A legrégibb héber bibliai kézirat.
Részlet Hosea és Joel profétákból Kr. u. 916-ból. (Pétervár.)
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET |
XI. FEJEZET.
Ázsia a szargonidák idejében.
A nyugati sémiták: Phoenicia; Judea. – Média és az iráni vándorlások. – Az iráni vallás: Zoroaster; a mágusok.
A nyugati sémiták: Phoenicia; Judea.
A szargonidák az apró királyságok romjain egy nagy semita birodalmat alapítottak. Araméusok, zsidók, phoeniciaiak, assyrok, sőt egynehány arab törzs is, szóval mindenek, a kik sémi nyelven beszéltek a szuezi szoros és az Euphrates torkolata között, most egy fejedelmet uraltak és először kerültek azon egy uralom alá. Az egykori hódító népek: az egyiptomiak, az élamiták, a kháldeai törzsek egymás után buktak meg. De a sémita faj győzelme az ó-világ e művelt fajain nehéz volt. Láttuk, mi volt Babylon és a keleti araméusok sorsa az utolsó háborúkban; a nyugati sémiták a hódítás révén még többet szenvedtek, mint mesopotámiai és kháldeai rokonaik. Az egykor oly gazdag és népes Syria folyton sülyedt; Kodsu már csak az egyiptomi történetírók zavaros emlékezetében élt. Gargamis, Damaskus, Hámáth, napról-napra vesztette politikai és kereskedelmi fontosságát. Az ezer éves háborúkban tönkrejutott Coelesyriával könnyen bánhatott el bármely ellenség. Móáb, Ammón és a filiszteusok félig megsemmisültek; Izráel eltünt; csak a phoeniciaiak és a zsidók őrizték még meg az élet némi látszatát.
A phoeniciaiak benső története I. Ithobaaltól Assúrbanipal trónraléptéig egynéhány szóban sommázható. Sidon után Tyrusra szállott a nemzet hegemoniája. Ez a város állott a confoederatio élén. Csak az egy Arád folytatott még független életet. E confoederatio tagjai azonban mindig irigyelték Tyrus fensőségét, szerettek volna szabadúlni alóla és minden alkalommal elárulták ellenséges voltukat. A sidoni eredetű aristokratia szakadatlanul nyilt küzdelmet folytatott a néppel. Ithobaal hosszú uralkodása alatt békében tartotta a pártokat, de halála után kiütöttek a nagy zavarok. Fia, Balezor, csak nyolcz évig uralkodott. Utána az uralom egy gyermekre, Muttonra szállt, kinek fiatalságát fölhasználták a nép vezetői. A mi keveset tudunk róla, Karthagó alapításának regéibe vész. Örököse állítólag egy Elisszár nevű leány volt, nagybátyja, Szikharbal, Melkart főpapjának felesége, meg egy kis fiú: Pygmalion. Szikharbalt maga Mutton jelölte ki kormányzónak a törvényes örökös kiskorúságának idejére. A nép pártja csakhamar megbuktatta őt, öcscse pedig egynehány év mulva meggyilkolta. Elisszár meg akarta boszúlni férje halálát és az egész aristokratiával összeesküdött. Mikor az összeesküvés kiderült, Elisszár meglepés révén hatalmába kerített egy ép indulásra kész hajóhadat, reá rakta párthíveit és Afrika felé vitorlázott. Zeugitánában kötött ki azon a helyen, a hol több századdal azelőtt a sidonbeliek megépítették Kambé városát, földet vásárolt a liby-phoeniciaiak királyától és a régi város omladékain új várost alapított, Kart-Khadast-ot, melynek nevéből a görögök Karchedont, a rómaiak Carthagot csináltak. Vergilius geniusa népszerűvé tette Dido nevét az egész világon; a történetírás nem ismeri el hitelesnek se az ő elbeszélését, se a nagy pún város alapításáról szóló többi gyártott legendát.90
I. Ithobaal uralkodása alatt jelentek meg először az assyrok Phoeniciában; Assurnazirpal áthágott a Libánonon és egész a tengerig jutott. A tyrusiak ugyanazt a politikát követték vele szemben, mint a sidoniak az egyiptomiakkal szemben. Ugy gondolkoztak, hasznosabb lesz küzdelem nélkül megadni magukat, mint szembeszállani a szertelen nagy erővel és megvásárolták a békét. Északi Phoenicia, Arád és Simyra nem követte ezt a példát és kemény leczkét kapott; Arád a damaskusi királylyal szövetkezve Salmanaszar ellen, többször lett az ellenség prédájává. Midőn Samsiramán után az assyriaiak hatalma csökkenni kezdett, Tyrus nem ismerte el többé főuralmukat és megtagadta a félszázadig fizetett adót. De ötven év múlva II. Tiglatfalaszar rendeletére megint csak igába hajtotta fejét és királyát, II. Hirom 742-ben, Arpádba ment, megvinni a váltságdíjat. Időközben Sidon elfoglalta Arádot és 751 táján gyarmatosította; Tyrus Phoenicián való uralma veszni kezdett és Sidon kerekedett felül. II. Mutton, Hirom utódja Rezonnal szövetkezve ki akarta vivni függetlenségét, de vereséget szenvedett és bukásának hirére Kypros szigetén lázadás ütött ki. E lázadást Eluli (Lulija) elnyomta, de mikor Assyria ellen küzdött, a többi városok elhagyták és hajóikat V. Salmanaszar rendelkezésére bocsátották. A magára maradt Eluli nem birt többé ellentállani; kivonult hát Tyrusból és bezárkózott a tengeri városba, hol daczolni tudott ellenségeivel. A phoeniciai hajókon jövő assyriaiak kudarczot vallottak. Erre az ostrom körülzárássá változott, de se Salmanaszar, se Szargon nem bírt a makacs tyrusiakkal; Szargon végre 715-ben, tiz évi hiábavaló hadakozás után abbahagyta az ostromot. Kudarczát azzal boszszulta meg, hogy 708-ban meghódította Kyprost. Fia, Szennakherib végre megtörte a büszke várost és az öreg Eluli helyébe II. Ithobaalt, hűbéresét ültette. (700.) Ez a vereség teljesen végét vetette Tyrus szárazföldi uralmának. Ismét Sidon lett a szövetség fővárosa, de csak rövid ideig. Királya Abdimilkut, 680 táján föltámadt Aszarhaddon ellen, de hiába. A győző ledöntötte Sidon falait és a lakosság egy részét Assyriába hurczolta. Tyrus mintha ismét felülkerekedett volna, de királya, Baal 666 felé az aethiopiai Urdamanival szövetkezett Assúrbanipal ellen, ki csakhamar véget vetett e függetlenségre törekvéseknek. Baal kegyelmet kért és nyert. Jakinlu, Arád királya, ki makacsul megmaradt a fölkelésben, trónját vesztette. Phoenicia, katonák híján, aztán nem is mocczant többé Ninive bukásáig.
A gyarmatbirodalom ép oly viszontagságokat látott, mint az anyahaza. Egész I. Ithobaalig folyton növekedett, sőt még e király idejében is. A phoeniciaiak nyugati kereskedelmének nem volt többé végső pontja Mauritania és Dél-Spanyolország, melyeknek egy részét a sémita érintkezésekből eredő és a benszülött törzsekkel keveredett népek szállották meg. A tyrusi tengernagyok a marokkói partot messze dél felé is bejárták, gyarmatokat alapítva Gadir és a Szenegal között; fölmentek Spanyolország mellett is, és a galliai tengeren át a Fehér-ón-szigetekig, sőt talán Nagy-Britanniáig eljutottak. Tyrus valóban az egész világ kereskedelmének fővárosa volt. Az I. Ithobaal halálára következett zavarok félbeszakították e gyarapodást és gyengítették az ország erejét, ép az időben, mikor egyszerre hatalmas ellenségek emelkedtek a Földközi-tenger több pontján. Az etruszk tengerészet útját állta Tyrus haladásának Itáliában és Galliában; a görög hajóhadak pedig, miután megsemmisítettek mindent, a mi a sidoni gyarmatokból az Aegeumi-tengeren maradt, hadi erővel rakták meg Kis-Ázsia déli partjait, megvetették a lábukat Kyproson, sőt Siciliáig merészkedtek. 734-ben alapították Naxost és Megarát; 733-ban a korinthosiak és a korfuiak megerősítették Syrakusait; egynehány év mulva a helléneké lett Siciliának egész keleti és déli partja. A mit ők kezdtek, Karthago befejezte. Az Afrikában megtelepedett tyrusi aristokratia ugyanazt a tevékenységet fejtette ki, melynek révén Tyrus századokon át nagy volt. Az új város elhomályosította Uticat, Adrumetumot, Leptist és csakhamar vetélkedni kezdett az anyahaza érdekeivel. A Siciliában levő phoeniciaiak, kiket a görögök Zizbe (Panormos), Motyába és Kepherbe szorítottak, továbbá a spanyol és az afrikai parton élő phoeniciaiak, kiket a barbárság szüntelenül zaklatott, valamint mindazok a népek és gyarmatok, melyeket az assyriai háborúkba keveredett Tyrus nem tudott megvédelmezni, mind Karthagó pártfogása alá helyezkedtek. A régi Poeni nemzetnév, mely eleinte a Perzsa öböl partjain hallatszott, bejárta a Földközi-tengert, az Atlanti Oczeánt és a nyugaton a phoeniciai birodalom helyébe a puni birodalom lépett. Assúrbanipal uralkodásának vége felé Phoeniciának már egy gyarmata sem volt, mely fensőségét elismerte volna. Ez azonban nem ártott sem gazdagságának, se kereskedelmének; mégis csak az ő kezén ment át a világ minden áruczikke. Ereje azonban megtört; ázsiai birtokánál nem maradt egyebe, tehát nem lehetett elég hatalma, hogy sokat nyomhasson Syria sorsának eldöntésében.
Szennakherib kudarcza Palaestinában nagy diadala volt a zsidó prófétáknak. Ezsaiás és a próféták őt környező kis köre, sőt Ezékiás is a maga híveivel, csodának tulajdonították a felszabadulást és vallásos buzgóságukban megerősítette őket a hadsereg hirtelen megsemmisülése. Az Úr hatalma bebizonyosodott, és az is meglátszott, hogy Jahveh gyűlöl minden bálványozást és az idegennel való szövetkezést. Samaria, mely megmaradt régi szokása mellett, hiába intette Ezsaiás, a fáraótól kért segedelmet, megbukott, a föltámadás reménye nélkül. Jeruzsálem még idején megtért és az istenre bizta magát; csodaszerűen meg is menekült az assyriai király haragja elől és Szennakheriben betellett, hogy «megutált téged, megcsúfolt téged a Sionnak szűz leánya, te rajtad hajtogatja fejét a Jeruzsálemnek leánya» (Ézs. 37, 22). Ezékiás nem mulasztott el semmit, hogy ne kedvezzen az Úrnak, ki őt ilyen jól segítette ki a bajból; leromboltatta a szent helyeket és a bálványokat, melyekkel még a jeruzsálemi templom is tele volt; sőt összetörette a betegeket gyógyító érczkigyót is. Először ismerték el hivatalosan, hogy Jahveh nemcsak a nemzet istene, de az egyetlen isten, a kin kívül nincsenek más istenek. A veszedelemből való szabadulás öröme azonban még sem volt akkora, hogy feledtesse a királylyal és tanácsosaival, milyen nagy hatalma van Assyriának. Ezékiás nemcsak nem akart többé Mardukbaliddinával szövetkezni, de minden arra mutat, hogy haláláig bölcs óvatosságot tanusított, és ügyelt rá, hogy valami meggondolatlansággal ne csődítse megint magára az assyriaiakat. Betömette a réseket, melyeket az ellenség a messze fellegvár falain ütött, megerősítette Jeruzsálemet és hogy segítsen a víz híján, melyet a háború alatt érzett, megépítette a hosszú, földalatti vízvezetéket, mely a Gihón vizeit a Silóah tavába ontja.
Ezt az óvatos bölcseséget, melyet a világi politika tanácsolt Judeának, Ezsaiás és a többi próféták szüntelenül isten nevében is ajánlották. Jahveh mindenható és ha azt igéri, hogy letiporja népének ellenségeit, «úgy lészen a mint gondoltam, és úgy megyen véghez, a mint én elvégeztem; hogy megrontsam az Assyriust az én földemen és megtapodjam őtet az én hegyeimen, hogy annak igája elvétessék az én népemtől, és annak terhétől megmenekedjék ezeknek vállok.» (Ézs. 14, 24–25.) De a nép még nem érett az igazságra és az ideális vallásra. Szive mélyéből sajnálja a szent helyeket, a titkos értelmű erdőket, az égő áldozatok pompáját, az egykori ünnepek zaját és gyönyörűségét; mielőtt teljesen méltóvá lenne sorsára, csaknem egészen el kell vesznie, és a büntetés, mely hűtlenségére vár, Ezsaiás lelkét gyászos látásokkal tölti el. «Ti meggondolatlan asszonyok keljetek fel, halljátok meg az én beszédemet! Ti nagy bátorságban élő leányzók, vegyétek füleitekbe az én beszédemet! Nagyon sok esztendőkben megháborodtok ti bátorságban élők; mert elfogyatkozik a szüret, a takarás nem lészen. Rettenjetek meg, ti gazdag asszonyok! mozduljatok meg ti bátorságban élők! vessétek le ruháitokat, és mezitelenítsétek meg magatokat, és övedzétek bé derekaitokat gyászruhával; sírjatok a csecsért, a szép mezőkért, a termő szőlőtővekért. Az én népemnek földjén tövis és csipke nevekedik, sőt minden örömnek házaiban, az örvendező városban: mert a nagy paloták elhagyatnak, a városnak sokasága elpusztíttatik, a tornyok és bástyák barlangok lésznek mind örökké, a vadaknak örömökre és a barmoknak legeltetésekre.» (Ézs. 32,9–14.) A Damaskust és Samariát, Judea e két örök ellenségét nem rég ért szerencsétlenségek eléggé mutatták, mely sors vár a tizenkét törzsre, ha a ninivei király végre megunja az isten népének felkeléseit és komoly bosszúra gondol. Mészárlás, számkivetés, messze országokba való hurczolás volt akkor a keleti politika szokott eljárása. Júda sokkal többször látta szomszédjain, semhogy ne féljen a naptól, mikor magára is reá kerül a sor.
De Izráel még sem lehet egészen rossz, mert különben hogyan választotta volna népévé az Úr? «Szent mag» van benne, mely csak a számkivetésben, lelkifurdalás és gyötrelem közepett fog kicsirázni. Ha Jeruzsálemet föl is égetik, ha a templomot le is döntik, és ha Júda fogságba is kerül, ez mind csak muló megpróbáltatás; Isten meg akarja tisztítani Siont, fájdalom és vér által. Mikor betelik az itélet, mely minden nemzetet, az erőseket és a gyöngéket egyaránt fog érni; mikor Júdából eltűnik a bűnös, a gonosztévő, a bálványimádó és a hamis próféta; mikor «Jahveh elmosandja a Sion leányinak undokságokat és a Jeruzsálem vérét kimosandja ő belőlök» (Ezs. 4,3.); mikor «a maradék megtér, Jákob maradéka, az erős, hatalmas istenhez» (Ezs. 10, 21.), a bűnös Jeruzsálem romjaiból fel fog emelkedni a tökéletes Jeruzsálem és királyának dicsősége elterjed mindenüvé. «Lészen az az utolsó időkben, hogy minekutánna Jahveh házának hegye minden hegyeknek felette helyheztetik, és magasabb lészen minden halmoknál: minden pogányok arra gyüljenek. És sok népek elmenjenek, ezt mondván: Jertek el, menjünk fel Jahvehnek hegyére, a Jákób Istenének házába, hogy megtanítson minket az ő útaira, és járjunk az ő útaiban: mert Sionból megyen ki a törvény, és Jahveh beszéde Jérusálemből. Ki a Pogányok között itéletet tészen, és sok népeket megfedd; hogy az ő szablyájokból kapákat, és az ő dárdájokból sarlókat csináljanak, és egy nép más nép ellen fegyvert ne vonjon, se pedig több hadakozást ne tanuljanak. Jákóbnak háza, no, járjunk Jahveh világosságában!» (Ezs. 2, 2–16.) Így szólt egy ismeretlen próféta, és az Ezékiást környező emberek közül alkalmasint nem egy osztozott érzelmeiben, mert Ezsaiás és Mikeás belevették szavait saját jóslataik közé. Nem volt már úgy, mint Ámósz idejében, mikor azt kiáltották, hogy «jaj azoknak, kik kivánják Jahveh napját… setétségnek, nem világosságnak napja az» (Ám. 5, 18.). Az örök boldogság, az új Júda bizonyos reménye szinte elviselhetővé tette a jelen nyomorúságainak látását.91
Ezékiás reformja, sokkal gyorsabb és teljesebb volt, semhogy tartós lehetett volna. Mikor a tizenkét éves Manasse lépett trónra, a régi eszmék hivei jutottak vele hatalomra és visszaállították Jahveh kultuszát, ép olyannak, a minő Akház idejében volt. Mohón igyekeztek elrontani Ezékiás alkotásait és újra gyakorolni kezdték mindazt, a mit ő már megsemmisítettnek vélt. Ismét megnyitották a szent helyek kis templomait, felállították a bálványokat, újraültették az elpusztított berkeket, «építettek oltárokat az egész mennyei seregnek, az Úr házának mind a két pitvarában». Baalt és phoeniciai Astartét imádták Sion hegyén; Hinnóm völgyében, hol Akház már föláldozta egy gyermekét, újra meggyuladt a máglya. «Manasse általvivé az ő fiját is a tűzön, és válogatást tőn az idők közt, és madárszó után jövendőle, és mind nézőt, mind varázslókat szerze; és sok gonosz dolgokat cselekedék Jahveh szemei előtt, hogy őtet haragra indítaná» (2 Kir. 21, 1–9). Új dolgok voltak ezek Izráelben; de a régi kultusz hiveinek legalább is oly törvényeseknek kellett tekinteniök, mint a milyenek Ezékiásnak Ezsaiás sugallatára véghez vitt reformjai. A nép legnagyobb része pártolta az újítást; csakhamar annyi isten lett, a hány város, és mikor növelték a szent helyek számát, azt hitték a régi dogma értelmében, hogy növelik a kötelékek számát is, melyek Jahveht az ő népükhöz fűzik. Ha Szennakherib idejében az egész ország elpusztult és csak Jeruzsálem maradt meg, ennek az volt az oka, hogy Ezékiás a vidéki szent helyeket megszüntette, és csak a templom állott egymaga. Jahveh mindenütt őrködött a népen, a hol oltára volt; de oltalma nem terjedt ki azon helyekre, a hol nem áldoztak neki. A reakczió a próféták és hiveik részéről némi ellentállásra talált «Sok ártatlan vért is onta ki Manasse, annyira, hogy Jeruzsálem mindenfelé megtelnék vele» (2 Kir. 21, 16). Rabbinikus hagyományok szerint az öreg Ezsaiás az üldözés alatt veszett el: a király megunva tanácsait és átkait, kivájt fatörzsbe dugatta és ketté fűrészeltette. A vallásos dolgokba merült fejedelem nem sok gondot okozott Assyriának; Szennakherib nagy ellenségének fia világ életében Assúrbanipal alázatos hűbérese maradt és ezért békén halhatott meg trónján (640).92
Ámon uralkodása csak folytatása volt Manasse uralkodásának. Bűntettel végződött: Ámont 638-ban meggyilkolták és utóda egy nyolcz éves gyermek, Józsiás lett. A reformpárt kerítette hatalmába. A próféták eddig is még mindig szabadon hirdették Ezsaiás tanításait, ha nem is annyi tehetséggel. Akár ismert húrokat pengettek, mint Zophoniás, Júda romlását, Sion új dicsőségét és az örök békét prédikálva, akár diadalmasan jósolták Ninive pusztulását, mint Náhum, szavaiknak és irataiknak mindig csak az a czélja volt, hogy mélyen véssék a nép lelkébe Jahveh eszméjét és csak őt imádtassák. «Boszuálló Jahveh, boszuálló, Jahveh és buzgó haragú; boszút áll Jahveh az ő ellenségin, és megtartja haragját az ő ellenségei ellen. Jahveh nagy tűrhető és nagy hatalmú, ki a bűnt büntetés nélkül semmiképen nem hagyja: Jahveh úta nagy szélvészben és forgószélben vagyon, és a felhők az ő lábainak porok. Ki a tengert megfeddi és megszárasztja azt és minden folyóvizeket megszáraszt, a Básán és a Kármel megerőtelenül, és a Libánusnak virága meghervad. A hegyek megrendülnek ő előtte, és a halmok megszakadoznak; a föld ég az ő színe előtt, e földnek kereksége is, és mindazok, kik azon laknak. Az ő haragja előtt ki állhat meg? és kicsoda állhatja meg az ő haragjának búsulását? Az ő búsulása kiomol, mint a tűz, a kősziklák megrepedeznek ő előtte» (Náh. 1–6). A makacsság, melylyel a próféták ugyanazon fenyegetéseket nemzedékről-nemzedékre ismételték, legjobban mutatja, minő sikertelen volt tanításuk. Az Úr félelme nem tartotta vissza se Manassét, se Ámont; az istenek Jahvehval együtt részesültek a nép és a nagyok hódolatában, sőt őket talán nagyobb tisztelet környezte. A hol a prédikáczió és prófétaság nem használt, Józsiás papjai megkisértették: hátha az istenitisztelet megújítása foganatosabb lesz.
Józsiás uralkodásának tizennyolczadik évében (623) elküldte Sáfánt, Aczaljahunak, a Mesullam fiának fiát Jahveh házához, hogy Hilkija főpappal számláltassa meg a templom ajtajában gyűjtött és az épület fentartására szolgáló pénzt. Mikor ez megtörtént, Hilkija azt mondta: «a törvénykönyvet megtaláltam Jahveh házában», és odaadta a könyvet Sáfánnak, ki elolvasta azt. Az iródiák visszatérve a királyhoz, jelentést tett neki: «a te szolgáid egybe szedék a pénzt, mely a házban találtatott és adták azt Jahveh házában munkálkodók pallérainak kezébe»; és megmondta a királynak: «Egy könyvet ada nekem Hilkija pap», és elolvasta a király előtt. Mikor Józsiás hallotta a törvény könyvének beszédit, megszakgatta ruháit és elküldte Hilkiát, Sáfánt és más királyi tiszteket, tanácsot kérdeni az Úrtól ő érette és a népért. Hulda próféta asszony, ki Jeruzsálemben lakott a második részen, ezt felelte nekik az Úr nevében: «Ímé én veszedelmet hozok e helyre és e helyen lakozókra, mind a könyvnek beszédei szerint, melyet olvasa a Júda Királya; Azért hogy elhagytak engemet, és idegen isteneknek áldoztak jóillattal, hogy engemet haragra indítanának minden ő kezeknek csinálmányaival: és felgerjedett az én haragom e hely ellen, meg sem oltatik. A Júda Királyának pedig, ki elküldött titeket, hogy tanácsot kérdjetek Jahvehtól, ezt mondjátok: Ezt mondja Jahveh az Izráelnek Istene: Mivelhogy e beszédeket hallottad. És mivelhogy meglágyult a te szived, és megaláztad magadat Jahveh előtt hallván azokat, melyeket szólék e hely ellen és e helyen lakozók ellen, hogy megpusztulna és átokban lenne; és megszakgatád a te ruháidat és sírál előttem: Azért én is meghallgattalak, azt mondja az Úr. Annak okáért ímé én takarítlak téged a te atyáidhoz és a te koporsódba békességgel visznek téged és meg nem látják a te szemeid azt a nagy veszedelmet, melyet én e helyre hozok.» Ekkor a király összehivta Júda és Jeruzsálem sejkjeit, aztán fölment a templomba és vele az egész nép, a papok, a próféták és jelenlétökben fölolvasták a szövetség könyvének igéit (2. Kir. 22–23).
Tudjuk, mit értenek a keletiek azon, mikor azt hallják, hogy valamely könyvet fedeztek fel a templomban; ez a phrasis egyszerűen azt jelenti, hogy a szerző nagyobb tekintélyt adandó művének, azt az istent pártfogás alá helyezte, vagy eredetét felsőbb sugalmazásnak szeretné tulajdoníttatni. Az egyiptomi papok a Halottak könyvének legnagyobb becsben tartott fejezeteit és tudományos irodalmuk legfontosabb műveit mind így kapták. A Törvénykönyv ismeretlen szerzője Izráel messze multjában kereste meg a vezért, kiről a hagyomány azt mondta, hogy a zsidóságot kiszabadította az egyiptomi fogságból; az állította, hogy Mózes, mikor már Gileád kezébe került és érezte halálát, könyvbe foglalta a törvényeket és parancsolatokat, melyeket az Úr a zsidók számára neki mondott. E könyvben a prófétáktól már oly rég hirdetett eszmék hatalmas és élénk nyelven fejeződnek ki. Először is az egy isten eszméje szólal meg: «Én vagyok a Jahveh te Istened; ki kihoztalak téged Egyiptomnak földéből, a szolgálatnak házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak semmi faragott képet, vagy valami hasonlatosságot azok közül, melyek vagy fenn az égben vagynak, vagy a melyek a földön vagynak, vagy a melyek a föld alatt a vizben vagynak. Ne hajtsd meg magadat előttök, és ne tiszteljed azokat: Mert én vagyok Jahveh a te Istened, bosszúálló erős Isten, ki meglátogatom az atyáknak hamisságokat a fiakban, harmad és negyed nemzetségig, azokban, a kik engem gyűlölnek: És ki irgalmasságot cselekeszem ezeriglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják» (5. Móz. 6–10). Ezt az egy istent kell tisztelni. Az idegen isteneknek szentelt templomokat irgalmatlanul le kell rombolni; «ha te közötted jövendőmondó, vagy álomlátó támadand, és jegyet vagy természet ellen való csudát adand néked; hogyha titkon indítand téged a te atyádfia, a te anyádnak fija, vagy fijad, vagy leányod, vagy feleséged, ki a te kebeledben vagyon, vagy barátod, kit nem különben szeretsz mint lelkedet, ezt mondván: Jer, menjünk el és tiszteljünk idegen isteneket, kiket nem esmértél sem te, sem a te atyáid!… Ne engedj néki, és ne hallgassad őtet; ne kedvezzen a te szemed néki, ne kedvezz néki, és el ne rejtsed őtet; Hanem megölvén megöljed őtet: a te kezed legyen első rajta, hogy megöljed őtet, annakutánna mind az egész népnek keze» (5. Móz. 13, 1–13). És még az isteni tiszteletet sem szabad végezni bárhol, vagy a bálványoknak kedves helyeken, hanem csakis azon a helyen, melyet Jahveh maga választott nevének dicsőségére, vagyis Jeruzsálemben. Az új törvények egy részének az a feladata, hogy rendezze a zsidó község különféle tagjainak egymáshoz való viszonyát. A király lehetőleg emelkedjék a papi méltóság ideálja felé: ne helyezze nagyságát szekerek, lovak és asszonyok birásába, de olvassa mindennap istennek törvényét és elmélkedjék rajta. Háborúban ne vitézeiben és saját bátorságába vesse bizodalmát, hanem Jahveh segítségébe; mindig és mindenütt kérjen tanácsot a paptól, ki közvetítő a földi seregek és a seregek Ura között. A törvény a szegényeket, az özvegyeket, a rabszolgákat az isten oltalma alá helyezi; minden zsidó, ki zsidónak rabszolgájává lett, hat esztendő mulva visszanyeri szabadságát és gazdájától egy kis ellátást kap, melyből elélhet egy darabig. Ehhez járulnak a jó igazságszolgáltatást biztosító és a pörpatvarnak, magán boszúnak elejét vevő szabályok; ezek nem is annyira törvények, mint a becsületes ember kötelességeire buzdító intelmek.
A legrégibb héber bibliai kézirat.
Részlet Hosea és Joel profétákból Kr. u. 916-ból. (Pétervár.)
Az isteni tiszteletet illető rendeletek még nem olyan aprólékosok és szőrszálhasogatók, mint a későbbi zsidó törvények. A szabály természetesen ragaszkodik ahhoz, hogy az isteni tisztelet egyetlen egy templomban történjék; de a templomból nem csinál afféle nagy mészárszéket, melyet egy kiváltságos kaszta kezel. Nagy ünnep csak három van; a legfőbbiket, a Husvétot, Abíbban ünnepelték a kalászok havában és megszokták, hogy az Egyiptomból való kivonulás emlékezetének tekintsék; de a másik kettő, a vetések ünnepe és a takarás ünnepe (sátoros ünnep) egyszerűen az évszakokkal függött össze. Az első hat héttel az aratás kezdete előtt volt, a második takarás után. A pap megkapja a maga részét az áldozatokból és az évenkint való vagy harmadéves dézsmából, melyet a törvényhozó a gabonára, a borra és a barmok első vemhére vetett ki, s melyből családi ünnepfélét ültek a szent helyen. A pap tehát egy sorban áll isten szegényeivel, az özvegygyel, az árvával, az idegennel és hatalma alig nagyobb, mint a monarchia legelső korszakában volt. Mind az esetekben, melyekről a törvény nem gondoskodik, a próféta kötelessége a népet vezetni. «Prófétát támasztok nékik az ő atytyokfiai közül mint tégedet, és az én igémet adom annak szájába, és megmond nékik mindeneket, a melyeket parancsolandok néki. És valaki nem hallgatandja az én beszédimet, melyeket az én nevemben szóland, én megkeresem azon! De az a Próféta, a ki kevélyen cselekedendik és szóland oly igét, melyet nem parancsoltam néki az én nevemben szólani, és a ki szóland idegen isteneknek nevében: meghaljon az a Próféta. Ha pedig mondandod a te szívedben: Miképen esmérhetjük meg az igét, melyet Jahveh nem mondott légyen? Mikor szóland a Próféta Jahveh nevében, és bé nem teljesedik, az a dolog, és meg nem lészen; ez a beszéd, melyet Jahveh nem szólott, hanem kevélységből mondotta azt a Próféta: Ne félj azért attól» (5 Móz., 18, 18–22).93
Az ugynevezett Mózesi törvénykönyv még megvan, legalább fő részeiben. Később betoldozták abba, a mit ma Deuteronomiumnak hívnak, és melynek törvényhozó részét teszi. Mikor Józsiás elolvasta a könyvet, «megállapodék az oszlop mellett, és kötést tőn Jahveh előtt, hogy ők Jahveht akarnák követni; és az ő parancsolatát, bizonyságtételeit és végezéseit teljes szívből és lélekből megőrizni, és beteljesíteni a szövetségnek beszédeit, melyek meg vagynak irva abban a könyvben». (2 Kir., 23. 3). Az uj törvény szerzője codexének végén még egyszer azon a fenyegető hangon szól, melyet a próféták használtak Júdával szemben. «Ha nem engedendesz Jahveh a te Istened beszédének, hogy megőrizzed és megtartsad minden parancsolatit és rendeléseit, melyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megkörnyékeznek téged. Átkozott lészesz a városban és átkozott a mezőben. Átkozott lészen a te kosarad, és a te kenyeres edényed. Átkozott lészen a te méhednek gyümölcse, és a te földednek gyümölcse, a te teheneidnek fajzások, és a te juhaidnak nyájok. És lesznek a te egeid, melyek vagynak fejed felett, olyanok mint az ércz, és a föld, mely te alattad vagyon, mint a vas. Jahveh az eső helyében a te földedre ád port és hamvat: az égből száll reád mind addig, mig teljességgel elveszendesz. Feleséget jegyzesz magadnak, és más férjfiú hál azzal: házat építesz és nem lakol benne: szőlőt ültetsz, és nem veszed annak hasznát. A te fijaid és leányaid adattatnak más népnek, és a te szemeid látni fogják és megepednek azok miatt egész napon, és nem lészen erősség a te kezedben. És körülvészen téged minden városaidban, miglen leomolnak a te magas és erős kőfalaid, melyekben bizol, minden te földedben; körülvészen, mondom, téged minden városaidban és minden földedben, melyet Jahveh a te Istened adott néked. És megeszed a te méhednek gyümölcsét, a te fijaidnak és leányaidnak husokat, melyeket Jahveh a te Istened adott néked, a megszálláskor és a megszorításkor, melylyel a te ellenséged téged megszorongat… És elhint téged Jahveh minden népek közé a földnek egyik végétől fogva a földnek másik végéig: és tisztelni fogsz ott idegen isteneket, kiket sem te nem esmértél, sem a te atyáid, fát és követ. A pogányok között is nem nyugszol meg, és nem lészen lábad talpának nyugodalma: mert ád ott Jahveh néked rettegő szívet, és szemeidnek fogyatkozását, és lelkednek keserűségét. És lészen a te életed kétséges előtted; és rettegni fogsz éjjel és nappal, és életedet nem hiszed. Reggel azt mondod: Ki tudja, ha estvét érjük? és estve azt mondod: ki tudja, ha reggelt érjük? a te szívednek rettegése miatt, melylyel rettegsz, és a te szemeidnek látása miatt, melyet látándasz» (5 Móz., 28). A kimmériak még nem is oly régi betörése megfélemlítette a lelkeket: a nép megalázkodott, s elkezdődött a pogányok és a régi vallás követőinek üldözése. A bálványokat lerontották, a szent helyeket bemocskolták, Baál papjait saját oltáraik mellett ölték meg. Mikor minden megtörtént, Józsiás megparancsolta a népnek: «Szerezzétek meg a Peszakh-ünnepet Jahvehnek a ti Istenteknek, a mint meg vagyon irva e szövetségnek könyvében. Mert nem szereztetett vala olyan Peszakh a Biráknak idejektől fogva, kik az Izraelt itélték, sem pedig az Izráel és a Júda Királyainak minden idejekben. Jósiás Királynak pedig tizennyolczadik esztendejében szerezteték ez a Peszakh Jahvehnak Jéruzsálemben» (2 Kir., 22–23).94
Média és az iráni vándorlások.
Assyria keleti vidéke természetes alakulása szerint két részre oszlik: az egyik a hegység, mely a Tigris medenczéjét elválasztja a Kaspi tengertől, a másik a rónaság, mely délnek az Indiai-Oczeán, keletnek Helmend felé terjed. A hegyes vidék mellett van az a háromszögletű-forma fennsík, mely szélein emelkedett, közepén vájt; a fenekén összegyülő vizek észak-észak-nyugatról dél-dél-kelet felé fekvő tavat (ma Urumije tó) alkotnak, mely, mint a Holt-tenger is, az Oczeán szine alatt van, és olyan sós, hogy semmi hal meg nem élhet benne. E fensiktól nyugatnak nyulik az Elburz-hegység és a Kaspi-tenger déli partját szegélyezve, messze, a Hindu-Kussal egyesül. Egyik gulaalakú csucsa, a Demavend; huszezer lábnyira emelkedik és állítólag a vidék legmagasabb hegye. A másik oldalon öt-hat egyenközü hegyláncz húzódik, melyeket a görög és római földrajzirók Khoatras és Zagrios néven ismertek. Észak-észak-keletről dél-dél-kelet felé nyulnak és mély szakadékokkal, hegyi folyókkal, meredek ormokkal és termékeny völgyekkel teljes vidékök Assyria és Élam felé nyulik. Vizeik a Tigrisbe szakadnak. E természetes határok mögött emelkedik az enyhén hullámos nagy fensik, melyet számos viz öntöz és sok nép lakik. Beljebb azonban a viz egyre gyérül és megjelenik a puszta. A föld, bár nem vetekedhetik se Egyiptommal, se Kháldeával, gazdag. A hegységekben sok a réz, a vas, az ólom, akad arany és ezüst is, és bőven találni többféle fehér és színes márványt, drágaköveket, sőt az ókorban volt ott lapis lazuli is. A hegyek itt-ott kopárok, de van rajtuk sok fenyő, tölgy, nyárfa, keleti platán, diófa és füzfa erdő is. A Zagrios oldai és az Urumije tó partjai valóságos gyümölcsös kertek; bőven terem ott alma, körte, birsalma, cseresznye, őszi baraczk, olajbogyó. A fensík szegényebb és kevésbbé tetszetős; csak a folyók és a mocsarak mellett van egy kevés fa; azokon a vidékeken, a hol nincs hiány a vizben, gabona, zab, árpa és mindenféle vetemény terem. A legfélelmesebb fenevadak: az oroszlán, a tigris, a leopárd, a medve mellett sok házi vagy megszelidítésre alkalmas állat élt ott: vadszamár, bivaly, kecske, kutya, dromedár és kétpúpu teve (melyet akkor Assyriában és Egyiptomban alig ismertek), továbbá több lófaj, melyek közül a nisaeai különösen hires volt szépségéről, szivósságáról és gyorsaságáról. Az első assyr hódítók, Tugultininip és I. Tugultipalesarra nem merték áthágni a gátat, melyet a Zagros és Khoatras vetett eléjük. Erejöket csak a Tigris és az iráni fensik között mozgolódó félig czivilizált törzsek érezték; és ha a hódítók néha tovább is hatoltak, véletlenségből és foglalás komoly reménye nélkül tették. Assurnazilpált sokkal jobban elfoglalta Syria és Örményország, semhogy a birodalmától keletreeső vidékeken kalandozzék. Salmanaszar alkalmasint már egész addig hatolt, a hol később Ekbatana épült; és fia Samriramán háromszor oly messze járt keleten, hogy nyilván érintkezett a médek népével.95
Ekbatánai oroszlán.
A médek fajnéven árjáknak nevezték magokat. Krisztus előtt öt századdal hat törzsre oszlottak, ezek voltak, Herodotos szerint a búzok, a paretacének, a strukhátok, az arizanték, a búdok és a mágusok. Homályosan megőrizték ama kor emlékét, mikor fajokbeli több néppel együtt kalandoztak az Airyaném-Váedsóban (az ,árják hazájában’) az Oxus és a Jaxartes partjain. A vélök élő törzsek egy része dél felé vonult, az Indus és folyóinak völgyébe. Mások mivelni kezdték Margu és Hvarazmi (Merv és Kharizm) termékeny oázait. A szakák, kiket a görögök skytháknak neveztek, tovább folytatták őseik nomád életét a pusztában. A médek és a perzsák felhágtak Irán fensikjára és ott szükségeiknek megfelelő földet igyekeztek hódítani. A perzsák délnyugatnak tartva, csak Élam keleti határán állapodtak meg, egy hegyes vidéken, mely attól fogva nevöket viselte. A médek lassan nyugat felé vonultak a Kaspi tengert szegő hegyek mentén. Sokkal később, az Aveszta irói azzal kérkedtek, hogy ismerik e hosszú út nyomait. Azt mesélték, hogy az árják, mielőtt letelepedtek volna Irán földjén, soká laktak olyan vidékeken, melyet Ahuramazdá, a jótékony isten teremtett számukra, de a honnan a gonosz Angrómainiusz mesterkedései mindig kiűzték őket. A hideg miatt kénytelenek voltak kivonulni az ,árják hazájából’, és Szughdába (Sogdiana) és Múruba (Margiána) vándorolni. A polgárháboruk és a szomszéd nomádok innen is kizavarták őket; kelet felé fordultak hát, Bákhdihba (Bactriana), aztán délkeletnek Niszájába.96 Innen az iráni fensikra mentek föl Harójun (Ariana) át és Vaékereta-Duhzakán (a mai Szeisztán) át jöttek le. Itt több nemzettestre szakadtak. Ezek közül némelyek átvonultak Harakaitin (Arachosia) és Haétumaton (?) Heptahenduba (a mai Pendsáb); mások nyugat felé Urván, Khnentá-Vehrkanán (Hyrcania), Rhágán, Csakrán keresztül a Varena országig és a Kaspi-tenger nyugati partjáig hatoltak. Az irániak ázsiai vándorlásaival úgy vagyunk, mint a zsidók pusztabeli utjával; csak az indulás és az érkezés pontját ismerjük, egyebet nem.
A médek nyomról-nyomra hódították meg uj hazájukat. A történet nem tudja, mily harczokat vivtak az ország régi urai ellen, de a perzsa hagyományok egész a középkorig megőrizték e harczok és hőseik mesés emlékezetét. A perzsák már az ókorban sem akarták elismerni, hogy egy az ő fajukhoz tartozó nép oly csekély szerepet játszhatott a világ történetében; hősi regényt költöttek hát e kor története gyanánt, melyet knidosi Ktesias följegyzett. Ez a történetiró 788 tájára helyezi Arbakes forradalmát, Ninive megvételét és a nagy méd birodalom alapítását, mely szakadatlanul tart Kyrosig. Minthogy a királyok nevét és uralkodásuk éveit nem tudta senki, Ktesias egy egész dynastiát koholt. Az assyr emlékekből kitünik ez a hamisítás. Mikor II. Tiglatfalaszár betört Médiába, azon években, melyek az állitólagos Mandaukas uralkodásának felelnek meg, az ország számos független fejedelem alatt élt, kik mind a maguk tartományát kormányozták és nem függtek senkitől. Az assyr hódító az iráni fensikon sikeresen zsákmányolt. Husz év mulva, 713 felé, Szargon tört be nagy sereg élén, a legtöbb várost Assyriához csatolta és több erősséget épített, engedelmességre tanítani a legyőzötteket. Az assyr politikához híven médeket szállított birodalmának nyugati tartományaiba, Médiát pedig syriai gyarmatokkal árasztotta el; így a samariai zsidók egy részét az árja népek közé száműzte.97 Adó gyanánt minden esztendőben niseai csődöröket követelt. Király gyanánt uralkodott az ország fejedelmein, kikről meglehetős keveset tudunk. Szennakherib úgy a hogy megtartotta a főuralmat; Aszarhaddon 671-ben ujra Paretakeneig hatolt, melyet a világ keleti végének nevez. Fél századig Médiának legalább is fele a ninivei királyok kezében maradt. Ezek igen büszkélkedtek e győzelmekben és gondosan jegyeztettek föl minden legkisebb sikert, a mit a «hatalmas médeken» kivívniok sikerült.
Ezeknek nemzeti hagyományai viszont dicsőség korszakává alakították át a szolgaság idejét. A perzsák azt beszélték Herodotosnak, hogy 708 felé, vagyis ép akkor, mikor Szargon begyarmatosította az ország egy részét, a Médiában szétszórt törzsek egy nemzettestté egyesültek és az elszigetelt fejedelemségeket egy királysággá olvasztották össze. «Volt a médek között egy Deiokes nevű bölcs ember, Phraortes fia. Ez a Deiokes, kedvelvén a hatalmat, a következőket cselekedte: A médek falvakban éltek; ő a maga falvában még régtől a legtiszteltebb emberek közé tartozott és mindjobban az igazságszolgáltatás felé fordította figyelmét; ép akkor cselekedett így, mikor egész Médiában nagy volt a rendetlenség, mert tudta, mily nagy ellensége az igazságtalanság az igaznak. A falujabeli népek látván ezt, birájoknak választották őt és ő igazságos volt. Polgártársai annyira marasztalták őt, hogy a többi falvak lakói, kiket gyakran sujtottak igazságtalan itéletek, meghallván, hogy Deiokes az egyetlen, ki igazság szerint itél, mind Deiokeshez siettek és végre már nem is fordultak máshoz. Mikor a pereskedő felek száma igazságos itéleteinek hirével egyre nőtt, Deiokes látta, hogy minden ő rajta nyugszik és nem akart többé ott ülni, a hol addig igazságot szolgáltatott, és azt mondta, hogy nem akar többé itélkezni; mert nem hanyagolhatja el saját ügyeit a másoké miatt. A rablás és a rendetlenség ennekutána oly gyakori lett mindenfelé, hogy a médek összegyültek tanácskozni, mitévők legyenek. Én azt hiszem, hogy a Deiokes barátai többet beszéltek valamennyinél: «Az ilyen állapotú országban nem lakhatunk tovább. Tegyünk meg hát valakit közülünk királynak, és az ország kormányzása jó leszen, mi pedig visszatérünk dolgainkhoz, és nem fog örökös zavarok között az igazságtalanság zaklatni.» Igy beszélvén, megegyeztek, hogy királyt akarnak. «És legottan meghányták-vetették, hogy kit válasszanak királynak. Deiokest emlegette és dicsérte mindenki, végre meg is egyeztek abban, hogy ő legyen a király.» (Herodotos, I, 96–98.) Deiokes, mihelyt hatalomra jutott, nagy palotát épített és királyi testőrséggel vette magát körül. Aztán megparancsolta alattvalóinak, hogy költözzenek ki falvaikból és az ő közelében egy nagy fővárosban egyesüljenek. «Az engedelmes médek megépítették ezt a rengeteg nagy és jól megerősített várost, melynek neve Ekbatana lett. Falai olyanok, hogy minden bástya csak csipkézetével magasabb az alsó falnál. A dombos hely kedvezett ez elrendezésnek. Összesen hét fal volt; a legbelső mögött a király palotája és kincses háza. A legnagyobb fal kerülete körülbelől egyenlő Athenae kerületével. Az első fal csipkézete fehér, a másodiké fekete, a harmadiké biborszínű, a negyediké kék, az ötödiké narancsszínű. A két legbelső fal csipkézete aranyos és ezüstös. Deiokes mindezeket az erősségeket a maga és palotája részére építette. A népnek megparancsolta, hogy a fellegváron kivül lakjék. Mikor a város felépült, Deiokes akként rendelkezett, hogy a király elé járulnia senkinek sem szabad, minden ügyet bizonyos tisztek közvetítésével kell az uralkodó elé terjeszteni, mert illetlenség lenne szemébe nézni, nevetni vagy köpni előtte. Ez a szertartás arra való volt, hogy Deiokes kortársainak, kik vele együtt nőttek fel és mind születés, mind tehetség dolgában vetekedtek vele, ne legyen alkalmok látásán boszankodni és ellene fondorkodni. Azt gondolta, hogy ha láthatatlanná válik, alattvalói végre valamely az övéktől különböző természetű lénynek fogják őt tekinteni.» (Herodotos, I. 98–99.)
Deiokes alakja, úgy a mint Herodotos rajzolja, nem történeti; de nevét megtalálták az emlékeken. Szargon 713-ban meghódította Bit-Dajakku országot, melyet királyáról neveztek így. Dajakku nyilván azonegy Deiokessel, csakhogy Dajakku és Deiokes között nagy különbség van: Dajakku világ életében Médiának egy csekély kis királya volt, Deiokes pedig birodalom alapító. Deiokest és ötvenhárom esztendőre terjedő uralkodását tehát puszta költeménynek kell tekintenünk, mely mese az árja népek hiúságának kellemes volt, a történettudomány előtt azonban meg nem állhat. Szargon, Szennakherib, Aszarhaddon alatt, vagyis abban a félszázadban, melyet a legenda nagylelkűen Deiokesnek ajándékoz (708–655), Média apró és nagyrészt Assyriának adót fizető kis fejedelemségekre szakadt.98
Az iráni vallás: Zoroaster; a mágusok.
A médek és a perzsák vallása a régi árja népek kultuszából ered. Ezt a kultuszt részben az indiai szent könyvekből ismerjük. Eleinte azonosok voltak a szertartások, a hiedelmek, a fogalmakra alkalmazott istenségek nevei; aztán kezdetben csekély, később nagyobb eltérések mutatkoztak, míg végre meg lett az ellentmondó dogmák két rendszere. Míg az indiai vallások valamennyi istenöket egy nagyobb istenhez, a mindenség urához, a világ teremtőjéhez akarták csatolni, a perzsa vallás szembeállított két ellenséges hatalmat, a jó és a rossz istenségét, és megalkotta belőlük a dualista vallást. Alig tudunk valamit ama fejlődésről, melyen az iráni kultusznak át kellett esnie, mielőtt a szent könyvekből ismert legrégibb alakját felöltötte. Némelyek szerint a mazdeizmus Baktriában keletkezett, mások szerint csak Médiában fejlődött ki.99 Később egy embernek tulajdonították, a mi századok műve volt: a nemzeti legendák Zarathustra (Zoroaster) prófétában dicsőitik az igaz vallás megalapítóját. Ezt az alakot a classikus ókornak csaknem minden irója a mesés régiség legmesszebb idejébe helyezi. Hermippos és Eudoxos szerint hat-hét ezer évvel élt Nagy Sándor halála előtt; Plinius azt mondja, hogy Mózest ezer esztendővel előzte meg, és lydiai Xanthos azt állítja, hogy halála és Xerxes betörése között hatszáz év telt el. A legrégibb hagyomány szerint Rághában, Médiában, vagy Atropaténéban született. Az iráni faj legelső korában élt, az időben, mikor a törzsek még Baktriában tanyáztak. Királyi vérségből való volt és isten már születése előtt a világ átalakítására választotta ki. Gyermeksége és ifjúsága a démonokkal való szüntelen harczokban telt el; mindig ő győzött és minden megpróbáltatásból tökéletesebben került ki. Harmincz éves korában egy Vóhumanó nevű felsőbb lélek jelent meg előtte és Ahuramazdá elé vezette. Felhívták, hogy intézzen kérdést az istenhez és ő azt kérdezte: «melyik a földön levő teremtések legjobbika.» Azt a választ kapta, hogy az emberek között az a legkiválóbb, a kinek a szíve tiszta. Ezután meg akarta tudni minden angyal nevét és dolgát, a rosz istenség természetét és tulajdonságait. Tűzhegyen ment át, felvágatta testét és mellébe olvadt érczet öntetett de nem történt semmi baja. Ennekutána isten kezéből átvette az Avestát, a törvény könyvét és visszatért a földre. Balkhba ment, Viztászpához, Aurvatászpa fiához, ki akkor Baktrián uralkodott, és vitatkozásra hívta ki az udvar tudósait. Három napig próbálták őt legyőzni és megtéveszteni, harminczan jobbkézt, harminczan balkézt. Mikor aztán megvallották vereségöket, Zoroaster kijelentette, hogy ő istentől jön, és olvasni kezdte az Avesztát a király előtt. A bölcsek üldözték, varázslósággal és istentelenséggel vádolták, de ő diadalmaskodott rajtuk ékesszólásával és tudásával. Viztászpa feleségestül, fiastul hitt benne és a nép legnagyobb része követte ezt a példát. A legenda azt mondja, hogy még sokáig élt és szentségéért mindenki tisztelte. Némelyek szerint villám sujtotta agyon, mások szerint Balkhban egy turáni vitéz ölte meg. Sokat találgatták, történelmi alak-é, vagy csak a történetbe tévedt regehős. Ezt a kérdést nem lehet határozottan eldönteni; csak annyit mondhatunk, hogy Zoroasterról, ha csakugyan élt, nem tudunk egyebet a nevénél.100
Kezdetben az irániak főistene «az ég egész kereksége» volt, «a legerősebb isten, mert az ő ruhája az ég erős boltozata». Teste világosság, «hatalmas és végtelen», szeme a nap. Később, bár nem vesztette el teljesen eredeti természetét, mindjobban elvonttá vált és csaknem teljesen elszakadt az anyagtól. Neve Ahuramazdá (Ormuzd), «a mindentudó» volt, a mindenek fölött bölcs, «a fényes, a tündöklő, az igen nagy és igen jó, az igen tökéletes és igen munkás, az igen értelmes és igen szép.» Nem teremtődött, de ő teremtett mindent igéjével. És teremtése nem olyan, mint számos más kosmogonia: a már előbb megvolt elemek működésre indítása; ő igéjével mindent a semmiből szerzett elő, szellemet és anyagot egyaránt. Kezdettől fogva maga mellé vett a világ kormányzásában való segítő gyanánt hat felsőbb rendű géniust, kiknek neve Amesaszpentas (Amsaszpands), «a halhatatlan jótévők»; közöttük van Vóhumanó, «a jó lélek», Asavahiszta, «az igen tiszta», Khsathravairija, «a kivánatos királyság», Szpenta ármaiti, «a tökéletes bölcseség», Haurvatát, az egészség, Ameretát, a halhatatlanság. Fényből valók ők is, mint azok, kinek csak megsokasodásai; «mind a hétnek azonegy a gondolata, azonegy a beszéde, azonegy a cselekedete, azonegy az atyja, azonegy az Ura.» Az Amesaszpenták alatt vannak a Jazaták (Izedek), kik a mindenségben ezrivel ügyelnek, hogy a világ fennálljon és szervei rendesen működjenek. Közülök való a «szép legelőjű», az őriző Mithra, «ki az égi Jazaták elseje, és elébb kél föl a Hara hegyen, mint a sebes paripákon vágtató nap, ki első árasztja el aranyos pompában a szép ormokat, és jótékony szemével lepillant az árják hazájára»; közülök való a szél, Vaju, «a nagyok nagyja, az erősek erőse, az aranypánczélú isten», ki összegyűjti a vihart és a démon ellen veti; közülök a víz, a tűz, a levegő és a csillagok különféle géniuszai.101 Közel vannak hozzájuk a Fravasik (Frohasok vagy Ferouerek). A Fravasi «isteni typusa minden értelmes lénynek, az ő eszméje Ormazd gondolatában.» Minden embernek, minden született vagy születendő teremtésnek, minden Jazatának, sőt magának Ahuramazdának is megvolt a maga Fravasija, ki őrizte és gondoskodott föntartásáról. Az ember halála után a Fravasik az égben maradtak és ott független lelkekké váltak, annyival hatalmasabbak, amennyivel a földön őrizetökre bizott teremtések tiszták és jók voltak. Az év utolsó tíz napjában végig koborolták a városokat: «Ki akar bennünket tisztelni? Ki áldoz nekünk? Ki gondol reánk és ki üdvözöl bennünket? Ki fogad hússal, tiszta ruhával és imádsággal?» És megáldják az embert, a ki kérésökre hallgat. «Legyen házában sok állat és ember; sebes ló, erős szekér és olyan férfiú, ki tud istenhez imádkozni és gyülekezet feje lenni.»
Ahuramazdá alkotta a világot, és jóvá akarta alkotni. A teremtés azonban csak az ellenséges erők egyensúlya által állhat fönt. Ez ellentett erők sugalták az irániakba azt a gondolatot, hogy két ellenisten mozgatja őket; az egyik jó és hasznos, a másik rossz és kártékony. Ez a rossz istenség nem egyaránt öröktől fogva való a jóval; a meddig Ahuramazdá nem teremtette meg a világot, nem volt rossz sem; de az nap, mikor a teremtés munkájában a növekedő szellem (Szpentamainiusz) a semmiből megalkotta az anyagot és fölébresztette az erőket, melyek az anyagot kormányozák, akcziójukból és reakcziójukból, a teremtő akarata ellenére, támadt a gonosz géniusz, kinek neve az emberek nyelvén Angrómainiusz (Ahriman), a romlás és gyötrelem szelleme. Ahuramazdá mindabban jelentkezik, a mi hasznos és szép: a világosságban, az igazságban, az erényben; Angrómainiusz eleme a kártékony és rút: a sötétség, a bűn, a vétek. A mindenség harmoniájának megrontására való vágyás teremtővé tette ezt a gonoszt. A hat Amesaszpentának ellenébe helyezett hat, erő dolgában egyenlő lelket; ezek: Akómanó, «a rosz gondolat», Andra, a pusztító tűz, ki bánattal és bűnnel akarja elárasztani a világot, Szauru, «a halál nyila», ki a királyokat zsarnokságra, az embereket tolvajlásra és gyilkosságra ösztönzi, Náonghaithia, Tauru és Zairi. Ahriman a Jazaták ellen küldte a Daévákat (deveket) vagy Démonokat, kik szüntelenűl ostromolják a természetet és ellene szegűlnek rendjének. A teremtés pillanatában, mikor Ahuramazdá megalkotta a világosságot, az embert és mindent, a mi jó ezen a földön van, Ahriman felidézte a sötétségből a kártékony állatokat és növényeket; és irigykedvén az emberre, azon ügyekezett, hogy elbuktassa. Zoroaster eljövetele előtt ezek a teremtmények (a hímjének, Jatu, a nőjének Pairika, Péri a neve) szabadon forogtak az emberekkel és szövetkeztek velük. Zoroaster megsemmisítette testöket és megparancsolta nekik, hogy csak állat alakjában mutatkozhassanak; hatalmuk azonban csak az idő végén fog megtörni. Ekkor három Zoroastertől eredő próféta: Ukhsiatereta, Ukhsiatnsemah, Szaosiant vagy Asztvatereta három uj törvénykönyvet fog feltárni, melyek teljessé teszik a világ üdvösségét. Szaosiant lesz a döntő. A legfőbb világosság hozzá és társaihoz csatlakozván, meg fogja szabadítani a teremtéseket a romlástól és a rothadástól, aztán «a mindenséget örökké élővé, örökké növekedővé és a maga urává teszi.» A sötétséget elűzi a világosság, a halált az élet, a roszat a jó. Angrómainiusz maga is kénytelen lesz elismerni Ahuramazdá fensőségét és a tökéletesség fog uralkodni.
A jó és rosz küzdelmek közepett az ember, kit a Daévák ostromolnak, a Jazaták védenek, törvény és igazság szerint él állapotában, melybe a sors vetette. A törvényhozó a pap és a katona mellett kiváló méltóságra emelte a földművest. «Szent ember az, a ki ide lent házat épít, melyben tűzhelye, marhája, felesége, gyermeke és nyája van. A ki gabonát termeszt a földön, gyümölcsöt a mezőkön, a tisztaság munkájában fárad, és úgy kedvez Ahuramazdá törvényének, mintha száz áldozatot tett volna. «Az ember azért van a világon, hogy elhódítsa Angrómainiustól a föld meddő részeit. Első kötelessége a földmívelés. Második kötelessége védeni Ahuramazdá teremtményeit és megsemmisíteni Angrómainiusz alkotásait. Ahuramazdá legjobb teremtménye, melyet mindenek fölött tiszteltek, a kutya volt; nemcsak megölni bűn őt, de vétek «olyan csontokat adni neki, a melyeket nem bír megrágni, vagy olyan forró ételeket, a melyek megégetik a torkát, a nyelvét.» Egyebekben nem sokat bíbelődtek formaságokkal, csak azt kivánták, hogy az iráni higyjen istenben, imádkozzék hozzá, áldozzék neki, és legyen egyszerű szívében, őszinte beszédében, becsületes minden cselekedetében. «Imádjuk Ahuramazdát a tisztát, a tisztaság Urát; imádjuk az Amesaszpentákat, a jónak bíróit, a jónak osztóit; imádunk mindent, a mit a jó szellem teremtett, a mi javára lehet teremtésének és az igaz hit terjedésének. – Dicsérjük a jó gondolatokat, a jó igéket, a jó cselekedeteket, a melyek vannak és lesznek és tisztaságban őrizzünk meg minden jót. Ahuramazdá, mindig jó és mindig boldog lény! Az az igyekezetünk, hogy mindig úgy gondolkozzunk, szóljunk és cselekedjünk, mint a két élethez illik», a lélek és a test életéhez. Az az igaz ember (asavan), kinek gondolata, szava és cselekedete jó; a kiben ez a három erény egyesül, a tökéletes rend és tisztaság állapotában van (asa). A ki a tökéletességet elveszti, csak úgy nyerheti vissza, ha jó cselekedetekkel vezekel: pusztítja a kártékony állatokat, a békát, a kígyót, a hangyát, parlag földeket megművel, tiszta és egészséges leányt igaz emberrel házasít össze. Az isteni tisztelet nem járt valami sok szertartással. Uhuramazdának nem voltak se szobrai, se titkos szent helyei, se oltárai; de a magaslatokon pyreionok, vagyis olyan épületek állottak, melyekben a papok a szent tüzet élesztik és sohasem hagyják kialudni.102 A legfőbb áldozati állat a ló volt; de szarvasmarhát, kecskét, juhot is áldoztak. Minekutána egy haóma nevű részegítő italt osztottak szét a jelenlevők között, mely ital az irániakra a régi árja népekről maradt örökségképen, a pap megölte és feltagolta az állatot és darabjait a tűzhely elé tette, nem magába a tűzbe, melyet a hús megfertőzött volna. A szertartás rendesen ünnepi lakmározással végződött, és akkor megették az áldozat húsát.
Hordozható perzsa tűzoltár és tűztartó.
Naks-i rusztámi tűztorony.
Az ember testét halála után nem volt szabad sem elégetni, sem eltemetni, sem pedig folyóba dobni, mert ez a tűz, a föld vagy a víz beszennyezése lett volna. A halottakat az elemek tisztaságának megsértése nélkül kétféle módon takarították el. Vagy viaszréteggel vonták be és elásták; a viaszkéreg megakadályozta a földdel való közvetlen érintkezést. Vagy kitették a szabad ég alá ragadozó madarak és fenevadak prédájául; ez esetben nagy kerek tornyok szolgáltak temetők gyanánt. A lélek három napig még földi burkának közelében maradt, de negyed nap hajnalhasadtakor eltávozott az itélet helyére. Rasnu Razista, az igazság szolgáltató géniusz megfontolta jó és rossz cselekedeteit és fölmentette vagy elitélte életének tanúsága szerint. Az itélet után a lelket elvitték a Sinvat hídjához, mely a pokol fölött a paradicsomba vitt. A bűnös lélek nem tudott által menni rajta és lezuhant a mélységbe, hol Angrómainiusz rabszolgája lett; a tiszta lélek Szraosa angyal segítségével könnyen haladt át. Vóhumano üdvözölte és Ahuramazdá trónja elé vezette, mint egykor Zoroastert és kijelölte neki a helyet, a melyet el kell foglalnia egész a test feltámadásáig.
Az iráni népek soká beérték ezzel a két istenséggel, kikben a jó és a rosz vetélkedik; a papok és a theologusok azonban nem nyugodhattak meg ebben végkép. Honnan került Ahuramazdá és Angrómainius? Úgy gondolkoztak, hogy ez a két isten nem volt mindig, hanem csak kiszármazott valami immár meglevőből, melyet a határtalan időnek, Zervan akarananak neveztek.103
«Zervan álló ezer esztendeig áldozott, azt gondolván, hogy születni fog egy Ormizd (Ahuramazdá) nevű fia, ki majd megalkotja az eget, a földet és mindent, a mi rajtok van. De minekutána ezer esztendeig áldozott, eltünődött magában: «Lesz-e foganatja az én áldozataimnak? Megszületik-e Ormizd fiam, vagy hiába fáradoztam.» Mikor ezeket mondotta, Ormizd és Arhmen (Angrómainiusz) megfogantak anyjok méhében, Ormizd az áldozatért, Arhmen a kételkedésért. Elsőbben Arhmen született meg, és Zervan azt kérdezte tőle: «ki vagy te?» Arhmen azt felelte: «én vagyok a te fiad.» «Az én fiam», szólott most Zervan, «tündöklő és illatos, te pedig sötét és dögleletes vagy.» Miközben így beszélgetett, megszületett a tündöklő és illatos Ormizd is, és oda állott Zervan elé, ki legott meglátta, hogy ez az ő Ormizd fia, a kiért áldozott. Arhmen az elsőszülöttség révén kilenczezer esztendős uralmat nyert, «melynek utána Ormizd fog uralkodni és azt cselekszi, a mit akar. Ekkor aztán Ormizd és Arhmen elkezdtek teremteni; a mit Ormizd alkotott, csupa jó és igaz volt, a mit Arhmen, merő gonosz és hamis.» Ebben a rendszerben Ahuramazda nem volt többé a teremtetlen teremtő; előtte levő lénytől származván, csak organizálta a már előbb megvolt mindenséget. Angrómainiusz ellen való harcza két annyira egyenlő hatalom küzdelme volt, hogy egyik sem győzedelmeskedhetett a másikon. Az egy isteni valóságtól származó jó és rosz, mely csak korra és külsőre különbözött, arra volt szánva, hogy az egész teremtéssel együtt ismét egyesüljenek ama közönyös lény méhében, melyből születtek.
Az Aveszta és a benne levő tan nem volt a méd királyok és az Achémenidák törvénykönyve. «Ez egy igen szűkkörű vallásos szekta codexe; afféle talmud, kazuistikus és szigorú rendszabályokkal teli könyv. Alig hihetem, hogy a nagy perzsa birodalomnak ilyen aprólékos törvénykönyve lehetett volna», mondja Renan.104 Irán szent könyvei abban az alakjukban, a mint ma ismerjük, alkalmasint a Sassanidák korában készültek. Egy régi hagyomány szerint a parthusok királya, I. Vologesus, parancsolta meg, hogy gyűjtsék össze az Avesztának mindazokat a töredékeit, melyek Nagy Sándor figyelmét kikerülték; és a végleges kiadás második Anusirvan Sapor idejében jelent meg a Krisztus előtti VI. század közepe táján. A gyüjteményben igen régi, ama korénál ódonabb nyelven irott részek is vannak és számos eszme olyan szövegekre vall, melyeket már az Achémenida királyok idejében is kánoniaknak tekintettek; de az a kevés, a mit a görög történetírók a méd és a perzsa vallásokról beszélnek, számos pontjában különbözik az Aveszta tanításától. Nem bizonyos, hogy a dualismus már oly élesen vált ki, mint a hogy a törvénykönyvekben; és az sem kétségtelen, hogy az Achémenida királyok ismerték Angrómainiusz létét. A perzsa királyoknak ma is meglevő monumentális sírjai arra vallanak, hogy az időben a halott eltemetését még nem tekintették szentségtörésnek. Úgy látszik, hogy számos olyan vallási törvényhez, melyet a nép nem követett, híven ragaszkodott a mágusok papi rendje, a méd nemzet hat törzsének egyike. A mágusok az ember és az isten között szükséges közvetitőknek hirdették magokat. Távollétükben nem volt szabad se áldozni, se bármely más vallásos tényt végezni. A mágusok hosszú fehér ruhát, magas tiarát viseltek; kezökben szent tamarisk-csomó, mely nélkül semmi szertartás sem volt érvényes; körmenetben vonultak föl az oltárokhoz, elkészítették az áldozatot, bort öntöttek a földre, és titkos értelmű igéket énekeltek az áldozat fölött. Azt állították, hogy emberfölötti tulajdonságaik vannak: orákulumokat tudnak magyarázni és jövendőt mondanak. A classikus szerzők szerint a mágusok a szentség színe alatt szörnyű bűnöket rejtegettek; megengedték és gyakorolták a legrettenetesebb vérfertőzést: a fiúét az anyával.105 Az eredeti emlékek alapján nincs módunkban eldönteni, igaz-e ez vagy sem. A mágusoknak nagy hatalma volt mind a népen, mind az előkelőségen; nem volna meglepő, ha kiderülne, hogy ezzel a hatalommal csakugyan visszaéltek és a vallást szenvedélyeik kielégítésére használták.