartottak. Az állami folyó ügyeket a curiáknak – hogy úgy nevezzük – bizottsága vezette, melynek senatus volt hires neve. Tagjainak számát Romulus százban, a sabinok letelepedése után kétszázban állapította meg; később Tarquinius Priscus még százat nevezett ki, s ettől fogva a tagokat «patres (et) conscripti» (= atyák és összeirtak) névvel szólították meg. A senatus volt a király tanácsa; halála után ez ajánlott jelöltet a curiáknak választás végett, kit a hadsereg vezetésével, a pontifex maximus és a legfőbb biró tisztével biztak meg. A lovagok (equites), kiknek Romulus korában celeres volt a nevük, eredetileg 300-an voltak; Tarquinius vagy Servius már 18 centuriára szaporította őket, mint az államfő testőrségét. A hadsereg tribunusa, a későbbi magister equitum, rangban és hatalomban a második méltóságot töltötte be.
Római férfi togában.
Ókori szobor a nápolyi múzeumban.
A legrégibb időben tehát a curiák, vagyis a senatus és a patriciusok alkották Róma városát. Bennök központosult az állam minden törvényhozó és végrehajtó functiója. A király maga is tagja e testületnek s választásnak van alávetve. Ez volt a populus, a római állam politikai népe, mely azonban csak felsőbb rétegét alkotta a lakosságnak. Kezdettől fogva fejlődött alatta egy sokkal nagyobb számú osztály, mely a nemességhez nem tartozott, cliense vagy alattvalója nem volt; nem osztozott amannak politikai és vallási jogaiban; talán leginkább a pomoeriumon, vagyis az eredeti város megszentelt határain túl, a völgyekben és a Palatiumot környező lejtőkön lakott. A régi Róma e plebeiusai vagy hódítások révén jutottak ide, vagy kereskedelmi és ipari érdekek hozták őket e vidékre. Mint letelepült idegenek több nemzedéken át éltek saját szokásaik szerint. Magánjogilag semmikép sem függtek a patriciusoktól. Nem volt szükségük patronusra, a törvény előtt képviselőre. Szerezhettek vagyont, s a «jus commercii» (a kereskedés joga) rájuk is vonatkozott. Politikailag azonban nem voltak jogaik, csak kötelességeik az állam iránt. Nem kérhettek az állam birtokaiból, nem vehettek részt az állami szertartásokban, nem lehettek sem tisztviselők, sem papok; végre nem vonatkozott rájuk a «jus connubii», azaz nem házasodhattak össze patricius családokkal. Egyenesen a király hatalmának voltak alávetve, a ki háboru idején felszólította őket, hogy gyűljenek zászlója alá és védjék személyes vagyonukat, melyet a törvények szerint szerezni joguk volt. Róma város eredeti határát csak a patriciusok között osztották föl, s törvényeiknek uralkodó elve alapján, hogy minden hódított földbirtok az állam tulajdona, ez az osztály a maga tagjai részére biztosította azt a kiváltságot, hogy az ujonnan szerzett ily területeket maguk munkálják, mint a földnek névleg bérlői, de tényleg tulajdonosai. Róma első korszakában a kereskedésnek nem volt nagy becsülete, s a földbirtok alkotta a község vagyonát. A patriciusok voltak tehát egynéhány nemzedéken át nemcsak a születés és rang, hanem a vagyon aristokratiája is. De a plebeiusokat a kereskedelem fejlődésével nem lehetett többé szegénységbe és számot nem tevő állásba szorítani. Fölépült az ostiai kikötő; a Tarquiniusok uralma után Carthagóval mint tengeri hatalommal szerződést kötöttek. Róma köznépe azonfelül takarékos faj volt; nemcsak kiskereskedéssel, hanem uzsorakölcsönökkel is szerzett pénzt, s kétségkívül birtokába került lassanként a római földterület egy része. Tarquinius Priscus kiszélesítette az eredeti alkotmány kereteit, a régi patriciusokat kisebb nemzetségű apákkal (patres minorum gentium) szaporította, kik a kormányzás terhében és jogaiban azokkal osztoztak. Servius reformjai is szemlátomást oda irányultak, hogy a populust és plebset egy néppé olvaszszák. Ez az idegen származású és talán kétes születésű uralkodó nem kedvelte az eredeti rómaiak zárkozottságát, de ismerte a városi lakosság tehetségét. Uralma alatt rendkívüli arányokban fejlődött a város, s ő elhatározta, hogy egy homogen nemzet központjává teszi.
Suovetaurilia.
A római forumon talált dombormű.
Servius megváltoztatta a nép régi felosztását. Harmincz tribust szervezett; négyet a városban, huszonhatot a szomszéd területen. E kerületek mindegyikében külön polgári és katonai hivatalok, külön vallási szertartások voltak. Mindegyiknek volt községi autonomiája, de az egyetemes kormányzásba nem szólhattak bele. A tribusokban a szám döntött, bár a szavazatokat rendszerint a rang és gazdaság közvetlen befolyása irányította; magukat a tribusokat is patricius családokról nevezték el. Viszont a centuria-felosztás nem tett különbséget populus és plebs között, mert a vagyont vette számítási alapul. Serviusnak tulajdonítják a census intézményét is, mely szerint a római lakosság fölött ötévenként szám és vagyon szempontjából szemlét tartottak. Minden ily szemle vagy lustrum nagy ünnepi áldozattal (suovetaurilia) kezdődött, mely után a polgárokat vagyonuk szerint hat osztályba (classis), ezeket ismét 193 centuriába osztották. Az első s egyszersmind leggazdagabb osztályban (tagjainak vagyona legalább 20,000 as) volt a legtöbb (98) centuria. A második, harmadik és negyedik osztályban (15,000, 11,000, illetve 5000 as vagyonnal) 20-20 centuria, az ötödik osztályban (2000 as vagyonnal) 30 centuria volt; ezek közt oszlott meg 4 centuria fegyverkovács és hadi kürtös. Végre a legutolsó osztálynak egyetlen centuriájában gyültek össze a vagyontalan proletariusok, az úgynevezett capite censi, számszerint a legnagyobb, de politikai befolyásánál fogva a legjelentéktelenebb osztály.4 A leggazdagabbak, tekintet nélkül származásukra, az első osztály 98 szavazatával absolut többségben voltak a többi osztályokkal szemben. Midőn tehát a comitia centuriata a béke és háboru dolgában, vagy polgári és katonai tisztviselők választására összegyült, az első osztály, melyet először hivtak az urnához (innen a neve: classis praerogativa), az összes centuriákkal szemben érvényesíthette akaratát, ha egyetértés uralkodott benne. A ki megnyerte maga számára a classis praerogativát, az biztosan számíthatott a győzelemre.
Római augur.
Az állami főhatalom így, tekintet nélkül rangra vagy születésre, a vagyonosok kezébe került. A centuriák szervezete lényegében katonai jellegű volt, mert a régi Rómában, mint később nálunk magyaroknál is, a gazdagokra, a földbirtokosokra hárult a haza védelme. Fegyver viselése ugyanis nemcsak rendkívüli teherrel, hanem rendkívüli jogokkal is járt. A római állam ép úgy, mint a magyar király, csak katonai szolgálat fejében adományozott földet. A római nagyurak, akár csak a gazdag magyar nemesek, háborúban lovon, teljes fegyverzettel jelentek meg; clienseik szabadabb rendben szolgáltak mellettük s könnyebb fegyvereket viseltek a csatában. Ha a centuriák valamennyien egyformán adtak katonaságot, az első, vagyis a leggazdagabb osztály része okvetlenül felülmulta a többiét összesen. A legio nagyságát kezdetben 3000 gyalogosra (= 10 cohors = 30 manipulus) és 300 lovasra (= 10 turma) teszik. A comitia centuriata katonai jellegét nevén kívül már gyülőhelye is elárulta. A város falain kívül, a campus Martiuson úgy sorakozott a római polgárság, mintha ellenségre készülne. Gyűlés idején, sőt már egy hónappal előbb, vörös zászlót tüztek ki a Janiculum tornyán, mely őrállomásul szolgált Etruriával szemben, s akár csak háboru idején, mindig állandó tábor tartózkodott rajta.
Róma területének, az ager Romanusnak, nagyságát a Tarquiniusok korában két adatból megállapíthatjuk. A Kr. e. második században élt görög történetiró, Polybios, fölemlíti az eredeti szerződés szavait, melyet a rómaiak a köztársaság első évében Carthagóval kötöttek. E szerződésben több latiumi tengerparti város, mint Ardea, Antium (Porto d'Anzio), Circeii, Laurentum és Tarracina, Róma szövetségese gyanánt szerepel. A hagyomány továbbá harmincz tribus közül tiznek a helyét a Tiberis jobb oldalára teszi; ezek tehát Etruriától elfoglalt területen voltak. Valószinű az is, hogy a sabin föld alsóbb része a Tiberis és Anio között szintén az ager Romanus egy részét alkotta.
Mindazáltal ily szűk határok közt elterülő állam aligha volt képes oly hatalmas művek megteremtésére, minőket a Tarquiniusoknak tulajdonítanak. A capitoliumi vár és Juppiter temploma, a cloaca maxima erős boltozata nagy hatalom alkotásai voltak; a templom méreteit a történetirók adataiból pontosan meghatározhatjuk, a nagy csatorna pedig mai napig fenmaradt.
A királyság eltörlése után a legfőbb hatalom teljes mértékben a két consulra, vagy, a mint eredetileg nevezték, a két praetorra szállott. E méltóságokat a centuriák gyülekezete, vagyis az egész nép töltötte be, osztályok szerint adva le szavazatát. De a comitia centuriata választása megerősítés végett a curiák gyűlése elé került. Azonkívül a patriciusok, kik a comitia curiata-ban maguk közt tárgyaltak, egy másik és sokkal fontosabb korlátozó hatalmat tartottak kezükben a polgárok egyesült testületének határozataival szemben, az államvallást, melynek papi tisztségei kizárólag az ő kezükben maradtak. Midőn Servius a népjogokat kiterjesztette, elmulasztotta bevonni a plebeiusokat az állami szertartások végzésébe és az auspiciumok megfigyelésébe. A tisztviselőkön kivül a papok és augurok is mind patriciusok voltak, s ezek annyira uralkodtak a nép babonás érzületén, hogy a centuriák nem is tarthattak gyűlést, vagy a gyűlésnek föl kellett oszolni, ha a papok kedvezőtlen jeleket láttak. A patriciusok a vallás védelmének ürügye alatt a centuriák fegyveres sorait is megfoszthatták volna erejüktől; de erre, úgy látszik, nem volt szükség. Mert a Tarquiniusokat támogató etruszkok leverése után a római köznépet valószinüleg lefegyverezték. A római írók elvétve (így Tacitus Hist. 3,72; Plinius 34,139) utalnak arra a szégyenletes tényre, hogy Porsenna nemcsak diadalmasan vonult be Rómába, hanem azt is elrendelte, hogy a legyőzött nép a közönséges gazdasági eszközökön kívül minden fegyvert és vaseszközt beszolgáltatni tartozik.5 Ha e tény igaz, akkor a centuriák katonai szervezete nagyon megbénult, s a patriciusoknak alkalmuk volt, hogy átengedett jogaik nagy részét visszaszerezzék.
Mikor a comitia centuriata megválasztotta és a comitia curiata megerősítette a consulokat, az előbbi gyűlésnek még egy másik, külön szavazatától függött, vajjon megkapják-e az imperiumot, vagyis a legiók vezérletét. Maguk a curiák is féltékeny szemmel néztek az ujonnan teremtett nagy hatalomra, ha patricius kezekben volt is. Megkövetelték, hogy az egyik consul hatásköre csak a város területére szorítkozzék, a másik pedig a falakon kívül parancsoljon a legióknak. Azonkívül nagy veszedelem idején joguk volt a consuli méltóságot fél évre megszüntetni, s dictatort választottak. Ennek kezében összpontosult minden állami hatalom; vele szemben minden személyes vagy osztálybeli kiváltság megszünt. E féléven belül a dictator korlátlan államfő volt (más neve: magister populi), ki a maga támogatására egy lovas vezért (magister equitum) nevezett ki. Tetteit csak e szokásos határozat irányította: «Vigyázzon, hogy semmi baj ne érje a hazát.»