XII. FEJEZET.
A keleti világ a méd birodalom idejében.
A méd birodalom; Kyaxares; a kimmeriak Ázsiában; Ninive bukása (608, 600?); Lydia.

A XXVI. dynastia. A kháldeai birodalom és a keleti világ a gargamisi csatától a méd birodalom bukásáig – A XXVI. dynastia. I. Pszamitik; II. Niko; a gargamisi csata. – A kháldeai birodalom és a keleti világ a gargamisi csatától a méd birodalom bukásáig.

A XXVI. dynastia. A kháldeai birodalom és a keleti világ a gargamisi csatától a méd birodalom bukásáig

A Herodotostól összegyűjtött hagyományok szerint Deiokes utódja bizonyos Phraortes volt (655–633), kinek neve: Pirruvartis, méd hangzású, de története ép oly kevéssé hiteles, mint állítólagos elődjéé. Egy Herodotostól följegyzett hagyomány szerint Ninive ellen viselt háborúban veszett el; az öreg Assúrbanipal, vagy utódja, Assuredililani, szembeszállt a betörőkkel és legyőzte őket. Phraortes elesett a csatában; fia, Kyaxares, a sereg maradványaival visszavonult Média fensíkjára, hogy új támadásra készüljön.

Kyaxares (Khvakhsathra, Kastaritu) lett a nagy méd birodalom igazi megalapítója. A szenvedett vereség sugallta beléje azt a gondolatot, hogy hadi erőit az assyriai rendezett csapatok módjára szervezze: elkülönítette a lándzsásokat, az ijászokat és a lovasokat, kik addig egy csomóban szoktak harczolni. Rendes hadsereget alkotva, ismét háborúskodni kezdett Assyriával, midőn egyszerre váratlan ellenség választotta el a két vetélkedő hatalmasságot. Messze, észak felé, Örményország folyóin és a Kaukázus hegyein túl, az európai száraz föld nagy pusztáin vad törzsek éltek, a Gimirrik, kiket a görögök kimmeriak (kimerrioi) néven ismertek. A VIII. század közepe felé a kimmeriakat elköltözésre kényszerítette számos, Európába érkező új nép. A skolotok, kiket a massagéták elűzték az Iaxartes rónáiól, átmentek a Volgán, aztán a Donon; egynehány kimmeri család Chersonesosba menekült és ott még sokáig megmaradt; mások átkelvén a Dunán és a Balkánon, útközben thrák törzsekkel egyesültek és Ázsiába költöztek. Gyorsan terjedtek el Mysiában, Troasban, Bithyniában, Paphlagoniában; Antandros egy évszázadig kezök közt volt, Sinope, hol a milétosiak gyarmatot akartak alapítani, egyik fővárosuk lett és az egész félsziget hatalmukba került. Phrygiának ők vetették végét; az utolsó király, Midas, Gordias fia, bikavérrel mérgezte meg magát, hogy ne kerüljön kezükbe. Gyges, Lydia királya, elesett egy csatában, Sardes pedig a győzők prédájává lett. 633 felé fölégették Magnesiát, azután Ephesos megostromlására indultak. Az Artemis templomában felhalmozott kincs vonzotta őket; az istennő azonban meggátolta a rablást. Azok a törzsek, melyek kelet felé fordultak, kevésbbé voltak szerencsések; assyriai hadak állták útjokat és első összeütközésük is már kudarcz lett. Asarhaddon 678 felé Kappadocziában megverte Teuspát, egyik királyukat, és a kimmeriak okultak ezen a leczkén: egyelőre tartottak Assyriától. Második vállalkozásuk, 50 esztendő mulva, szintén nem sikerült: Lygdamis, ugyanaz, a kit Ephesos alól elüztek, nyomorultul veszett Kilikiában. A kimmeriak mindazonáltal folyton rettegtették szomszédjaikat, míg végre új népek betódulása végét vetette száguldozásaiknak és néhány év alatt megváltoztatta Ázsia képét.

Ha hihetünk Herodotosnak, a skythák, kik a kimmeriakat kiűzték, ellenségeiknek üldözése közben a Kaukázustól keletre kerültek és véletlenül bukkantak Médiára. A Tigris medenczéjébe érve, két hadsereget találtak ott. Kyaxares épen megverte volt az assyriaiakat és királyukat fővárosába szorította. A betörés hirére abbahagyta az ostromot és a jövevények ellen vonult. Serege fegyverzet és fegyelem dolgában különb volt a skythákénál, de katonáit mégis legyőzte az ellenség nagy sokasága. Maktyes, Protothyes fia, a barbárok fejedelme győzött és Kyaxaresre évi adót vetett. Így beszéli ezt Herodotos.¹⁰⁶ De sokkal okosabb azt hinnünk, hogy az Oxus melléki ős hazából kiköltözött szakák jutottak a Kaspi-tenger déli részére és győzték le a médeket. Ez különben nem volt a szakák első kalandja: már egy évszázaddal azelőtt több csapatjuk egész Örményországig hatolt, és ott megtelepedett a Felső-Araxesnél, abban a tartományban, melyet utánuk Szakasénének neveztek; 660 felé Assúrbanipal támadt rájuk és megölte két fejedelmüket, Saratit és Paritkhiát, Gog fiait. Madyes inváziója volt mégis a leghosszabb és legvéresebb. Média legyőzése után a barbárok az Euphrates, a Pontus Euxinus és a Földközi-tenger környékét rohanták meg. Assyria, melyet akaratlanul megmentettek, első áldozatukká lett. Az Élam, Kháldea és a médek ellen viselt hosszú háborúkban kimerülve, nem birt többé védekezni; a barbárok teljesen elpusztították, és ha Ninive kikerülte is ezt a sorsot, a többi királyi város: Kalakh, Assúr végkép elpusztultak. Valamint tíz század mulva a hunnok, a szakák sem kiméltek sem kort, sem nemet. Elpusztították a vetéseket, leölték vagy elhajtották a nyájakat, felperzselték a falvakat csupa kedvtelésből, vagy azért, hogy félelmet gerjeszszenek; azok a lakók, a kiknek nem sikerült a hegységbe, vagy a fellegvárakba menekülni, részint kardélre, részint rabszíjra jutottak. A szakák nem értettek annyira a hadi mesterséghez, hogy egy-egy várat annak rendje és módja szerint megostromolhassanak; az erősségeket tehát egy kis adó fejében többnyire békén hagyták. Ha egy-egy városban dús zsákmányt sejtettek, éhséggel kényszerítették a lakosságot megadásra. Sok kincses régi várost, termékeny és népes vidéket elpusztítottak. Urarti királysága eltünt e dulás közepett. Az assyriaiak fegyverével nyolcz évszázadon át daczoló muskhik és tabalok is csak kevesen menekülhettek meg a romlás elől.¹⁰⁷

Menekülő maradványaik a Pontus Euxinus melléki hegyekbe menekültek, hol utódaikat később a görögök mósxoi és tabarhnoi néven ismerték. A kimmeriak, bár néha sikerekkel dicsekedhettek, mint pl. Zela mellett, szintén szomszédaik sorsára jutottak. Királyukat, Koobost, kit a régi hagyomány mint hódítót egy sorban említ Sesostrissal, legyőzte Madyes. A skytha hordákba bekebelezett kimmeriak ezután részt vettek e barbár népek száguldozásaiban, és Ázsia civilizált népei, kik már régóta rettegtek tőlök, uraikat nevezte az ő nevökön; például Babylonban a szakákat gimirrainak hívták.¹⁰⁸ A skythák és kimmeriak tartományból tartományba száguldottak, Mesopotámiából Észak-Syriába és Phoeniciába, Észak-Syriából Palesztinába és Damaskusba. Ez időben Józsiás volt Jeruzsálem ura, és a próféták az addig ismeretlen ellenségek érkeztében az Úrnak új intését látták. «Imé», mondja Jeremiás 626 táján, «én hozok ti reátok messze földről való pogányt, óh Izráelnek háza, azt mondja az Úr, kegyetlen nemzetséget, régi nemzetséget, oly nemzetséget, melynek nyelvén nem értesz, meg sem érted mit szól! Az ő tegze mint a megnyilt koporsó, mindnyájan erősek lésznek. És megemészti a te veteményidet, és a te kenyeredet, melyet a te fijaid és leányid ettek volna meg: megeszi juhodat és ökrödet, megeszi szőlődet és figédet, szegénységre juttatja fegyver által a te erős városidat, melyekben bizol vala» (Jer., 5, 15 és köv.). Úgy látszik, a hegységek megóvták Judát a támadások elől, de a rémület oly nagy volt, hogy nyoma még negyven esztendő mulva sem tünt el egészen és Ezékiel prófétának e szavakat adja szájába; «Imé én te reád megyek Góg, Mések, és Túbál Fejedelme és feje. És megrontlak téged, és vetek horgot te szádba, és kivonszlak téged és minden te seregedet, lovakat és lovagokat, kik mindnyájan felöltöztek mindenféle fegyverekben, nagy sokaságot, kik paizsosok és kopjások, és mindnyájan fegyverviselők lésznek. … Gómer, és minden ő seregei: a Togárma háza, mely észak felé lakik, és minden ő seregei, sok népek te veled. … És reá mégy, úgy mégy mintegy szélvész, és lészesz mint a felleg, hogy a földet béborítsad te és minden te seregid, és a sok nép, mely te veled lészen» (Ezék., 28, 1–9).

Az invázió áradata Egyiptom határán ért véget: I. Pszamitik dús ajándékokkal birta távozásra a skythákat. A barbárok visszafordultak és most a filiszteusok országát pusztították el. «Puszta lészen Gáza», mondta ez időben Sophoniás próféta, «Askalon is elpusztíttatik, Asdódat a napvilágnál rabságra viszik, és Akkaron elrontatik. Jaj a tenger mellett lakozóknak, a Kereteusok nemzetségeknek: az Úrnak beszéde vagyon ti ellenetek Kanaán, Filiszteusoknak földök, és elpusztítlak tégedet, annyira, hogy lakos ne legyen rajtad. És lészen a tenger mellett való tartomány pásztorok aklának hajléka, és barmoknak istállójok» (Sof., 2, 4–6). A barbár hordák útközben kifosztották Derkéta templomát Askalon mellett. Hatalmuk azonban ettőlfogva mindig alább szállott és a következő nemzedékek bukásukban a kifosztott istennő büntetését látta, holott gyöngülésük magyarázatául nem volt szükség természetfölötti okokat kitalálni. Minden évben új és új háborúba keveredve, nehezen tudták pótolni, a mit győzelmeik közepett katonák dolgában vesztettek; mindenféle kicsapongások is megtizedelték őket és hatalmuk ép oly gyorsan omlott össze, mint a hogy emelkedett. Nem is igen tudni, mi lett belőlük Syriában és Kis-Ázsiában. A hagyomány szerint a médek mérték reájuk a halálos csapást. Herodotos azt beszéli, hogy Kyaxares király lakomára hívta meg a skythák fejedelmét és vezéreit; miután leitatta őket, sorra öldöstette valamennyit és másnap reá támadt az ellenségre. A barbár hordák, noha az árulás megfosztotta őket hadnagyaiktól, derekasan védekeztek, és csak hosszú, véres harczok után sikerült őket kiűzni az országból. Knidosi Ktesias, szokása szerint, mindenféle csodálatos és regényes kalandokat elegyít az eseménybe. Szerinte a parthusokkal egyesült skythákat Zarinaea királyné vezérlette, ki a médeket többször megverte és végre tisztes békét kötött velük, minekutána visszavonult fővárosába, Roxanakéba és ott végezte életét. Az az egy bizonyos, hogy a skythákat Médiából Kyaxares király űzte ki; hogy aztán mi lett belőlük, senki sem tudja. Herodotos azt állítja, hogy visszatértek Európába a Kaukázuson át és huszonnyolcz évig uralkodtak, első győzelmöktől a médek fölkeléséig. Ez a szám igen nagy; uralmuk alig hét-nyolcz évig tartott, 634–627-ig.¹⁰⁹

Ez a rövid idő azonban meg tudta változtatni az ázsiai világ képét. A régi államok, melyek addig főszerepet játszottak a történetben, feldulattak vagy ép megsemmisültek. Az Assúrbanipal idejében még oly hatalmas Assyria hiába akart ismét erőhöz jutni Assuredililani idejében. Ez a király ősei kalakhi pompás palotáinak helyén hirtelen egy durván összetákolt és még durvábban diszített házat épített. Csupa kis szobából áll, melyeknek nyerstégla falait vagy egy méter magasra borítják alig kinagyolt mészkőlapok, faragványok és feliratok nélkül; följebb már csak gipsz vakolat a fal takarója. A tartományok forradalmai még attól a kevéstől is megfosztották Assyriát, a mit a barbár betörés meghagyott. Mikor az öreg Assúrbanipal 626-ban meghalt, utódja, Assuredililáni meghallotta, hogy egy roppant nagy hadsereg közeledik, nem tudni honnan, és Kháldea tengeri tartományait fenyegeti. A király legott Babylonba küldte fővezérét, Nabupaluszurt, hogy verje vissza az ellenséget. Nabupaluszur azonban a helyett, hogy teljesítette volna kötelességét, Babylon királyának kiáltatta ki magát (625) s támadó és védő szövetséggel kinálta meg Kyaxarest. A méd elfogadta az ajánlatot és a szerződést, mint mondják, azzal pecsételte meg, hogy leányát, Amytist összeházasította Nabukuduruszszal, új barátjának fiával. A keleti és déli határán megtámadott Assyria húsz évig vitézül állott ellent. Nem tudjuk, mikor és hogyan halt meg Assuredililani; a dráma megoldása II. Assurakhiddin (a classikus hagyománybeli Sarakos) idejében következett el. A legújabban fölfedezett emlékek szerint ez a fejedelem sokat hadakozott Kastarituval (Kyaxares), a karukassik városának királyával és a médekkel. Kastaritu összegyűjtötte hűbéreseit és a sereggel megtámadta Assyriát. Assurakhiddin Samas isten oltalmát kérte népe számára és mielőtt a háborúba indult volna, száz napos, száz éjszakás nyilvános imádságokat rendelt el. «Kastaritu saját katonáival, a kimmériak katonáival, a médek katonái, a mannai katonák és még mások, mint folyton növekvő áradat leptek el mindent.» Meghódították Kissasutai, Khartam, Kissaszu városokat és a hozzájuk tartozó falvakat, «részint hadi szerszámokkal, részint éhséggel, részint árulással.» Assurakhiddin hiába hívta segítségül Assyria isteneit; süket fülekre talált, mert elérkezett az az idő, mikor ez isteneknek is arra a sorsra kellett jutniok, melyre annyiszor kárhoztatták más nemzetek isteneit. «Ímé én te ellened megyek, ezt mondja a Seregeknek Ura, hogy megégetvén füstbe bocsássam a te szekereidet, és a te oroszlánkölykeidet a szablya emészsze meg: és végét vetem e földön a te prédálásodnak, és nem hallattatik többé a te követidnek szavok… Te is menekülni fogsz ellenségeid elől. Minden te erősségeid olyak lésznek, mint a megért figék, melyeket ha megmozdítnak, az embernek szájába esnek. Ímé a te néped te benned olyan lészen, mint az asszonynépek; a te földednek kapui megnyittatnak a te ellenségidnek, a tűz emészti meg a te zárjaidat» (Náh., 2, 14 és 3, 12). II. Assurakhiddin, mikor minden szerencse elhagyta, Ninivébe vonult és ott addig védekezett, a meddig csak lehetett; aztán felgyujtotta maga fölött a palotát, hogy elevenen ne kerüljön az ellenség kezébe (608, 600 ?).

Ninive elpusztulása után az assyriai birodalomnak vége lett. Egynehány esztendő mulva már legendássá kezdett válni és alig telt el két század, már azt sem tudták bizonyosan, hol volt a fővárosa. Dicsőségük napjaiban a kelet többi nagy nemzete: Egyiptom és Kháldea sem kimélték a legyőzötteket. A thébai dynastiák fáraói sarujokkal tiporták Afrikát, Ázsiát és egész népeket hurczoltak szolgaságra. De a bosszu tombolása közepett művelő munkát is végeztek. Az ó-korban Egyiptomból és Kháldeából került elő a tudomány és a művészet. Egyiptomról és Kháldeáról maradt reánk a csillagászat, az orvoslás, a geometria, a physika és a természetleirás első komoly ismerete. Ha Kháldea épület-emlékei végkép elpusztultak is, Egyiptom monumentumai még megvannak és bizonyságot tesznek előttünk, mily magasra emelte az építőművészetet a legrégibb nemzet. És ha most azt kérdezzük, mije volt Assyriának hóditásain kívül, kiderül, hogy mindenét szomszédaitól kölcsönözte. Tudományát Kháldeából, művészetét ugyanonnan és egyrészt Egyiptomból is, betüvetését Kháldeából, tudományos és vallásos irodalmát Kháldeából; a mi csakugyan az övé, az hadvezéreinek vad kegyetlensége és vitézeinek bátorsága. Mióta feltünt a történetben, mindig csak a háborúért és a hóditásért élt; attól fogva, hogy népességének fogyása miatt nem birt többé a csatatéren boldogulni, létoka megszünt. Kyaxares Assyriát és tartományait tartotta meg magának, Nabupaluszur Babylon birtokához Mesopotamia, Syria és Palesztina suzerainitását csatolta, sőt azzal kérkedett, hogy uralma a szuezi szoroson is túl terjed és Egyiptom királyait Kháldea hűbéreseinek tekintette. Két nagy birodalom emelkedett ki egyszerre a romokból: a kháldeai, azokon a vidékeken, a hol addig a művelt kelet egész története lejátszódott, és a méd, észak és kelet szinte ismeretlen tájain, oly népek között, a melyekről még alig tudott a világ. A két birodalom között teljes fél századig nem történt semmi surlódás.

Kyaxares, Ninive legyőzője, nem érte be az első sikerrel. A skytháktól félig tönkretett alaródik ép úgy nem birtak neki ellentállani, mint a muskik és tabalok maradványai és a király nehézség nélkül hatolt Kis-Ázsia szivébe. Csak egy olyan népre akadt, mely szembeszállhatott vele: a lydiaiakra. Lydia a tursák és a «tengeri népek» kiköltözése óta kétszer változtatott dynastiát. A nemzeti hagyomány szerint az atyádák után a heraklidák családja következett, melynek alapítója, Agron mesés származásu. Herkulestől és egy jardanosi rabszolgálótól ered; ős atyái Alkaios, Belos és Ninos. Vajon nem a hittita uralom emléke rejlik ez assyriai nevekben? Agronnak huszonegy király utóda volt, mindenik atyját követte a trónon és valamenynyiök uralma mintegy ötszáz éves korszakot tölt be. E királyok legtöbbjének neve elveszett; a mit egynehányukról tudni, puszta mese. Kamblest egy éjszaka, álmában oly éhség gyötörte, hogy fölfalta a királynét; Meles felesége oroszlánt szült. Az az elbeszélés, mely szerint egy lydiai hadvezér Alkimos királysága alatt Palesztinában járt és megalapította Askalont, alkalmasint a tyrrheni költözések elmosódott emléke és arra vall, hogy a lydiaiak még sokkal a tengeri népek után is portyáztak Egyiptom és Syria partjain. 700 felé a heraklidák dinasztiája is megbukott.¹¹⁰

Lydia, mint a tabalok és muskik országa is, valóságos feudális állam volt. A Sardesben székelő király alatt hűbéresek és fejedelmek sokasága élt, többnyire rokonságban az uralkodó családdal és különös kiváltsággal dicsekedve. Thyessos, Kelainai, Daskylion, Tirrha apró és mindig lázongó dynastiák székhelye volt. A heraklidák már ide s tova egy század óta csak látszólag birták a hatalmat; két királyi vérségű család, a tylonidák és a mermnádok vetélkedtek a király kisérőjének hivataláért, mely méltóság magában egyesített minden hatalmat. Bizonyos Gygest, az első ismeretes mermnádot, e méltóságra az öreg Kadys emelte, és fia követte őt Ardys uralkodása alatt. Egy öszszeesküvés, melynek élén Alyattes, a trónörökös állott, egy időre előtérbe helyezte a tylonidák befolyását. Sadyattes, az utolsó heraklida, úgy akarta kielégíteni a két vetélkedő családot, hogy megosztotta közöttük a legfelsőbb méltóságokat; mialatt a király társa egy tylonida volt és e czimen kétélű fejszét viselt a legfelső hatalom jeléül, Gyges, Tirrha fejedelme major domus lett. Nem érve be ennyivel, nyiltan föllázadt, megölte Sadyattest és a maga fejére tette a koronát.¹¹¹ Története később a görögöknél regénytárgy lett, melylyel a képzelem kénye-kedve szerint bánt el. E mesében Gyges már nem hűbéres, kit egy szerencsés fölkelés trónra emel, hanem alacsony származású ember. Az időben a káriaiak közül kerültek ki a keleti hadseregek legfegyelmezettebb elemei. A görög gyarmatosoktól nyomott káriaiak örömest vándoroltak ki és többnyire Egyiptomban, Phoeniciában próbáltak szerencsét; Lydiában ők voltak a király testőrei és vezéreik mindig nagy befolyással dicsekedtek. Gyges, Daskyles fia, ilyen káriai kalandor vezér volt lydiai szolgálatban; fokonkint a királyi méltóság bitorlásaig emelkedett, aztán a királynéval egyetértve meggyilkolta Kandaulest, az utolsó heraklidát. Már Herodotos beszéli Archilochos költő nyomán, hogy Kandaules, feleségének szépségével dicsekedve, leplezetlenül mutatta meg Gygesnek a királyné bájait; ez viszont felháborodva a sértésen, arra kényszerítette Gygest, hogy ölje meg a királyt, aztán neki adta kezét és koronáját. Plato elbeszélése még csodálatosabb. A lydiai király egy pásztora szörnyű vihar után rést lát a földben. Lemegy és a mélységben egy kettétört nagy rézlovat lát; a ló belsejében holt óriás van és ujján arany gyűrű. Gyges észreveszi, hogy e gyűrűnek az a tulajdonsága van, hogy láthatatlanná teszi az embert; az udvarhoz megy szerencsét próbálni, elcsábítja a királynét, megöli a királyt és helyére ül. Egy harmadik legenda szerint csak azért követi el a bűnt és azért lép a trónra, hogy egy jóslat beteljék. Mikor Trydo, a mysiai király leánya, még csak a lydiai király jegyese volt, két óriás sas csapott le hálóházának tetejére; a jövendőmondók ebből azt jósolták, hogy egy éjszaka két király felesége lesz; a nászéjen Gyges csakugyan megölte Sadyattest és legott nőül vette a királynét. A dynastiaváltozás nem történt küzdelmek nélkül. A heraklidák párthivei fegyvert ragadtak és a törvényes királyság védelmére készültek. A káriai zsoldosoktól támogatott Gyges a delphii Apollóra bizta a döntést, mely reá nézve kedvező lett. «Mikor már erősen ült a trónuson, dús ajándékokat küldött Delphibe, mint azt a szent helyen letett ezüst tárgyai bizonyítják. Ezen az ezüstön kívül még sok arany edényt is adott, melyek közül legnevezetesebb a hat darab és egyenkint harmincz talentum súlyú serleg, mely a korinthusi kincstárban van.» (Herodotos, 1, 13–14.)

A mermnádok hatalomra jutása Lydiában új korszak kezdete lett. Ez a föld mindig vitéz, harczias ország volt, gazdag katonákban és lovakban; de a heraklidák nem aknázták ki a hódításokra alkalmas erőket. Gyges könnyen ébreszthette föl a nép harczias ösztöneit. A megmászhatatlan bércz alatt épült Sardes, szinte bevehetetlen volt; Gyges zárt táborhelylyé változtatta, hol a lovasság télnek idején megpihent, s a honnan ő csaknem minden tavaszszal új kalandra indúlt. Belső hadjáratairól nem tudunk semmit, legfeljebb azt, hogy birodalmához csatolta Phrygiának egynéhány kerületét. Ez azonban csekélység volt; ő mindenekelőtt a tenger felé akart útat törni. A görög, az aiolisi és ióniai gyarmatok mind uralkodtak Lydia folyóinak torkolatain; Smyrna és Phokaia elzárták a Hermos völgyét és gátat vontak Sardes körül; Kolophon a Kaystros folyó torkolatát tartotta kezében, Miletos pedig a Maiandrosét. Gyges azzal kezdte, hogy délen elfoglalja a káriai partot, északon Troast és Mysiát, az Adramyttion öblétől a Thyndakoson túlig. A görögök eleinte támogatták vállalkozásában, sőt a miletosiak szövetkeztek vele, hogy megalapítsák Abydos gyarmatát a Hellespontoson. Érdekeik azonban sokkal jobban különböztek egymástól, semhogy a jó egyetértés tartós lehetett volna. A háború kitört a lydiaiak és az ióniaiak köztt és szünet nélkül másfél évszázadon át dúlt; a lydiai lovasság betört a görög városok határába, pusztított, fosztogatott, templomokat rombolt. Gyges siker nélkül ostromolta Miletost és Smyrnát, de Kolophont megvette. Itt ismét a legenda elegyedik a történetbe, hogy a király sikereinek a rendkivüliség fényét kölcsönözze. A mesék szerint Gygesnek volt egy Mágnes nevű, csodálatos szépségű fiatal kedveltje, a kinek arczát a Magnesiabeliek úgy elcsúfitották, hogy fölismerhetetlenné lett; Gyges megostromolta városukat és kegyetlenül megfenyítette őket. Semmi sem bizonyítja, hogy más görög város is lett volna valaha a kezében, mint Kolophon. Dynastiája az ő politikájával mindazáltal boldogult. Lydia addig tisztán csak keleti ország volt és igen csekély részt vett a történet általános eseményeiben. Gyges kiragadta a szűk körből és részesévé tette a hellén államok közösségének. Az ióniai kultura behatott a mermnádok udvarába és lassankint eltörülte a hittita és assyriai befolyás minden nyomát.

Sardes fellegvárának romjai.
Perrot és Chipiez után.

A régiek sokat vitatkoztak azon, ki találta föl a pénzt: argosi Pheidon-e vagy a lydiai királyok; a mai tudomány az utóbbiak javára döntötte el a kérdést. A legműveltebb népek az egyiptomiak, az assyriaiak, a hittiták, a phoeniciaiak csak cserekereskedést folytattak. A vásárlás a mindennapi szükség vagy a fényűzés tárgyainak egyszerű kicserélése volt; a memphisi korszak egy emléke megőrizte számunkra azt a jelenetet, mikor a gazdasszonyok a bazárba mennek és sarut, főzeléket, italokat vásárolnak legyezőkért, üveg nyakékekért és más apróságokért. De azt már fölfedezték, hogy a nemes érczek, az ezüst, az arany és a nemtelen fémek közül a réz legbiztosabb és legkényelmesebb eszközei a csereberének. Eleinte a nyers érczet használták, por alakjában vagy formátlan darabokban; de csakhamar szabályos formát kezdtek neki adni és rudakba öntötték, az egyes népeknél szokásos súlymérték szerint. Készítettek olyan kis darabokat is, melyek a mindennapi élet legcsekélyebb értékű szükségleteinek feleltek meg. E rudakon nem volt semmi hivatalos bélyeg, mely bizonyítaná a mérték helyességét és az ércz tisztaságát. Ez a csere-eszköz maga is árúczikk volt, melynek minőségét megvizsgálni, súlyát mérni kellett, valahányszor használták. Lydia királyai és közöttük elsőben Gyges kezdtek a rudakra olyan bélyeget nyomni, mely értéköket bizonyította. Nem használtak sem aranyat, sem ezüstöt, hanem az aranynak és az ezüstnek azt a természetes elegyét, melyet a régiek elektronnak hivtak, és a melyet a Paktolos aranymosó helyein, vagy a Tmolos és Sypilos hegyeinek kvarczos rétegeiben találtak. A pénznek ez ős alakja igen különbözik a későbbitől. Tojásdad, oldalt egy kicsit belapított érczdarabok ezek, egyik oldaluk rovátkos, másik oldalukon pedig három bemélyített bélyeg van, melyek egyikén még felismerhető a róka, Apolló Bassareus jelképe. E pénz használata gyorsan terjedt el, és a görögök igen hamar utánozták a lydiaiak példáját. Argosi Pheidon kezdte, az elektront mellőzve, először használni az ezüstöt és Aigina szigetén tekenősbéka formájára verette. Alig két század múlva a pénz használata már elterjedt az egész világon.

Gyges uralma szerencsétlenséggel végződött. A kimmériaktól szorongatva, álmában intést kapott, hogy hódoljon meg Assyria királya, Assurbanipal előtt, kinek diadalairól akkor hallott először a keleti világ. Foglyai közül kiválasztott két fejedelmet és lánczon küldte őket Ninivébe. De mikor a veszedelem elmult, megbánta e lépését és a föllázadt egyiptomiaknak ment segítségére. A kimmeriaiak csakhamar megint rátámadtak és ezúttal nekik kedvezett a szerencse. Gyges elesett, teste temetetlenűl maradt; az egész Lydia elpusztult, Sardest, a fellegvár kivételével, elfoglalták (650). Ardys, Gyges fia, visszaszerezte az elvesztett terület legnagyobb részét és a görög városok rovására növelte országát. Elszigetelte Miletost az ióniai confoederatió többi részétől, elfoglalván Priene megerősített akropolisát. Sadyattes (630–618) kétszer verte tönkre a miletosi gyalogságot a Maiandros sikságán. Alyattes (618–562) nem birván megvenni a várost ostrommal, éhség révén akarta kézrekeríteni.

«Nyaranta, mikor a gyümölcs és a vetés érni kezdett, muzsikaszóval elindult hadseregének élén. Mikor a miletosiak területére ért, elpusztított minden vetést és gyümölcsöt, azzal visszavonult.» A betörő igen gyöngéden bánt el a görögökkel. Lakóházaikat és templomaikat megkimélte; mikor egyszer a felgyujtott vetés lángjai belekaptak Assesos mellett Athéné templomába, saját költségén fölépíttette a leégett templomot. Makacssága azonban megtört a miletosiak kitartásán. Alkudozott velük, aztán más, kevésbbé erős városokra vetette magát, elfoglalta Smyrnát; fenhatósága már a Halys balpartjáig terjedt, mikor a médek egyszerre megjelentek a tulsó parton. Lydia sokkal gazdagabb és sokkal termékenyebb volt, semhogy föl ne keltette volna Kyaxares vágyát. A méd király ürügyet keresett és talált is a betörésre. Egy szolgálatában levő nomád skytha csapat elhagyta őt és Alyatteshez menekült; Kyaxares követelte a szökevények kiadását és mikor nem nyerte meg, hadat üzent. A méd király csakhamar észrevette, hogy az ellenség, melylyel szembeszáll, erősen különbözik Felső-Ázsia többi népeitől. Alyattes serege számra csekélyebb volt a médnél, de vitézei és vezérei sokkal különbek. Kyaxaresnek nem volt a káriai lándzsásokhoz, az ióniai hoplitákhoz és a lydiai nehéz lovassághoz fogható katonasága. A küzdelem hat évig tartott egyenlő sikerrel és a két hadsereg, számos eldöntetlen csata után még egyszer megütközött, mikor az történt, hogy a nap hirtelen elsötétült. Az iráni népek csak napfénynél akartak hadakozni és a lydiaiak, bár Thales, mint mondják, eleve értesítette őket a bekövetkezendő napfogyatkozásról, nem igen voltak bátrabbak ellenfeleiknél; mind a két hadsereg legott visszavonult. A Herodotostól följegyzett hagyomány szerint kilikiai Syennesis, a lydiai király szövetségese és a babyloni Nabunahid (Labynetos), ki Kyaxarest támogatta, fegyverszünetet sürgettek és békülésre birták az ellenséges királyokat. A Halys lett a két királyság hivatalos határa; hogy a szövetség még bensőbb legyen, Alyattes összeházasította leányát Aryenist Astyagessel, Kyaxares fiával. A két fejedelem, miután hűséget esküdött egymásnak, azzal pecsételte meg a szövetséget, hogy karjokat megsebesítve, egynehány csepp vért serlegbe eresztettek és megitták (585). ¹¹²

Kyaxares e szövetség után nem sokáig élt: 584-ben dicsősége tetőpontján, mint igen öreg ember, meghalt. Kevés fejedelemnek jutott oly szerencsés sors, mint neki, még a hirtelen boldogulás és fényes győzelmek e századában is. Összefüggetlen, szervezetlen országot örökölt, atyjának veresége után lépett trónra, barbár hordák rohanták meg és ő mégis legyőzött minden akadályt, diadalmaskodott minden veszélyen szívósságával és bátorságával. Szétszórta a skythákat, letiprotta az assyriaiakat, meghódította Kelet-Ázsiát, Örményországot és Kappadócziát. Trónraléptekor Média csak az Iráni fensík egy kis részét foglalta el; halálakor a méd birodalom a Hilmend folyótól, Afganisztában a Halys keleti partjáig terjedt.

A XXVI. dynastia. I. Pszamitik; II. Niko; a gargamisi csata.

Kháldea végre egy fejedelem kezébe került és Ninive bukása meg Média barátsága megszerezték neki a Tigris közép vidékének és Mesopotamiának korlátlan birtokát; de mikor hatalmát ki akarta terjeszteni a Földközi-tenger partvidékeire, Egyiptom elállotta útját és követelte a maga részét Assyria maradványaiból. Urdamani katasztrófája óta Egyiptom sorsa igen változatos volt. Az apró királyok, kik az országért vetélkedtek, csak azért menekültek ki Assúrbanipal uralma alól, hogy ismét Aethiópia járma alá kerüljenek. Urdamani utóda, Tonuatamon felbátorodva egy álomtól, mely a dél és észak királyságát igérte neki, már uralkodásának kezdetén megszállotta Thebaist. Thébában és környékén, hol Ammon főpapjainak aethiopiai leszármazottjai még mindig hatalmas urak voltak, semmi ellenségeskedéssel nem találkozott. Utjában «a nyugati és keleti partvidékiek nagy örvendezéssel gyültenek össze, mondván: Eredj békében; légy békével! Add vissza Egyiptom életét! Építsd föl az omladozó templomokat, állítsd fel a szobrokat és az istenségek képeit; szerezd vissza az istenek és istennők számára tett alapítványokat, a lelkeknek adott áldozatokat! Helyezd vissza a papot, hogy végezze a vallásnak minden tisztét.» Tonuatamon Memphis falai alatt megverte az egyesült királyok csapatait, elfoglalta a várost és behatolt a deltába, üldözni a legyőzötteket. A menekülők nem merték őt nyilt sikon bevárni, erősségeikbe zárkóztak és arra kényszerítették a győzőt, hogy ostromok hosszadalmas háborúját kezdje. Tonuatamon visszavonult Memphisbe és nem tudta, hogyan kerüljön ki becsülettel ebből a bajból, mikor az egyiptomi fejedelmek váratlan meghódolásukkal egyszerre végét vetették aggályának. A leghatalmasabb fejedelem, Pakruru, ugyanaz, ki Nikonak hol szövetségese, hol ellenségese volt, vezette őket a hódító elé. A fejedelmek ezt mondták: «Adj nekünk levegőt, mert nem élhet, a ki el nem ismer téged! Olyanok leszünk, mint az alattad való emberek, mint azt eleve hirdetted, már az nap, mikor király lettél! Ő felsége örömmel hallgatta e beszédet, kenyeret, sört és mindenféle jó ennivalót adatott a hódolóknak.» A fejedelmek egynehány napot töltvén Memphisben, végre azt mondták új suzerainjüknek: «Miért maradjunk még itt, óh Urunk?» Ő felsége az felelte: «Miért?» Ekkor azt mondták a fejedelmek: «Eressz bennünket vissza városainkba, hogy parancsolatot adhassunk embereinknek, neked pedig adót hozhassunk!» Egynehány hét múlva visszajöttek, Tonuatamon pedig prédával megterhelve tért haza királyságába. Az ország északi részén való uralma aligha tartott tovább Memphisben időzésénél; Thebaisban legalább három évig ő parancsolt, de hatalma aztán egyszerre megszünt, nem tudni hogyan.¹¹³

Pakruru legyőzése után is a delta legbefolyásosabb embere maradt. Az aethiopiaiak visszavonulása után ismét a Saisbeliek kezdték tőle elvitatni az elsőséget. I. Pszamitik, Niko fia, örökölte atyjának vállalkozó kedvét. A meddig az assyriaiak hasznosak lehettek reá nézve, hű maradt hozzájuk; de mikor uralmuk ingadozni kezdett, minden lelki furdalás nélkül elfordult tőlük. Nagyravágyása mindenféle kalandokba sodorta őt, melyekből később a legenda alkotott sok tarkaságot. Ez időben, így szól a mese, Egyiptom tizenkét szövetséges fejedelemé volt; de egy jóslat azt jövendölte, hogy az egész ország azé lesz, a ki Ftáh istennek réz-serlegből fog áldozni. Egyszer a fejedelmek a memphisi templomban voltak. A főpap oda nyujtotta nekik az arany serlegeket, melyeket használni szoktak; de megtévedett a számban és Pszamitiknak nem jutott serleg. Sais királya, hogy ne késsék miatta az áldozat, levette fejéről rézsisakját és abból áldozott az istennek. Mikor ezt a többiek észrevették, eszükbe jutott a jóslat és a bűnöst a delta morotváiba száműzték. Buto istenasszony, kihez Pszamitik titkon fordult, megkérdezni tőle: mit várhat az istenektől, azt felelte, hogy a bosszú a tengerből fog jönni az nap, mikor érczemberek lépnek ki belőle. A fejedelem eleinte azt hitte, hogy a papok tréfát űznek vele; de csakhamar káriai és ioniai kalózok szálltak partra pánczélosan. Az egyiptomi, ki ezt a királynak hirül hozta, addig még nem látott teljes fegyverzetű vitézt; azt beszélte hát, hogy a tengerből jött érczemberek fosztogatják a vidéket. Pszamitiknak legott eszébe jutott, hogy a jóslat beteljesedett; az idegenek elé sietett, zsoldosaiul fogadta fel őket és elűzte a tizenegy királyt. (Herodotos.) Egy érczsisak és egy jóslat fosztotta őt meg trónjától, egy más jóslat és érczemberek szerezték vissza neki a trónt.

Vessük ki ez elbeszélésből a csudásat. Mikor Pszamitik családja nagyravágyó hagyományait kezdte követni, utjában voltak a delta fejedelmei, kiknek vezére alkalmasint még mindig az a Pakruru volt, ki Niko halála óta főszerepet játszott az Aethiopia ellen viselt háborukban. Mikor Pszamitik vereséget szenvedett és kénytelen volt a delta holt vizei közé menekülni, véletlenül Egyiptomba vetődött ióniai és káriai zsoldosokat toborzott össze és segítséget kért a lydiai Gygestől, ki ép az időben győzte le a kimmériaiakat. Ez akkor történt, mikor Samassumukin mindenfelé szövetségeseket keresett, a kik őt Assyria ellen való lázadásában támogassák és követeket küldött Egyiptomba, megnyerni a maga számára az elégedetleneket. Az a bizonyosság, hogy a Tigris és az Euphrates között hatalmas összeütközés lesz, kalandra bátorította a saisi királyt.

Káriai és görög csapatainak vitézsége megszerezte számára a győzelmet. A Momemphis mellett vereséget szenvedett szövetségesek részint a trónjukat vesztették, részint hűbéreseivé váltak. Ha a megerősített helyeken voltak is még assyriai helyőrségek, az egyiptomi kis királyok bukása magával ragadta őket, és Assúrbanipal, kit a babyloni forradalom foglalt el, semmit sem tett a reá nézve veszendőbe ment tartomány megmentésére. Miután a delta felszabadult, Thebais, mely már régóta nem folyt be az ország sorsára, ellentállás nélkül adta meg magát. Thebais kormányzását Sabaku egykor hugára, Ameneritisre bizta; ez férjhez ment bizonyos Pionkhihoz, kiről néhány emlék maradt reánk. E házasságból egy leány született, Sapenap, kiben a régi dynastiák örökösödési joga testesült meg. Pszamitik feleségül vette ezt a nőt, ki legalább is oly idős volt, mint ő, és e házasság megadta tekintélyének a törvényesség addig hiányzó jellegét. Eddigelé csak szerencsés bitorló volt, most ő lett az egyedül törvényes király. Nem tudni bizonyosan, mely évben történt ez az esemény. Pszamitik maga hivatalos trónraléptét Taharku halálától (666) számította. Az assyriaiak kiűzése, az utolsó aethiopiai hódítás és az apró fejedelmek ellen viselt háborúk legalább is tíz egynehány esztendőbe tellettek. Pszamitik legkorábban 656-ban, a görög hagyomány szerint 651-ben lett a Nilus első zuhataga és a Földközi-tenger között fekvő föld korlátlan ura. Végre elérte a czélt, melyért ősei egy évszázad óta oly szivósan küzdöttek.¹¹⁴

A saisi dynastia volt a nagy nemzeti dynastiák utolsója. Egyiptomot a nyomorultság és elhagyottság állapotában találta. Valamennyi nagy város többé-kevésbbé szenvedett: Memphist többször megostromolták és kirabolták, Thebaet kétszer felprédálták és felégették az assyriaiak; Syenetől Taniszig alig akadt egy mezőváros is, melyet a betörők megkiméltek volna. A Sabaku idejében kijavított csatornák és útak mind rossz állapotban voltak; a földek elpusztultak, a népesség meggyérült. Pszamitik a romokból új életre keltette Egyiptomot. Helyreállította a csatornákat és az útakat, visszaadta a falvak nyugalmát, kedvezett a nép fejlődésének, szent épületeket befejezett és megujított. Memphisben megépítette Ftáh templomának keleti és déli propyleumait, és a nagy udvart, melyben az apist tartották. Még az apis is hálával tartozhatott neki. Mióta Ramszesz megásatta a Serapium nagy földalatti üregét a bikák mumiái számára, Memphisnek valamennyi fejedelme becsületbeli dolognak tartotta gondozni e sírt és nagy pompával temetni oda az isteni állatokat. Taharku is temetett oda egy apist uralkodásának abban az idejében, mikor az assyriaiak a legjobban szorongatták; a győzedelmes Pszamitik sem hanyagolta el ezt az egyik legfontosabb királyi kötelességét. Eleinte úgy tett, mint elődei, de mikor az üregnek az a része beomlott, a hol az utolsó apis nyugodott, megparancsolta, hogy új sírboltot ássanak egy keményebb mészkőrétegbe. Ebből indult ki azután a szent bikák temető helyeinek teljes restaurálása. A régi apisok sírjait egyenkint megvizsgálták, a mumiák burkát és koporsóját kijavították, a templomot ellátták a temetés szertartásaihoz szükséges fákkal, szövetekkel, illatokkal stb. Thebaeban fölépíttette a karnaki templomnak az assyr betörés alatt lerontott részeit. A Nilus völgye olyan lett, mint egy nagy műhely; példátlan szorgalommal dolgoztak benne mindenütt, és föllendültek a művészetek is, melyeket a király a főméltóságokkal egyetemben buzgón pártolt. A képirás és a hieroglyphák vésése csodálatos finomságot ért el; a szép szobrok és domborművek száma igen nagy lett. A saisi iskolát egy kissé száraz elegantia jellemzi; a részletek kidolgozása fölöttébb gondos és a művészek bámulatos ügyesen tudják megmunkálni a legkeményebb anyagokat is. A test arányai megvékonyulnak és meghosszabbodnak; a tagok rajza hajlékonyabb és igazabb. Ez nem a memphisi korszak széles és egy kissé realista stilusa többé, sem a II. Ramszesz korabeli nagyszerű és gyakran nehézkes modor; ez csupa szelidség, tisztaság, finomság és szűziesség. Kivált a kisméretű tárgyak valóban művésziek: a mázos cserépből vagy lapis lazuliból való amulettek, bronz, ezüst és arany-szobrocskák, gyűrűk és ékszerek; sohasem tudtak több könnyedséget és erőt önteni ilyen kicsiny, alig egynehány centiméternyi alakokba.

A XXVI. dynastia nemcsak a művészetet lendítette föl; a külső politika is olyan magasságra emelkedett, mint a thébaei királyok idejében: nagyszerű és bölcs lett. Egyiptomot nem környezték többé apró államok, mint egykor; délen és északkeleten két hódító birodalommal, Aethiopiával és Assyriával, érintkezett; sőt még keleten is a görögöktől (648 és 625 között) alapított Kyréne némi állandóságot kölcsönzött Libya hullámzó népeinek. Mindenekelőtt meg kellett erősíteni az ország sebezhető helyeit: keleten a syriai út tájékát, nyugaton a Mareotis tó, délen az első zuhatag környékét. Pszamitik az assyriaiak ellen megerősítette Daphnét a régi Zaru mellett. Az Abu és Marea közelében tanyázó számos helyőrség Thebaist és a delta nyugati részeit védte a libyaiak és aethiopiaiak ellen. Majd a védelemről a támadásra fordult a király gondja. Nubiai hadjáratairól semmit sem tudnánk, ha valamely görög zsoldos nem véste volna saját nevét és vezéreiét az ipszambuli templom homlokzatát diszítő koloszszus lábára.¹¹⁵ Az egyiptomiak a Niluson fölmentek egész Kerkisig, a második zuhatag szomszédságába, és elfoglalták e földet, melynek neve később Dodekaschoinos lett, azért mert ez a tájék Philaetől tizenkét schoinosnyira (kb. 18 mf-nyire) fekszik. Syriában nem igen erőltették a hódítást; Pszamitik bölcsen megelégedett a filiszteusok országának elfoglalásával. Az időben Asdod volt az Egyiptomba vivő útak kulcsa; e várost olyan megerősített kikötő is védte, mint a gazai. Kétségbeesetten állott ellent. Herodotos szerint az ostrom huszonkilencz évig tartott, de ez megint csak a görög történetirók nagyításainak egyike. Talán azt hallotta tolmácsaitól, hogy Asdod megvétele I. Pszamitik uralkodásának huszonkilenczedik évére esett, vagyis 637-re; az is meglehet, hogy valami népmeséből merített. Ha az első föltevésnek hihetünk, a syriai háboru az időben volt, mikor a médektől fenyegetett assyrok már nem birták oltalmazni birodalmuk legnyugotibb végén lakó alattvalóikat. Egynehány év mulva a kimmériak fenyegették; Pszamitik ajándékokon vásárolt békét és egy kis pénzzel megszabadította népét, mely már nem tudott volna fegyveresen védekezni.

Az ipszambuli szikla-templom, a 19-ik dinasztia korából.

Mert váratlan szerencsétlenség érte az országot. Pszamitik a régi nagy fáraók példájára azon ügyekezett, hogy idegeneket vonzzon Egyiptomba. Samaria bukása és Szargon háborúi után számos zsidó és syriai menekült a deltába. Pszamitik a folyton gyarapodó sémi népek mellé más fajbeli törzseket akart letelepíteni; a pelusiumi ág mentén levő földeket azoknak a káriai és ioniai jövevényeknek adta, a kik neki hasznos szolgálatotokat tettek. Gondoskodott róla, hogy az ioniaiakat a többiektől a Nilus válaszsza el; és ez az óvatosság nem volt fölösleges, mert e népek egyesülése ugyanazon zászló alatt nem vetette végét nemzeti gyűlölségeiknek és nem akadályozta meg a különféle eredetű zsoldosok ellenségeskedését. A miletosi gyarmatosok felbátorodva e példán, harmincz hajóval beeveztek a Nilus bolbitisi ágába és ott kereskedelmi központot alapítottak, melyet miletosi tábornak neveztek. Ez első telepítvényeket lassankint új beköltözők gyarapították. A király hozzájuk adta a benszülött gyermekeket, görög nyelvet tanulni. A történet nem szól arról, hogy a görögök viszont cserébe adták volna gyermekeiket az egyiptomi nyelv megtanulása végett; de nem is igen valószinű, mert a görögök soha sem szerettek idegen nyelveket tanulni. A kereskedelmi összeköttetések gyarapodásával gyorsan nőtt a tolmácsok száma; igazi osztály lettek a delta városaiban, és egyetlen foglalkozásuk a két nép közötti közvetítő szolgálat volt. Pszamitik, mikor érintkezésbe hozta alattvalóit egy szorgalmas, vállalkozó, erős, ifju nemzettel, azt hitte, hogy bölcsen cselekszik. Csalódott; Egyiptom két század óta sokkal többet szenvedett a mindenféle idegenektől, sem hogy szivesen lássa őket földjén, még akkor is, ha mint szövetségesek jönnek. Egyiptom tűrte azokat a népeket, melyeket már régtől fogva ismert s a melyeknek erkölcsei nem igen különböztek az övéitől; ilyenek voltak a phoeniciaiak, a zsidók, sőt az assyriaiak is; a görögöket azonban nem akarta befogadni. A görögök ellenben a még hanyatlásában is nagy műveltséget bámulva, valósággal beleszerettek Egyiptomba: isteneiket az egyiptomi istenektől származtatták, hőseiket atyafiságba hozták az egyiptomi királyi családokkal. Sok legenda támadt a deltában Danaos királyról, ki, miután föltámadt bátyja, Armais ellen, Görögországban bujdosott, meg Kekrops vándorlásairól; itt keletkezett az a hit, hogy Athéné azonos a saisi Nittel, itt mesélték, hogyan küzdött Herakles a zsarnok Busiris ellen, és hogy mulattak Heléna és Menelaos Proteus király udvarában. Egyiptom iskola lett, hol Görögország nagy emberei, Solon, Pythagoras, Eudoxos, Platon a bölcseség és tudományok elemeit tanulták. Egyiptom Görögország e csodálatát bizalmatlansággal és megvetéssel viszonozta. Az egyiptomi a hellént oly tisztátalan fajbeli teremtésnek tekintette, a kinek közelében megfertőzés nélkül élni sem lehet. Az alsóbb rendű nép enni sem akart együtt a görögökkel, és nem használta volna se késüket, se fazekukat. Az előkelők úgy bántak a görögséggel, mint egy gyermekkel, kinek nincs se multja, se tapasztalata, kinek ősei egynehány századdal azelőtt még barbárok voltak.

A benszülötteknek eleinte rejtett idegen gyűlölete csakhamar nyilvánvalóvá lett. Pszamitik kitüntetésekkel halmozta el az ioniaiakat és a káriaiakat, kik őt királyságra segitették; belőlük alkotta testőrségét, őket állította a hadsereg jobb szárnyára. A görögöknek meg volt a mit nagyrabecsültek: a tisztesség és haszon, mert a testőrséggel igen nagy fizetés járt. Mikor a masuasák és a benszülött csapatok azt látták, hogy a jövevények elkaparítanak előlük mindent, zúgolódni kezdtek. Elégedetlenségöket növelte egy viszás körülmény. Daphne, Marea és Abu sziget helyőrségeit csak minden harmadik esztendőben szokták felváltani. A katonák elhatározták, hogy végét vetik ennek az állapotnak, és mivel a lázadás nem igen kecsegtetett eredménynyel, arra tökélték el magukat, hogy kivándorolnak. Kétszáznegyvenezeren indultak Aethiopia felé fegyverestől, málhástól. Pszamitik csak későn tudta meg, mi történik; maréknyi haddal a szökevények után indult, utolérte őket és könyörgött nekik, hogy ne hagyják el hazájuk isteneit és feleségeiket. A katonák egyike durván azt felelte, hogy majd alapítanak ők családot ottan, a hova mennek. A napatai király szivesen látta a jövevényeket, szolgálatába fogadta és megengedte nekik, hogy területet foglaljanak az ellenségtől megszállott földön. Az egyiptomiak azon a félszigeten telepedtek le, melyet a Bár-el-Azrek és a Bár-el-Abiad egyesülése alkot és úgy elszaporodtak, hogy számos nép lett belőlük. A szenvedett sérelem emlékére aszmakhoknak, a király balján levő embereknek nevezték magokat. A görög utazók automolok és sembritek nevén ismerik őket; a nép megmaradt egész a Krisztus születése után való első századokig.¹¹⁶

Egyiptomi vitorláshajó.

Ez a tömeges szökés, mely ép akkor történt, mikor Egyiptomnak nagyobb szüksége volt hadi erőre, mint valaha, megrontotta Pszamitik nagyravágyó terveit. A király látta Ninive hanyatlását és nem élhetett az alkalommal. Élete legnagyobb részét a béke föntartására áldozta, utolsó éveiben pedig a hadsereg és a hajóraj ujjáalkotásán fáradozott. 611-ben halt meg, ötvennégy éves uralkodás után és Saisban temették el. Utóda már időses fia lett, kit mint nagyatyját, Nikonak hivtak. II. Niko erős akaratú király volt, a nagy fáraók fajtájából való és csak azért nem érhette el a Thutmoszok és Szétik dicsőségét, mert nem rendelkezett az övékéhez hasonló anyagi erővel. Az atyjától újra megalkotott hadsereg derék és jól fegyelmezett volt; Niko hadi tengerészetre akart szert tenni, melylyel Egyiptom a Vörös-tengeren és a Földközi-tengeren uralkodhassék. Görög mesterei tengeri hajógyárakat építettek s a régi hajókat háromrendevezősök rajával pótolták. II. Niko ugyanekkor arra is gondolt, hogy helyreállíttatja a két tengert összekötő csatornát, mely a huszadik dynastiának utolsó évei óta elhagyott és behomokosodott volt. A király olyan szélesre akarta ásatni a csatornát, hogy két háromrendevezős hajó kikerülhesse benne egymást. A csatorna a Nilusból ágazott ki, egy kevéssel Bubastis fölött, nem messze Patumostól, az arab halmok lábánál vonult keletről nyugot felé, aztán bekanyarodva az Uadi-Tumilát szorosába, délnek fordult a Vörös-tenger felé. A hagyomány szerint a király már százhuszezer embert veszített e vállalkozásban, mikor egyszerre abbahagyta, mert az orakulum azt jósolta neki, hogy a barbárok számára dolgozik. Itt csalódva, tevékenysége másfelé fordult. A tyrusiak és a Karthagóbeliek az afrikai part mentén fölkutatták az aranynyal, elefántcsonttal, drága fákkal, fűszerekkel bővelkedő országokat, de e két nép irigy politikája megakadályozta a többi nemzeteket, hogy a Földközi-tengeren át e messzi tájakra jussanak. Az egyiptomiak emlékezetében még megvoltak a régi tengeri vállalkozások, mikor Hatsopszitu királynő hajóhada bejárta Arábia tengereit egész a tömjén lépcsőig. Niko phoeniciai hajósait új földek fölkeresésére küldte; a tengerészek az Arab-öbölből indultak el és maguk sem tudták, hová mennek. A vállalkozás igen veszedelmes volt az akkori kis hajókkal, melyek mindig csak part mentén járhattak; Afrika partjain pedig nehéz a hajózás. A phoeniciaiak több hónapig eveztek délfelé; őszszel kiszálltak, buzát vetettek, megvárták, míg megérik, aztán aratás után megint tovább vitorláztak. Megfigyeléseik és fölfedezéseik híre csakhamar feledésbe ment, de azt fentartotta a hagyomány, hogy a hajósok egy helyen azt vették észre, hogy a nap elhagyta pályáját és nem kel föl többé balkézt. Tudniillik megkerülték Afrika déli csucsát és észak felé kezdtek haladni. A harmadik esztendőben befordultak Herkules oszlopainál és elérték a kikötőt. Tyros barátsága Egyiptom iránt megvédte őket a karthagóiak irigysége ellen utazásuk ez utolsó részében. Az akkori hajók gyöngesége miatt utazásuk kárba veszett, mert nem nyujtott a kereskedelemnek új útat s csak érdekes, de meddő kisérlet maradt. Az egyiptomi papok elbeszélték Herodotosnak, ki viszont számunkra jegyezte fel, de nem igen hisz Afrika körülhajózásának lehetőségében.¹¹⁷

Nabukadnezar pecsétje.

Niko uralkodása nem csupa békés vállalkozással telt el. Nabupaluszur vénsége támadásra ingerelte a hódító kedvet: Niko 608 tavaszán elhagyta Memphist és betört Ázsiába. Egyiptomi zászlóaljak vonultak ismét az Euphrates felé vivő régi úton. A sereg már elhagyta Asdodot és azt hitte, kardcsapás nélkül fog átjutni a Jordán és az Orontes völgyén, mikor a Karmel hegy szakadékaiban egyszerre ellenséges hadsereg előőrseire bukkant. Ez a sereg a Józsiásé volt. Niko ugyan azt tanácsolta Józsiásnak, hogy maradjon nyugton Jeruzsálemben, de a zsidó király nem hallgatott a pogány tanácsára. Mióta kihirdette a törvényt, erősen hitte, hogy elérkezett a prófétáktól jósolt idő, mikor az Úr Dávid szép napjait hozza vissza hű népére. Ninive gyöngülésében az isteni kegyelem nyilvánvaló jelét látta és igyekezett is kiérdemelni ezt a kegyelmet: úr gyanánt tolta föl magát Samaria és Juda városaiban, az új törvényt hirdetve. Az egyiptomiak megjelenése nem rémítette meg; összegyűjtötte seregét, hogy a betörőknek útját állja Mageddo mellett, ott, a hol ezer esztendővel azelőtt III. Thutmos legyőzte az egyesült syriaiakat. Az összeütközésben a zsidók vereséget szenvedtek. Józsiás elesett és Niko nem sokat törődve Juda királyságával, folytatta útját észak felé. Átment a régi Kodsun, elérte Gargamist és csak az Euphratesnél állott meg. Miután egyiptomi katonasággal megszállotta a főbb helyeket, délnek fordult és egy darabig Riblahban, Hámáth mellett időzött, a syriai kis fejedelmek hódolatát fogadni. Itt tudta meg, hogy a zsidók, nem várva be parancsait, királynak Joákházt, Józsiás fiát kiáltották ki, mint a ki legalkalmasabb atyja politikájának folytatására. Niko Riblahba idézte Joakházt, három havi uralkodás után megfosztotta királyi méltóságától és helyette Eliákimot, Józsiás fiát ültette trónra, Joakim nevet adva neki; Judeának száz talentom ezüstöt és egy talentom aranyat kellett fizetnie. Egyiptomba visszatérve Niko meg akarta örökíteni a görög zsoldosok emlékét, kik a háborúban szolgálták és Apolló Branchides miletosi templomában feláldozta a vértjét, a melyet a hadjárat alatt viselt. Ötszázados gyöngeség és háborgás után Egyiptom ismét ura lett Syriának.

Uralma azonban csak három évig tartott, a meddig tudniillik az öreg Nabupaluszur nem mozdult. A vén király 605 felé végre az elvesztett tartomány visszahódítására gondolt és Niko ellen indította fiát Nabukuduruszurt (Nabukodonozor). A fárao szerencséjében bizakodva indult harczba. «Kicsoda ez, a ki, mint a folyóviz, úgy nevekedik; mint a folyóvizek, melyek vizei megindulnak; Egyiptom, mint a folyóviz, úgy nevekedik, és mint a megháborodott viz; az ő folyóvizei, mert ezt mondotta: Felmegyek, ellepem a földet, elvesztem a várost és a benne lakozókat. Jőjjetek fel lovak, és zörögjetek szekerek, jőjjenek ki az erősek, tudniillik a Szerecsenek, és a Libiabeliek, kik paizsosak és a Lidiabeliek, kik kézívet viselnek, és azzal lőnek» (Jer. 46, 7–9). A döntő ütközet az Euphrates mellett, nem messze Gargamistól történt meg. Az egyiptomiak teljes vereséget szenvedtek, és a syriai népek ettőlfogva tudták, mit tartsanak az ő meghódításukon veszekedő két nagy birodalom erejéről. Judea, mely a legtöbbet szenvedett, örömmel fogadta a katasztrófa hirét, Jeremiás próféta pedig e gúnyos szavakra fakadt: «Mit látok, hogy ők megrettentek? elfutottak? az ő vitézei megverettek és elfutottak, és vissza nem tekintettek? mindenfelől félelem, azt mondja az Úr: Ne fusson a könnyű, és az erős el ne szaladjon, észak felől az Euphrates vize partjánál győzettek meg, és elhullottak… Az a nap pedig az Úrnak, a Seregek Urának büntetésének napja, az ő ellenségin való boszuállásának napja. És a fegyver megemészt és megelégszik, és az ő vérekkel megrészegül: mert áldozatja vagyon az Úrnak, a Seregek Urának, északnak földében az Euphrates vize mellett. Menj fel Gileádba, és végy balzsamot, te Egyiptomnak szűz leánya; hijába sokasítod az ovosságokat; semmi gyógyulásod nem lészen néked! Hallották a Pogányok a te gyalázatodat, és a te kiáltásoddal bétölt a föld: mert az erős megütközött az erősbe, és mind a kettő egyszersmind elesett» (Jer. 46). Nabukodonozor visszanyerte az egész területet és útközben Joakim meg a benszülött királyok hódolatát fogadta. Már Pelusionban volt és Egyiptomba készült, mikor atyja halálának híre visszaszólította. Félt ugyanis, hogy távollétében trónkövetelő talál támadni; békét kötött hát Nikoval és sietve visszatért országába. Türelmetlensége eltérítette a Gargamison és Mesopotámián át vivő rendes úttól; csekély kisérettel nekivágott az arab pusztának, és ép akkor toppant Babylonba, mikor legkevésbbé várták.

A kháldeai birodalom és a keleti világ a gargamisi csatától a méd birodalom bukásáig.

Nabukodonozor mindent rendben talált. Az ország ügyeit a papok intézték és a trónt megőrizték a törvényes király számára, kinek csak meg kellett jelennie, hogy a nép meghódoljon neki. Nabukodonozor uralkodása hosszú és boldog volt. A mint Kyaxares a méd birodalom őse, úgy II. Nabukodonozor a kháldeai birodalomé. Nélküle Babylon csak kereskedő és iparos város hirére vergődött volna a történetben; ez a király győzedelmessé és hatalmassá tette.

Tudjuk, hogy Nabukodonozor sokat és szerencsével hadakozott, de vállalkozásainak részleteit és irányát semmi fölirat nem őrizte meg számunkra. Északon és keleten a médekkel való szövetsége védte őt minden komoly támadás ellen; de nyugatról és délről gyakran zavarodott meg birodalmának békéje és sikerei kudarczokkal elegyedtek. Ez oldalról olyan volt a helyzete, mint az assyriai királyoké, alig egy századdal azelőtt. Az utóbbi évek tapasztalata bebizonyította, hogy az ázsiai hódítók czélja Memphis, Thebae sőt Aethiopia birása volt. Nabukodonozor tehát Syria ura levén, ép oly állandó veszedelemmel fenyegette Egyiptom létét, mint egykor Szargon, Szennakherib és Assúrbanipal. Az előbbi dynastiák fáraói megkisértették a syriai államok mögé bujást és Sabaku politikája abban állott, hogy föntartsa a gátat, mely közötte és Assyria között emelkedett. Damaskus és Samaria bukása után a fáraónak nem maradt egyébb hátra, mint hogy hódító legyen, és elfoglalja ha birja, a phoeniciai tengerpartot. Ezt a vállalkozást I. Pszamitik kezdte Asdod elfoglalásával, II. Niko pedig úgy látszott, befejezte a mageddoi csata után. A gargamisi vereség mindent felforgatott, de egyben bebizonyította az egyiptomi államférfiak látásának helyességét. Nikot nem csüggesztette el a kudarcz. Olyan szivós fajhoz tartozott, melyet egy század viszontagságai sem tántoritottak el a koronára való törekvéstől. Csöndesen ismét hajóhadat és sereget gyüjtött, a phoeniciaiak és a zsidók békétlenségére számitva, hogy elérkezzék a megtorlás alkalma.

Az Assyria ellen folytatott szerencsétlen küzdelmek után Phoenicia gyülölte minden urát, a ki keletről jött. Ugyanez állott a legtöbb syriai államra nézve, mely még megtartotta a függetlenség színét; Ammón, Móáb, a nabateusok és a Judeabeliek szintén így éreztek. Niko ügyesen aknázta ki ezt a gyülölséget; veresége után négy évvel Joakhimot a kháldeaiak ellen való lázadásra birta. Józsiás halála tönkretette a próféták reményeit. «Nem volt ő hozzá hasonló Király ő előtte, ki megtért volna Jahvéhoz teljes szívéből, és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint; és utánna sem támadott hozzá hasonló» (2 Kir, 23, 25). A Jóakház letételét követő események, az egyiptomi hatalom hirtelen megdőlése, a kháldeai uralom bekövetkezése még jobban megingatták a Hilkija hirdette reform hathatósságában való hitet. A nép e szerencsétlenségekben csak azt látta, hogy Jahveh boszut áll az istenteleneken, kik lerontották szent helyeit és csak egy templomot hagytak neki. Izráel istenének tisztelete megint olyanná vált, a milyen volt, és az idegen istenek kultuszát csakhamar még buzgóbban üzték, mint valaha. A prófétáknak és hiveiknek reménységökben való csalódása annyival keservesebb volt, mert már-már azt hitték, hogy czélt érnek, és megtestesítik isten népének ideálját. Egy ünnepnap Jeremiás, Hilkija fia, megjelent Jahveh házának pitvarában és így szólott a néphez: «Így szól Jahveh: Ha nem fogadjátok szómat, hogy az én törvényimben járnátok, melyet néktek előtökbe vetettem; hogy engednétek a Prófétáknak az én szolgáim beszédinek, kiket én ti hozzátok bocsátok, reggel felkelvén és elküldvén, és nem engedtetek; Bizonyára tészem e házat olyanná mint a Siló, és e várost megátkozzák e földnek minden nemzetségei.» Ez Joákhim uralkodásának kezdetén volt, a Józsiás ellen való legerősebb reakczió idejében. «És lőn mikor Jerémíás elvégezné a beszédeket, melyeket Jahveh parancsolt vala, hogy megmondaná mind az egész községnek; megragadák őtet a Papok és a Próféták, és az egész község, mondván: Meg kell halálnak halálával halnod!» Az egész község összegyült a templomban, Júdának fejedelmei felmentek a király házából az Urnak házába és leültek az uj kapu ajtajában. Minekutána elhangzott a vád, egynehány biró azt mondta, hogy Jeremiás nem méltó a halálra, mert az Urnak nevében szólott, mások pedig Mikeás próféta példájára hivatkoztak: «Megölte-é azért őtet Ezékiás és az egész Júda?» Jeremiás tehát megmenekült a nép haragja elől; de mások nem voltak ilyen szerencsések. A Kirjatjeárimból való Úriás, kinek az volt az egyetlen bűne, hogy ő is prófétált Jeruzsálem ellen a Jeremiás beszéde szerint, hiába menekült Egyiptomba; Joákim király vele küldte Elnáthánt, Akhbór fiát, és egyéb férfiakat, kik visszahozták őt Judeába, lefejezték és testét a közös sirgödörbe vetették. (Jer. 26.)

Mind jobban különvált a nép és az a férfiú, kiben a nagy prófétai hagyomány testesült meg. Elérkezett az a pillanat, mikor Izráel szinte csak Jeremiásból és tanítványából, Bárukhból állott. Jeremiás valóban azok közé tartozott, a kiket a mageddoi szerencsétlenség megfosztott minden reménytől. «Imhol Jahvehnak szélvésze nagy haraggal kijő, és a következendő szélvész a hitetleneknek fejekre esik. Nem szünik meg Jahveh haragja mind addig is, mig meg nem cselekeszi, az még az ő szívének gondolatit bé nem teljesíti, az utolsó napokban értitek meg e dolognak érdemét. Nemde nem közelvaló Isten vagyok-é én? azt mondja Jahveh, és nem messze való Isten-é? Valyon elrejtezhetik-é valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őtet, azt mondja Jahveh? én valyon nem töltöm-é bé a mennyet és a földet?» (Jer. 23, 19–20, 23–24). Jahveh haragja nem lesz ugyan örökös, de mielőtt csillapodnék, Jeruzsálem elpusztul és Izráelnek uj szövetséget kell kötnie az istennel. A nagy többség azonban nem tudott hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy Jahveh szét fogja szórni Júdát is, mint a hogy szétszórta Izráelt. Az ő szemükben törvényesnek látszott minden, a mi a kháldeai ellen van, az ellenségeivel való szövetkezést hasznosnak itélték, Egyiptom tanácsait kedvezően fogadták. Nakubodonozor személyesen jelent meg és elnyomta a mozgalmat, mielőtt a fáraónak ideje lett volna közbelépni, és Jóákim szolgája lett. De három év mulva Niko ösztönzésére ismét föllázadt. Nabukodonozor ezuttal nem maga vezette a hadi műveleteket, csak egyik vezérét küldte el az Ammón és Móábbeli csapatokkal, melyek még Kháldeát is szivesen szolgálták, csakhogy a zsidókon tölthessék haragjukat. Jóákim Jeruzsálem ostroma alatt halt meg és helyét tizennyolcz éves fia foglalta el, kit Jekhonjáh-nak, másként Jójákhinnak neveztek. Nem sokáig uralkodott. Trónra léptekor Nabukodonozor megérkezett az ellenséges táborba. Jelenléte siettette a megoldást; Jojákhin három hónap mulva kegyelemre adta meg magát. A győző könyörűletes volt. Csak a templomok még megmaradt kincseit vitte el és a királyt családostul Kháldeába számüzte. A zsidó hadsereget rabszolgává tette, a munkás népet pedig Babyloniába vitte, és a nagy építkezéseknél dolgoztatta; a maradéknak királya Józsiás utolsó fia, az akkor huszonegy éves Mattanjáh lett (597). Mattanjáh, mint elődei is, megváltoztatta nevét: azontul Sédékiásnak (Czidkijáhu) hivták.

Két esztendő mulva Niko meghalt, a nélkül, hogy megtalálta volna a keresett alkalmat és fia, II. Pszamitik, ki mint gyermek lépett trónra, nem kezdett semmit Ázsia ellen; egész uralkodásából csak egy aethiópiai háború ismeretes, fiatalon halt meg 589-ben. Ez idő alatt a látszólag nyugodt Syria nem szünt meg titkon háborogni; a haza üdvét az Egyiptommal szoros szövetségben látó pártok magokhoz tértek a Niko és Jojákim kudarczai okozta réműletből. Jeruzsálemben oly erős lett a lelkeket Egyiptom felé sodró áramlat, hogy magával ragadta Sédékiást, Nabukodonozor kreaturáját is. A régi iskolából való és az Urban bizton bizó próféták most is azt gondolták, hogy hazájuk megalázása nem tarthat sokáig, és mentől több szerencsétlenség éri egymást, annál közelebb van a megszabadítás órája. Azok, a kik Jojákimot a számkivetésbe kisérték, Akháb, Sédékiás, Maaszijáh fia és Semája maguk is közel visszatérést jósoltak. A kik Jeruzsálemben maradtak, folytonosan azt mondták a népnek: «Nem maradtok a kháldeai király rabságában; a templom szent edényei visszakerülnek Babyloniából». Jeremiás hiába akarta elnyomni a beszédek hatását. A fogoly zsidóknak azt irta, hogy fegyverkezzenek föl türelemmel: «Építsetek házakat, és lakjatok bennek, kerteket plántáljatok és azoknak gyümölcseivel éljetek. Vegyetek magatoknak feleségeket, és szüljetek fiukat és leányokat; és a ti fiaitokat is házasítsátok meg és a ti leányitokat adjátok férjnek, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjanak meg ott, és meg ne kevesedjetek. Ne hitessenek el titeket a ti Prófétáitok, kik vagynak közöttetek, és a ti Jövendőmondóitok, és ne figyelmezzetek a ti álmaitokra, melyeket álmodoztok. Mert ők hamisan prófétálnak néktek az én nevemben: mert nem küldöttem őket, azt mondja Jahveh. Mert ezt mondja Jahveh: Mihelyt bételjesednek Babilóniában a hetven esztendők, meglátogatlak titeket, és ti rajtatok betöltöm az én jó szómat, hogy visszahozzalak titeket e helyre» (Jer. 29.) Egyike azoknak, a kiket így vádolt, Semája, felháborodott e békés tanácsokon és levelet intézett Czefánjah paphoz, sürgetvén, hogy Anatótbeli Jeremiást vesse tömlöczre és kalodába, mert Jeruzsálemben prófétál és csak türelemre inti a foglyokat. Jeremiás sohasem maradt adós a sértésekkel; megátkozza Semáját és egész nemét, aztán még jobban izgat a támadó politika hivei ellen. «Ne hallgassátok őket; szolgáljatok a babilóniai királynak és éltek; miért pusztíttatik el e város? Ha ők Próféták, és ha nálok Jahvehnak igéje vagyon: imádkozzanak most a Seregek Urának, hogy az edények, melyek most Jahveh házában vagynak, és a Júda Királyának házában, és Jérusálemben, ne vitessenek el Babilóniába» (Jer. 27, 14, 16–18). Egy nap járommal nyakán jelent meg a község előtt, mialatt Hanániás próféta, gibeoni Azzúr fia, igyen szólott a papokhoz és a néphez: «Ezt mondja a seregeknek ura, az Izraelnek istene, mondván: «Eltörtem a babyloniai királynak jármát. Minekutána két esztendők elmulnak, én visszahozom e helyre Jekoniást, Jojákimnak, a Júda királyának fiát, és minden rabokat, kik Júdából elvitettek Babyloniába.» És elvevé a jármot Jeremiás nyakából és eltöré azt, mert «ezt mondja Jahveh: «Ilyen módon töröm el Nakubodonozornak, a babyloniai királynak jármát minden nemzetségek nyakáról.» Másnap Jeremiás ismét járommal, de most már vasjárommal jelent meg, annak jeléül, hogy Jahveh «vasjármot vetett mind e nemzetségeknek nyakokba, hogy szolgáljanak a babyloniai királynak». (Jer. 28).

A lázadás hivei uj biztatást nyertek, mikor Egyiptom trónjára Uahibri lépett. Tudták róla, hogy vállalkozó, nagyravágyó ember, ki régtől fogva háborura készül; Tyrus, Phoenicia, Jeruzsálem és Jordánon tuli tartományok egyszerre fegyvert ragadtak. A három ellenség közé szorult Nabukodonozor habozott egy pillanatig. «Megállott a kettős utnak fején, hogy ott jövendőt láttasson; nyilainak vasokat megfényesítette, megkérdezte a bálványképeket, megnézte a májat.» (Ezék. 21, 26.) Határozatlansága nem sokáig tartott. Juda volt a szövetség csomópontja; területén egyesültek a pusztabeliek, az egyiptomiak és a syriaiak. Mialatt egy hadosztály Phoeniciát pusztította és Tyrus körülzárásába fogott, a hadsereg zöme Judeába rontott. Sédékiás nem mert szembeszállani az ellenséggel: bezárkózott Jeruzsálembe. Nabukodonozornak ezuttal már elfogyott a türelme. Irgalmatlanul dulta az országot, a mezei lakosokat kiszolgáltatta a filiszteusoknak és edomitáknak, körűlvette Lákhis és Azéka várait és csak akkor jelent meg a főváros előtt, miután már mindent lángba és vérbe borított. Már igen szorongatta Jeruzsálemet, mikor meghallotta, hogy Uahibri Gáza felől érkezik; Sédékiás ugyanis nagy bajában «követeket bocsátott Egyiptomba, hogy adna néki lovakat és sok népet.» (Ezék. 17. 15). A kháldeai király legott abbahagyta az ostromot és az uj ellenség felé fordult. A népszerű párt már örvendett politikájának e sikerén; Jeremiás azonban nem bizott a vállalat szerencsés végében: «Ne csaljátok meg a ti lelketeket, mondván: Általán fogva elmennek mi rólunk a Káldeusok; mert nem mennek el. Mert ha a Káldeusoknak egész seregét megveritek is, kik ostromlanak titeket, és maradnak ő közülök csak a megsebesültek: mégis minden felkél az ő sátorából, és megégetik tűzzel e várost» (Jer. 37, 9–10). Nem tudni bizonyosan, mi történt ez alkalommal; némelyek szerint az egyiptomi király harcz nélkül vonult vissza, mások szerint megütközött és vereséget szenvedett. Nabukodonozor visszatért fenyegetőbben, mint valaha. A város eleste már csak idő kérdése volt, és az ellentállás legfeljebb ingerelte a győzőt. A zsidók azonban hősi makacssággal védekeztek, csakhogy mint rendesen, megint kiütött belőlük a visszavonás. Az alatt a rövid nyugalom alatt, melyet a fáraó közbelépése szerzett, Jeremiás távozni akart Jeruzsálemből, hogy Benjáminban folytassa prédikálását. A kapunál árulás ürügye alatt elfogták, megverték, tömlöczre vetették, és porkolábjai csak a király egyenes közbenjárására bántak vele egy kicsit szelidebben. A tömlöcz pitvarában tartották, a hol minden járókelőnek azt mondta: «A ki megmarad e városban, meghal fegyver miatt, éhség miatt, és döghalál miatt, a ki pedig kimegyen a Káldeusokhoz, él, és lészen néki az ő élete nyereség helyett, és él. Ezt mondja az Úr: Imé a babilóniai Király seregének kezébe adatik e város, és megveszi azt.» Erre Sédékiás vezérei és az ellentállás hivei azt mondták a királynak: «Kérünk, haljon meg ez ember, mert megerőtleniti a vitézeknek kezeket és az egész községnek kezeit, hogy efféle szókat szól nékik.» A vádlók erre egy sárral teli verembe vetették Jeremiást, honnan egy udvari eunuch segítségével kimenekült és még buzgóbban hirdette a megadást. A király titkon megkérdezte véleményét; Jeremiás azt felelte neki: «Ha kimégy a babilóniai király fejedelmihez, él a te lelked, és e város meg nem égettetik tűzzel, hanem élsz te, és a te házad népe; ha pedig ki nem mégy a babilóniai királynak fejedelmihez: adatik e város a Káldeusok kezekbe, megégettetik azt tűzzel, te sem szaladsz el kezekből.» Sédékiás hajlandó volt követni a próféta tanácsát, de immár sokkal inkább belemerült a dolgok eddigi folyásába, semhogy csúfság nélkül meghátrálhatott volna. A háború nyomorúságaihoz nem sokára éhség és betegség is járult, de az ostromlottak szivósak maradtak; már nem volt kenyerök és még sem beszéltek megadásról. Végre másfél éves szenvedés után «Sédékiásnak tizennegyedik esztendejében, a negyedik hónapban, kilenczedik napján a hónapnak, ledüle a város kőfala. És bémenének a babilóniai Királynak minden Fejedelmei, és leülének a közép kapuban.» Sédékiás a Jordánon tulra akart futni, de a jerikói sikságon elfogták és Ribláhba vitték, hol Nabukodonozor tartotta udvarát. Babylonia király úgy bánt el a legyőzöttel, mint a fajtájabeliek a lázadó hűbéresekkel bánni szoktak, megölette fiait és Júdának minden nemeseit szemeláttára, Sédékiás szemeit pedig kitolatta és vasba verette őt, hogy elvigye Babyloniába. A várost felgyujtották és lerontották Nabuzáradán, egy főtiszt, vezérlete alatt, a katonákat, papokat, iródeákokat és más előkelő embereket pedig elvitték Khaldeába s ott széllyel szórták őket a városokban. Ép csak a szegénység maradt meg az országban, kiknek a győző szőlőket és mezőket adott. E pusztítás után a kháldeaiak visszavonultak és az uj tartomány kormányzását Jeremiás egyik barátjára, Gedáljahra bizták (586).

Gedáljáh nem élt sokáig; zsidó és kháldeai csapataival együtt megölte őt Mizpáhban a Dávid neméből való Ismáel, Natánjáh fia. Ismáelt viszont Jókhanán, Káreakh fia támadta meg, és Ismáel ugyszólván egyedül menekült az ammonitákhoz. A zsidók, kik boszut állottak Gedáljáhért és megverték Ismáelt, most attól tartottak, hogy Nabukodonozor meg fogja őket fenyíteni; Egyiptomba futottak, magukkal vivén a nép maradékát Jeremiással egybe. Uahibri Daphne mellett adott nekik földeket, a honnan aztán elszéledtek Migdólig, Memphisig, sőt egész Thebaisig. Júda szerencsétlensége még e katasztrófával sem tellett be. 581-ben a nép töredékei a moabitákhoz csatlakoztak és fegyverrel próbáltak szerencsét; az uj vereség és az uj számüzés aztán végre tönkretette őket. Az immár bujdosók csak a távolban sirhattak fajuk megsemmisülésén. «Számkivetésre méne Júda a nagy nyomorúság miatt, és a nagy szolgálat miatt, és ő lakozván a pogányok között, nem talála nyugadalmat. Sionnak utai mind sirnak, hogy nincsenek, kik felmennének az Innepnapra! Minden ő kapui elpusztultak, az ő Papjai sirnak, az ő szüzei szomorúak és ő maga vagyon nagy keserűségben, az ő kisded gyermekei a rabságra menének az ellenség előtt. Te Jahveh örökké megmaradsz, és a te széked nemzetségről-nemzetségre. Miért felejtkezél el örökké rólunk? elhagysz-é minket sok ideig? Téríts meg Jahveh minket te hozzád, és megtérünk, ujítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időben. De mindenestől megvetettél minket, felette igen megharagudtál reánk» (Jer. sir., 1, 3–5; 5, 19–22). Igy végződött a prófétáktól álmodott nagy forradalom első felvonása. Júda sok bűnével végét vetette istene türelmének; végre fölkelt az Úr régtől hirdetett napja és Jeruzsálem pusztulására vetette világát. A kháldeai király kardja elől megmenekült és idegenben bujdosó zsidók még most sem akarták elismerni a büntetés igazságosságát és szerencsétlenségükért a régi vallás reformátorait okozták. Hiába intette őket Jeremiás isten nevében, ha megmaradnak a bálványozás mellett. Azt felelték: «A szót, melylyel szóltál nekünk Jahveh nevében, nem akarjuk tőled hallani. Hanem kétség nélkül azt cselekeszszük, valami kiszármazott a mi szánkból, hogy áldozatot tégyünk az égen való állatoknak, és nékik itali áldozatokkal áldozzunk, miképen cselekedtünk mi, és a mi atyáink, a mi királyink, és a mi fejedelmink, Júdának városiban és Jeruzsálemnek utczáin és bétöltünk kenyérrel, és gyönyörűségben voltunk, és semmi gonoszt nem láttunk. A mi időtől fogva pedig az égen való állatoknak nem kezdénk áldozatot tenni, és nékik itali áldozatokkal áldozni: minden nélkül szükölködünk, fegyver és éhség miatt megemésztetünk.» (Jer. 44, 16–18). Jeremiás szertelenül sokat követelt kortársaitól; ezeknek az embereknek nem volt se elég világos elméje, se elég tiszta lelke, hogy követhessék őt azokba a magasságokba, a hova ő ideálját helyezte. Semmi kétség, Jeremiás nem volt egészen ment a prófétáskodás közönséges szólásaitól. Örökös hivatkozása a döghalálra, az éhségre, a háborura, az assyriai meg a kháldeai király fenyegetései, a hitetlen királyokra és népre szórt átkok, az Izráel jövendőjébe vetett szertelen bizalom, szóval ez az immár nagyon ismeretes rhetorika, melyet már csak az irodalmi forma tökéletessége tett türhetővé, sokkal több véres meghazudtolásban részesült, sem hogy hathasson a nagy sokaságra. De mely magasztos fogalmunk támad ez emberről, ha félrehárítjuk a fátyolt, melybe kortársainak izlése szerint, gondolatait burkolni volt kénytelen. Hiába alázták meg, hiába verték, hiába vetették börtönre, hiába érte szüntelen vagy törvényes itélet, vagy erősebbek haragja, hiába üzte őt számkivetésbe ellenségeinek gyülölete: buzgósága és az ügyének jóságába vetett bizodalma nem csökkent soha. «Imé eljőnek a napok, azt mondja Jahveh, és feltámasztom Dávidnak igaz magvát, és uralkodik a király, és szerencsésen cselekeszik, itéletet és igazságot cselekeszik e földön. Annak idejében megszabadúl a Júda, és az Izráel csendességben lakozik; és ez az ő neve, melylyel nevezik őket: Jahveh a mi igazságunk!» (Jer., 23, 5–6). De sem ő, sem hivei nem láthatták meg e boldog napok hajnalát.¹¹⁸

A Jordánon túli népek szétszórása csakhamar követte Judea szerencsétlenségét. «Eltöretett a Moáb szava, és az ő erőssége letört, azt mondja Jahveh! Valyon nem csúfod volt-é néked te Móáb, az Izráel, avagy a lopók között találtatott-é? mert valamikor szólottál felőle, mindenkor kevélyen szólottál! Hagyjátok el a városokat, és lakjatok a kősziklákban Moáb lakosai, és legyetek mint a galamb, mely az odúban rak fészket. És elvétetik az öröm és vigasság a te termett meződről, és a Móáb földéről, és a sajtóból megfogyatkoztatom a bort, nem nyomja nagy énekszóval a nyomó a bort, az éneklő nem énekel» (Jer., 48). Ugyanily katasztrófa érte az ammonitákat: «Ordíts Hesbón: mert elpusztíttatott Áj! Kiáltsatok Rabbáh-nak leányai, öltözzetek zsákba, sirjatok, és futkossatok a szorosakon: mert az ő Királyok elvitetett a fogságra, az ő Papjai és Fejedelmei vele egyetemben» (Jer., 49, 3). Majd Edómra került a sor: «Mert én magamra megesküdtem, azt mondja Jahveh, hogy elpusztúl, és gyalázatban, pusztaságban és átokban lészen Boczra, és minden ő városai örökkévaló pusztaságban lésznek! Az ő romlásoknak szava előtt megrendült a föld, az ő kiáltásoknak szava meghallatott a veres tengeren» (Jer., 49, 13, 21). Maga Arábia sem menekülhetett a betörés nyomorúságai elől; elsőben Kédar népeit és szomszédjaikat, «a borotvált halántékú embereket», érte a katasztrófa. Mint elődei, az assyriai királyok, Nabukodonozor is azért fordult erre, mert vonzotta Jemen messze vidékeinek mesés gazdag hire. A keleti világ kereskedelmének e főhelyén fölhalmozott kincsek izgatták kapzsiságát; sajnos, nem tudjuk meszszebb haladt-é délfelé, mint Aszarhaddon és Assúrbanipal. Arab hagyományok szerint, miután Dzát-irk hegység közelében szétszórta a dsorhom nemzetségü joktanidákat, kik elállták előtte a Kaába felé vivő utat, elérkezett a nyugati Jemen határáig, de seregének fáradt volta miatt nem hatolhatott tovább; visszatért hát, magával vivén sok foglyot és két egész törzset, melyet aztán Kháldeában telepített le. Ha szerencse kisérte is Arábiában, vállalkozása mégis inkább nagy portyázás volt, sem mint igazi hadjárat, és nem is lett belőle egyébb haszna, mint a nagy préda és egy csakhamar veszendőbe menő névleges fenhatóság.¹¹⁹

Még csak Tyrus és Egyiptom nem hódoltak meg. Tyrus, szigetének falai mögé húzódva, uralkodott a tengeren és daczolt a kháldeaiak tehetetlen haragjával. Az ostromlók tizenhárom évi hasztalan erőlködés után végre megalkudtak III. Ithobaal királylyal (574); Nabukodonozor tehát Egyiptom felé fordulhatott. Niko veresége óta a zsidó próféták szüntelenűl hirdették a fáraó és kháldeai király között bekövetkezendő harczot. Jeremiás is sokszor jósolta. Mikor Tyrus felszabadulásának híre terjedt, a fogoly zsidók egyike, Ezékiel, ismét megjövendölte: «Ezt mondja az Úr Jahveh: Cselekeszem ezt is, hogy megszünjék Egyiptomnak sokasága, Nabukodonozornak a babyloniai királynak keze által. Ő és az ő népe ő vele együtt, a pogányoknak erősei elhozatnak a földnek elvesztésére, és az ő fegyvereket kivonszák Egyiptomra, és a földet betöltik megölettekkel. És a folyóvizeket megszárasztom és eladom a földet a gonoszoknak kezekbe, és elpusztítom a földet, és valami benne vagyon, idegenek kezei által: Én Jahveh szólottam! Így szól az Úr Jahveh: Elvesztem a képeket is és cselekeszem, hogy megszűnjenek a bálványok Memphisből; és Fejedelem Egyiptom földéből többé nem lészen; és bocsátok félelmet Egyiptom földére. Elpusztítom Thebaist, és bocsátok tüzet Tanisra és tészek itéleteket Théba városában. És kiöntöm az én haragomat Pelusiumra, Egyiptom erősségére: és kivágom a sokaságot Thébából. És bocsátok tüzet Egyiptomra, nagy bánatban lészen Pelusium és Théba, ide s tova szaggattatik, és Memphisnek naponként való háborúságai lésznek. Az Ón és Bubastis ifjai fegyver miatt hullanak el, és azok is fogságra mennek. És Daphnében megsetétedik a nap, mikor elrontom ott az Egyiptom igáját, és megszünik ő benne ez ő erősségében való kevélysége: elfogja őtet a köd, és az ő leányai fogságba mennek» (Ezék. 30, 10–18).

Ha hihetünk Josephus Flaviusnak, a próféta jóslata beteljesedett: Nabukodonozor megszállotta Egyiptomot, megverte és megölte Uahibrit, aztán kormányzót hagyva a meghódított országban, visszatért Kháldeába és magával vitte a deltában letelepedett zsidókat. Az egyiptomi följegyzések szerint ellenben Nabukodonozor nagy kudarczot vallott. Uahibri görög legénységű hajóhada megsemmisítette a khaldeaiak szolgálatában levő tengerészeket, elfoglalta Sidont és más városokat is harcz nélkül megadásra kényszerített. Az egész syriai part az egyiptomiak kezére került és Nabukodonozor nem vitatta el tőlük. A fáraó hadai elfoglalták Gebelt és ott kőtemplomot építettek, melynek omladékait a mi napjainkban fedezték fel. Uahibri puszta szerencse révén egynehány hét alatt elérte a czélt, melyre ősei egy félszázadig hiába törekedtek; «az eddig élt királyok legboldogabbikának» czimezhette magát és azt képzelte kevélységében, hogy «maguk az istenek sem árthatnak neki». (Herodotos.)

De nem soká örülhetett sikerének. A partvidék libyai törzsei, melyeket a Kyrenebeli görög gyarmatosok szüntelenül zaklattak, hozzá fordultak, mint természetes pártfogójukhoz és tőle kértek segítséget szomszédaik támadásai ellen. A zsoldosokat nem lett volna bölcs dolog atyjokfiaival szembe állítani. Uahibri tehát Kyrene ellen egyiptomi hadsereget küldött, mely Iraza városka közelében akkora vereséget szenvedett, hogy hírmondóul csak igen kevés embere juthatott vissza a deltáig. Ez a kudarcz zavargások oka lett. Uahibri magára vonta a papság és a nép gyűlöletét, a miért segítséget adott az idegeneknek. Azt hitték, vagy csak úgy tettek, mintha azt hinnék, hogy a király azért küldte a benszülött katonákat Libyába, hogy a halál biztos martalékául vesse őket s így megmeneküljön azoktól az emberektől, a kiknek hűségében kételkedett. Pártütés támadt. Volt akkoriban az udvarnál egy Ahmasz (Amasis) nevű, alacsony sorsban született ember, kit örökös jókedve és ügyessége a közlegénységből vezérségig emelt. Uahibri ezt az Ahmaszt küldte a fölkelők táborába, hogy visszatérítse őket. Ahmasz beszédet intézett a csapatokhoz, mikor egy katona hirtelen sisakot nyomott a fejébe és királylyá kiáltotta ki őt. A követből lett lázadó vezér erre Sais felé indult és Momemphis közelében megsemmisítette azt a harminczezer zsoldost, a ki még a törvényes királyt védte (569). A fogságba került Uahibrit eleinte megkimélték és tisztelettel bántak vele; uralkodótárs maradt, és neve az emlékeken ugyanolyan czímmel fordul elő, mint legyőzőjéé. Sais csőcseléke azonban nemsokára kikövetelte őt és meggyilkolta. Ahmasz (II. Ahmosz) azzal erősítette meg hatalmát, hogy királyi vérbeli nőt vett feleségül: Onkhnasz-Nofiribrit, Sapenap és I. Pszamitik unokáját. Alig lépett a trónra, már a kháldeaiak támadása adott neki gondot. Egy nem rég fölfedezett irás szerint, Nabukodonozor uralkodásának harminczhetedik évében Ahmasszu, Egyiptom királya ellen indult hadba. E háború végét, sajnos, nem ismerjük. A kháldeai hagyomány szerint Egyiptom meghódolt és Babyloniától függő egyszerű satrapaság lett. Az egyiptomi minderről hallgat, valószínű, hogy Amasis elvesztette elődjének phoeniciai hódítmányait és uralma azon túl csak Egyiptomra szorítkozott; arra azonban semmi sem vall, hogy Egyiptom maga is bajba került és a kháldeaiak egy század múlva ugyanazt cselekedték vele, a mit Aszarhaddon és Assúrbanipal.

Birsz Nimrud, Bábel tornya.

Ez volt Nabukodonozor utolsó háborúja, vagy legalább az utolsó, melynek nyomát a történet megőrizte. Az időben, mikor végződött, Kháldea királya már öreg ember volt és nem a hadakozásra gondolt, hanem egyéb dolgokra. Valószínű, hogy nagyravágyása most már csak azokra a nagy építkezésekre szorítkozott, melyek emlékezetét megőrízték az ó korban. A Ninive pusztulását megelőző században Babylon sokat szenvedett az assyriaiaktól. Szennakherib és Assúrbanipal kétszer dúlta föl, nem is szólva az ostromokról és a fosztogatásokról, melyek az örökös lázadások folyamán érték. A kijavítás munkáját már Nabupalusszur kezdte, úgy látszik, egyik felesége kedvéért, a ki a classikus hagyományban különös véletlenből az egyptomi Nitokris nevet viseli. Nabukodonozor számos syriai, zsidó, egyiptomi és arab hadi foglyot dolgoztatott, s Babylon, mely előtte csak vidéki város volt, a kerek világ egyik legszebb metropolisa lett. Közepén emelkedett Bél isten hétemeletes óriás tornya, tetején az istenség negyven láb magas arany szobra, melyhez csigavonalú lejtő vitt föl. Az ötven nap alatt épített királyi palota híres volt függőkertjeiről, melyekben a hárem hölgyei fátyol nélkül sétáltak, profán szemeknek láthatatlanúl. Ugyanakkor helyreállították a Tigris vizét a városba vezető s a Tigrist az Euphratessel összekötő csatornákat; kijavították a nagy medenczéket, melyekbe a régi királyok évről-évre felgyűjtötték a megdagadt folyó vizét; újra építették a város két felét összekötő hidat; Barszipban templomot emeltek Nebónak. A földmérőknek minden tudományát és ügyességét a főváros megerősítésére fordították. Babylont is kettős fal vette körül, mint Barszipot; a fal oly széles volt, hogy tetején két szekér járhatott egymás mellett; száz bronz kapu sorakozott rajta, szépítették a környéket is, a tavakat, csatornákat kitisztították.

A sok felhalmozott kincs természetesen izgatta a szomszédok kapzsiságát s a Médiával való viszony kevésbbé barátságos volt, mióta Kháldea beleavatkozott Lydia ügyébe. A közel háborút sejtő Nabukodonozor a nagy csatornák mentén megépítette a méd falat, mely Szipparnál teljesen elzárta a szorosfélét, melyet ezen a helyen a Tigris és az Euphrates alkot. Ez a vállalkozásaiban fáradhatatlan fejedelem az volt Kháldeának, a mi egykor II. Ramszesz Egyiptomnak: a nagy építő. Szüntelenűl dolgozott minden városban, minden templomban; nincs Babylon körül egyetlen egy hely, a hol ne olvasnók nevét s a hol nem látnók csodálatos tevékenységének nyomát.¹²⁰ Utódát, Amilmardukot (a bibliában: Evil Meródakh) két évi uralkodás után (560) meggyilkolta mostoha testvére Nirgalsarusszur (Neriglisszor), ki maga is meghalt 556-ban, örökösül egy Lábasimarduk nevű gyermeket hagyva. Kilencz hónap mulva ezt is megölték és a trónus 555-ben Nabunáhidra szállott. Nabukodonozor családja vele halt ki és a nép a nagyságnak e gyors hanyatlásában az isten kezét látta. A nemzeti hagyomány szerint Nabukodonozort életének utolsó napjaiban prófétai ihlet szállotta meg: fölment palotájának tetejére és megjósolta a kháldeaiaknak birodalmuk közel romlását. A Jeruzsálem és a templom elpusztítóját gyűlölő zsidóság azt hirdette, hogy Nabukodonozor a dicsőségtől megrészegedve istennel egyenlőnek hitte magát és az Úr haragja oktalan állattá változtatta. Hét esztendeig élt a mezőkön, füvekkel táplálkozva, mint az oktalan állatok, míg végre visszanyerte emberi formáját és ujra elfoglalta trónusát.¹²¹

Babylon romjainak tervrajza.

Ha Nabukodonozor hosszú uralkodása alatt nem keveredett harczba médiai szomszédjával, ez különösen annak tulajdonítható, hogy Ekbatana akkori ura békés természetű fejedelem volt. Kyaxares fia, Istuvégu, kit a görögök Astyagesnek neveznek, nem nevelődött hadi életre, mint az atyja. Kivéve egy kháldeai háborút, melyben elvesztette Kharrán városát és környékét s kivéve egy a kadusziak ellen intézett támadást, mely e népnek rövid ideig tartó meghódolásával végződött, nem bocsátkozott hadakozásba. Udvarának keleti pompájában, testőrök és heréltek között, visszavonulva élt ez a kegyetlen és babonás király; legfeljebb vadas kertjeiben vagy a sivatag határán vadászgatott. Zsibbadtságából csak az rázta föl, mikor hűbérese Kurus (Kyros) föllázadt ellene és megfosztotta koronájától. Ez esemény után alig száz évvel a hagyomány már regés színbe burkolta a bukás történetét. A reánk maradt mesék egynéhányán megérzik a népies elbeszélők szándéka: alacsony sorsból származtatni a birodalomalapítókat. Valamint Sargina Kháldeában és Gyges Lydiában, Kyros sem tartozik semmi királyi családhoz; anyja kecskéket őrzött, atyja pedig a mardusok vad törzséből való rabló. Kyros bátorságával tünik ki és mikor a kadusziak ellen küldik egy sereg élén, titokban az ellenséghez szit és összeesküszik Oebarasz perzsával; mikor egy énekesnő elárulja és visszahívják Ekbatanába, mint nyilt lázadó lép föl, megveri Astyagest és elfogja. Astyages leányát, Amytist, egy Spitamas nevű méd úrhoz adta feleségül; Kyros megöli Spitamast, elveszi feleségét és ipja helyébe királynak kiáltatja ki magát. E legendák legnagyobb részét, úgy látszik, a nemzeti hiúság sugallta és nincsen egyéb czéljuk, mint a méd uralom megsemmisítőjét Kyaxares családjához fűzni. Astyagesnek nem volt fiú gyermeke; koronájának leányára, Mandanére és ennek fiaira kellett volna szállnia. Az öreg király egy éjjel azt álmodta, hogy Mandanéből tenger sok víz áradt ki, mely nemcsak Ekbatanát, hanem egész Ázsiát is elárasztotta; mire a jósok azt tanácsolták neki, hogy leányát ne házasítsa össze méd emberrel. Astyages tehát királyi vérből való perzsa úrnak, Kambysesnek adta leányát; mert a perzsák az időben a médek adófizetői voltak. A nyugalmat, melyet e házasság adott neki, csakhamar megzavarta egy másik álom: azt látta, hogy leányának öléből szőlőtőke nő ki és indáival befolyja egész Ázsiát; erre a jósok azt jövendölték neki, hogy unokája meg fogja őt koronájától fosztani. Mikor a fiú megszületik, Astyages Harpagosra bízza, ki sok habozás után végre arra szánja el magát, hogy a gyermeket egy pásztorral kitéteti az erdőbe. A gyermeket egy kutya szoptatta, de azért mégis el kellett volna vesznie, ha a pásztor felesége nem szül holt gyermeket. Az asszony rávette férjét, hogy fogadják fioknak a kis Kyrost, és föl is nevelték. A kutya a perzsáknak szent állata volt; a nőstény eb közbelépte tehát valójában isteni segítség; de a görögök, kik nem ismerték a mazdeizmusnak e vonását, megütköztek rajta és a perzsa hagyománynak természetesebb magyarázatát keresték. Azt gondolták ki, hogy a pásztor feleségének neve Spako volt; Spako méd nyelven csakugyan nőstény ebet jelent. Kyro felnőtt és miután Mandané fiának ismerte el, nagyatyjának udvarába került. Csakhamar észrevette, mennyire meggyöngítette Astyages békés kedve a médiai árják katonai alkotmányát s hogy ez a faj, bár erősnek és nagynak látszik, tehetetlen. Az a merész szándéka támadt hát, hogy ez uralom helyébe az ő fajtája: a nép uralmát teszi. A perzsákat a távolság megóvta a babyloniai romlott erkölcsök hatásától. Egyszerűbbek és erősebbek voltak a médeknél; Kyros, ki ezt tudta, atyját lázadásra birta. Maga megszökött az udvartól, szétszórt egy üldözésére küldött csapatot és Perzsiába ment. Az első csatában megverték és atyja is elesett, a másodikban azonban ő győzött és Astyagest is fogságba ejtette. Média nem állott többé ellent: teljesen megadta magát a győzőnek.¹²²

Az igazi történet, vagy legalább az a kevés, a mit belőle ismerünk, nem ilyen regényes. A perzsák az árja benyomulás kezdete óta az Élamtól keletnek eső országokat bírták; elűzték az ott lakó kevés számú törzseket és az iráni fensík déli lejtőin és a Perzsa-öböl partjain terjeszkedtek szét. A szorosan vett Perzsia az Oroatis (Tab) torkolatától nyugatnak egész az Ormuzd szorosának nyilásáig terjed. A partvidék csupa egyközüen húzódó agyag és fövenyhalom; terméketlen és száraz. Az ország többi részét a tengertől a fensíkig folyton emelkedő hegylánczok szegdelik át; a tájék, kivált északon és keleten helyenkint kopár, de itt-ott erdős és gabonát termel. A tengerparttól elválasztó halomgátat csak egynehány folyó töri át: az Oroatis (Tab), az Araxes (Bendamir), a Kyros (Kuráb) is a tengerig jutnak; a többi víz, lefolyás híján a völgyek mélyén az évszakok szerint kisebb nagyobb tavakba gyűl. A perzsa törzsek meghódított földjüket több kerületre osztották; ezek: Paraetakéné és Mardiéné, a hegyes vidéken, Taókéné a part mentén és Karmánia (Kirmán), keleten. A tenger mellékén egynehány nagy falut építettek: Ormuzdot, Sziszidonát, Agrosztanát, Taókét; az ország belsejében Karmanát s a két fővárost: Persepolist és Pasargadaet. A perzsák eleinte ismeretlenül és függetlenül éldegéltek, aztán Phraortes, inkább is Kyaxares ideje óta a médek hűbéresei lettek. Egy hagyomány szerint, melyet I. Dareios elfogadott, királyaikat országfoglalás korabeli vezérök: Akhámanis (Akhémenes) családjából választották; Akhámanis utóda Teispes és még hat más fejedelem lett. A hódító Kyros genealogiája nem ilyen hosszú: csak három elődöt sorol föl: Teispest, I. Kyrost és Kambysest, kiknek Ansán-királyok czímét adja.¹²³ Ansán sokáig Susianatól függő kerület volt, de mialatt Assúrbanipal tönkretette Élamot, a perzsák az egykor a susai fejedelmeknek hódoló föld egy részét bitorolták. Ansán Perzsia tartománya lett és a kháldeaiak, kik, mint minden nép, ragaszkodtak a régi szokásokhoz, az egész uj országot Ansánnak nevezték. Úgy látszik, a hódítás Teispes műve volt, kit az eddig ismert emlékek először neveznek Ansán királyának. A classikus hagyomány szerint a perzsa királyok a médek hűbéresei maradtak, és semmi sem bizonyítja, hogy ebben úgy téved, mint annyi más dologban. Két nemzedékkel később II. Kyros fegyvert ragadt hűbér ura ellen. Némelyek szerint a háború három vagy négy évig (554–550) tartott és a perzsák győzedelmével végződött; mások szerint nem volt semmi ellentállás, Astyages hadserege föllázadt és kiszolgáltatta urát az ellenségnek, Ekbatanát elfoglalták és felprédált gazdasága a győző kincses házába került. A méd birodalom megbukott (549), de ez inkább dynastiaváltozás volt, sem mint idegen hódoltság; Astyages és elődei a médek és a perzsák királyai voltak, Kyros és utódai a perzsák és a médek királyai lettek.¹²⁴

106. Herodotos. I. 103. IV. 1. 12.^[VISSZA]
107. Ezékiel XXXIII. 26. 27. A kimmerik és skythák betörése nagyon foglalkoztatta a prófétákat. Deuteronomium XXVIII. és Ezékiel XXVIII. 1–9. És XXXIII. 26. 27. A Gog és Magog-féle népekről szóló mondák, melyek a középkorban a magyar történetben is nagy szerepet játszanak, e forrásra vezethetők vissza.^[VISSZA]
108. Ez hasonlítható ahhoz, hogy a mongolokat nálunk és egész Európában tatároknak nevezték, pedig a tatár csak alávetett népe volt a mongolnak.^[VISSZA]
109. F. de Saulcy, Chronologie des empires de Ninive, de Babylone et d’Ecbatane. 69. l. Fr. Lenormant, Lettres assírologiques, 1. série. I. 74–83.^[VISSZA]
110. Rendesen 724-re teszik a heraklidák bukását. De az assyr emlékek azt bizonyítják, hogy Gyges 666–660 közt még élt, és így későbbre kell tennünk ez eseményt.^[VISSZA]
111. E monda forrása damaszkusi Nikolaus, ki valószínűleg a lydiai Xanthosból merített. (Fragm. Hist. Graec. III. 380–386.) Gelzer munkája (Das Zeitalter des Gyges. Rheinisches Museum. XXXV. 518–528. l.) szolgál az előadás alapjául.^[VISSZA]
112. Herodotos. I. 73–74. A napfogyatkozás alapján a legtöbb történetiró a 610. évre teszi ez eseményt. Mások az 597-iki napfogyatkozásra teszik. Úgy látszik azonban, hogy jobban megfelel az 585-ben fennálló viszonyoknak.^[VISSZA]
113. Tonuatamon az utolsó aethiopiai fejedelem, ki Egyiptomban uralkodott. A XXVI. dyn. emlékeit összeállítja Wiedemann, Geschichte Egyptens von Psametich bis Alexander des Grossen. Leipzig, 1880.^[VISSZA]
114. E. de Rougé, Notice de quelques textes hieroglyphiques récemment publies. 36–52. l. Diodoros szerint (I. 66.) a dodekarchia még 15 évig tartott az aethiopok visszavonulása után.^[VISSZA]
115. Corpus Inscriptionum Graecarum. 5126. sz. Néhány phœniciai vagy syriai katona is bevéste oda nevét.^[VISSZA]
116. Herodotos. II. 30. Diodoros I. 67. A szám túlzása és az elbeszélésében foglalt furcsaságok ellenére is alaposnak tekintem Herodotos értesítésének magvát. Wiedemann i. m. 134. 138. l. más véleményen van.^[VISSZA]
117. Herodotos. IV. 42. A későbbi görög irók közül Ephoros egyenesen tagadta, hogy ez utazás valaha megtörténhetett volna. Polybios kétségbe vonta, hogy Afrikát mindenfelől víz veszi körül. Strabo pedig azt hitte, hogy senki sem járt 5000 stadiummal (125 mf.) túl a Vörös tengeren.^[VISSZA]
118. Jeremiás szerepét szépen méltatja: Kuenen, The religion of Israel czímű művében. II. 55–77. l.^[VISSZA]
119. Caussin de Perceval, Histoire des Arabes. I. 81–99. A Nabukodonozorra voantkozó arab legendáknak nagy része a bibliai elbeszélésekből eredt. Mindamellett úgy látszik, hogy a Jemen elleni hadjáratnak van történeti alapja.^[VISSZA]
120. Oppert, Inscription de Nabuchodonosor sur les merveilles de Babylone. 1866. Rawlinson, The five great Monarchies. III. 55–58. l.^[VISSZA]
121. Daniel IV.^[VISSZA]
122. A Kyrosra vonatkozó mondákat összeállította: A. Bauer, Die Kyros-Sage und Verwandtes czímű értekezésében (a bécsi akadémia Sitzungsberichte-jei 1882. évfolyamában).^[VISSZA]
123. A régi perzsa fejedelmek nemzedékrendét illetőleg a tudósok nem értenek egyet és eddig teljesen meggyőző adataink annak megállapítására nézve nincsenek.^[VISSZA]
124. Büdinger, Der Ausgang des medischen Reiches. ^[VISSZA]