IV. RÉSZ.
A SZARGONIDÁK.

X. FEJEZET.
A szargonidák és a keleti világ Kyros trónraléptéig.
A szargonidák.

Szargon (722–705); háborúk Egyiptom, Élam és Örményország ellen; Kháldea meghódítása. – Szennakherib (705–681); Taharku és Ezékiás; háborúk Élam ellen; Aszarhaddon (681–667); arábiai hadjáratok. – Az assyriaiak Egyiptomban; Taharku (692–666); Aszarhaddon meghódítja Egyiptomot (672); Assurbanipal (667–625); Élam meghódítása.

Szargon (722–705); háborúk Egyiptom, Élam és Örményország ellen; Kháldea meghódítása.

Assyria mindmostanig a félig barbár törzsek vagy a nagyobb erőnek ellentállani nem biró kis királyságok rovására nőtt. De miután azokat megsemmisítette, ezeket lassankint bekebelezte, olyan országokkal állt szemben, melyek nemcsak mérkőzhetnek vele, hanem meg is verhetik. Délnyugaton volt Egyiptom; nyugaton Urarti, délkeleten, a kháldeai fejedelemségek meghódítása révén közvetlenül érintkezett Élam országgal. Egyiptom, Urarti és Élam útját állották Assyria hódító kedvének; közötte és a többi világ között olyan sorompót alkottak, melyen sohasem hághatott át. Szargon és utódai félszázadon át szüntelen győzedelmeket vívtak ki e három országon; elfoglalták városaikat és kormányzókat, hűbéreseket, csapatokat hagytak ott; de Egyiptomot nem volt oly könnyű meghódítani, mint elfoglalni Gargamist, Hámáthot vagy Samariát. Az assyriaiak győzelmei a Nilus, az Arasz és az Ulai partján mulandók voltak; katonáikat mindig kikergették, mikor már azt hitték, hogy megvethették a lábukat. Igaz, hogy ellenségeik belefáradtak a sok hadakozásba; de belefáradtak ők maguk is és hatalmuk egyre csökkent, Egyiptom és Élam ellen harczolva azt hitték, hogy magukért küzdenek; pedig csak a perzsák malmára hajtották a vizet.

Dur-Szargon kapujának bejárata a mai Khorzabadban.

Szargon uralkodásának kezdetétől fogva küzdött hatalmának e három ellenségével. Kalunál 721-ben megverte Élam királyát, Khumbanigast; a következő esztendőben Egyiptommal hadakozott. Izráel romlása nem érintette sem Sabaku terveit, sem a syriaiak reményeit. A még független fejedelmek az Euphratestől a Sinai hegyig szüntelenül tarthattak a letevéstől, a számkivetéstől vagy a haláltól; szemöket tehát az aethiopiai vérségű uralkodó felé fordították és csak parancsolatát várták. Jahubid, Hámáth királya, ki mint Szargon, bitorló volt, és országának legkiválóbb alakja II. Rezón halála óta, továbbá Arpád és Damaskus urai, a simyrai phoeniciaiak és a Samariában maradt kevés zsidóság mind készek voltak hadba indulni. Daczoltak a tyrusiak is. A filiszteusok fejei, Móáb és Ammón királyai, sőt maga Júda is nyilt vagy titkos ellenségei voltak Assyriának. Jeruzsálemet 727 óta Hizkija (Ezékiás) Ákhaz fia kormányozta. Ezékiás kora fiatalságától fogva buzgó vallásosságunak mutatkozott; a leghíresebb zsidó próféta: Ezsaiás, Ámosz fia, lett tanácsadója, szinte minisztere. Ezsaiás isteni hivatása Azarja halálának esztendejében lett nyilvánvalóvá; maga mondja el könyvének egy híres lapján: «Látám Jahveht ülni nagy magas és felemeltetett székben, és az ő prémei betöltik vala a templomot. Szerafim Angyalok állanak vala a szék körül, mindeniknek hat-hat szárnya vala; melyeknek ketteivel orczáját fedezi vala bé, és ketteivel repűl vala. És egyik a másikat indítván, azt mondja vala: Szent, szent, szent a Seregeknek Jahvehja, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével. És az Angyaloknak kiáltásoktól megrendűlének az ajtónak küszöbei, és a ház bételék füsttel, Azért mondék én: Jaj nékem! el kell vesznem, mert megfertéztetett ajakú vagyok, és fertelmes ajakú nép között lakom: mivelhogy a Királyt a Seregeknek Jahvehját láták az én szemeim. De egy a Szerafim Angyalok közül hozzám repüle, kinek kezében eleven szén vala, melyet fogóval vett vala az oltárról. És az én számat illeté azzal, mondván: Ímé ez illeti a te ajakidat, elvétetik azért a te hamisságod, és a te bűnöd eltisztíttatik.» (És. 6. 1–7.) Ezek mind a kezdetleges dogma vonásai: a föld megrendül sarkaiban az isteni küldöttek puszta szavára, füsttől sötétedik el a terem; de a próféta szemében nem reális dolgok és csupán az isten nagyságának növelésére szánt képek. Ezsaiás még Ámósznál és Hóseánál is jobban érezte, mely veszedelemben forog Jeruzsálem. Mikor a II. Rézontól és Pekakhtól fenyegetett Ákháznak megindula szíve «és népének szíve miképen megindulnak az erdőnek fái a szél miatt» és Assyriával szövetkezett, a próféta fölemelte erős szavát ez istentelen szövetség ellen. Júda ellenségeinek törekvése hiábavaló, az Úr azt mondja: «Nem lészen az, és nem megyen véghez, minekelőtte egy gyermek tudná a gonoszt megvetni és a jót választani», a két király nem lesz többé. De ha Dávid ivadékai maguk hívják be az idegent: »Jahveh hoz te ellened, a te néped ellen, és a te atyádnak háza ellen oly időket, melyekhez hasonlatosok nem voltak az időtől fogva, mikor elszakadott Efrajim Júdától, az Assyriabeli király által; Mert azon a napon süvölt Jahveh az Egyiptom folyóvize mellett való legyeknek, és az Assyria országa darázsinak. Hogy eljövén mind letelepedjenek a puszta helyeknek völgyeiben, a kőszikláknak hasadékiban, minden tövisek között, és minden jó gyümölcstermő fák között.» (És. 7, 14–19.) Szavát kezdetben csak egynehány híve hallgatta meg: Uriás, a pap, és Zakariás, a Jeberekhja fia; Ákház ügyet sem vetett rá. Ezékiás engedékenyebb volt atyjánál; mikor el kellett dönteni, vajjon csatlakozzék e Júda Sabakuhoz, követte a próféta tanácsát és semleges maradt. Az események megmutatják, hogy okosan cselekedett. Jahubidot Karkarnál megverték és elevenen megnyúzták, mielőtt az egyiptomi király segítségére jöhetett volna. Sabaku alig csatlakozhatott Hannon gázai király hadaihoz, mikor Szargon betört Palesztinába. A két sereg Rapihuinál (Raphia) ütközött meg, ép ott, a hol ötszáz esztendő mulva Ptolemaeus Philopator és Nagy-Antiochos szálltak szembe. Az egyiptomiak vereséget szenvedtek, Hannon fogságba került és a futtában eltévedt Sabaku menekülését csak egy filiszteus pásztornak köszönte, ki a pusztán átvezette őt. A raphiai vereség eloszlatta hódító álmait és tönkre tette tekintélyét. A deltabeli fejedelmek hátra szorították az aethiopiaiakat Thebais felé. Tanisz, Bubastis, Khninszu függetlenné lett; Bokenranf egy atyjafia, kit Manetho Stephinatesnek nevez, visszaállította a saisi fejedelemséget és fáraónak nevezte magát. Ez a forradalom 714-ben ért véget és az uj benszülött király alkalmasint ennek hivatalos hirűladásául küldött ez évben Szargonnak ajándékokat. A Felső-Egyiptomba menekült Sabaku nemsokára meghalt, Théba és a szomszéd nomosok birtokát hagyva fiára, Sabitkura.⁶⁸

Egyiptom után Urartira került a sor. A bérczes országban, hol a Tigris és az Euphrates ered, akkor oly faj lakott, mely különbözött a mai örményektől, de rokona volt a georgiaiaknak és mai kaukázusi népeknek. Számos kis tartományból állott; e tartományok neveit tudjuk, de fekvésöket a földabroszon meghatározni nem mindig könnyű. Legkiválóbb volt közöttök Biainasz, melynek fővárosa Dhuszpász a mai Van. Királyai Assúrnazirpal óta érintkezve az assyriaiakkal műveltségre tettek szert, és megtanulták az irás mesterségét. I. Saridurisz, Lutipri fia, ninivei iródeákokat hívott udvarába, kik saját nyelvükön szerkesztették a hivatalos iratokat és az Assyriában szokásos nagyhangú jelzőkkel halmozták el. A ninivei nyelv volt egynehány esztendeig Van tudós nyelve, de I. Ispuinisz, Saridurisz fia alatt, a benszülöttek dialektusának irására is alkalmazták a betűket. Már is sok vani feliratot fedeztek fel és remélhetjük, hogy Örményországból nemsokára még sok ilyen emlék fog előkerülni. A föliratok valóságos uj világot tárnak elénk, de még nem tudunk kellőkép eligazodni benne. Urarti három főistenséget imádott: Khaldisz volt a főisten, Theisbasz a levegő és az ég ura, Ardinisz a nap. E háromság körül csoportosul az alsóbbrendű istenek sokasága; saját istene van a víznek, földnek, a holdnak; egyetlen egy fölirat negyvenhat istennel ismertet meg, kik közül többet a szomszéd nemzetektől kölcsönöztek. E pantheonban eleinte, úgy látszik, nem voltak istenasszonyok; az egyetlen, kiről tudni, Sarisz, alkalmasint csak Istar származéka. A történelmi okiratok nem sokat törődnek ezekkel az alsórangú istenekkel és egy kalap alá vonva, Khaldi gyermekeinek nevezik őket. Van királyai szüntelenül terjeszkedtek a szomszéd fejedelemségek felé. Az ország legrégibb királya, Aramé, III. Salmanaszar kortársa volt és a IX. század közepe felé uralkodott. Szerencsétlenül harczolva Assyria ellen, megbukott és családjának helyét elfoglalta egy uj dynastia, melynek öt első tagja apáról fiúra következett. Ezek I. Saridurisz, Ispuinisz, Menuasz, I. Argistisz és II. Saridurisz. Korlátlanul uralkodtak vagy kilenczven esztendeig (835–743) Örményország hegyeiben. Nyugaton szüntelenül háborúskodtak a hittiták és Milid fejedelmeivel; diadaloszlopaik még állanak Palunál és Izoglunál az Euphrates mellett. Uralmuk északnyugaton Erzerumig, északon az Eriván taváig terjedt; keleten a Kotur hegységen túl, Manna és Babilusz is érezte hatalmukat, sőt néha a parszuák is. Délen Assyriával gyakran volt bajuk. III. Salmanaszar, III. Ramánnirari, IV. Salmanaszar gyakran rájuk törtek, és ha csak ideig-óráig is, győzedelmeskedtek. Ninive hirtelen elgyöngülése a VIII. század első felében kedvezett a vani királyoknak; Menuasz és I. Argistisz föliratai mind győzelmekről, hódításokról, megszállott tartományokról és az isteneknek áldozott zsákmányokról beszél. II. Tiglatfalazar trónralépése megakasztotta növekedésöket; 742-ben Assyria királya megverte II. Sariduriszt és nyolcz év mulva a másik hadjárat nem volt kevésbé sikeres. Assyriai katonák táboroztak Dhuszpasz falai alatt, a tó mentén elpusztították az egész síkságot és a városban diadaloszlopot emeltek. Van királyság adót fizetett, valamíg a hódító élt.

Kháldi istenség temploma Muzaszirban.

Szargon félelmes ellenfélre talált Urszában II. Saridurisz elsőszülött fiában. Ursza népének régi dicsőségére törekedett és arra felhasznált minden eszközt. Elsőben el akarta szakítani Iranzut, Manna királyát az assyriai szövetségtől, és mikor ez a fejedelem ellenkezett, fölkelést támasztott ellene Mitattival, Zikartu királyával. Szargon hűbéresének segítségére sietett, fölégetett két várost, melyek Mitattival tartottak és lakosaikat Syriába száműzte (719). A birodalmának több részében történt nagy lázadások meggátolták, hogy folytathassa e hadjáratot; két esztendőbe tellett, míg legyőzte Sinuktha országot (718) és megfosztotta trónjától gargamisi Piziriszt (717). Mikor visszatért Örményországba, Iranzu, Manna királya már nem élt, fiát, Azát, pedig megölték egy fölkelésben. A trónon Ulluszun ült, ki hűségének jeléül, húsz várát engedte át Urszának. Szargon megverte Ulluszunt és Mitattit, elpusztította az országot az Urumije tavától a Van taváig és azon a helyen, a hol Azát meggyilkolták, elevenen nyúzatta meg Bagadattit, a Mildis hegy királyát. A hasonló sorstól rettegő Ulluszun «elillant, mint a madár», majd a győző lábához borult; Szargon kegyelmesen fogadta és visszahelyezte birtokaiba. Most Urszára került volna a sor, ha nem támad föl Kharkhar és nem kényszeríti kormányzóját, hogy urának ismerje el Daltát, Ellibi királyát. Szargon kegyetlenül fenyítette meg a lázadókat (716), majd Ulluszun fölkelése északra hívta, hol csak meg kellett jelennie, hogy megint minden rendben legyen; aztán meghódította Ellibi országot (715). Mikor ezzel is végzett, reá mérte Urszára a döntő csapást (714). Ursza alig egynehányad magával menekült a hegyekbe, és közel öt hónapig ott bujdosott. Egész országát feldúlták, több városát Ulluszunnak adták és legutolsó szövetségesét Urzanát, Muzaszir királyát, megfosztották trónjától. A király e hír hallatára megölte magát.

Halálával nem következett be az ország meghódolása; öcscse II. Argistisz, sikeresen állott ellent az assyriaiaknak. Urarti meggyengülése révén azonban Szargonnak módjában lett kelet felé fordulni. Száguldott Mediában, melynek egy részét elfoglalta (713), északnyugaton Kilikiában és Kumanu (Comana) országban, melynek a maga kedve szerint való királyt adott (712); kis-ázsiai hatalma a Halysig és Sarosig terjedt. Syriában 715 felé kénytelen volt megszüntetni Tyrus körülzárását és megelégedett a névleges meghódolással. E kudarczot azonban jóvá tette a fáraó és egy arab királynő meghódolása (714). Egy darabig attól lehetett tartani, hogy ez oldalról komoly háború fenyeget. Azuri, Asdód királya, megtagadta az adót; helyébe öcscsét, Akhmitit ültették, de a filiszteusok elűzték uj királyukat és a koronát bizonyos Jávannak adták, ki nem tartozott az uralkodó családhoz. A hatalmát és életét féltő Jávan alkudozni kezdett szomszédaival: Júdával, Edómmal, Egyiptommal; ajánlatait szívesen fogadták, de Szargon határozottsága és engeriája megakadályozta, hogy a tárgyalásoknak foganatja legyen. Mielőtt a szövetségesek csak össze is gyűjthették volna csapataikat, az assyriai vezér Palesztinában termett, Júda, Edóm és a filiszteusok nem is gondoltak ellentállásra Jávan elmenekült Milukt országba, melynek királya meglánczolva szolgáltatta ki őt az assyriaiaknak (711).⁶⁹

Nyugaton, északon és keleten minden csendes lett; elérkezett hát a Kháldea megtámadásának kedvező pillanat. A kalui vereség óta Mardukbaliddina mindent elkövetett, hogy országát védekező állásba helyezze. Kijavíttatta a várakat, növelte a katonaság számát és gondosan ápolta Élammal kötött szövetségét. De hiába volt ilyen óvatos, ép olyankor rohanták meg, mikor legkevésbé várta. Szargon nem indult egyenesen Babylon felé és kikerülte az összeütközést az egyesült Kháldeával és Élammal, hanem azon volt, hogy elvághassa Mardukbaliddinát szövetségétől, Szutruknakhuntától. Seregét két hadtestre osztotta. Az első belépett Rási tartományba (a régiek Mesobaterje) és kényszerítette Élam királyát, hogy a hegyekbe vonuljon fedezni Susát és Madaktut. A másik hadtest, melyet maga a király vezérlett, a Tigris mentén a tenger felé tartott; útközben meghódította Jatbur országot, Dur-Atkhar falai alatt megverte Mardukbaliddina egyik hadnagyát, megszállta a várost, katonaságot hagyott benne, és elfoglalta az egész Gambult. A hadjárat elérte főczélját: Mardukbaliddina el volt vágva szövetségesétől és Babylon védelmét meg sem kisértette. Lopódzva átkelt a Tigrisen és kelet felé át akart törni az assyriaiak hadvonalán; de visszaverték és most már nem tehetett egyebet, minthogy visszavonult a tenger partjára, régi fejedelemségébe Bith-Jákinba, hol lehetőleg megerősítette magát. Babylon megnyitotta kapuit és 710 telén Szargon Kháldea királyának kiáltotta ki magát. «Mardukbaliddina adófizetővé tette, Ur, és Larszam városokat, és Kisziget Lágúda isten lakóhelyét, központosította erőit Dur-Jakinban és felfegyverezte fellegvárait.» A döntő ütközet Dur-Jakin falai alatt történt meg, a tenger közelében. «Vitézeimet kiterjesztettem az összes csatornák mentére és ők megszalasztották az ellenséget. A folyamokon az ellenség holt testei úsztak, mint a fatörzsek… Megsemmisítettem Marszan testőreit és vitézeit, halálfélelemmel töltöttem el az ellenséges zászlóaljakat. Mardukbaliddina táborában hagyta a királyi jelvényeket, az arany gyaloghintót, az arany trónust, az arany királyi pálczát, az ezüst szekeret, az arany czifraságokat és titkon megszökött.» Dur-Jakin ezután csakhamar az ellenség kezébe került és megsemmisült. «Mardukbaliddina, megismervén gyöngeségét, rettegett, elfogta őt királyságomnak roppant félelme. Követem jelenlétében leszállott trónusáról, letette királyi pálczáját és megcsókolta a földet; elhagyta kastélyait és megszökött, nem tudni hová, mert semmi nyoma.» Szargon az öreg király fiát tette meg Bith-Jakin fejedelmének (709). Az év végét váratlan siker koronázta meg. Kypros birtoka az időben a phoeniciaiak és a görögök között oszlott meg. A görögöké volt a sziget északi és közép része, az Iasz vagy ióniai föld; hét királya szivesen kötelezte magát adófizetésre.

Dur-Szargoni palota főkapuja a mai Khorzabadnál.
Perrot és Chipiez után.

E dicsőséges uralkodás utolsó napjait két kudarcz homályosította el. Miközben az assyriai seregek Kháldeában harczoltak, Urarti föltámadt romjaiból. II. Argistisz részint erővel, részint ügyességgel visszaszerezte bátyjának csaknem összes birtokát; megtámadta még az assyriaiakat is és elvette tőlük Mannát. 708-ban, Szargon visszatértétől rettegve, Kummukh felé fordította a vihart; ez ország királyát megfosztotta koronájától és életétől, de Argistisz békén megmaradhatott Mannában; mely egyik legkedvesebb székhelye lett. Nem volt több sikere az Élam ellen viselt háborúnak sem. Szutruknakhunta, kit 707-ben Ellibinél megvertek, a következő évben nagy elégtételt nyert.

Szargon khorzabadi palotája.
Perrot reconstructiója után.

Nemcsak visszakapta a 710-ben elragadt kerületeket, de elhódított az assyriaiaktól több határvárost is (706). Szargon ezután már nem sokáig élt: 705-ben meggyilkolták dur-szarukini palotájában, melyet ép akkor építtetett. Helyébe fia, Sinakhéirba, a biblia Szennakheribje lépett. Uralkodása az assyriai nagyság delelője. Tiglatfalaszár példájára ő is igyekezett a hűbéres királyok helyébe assyriai kormányzókat tenni, a kik egyenesen Ninivétől függenek; északi Syria, Izráel, Coelesyria elvesztették nemzeti dynastiájukat és egyszerű tartományokká sülyedtek. Szargon a középpont körül sorompó gyanánt megtürt egynehány adófizető fejedelemséget, melyeknek az volt a czélja, hogy távol tartsák az idegen népeket és a birodalom vértjéül szolgáljanak. Utódai folytatták, sőt némi tekintetben gyarapították is alkotását, de nem sikerült erőssé és tartóssá tenniök.

Szennakherib (705–681); Taharku és Ezékiás; háborúk Élam ellen; Aszarhaddon (681–667); arábiai hadjáratok.

A gyilkosság híre gyorsan terjedt szét az egész birodalomban és az elégületleneknek alkalmat adott a föllázadásra. Szennakherib, kit hirtelen hívtak vissza Babylonból, hol katonai kormányzó volt, Ninivébe általános fölkelés kezdetére érkezett. A már Szargon halála előtt is zavargó Kháldea most nyiltan támadt föl. Az új király egyik öcscse, kit Szennakherib Babylonban hagyott kormányzónak, egynehány hét mulva meghalt és egy teljesen ismeretlen Hagisza nevű ember lépett helyébe. Egy hónap mulva Hagiszát megölték az ismét előbukkanó öreg Mardukbaliddina parancsolatára. Arrapakhitis és Média népei fegyvert ragadtak, nyugaton pedig Phoenicia és Palesztina legtöbb fejedelme függetlennek nyilvánította magát. Lulija (Elulaeos), Sidon királya megtagadta az adót és példáját követte az askaloni király is. Ekrón lakói foglyul ejtették Padit, kit fejedelmül Szargon kényszerített rájuk és elküldték Ezékiásnak Judeába. Ez a király vallásos reformok tervével foglalkozott és most habozott: Ezsaiás békés tanácsaira hallgasson-e, vagy a háború-párt szavára; az egyiptomi királyok kecsegtetései végre a háború felé vonták. Ekrón lakóinak ajándékát elfogadta, de nem ölte meg Padit, mint egykori alattvalói kivánták, hanem csak börtönbe záratta. A lázadók hódolatát fogadni annyi volt, mint nyiltan föllépni Assyria ellen; az aradi, byblosi, asdodi fejedelmek, Móáb és Ammón királyai óvatosabbak voltak Ezekiásnál meg Lulijánál és a cselekvést addigra halasztották, míg a szerencse egyik vagy másik hadviselő fél javára dől el.

Senakherib Lakhist ostromolja.
Márványdombormű a British-Museumban.

Szennakherib két évet alkalmasint hadi erő gyűjtésével töltött el; aztán Kháldeába ment, a hol legnagyobb volt a veszedelem. Mardukbaliddina babyloni, arameus és elamita katonákból álló seregét tönkre verte Kisu mellett (ma Hymer). A legyőzőtt úgyszólván egyedűl menekült el a csatatérről és Élam királynál huzódott meg. Babylon elesett; hetvenkilencz erős város és jó négyszáz falu lett a győző prédája. Szennakherib visszavonult, a kormányzást reá bizva egy Belibus nevű assyriaira, «ki egy jövendőmondó fia volt és úgy nevelték a palotában, mint valami kis kutyát». A király visszatértében elpusztította az Euphrates közép folyásánál lakó arameai törzsek földjét, karóba húzta előljáróikat, elhajtotta csordáikat és nagy dicsőséggel, nagy prédával vonult be Ninivébe. Egy gyors hadjárat Kurdisztán hegyei közé engedelmességre tanította Ellibi népeit; területök egy részéből katonai gyarmatot csináltak az arameai, elamita és kháldeai foglyokkal, s az egész országot assyriai tartománynyá tették. E gyors sikerek után Syriára került a sor. Itt is a támadás sebessége döntött. Lulija szenvedte az első vereséget és visszavonult egyik szigetbeli gyarmatára. Nagy-Sidon, Kis-Sidon, Bit-zitti, Szarepta, Mahallib, Usu, Akzib, Akkó egymásután nyitották meg kapuikat a győző előtt; Lulia országa II. Ithobaalra jutott és Szennakherib, mint elődei, bevésette győzelmének történetét a Nahr-el-kelb melletti sziklába, II. Ramszesz stélái mellé. Arad, Byblos, Asdód, Ammón, Móáb és Edóm királyai egyre-másra vitték hódoló ajándékaikat az assyriai táborba, Usu mellé. Askalon királya, Zidkija, nem engedett; a tőle függő városok: Joppe, Bne-Barak, Azor, és a falvak azonban megadták magukat; Zidkija fogságba került, családostól Assyriába vitték és trónját Sarludari, Rukibti fia foglalta el. A komoly ellentállás csak Ekrón falai alatt kezdődött; az assyriaiak jöttének hirére a deltabeli fejedelmek összegyűjtötték hadaikat és a hódító ellen indultak. Az ütközet Altaku mellett történt meg és Assyria ezúttal is szerencsésebb volt Egyiptomnál.⁷⁰ A nagy veszteséggel visszavert egyiptomiak a győző kezében hagyták szekereik nagy részét és egyik királyuk gyermekét. A győzelem közvetlen eredménye Altaku megvétele lett, aztán a szomszéd Timnath erősségé; Ekrón esett el utolsónak. «Megaláztam tisztjeiket és méltóságaikat, kik fellázadtak és megöltem őket; tetemeiket karóba húzattam a város falán; rabszolgák gyanánt adtam el azokat a férfiakat, a kik erőszakot és hitványságokat követtek el. De azoknak megbocsátottam, a kik nem rögzöttek meg a bűnben és vétekben és nem vetették meg uraikat.»⁷¹

Baviani sziklafaragványok Szennakherib korából Ninivetől nyugatra.

Az összes lázadók közül még csak Ezékiás állott a talpán. Kérdés, miért nem csatlakozott az egyiptomi hadakhoz, hogy az assyriaiakat döntő ütközetben megverhessék; alkalmasint azt hitte, megengeszteli az assyriai királyt, ha nem lép föl nyilt ellenség gyanánt. Csalódott, Ekrón megvétele után Szennakherib betört Júdába. «Ime Jahveh megüresíti a földet és megpusztítja azt, és elfordítván annak színét, elszéleszti annak lakóit is. És egy lészen állapotja a községnek és a Papnak, a szolgának és az ő urának, a szolgálóleánynak és az ő asszonyának, a vevőnek és az adónak, a kölcsönadónak és a kölcsönvevőnek, a ki uzsorára vészen és a ki uzsorára ád. Mindenestől megüresíttetik a föld és elpusztíttatik: mert Jahveh szólotta e beszédet!… Elpusztíttatik a bor, elpusztíttatnak a szőlőtövek, fohászkodnak minden víg szívűek. Megszünik a dobolásnak vígassága, a vigadóknak zajgások megszünik, a hegedülésnek vígassága is megszünik! Nem iszszák a bort énekléssel, keserű lészen a részegítő ital annak, a ki iszsza. Az álnokságnak városa elrontatik; minden házak bezáratnak, hogy senki ne mehessen bé azokba. Panaszolkodás lészen az utczákon a bor felől, minden vígasság meghomályosodik, elköltözik a földnek öröme. Marad a városban csak pusztaság, és a kapu pusztaság miatt leromol.» (És., 24, 1–3, 7–12). Az assyriai iródiák följegyzései kiegészítik a költő igéit: «Tűz, öldöklés, harcz és ostromló tornyok által elfoglaltam a városokat; kihajtottam belőlük 200,150 lelket, nagyokat és kicsinyeket, nőket és férfiakat, számtalan lovat, szamarat, öszvért, tevét, szarvasmarhát, juhot és minden prédám lett.» E vereségek emléke oly keserű maradt a zsidóság szívében, hogy Demetrios több század mulva is azt mondja, hogy Szennakherib hadjárata ép oly gyászos volt nemzetére, mint Samaria elfoglalása és a babyloni fogság.⁷²

Az ellenség közeledett és semmi sem várta készen; maga Jeruzsálem is alig volt megvédhető állapotban. Már jó ideje észrevették, hogy Dávid városának falain nagyok a rések és házakat bontottak le, hogy a törmelékkel a réseket betöltsék. Hirtelen eltömték a városon kívül levő csurgó kutakat és a völgyben folyó patak forrásait. A két kőfal között árkot csináltak a régi halas tó vizeinek. «Hadnagyokat is válogata a hadakozó nép közibe; és gyűjté őket magához a város kapujának utczájára, és szóla nékik szívek szerint, e képen: Erősek legyetek és bátorságosok, semmit se féljetek, meg se rettenjetek az assyriai királytól, és a vele való egész sokaságtól; mert velünk többen vagynak, hogynem ő vele. Ő vele testi erősség vagyon; velünk pedig Jahveh a mi Istenünk, hogy megsegéljen minket és érettünk hadakozzék.» (2. Krón. 32, 6–8). Szennakherib egyre közeledett; miután feldulta Judea java részét, elfoglalta a lakhisi erősséget és Jeruzsálem felé sietett, mikor Ezékiás elhatározta, hogy minden áron alkudozni fog. Megüzente az assyriai királynak: «vétkeztem, vonulj vissza tőlem és megfizetem a mit akarsz.» A Szennakherib kivánta háromszáz talentum ezüst és harmincz talentum arany nem futotta ki a királyi kincses házból; Ezékiás tehát széllyeltörte Jahveh templomának kapuit és a nem rég arany lemezekkel beborított szemöldökfákat. Padit visszahelyezték és hogy fogságáért kárpótlást kapjon, nehány pedeai várost adtak neki. A zsidó föld más részét Mitinti, Asdód királya és Ismibaal, Gáza királya, nyerte az Assyria sok megpróbáltatása közepett tanusított hűségéért.

Mialatt Ezékiás küzdelem nélkül rakta le fegyvereit, egyiptomi szövetségesei, kik az altakui vereséget már kiheverték, segítségére indultak. Szennakherib még Lákhisban volt, a kivetett adókkal bibelődve, mikor meghallotta, hogy egyiptomi hadsereg táborozik Pelusiumnál és Aethiópia királya, Taharku a Felső-Nilus törzseit hozza Judea segítségére. E hír hallatára Szennakherib azt hitte, hogy Ezekiás azért alkudozik vele, hogy az afrikaiaknak ideje legyen megérkezni. Feldühödve a vélt furfangon, Jeruzsálembe küldte udvarának három legfőbb tisztjét, a fővezért (tartan), az eunuchok fejét (rabszarisz) és a pohárnok mestert (rabsaké), hogy kérdőre vonja Ezékiást. «Ezt mondja a nagy király, az assyriai király! Micsoda bizodalom ez, a melyhez te támaszkodtál? Talán azt gondoltad: Bizonyára vagyon nékem a szólásra nyelvem, tanácsom és erőm a hadakozásra: Valyon mihez bíztál, hogy elszakadtál tőlem? Most imé megtört nádszálhoz bíztál, tudniillik Egyiptomhoz, melyhez ha ki támaszkodik bémegyen az ő kezébe, és általlikasztja: ilyen Faraó az égyiptombeli király mindenekhez, kik ő hozzá bíznak! Ha azt mondjátok nékem: Jahvehben a mi Istenünkben bízunk: Nem az-é az, a kinek magasságit és oltárait elrontotta Ezékiás, és mind Júdának, mind Jéruzsálemnek megparancsolta: Ez oltár előtt imádkozzatok Jéruzsálemben? Most azért adj zálogot, kérlek, az én uramnak az assyriabeli királynak, és kétezer lovat adok néked, csakhogy adhatnál embereket, kik felülnének azokra. És mimódon oltalmazhatnád meg magadat az én uramnak alábbvaló szolgáinak hadnagyjoktól, noha Égyiptomhoz bízol a szekerekért és lovagokért? És most valyon Jahveh hire nélkül jöttem-é fel e hely ellen, hogy azt elveszessem? Jahveh mondotta nékem: menj fel e föld ellen és veszesd el azt! És monda Eljákim, Hilkijának fija és Sebna és Joákh a pohárnok mesternek: Szólj, kérlek, a te szolgáidnak syriai nyelven: mert jól értjük: és ne szólj velünk zsidóul a kerítésen való népnek hallására.» A pohárnok mester nem hallgatott a kérésre és ezt kiáltotta zsidó nyelven: «Halljátok meg a nagy királynak, az assyriabeli királynak beszédit! Ezt mondja a király: Meg ne csaljon titeket Ezékiás; mert meg nem szabadíthat titeket az ő kezéből. És ne engedjétek, hogy titeket Ezékiás biztasson Jahvehvel ezt mondván: Kétség nélkül megszabadít minket Jahveh, és nem adatik e város az assyriabeli király kezébe. Ne engedjetek Ezékiásnak; mert ezt mondja az assyriabeli király: Vegyétek kegyelmességemet és jöjjetek ki hozzám és kiki egyék az ő szőlőjéből és figefájáról, és kiki mind igyék az ő kútjának vizéből. Míglen eljövök és elviszlek titeket a ti földetekhez hasonló földre, gabonás és boros földre, kenyeres és szőlős földre, olajos és mézes földre, hogy élhessetek és meg ne haljatok; és ne hidjetek Ezékiásnak, mikor titeket el akar hitetni, mondván: Jahveh megszabadít minket! Valyon megszabadították-é a Pogányoknak isteneik kiki mind az ő földjét az assyriabeli királynak kezéből. Hol vagyon Hámáthnak és Arpádnak istene? hol vagyon Szefárvajimnak, Hénának és Ivvának istene? Valyon megszabadították-é Samariát az én kezemből? Kicsoda a földön való minden istenek közűl, ki megszabadíthatta volna az ő földjét az én kezemből, hogy az Úr is kiszabadíthatná Jérusálemet az én kezemből? Hallgatta pedig a nép, és nem felele néki csak egy igét is: mert a király megparancsolta vala, mondván: meg ne feleljetek néki. Menének azért Eljákim, Hilkiának fija, a király házának gondviselője, és Sebna az iródeák, és Joákh, Ászáfnak fija a sekretárius, Ezékiáshoz, ruháikat megszaggatván, és megmondák néki a pohárnok mesternek beszédit.»

Ezsaiás tanácsára Ezekiás lemondott az ellentállásról. Az assyriai küldöttek visszaérkezvén Lákhisba, királyukat már nem találták ott; táborostul fölkerekedett és az egyiptomiak ellen indult, alkalmasint azért, hogy még Taharku jötte előtt megsemmisítse őket. Távozásakor még egyszer megfenyegette haragjával a zsidókat: «Meg ne csaljon téged a te Istened, kiben bízol, ezt mondván: Nem adatik az Assyriabeli Király kezébe Jérusálem. Ímé te hallottad, mit cselekedtek az Assyriabeli Királyok minden országokkal, elvesztvén azokat, és te megszabadulhatsz-é? Valyon megszabadították-é a Pogányoknak isteneik azokat, kiket elvesztettek az én atyáim: Gózánt, Áránt, Résefet, és az Eden fiait, kik Thelásárban valának? Hol vagyon Hámátnak királya, Arpádnak királya és a Szefárvajim városnak királya? Hol vagyon Hána és Hávva?» (2 Kir., 19, 10–13). Tudjuk, mennyire megczáfolta a sors ezt a fennen való beszédet; a deltában az assyriai hadsereg felét elragadta a pestis. Szennakherib alig egynehányad magával érkezett vissza Ninivébe. A zsidók szerint, Ezékiás, miután meghallgatta az assyriai király követeit, leborult és imádkozott, isten pedig így szólott hozzá Ezsaiás szájával: «A te könyörgésedet az Assyriabeli Király felől Szennakherib felől meghallgattam… Bé nem jő e városba, és nyilat sem lövöldöz belé, sem a paizsos nem ostromolja azt, és sánczot nem ás mellette: Az úton, melyen eljött, visszatér, és e városba bé nem jő, azt mondja Jahveh! És megoltalmazom e várost, hogy megtartsam azt, én érettem és Dávidért az én szolgámért.» «Lőn azért azon éjjel, kijöve Jahvehnak angyala és levága az assyriai táborban száznyolczvanötezeret; felkelének pedig jó reggel és íme mindenütt holttestek valának. Elindulván azért, elméne és visszatére Szennakhérib az assyriai király és lakik Ninivébe» (2 Kir. 19, 32–36). Az egyiptomiak szerint, mikor Szennakherib betört Egyiptomba, a vitézi kaszt nem akart harczolni Séthon királyért, Ftáh papjáért, ki számos kiváltságától megfosztotta. A bajba jutott pap fölment a templomba és az isten képe előtt elpanaszolta: mely veszedelemben forog. Siránkozása közepett elnyomta az álom, és jelenésben egy istent látott, ki mellette áll, biztatja és azt igéri neki, hogy nem fog kudarczot vallani, ha szembeszáll az arabok hadával; mert ő maga fog neki segítséget küldeni. Sethon bizván ez álomban, egyesítette az egyiptomiakat, a kik követni akarták őt, hogy Pelusiumba vezérelje őket. Semmi vitéz nem csatlakozott hozzá, csak szatócsok, ruhafestők, markotányosok. Megérkeztek helyökre és éjszaka mezei egerek töméntelen sokasága lepte le az ellenséget, felfalta puzdráikat, ijjaik hurját, paizsaik szijját, úgy hogy reggel a betörők, fegyverek hiján látva magokat, megszaladtak; sok kardélre került. Most Ftáh templomában látni e király kő szobrát, kezében egér van és alatta ez a felirat: «A ki reám néz, legyen jámbor.» (Herodotos, II. k. CXLI. f.)

Szennakherib soha többé nem tért vissza Palesztinába. Nem mintha egy hadsereg elvesztése megronthatta volna a ninivei birodalmat, mint Josephus Flavius állítja, mert csakhamar kiheverte a vereséget és megjelent a csatatereken, félelmesebben, mint valaha, de keleti és északi véres háborui miatt nem küldhette Syriába semmi hadi erejét. Miközben az egyiptomi határon járt, Kháldea, beleunva az assyriai Belibus kormányzásába, még egyszer visszahívta Mardukbaliddinát. Ez rögtön támadástól tartva, mindenekelőtt igyekezett segítségre szert tenni. Élam már szövetségese volt, most Judeához fordult. Szennakherib nem engedett ellenségeinek időt az egyesülésre; váratlanul betört Kháldeába. Mardukbaliddina és helytartója, Suzub, megsemmisítő vereséget szenvedtek; miután a király az alsó kháldeai mocsarakig űzte, Élamba futottak, hol Mardukbaliddina nem sokára meghalt. Szennakherib visszatérve, elsőszülött fiát, Assúrnadinsumot tette Babylon királyává.

Alig lett béke Kháldeában, az északnyugoti határon támadtak zavarok. A Nipur hegyi törzseket egész buvóhelyeikig űzték. «Mint a fészkelő madarak laktak fönt, megvehetetlen fellegvárakban, Nipur országának halmai fölött, a magas hegyeken, és nem hódoltak meg. Podgyászomat lent hagytam Nipur ország síkságán és parittyásokkal, lándzsásokkal és dicső hadaim vitézeivel elébök állottam, mint egy oszlopos kapu. A szakadó vizek törmelékéből, a magas és meghághatatlan hegyek darabjaiból trónust csináltam, sikká tettem egy hegyormot, hogy oda állítsam a trónust és ittam a hegy vizét, a felséges, tiszta vizet, hogy szomjamat oltsam, a férfiakat megleptem az erdős halmok zugolyaiban; legyőztem őket, a városokból kiűztem a lakosokat, a városokat elpusztítottam, feldúltam, elhamvasztottam.» Nipuron túl hadjáratot kellett indítania a Dahák és a Zordon-Kilikia meg Melitene rabló népei ellen. «A meghághatatlan hegyormokon Manija király, Buti fia várta hadseregem közeledtét; kivonult Ukkuból, királyságának városából és messze menekült. Én megostromoltam és megvettem Ukku városát, elhurczoltam lakóit, javait, palotájának kincseit és megtartottam préda gyanánt. Elfoglaltam harminczhárom várost, embereket, teherhordó állatokat, szarvasmarhát és juhokat vittem el a városokból, melyeket elpusztítottam, lerontottam és elhamvasztottam.»

Ván városa és vára.
Texier után.

Szennakheribnek annyi háborús esztendő után végre joga lett volna megnyugodni új palotájában, de Kháldea lázadása megint a csatatérre hívta. A háboru az Euphratestől nyugotra a Perzsa-öböl mellékén levő morotvás vidéken kezdődött. A Bith-Jakinbeliek megunva a ninivei uralmat, «összegyűjtötték isteneiket, hajókra rakták» és letelepedtek Nagitban; az öböl másik oldalán, susai területen, melyet az a Kudurnakhunta király, Szutruknakhunta fia engedett át nekik, a ki visszaverte Szargont és támogatta Mardukbaliddinát utolsó kisérleteiben. Szennakherib phoeniciai és görög hajósokra tett szert, kik seregét levitték az Euphratesen, a lázadó ország kellő közepébe.⁷³ «A syriai parton viselt gyakori háborúk az assyriaiakat megismertették a hajózás fogalmával, ha nem is a gyakorlatával; minthogy Phoenicián való suzerainitásuk rendelkezésökre adott nagy számú ügyes munkást és az időben világszerte páratlan hajósokat, természetesen arra is gondoltak, hogy uralmuk nagyítására ne csak szárazföldi, hanem tengeri erőket is használjanak. Láttuk, hogy már Salmanaszar idejében is hajóra szálltak és a continensbeli phoeniciaiakkal reá támadtak a szigeti Tyrus gályáira. Valószinű, hogy ezt a példát követték a későbbi királyok is és Szargont és Szennakheribet, ha nem is állandóan, de esetenkint egy földközi-tengeri hajóhad támogatta. De roppant különbség volt a között: szülőföldjükön használni e tengerészeket, meg a birodalom legszélső részébe vinni ezt a mindig a Földközi-tenger mellett maradt erőt. Elsőben Szennakheribnek támadt az a gondolata, hogy hajóhada legyen az országát mosó mindkét tengeren; és minthogy a nyugoti parton volt elég ügyes munkása és hajósa, elhatározta, hogy a nyugoti partról a keletire szállít át annyi phoeniciait, a hányra tervének megvalósításához szüksége lesz. A tyrusi és sydoni hajóácsokat Mesopotámián keresztül elvitték a Tigris mellé; ott az assyriai uralkodó számára a magukéihoz hasonló hajókat építettek, melyek lehaladván a torkolatig, álmélkodással töltötték el a perzsa-öböl partjain lakó és ilyesmit még sohasem látott népeket. A kháldeaiak már századok óta hajóztak ezen a belső tengeren, de ügyesség dolgában, sem mint hajósok, sem mint ácsok nem vetekedhettek a phoeniciaiakkal. Alkalmasint az árboczok, a vitorlák, kettős evező sorok és a syriai hajók hegyes sarkantyúi nagy ujdonságok voltak e tájék lakói előtt, mikor a Tigrisről először ért ki a tengerre a hajóhad, melylyel szembeszállani nem birhattak.» (G. Rawlinson, The five great Monarchies.) A susaiak szárazföldi támadást vártak és erőiket alkalmasint az Euphrates mentén egyesítették. A tengeri támadás teljesen váratlanul érte őket. «Rabságba hurczoltam Bith-Jakin férfiait és isteneiket és az élami király szolgáit. Mindeneket hajóra raktam és átvittem a tulsó partra, lépéseiket Assyria felé irányoztam, e környék városait elpusztítottam, lerontottam, elhamvasztottam, pusztává és rommá tettem.» Egy váratlan fordulat megmentette a susaiakat a végső romlástól. Babylon népe, tudva, hogy királya messze jár, a tengeren túl, föllázadt és ismét Suzubhoz pártolt. Suzub vereséget szenvedett, fogságba került és Assyriába hurczolták; egynehány nap mulva a segítségére siető susai sereget is megverték, de a kudarcz nem volt oly súlyos, hogy Kudurnakhuntát alkudozásra birta volna.

Szenakherib flottája.
Dombormű Kojundzsikban.

A háboru tehát tavaszszal megint megkezdődött. Két város, melyet még Szutruknakhunta foglalt el Szargontól és a melyek azóta az Élambeliek hatalmában maradtak, most több mint husz esztendő után visszakerültek régi uraik kezébe. Ez az első siker megnyitotta Szennakherib előtt Susiana alsó részét, melyet a hódító tűzzel és vérrel árasztott el. «Ostromlottam és megvettem harmincznégy nagy várost és számtalan kis várost; foglyokat ejtettem, a városokat lerontottam és elhamvasztottam; égésök füstje úgy emelkedett a nagy egekbe, mint egy áldozaté.» E szerencsétlenségek híre megfélemlítette Kudurnakhuntát; nem érezte magát többé bátorságban és Madaktuból egész seregével Khaidali város felé hátrált, a Mediával határos ismeretlen vidékre, hogy kétségbeesett ellentállásra készüljön a hegyek között. Szennakherib nem üldözte őt e menedékében. Mikor Madaktu felé indult, «nagy viharok kerekedtek, szüntelenül esett és havazott, a hegyi folyók és patakok kiáradtak.» A király okosabbnak vélte, ha lemond hadjáratáról. Három hónap mulva Kudurnakhunta meghalt és az ország szokása szerint öcscse, Ummanminanu követte a trónon.

Szennakherib visszatérve megtudta, hogy Suzub megszökött börtönéből és a kháldeai mocsarak között bujdosik, honnan lázadásra akarja izgatni Babylont. Az assyriai király hamarosan végét vetette e kisérleteknek. A gyönge Suzub meg se ütközhetett és Ummanminanuhoz menekült. Egynehány hónap mulva visszatért a susaiak támogatásával és a babyloniaiak «trónra ültették, melyre nem volt méltó, s reá bizták Sumir és Akkad királyságokat». Hogy biztosítsa Ummanminanu szövetségét és pénzre tegyen szert, nem átallott szentségtörést elkövetni. «Megnyitotta a nagy gula-templom kincsét; elrablotta Bél és Zarpanit aranyát, ezüstjét, hogy Ummanminanunak, Élam bölcsesség és itélet nélkül való királyának adja át és azt irta neki: «Gyűjtsd össze csapataidat, indulj Babylon felé és erősítsd meg kezünket, mert mester vagy a háborúskodásban». A susai király egybehívta összes hűbéreseit. Parzuasz, Anzan, Ellibi és az Alsó-Euphrates törzsei hozzácsatlakoztak és egyesültek Babylonban Suzub új csapataival.» Hadaik mint sáskák árasztották el a mezőket. Mikor szembeszállottak velem, nyomukban a lépteiktől felkavart por mint villámmal terhes viharfelhő emelkedett.» Az ütközet Khaluli mellett, a Tigrisnél történt meg. «Csata előtt fejemre tettem a tiarát és a koronát, és mint az ellenség megrontója, vigan szálltam szörnyű hadiszekeremre; szivem égett a boszuvágytól, megfogtam a hatalmas ijjat, melyet Assúr adott nekem és marokra kaptam az életölő buzogányt. Bátran és kevélyen, mint Ramánu rohantam a hitvány lázadók serege ellen.» Az élambeliek fővezére, Khumbaundas csakhamar elesett és halála megzavarta az egyesült hadakat; Nabuzikiriskun, Mardukbaliddina fia, fogságba került; Ummanminanu és Suzub alig egynehányad magával megszaladt. A kháldeai aristokratia vagy a győző kezébe került, vagy a csatatéren maradt. Babylon megvétele után Szennakherib, feldühödve a veszedelmen, melyben forgott, elrendelte a lázadó város lerontását. «Ledöntöttem, aláástam, felégettem a várost és a templomokat, fundamentumoktól a fedelükig; ledöntöttem a falat, a földvárat, az istenek templomait, a téglából és a földből való gulákat és omladékaikkal betöltöttem a nagy csatornát.» A király az egyik feldúlt templomban megtalálta Ramánu isten és Sala istennő képeit, melyeket Mardukidinakhé király ragadt el Hékali városából, I. Tugultipalesarra veresége után, négyszáztizennyolcz évvel azelőtt; ugyanitt akadt rá I. Salmanaszar pecsétjére, melyet a győzelmes Binbaliddina hazája isteneinek áldozott. A régi vereségek emlékeit, melyek most fényes diadal jelei lettek, Ninivébe vitték és ünnepiesen helyezték el a város egyik templomában. Babylon nyolcz esztendeig király nélkül és csaknem lakosok nélkül is maradt, és teljes fényét csak Aszarhaddon adta vissza neki. Babylon romlása dicsőségesen végezte be Szennakherib hadvezéri pályáját. Mert uralkodásának utolsó éveiből csak két jelentéktelen hadjáratot ismerünk meglehetősen; az egyik az arabok ellen irányult, és királyuk, Khazáel meghódolásával végződött; a másik Kilikiában folyt le és az lett a vége, hogy a görögök szárazföldön és tengeren vereséget szenvedtek.⁷⁴

«Valóban nehezen érthető, hogy a folytonos háborúskodás közepett Szennakherib rá ért birodalmának kormányzására, sőt templomok és paloták építésére is. Pedig talán ép ő az az assyriai királyok közül, a ki a legtöbb műemléket hagyta ránk.» Bőkezűsége és a sok fogoly, kiket építkezései körül dolgoztatott, úgy fellendítették az assyriai művészetet, hogy még sohasem látott magasságra emelkedett.

«Szennakherib diszítés módjának karakterében legmeglepőbb az igen erős és szembeötlő realizmus.

Az ő idejében lett általános szokássá olyan hátteret adni minden képnek, a minő az ábrázolt jelenet idejében és helyén volt; a hegyeket, sziklákat, fákat, utakat, folyókat, tavakat rendesen leábrázolták, még pedig oly hiven, a mennyire csak a művész ügyességétől tellett és a mennyire az anyag természete engedte. Nem szorítkoztak csupán a jelenet főbb vonásaira. Nyilván meg akartak örökíteni minden aprólékosságot is, melyet a művész figyelő szeme látott, mikor vázlatát természet után elkészítette. A domboru műveken megismerszenek a különféle fajtájú fák; igen gondos a kertek, mezők, mocsarak, a bozótok rajza; a vadállatok, szarvasok, vadkanok, antilopok ábrázolása is mindig jellemző; a madarak fáról-fára röpködnek vagy fészkökben ülnek, fiókjaik pedig nyakukat nyujtogatják feléjök; a halak ficzkándoznak a vizben; a halászok a hálókkal bajlódnak; a hajósok és a földmivesek dolgoznak, a jelenetnek úgyszólván valóságos fényképét látjuk, és a részletek – mind a csekélyek, mind a fontosak, – mind egyenlő gondra vallanak. Látszik, hogy nem válogattak közöttök és nem törekedtek művészi egységre.»

«Ép ily reális szellemben használta fel Szennakherib a hétköznapi élet jeleneteit is diszítményekül. A sok szolga, a ki mindennap megfordult palotájában, vadat hozni ebédre, süteményt és gyümölcsöt a király asztalára, most is megvan a folyosók falán, ép oly alakban, mint mikor a Szennakherib kedves nyalánkságaival teli pitvarokban jártak, keltek. Elénk adja másutt a képfaragás módjait is, meg a kolosszusok szállítását is. Látni, hogyan vágják ki a roppant nyers kődarabból egy óriás bika alakját, és hogyan állítják a mesterséges halomra, mely a királyi palota fundamentuma, hogy a monumentalis kapu ékessége legyen. Elsőben hajóvontatók huzzák egy folyó partján a tutajra tett nyers követ; szakaszonkint rendezkednek el munkafelügyelők vezetése alatt és a legkisebb mulasztásra is mindjárt van dolga a botnak. A jelenetet egész teljességében akarták ábrázolni; megvan a képen valamennyi vontató, szám szerint háromszáz; mindenik a nemzetebeli ruhát viseli és faragásuk oly gondos, mintha nem is volnának a többinek másai. Aztán a földre szállítják a kődarabot és durván bika formájára faragják; mikor már ki van nagyolva, szánra teszik és a munkások százai, körülbelül olyan rendben, mint előbb a hajóvontatók, elhuzzák a simára egyengetett földön egész az emelkedésig, a hol majd állani fog. Részletesen leábrázolták az emelkedés építését is: lent téglavetők dolgoznak, fölfelé pedig földdel, téglával, kővel megrakott puttonyú kőmívesek másznak nagy nehezen – mert az emelkedés már félig kész – és lerakják terhöket. Ezután a még mindig szánján levő bikát húzza föl lejtőn négy munkás csoport a fejedelemnek és kiséretének jelenlétében. Végül teljesen kifaragják a kolosszust és lábán eltolják arra a helyre, a hol állania kell» (G. Rawlinson, The five great Monarchies).

Szennakherib valamennyi városa között Ninive szépítésével gondolt legtöbbet. Ninive, miután Szargon elhagyta, csakhamar elvesztette egész jelentőségét és gyorsan elnéptelenedett. A falakon mindenfelé rések tátongtak, a régi vizvezeték romba dőlt; a Tigris pedig áradással fenyegette a fővárost. «A királyok, apáim és elődeim azért építették a nagy udvart, hogy belerakják a málhát, a szerszámokat és lovakat tanítsanak benne. De a palotában már nem lehetett lakni, faragott párkányát megrágta az idő, szegletköve kidőlt, a téglák leomladoztak, fedele félre csuszott.»⁷⁵ Szennakherib régi fényébe varázsolta vissza a várost, kijavitotta a beiszaposodott vizvezetéket, újakat épített, megerősítette a Tigris partjait, kiegészítette a falat, megujíttatta a műemlékeket. «Felépítettem a régi utczákat, kiszélesítettem a szűk sikátorokat és oly fényessé tettem az egész várost, mint a nap.» A régí szerájt lebontották és mesterséges halmot emeltek törmelékéből. «Szerencsés hónapban, a kedvező napon szívem kivánsága szerint palotát építettem rá alabástromból és syriai czédrusból; öreg tornya assyriai stilusu… megujítottam és kiegészítettem alapjától a csucsáig, aztán fölszenteltem a nevemmel. Annak a fiamnak, kit az idők folyamában Assur és Istar az ország és az emberek őrizetére fognak szólítani, azt mondom: ez a palota régi leszen és összeomlik az idők folyásában. Utódom építse föl romjaiból, állítsa helyre nevemnek vonásait, festesse ujra a képeket, tisztíttassa meg a faragványokat és erősítse meg helyökön. Akkor Assúr és Istar meg fogják hallgatni imádságát. De azzal, a ki megváltoztatja írásomat és nevemet, Assur, a nagy isten, az istenek atyja, bánjék el mint lázadóval, vegye el tőle királyi pálczáját és trónusát, alázza meg kardját.»⁷⁶ A közel jövő kegyetlenül czáfolta meg e büszke szavak örökkévalóságra vágyódását. A palota épülése és megsemmisülése között alig telt el nyolczvan esztendő.

A nagy király uralkodása tragoediával végződött. Egy nap, mikor Szennakherib istenének Niszrokhnak házában volt, «az történt, hogy Adrammelekh és Nergalsarussúr, az ő fiai, megölték őt szablyával.»⁷⁷ A gyilkosok nem látták hasznát büntettüknek. Adrammelekh király akart lenni, de a birodalom megtagadta tőle az engedelmességet. Assurakheiddint (Aszarhaddon), Szennakherib legidősebb, de más anyától született fiát, királylyá kiáltotta ki az örményországi hadsereg, melynek vezére volt. Assurrakheiddin megverte öcscseit az Euphratesen túl Khanirabbathnál. Adrammelekh némelyek szerint elesett a csatában, mások szerint elmenekült testvérével és Örményországban huzúdott meg. Ha hihetünk a helyi hagyománynak, az ország királya szívesen fogadta őket és földeket adott nekik. Az uj király uralkodásának kezdetén, a Tigris medenczéjét a Kaspi-tengertől elválasztó hegyes vidék ellen viselt háborúban egy időre meghódította Média több népét. «Patusarra országa messze a médek között van, benne áll a Bikni, a kristályhegy és királyi apáim közül még senki sem tapodta a földjét.» Az ország két főemberét, Szidirparnát és Eparnát, kiknek neve árjaféle, rabszolgaságba vitték, a közel vidékek törzsfőivel együtt. E hadakozások eredménye voltakép jelentéktelen; de a részletesség és dicsekvés, melylyel Aszarhaddon beszél rólok, reá vall, hogy az assyriaiak nagy fontosságot tulajdonítottak a médiai helyek akárcsak ideig-óráig való birásának is. Két hadjárat Manna és Askuz, a tubal, a muskai, a kimméri népek ellen, nem igen növelte az assyriai uralom területét. E háborukkal négy év telt el 680-tól 676-ig. Ekkor Aszarhaddont délkeletre hivta a kháldeaiak egy fölkelése. Mardukbaliddina egy fia: Nabuzirnapistiustesír, a Susabeliek segítségével magához ragadta az Euphrates torkolatánál levő országokat. Aszarhaddon elfogta és helyébe ültette öcscsét, Nahidmardukot, kire súlyos adót rótt. Alig lett csönd Kháldeában, Syriára került a sor; Sidon királya Abdimilkhut, ki a szárazföldön vereséget szenvedett, elvitorlázott Kyprosba, a hol biztonságban hitte magát. Aszarhaddon úgy ment át a tengeren, «mint a hal», rabságba hurczolta ellenségét, aztán feldulta Phoenicia hegyi vidékeit. Rommá lett Sidon is, nagyjai kardélre kerültek, királyát és lakóit Assyriába vitték rabszijjon, helyöket kháldeai és susai gyarmatosok foglalták el.

Assyria királyainak mindeddig kevés dolguk akadt Arábiával. Az Euphrates és a Jordán között levő pusztában araméus eredetű és nyelvű, a gambulu, pukudu és más délkháldeai népekkel rokon törzsek laktak. A héber hagyomány szerint négy törzs volt: Usz, Hul, Géter és Mas. Usz alkalmasint Edómban volt, Hul Köves-Arábiában; Mast azonosnak vélik a classikus történetirók Mesenéjével, Géter fekvése bizonytalan. E népek eleven gát voltak Ninive és Arábia közép meg déli vidékei közt, az assyriai hódítók nem mehettek egyenesen a termelő országba illatszerekért, aranyért, füszerárúért, melyeket izmaelita karavánok vagy babyloni hajók hoztak hozzájuk. Attól fogva, hogy IV. Ramszesz, az utolsó fáraó, ki Arábia és Egyiptom érintkezéseire gondot fordított, új utat nyitott a kereskedelemnek és talán némi kisérletet is tett visszaszerezni a felsőséget, melyet XVIII. és XIX. dynastiabeli dicső ősei gyakoroltak egykor Tonutiron és Punton, Jémen szakadatlanul virágzott, eleinte az utolsó áditák alatt, aztán mikor Járob, Kahtán fia, fellázitotta a jektanida törzseket kusita fajbeli uraik ellen, e fejedelem közvetlen utódai alatt. A kusita törzsek nagyobbrésze hűbéresek gyanánt megmaradt az országban, melyen olyan sokáig uralkodott; némelyek a hadramauti hegységekbe menekültek, hol még időszámításunk első századaiban is megvoltak; számosan Afrikában huzódtak meg és ott a Bab-el-Mandeb szoroson túlról már régóta bevándorlott törzsekhez csatlakoztak. Megérkezésök az időre esik, mikor a hódító hadjárataiban kimerült Egyiptom elvesztette ázsiai uralmát és mikor a XXI. és XXII. dynastia fáraóitól legyőzött papok vetélkedő királyságot alapítottak a Gebel-Barkalnál. Az arabok jötte döntő hatású volt a Nilus völgyének sorsára. A kusiták e váratlan jövevényekkel pótolták a hézagokat, melyeket az egyiptomi hódítás ejtett soraikban, és elsőben Pionkhinak, később a XXV. dynastia királyainak olyan csapatokat szolgáltattak, melyek nem egyszer sikeresen küzdöttek Assyria hadai ellen.

Ez a belső forradalom nem ártott Sába kereskedelmének. A kusiták kivándorlása és az a valóságos feudalitás, melynek fejei nem mindig ismerték el a marebi király felsőbbségét, nem volt olyan jelentőségű, hogy az ország azon túl is ne legyen az indiai és a phoeniciai kereskedés fő rakodó helye. Az assyriai királyoknak is eszébe jutott, mint egykor a fáraóknak, hogy egyenesen onnan szerezzenek be mindent, úgy látszik Szennakheribnek is szándéka volt e nagy utra vállalkozni. «Arábia ellen való terhes jövendőmondás. A sűrű erdőkön háltok Arábiában, a Dedánim ösvényin. Eleikbe menvén, vigyenek vizeket e szomjúhozónak, Téma földnek lakosai vigyenek kenyeret a bujdosónak; Mert az ellenség fegyvere előtt futottak el, a mezítelen éles szablya előtt, a meghuzott kéziv előtt, és a veszedelmes harcz előtt. Mert azt mondá nékem Jahveh: Egy esztendő elmulván, mely hasonlatos lészen a béresnek esztendejéhez, Arábiának minden dicsősége elvesz. És az Arábia-belieknek erős fijainak kézivből lövöldöző számok megkevesedik: mert Jahveh az Izráelnek Istene szólott!» (És. 21, 13–17). Babylon folytonos forradalmai azonban nem engedték, hogy az assyriai uralkodó beváltsa e jóslat fenyegetéseit. Csak országlásának végén avatkozott Hedsáz ügyeibe és Addumu és Hagar (Hedsaz) meghódításával egyengette a vállalkozások utját. Nem egy példából tudjuk, mily kétes volt Assyria fenhatósága; Aszarhaddon azt hitte, hogy szokatlan jóakarattal megerősítheti. Addumu meghódításakor Szennakherib diadaljel gyanánt elvitte Atar-Samain és több más isten képét; e bálványok elvesztése annyira fájt az araboknak, hogy királyuk Khazail maga ment el Ninivébe, alázatosan visszakönyörögni e szentségeket. «Megesett a szívem rajta. Kijavittattam az isteneket, rájuk irtam Assúr, az én Uram dicséretét, meg a nevemet és visszaadtam nekik.» Az arabok meglehetős drágán fizették meg ezt az ajándékot; reájuk tukmálták Tabuya királynét, ki a ninivei palotában nevelkedett és alkalmas eszköze volt az assyriai politikának. Az egykor Szennakheribnek fizetett adót most hatvanöt tevével növelték; ez volt a bálványok váltságdija. Csakhamar uj alkalom kinálkozott még jobban megnehezíteni a pusztabeli törzsek terhét. Khazail meghalt és fia Jahilu csak azon föltétel alatt foglalhatta el a trónt, ha évenkint tiz arany minát, ezer karbunkulust és ötven legkitűnöbb fajtájú tevét szolgáltat be Assyriának. Aszarhaddon, miután vállakozásának így megvetette az alapját, tovább is akart menni; de a puszta utját állta. Beérte hát azzal, hogy leigázta Bázu országot, «mely messze van, utja fáradságos, tájéka inséges, szomjuság uralkodik benne», és Kházut, melyben nyolcz királyt megölt. «Elhoztam Assyriába isteneiket, minden jószágukat, kincsüket és alattvalóikat. Lajale, Jadiah királya, kivonta magát uralmam alól; mikor megtudta bálványainak elragadását, megjelent előttem Ninivében, királyságom városában, meghajolt előttem és én megbocsátottam bűnét, jóakarattal fogadtam. Az istenek képére reáirtam az én Uram, Assúr dicséretét és visszaadtam őket neki; aztán reábiztam Bázu országot és megparancsoltam, hogy adót fizessen királyságomnak.»⁷⁸ E győzelmek legnagyobb érdeme az ujság volt: assyriai király még sohasem hatolt ily messze a pusztába. Aszarhaddon, miután hiuságát kielégítette, termékenyebb helyet keresett hódításainak és Egyiptom ellen indult.

Az assyriaiak Egyiptomban; Taharku (692–666); Aszarhaddon meghódítja Egyiptomot (672); Assurbanipal (667–625); Élam meghódítása.

Szennakherib katasztrófája révén Egyiptom felszabadult, de nem nyerte vissza sem erejét, sem egységét. Miközben a két fő északi dynastia, a szaita és a tanita, a Delta uralmáért vetélkedett, az aethiópai dynastia nyomorultul tengődött Thebában. Egy pillanatra mégis mintha magához tért volna. Sabitku, Sabaku fia és utóda, uralma alá egyesítette az egész országot, de Taharku betörése megakasztotta sikerében: vereséget szenvedett, fogságba került és életét vesztette. A Delta iga alá került és Stephinates, a saisi dynastia képviselője, nem volt többé Memphis ura. Taharku elhivta Aethiópiából anyját és megtette főkormányzónak, a két ország és minden nemzetek asszonyának. Ez a nő alkalmasint Ámon főpapjaitól származott és fiára ruházta a koronát illető jogait: Taharku tehát saját bitorlásának adott törvényes színt, mikor anyját ilyen pompás czímekkel halmozta el.⁷⁹ Kezébe kerülvén a fáraók régi birodalma, helyre akarta ütni az előbbi évek kudarczait. A classikus régiség hódítónak mondja őt; a görög-római korszak hagyománya szerint végig száguldott egész Afrikán a Vörös-tengertől Herkules oszlopaiig. Ő maga azt hirdette, hogy Assyria, Khiti, Arád és Naharanna meghódítója; Egyiptom neve Gebel-Barkaltól a thébai templomok falaiig a legyőzött népeké között forgott.⁸⁰ Huszonegy éves uralkodása után már rendíthetetlennek hitte trónját, mikor az assyriaiak betörtek. Aszarhaddon Pelusiumon át hatolt a Nilus völgyébe, megverte az aethiópiaiakat és úgy szétszórta őket, hogy Taharku egész Napatáig menekűlt. Memphis megnyitotta kapuit az ellenség előtt; Thébát feldulták; az istenek és istennők képei, a papok és papnők arany ékességei, a szertartásos kincsek mind Assyriába kerültek és diadaljelekké lettek a templomokban. Aszarhaddon azután assyriai módra szervezte Egyiptomot. Megerősítette hűbéres tartományaikban a husz kis fejedelmet, külön adót rótt mindnyájukra és a confoederatio élére I. Nikot, Sais királyát állította. Stephinates 681 felé meghalt. Fia és örököse Nekhebso a classikus hagyomány szerint nagy mágus és csillagász volt, de hitvány egy király, mert világéletében az aethiópiaiak hűbérese maradt. (681–674). I. Niko, Nekhebso utóda, már mintegy két év óta ült a trónon, mikor az assyriaiak betörése megszabadította őt Taharkutól. Tevékeny, vállalkozó ember volt és mindent mert, hogy elérhesse a czélt, melyre családja már egy évszázad óta törekedett: a régi egyiptomi monarkhia visszaállítását. Minden lelkifurdalás nélkül lett az assyriaiak szövetségese, mert e szövetség révén fölébe került a többi fejedelemnek és visszanyerte Memphist. Aszarhaddon, hogy megelőzze a visszatérő aethiópiaiak támadását, sémita csapatokat helyezett el a Delta erősségeiben. Egyiptom sülyedése, melyet elődei öntudatlanul készítettek elő, teljes lett. Visszatérve birodalmába, a nahr-el-kelb szikláján, II. Ramszesz diadaloszlopa mellé, hosszú feliratot vésetett, melyben elmondja győzelmeit és Egyiptom, Aethiópia és Théba királyának nevezi magát.

Aszarhaddon egyike az assyriai történet legeredetibb és legvonzóbb alakjainak. Ép oly tevékeny és határozott ember volt, mint Assurnazilpal vagy Tiglatfalaszár, de tulajdonságai közé nem tartozott sem a keménység alattvalóival szemben, sem a kegyetlenség a legyőzöttek iránt. Ép oly örömest ragadta meg az alkalmat, hogy kegyelmes lehessen, mint a hogy elődei szerettek a kérlelhetetlenség színében föltünni. Az ő háborúinak krónikáiban nincs szó elevenen megnyúzott foglyokról, városuk kapuja előtt karóba húzott királyokról, megtizedelt népekről. Aszarhaddon inkább föl akarta építeni az omladékokat, melyekkel atyja és nagyatyja borították a földet. Már uralkodásának első évében megparancsolta, hogy Babylont építsék föl és nagy pompával kezdte a munkát. Visszaadta szabadságát mindazoknak a khaldeai foglyoknak, a kik még éltek és azokat, a kik akartak, az építőmesterek szolgálatába fogadta, napszám gyanánt olajat, mézet, bort és eleséget adva nekik. Ő maga az első tégla letételekor kőmives ruhát öltött. Bith-Zaggatu temploma, melyben Marduk, a város oltalmazója trónolt, kiemelkedett omladékaiból; a falak és a királyi palota is magasabbak lettek. Aszarhaddon Assúrban és Akkadban is harminczhat «arany és ezüst lemezekkel burkolt, a napnál ragyogóbb» szenthelyet készített. A palota, melyet Ninivében egy régi kincses ház helyén emelt, felülhaladt minden addig látott fényt. A gordyénéi hegyek alabástrom bányái és a phoeniciai erdők egyaránt járultak a termek pompájának emeléséhez. Harminczkét Hittibeli és a Földközi-tenger mellékén lakó király gerendákká fűrészelt fenyő, czédrus és ciprustörzseket küldött Ninivébe. A ház fedele ezüsttel és vassal övezett ciprusoszlopoktól tartott czédrus volt; a kapukban kőoroszlánok és bikák állottak; az ajtókat vassal, ezüsttel és elefántcsonttal berakott ébenfából faragták.⁸¹ A babyloni palota egészen rombadőlt, az pedig, a melyet Kalakhban az egyiptomi zsákmányból kezdtek építeni, nem készült el soha. A memphisi templomok előtt álló hosszú sphinxsorok igen megtetszettek a hódítóknak. Aszarhaddon mását készíttette ezeknek a sphinx-soroknak, oroszlánokat és bikákat állítva egymással szemben. Az építkezés három évig tartott (671–669); mikor már a diszítésre került a sor, a király súlyos betegségbe esett. Halálának korai hire gyorsan terjedt szét és fölbátorította az ellenségeket. Taharku betört Egyiptomba, megverte az assyriaiakat Memphis falai alatt és gyilkos ostrom után elfoglalta a várost. Az öreg király, ki már nem szállhatott táborba többé, 668 ijár tizenkettedikén lemondott elsőszülött fia Assúrbanipal javára és visszavonult Babylonba, hol nemsokára meghalt (667).

Assúrbanipal uralkodása folytonos harcz volt. A háborúk lassankint megemésztették Assyria erejét; a birodalom szertelenül nagy lett, sokkal nagyobb, mintsem a faj terjeszkedő ereje elbírta volna. A ninivei katonák bátorság dolgában még mindig vetekedtek őseikkel, de nem voltak elég számosan, hogy gyarmatosítsanak és a hódított területeket megtartani birják. Északon Urartit, délkeleten Élamot és Médiát, délnyugaton Egyiptomot alig érintette a hódítás. A sikernek, bármely fényes volt is, nem lehetett tartós eredménye; az egyiptomiak, az élamiták, az örmények ép oly makacsul nem akarták magokat legyőzötteknek ismerni, mint a mily makacsul az assyriaiak hirdették győzelmüket. Assúrbanipal ezt már trónraléptekor tapasztalta. Egyiptom felé indúlt hát, útközben a syriai katonasággal gyarapította seregét, akadály nélkül hatolt be a Deltába és Karbanitnál ütközött meg az aethiopiai hadsereggel. Taharku vereséget szenvedett és kénytelen volt átengedni Memphist, később Thébát, hol aztán az assyriaiak egy darabig megmaradtak. Assúrbanipal visszahelyezte az adófizető királyokat és az ország olyan állapotba került, a milyenben Aszarhaddon öt évvel ezelőtt hagyta. Assúrbanipal azzal a hittel távozott, hogy Aethiopiát legyőzte. Alig érkezett vissza fővárosába, lázadás ütött ki. A legyőzött Taharku még mindig félelmesebb volt az egyiptomi dynasták szemében a ninivei királynál. Alkudozni kezdtek és titkos szövetséget kötöttek vele, mely szerint visszahelyezik őt a fáraók trónjára. Mikor az assyriai kormányzók értesültek e mozgalomról, elfogták az összeesküvés fejeit: tanisi Sarludárit, pisuptii Pakrurut és Nikot és meglánczolva küldték Ninivébe; aztán példaadás végett feldúlták a lázadásban elüljáró Saist, Mendest és Tániszt, de még sem birták Taharku közeledésének útját állani. Az aethiopiai lassankint elérkezett Thébába, hol templomot épített Ámon tiszteletére, Memphisben megünnepelte egy új Apis beiktatását és már elfoglalta a Deltát is. Assúrbanipal most elgondolta, hogy bölcs leszen a fogoly egyiptomi fejedelmekkel kegyelmesen bánni. Nikót trónja elé vezettette, díszruhát, aranyhüvelyű görbe kardot, szekeret, lovakat, öszvéreket ajándékozott neki; és nemcsak visszahelyezte őt Sais fejedelemségébe, de legidősebb fiának, Pszamitiknak, Athribis hűbérét adományozta. Mikor Nikó visszatért Egyiptomba, Taharku már nem élt. Az öreg uralkodó intő álmot látott és visszatért Aethiopiába, hol 666-ban meghalt; huszonhat évig uralkodott Egyiptomon és közel fél századig Aethiopián.⁸²

Nikó nehézség nélkül foglalta el Memphist, de Théba uj királya, Urdamani Taharku veje, nem engedte, hogy hatalmában megerősödjék. Az assyriaiak és hűbéreseik ismét vereséget szenvedtek Memphisnél; Nikót kivégeztette Urdamani, Pszamitik pedig Syriába menekült, nehogy apjának sorsára jusson. Assúrbanipal most elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra végét veti Egyiptom függetlenségre való törekvéseinek és Aethiopia hódító szándékainak. Urdamani a Deltában kudarczot vallott és visszavonult Thébába, hol uj sereget akart gyűjteni. Az assyriai király azonban a város átadására kényszerítette. Urdamani ekkor Aethiopiába menekült (666–665). Théba, mely már ki kezdte heverni Aszarhaddon 672-ki dulását, ismét az ellenség prédája lett; az egész lakosság rabszolgaságra jutott; Ninivébe kerültek «az arany, az ezüst, a drága érczek és kövek, a palota minden kincse, a berommal festett szövetek», melyeket Montumha kormányzó rakatott a szent helyre; magával vitt a győző két, egy templom kapujában álló száz talentum súlyú obeliszket is. Théba sohasem heverte ki többé ezt a csapást. Jóllehet már régtől fogva el volt szegényedve, a népek, melyekkel dicsőségének napjaiban oly keményen bánt, megszokták, hogy féljék és tiszteljék. Bukásának híre meglepte és elszomorította az egész Keletet. E katasztrófa híre még félszázad mulva is oly élénken élt a zsidók emlékében, hogy Náhum próféta azt kérdezi Ninivétől: «Avagy jobb vagy-é te a sok népű Nó városnál, mely a folyóvíz között fekszik vala? melynek körülte vizek, melynek árokja a tenger, és a tenger az ő kőfala? Szerecsenország annak erőssége és Egyiptom, és számtalan sok népek: Afrika és Lybia voltak néked segítségül. De még az is számkivetésre és fogságra jutott, még az ő apró gyermekeik is abban a falhoz verettettek minden utczáknak elein: és az ő Fejedelmire sorsot vetettek, és minden ő nagy Urai vasba verettek.» (Náh. 3, 8–10.) Az ország ismét Assyriáé lett és a husz király megint trónra lépett, hat-hét év óta már harmadszor. Pszamitikra örökségül szállott a fejedelemség, ha nem is atyjának rangjával; Pakruru, Pisupti fejedelme, lett a liga feje. Az Aethiopiába menekült Urdamani nem mutatkozott többé és Egyiptom néhány évig Assyriának engedelmes hűbérese lett. Gyorsan elnyomták Phoenicia és Kilikia egy fölkelését, mely ép Urdamani betörésének idejében történt; Baál, Tyrus királya, kegyelemre adta meg magát; Jakinlu, Arvad királya pedig inkább megölte magát, semhogy az ellenség kezébe kerüljön; egy rövid hadjárat eldöntötte Kilikia sorsát is. 665-ben minden véget ért és Assúrbanipal híre olyan nagy volt, hogy egy addig ismeretlen fejedelem, lydiai Gyges, meghódolt előtte és segítségét kérte a kimmeriek ellen. «Országom létét álomban jelentette meg neki Assur, az én teremtőm: «hajtsd nyakadat Assur, az istenek királya, a mindenség ura kedveltjének, Assúrbanipalnak járma alá; tiszteld felségét és vesd alája magadat uralmának. Adód és hódolásod vigye kérésedet hozzá.» Ez álom napján legott követet küldött hozzám.» Assyria birodalma most, legalább névleg, egész az Aegaei-tengerig terjedt.⁸³

Aszurbanipal királynéjával egy lugasban. Körülöttük ernyőtartó szolgák és zenészek.
Márvány dombormű a kojundzsiki palotából. (British-Museum.)

Assúrbanipal figyelmét egy pillanatra a Mannabeliekkel viselt háború vonta magára. A király, úgy látszik, folytatni akarta Urarti ellen Szargon vállalkozásait. Élam utját állta e tervnek és magára vonta a bajokat, melyek Örményországot fenyegették. Assúrbanipal azonban megkisérlette, hogy Urtaki királylyal barátságos viszonyban lehessen. Mikor Susianában éhinség volt, gabonát és egyéb segítséget küldött oda. Azokat az elamitákat, kik az éhség elől családostul assyr területre menekültek, nem ejtette fogságba; táplálta őket, a meddig kellett, aztán visszaküldte hazájukba. Urtaki csakhamar megfeledkezett a szomszéd jóságáról; 659 felé megrohanta és tűzzel, vérrel árasztotta el a Khaldeától függő tartományokat. Már Babylon falai alatt volt, mikor Samassumukin, kire atyja Aszarhaddon az alkirályságot bízta, Assurbanipal segítségéhez folyamodott.⁸⁴ Az assyroktól legyőzött Urtaki alig érkezett vissza országába, egy alattvalójának tőrétől esett el. Bitorlás és gyilkosság révén ragadta magához a hatalmat; a mit testvérbátyjával Ummanaldas-sal és ennek gyermekeivel cselekedett, ugyanazt tette öcscse, Teumman, az ő gyermekeivel. Urtaki fiai Élamból kiűzve Assyriába menekültek, míg bátyjuk a trónusra lépett «mint egy gonosz lélek». A bitorló első dolga volt a szökevények kiadását követelni; Assúrbanipal azonban hadüzenettel válaszolt neki. A csodák mellette szóltak: a nap elsötétedett, Istar istenasszony pedig megjósolta a Susiánabeliek romlását. «Ne félj», ezt mondta és örömmel töltötte el szívemet, «csak föl kell emelned a kezedet és szándékom teljesedik, mert melletted vagyok.» Az éjjel, mikor az istenasszonyhoz folyamodtam, egy jós jelentős álmot látott. Istar szólott hozzá és a jós elmondta nékem szavait. «Arbelasi Istar jelent meg előttem dicsőségben, kezében ijj, nyila repülni kész, ábrázata haragos… megvédelmezlek», így szólt, «aztán megnyugszom Nebo templomában. Egyél, igyál hát, muzsikáltass és dicsőíttesd istenségemet, míg eljövök és ez a hiradás beteljesedik; mert én megelégítem a te szívedet: az ellenség nem fog bírni veled.» Ne féltsd életedet; az istenasszony a csatában is őrködni fog feletted és leveri az ellenséget.» Teumman az Ulai mögé, Tulliz várába vonult meg. Csata előtt elhagyta a bátorság és fegyverszünetet kért. Alig kezdődtek az alkudozások, a két sereg előörsei megütköztek és csakhamar az egész vonalon folyt a harcz. Teumman vereséget szenvedett. Mikor az erdőben menekült, kocsija összetört és idősebbik fiával Tammarituval együtt, rövid védekezés után, fogságba jutott. Két unokaöcscse, ki az assyriaiak sorában küzdött, alkirályságokat nyert Assur fennhatósága alatt. Az elamiták pártján levő Gambul ellen folytatott hadjárat befejezte a háborút. A legyőzöttekkel assyriai kegyetlenséggel bántak el: Teummant és legidősb fiát a győzelmes hadsereg szemeláttára lefejezték; több hadnagyát pedig megnyúzták, megvakították vagy megcsonkították (655). Az elamiták bátorságát azonban e szörnyűségek sem csökkentették; királyuk, ki assyriai nevelés és Ninive hűbérese volt, nemsokára esküdt ellensége lett egykori pártfogóinak.⁸⁵

Érzelmeinek kimutatására csakhamar elérkezett az alkalom. Samassumukin eleinte jó egyetértésben élt testvérével, de az Élam ellen viselt háborúk sikere miatt csakhamar félteni kezdte tekintélyét; nem akart bátyjának alázatos hűbérese maradni: lázadásra gondolt. Assúrbanipált mélyen sértette a babyloniaiak háládatlansága. «Babilu gyermekeit trónokra emeltem, drágalátos ruhákba öltöztettem, lábaikra arany pereczet húztam; Babilu gyermekeit fölmagasztalták Assurban és tisztelték az én parancsolatomra. Mindazáltal ő, Samassumukin az én öcsém, nem tisztelte uralmamat, föllázította Akkad, Kaldu, Aram és a tengerpart népeit Akabától Babszaliméti-ig, az én adófizetőimet és feltámasztotta őket hatalmam ellen.» Samassumukin a babyloni és barszibi templomok kincseivel vásárolta meg Élam segítségét. Titkos küldöttei reábirták «Guti, Martu és Milukhi fejedelmeit, hogy vele tartsanak.» Amuladdin, Kedar ura; meglepést készített elő Syria határán. Uaiteh, az arabok királya, két kiváló emir, Amon és Abiatéh vezetése alatt küldötte Babylonba a köteles katonaságot. A koaliczió Egyiptomtól a perzsa öbölig terjedt és Assúrbanipal még semmit sem tudott az ellene szőtt ármányról. Annyira bízott, hogy Ummanigastól visszakérte Nana istenasszony képét, melyet az élami hódítók évszázadokkal azelőtt ragadtak el. Egy váratlan eset azonban egyszerre kizavarta nyugalmából és föltárta előtte a fenyegető veszedelmet. Urukh assyr kormányzója megtudta Ur kormányzójától, hogy Sammassumukin egy küldöttje belopódzott ez utóbbi városba és titkon izgatja a népet. Az uri kormányzó miután hiába fáradozott a rend helyreállításán, értesítette királyát a történtekről. Samassumukin tiltakozott a gyanúsítás ellen és ünnepies követséggel fejeztette ki Assyria iránt való hűségét. Így aztán ideje lett előkészülni: mikor a követek visszajöttek, ledobta álarczát és Babylonia királyává kiáltatta ki magát.⁸⁶

Assúrbanipált eleinte megrémítette ez a váratlan támadás. De «ama napokban egy jós elaludt és álmot álmodott: «Ime», mondta Szin isten, «mit készítek azok ellen, a kik Assúrbanipalra, Assúr királyára törnek: csata leszen és szégyenletes halál vár reájuk. Ninip karddal, tűzzel, éhséggel fogja megölni őket.» Én hallottam e szavakat, és biztam Szinnek, az én uramnak akaratában. «A királyi családban duló visszavonás megbénította Élam erejét. Ummanigas seregének virágát Babylonba küldte. Tammaritu, Ummanigas fia, látva, hogy atyja csaknem magára maradt Élamban, fellázadt ellene nagybátyjával, Tammarituval, Khajdalu alkirályával. Ez utóbbi csatlakozása miatt egy darabig haboztak a Susabeliek; visszaemlékeztek rá, hogy az assyrok soraiban küzdött és a saját kezével ölte meg Teummant. Tammaritu nem átallott hamisan esküdni, hogy eloszlassa az aggodalmakat: «én nem vágtam le az élami király fejét; Ummanigas vágta le és ő csókolta meg a földet Assúrbanipal követei előtt.» Ummanigast lefejezték családjának legtöbb tagjával együtt. Assúrbanipal legyőzte Samassumukint és seregének töredékeit széjjelhelyezte Babylonban, Szipparban, Barszippa és Kutha körül. E négy helyet ostromolta, midőn Tammaritu ellene indult. «Assurhoz és Istarhoz intéztem könyörgésemet; hajlottak kérésemre és meghallgatták ajkam szavait. Az ő szolgája Indabigas ellene fordult és tönkre verte a csatatéren.» A legyőzött nem tehetett egyebet, minthogy Ninivébe menekült és ott kegyelemre adta meg magát Assyria királyának. «Megcsókolta királyi lábamat és zsámolyomnál port hintett a fejére. Én a nemeslelkű Assúrbanipal megbocsátottam árulását, őt és atyja családjának fiait palotámba fogadtam.» Samassumukin, kit ez a váratlan catastrópha megfosztott legerősebb szövetségesétől, nem győzhetett többé. De legalább ellentállott a végsőig. Az éhség olyan nagy volt, hogy az ostromlottak «fiaik és leányaik húsát ették». Az arabok hiába kisérlették meg kivágni magokat az ellenségen keresztül; emirjeik megadták magokat az alatt a föltétel alatt, hogy életöket megkimélik. Samassumukint elevenen égették meg, «és a nép, mely követte őt, nem talált kegyelmet. Hadi szekereiket, fegyvereiket, aszszonyaikat, kincseiket elém hordták; ama férfiaknak, kiknek szája ármányokat szőtt ellenem és Assur, az én uram ellen, kitéptem a nyelvét. A többi népet elevenen állították a nagy kőbikák elé, melyeket Szennakherib, apám apja emelt, és én az árokba vetettem a foglyokat, legvágtam tagjaikat, kutyák, fenevadak, ragadozó madarak, égi és vizi állatok martalékáúl dobtam. Cselekedvén pedig ezeket, megörvendeztettem a nagy istenek, az én Uraim szívét.» Alig félszázad alatt másodszor történt, hogy Babylont az assyriaiak feldúlták. Mikor a király és a katonák belefáradtak a mészárlásba, «Babilu, Kutha és Szippar gyermekei, kiket még nem ölt meg a szenvedés és az inség, kegyelmet kaptak. Assúr isteneinek tiszteletét kényszerítettem reájuk.»⁸⁷ Babylon és a szomszéd tartományok kormányzását egy Samasdanani nevű assyriai tisztre bízták (648). Az arabok se jártak jobban, mint kháldeai szövetségeseik. Amuladdin és Uaiteh fogságba kerültek és Assúrbanipal egy fogoly arab hadvezért, Abiatéht tette meg királynak Assyria főuralma alatt.

Tammaritu futása óta Élam nem vett részt a háborúban. Indabigas, bár titkon Samassumukinhoz szított, tartózkodott, mert attól félt, hogyha seregét elviszi az országból, otthon palotaforradalom támadhat. Babylon bukása után menedéket adott több kháldeai fejedelemnek, köztük Nabubelzikrinek. Mardukbaliddina unokájának, ki mint nagyatyja, Bith-Jakin királya volt. Assúrbanipal a menekültek kiadását követelte, Indabigas azonban nem adta ki vendégét; az alkudozások közepett egy susai vezér, Ummanaldas meggyilkolta urát és a maga fejére tette a koronát. Assúrbanipal felhasználta e zavart és megrohanta az új király fővárosát. Ummanaldas a hegyek közé menekült. Tammaritu, ki Assúrbanipal mellett maradt, ismét elfoglalta a trónt, mint Assyria hűbérese. De nemsokára beleunva gyűlöletes szerepébe, az assyriai helyőrségek megrohanására és meggyilkolására készült. Elárulták és kiszolgáltatták a győzőnek. E váratlan esemény révén Ummanaldas össze tudta magát szedni; visszatért a fővárosba Madaktuba, sőt elfoglalta Bith-Imbit is. Ez azonban csak mulékony siker volt. A következő tavaszon Assúrbanipal megjelent Élamban és egymásután törve meg a védő vonalakat, magát Susát is elfoglalta. Rettenetes dulást és prédálást követett el a városban. «Assúr és Istar akaratából bementem a palotákba és kevélyen nyugodtam bennök; megnyitottam kincsöket, elvittem az aranyat, ezüstöt és minden drágaságot, a mit Élam első királya és az utána való királyok gyűjtöttek és a mihez még semmi ellenség sem nyúlt.» A győző elhurczolta az összes istenképeket, kincseikkel és papjaikkal együtt, valamint harminczkét király arany, ezüst, bronz és márvány szobrait. Khalludus szobra méltatlan megcsufolás tárgya lett: «fenyegetőn mosolygó száját lemetéltem; dacztól lihegő ajkait letéptem; kezét, mely íjjat feszített Assyria ellen, tőbül levágtam.» Khalludusnak az volt a vétke, hogy Szennakheribet megverte. Egy hónapig és huszonöt napig tartott a dúlás. Az assyriai katonák még a szent erdőket is fölégették. A mi a népből megmaradt, szétszóródott «mint egy juhnyáj» a városokba, a hol Assyria kormányzói és vezérei székeltek.

Aszurbanipal hadjárata Teumman, Susa királya ellen.
Dombormű a kojundzsiki palotából. British-Museum.

Ummanaldas a hegyek között lappangott még; békét nyerendő fölajánlotta Assurbanipalnak, hogy kiszolgáltatja neki Nabubelzikrit. Ez, semhogy elevenen kerüljön az ellenség kezébe, megölette magát csatlósával (645). Testét átadták az assyriai király küldötteinek. Assúrbanipal lefejeztette a tetemet és szemétdombra dobatta, megtagadva tőle a temetést. A besózott és kikészített fejet aztán felakasztották a ninivei királyi kert egyik fájára; egy dombormű, mely ma a British Museumban van, úgy ábrázolja Assúrbanipalt, a mint aszszonyaival ez undok győzelmi jel alatt lakmároz.⁸⁸ Ummanaldast gyávasága nem mentette meg; a győzők utolérték a vadonban és Babylonba vitték, hol Assúrbanipal egy áldozat napján Tamarituval, Pakhéval és az arab királylyal együtt hadi szekere elé fogatta és úgy vontatta magát a templomig. Ummanaldas vereségével Susiána egy része assyriai tartomány lett; a hegyi törzsek azonban nem kerültek a győző körme közé és később sikerült megszabadítaniok a rónán lakó testvéreiket is. Assúrbanipal csapását azonban még sokáig érezte Élam. Bár Elő-Ázsiának legrégibb országa volt, letünt a világ szinpadáról; igazi történetének emlékei elmosódtak a legendák emlékei közepett. A regés Memnon alakja födte el a népek emlékezetében ama nagyratörő és merész hódító királyok emlékét, a kik az időben birták Babylont és Syriát, mikor Ninive csak kis város volt. A véres dráma utolsó felvonásának szinhelye a puszta volt. Abiatéh alig ült Arábia trónusára, lerázta az assyr igát és Nabateabeli Náthannal szövetkezett. A meddig Élam ellentállott, Assúrbanipal szemet hunyt; de a mikor Ummanaldas kézre került, tüstént az áruló hűbéres megfenyítésére indult. Bár a pusztában sokat szenvedett a sereg, mégis nagy dulást vitt véghez, rablott, gyujtogatott és prédával megterhelve érkezett Damaskusba. Az elrémült arabok megadták magokat; de hátra voltak még a Nabateabeliek, kiket országuk messzesége ellentállásra bátorított. Assúrbanipal azonban velök is csakhamar elbánt. Miután megünnepelte győzedelmét Syria fővárosában, délfelé indult és Abiatéht fogságba ejtette. Nathan adófizetés igéretével váltotta meg magát. Az assyr hódító visszavonultában megfenyített több phœniciai várost, mely távolléte alatt föllázadt. Ninive tele volt prédával. Az assyriaiak annyi tevét hajtottak el az araboktól, hogy a tevék darabját fél ezüst siklusért árulták a város kapuiban, «mint a birkát»⁸⁹

Assyria győzelme sohasem volt teljesebb; de a harczból csaknem ép olyan gyöngén került ki, mint Élam. Mivel hosszú éveken át minden ereje a délkeleti határon volt központosítva, szemet kellett húnynia az egyebütt történőkre. Egyiptom függetlenné lett, alkalmasint Samassumukin lázadása alatt. Lydia megszakította Assyriával az összeköttetést. Északon Van királysága erősebb volt, mint valaha, de ura, III. Sardurisz, békés természetű lévén, megmaradt jó szomszédnak. Assyriát még mindig azok a bajok és veszedelmek fenyegették, mint Assurnazirpal és II. Tiglatfalaszár idejében; a királyok, hogy megtarthassék hatalmukat, szüntelenűl száguldozni voltak kénytelenek a birodalom egyik végétől a másikig. Ha keleten hadakoztak, a nyugat megmozdult; mindig elejéről kellett kezdeni a hódítást, vagy lemondani az előbbi hadjáratok vívmányairól. Az Élam ellen viselt háborúban kimerült Assurbanipal nem folytathatta a háborút és lemondott Egyiptom, Lydia és a tubalok főuralmáról. De azért mégis a keleti világ leghatalmasabb uralkodója maradt. Mintha Assyria végét érezvén, egy emberben akarta volna egyesíteni mindazokat a tulajdonságait, melyek nagygyá tették és mindazokat a hibáit, melyek dicsőségére árnyékot vetettek.

68. Az assyriai emlékek Sabaku-t nem nevezik fáraónak. Ők e czímmel csak az igazi egyiptomi uralkodókat tisztelték meg; az ćthiopokat nem.^[VISSZA]
69. Milukh-ot néha összetévesztik Meroe-vel, de hibásan; ennek Berua volt a neve. Milukh országa alatt úgy látszik a kanoposi Niluság két partját értették, beléfoglalva Sais-t is.^[VISSZA]
70. El Tekéh, Dán törzsének területén.^[VISSZA]
71. Oppert, Mémoire sur les rapports de l’Egypte et de l’Assyrie. 22–29. l. G. Smith, History of Sennacherib. 55–60. l.^[VISSZA]
72. Alexandriai Kelemen idézete szerint. Strom. I. 403.^[VISSZA]
73. Fr. Lenormant, Les Origines de l’histoire 11. l. szerint e hajósok kilikiai vagy kyprosi görögök lehettek.^[VISSZA]
74. Berosos szerint, kinek hagyománya Alexandros Polyhistornál maradt meg. Euseb. Chron, arm. edid. Mai. 19. l. Egy más töredéke szerint Pythagoras is az assyriai királyt szolgálta volna. De ezt a Pythagorast bajos azonosítani a philosophussal.^[VISSZA]
75. Oppert, Les Sargonides. ^[VISSZA]
76. U. o. és G. Smith, History of Sennacherib. 140–166.^[VISSZA]
77. II. kir. 19. 37.^[VISSZA]
78. Fox Talbot, The Second Inscription of Esarhaddon, Records of the Past. III. 115–117.; Budge, The history of Esarhaddon. 58–65. Bázu és Kházu országai valószínűleg a bibliai Buz és Khuznak felelnek meg és a Haurán hegységtől délkeletre keresendők.^[VISSZA]
79. E. de Rougé, Sur quelques monuments du régne de Tahraka; S. Birch, Monuments of the reign of Tirhakah.^[VISSZA]
80. Rosellini, Monumenti Reali. CLI. lap; Mariette, Karnak. 45. lap. A Mariette által kiadott névsor különben csak másolata II. Ramszesz egy névsorának és így történeti szempontból alig bir értékkel.^[VISSZA]
81. Oppert, Les Sargonides. 57. l.^[VISSZA]
82. Herodotos. II. CLII. ki azonban Taharku nevét Sabaku-éval cseréli fel.^[VISSZA]
83. Smith, History of Assurbanipal. 58–78.^[VISSZA]
84. körül, Assurbanipal harmadik évében, megszünik az assyriai évszámítási kánon. Ezen időtől fogva a chronologia biztos megállapítása nagyon bajos.^[VISSZA]
85. Smith i. m. 110–150. l. J. Ménant, Annales, 282–285. l. G. Rawlinson, The five great Monarchies. II. 205–206. l.^[VISSZA]
86. G. Smith i. m. 151–156. 170.^[VISSZA]
87. Smith, Ménant és Rawlinson idézett művei.^[VISSZA]
88. Fr. Lenormant, Les Premieres Civilisations. II. 306. l.^[VISSZA]
89. G. Smith, Assyrian Discoveries, 370. l. Fr. Delitzsch, Wo lag das Paradies? 296. l.^[VISSZA]