IX. FEJEZET.
A második assyriai birodalom Szargon trónraléptéig.

Assurnazirpal és Salmanaszár; a damaskusi királyok és Omri háza. – Az assyriai birodalom pillanatnyi sülyedése; Izráel prófétái; II. Jeroboám; II. Tugultipalesarra; Damaskus bukása. – A XXII. és XXIII. dynastia; az aethiopiaiak Egyiptomban; Pionkhi és Sabaku. Izráel királyságának bukása.

Assurnazirpal és Salmanaszár; a damaskusi királyok és Omri háza.

Az Assurrabamar vereségére következett évek a nyomoruság és megalázás esztendei voltak Assyriának. Elvesztette nemcsak Tugultipalesarra syriai hódításait, hanem az északi és a déli tartományokat is. Babylonia lerázta az igát; Nairi és Namri népei visszanyerték szabadságukat; maga Mesopotamia is elszakadt Ninivétől. Az assyriai uralkodóknak alig maradt egyebe a fővárosukkal szomszédos vidékeknél. De legalább erős szándékkal törekedtek, hogy ismét a régi hatalomra jussanak. Irbaramán, I. Assuridinákhe, II. Assurdán, II. Ramánnirari lépésről-lépésre visszahódították a földet. Az utóbbi uralkodó már volt olyan erős, hogy megverje Babylonia királyát és hogy a határt a nagy Zábon túlig terjeszsze. Az ország belsejében helyreállították a városokat és a templomokat, öntöző csatornákat ástak és tisztítottak, megerősítették a gátakat, melyek a síkságot a Tigris áradása ellen védték. II. Tugultininip (889–885), Ramánnirari fia újra kezdte a régtől óta megszakadt hódításokat és kitünt mind bátorságával, mind kegyetlenségével. «Karóra húzva rakta ki a legyőzöttek testeit.» Assyria királyai birodalmuk megerősítésére fordították azt az időt, melyet Izráel királyai meddő harczokra fecséreltek.

Assur városa, a mint a hatalom észak felé terjedt, lassankint elvesztette a monarchia első századaiban szerzett jelentőségét; nem volt többé a birodalom középpontja és immár csak a hagyomány révén ment főváros számba. II. Tugultininip utóda, Assurnazirpal halálos csapást mért rá, mikor más székhelyet választott. Közel öt századdal azelőtt I. Salmanaszár Kalakhnál a Tigris balpartján, a nagy Záb torkolatánál várost épített, melynek növekedését sokáig gátolták a forradalmak viszontagságai. Assurnazirpal uralkodásának negyedik évében leromboltatta régi előde építkezésének maradványait és új várost alapított. Jó egy századig Assyria összes királyai Salmanaszár Samsiramán, Ramánnirari mindent elkövettek e város szépítésére és örömest laktak ott, ha a folytonos hadakozás közben néha akadt egy szabad pillanatjuk. «Palota palota mellett állt a gazdag fensíkon,» írja Rawlinson, «mindenik csupa faragott fa, arany kép, szobor és zománcz. Fény dolgában mind vetekedtek az első építményekkel. Kőoroszlánok, sfinxek, obeliszkek, templomok és szent tornyok tették változatossá a város képét és megóvták az egyhangúságtól. A Ninip temploma mellett álló magas lépcsős gúla uralkodott mindenen; körülötte volt a paloták sokasága. A mesterséges fensík lábát nyugat felől mosó Tigris vizében tükröződött a város és a látszólag megkettőzött magasság enyhített egy kicsit az épületek nyomott voltán, mely az assyriai építkezésnek gyenge oldala. Mikor a nyugvó nap elárasztotta e képet égő szineivel, melyekhez foghatót csak a keleti égen látni, Kalakh olyan lehetett az érkező vándor szemében, mint egy tündéroroszágbeli délibáb.»⁵³

Assyria fejedelmei innen vonultak háborúba csaknem minden esztendőben. Mivel Média és Örményország hegységei útjokat állták, nem igen jutott eszökbe, hogy kelet vagy északkelet felé terjeszkedjenek; ezeken a tájakon csak sok viszontagság, de kevés haszon várt rájuk. Inkább uralmuk alatt akarták tartani az izgága törzseket, melyek a Tigris völgyének legvégső határán és Kurdisztán hegyeiben mozgolódtak. Ha a királyok néha mégis átlépték e határokat, azért tették, mert portyázni jártak a Fekete tenger és a Kaspi tó felé, vagy ép egész Médiáig merészkedtek. Igazi csataterök nem erre volt, hanem délen, nyugaton, északon, Örményországban és Kis-Ázsiában, Babylonban és Élámban, és Syriában délnyugaton. Az assyriai hadsereg kétszáz évig minden esztendőben azon az úton járt – csakhogy ellenkező irányban – a melyet nyolcz évszázaddal azelőtt Thutmosz és II. Amenhotpu vitézei tapodtak. Megrohanták Syriát és hiába állott ellent oly makacsúl, apránkint meghódították.

Assurnazirpal nimrudi szobra.
(A British Museumban.)

Kezökbe került először Gargamis, azután Phoenicia és Damaskus, azután Izráel és Gáza. Egymásután dőltek le az Egyiptomtól elválasztó sorompók egész azon napig, mikor a keleti világ két birodalma ismét szemtől szembe került, mint a XVIII. század fáraóinak idejében. Csakhogy elcserélték a szerepeket; akkor Egyiptom tört vetélytársa ellen, átment Elő-Ázsián az Euphratesig, most ellenben Ninive támadott és Egyiptom védekezett nagy nehezen. Memphist assyriai katonaság szállotta meg és Assurbanipal hadnagyai kifosztották a thébéi templomokat.

Nimrudban talált faragvány elefántcsontból.
A British Museumban.

Assurnazirpal nimrudi szobra.
(A British Museumban.)

Az előrehaladást Assurnazirpal kezdte meg. Az assyriai birodalom neki köszöni hirtelen gyarapodását és nagyobbulását. A király elsőben Kurdisztán és Örményország déli vidékei felé vonult. A benszülöttek nem szállhattak szembe a nagy sereggel, «visszahúzódtak a hozzáférhetetlen hegyekbe és eltorlaszolták magukat az ormokon, hogy ne érhessem el őket; mert ezek a fönséges csúcsok olyanok, mint a kard hegye és csak az ég madarai juthatnak oda röptükben… három nap alatt felhágtam a hegyre, és rettegést vetettem búvó helyeikbe … tetemeik úgy lepték be a hegy oldalát, mint a falevél, a kik pedig megmaradtak, a sziklák között kerestek menedéket». A király, miután fölégette a szerencsétlenek falait, Karkhi tartományára csapott le; «kardra hánytam kétszázhatvan vitézt, levágtam a fejöket és gúlákat rakattam belőlök».⁵⁴ Karkhi után Kummukhra került a sor. Assurnazirpal már adót szedett a Muski néptől és most tovább akart haladni észak felé, mikor egy mesopotamiai város fellázadásának híre visszatérésre kényszerítette. Jöttére a lázadók eldobálták fegyvereiket és kegyelmet kértek; a király azonban nem ismert könyörületet. «Minden második embert megöltem… falat építettem a város nagy kapui elé; megnyúztam a lázadás fejeit és ezt a falat bőrükkel vontam be. Némelyeket elevenen falaztam be, másokat karóba húztam a fal mentén; sokakat jelenlétemben nyúzattam meg és bőrüket a falra vontam; fejeiket korona formára, általvert testeiket füzér formára raktam össze.» A lázadás vezérét Ninivébe vitték, megnyúzták és bőrét kiszegezték a falakra. Ezek után nem csuda, ha a Laki országbeliek harcz nélkül adták meg magukat. Az Örményország zúgaiban támadt lázadásokat nem kevesebb gyorsasággal és kegyetlenséggel verték le. Mikor Assurnazirpal ez első év végén visszatért Kalakhba, eldicsekedhetett vele, hogy éreztette karjának erejét egész országában és köröskörül a határon.

A következő évek nem hazudtolták meg ezt a szerencsés kezdetet. 881-ben volt a háború a Zagros környékebeli népekkel; 880-ban Örményország ellen, 879-ben Kummukh, Nairi és a Felső-Tigris legtöbb törzse ellen. Csupa diadal és csupa kegyetlenség. 879-ben Karkhi lakói, kikre másodszor támadtak rá, «elhagyták megerősített helyeiket és váraikat; hogy életöket megmentsék, Matni, egy hatalmas ország felé menekültek. Én nyomukba rohantam; ezer vitézök holttestével borítottam a hegyet, elárasztottam tetemeikkel a hegyet, megtöltöttem a mély ösvényeket. Kétszáz fogolynak, ki elevenen került hatalmamba, levágtam a kezét». Mesopotamia közepén maradt még egynehány független város és törzs; egy hadjárat megsemmisítette valamennyit. Assurnazirpal lement a Kharmis és a Khábur mentén egész az Euphratesig, aztán a Khábur torkolatától az Euphrates mentén egész Anathig. Ez inkább hadi séta volt, semmint háború; a parti városok, Sadikanni (ma Arban), Bit-Khalupié, Sirki (Circesium), Anath mind készséges adófizetők lettek. Zukhi fejedelme, ki ellen mert állani, vereséget szenvedett egy két napig tartó csatában és elmenekült az Euphratesen túlra, az arab sivatagba. Volt egynehány kháldeai csapata egy Bélbaliddin nevű főtiszt, és Zabdán, a babyloni király Nabúbaliddin, öcscsének vezérlete alatt. Ez a két főember a győző hatalmába került és Assurnazirpal ezt az esetet ürügyül használta fel arra, hogy azt hírdesse, hogy legyőzte Kháldeát. «Hatalmamat rettegte Kar-Dunias; és fegyvereimtől félt Khaldu.» Ezek a szavak azonban igen jelentéktelen eseményekre vonatkoznak. Babylon királya, Nabúbaliddin nem törődött a kérkedéssel, Assyria királya pedig, győzelmével eltelve, bölcsnek itélte, hogy ne törjön be Kháldeába. A zukhik 878-ban ismét föllázadtak és Assurnazirpalnak még egyszer be kellett járnia a hadjárat színhelyét. A Khábur és az Euphrates mentén levő tartományokat irgalmatlanúl feldúlta, a városokat felperzselte, a foglyokat karóba huzatta. Oka volt így szólani: «az én arczom romokon földerül; haragom csillapításában van az én örömöm».⁵⁵

A következő évben oly vidékeken járt, a hova kétszáz év óta semmi assyriai fejedelem nem merészkedett. 877 tavaszán elindúlt Kalakhból, bement Mesopotámiába, átkelt a Kháburon, a Balikhon és az Euphrates partjára jutott. Syria északi részét most is apró, független valami szövetségfélében egyesült államok birták, mint az egyiptomiak idejében. Az egynehány század előtt ott élt népek már nem voltak meg. A már Tugultipalesarra idejében igen megfogyatkozott khititák még jobban meggyengűltek és alig maradt egyéb fontosságuk, mint a melyet földrajzi helyzetök adott nekik. Az Euphratesnek e vidéken legjobb átjáró helye Gargamist, az ő fővárosukat uralta. A körültök levő fejedelemségek szüntelen egymással hadakozva nem birtak ellentállani már a damaskusi királyok támadásainak sem; hogyan szállhattak volna hát szembe az assyriaiakkal. Ezt a dús zsákmányt könnyű volt kézre keríteni. Az ország még mindig népes, jól mívelt volt, bár belső zavarok és külső támadások dúlták; ipara és kereskedelme virágzott; a bányákból bőven kerültek a drága és hasznos érczek: arany, ezüst, réz, ón, vas; a phoeniciai kalmárok sok bibort, gyolcsot, ében- és szantálfát hoztak oda. Assurnazirpal támadása Khiti fejedelmeit a legnagyobb béke közepett érte. Szangar, Gargamis királya egy pillanatig sem gondolt rá, hogy útját állja az Euphratesen átkelő assyriaiaknak és megnyitotta előttük a város kapuit, Lubarna, Patin királya, «rettegett az ellenségtől és a csata végétől; és fizetett husz talentum aranyat, egy talentum ezüstöt, kétszáz ónt, és száz vasat; adott ezer ökröt, tízezer birkát, ezer öltözet gyapjú és vászon ruhát», nem számítva a butorokat, a fegyvereket és a rabszolgákat. Lukhuti országa ellent állott, tehát keményen bántak el vele: a városokat feldúlták, a foglyokat karóba húzták. Ezután Assurnazirpal elpusztította a Libanon mindkét oldalát, és lement a Földközi-tengerig. Phoenicia meg se várva érkezését, meghódolt neki; Tyrus, Sidon, Gebel és «a tenger közepén levő» Arád királyai ajándékokat küldtek eléje. Az assyriaiak arra használták idejöket, hogy a Libanonon és az Amanoson czédrus, fenyő és cyprus fákat vágjanak, melyeket aztán Ninivébe küldtek, hol belőlök Istar istenasszonynak templomot építettek.⁵⁶

Ettőlfogva semmit sem tudnak többé Assurnazirpalról. Még tizenhat esztendeig uralkodott és a milyen hadakozó természetű ember volt, aligha töltötte ezt az időt nyugalomban. Utódja 860-ban III. Salmanussur (Salmanaszár) lett, ki atyja példáját követve, világéletében harczolt. Már trónralépésének évében átment az Euphratesen és meg sem állt a Földközi-tengerig. Négy esztendőt fordított a lázadások elnyomására és északi Syrián bírt hatalmának megerősítésére, aztán meghódítva Gargamist és Patint, az Orontes völgyébe ment, hol a damaskusi király és hűbéresei várták őt.

Assurnazirpal király domborművű képe Nimrudból.
(British Museum.)

Omri, miután legyőzte Thibnit, Ginath fiát, meg akarta hatalmát erősíteni. Minthogy ez időben Izráelnek nem volt állandó fővárosa, Sikhem, Tircza, Ráma szolgáltak egymásután fővárosul Jeroboám és Baesa utódainak. Utóbb mintha Tircza nyerte volna el az elsőséget; de palotáját Zimri fölégette és az uralkodó-ház fejét aggaszthatta az is, hogy ezt a várost milyen könnyen meg lehet szállani. Omri tehát királyi városának helyéül egy Sikhemtől és az Ébal hegytől északnyugatnak eső földet választott és mivel bizonyos Sómertól vette, Sómrón (Samaria) nevet adott neki. Ez a választás bölcs és szerencsés volt, a mit a város gyors fejlődése bizonyított legjobban. Kerekded halmon feküdt, egy mély és széles medencze közepén; a környező magaslatokkal csak egy szűk és alacsony földnyelv kötötte össze. A völgy termékeny volt és vízzel bővelkedett; a földművelés csaknem a hegyek csúcsáig terjedt; nehezen lehetett volna ennél különb helyet találni egész Palesztinában. Sómrón az lett Izráelnek, a mi Jeruzsalem volt Júdának; az ellentállás középpontja, mely körül a nemzet veszély esetén egyesül. Az egykorúak jól ismerték e város fontosságát; Omri neve tudatukban egyesült Izráel királyságának eszméjével és el sem vált tőle többé. Ettőlfogva Samaria, sőt József háza is Bit-Omri, Omri háza lett az idegenek előtt és ez a név megmaradt még akkor is, mikor Omrit és családját már rég nem uralták a zsidók.⁵⁷

Az öreg I. Benhadad, ki Baésa ellen hadakozott, felhasználta a zavarokat, melyekbe Omri és Thibni veszekedése keverte Izráelt és újra támadni kezdett. Meghódított több várost és kényszerítette a királyt, hogy a syriaiaknak külön városrészt adjon Samariában. Omri a moábitákon kivívott győzelmekkel pótolta kárát és e népre nagy adót vetett ki. Ez a győzelem azonban nem ért föl veszteségeivel; Izráelt ily sikerek mellett az a veszedelem fenyegette, hogy elveszti függetlenségét és örökre Damaskus hűbérese marad. Omri ezt tudta és kívül keresett támogatást. Egyiptom nagyon messze volt, az assyriaiak alig hogy átlépték az Euphratest, Izrael és Júda között vallásos és politikai gyűlölség szakadéka tátongott; Omri tehát Phoenicia felé fordult és megnyerte fia, Ákháb számára, Izebelnek, Ithobáal tyrusi király leányának kezét.

Assyriai csatajelenet Asszurnazirpal kalachi palotájából.
Márvány dombormű, most a British-Museumban.

I. Hirom, Dávid és Salamon barátja alatt Tyrus nagysága delelőjét érte el. Kition és Kypros meghódítása, a Spanyolországgal folytatott nagy kereskedés, a zsidó szövetség révén egész a messze keletig nyilt utak annyi embert vonzottak a városba, hogy már nem is volt számukra hely. Tyrus terjeszkedni kezdett a sekélyes vízben álló közel szigetekre. A legnagyobb szigeten az első gyarmatosok már nyolczszáz évvel ezelőtt megalapították Melkarth templomát; egy szomszéd kis szigeten amaz isten temploma volt, a kit a görögök később az ő Zeus Olympiosukkal azonosítottak. Hirom meg akarta kettőzni fővárosának területét. Betemette az egyes városrészeket elválasztó csatornákat és jelentékeny területet nyert délfelé a tengeren is töltések és megerősített kőpartok révén. De még az így kiterjesztett városban is alig fért el harmincz-harminczötezer lakos; tehát Tyrus is, mint Arád, a szárazföld felé kezdett bővülni és «kereskedői, kik fejedelmek, kalmárai, kik e földnek tiszteletesei» nyaralóikat a Libanon legalsó lejtőire építették. A szigeti rész a kormány székhelye maradt; kedvezett neki a világtól elzárt helyzete. Hirom halála után a várost véres forradalmak zaklatták. A mesteremberek és hajósok e népe nehezen szokott a királysághoz. Mikor Baleastart, Hirom fia és utóda hét évi országlás után meghalt, legidősebb fiát, Abdastartot megölte a felkelő nép. Tudjuk, milyen fontos személyek keleten a királyok dajkái. Abdastart dajkájának négy fia meggyilkolta tejtestvérét és a koronát négyök legidősbjének adta. Ezek az emberek a rabszolgák, zsoldosok és munkások támogatásával tizenkét évig tartották kezükben a hatalmat. Uralkodásuk vészes volt; az aristokratia egyrésze kivándorolt, a gyarmatok pedig elszakadtak az anyahazától; a tyrusi birodalomnak okvetetlenül vége van, ha ez az állapot tovább tart. Egy forradalom végre elkergette a bitorlót és visszaállította a trónöröklés törvényes rendjét; a boldogtalan város mindazáltal nem jutott nyugalomhoz, melyre oly nagy szüksége volt. Baleastart három fia, Astart, Astarim és Féli gyorsan következtek egymásután a trónon. Az utóbbit kilencz havi uralkodás után megölte egyik rokona, Ithobáal, ki aztán magához ragadta a hatalmat és harminczkét évig meg is tartotta.

E zavarok kezdete összeesett Salamon birodalmának megoszlásával; az egymással meghasonlott zsidók azonban nem láthatták semmi hasznát. De azért szüntelen lehetett félni, hogy valamely elődeinél vállalkozóbb és kevésbbé elfoglalt király megáhitja Phoenicia kincseit. Ithobáal mohón ragadta meg az alkalmat, mely eltávoztatta tőle e veszélyt és családi szövetséget kötött Izráel uj királyi házával. Izebel korlátlanúl uralkodott Ákháb lelkén. Atyja, mielőtt király lett volna, Astarte főpapja volt; ezen emlék iránt való kegyeletből rávette férjét, hogy engedje meg a phoeniciai és kanaáni istenek korlátlan tiszteletét. Baálnak és Aserának templomai és szent erdei lettek Samariában; papjaik és prófétáik a királyi asztalnál ültek. Ákháb azonban hű maradt a nemzeti istenhez, és Izebeltől született gyermekeinek Jahveh nevéből alkotott neveket adott. (Akhazja, Jehóram, Athalja). Izráelben nem volt példátlan az ilyen türelmesség; Salamon is megengedte idegen feleségeinek, a mit Omri fia megengedett Izebelnek. A hivatalos papság nem ellenkezett, mert a királyi templomok és Dán, Béthél, Jerikhó, Gilgal hitközségei virágoztak. De az az idő már elmúlt, mikor harag és gyűlölség nélkül lehetett oltárt emelni Báalnak a Jahvehé mellett. Még egy század sem múlt el Salamon halála óta és a nép egy részében már is meggyökeresedett az az eszme, hogy nincs és nem lehet más istene, mint Jahvéh. Mindaz, a mit az idegen népek istenül imádtak, hatalom és erő dolgában nyomába se léphetett Izráel istenének. Ettől már csak egy lépés volt addig, hogy elvessék az idegen szertartásokat, a fa- és érczbálványokat, az oszlopokat és némely áldozatokat. Júdában a jámbor Ásza, Abiám fia és utóda, ledöntötte Asera képét, melyet anyja, Máakha, a saját kedvére készített. Izráel több prófétája ellene fordult Báalnak, ellene a királynénak, ki imádta, ellene a királynak, ki tűrte, hogy felesége ebben a vallásban éljen. A próféták gyűlölködve üldözték az idegen vallást és különösen a thisbei Illés nem ismert megalkuvást. A nép képzeletében nagygyá nőtt és átformált viselt dolgai ma már annyi csodával vannak keverve, hogy lehetetlen megtudni, mi bennök az igaz. Az istentől sugalt Illés kijelenti Ákháb előtt, hogy a következő években csak az ő szavára lesz harmat és eső, azzal a király haragja elől a pusztába menekszik. Eleinte hollók táplálják. Reggel este kenyeret és húst hoznak neki. Mikor elapad a forrás, melyből ivott, tápláléka egy kiapadhatatlan véka liszt meg egy olajos korsó, melyet egy sareptai asszonynyal (Sidon vidékén) oszt meg. Ez aszszony fia hirtelen meghal; Illés föltámasztja Jahveh nevében és isten sugallatára távozik a pusztából, hogy ismét a király elé álljon. Akháb gyűlölet nélkül fogadja, összegyűjti a pogány prófétákat és szembeállítja őket vele a Karmel-hegyen. A phoeniciaiak üvöltözve hívják segítségül Báaljaikat, testöket késekkel metélik. Illés megvárja, míg belefáradnak az ugrándozásba és imádságba, aztán Jahvehez fordul; szavára legott leszáll az égi tűz és megemészti az áldozatot. A nép most Báal papjaira ront, felkonczolja őket és megered az eső. Mondják, hogy e győzelem után Illés még egyszer visszavonult a pusztába és a Hóreben, Jahveh hegyén, megjelent az Örökkévaló előtt. «És ímé Jahveh megyen vala és Jahveh előtt megyen vala nagy erős szél, mely a hegyeket felfordítja vala, és meghasogatja vala a kősziklákat Jahveh előtt: de Jahveh nem vala abban a szélben: és a szél után földindulás lőn, de Jahveh nem vala a földindulásban. És a földindulás után tűz jöve, de nem vala Jahveh a tűzben; és a tűz után egy lassú és vékony szó hallattaték. Mikor pedig ezeket hallaná Illés: béfedé az ő orczáját palástjával, és kiindulván álla a barlangnak ajtajára, és imé szózat lőn ő hozzá, mely ezt mondá: Mit keressz itt Illés? És ő felele: Nagy búsulásom vagyon a seregeknek Uráért Istenéért; mert az Izráel fijai elhagyták a te szövetségedet, lerontották a te oltáraidat, és a te Prófétáidat megölték fegyverrel, és én egyedűl maradtam, engemet is pedig halálra keresnek. És monda Jahveh néki: Menj el, térj vissza a te útadon Damaskusnak pusztája felé, és mikor oda jutándasz, kenjed Királylyá Hazáelt Syriában; Jéhut pedig, Nimsinek fiját Királylyá kenjed Izraelben; és Elizeust az Ábel-Meholabeli Sáfátnak fiját Prófétává kenjed te helyedbe. És lészen, hogy valaki megmenekedik Hazáelnek fegyverétől, azt Jéhu megöli; és a ki megmenekedik Jéhunak fegyverétől, azt Elizeus megöli.» (1. Kir., 19, 8–17.) Az ilyen próféta fölötte van az emberi törvényeknek; Illés elevenen szállott az égbe, tüzes szereken. Így mondja a hagyomány, és még túlzása is mutatja, mily erősen hatott a nagy próféta Izráel népének lelkére.

Bel-Merodah.

A nimrudi templom kapuja előtt álló oroszlán.
(British-Museum.)

Ez első reformkisérletnek nem lehetett végleges foganatja, de azért annyira komoly volt, hogy a vallásos villongásokkal növelte az idegen háború bajait. I. Benhadad halála után Ákháb csakhamar megszegte hűbérességét. II. Benhadad erre összehívta hűbéreseit és egyenesen Samariának indult. A király békét kért és a föltételeket a győzőre bízta; a válasz azonban oly sértő volt, hogy a zsidók inkább mindenre készen lettek, semhogy elfogadják. Bátorságukkal együtt járt a szerencse. Benhadadot fényes délben rohanták meg, a tábor megfélemlett és az egész sereg rendetlenül menekült Damaskus földére. Benhadad a következő évben visszatért, de nem ment Efrajim hegyei közé, hanem Jezreel rónajára, a kis Áphek város mellé. Megint vereséget szenvedett, mint Samaria falai alatt és fogságba került. Damaskus hatalma e kettős kudarcza után is még oly nagy volt, hogy a király fogságba jutása épenséggel nem vetette volna végét a háborúnak. Ákháb tehát nem mert visszaélni diadalával. Hiába ellenkezett egy néhány próféta, ő «testvér» gyanánt fogadta a legyőzöttet és szövetséget kötvén vele, szabadon bocsátotta. Izráel visszajutott ama területek birtokába, melyeket az előbbi uralkodók alatt elvesztett és a zsidóknak joga lett Damaskusban egy külön városrészben lakni.

Alig szűnt meg a harcz, mikor az assyriaiak megjelentek az Orontes mellékén. Benhadad aggódva nézte előrenyomulásukat és keményen akarta őket fogadni. Megujította szövetségét Hamathtal, Aráddal és Phoeniciával, segítséget kért Izráeltől és az araboktól, csapatokat gyűjtött még Egyiptomban és az Ammón földjén is. Mikor 854 őszén Salmanaszar átlépett az Euphratesen, Benhadad bátran szállott szembe az assyriaiakkal és Karkarnál Hamath közelében megütközött velük. Zászlói alatt volt Ákháb kétezer hadi szekere és tizezer zsidó vitéze, hétszáz szekér, hétszáz lovas katona, tízezer gyalogos Hamathból, ezer egyiptomi zsoldos, ezer ammónita; a sereg a hűbéresek csapataival együtt hatvankétezerkilenczszáz gyalogosból, ezerkilenczszáz lovasból és négyezernyolcszáztíz hadiszekérből állott; egy Dsendib nevű arab törzsfő ezer tevével szállott síkra. A szövetségesek csatát vesztettek; tizennégyezer ember elesett, a többi megszaladt az Orontesen túlra.⁵⁸ A harcz azonban oly heves volt, hogy Salmanaszar nem sürgette Damaskus meghódítását. A következő évben nem tért vissza, mert birodalmától délkeletnek akadt dolga. Marduksumirkurt, Babylon királyát elárulta és legyőzte törvénytelen öcscse, Mardukbeluszáte. A zaklatott uralkodó Assyria királyát hívta segítségül. Salmanaszar első hadjáratában (852) a Durnattól északnak fekvő tartományokat pusztította el; a másodikban legyőzte és megölte a trónkövetelőt, elfoglalta Babylont, Barszipot, Kutit és egész a tengerparti Kháldeáig hatolt.

A béke nem sokáig tartott Ákháb és Benhadad között. Mikor a zsidó városok visszaadásán alkudoztak, elfeledték említeni Rámóth-Gileádot. Pedig ez fontos egy hely volt: uralkodott a Jordán balpartján és fenyegette Izráelt is, Júdát is. Ákháb az assyriai háboru szomorú végét arra akarta fölhasználni, hogy jóvá tegye feledékenységét és szövetségeseket keresett, a kik vállalkozásában segíthetik. Ép ekkor a lelkeknek és a politikának nagy változása történt Jeruzsálemben. Jehósáfát (Jozsafát), mint atyja Ásza, Jahvehnak buzgó imádója volt, de vallásosságában is tudott számolni a politika követeléseivel. Az előbbi uralmak tapasztalása már megmutatta, milyen nagy baj, ha Izrael és Júda vetélkedik egymással; a polgárháborúkban Moáb, Ammon, Edóm, a filiszteus hűbéresek lerázták a jármot; Damaskus egy hatalmas birodalom fővárosa lett és attól lehetett tartani, hogy Benhadad javára visszaállítja Dávid országát. Az a félelem, hogy magát is megtámadják, ha Izráel törzsei vereséget szenvednek, többet nyomott a latban, mint Jahveh prófétái, kik Báal ellen való gyűlölködésükben nem látták a haza veszedelmét. Jozsafát meggyőződött róla, hogy feledni kell a viszálkodást és egyesíteni a nemzet minden erejét a syriaiak ellen.

Fiát, Jórámot, összeházasította Athaljával, Izráel királyának leányával, és mikor Ákháb kérte őt, hogy segítse Rámóth-Gileád ellen való támadásában, készségesen követte. Csaknem egy század óta először történt, hogy Júda serege ellenséges szándék nélkül lépett Efrajim földjére és ugyanazon zászló alá sorakozott.

Jozsafát uralkodásának kezdetétől fogva tevékeny és hadakozó kedvű embernek mutatta magát; déli szomszédjai ellen többször szerencsésen viselt hadat és megerősítette Edómon való hatalmát. Bátorsága azonban tehetetlen volt Benhadad szerencséjével szemben. Kevésbé mult, hogy el nem fogták őt Rámóth falai alatt, és seregének fele semmivé lett. Ákhábot már kora reggel halálosan megsebesítette egy nyil, de azért vitézül megállott a helyén, és napszállatkor meghalt. Megriadt katonái szélyelszaladtak. Akhazja visszavitte atyjának testét Samariába, Jozsafát Jeruzsálembe futott; úgy látszott, hogy Benhadadnak csak előre kell nyomulnia és könnyen birtokába kerítheti Izráelt is, Júdát is (851). Az assyriaiak közbelépte megmentette a zsidókat a végső romlástól. A damaskusi királynak észak felé kellett mennie; itt azt látta, hogy Salmanaszar már ura az Euphrates és az Orontes között levő földnek. Hiába jött segítségére Hamath és Phoenicia, teljes vereséget szenvedett 850-ben és a következő esztendőben. Tizezer vitéze esett el, hadiszekereinek és egyéb szerének egy része a csatatéren maradt. De a mindig győzelmes Assyriát a diadalok sokkal jobban elgyöngítették, semhogy kihasználhatta volna a helyzetet. A következő két évben leigáztak egynéhány örmény törzset és méd határbeli népet és csak 846-ban tértek vissza az előbbi csatatérre, szokott sikerükkel; Benhadad ismét vereséget szenvedett, de azért birodalma nem csonkult meg; alig menekült ellenségeitől, ismét a zsidók ellen fordult.

A zsidók eddig már kiheverték a vereséget. Akhazja csak rövid ideig uralkodott, de öcscse, Jórám elég erősnek itélte magát, hogy hódítások gondolatával foglalkozzék. A rámóth-gileádi csata után Mésa, Móáb királya, megtagadta az adót, melyet népe már 40 év óta fizetett a zsidók királyainak. Vállalata kezdetben szerencsés volt. Elfoglalta Medébát, Nebót, Atárótot, melyet mindig Gád nemzetsége birt, megvette Hórónajimot, a zsidó lakosságot részint leölte, részint fogságba hurczolta, moábita gyarmatosokat telepített a meghódított helyekre, aztán a legtöbb várost megerősítette, saját székhelyén Dhibánon kezdve.⁵⁹

Az események megmutatták, hogy ez az óvatosság bölcs volt. Jórám nem érezte magát elég erősnek, hogy egymaga győzze le a felkelőket és Jozsafátot hivta segítségül. Minthogy a szövetségesek a Gileádban levő syriai katonaságtól félve, nem mertek észak felé támadni, a Holt-tengertől délnek fordultak és megostromolták a moábita királyi székvárost. Egynehány kisebb győzelem után kudarczot vallottak. A szorongatott Mésa nem bizva erejében, ahhoz a végső eszközhöz fordult, melyet a vallás adott ily esetben: fiát, Kamóst föláldozta és az ellenséges tábor szemeláttára megégette a falakon. Az izraelitákat az áldozat füstje meggyőzte, hogy Jahvehnak többé nincsen ereje; megfélemlettek és visszavonultak. A moabiták győzelmében alkalmasint része van Benhadad betörésének is. A syriai seregek elárasztották Efrajimot és fölmentek egész Samariáig; a város erősen tartotta magát, és Benhadad kétkedve a sikerben, ép akkor hagyta abba az ostromot, mikor a várost már éhhalál fenyegette. Benhadad nem tért többé vissza Izráelbe; nagy beteg volt és szinte a végét járta már, mikor megölte egyik tisztje, Khazáel, ki legott királynak is kikiáltatta magát. Harmincz évig uralkodott, nem minden dicsőség nélkül. Szoros szövetséget kötött Hamathtal és Phoeniciával, vitézül állott ellent az assyriaiaknak, harminczkét hűbéres király uralta őt; meg akarta hódítani egész Palesztinát és ha ezzel a szándékával nem boldogult is, legalább meghódította Gileádnak csaknem egész földjét, a Haurán és a moabiták határa között. Kezében Damaskus Syriának valóságos fővárosa és védőbástyája lett.

Muzri fejedelme és szolgája (Kurdok) Szalmanaszar fogságában.
Márványdombormű a nimrudi palotából. Brisith Museum.

Khazáel nem volt méltatlan a magas méltósághoz, melyre bűnös cselekedete emelte. Elismerték őt az Antilibanonnak mindkét oldalán és déli Syria legnagyobb részében. Mikor Jórám és Akhazja ismét megkisértették Rámóth-Gileád ellen a támadást, mely elődeikre nézve egynehány évvel ezelőtt oly gyászosan végződött, ők is kudarczot vallottak, mint Ákháb és Jozsafát. De Salmanaszar, miután 845-ben leverte a Felső-Euphrates törzseit, 844-ben a médiai fensikon hadakozott és 843-ban meggyőzte Amanus népeit, ismét Aram ellen fordult. Khazáel gondosan megválasztott helyen várta, de vereséget szenvedett. Ez volt a legvéresebb csata, melyet addig az assyriaiak vivtak; Khazáel 16,000 gyalog vitézt, 470 lovas katonát, 1121 hadiszekeret veszített. Damaskus kiállván az ostromot, megmenekült a győzők haragja elől, de az assyriai előcsapatok egész a hauráni-hegyekig nyomultak, dulva és égetve. Sidon és Tyrus királyai attól tartottak, hogy országuk hasonló sorsra jut, siettek hát elismerni Salmanaszar fenhatóságát. Jéhu Izráelből arany- és ezüstrudakat, aranytáblákat, kupákat, királyi pálczákat és fegyvereket küldött adó fejében; ez volt a zsidóság és Assyria érintkezésének kezdete (842).⁶⁰

Salmanassar obeliszkje, fekete bazaltból.
A British-Museumban.

Egynehány hónap alatt véres forradalmak dulták fel a két királyságot. A próféták sohasem bocsátották meg az Omri-háznak a phoeniciai vallások behozatalát. Már Illésnek forgott az eszében, hogy Ákhábot megfosztja trónjától és Jéhut ülteti helyébe; Elizeus, Illés legkedvesebb tanítványa és utóda végrehajtotta mesterének tervét. Jorám megsebesült Rámóth előtt és gyógyulni visszavonult jezréeli palotájába, messze fővárosától és seregétől. Ekkor Elizeus egy küldöttje elment a rámóthi táborba, hol «a seregeknek fejedelmei veszteg ülnek vala, akkor monda: Beszédem vagyon veled, óh Fejedelem! És monda Jéhu: Kivel vagyon beszéded mindnyájunk közül? És monda: Te veled, óh Fejedelem! Felkele azért és beméne a házba, és fejére tölté az olajt, és monda néki: Ezt mondja Jahveh az Izráelnek Istene: Királylyá kentelek téged Jahveh népén az Izráelen. Jéhu pedig kijöve az ő urának szolgáihoz és mondának néki: Békességes-e a dolog? Miért jött e bolond te hozzád? Felele nékik: Ti esméritek e férjfiat és tudjátok az ő beszédét. És mondanának: Nincs abban semmi! Jelentsd meg, kérlek, nékünk. Monda ő: Így s így szóla nékem, mondván: Ezt mondja Jahveh: Királylyá kentelek téged Izráelen. Azért nagy sietséggel kiki mind ragadá az ő ruháját, és alá helyezteték a grádicsnak felső részére, és trombitát fúvának, mondván: Jéhu uralkodik!» (2. Kir., 9.)

Akhazja látogatóba jött nagybátyjához és nagyanyjához Izebelhez. Mikor az őrszem hirül adta, hogy egy hadsereg közeledik, a két király nem szaladt meg, hanem hadiszekérre szállva, eléje sietett; így védelem nélkül adták meg magokat az ellenség kezébe. Jéhu keresztüllőtte nyilával Jorámot és a menekülni akaró Akhaziát átszolgáltatta embereinek. Az öreg Izebel meghallván a gyilkosságot és a gyilkos közeledtét, királyné módjára akart meghalni: «ékesíté kenettel orczáját, megékesíté fejét is, és az ablakról néz vala alá. És mikor Jéhu bémenne a kapun, ama monda: Jól járt-e Zimri, ki megölte urát? Ő pedig feltekintvén az ablakra, monda: Kicsoda vagyon ott, a ki velem tart? kicsoda? És alá tekinte két vagy három eunukhus. És monda azoknak: Vessétek alá őtet. És aláveték: és az ő véréből mind a falra, mind a lovakra fecskendezék; és eltapodtatá őtet.» (2. Kir. 9,30–33.) Akháb házából a hagyomány szerint hetven herczeg maradt; Jéhu megparancsolta, hogy fejeiket Samariába küldjék és két rakásba rakatta a jezréeli palota kapuja előtt. A júdabeli herczegeket, kik Akháziához törekedtek, szintén megölték az úton; Báal imádóit és papjait a templomba csalva, egy lábig levágták és Jahveh maga maradt az úr Izráelben. E forradalom rázkódása Jeruzsalemben is megérzett, még pedig meglehetős váratlanul. Athalia, Izebel leánya és Akhazia anyja látva, hogy a királyi háznak vége, meggyilkoltatta Jozsafátnak minden maradékát; egyetlenegy fiucska, Jóás menekült meg a főpap kegyelméből. Mikor a mészárlás megtörtént, Athalia megragadta a hatalmat, phoeniciai testőrséggel vette magát körül, és hivatalossá tette Báal vallását. Jéhu bűnének tehát az a furcsa foganatja lett, hogy Izráelben helyreállt a nemzeti vallás, de Júdában megdőlt; Samariában Jahvéh volt az Isten, Jeruzsálemben Báal.

Jéhu reformja nem sokat lendített a zsidók során. Khazáel még mindig fenyegette őket. Első veresége után két évvel, 840-ben, ismét szembeszállt a syriaiakkal, de sikertelenül; elvesztett egynehány várat és adót fizetett, mint különben Tyrus, Sidon és Gebel királyai is. Ez volt utolsó kisérlete Salmanaszar ellen; és semhogy új szerencsétlenségeket koczkáztasson meg, bölcsebbnek itélte, ha megalázkodással vásárolja meg a jogot, hogy békében törhessen az izraeliták ellen. Meglepő könnyen boldogult; Jéhu különb gyilkos volt, mint hadvezér, és vereséget szenvedett «Izráelnek minden határában, a Jordán vizétől fogva napkelet felé, a gileádbelieknek, a Gád nemzetségnek, Manassé nemzetségének egész földjökön, Aróertól fogva, mely az Arnon patak mellett vagyon, mind Gileádban, mind Básánban» (2. kir. 10., 32–33.). Az assyriaiaktól ékszakon megalázott Damaskus még mindig elég hatalmas volt, hogy délen megalázhassa a zsidókat. De ereje nem ért föl urainak nagyravágyásával: kimerülve a sok háborútól, attól lehetett tartani, hogy az első nagyobb rázkódásra összedől. Ha az általános gyöngeség közepett még védő vára is volt Syriának, roskadozó és félig romba dőlt volt ez a vár.

Szalmanaszar obeliszkjének egy oldala Perrot és Chipiez után.

Damaskus legyőzésével Salmanaszar műve befejeződött. Atyja meghódította Syria északi részét; ő egy lépéssel tovább ment Egyiptom felé, leverve Syria középső királyságait. Uralkodásának vége csaknem egészen észak és kelet felé indított hadjáratokban telt el. Két évi háboruskodás után megszerezte az Amanos mindkét lejtőjét, Kilikia rónáját, sőt magát Tarsost is (831). Urartu és az örményországi Van három esztendeig állott ellent, míg végre meghódolt. A királyt azonban elérte a vénség és vele a betegség; Salmanaszar belefáradva a sok csatázásba, visszavonult a harcztérről és hadnagyaira bizta a vezérletet. Elsőszülött fia, Assúrdaninpal hosszalta uralkodását és az öreg ellen föllázitotta a fél országot. Assúr, Amid, Arbela és huszonnégy más város részt vett a fölkelésben; Kalakh és Ninive azonban hű maradt. Salmanaszar lemondott második fia Samsiramán javára. A lázadást alig négy év alatt elfojtották; Assúrdaninpal életét vesztette, Salmanaszarnak pedig legalább megvolt az a vigasztalása, hogy harminczöt esztendei uralkodás után békében halhatott meg (825).

Az assyriai birodalom pillanatnyi sülyedése; Izráel prófétái; II. Jeroboám; II. Tugultipalesarra; Damaskus bukása.

Szárnyas alak feje Ninivéből.
Az assyr faj typusa, és kisérlet a szobrok festésére, Layard után.

Utána egy darabig még megmaradt Assyria katonai felsősége. IV. Samsiramán (824–812) ismételt hadjáratokban leverte Nairi törzseit és meghódította Médiát egész Parszuáig az Urumijé tó partjáig. Mardukbalatszuikbi, az északi Kháldeán uralkodó fejedelmek leghatalmasbika nem birt ellentállani az assyriaiaknak, hiába támogatta Élam és az araméusok; a dabani csatában (819) hétezer embert, kétszáz hadiszekeret, királyi zászlajával együtt és minden málháját elvesztette. Ez a győzelem nem volt döntő, valamint a 812 és 811-ben Babylon ellen viselt háborúk sem. De legalább egyengette az utját III. Ramánnirarinak (812–784), a ki leigázta Kháldea királyait. III. Ramánnirari ép oly tevékeny volt, mint atyja és nagyatyja. Uralkodásának minden esztendejét győzelmes háború teszi nevezetessé. Hétszer nyomult Médiába, kétszer szállotta meg Manna országát (mely Van és Parszua között volt), háromszor Syriát. Mariah, Damaskus királya, III. Benhadad egyik utóda föllázadt; Ramánnirari megostromolta és foglyul ejtette. A gyors megfenyítés láttára a szomszéd királyok nem merték követni Mariah példáját; Phoenicia, Izráel, Edóm és a Filiszteusok nem is moczczantak.⁶¹ Az assyriai birodalom ekkor kiterjedt Elő-Ázsiának legnagyobb részére; hűbéres országai érintették a perzsa öblöt, az Élamot, a Vörös tengert és Egyiptomot. Keleten birtokában voltak azok a hegyes vidékek, a hol a Tigrisbe ömlő folyók erednek. Örményországban kevés hódítás történt I. Tugultipalesarra óta; mégis elfoglalták az országot a Van tó mellékétől a Tigris forrásáig, de azon túl a hegyes vidék és a lakók hősiessége lehetetlenné tette az állandóbb hódítást. Mesopotamia, Kháldea, Észak-Syria elismerték Assur fenhatóságát; sőt Salmanaszar és utódai átmentek a Tauroson és az Amanoson; Kilikia rónái, a tubalok, Kappadokia lakói mind neki engedelmeskedtek. A syriai tengerpart az Orontes torkolatától Gázáig és az összes belső királyságok a tenger és a puszta között Ninivétől függtek. Assyria királyára már ráillettek a zsidó próféta igéi: «olyan vala, mint a czédrusfa a Libanon erdején, mely nagy, magas és felméne az ő magassága minden mezei fák felett. Az ő ágain csinálnak vala fészket minden madarak és az ő ágai alatt fiadznak minden mezei vadak és az ő árnyékában laktak minden nagy nemzetségek.» (Ezékiel, 31, 3–6.)

A birodalom, elérve a dicsőségnek és hatalomnak e fokát, egyszerre gyöngülni kezdett. IV. Salmanaszar (784–773) sikertelenül küzdött Örményország és Média ellen és Damaskus ellen 772-ben viselt háborúja után kénytelen volt lemondani Syriáról. II. Assúrdán alatt (773–756) nemcsak az ujabb hűbéresek kezdenek lázongani, hanem kitört a forradalom Ninive kapui előtt is, Arrapkha tartományban és Gózan városában. A katonai szellem hanyatlóban volt; az uralkodók már nem vezérlették maguk a seregeket és gyakran lemondtak a háborúról. Assurnazirpal, III. Salmanaszar, Samsiráman, Ramánnirari minden esztendőben győzelmes háborúkat viseltek, II. Assúrdán pedig uralkodásának tizennyolcz esztendejéből kilenczet békében töltött. II. Assúrnirari idejében (752–745) még rosszabbra fordultak a dolgok: nyolcz esztendő alatt csak két háború volt, mind a kettő a fővárostól alig néhány napnyi járó földre fekvő Namri ellen. A classicus hagyományok e korszakba helyezték Ninive első elpusztulását. Nem ismerték az előbbi század nagy uralkodóinak neveit és helyökbe egy csomó Ninostól és Semiramistól származó árnyékkirályt tettek. Legutolsójuk, Sardanapal, háremben élt, asszonyok között, női ruhában járt és nőies kézimunkákkal foglalkozott. Két hűbérese, a médiai Arbakés és a babyloni Belesys látván foglalkozását, feltámadtak ellene. A fenyegető veszély fölébresztette Sardanapalban fajának vitézségét. A hadsereg élére állt, megverte a lázadókat és már megsemmisítette volna őket, mikor a Baktriából segítségére érkezett csapatok átpártoltak az ellenséghez. Sardanapal bezárkózott Ninivébe és két évig ellentállott minden támadásnak; de a harmadik esztendőben az esőktől megdagadt Tigris áradása húsz stadium hosszában ledöntötte a város falait. Sardanapalnak most eszébe jutott egy jóslat, mely azt mondta neki, hogy mindaddig győzedelmeskedni fog, mig a folyam nem fordul ellene. Nem akart elevenen kerülni alattvalóinak kezébe, hát megégette magát palotájában kincseivel és asszonyaival együtt.⁶² Ninive ez első elpusztulása monda, de az emlékek kétségtelenül bizonyítják, hogy harmincz év alatt, II. Ramánnirari és II. Tugultipalesarra között Assyria hatalma csaknem oly gyorsan csökkent, mint a hogy emelkedett.

Ez az időleges sülyedés a maguk urává tette Syria népeit; szabadságukat azonban csak arra használták, hogy egymást tépjék és mind jobban belemerüljenek a polgárháborukba. Athalja meg akarta semmisíteni Jozsafát házát és országossá szerette volna tenni Báal tiszteletét Júdában. Egyik szándéka sem sikerült. Jehójáda főpap a mészárlás elől megmentette Akhazja egyik kis fiát, Jóást, és titkon táplálta a templomban. A papi párt ez időben már nagyot haladt. Ásza és Jozsafát tisztességekkel halmozta el, utódaik megerősítették vagy legalább türték birtokaikban, a nép bizalma az övé volt és bele kezdett avatkozni a politikába. Jehójáda a maga pártjára édesgette a királyi testőrség tisztjeit és a többi vezéreket, tudatta velök, hogy Jóás él és királylyá kiáltatta ki a fiut. Athalját és Mattant, Báal főpapját megölték. Jehójáda az alig hét éves uralkodó gyámjának tolta föl magát: kezdődött a papok uralma. A papok magokhoz ragadták a templom birtokainak kezelését és minden lelkifurdalás nélkül zsebredugták a szent jövedelem egy részét; e visszaélésen olyan nagy lett a megbotránkozás, hogy Jóás kénytelen volt megvonni Jehójádától és a többi paptól a javakkal való rendelkezés jogát. Izráel még rosszabb helyzetbe került, mint Júda; Jéhu, a gyönge hadvezér és még gyöngébb politikus türte, hogy Khazáel korlátlan ur módjára vonuljon végig Samarián. A syriai egész Gáthig, a filiszteus határig nyomult, «azután megfordult, hogy felmenne Jeruzsálem ellen». Jóás pénzen vásárolta meg a békét: «vevé mind a megszentelt ajándékokat, melyeket szenteltek vala istennek az ő atyjai, Jórám és Akhazja, és minden aranyat, mely találtaték mind Jahveh házának, mind pedig a király házának kincsei között és küldé Khazáelnek, ki elméne Jeruzsálem alól». A nyomorúság tetőpontját érte el Jéhu fia alatt: «Jóakház gonoszul cselekedék Jahveh szemei előtt és felgerjede Jahveh haragja Izráel ellen és adá őket Khazáelnek, a Syriabeli királynak kezébe és Benhadadnak a Khazáel fiának kezébe, az ő életének minden idejében» (2. Kir. 12.) Jóás megszabadulva a syriaiaktól és Jehójáda halálával a nyomasztó gyámkodástól, végkép ki akarta magát vonni a papok hatalma alól, de maga ellen zúdította őket, meggyilkolták őt ágyában. Fia, Amáczja, a királyok sírjába temette el őt és a gyilkosok kivégzésével állt érette bosszut; de az időben ritka nagylelkűséggel «a gyilkosok fiait meg nem ölé, miképen meg vagyon irva a Mózes-törvények könyvében.» Két év mulva Jóakház meghalt és kiürült kincstárt, tehetetlen hadsereget, felényire fogyott országot hagyott hátra.

Ennyi egymásra következő szerencsétlenség erősen megrázta a lelkeket. Csakhamar más bajok is következtek: éhség, szárazság, döghalál; és a kétségbeesést betetőzni megjelentek az assyriaiak. A királyság megalapítása óta a zsidók saját kis világukban éltek, melyben apró államok, ép oly gyöngék, mint ők magok. Móáb, Ammón, Gáza, Tyrus, sőt Damaskus is egyremásra viselték a kis háborúkat jelentéktelen városkák és félig puszta földdarabok miatt. Csak egyszer Sesonk idejében érezték egy nagy birodalom sulyos kezét, de azt is csak rövid ideig. Mikor aztán egy még Egyiptomnál is kegyetlenebb és harcziasabb nemzet támadt rájuk, érezni kezdték gyöngeségüket és összehasonlították nemzeti isteneiket legyőzőik isteneivel. A babonás hit ez idejében természetesen nem lehetett szó a teljes kétségről és minden istenség tagadásáról; de sokan mégis tünődni kezdtek: valóban olyan hatalmas-e az a Jahveh, mint a minőnek addig hitték. Damaskus és Assúr istenei, kik összezúzták Gathot, Kalnét, Hámáthot, a tyrusi és sidóni istenek, kik a phoeniciaiak kezébe adták a világkereskedést, sőt még Móáb és Ammón istenei is sokkal különbeknek látszottak annál az istennél, a ki ugyan mindig igérget, de mindig vereséget szenved. Izráel eddig példátlan hévvel hódolt meg az idegen isteneknek; leborult az összes égi seregek előtt, imádta Kévánt, az Él csillagát; és tolongott az istenek királyának sátraiban. Jahveh semmit sem veszített ez uj istenségek révén, sőt a nép kegyelete megkettőződött iránta és a királyok követték a nép példáját. Bethelbe, Gilgálba, Miczpahba, Pnúélbe, Bersebába többet zarándokoltak, mint valaha. Minden reggel felhozták áldozataikat és bőségesen adták be a dézsmát. De a nemzeti isten tiszteletébe belevegyítették a többi istenek kultuszának szokásait; azt hitték, hogy Jahvehnak ez kedves. Ákház a jeruzsálemi templomban olyan oltárt épített, mint a minőket Damaskusban látott. A böjtölés, a nyilvános bűnbánat és az égő áldozatok megsokasodtak. A syriai istenek kedvelték az elsőszülött fiu feláldozását; Ákház tehát ahhoz az eszközhöz folyamodott, melyet Mésa olyan hasznosnak tapasztalt, mikor Izráel ellen harczolt: megégette fiát Jahveh tiszteletére. A gyermekek megégetése oly általános lett Jeruzsálemben, hogy ép a templom lábánál külön helyet tartottak fent e szörnyű áldozatok számára. A papság hatalma csak növekedett a buzgóság e föllendülésének révén. Láttuk, mily fontos része volt Jehójádának az Athalja ellen való összeesküvésben és forradalomban; pedig akkor a főpap még csak a király alázatos szolgája volt és megfeledkeztek róla, mikor védettje Jóás férfikort ért. Az ország északi részében a papság nem vergődhetett állandó hatalomra; a palotaforradalmak, a külső háborúk, a bitorlások és főképen a hiresség dolgában egyenlő fokon álló több szent hely miatt. A kisebb és kevesebb támadásnak kitett déli vidéken azonban a papság csakhamar igen megerősödött. Mint minden hatalmas osztály, kezdett elzárkozni; már csak azokat bocsátották bele, a kik régi papi családból származtak, abból a törzsből, a melyet a legenda Izráel többi tizenkét törzse mellett emleget és a mely azt állítja, hogy egyenesen Lévitől, Jákób fiától származik. Izráel tiltakozott az isteni tisztelet e központosítása és a vele járó egy szenthely ellen; a kilenczedik század végén bocsátották ki a szövetség könyve nevén ismeretes kis codexet. Az Exodus az istennek Mózeshez a Sinai hegyen intézett beszéde gyanánt adja. A benne levő erkölcsi és egyéb szabályok ugy látszik nem egyebek az akkor már érvényben levő törvények sommázásánál; de a bevezető versek egyenesen a jeruzsálemi templom eszméjére czéloznak és elitélik. «Földből csinálj nekem oltárt és azon áldozzad a te égő és hálaadó áldozatodat, a te juhaidot és ökreidet; és valamely helyen parancsolom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, te hozzád megyek és megáldalak tégedet. Hogyha kőből csinálsz nékem oltárt, ne csináljad nékem faragott kőből, mert mihelyt a te kőfaragó vasadat arra vetönded, megfertőzed azt. Garádicson is ne menj az oltárra, hogy a te szemérmed fel ne fedeztessék annál» (2. Móz. 20, 24–26). A pátriarkák és a faj ősei szabad ég alatt imádták az istent, egyszerű alacsony oltároknál; ezeket kell követni, nem a Júdabeli papokat. Különben is, ha a szent helyek száma nő, növekszik a kötelékek száma is, melyek Jahveht gyermekeihez füzik.

A nemzet szerencsétlenségén azonban nem változtatott se az idegen istenek imádása, se a nemzeti vallás föllendülése, se a júdeai papság megerősödése. Damaskus és Assúr folyton győzedelmeskedett és virágzott, Izráel és Juda pedig vereséget vereségre szenvedett és gyöngült. A próféták egész máskép nézték ezt az állandó szerencsétlenséget, mint a papok; Jahveh nagyságának uj bizonyságát látták benne és egygyel több lett az ok, hogy csakis őt imádják. A nép elismeri Izráel istenét, de hisz az idegen istenekben is: ezért haragszik Jahveh. A nemzeti istenek nem istenek és nemcsak tehetetlenek és nevetségesek, hanem csupán az emberek képzeletében élnek. Jahvéh az egyetlen isten; ő van; nincs más, mint ő; ő teremtette a mindenséget semmiből, ő tartja fönn. Ha akarta volna, különös pártfogásában részesíthette volna a földön levő számos népcsalád valamelyikét: «Avagy nem hasonlók vagytok-e én előttem a szerecseneknek fiaikhoz, óh Izraelnek fiai? Avagy nem én hoztam-e ki Izráelt Egyiptom földéből, mint a filiszteusokat Kaftórból és Syriabelieket Kírből». (Ámosz 9, 7). De nem akart megjelenni minden népnek; különös kegyelemből, melyet akár meg sem adhatott volna, Izráelt választotta népének és megigérte neki Kánaán birását, valamig Izráel hű marad. Izráel vétkezett, Izráel hamis isteneket követett; sok szerencsétlensége bűnének igazságos büntetése. Az így képzelt Jahveh nem egy faj istene többé, hanem általános isten, és ez általános isten képében ábrázolják őt az első próféták, kiknek műveit ismerjük.

A hétágu arany gyertyatartó.

A rézmedencze.

A legrégibb próféta, Ámosz, Tekóa városkában született Júda földén, de működése mégis főkép Izráelbe esik. A politikai élet ez időben csaknem teljesen az ország északi részén központosult és a próféta itt vitte véghez nagy tetteit. Ámosz fölébe emelkedett a szűk formáknak, melyekben a törzs-patriotismus működik és dorgálja azokat, «kik Sionban nagy bátorságban élnek, és a kik a Samaria hegyén elbizakodnak,» és azt gondolják, hogy nekik minden szabad, mert ők isten népéből valók. «Menjetek által Kálné városba és nézzétek meg; és menjetek onnét a nagy Hámáth városba; aztán menjetek alá a filiszteusok Gáth nevű városába: avagy jobbak-é azok ez országnál? avagy szélesb-é azoknak határa a ti határotoknál?» (Amos, 6, 2.). Jahveh, ki nem kimélte e hatalmas városokat, nem fogja kimélni a zsidókat sem. Valamint megfenyítette Damaskust, Gázát, a filiszteusokat, Edómot, Ammónt, Móábot: «tüzet vet Judába, mely megemészti Jeruzsálemnek palotáit, Izráelnek három és négy gonoszságáért». Az idegen népeket hivja föl tanunak, hogy milyen bűnös az ő népe: «Tegyetek hirt Asdód palotáiban és Egyiptom földén való palotákban s mondjátok ezt: Gyüljetek öszve Samariának hegyein és nézzétek ő benne a sok inséget és a nyomorultakat ő benne.» (Ámosz 3, 9.) Jahveh irtózik a nagyok igazságtalanságától és feslettségétől; haragszik, hogy kemények a gyöngék irányában, hogy babonásak és képmutatók. «Gyűlöltem, megvetettem a ti Innepiteket, és nem szagolom a ti Innepiteken való jóillatitokat. Hogyha egészen égőáldozatokkal és minkhákkal áldoztok is, nem kedvellem; és a ti háláadásra való kövér áldozatotokra nem tekintek. Vedd el én előlem a te sok éneklésidet, a hegedűidnek énekléseket is nem hallgatom meg; Hanem folyjon mint a viz az itélet, és az igazság mint a sebes patak!» (Ám., 2, 21–24.) Jahveh tehát általános erkölcsi formulába foglalja, a mit népétől vár, s mivel ez a nép makacsúl elhalmozza ezzel a félig pogány imádással, mely neki nem kell, a fenyítés nem fog késni: «Utálom én Jákóbnak kevélységét, és gyűlölöm az ő palotáit; azokáért kezedbe adom a várost minden gazdagságival. És ha tiz emberek maradnának is egy házban: meghalnak. És mikor valakit az ő barátja felveszen, vagy a temető, hogy kivigye annak tetemit a házból; ha annak azt mondandja annak a háznak szomszédja: Vagyon-é még valaki több a te házadban? azt feleli az: nincs; annakfelette ezt mondja: Hallgass, mert ezek az Ur nevét nem említették!» (Ámosz, 6, 8–10). Az isten haragja mindenütt üldözni fogja a bűnösöket: «Ha a földnek gyomrába ásnák is bé magokat, az én kezem onnan is kihozza őket; és ha az égbe hágnának is fel, onnan is levonszolom őket. És ha a Kármel tetején rejteznének is el, onnan is előkeresvén kivonnám őket; és ha az én szemeim elől a tenger fenekébe rejteznének is, parancsolok ott is a kigyónak, és megmarja őket. És ha az ő ellenségeik előtt őket fogságra viszik is, ott is parancsolok a fegyvernek, hogy megölje őket: és fordítom ellenek az én szemeimet veszedelmekre, és nem javokra,» (Ámosz, 9, 2–4). Most történt először, hogy próféta a romlást és számkivetést hirdette; Ámoszban az isten általánosságának fogalma már elhomályosította a hazafiságát, de nem annyira, hogy a próféta ne kivánja és ne jósolja fajának szebb jövendőjét. Jahveh el fogja rontani Jákob házát, de nem irtja ki egészen; a bűnösök kard által halnak meg, de a hivek meglátják Dávid országának virágzását. «Imé napok jőnek, ezt mondja Jahveh, és a szántóember az aratóval, és a bornyomó azzal, a ki magot viszen vetni, egybe találkozik, és a hegyek musttal csepegnek, és minden halmok mintegy megolvadnak. És haza hozom a fogságból az én népemet az Izráelt, kik megépítik az elpusztult városokat, hogy azokban lakozzanak, és szőlőket plántálnak, hogy azoknak borokat igyák, és kerteket csinálnak, hogy azoknak gyümölcsöket egyék. És elplántálom őket az ő földökben, és többé ki nem szaggattatnak az ő földökből, melyet nékik adandok, ezt mondja a te Urad Istened.» (Ám., 9, 13–45.)⁶³

Mikor Jóás Izrael és Amáczja Júda trónjára került, a zsidók mintha egy kis erőhöz jutottak volna. Jóás megverte III. Benhadadot Aphek mellett, és még más három csatában, de nem üzte ki teljesen a syriaiakat. Azt mesélték, hogy a háború előtt tanácsot kért az öreg haldokló Elizeustól. A próféta azt mondta neki, hogy fogja ijját és lőjjön a föld felé. «A király lövé a földet háromszor, azután elhagyá. Akkor megharaguvék az isten embere, és mondá: Ötször vagy hatszor is kellett volna lőnöd és így megverted volna a syriabelieket, mig mind megemészthetted volna; de immár csak háromszor vered meg.» (2 Kir. 13, 14–19.) Amáczja az edomitákat győzte meg a Só völgyében, Dávid régi csataterén, és elpusztította a fővárost, Szelát. A győzelemtől ittas király már azt hitte, hogy visszaállíthatja Salamon birodalmát és kihivta Jóást, ezt üzenvén neki: «Szálljunk szembe egymással!!» Izráel királya ezt a választ küldte: «A bogácskóró, mely a Libánuson vagyon, küldött a Libánuson való czédrusfához, ezt izenvén: «adjad a te leányodat az én fiamnak feleségül.» Általméne pedig a mezei vad, mely a Libanuson vagyon és eltapodá a bogáncskórót. Megverék az Edómbelieket, azért fuvalkodtál fel szívedben. Ámbátor dicsekedjél, csak légy veszteséggel házadban. Miért elegyíted magadat veszedelembe, hogy mind te elessél, mind a Júda veled egybe.» (2. Kir. 14, 9–10.) Az összeütközés Bethsemesnél a filiszteus határon történt meg. Amáczja vereséget szenvedett és fogságba került. Jóás ellentállás nélkül vonult be Jeruzsálembe, lerontotta a város falát négyszáz singnyire, kifosztotta a templomot, mintha nem is Jahvéhé, hanem valami pogány istené volna, és a kezesül adott emberekkel egyetemben visszatért Samariába, hol csakhamar meghalt. II. Jeroboám véghez vitte, a mit atyja alig hogy elkezdett; sőt mint Dávid és Salamon, uralma alá egyesítette az összes törzseket, legalább királyságának első tizenöt évében, és éreztette hatalmát egy nehány szomszéd nemzettel is. Ezek a nemzetek most ép oly gyöngék voltak, mint a milyen erős lett a zsidóság. Assyria királyainak kezéből kisiklott Arám és Phoenicia. A III. Salmanaszar ellen viselt háborúban tönkre ment és a saját királya, Mariah vereségei révén is sokat szenvedett Damaskus nem birt többé ellentállani semmi komoly támadásnak. Ha igaz, a mit a Királyok könyve mond, Jeroboám visszahódította északon és keleten a Dávid és Salamon birta területeket, Móábot, Ammónt, Coelesyriat, Damaskust, sőt Hámáthot is. A nyomorúság hosszú esztendei után, melyekben «a Syriabeliek vas boronákkal boronálták meg Gileádot», II. Jeroboám uralkodása a béke és bátorság korszakának látszott; a Phoeniciával és Egyiptommal való kereskedés ujra virágzott, «és laknak vala az Izráel fiai az ő sátoraikban, mint szinte ezelőtt». Működött a költők képzelete is; mint egykor a haldokló Jákobnak fiaira vonatkozó jóslatokat adtak szájába, most azt mondták, hogy Mózes halála előtt megáldotta a törzseket. Simeón már elveszett és nincs többé szó róla; Júda és Benjamin dicséretekben részesülnek, melyek talán őszinték, de meglehetős szűkmarkúak. József szerepe még jelentős, de a főérdeklődés Lévi felé fordul. Mózes nem átkozza meg mint Jákób, hanem magasztalja és egész Izráel elé például állítja. Ez is mutatja, mily hatalomra vergődött egy század óta a papság.

II. Jeroboám uralkodása nemcsak politika tekintetében volt nagy; igen valószinű, hogy egyike a vallásos irodalom legtermékenyebb korszakainak. A törzsek központosítása arra birta a zsidókat, hogy kutassák eredetöket és gyűjtsék a régi nemzeti énekeket, a törvények töredékeit, a jóslatokat, a közmondásokat, a szerelmi dalokat és főkép a hagyományokat, melyek a népben és az irástudók között szájról-szájra jártak a teremtésről, a patriarkhákról, az egyiptomi szolgaságról, a pusztai vándorlásról, a hódításról és a Birákról, kik védték a népet, mielőtt királyok lettek volna. Körülbelül egy századdal Salamon halála után, 840 felé, egy Júdabeli pap történetet irt, melyben elmondja, a maga módja szerint, milyen volt az emberi nem őskora, hogyan keletkeztek a régi szent helyek: Hebrón, Pnúél, Sikhem, Béthél; micsoda szerződéseket kötött a törvényhozó Mózes Sinai-hegyén istennel, és mi minden történt azóta. Munkájából, melynek csak töredékei maradtak ránk, nem érzik ki semmi theologiai czélzat. Elbeszélésének még népies íze van. Jahveh nála a Kamós és Melkart fajtájából való isten. Mikor kedvezni akar szolgájának, Ábrahámnak, ember formájában jelenik meg előtte és eszik-iszik vele. Sodoma és Gomorra oly ocsmány bűnöket követett el, hogy «kiáltása megsokasodott és az ő vétke igen megnehezedett»; isten, mielőtt megbüntetné e városokat, leszáll, hogy saját szemével győződjék meg, csakugyan úgy cselekedtek-e, mint a hír mondja, vagy «ha nem, hogy megtudja.» (1. Móz. 18.) Másutt egy-egy egész éjszaka tusakodik Jákobbal és rárohan Mózesre, hogy megölje. A szent dolgoknak ilyen együgyű feltüntetése már nem elégíthette ki a lelkeket oly időben, mikor Ámosz az isten egységét hirdette; egy Efrajimbeli pap, alkalmasint Jeroboám kortársa, a prófétaságtól áthatva, kezébe vette a tárgyat és új eseményeket csatolt hozzá. A mit az első Júda nagyobb dicsőségére beszélt el, az utód természetesen Izráel nagyobb dicsőségére fordítja; nem ismeri el azt sem, hogy Jákob fiai között Júda az első szülött; ezt a jogot Rúbénnek adja. Elődétől azonban főkép az isten fogalmának dolgában különbözik. Az ő szemében isten alakja már nem teljesen anyagi. Nem mutatkozik többé mindenkor és mindenütt, csak éjtszaka és álomban; sőt már nem is igen akar közvetlenül érintkezni az emberekkel; angyalokat használ küldöttekül és csak fokonkint tűnik elő. A patriarkhák, Elóhim, az istenek, néven imádták őt, és csak Mózesnek mondja meg igazi nevét, mely Jahveh. Ettől fogva a történet egész érdeke Jahveh, az ő papjai és prófétái körül központosul. Mózes nem egyetlen fölszabadítója többé a népnek; mellette megjelenik Áron és a főpap: Eleázár. Papi méltósághoz már nem juthat mindenki, mert egy törzs kiváltsága lett, a Lévi törzsé. Kánaán meghódítása egyszerre, isten parancsára történt, de a földet már sorsvetés révén osztották el, a vallásos hatóság szentesítésével.⁶⁴ A Sámuelre, Dávidra, Salamonra és Éli prófétára vonatkozó legendák kétségkívül az időben nyerték első alakjukat, mikor ez az elohista történetiró dolgozott. A bölcsesség szájába adott erkölcsi parancsolatok, melyeket később összetévesztettek a Példabeszédekkel, az Énekek Énekében összegyűjtött szerelmi dalok, több zsoltár és még több más darab, talán egykorú költők műve; de, sajnos, az átalakítás folytán, melyen a zsidó irodalom a számkivetésből való visszatérés után átesett, nem mindig könnyű felismerni, mi tartozik bizonyosan II. Jeroboám idejébe. E negyven év Izráelre nézve a béke és dicsőség végső ideje vala. Fél esztendővel Jeroboám halála után, fiát, Zakariást a nép szemeláttára gyilkolta meg Sallúm, Jábes fia és a Jehú háza megszünt uralkodni. Sallúm maga is csak egy hónapig ült a királyi széken; megölték Samariában és helyébe Menákhém, Gadi fia lépett. Tafszak és több más város, mely ellene akart szegülni a bitorlónak, példátlan megfenyítésben részesült. De csakhamar elkövetkezett a büntetés is. Kalakhban 745-ben lázadás támadt, mely Assúrnirarinak életébe került és a hatalom oly ember kezébe került, a ki nem született semmittevő királynak. Nem tudni, honnan származott II. Tugultipalesarra (Tiglatfalaszár); vajjon elődeinek családjából való-e, vagy csak ügyes bitorló. De ha eredete homályos is, személye fényesen ragyog a történetben. Az egykori nagy hódítók képére és hasonlatosságára alkotott ember volt ő, tevékeny, nagyravágyó, harczot kedvelő. A gyöngeség és hanyatlás évei után tűnvén föl, országlása forduló pont Assyria történetében. Ha Assúrnirari utóda követi elődének tévelygéseit, a birodalom teljes romlása bizonyos; II. Tiglatfalaszár (Tugultipalesarra) azonban felköltötte a nemzet erejét, ujra megmutatta az idegenbe vezető utat és a hadsereget oly messze földekre vitte, mint előtte senki. A hadvezér jó tulajdonságaival a kormányzó érdemei is egyesültek benne. Az előtte való királyok úgy fogták föl a hódítást, mint a XVIII. dynastiabeli fáraók: a legyőzött országokat kifosztották és adófizetésre kényszerítették, de nem kebelezték be Assyriába. Tiglatfalaszár rendszere az annexio és a gyarmatosítás volt. Ha hasznosnak itélte, hogy valamely országot megtartson, az illető királyi családot elűzte és messze vidékekről való rab-csapatokkal árasztva el a földet, a kormányzást egyenesen tőle függő assyriai tisztekre bízta. A katonai szolgálatra szorított nép minden évben meghatározott számu vitézt szolgáltatott. A városok adót fizettek, részint érczben, részint természetben; így Ninive harmincz talentumot, melyből tizet a közköltségekre, huszat a hajóraj föntartására fordítottak; Kalakh kilencz talentumot fizetett s ehhez járult még a sok szövet, hadiszekér, ló, gabona s a föld és az ipar egyéb termékei. Ezt a dicsőséggel és fénynyel teljes országlást, sajnos, igen nehéz befoglalni a keleti történetek keretébe; azok az adatok, melyeket Izráelről és Judeáról az emlékek szolgáltatnak, annyira külömböznek a héber elbeszélésektől, hogy a chronologiát hiba és ellentmondás nélkül ma még nem lehet megállapítani.⁶⁵

Assyr harczosok.

Tiglatfalaszár 745 ijjar 13-ikán lépett trónra. Első hadjáratának alig volt egyéb czélja, mint megmutatni Assur felsőségét északi Kháldeán. Babylon akkori királya: Nabunászir (Nabonasszár) nem állott ellent és a hódító kezéből nyerte investituráját. Babylon déli részén az ország független fejedelemségekre volt szakadva, melyek egy részét a kháldeaiak, más részét az araméusok bírták. A khaldeaiaktól elfoglalt területek az uralkodófaj, vagyis inkább ház (bít) nevét viselték, pl. Bít-Dakuri, Bít-Amukkáni, Bít-Siláni, Bít-Salli, legkiválóbb volt közöttök Bít-Jákin, a tenger partján, az Euphrates torkolatánál, morotvák és homokpadok között. Az araméusok a Tigris és az Uknu mentén, Élam határán még fennállottak és talán még inkább meg voltak oszolva, mint a khaldeaiak; vagy negyven furcsa nevű apró állam: Ituu, Rubuu, Khamaránisz, Lukhuatu, Nabatu stb. közül két törzs vált ki: Pukúdu és Gambúl, melyek mint Bit-Jákim a perzsa öbölhöz közel mocsarak mellett, Élam határán feküdtek. Tiglatfalaszár végigszáguldott az országok e keverékén. Csak egy védekezett: Bít-Siláni; ezt elpusztították és királyát karóba húzták fővárosának kapuja előtt; a többi kis fejedelemség meghódolt és a győző hazatért, miután fölvette Sumir és Akkad királyának czímét. A Zabon túli Namri ország ellen viselt jelentéktelen háboru után (744), Tiglatfalaszár csakhamar bevonult Syriába; átlépve az Euphratesen;⁶⁶ Arpád város mellett összehívta e környékbeli hűbéreseit. Tyrus, Gargamis, Kommagene fejedelmei és még hét más engedelmeskedtek a meghívásnak; azokat, a kik nem akartak előtte megjelenni, azért nem büntethette meg, mert az Örményországban támadt forradalom visszahívta őt országának északi részeibe (743). A következő évben visszatért, küzdeni a liga ellen, mely távollétében az Arpádbeliek ösztönzésére támadt. Hámáth királya, több partvidéki kis király, sőt még az olyan messze lakók is, mint Júdea királya, Azarja volt, egymásután csatlakoztak a szövetséghez, de romlását nem bírták megakadályozni. Arpád három évi ostrom után (742–740) megadta magát; Hámáth is csakhamar elesett és lakosainak egy részét elszállították Uluba és Birtu városaiba, melyeket a király az imént fosztott ki (739). Ezen a példán okultak a pártütők: a tizennyolcz király közt, kiket az assyriai iródeákok felsorolnak, most már ott van samariai Menákhem és damaskusi Rezón is.

Mesopotamia régtől fogva állandóan érintkezett Média népeivel. A Tigris középső folyásának völgyéből három nagy út vitt az Iráni fensíkra: a legjártabb a nagy Zábon áthaladt és az Urumije-tó medenczéjében végződött; a másik a bannéi szoroson át északi Ekbatanáig vezetett; a harmadik a kis Záb mentén kanyargott. Ezen a három úton szállították a karavánok Közép-Ázsiának termékeit Ninivébe. Kereskedelmi czikkek voltak az arany, a vas, a réz, a drágakövek: a karneol, az agát, a lapis lazuli és néha a ritka állatok: az elefánt, az orrszarvú és a kétpúpu teve. A ninivei királyok legtöbbje bírni akarta Namri országát, melyben a nagy kereskedelmi utak kereszteződtek. De mindig útjokat állták a harczias törzsek, melyek erkölcsök és bátorság dolgában hasonlók voltak a mai kurdokhoz, kiken a török meg a perzsa ugyancsak kétes hatalommal uralkodik. Délfelé, Élam és Susiána határán még mindig a sémita elem dominált. Itt voltak Umlijas ország, Bít-Istar fővárossal, Bít-Szangibuti, Bít-Kapszi kerületek, Girgira, Akhsibuna és más városok, melyeknek neve mind eredetökre vall. Másodsorban állottak, de szintén az élami határon Ellibi népei. Ezek mindig visszahúzódhattak a mély, erdős völgyekbe, hol a Tigrisbe és Ulaiba ömlő folyók erednek. Itt nehezen érhették őket utól az assyriaiak hadiszekerei és súlyos fegyverzetű gyalog vitézei. Olykor legyőzhették őket, de meghódításukon hiába fáradoztak az ó-kor összes hódító népei: a perzsák, a makedoniaiak, a párthusok. E barbároktól északra, az alsó Zábtól délre Namri, Ninivétől északkeletnek Bikni egészítette ki az élő sorompót, mely Ninivét az Iráni fensiktól elválasztotta. Több királynak sikerült rést ütni rajta: így II. Ramannirari is egész Médiáig nyomult. Mikor Tiglatfalaszár először fordult erre (738), első czélja Umlijas és a délkeleti vidék volt. A hódító gyorsan végzett; míg ő szanaszét pusztította az országot, vezére Assúrdanináni betört a «hatalmas médekhez, kik napkeleten laknak» és elragadott tőlök 5000 lovat, sok embert, szarvasmarhát és juhot. Mikor a hadjárat véget ért, az assyriaiak erősen megszállották a területükhöz legközelebb eső pontokat. Tiglatfalaszár «újra építette a városokat, a lakókat Assur tiszteletére szorította és előljárókul saját tisztjeit tette meg.» A következő évben zavarok hívták őt másfelé; csakhamar lebirta a lázadókat és a hadsereg zsákmánynyal megterhelve tért vissza Ninivébe. E két háboru foganatja csak egy nehány kerület elfoglalása és gyarmatosítása volt, egy nehányat pedig adófizetésre szorítottak, de hogy aztán pontosan szolgáltatták-e be az adót, az már más kérdés. Maga Média csak embereket és házi állatokat veszített.

Alig ért véget Assyria történetének e fényes epizódja, mikor Tiglatfalaszárt sürgős bajok szólították birodalmának déli és nyugoti részébe. Addig elé Judea nem érintkezett Assyriával közvetlenül. A Jóástól megvert Amáczja uralkodásának hátralevő részét arra fordította, hogy kiheverje a csapást. Fia Azarjah vagy Uzzija meghódította Edomot és visszafoglalta a Jozsafát ideje óta elveszett vörös-tengeri Elat kikötőt. Uralkodásának végső éveiben bélpoklosságba esett és maga mellé ültette a trónra fiát, Jóthamot. E két fejedelem energiája hatalmassá és virágzóvá tette Judeát ép akkor, mikor Izráelnek végső reménye is elhalt II. Jeroboámmal. Júdea híre messze földre terjedt, és mikor a Tiglatfalaszártól szorongatott Hámáth támogatást keresett, Azarja segítségét kérte. Ez a szövetkező kisérlet nem volt szerencsés és a zsidókra nézve nagyon veszedelmes következésű lett volna, ha az assyriai uralkodónak nem akad dolga Médiában. Azarja és Jótham békében haltak meg, miután fölvirágoztatták királyságukat. Izráel ellenben egyre sülyedt. Menákhem vad energiája nem védhette meg az assyriaiak ellen: Izráelnek kincsek árán kellett megváltania a visszavonulást. Fiát, Pekakhját, ki utódja lett, egy esztendő mulva meggyilkolta egyik hadvezére, Pekakh, Remalja fia. Pekakh e gyilkosság révén kimerült és mindenfelől fenyegetett országot nyert. Damaskus nem sokáig tűrte meg magában II. Jeroboám katonáit. IV. Benhadad után, kiről nem tudni semmit, II. Rezónra szállott a korona. E király alatt Damaskus végre fölébredt félszázados álmából. Eleinte nem érezte magát elég erősnek, hogy szembeszállhasson Assyriával és meghajolt Tiglatfalaszár előtt; de a délen, az egykor II. Benhadad és Khazáel alá vetett országokban síkra szállott. Pekakh sokkal gyöngébb volt, semhogy ellentállhasson és sokkal szegényebb, semhogy pénzzel távoztassa el az ellenséget; hűbéresnek szegődött hát és a két szövetséges egyesült erővel fordult Júda ellen. Jóthamra egy húsz éves fiatal ember, Ákhaz következett; két ütközetben megverték és nem sokára fogoly zsidókkal voltak tele Syria rabszolga vásárai. Nemsokára az edomiták is feltámadtak, a filiszteusok megtámadták a déli és nyugati városokat, Betsemest, Ajálont Sókót, Timnát. Délen Bezón egész a Veres-tengerig hatolt és elfoglalta Elatot. Minthogy Ákhaz mégis mindig ellentállott, a szövetségesek elhatározták, hogy elűzik őt és trónjára egyik kreaturájukat, Tabél fiát ültetik, kinek hűségében bízhattak. Ákhaz e végső veszélyben amaz egyetlen uralkodó felé fordult, ki elég erős megsegíteni őt és elég hatalomra vágyó, hogy megragadja az alkalmat közbelépni Palesztinában. Kihordatta a templomokból a kincseket és adó gyanánt elküldötte Assyria királyának.

Tiglatfalaszár csakhamar megjelent; de látva, mennyire megnövekedett Rezón ereje távolléte alatt, nem támadta meg Damaskust szemtől-szembe, hanem Izráel ellen fordult. Pekakh nem mérkőzhetett a hatalmas ellenséggel, hát bezárkózott Samariába és a többi részt a hódító kénye-kedvének engedte át. Az északi és keleti törzsek, melyeket már félig tönkre tett a damaskusi háború, vereséget szenvedtek. Tiglatfalaszár «jőve és megvevé Ijónt, Ábel-Béth-Maakhát, Janohát, Kedest, Háczort, Gileádot és Galileát, és Naftali egész földjét és elvive őket fogva Assyriába» (2. Kir. 15, 29). Izráel királysága most már csak Efrajim földjéből és egy néhány szomszéd kis területből állott. Ez a sommás eljárás félelemmel töltötte el Palesztinát és siettette a meghódolást. Hannón, Gáza királya, kinek, mint Ákhaz ellenségének oka volt félni, Egyiptomba menekült; a filiszteusok adófizetőkké lettek (734). Rezón vagy félelemből, vagy igazi gyöngeségből tönkre tenni engedte szövetségesét; nem avatkozott semmibe. Elszigetelten még két évig bírt ellentállani, de aztán fővárosa az ellenség kezébe került, magát pedig megölték. Nyolczezer lakost vittek az assyriai tartománynyá lett örmény Kirbe. Tiglatfalaszár mielőtt hazavonult volna, összehívta hűbéreseit és huszonöt király jelent meg (725). Ákhaz is odament, mint a többiek, megfizetni adóját és köszönetet mondani szabadítójának.

Az assyriaiaknak most már csak Egyiptomra kellett volna tenniök a kezöket, hogy az egész ó-világon uralkodjanak; de a khaldeai események miatt a Földközi-tenger partjáról vissza kellett térni az Euphrates mellé. Nabuusabsi halála óta a Bith-Amukkáni fejedelemség bizonyos hatalomra vergődött a többi kháldeai államok felett; fejedelme, Kinziru daczolt az assyrokkal. Tiglatfalaszár hiába ostromolta őt királyi városában, Sapijában és hiába pusztította el az országot köröskörül: Kinziruval nem birt. Az assyriaiak másutt mindenütt diadalmaskodtak. Kényük kedvük szerint elpusztították Bíth-Silánit, Bíth-Salit és romokkal borították egész Kháldeát. A fejedelmek mind kegyelemre adták meg magukat, még Mardukbaliddin (Meródakh-Baladan) is engedett és Tiglatfalaszár Babylon királyának kiáltotta ki magát. Mielőtt visszatért volna Assyriába, végezni akart Kinziruval; a felsőség egy nemét adta hát neki a szomszéd fejedelmek felett, és trónra ültette Babylonban, mint Assyria hűbéresét. Bíth-Jakin és Bíth-Amukkáni meghódítása után az ország hivatalos határa a tenger lett (731); ez volt az uralom utolsó fontos eseménye. Mikor II. Mutton, a tyrusi király lázadása és Pekakh meggyilkolása közbelépést tett szükségessé Syriában, Hósea lépett áldozatának trónjára és beköszöntő ajándék gyanánt tíz talentum aranyat és ezer talentum ezüstöt küldött a hóditónak. Tiglatfalaszár nemsokára meghalt Kalakhban, tizennyolcz évi dicsőséges uralkodás után (727.).

A XXII. és XXIII. dynastia; az aethiopiaiak Egyiptomban; Pionkhi és Sabaku. Izráel királyságának bukása.

Tiglathfalaszár halálával forradalom tört ki az Euphratesen túli tartományokban. Fegyvert ragadt egész Izráel és Phoenicia. V. Salmanaszar gyorsan előtoppant. A kitibeliek lázadása Tyrus ellen megkönnyítette győzelmét: Phoenicia megadta magát, az egyedül maradt Izráel pedig nem mert többé ellentállani. Hósea ismét adót fizetett és gyors meghódolása egy időre még tartóztatta a Samaria felől fenyegető veszélyt.

Egy időre, de nem sokáig. Hósea nem volt se gonoszabb, se megvetendőbb ember az előtte való királyoknál; sőt talán sokuknál többet is ért, mert a nemzeti hagyományok, megitélvén Izráel fejedelmeit, azt mondják róla, hogy «gonoszul cselekedék Jahveh szemei előtt; mindazáltal nem annyira, mint az előtte való izráelbeli királyok» (2. Kir. 17., 2.). De királysága nem állhatott meg többé; a Jordánon túli tartományok, az északi törzsek földje és Galilea elvesztek; közeledett a nap, mikor semmi sem mentheti meg többé Efrajimot. Ezt mindenki tudta, mindenki hirdette és mindenki készült a végső catastrophára. A próféták mindebben jobban látták isten szándékát, mint valaha. «Elpusztíttatik Samaria», mondta Hóseás, «megkeserítette az ő istenét, fegyver miatt hullanak el az ő lakosai, oszlopokhoz verik az ő apró gyermekeiket, és az ő terhes asszonyaik ketté vágattatnak» (Hós. 14., 1.). Júdából Ésaiás szava csatlakozott az izráelbeli próféták igéjéhez: «Jaj a kevélység koronájának, az Efrajim részeginek, és az ő dicsőséges ékességének elhulló virágának, a kövér völgy Fejedelminek, kik a bor miatt tántorganak! Ímé egy erős és hatalmas jő Jahvehtől, hasonlatos a sűrű kőesőhöz, a veszedelmes forgószélhez, az erős kiáradott vizeknek áradásához, ki mindeneket a földhöz ver csak egy kezével. Lábbal tapodtatnak meg a kevélység koronája és az Efrajim részegesei. És úgy lészen dolga az ő dicsőséges ékességének elhulló virágának, mely vagyon a kövér völgynek tetején, mint az idején megért gyümölcsnek, az őszi gyümölcs előtt» (És. 28., 1–4.). Hósea legalább küzdött, a mennyire birt, hiába hallatszottak a sötét jóslatok. Babylon és Élam, Assyriának ez örök ellenségei oly messze estek, hogy a rossz közlekedés e korában nem lehetett támogatásukra számítni; Júda, a filiszteusok, Tyrus és Phoenicia pedig sokkal gyöngébbek voltak, semhogy szivesen avatkozzanak merész vállalkozásba. Izráelt egyszerre cserbe hagyták régi szövetségesei, tehát újakat keresett.

A Jordán.

I. Sesonk plaesztinai hadjárata a XXII. dynastia történetében csak dicsőséges episód, de tartós következmények nélkül való volt. Az történt akkor Egyiptommal, a mi megvénült népekkel gyakran megesik: egy tevékeny és vitéz király mintha megelevenítené régi erejét. A jól és bátran vezérlett egyiptomi hadak, még az akkoriak is, könnyen bántak el a syriai rendetlen csapatokkal; Jeruzsálem meghódolt előttük, a judeai városok martalékukká lettek. A siker azonban nem lehetett tartós, mihelyt gyönge tehetségű fárao lépett a trónra. Ezt bebizonyították a következő századok is. Sesonk utódai még azzal sem tudtak boldogulni, a mit a kezökbe kaptak; lemondtak a hódításokról és nem törődtek semmivel, a mi kívül történt. Önkéntes foglyok gyanánt zárkózva országuk határai közé, békében éltek minden szomszédjukkal, már mint azokkal a szomszédokkal, a kik hajlandók voltak békén hagyni őket. E csendes éveket különben közhasznú munkákra fordították. Építkeztek Alsó-Egyiptom nagy városaiban, Bubastisban, rendes székhelyökön, Taniszban, Memphisben. A Ramesszidák bukása óta Thébé jelentősége folytonosan csökkent. A királyok ott lakásától és a nagy kereskedéstől oda vonzott nép ez új időben lassankint eltávolodott, egyes helyekről egészen eltünt, de még mindig olyan sűrű volt a főbb templomok körül, hogy annyi községet és falvat alkotott, a hány nagy épülete volt a régi városnak. A fáraók, kiket eredetök és a politikai szükség a Deltához fűzött, nem állották útját e pusztulásnak. Thébé nemcsak Egyiptom fővárosa volt, hanem a világé is az időben, mikor a világ egyiptomi volt; a világbirodalomhoz illett, de a királyság nem birta el nagyságát, tehát nem maradhatott fönn. Hogy mégis ki-kijavították műemlékeit, sőt újakat is emeltek, nem hozta vissza az egyre jobban tünő életet; Thébé már nem is volt város, hanem afféle muzeum, melyben a dicső dynastiák Egyiptomának emléke él.

A Bubastiták már száz év óta uralkodtak; látszólag nem történt semmi változás az ország állapotában, mindazáltal az actiók és reactiók, melyek természetét már ismerjük, Egyiptomot ismét alább és alább taszították a romlás felé vivő lejtőn. Sesonk és utódai, okulva Ámon főpapjainak visszaélésein, ezentúl a legfőbb hivatalokat csakis a királyi család tagjainak adták. Az uralkodó fárao egy fia, többnyire az elsőszülött, Amon főpapja és Théba kormányzója volt; a többiek a Delta és Felső-Egyiptom nagy városaiban helytartóskodtak. Mindenik több zászlóalj libyai katonával rendelkezett. E csapatok voltak akkor Egyiptom hadi ereje és hűségükben bizni lehetett. E méltóságok csakhamar örökölhetőkké váltak és a nomosok fejeinek régi feudalitása visszatért a királyi család javára. A fáraó ezentúl is Memphisben vagy Bubastisban lakott, szedte az adót, lehetőleg vezette a központi kormányzást és élén állott a nagy vallásos szertartásoknak, minő pl. egy-egy ápisz fölavatása vagy eltemetése volt; de Egyiptom mégis fejedelemségekre oszlott. E fejedelemségek némelye alig egynehány városból állott, mások viszont több szomszédos nomosra is terjedtek. E fejedelemségek urai idővel úgy neki bátorodtak, hogy ellene szegűltek még a fáraó felsőségének is; libyai zsoldosokra támaszkodva nemcsak a királyi hatalmat, de még a czímet is bitorolták, úgy hogy a Delta egy sarkába szorult törvényes dynastia már csak árnyék lett. Egyiptom e felbomlása már I. Sesonk halálával kezdődött, de bizonyos jelét II. Takeloth uralkodása előtt nem találni. E király elsőszülött fia, Oszorkon, Ámon főpapja, Thébé és a déli vidék kormányzója a birodalom épségét csak folytonos háborúkkal tudta fentartani. II. Takeloth utódai: III. Sesonk, Pimi és IV. Sesonk alatt a fölkelések egyre komolyabbakká lettek. Mikor IV. Sesonk 37 évi uralkodása után meghalt, a Bubastiták tekintélye úgy meggyöngült, hogy a hatalom egy taniszi eredetű család kezébe került. A tanita dynastia rövid ideig fényt vetett az egymást érő forradalmak e századára; alapítója Petszibaszti, ki IV. Sesonk örökösének tolta föl magát, egész Thébáig hatolt és a fejedelmeken kétes jelentőségű fenhatóságot gyakorolt, melyet III. Oszorkon és Pszimut nagy nehezen föntartottak még vagy egy félszázadig. Uralkodásuk idejében Egyiptom úgy megoszlott, hogy közel husz fejedelemség volt benne és ezek közül négy a királyi jelvényeket követelte magának.

E nyughatatlan és kapzsi kis királyok között végre megjelent egy család, mely politikai erejével és tagjainak érdemével könnyen kerekedhetett felül. Voltak ügyes és dicsőségre vágyó emberek Taniszban, Khninszuban és Bubastisban is; de sem a városok, sem a fejedelmek nem vergődtek olyan jelentőségre, mint Sais és urai. A tevékeny, harczos kedvű és mindenbe beleavatkozó saiták eleve egy czélra egyesítették minden erejöket. Az volt a szándékuk, hogy megsemmisítik az apró fejedelmeket és a kis dynastiák romjain új királyságot alapítanak, melynek hatalma kiterjed egész Egyiptomra. E kor története e törekvéseknek és a vele járó kudarczoknak krónikája. Az ellenök egyesülő kis fejedelmek az idegenből hivnak segítséget és feláldozzák a haza érdekét saját érdekeiknek. Innen következtek az aethiopiai betörések; a kusita dynastia egy ideig útját állja a saita-család törekvéseinek, de nem verheti le, sőt még csak nem is csüggesztheti el. Az assyr interventio nekik csak arra való, hogy bénítsák az aethiopiai hatalmat. Mikor az aethiopiaiak vereséget szenvedtek, az assyriaiaknak pedig Ázsiában van dolguk, Pszamitik felülkerekedik. Egynehány év alatt hatalmába keríti az egész országot és trónra lépteti a XXVI. dynastiát, melynek idejében Egyiptom még dicső és boldog napokat látott.

Tafnakht az első saita, kit az emlékek révén ismerünk. Homályos eredetű volt, és eleinte csakis a Kanopos mellett fekvő kis Nutir városon uralkodott. Tőszomszédjai ellen viselt háborúi annyira felbátorították, hogy szélesebb körben is mert mozogni. Hadjáratai főkép várak ostromlásában állottak. A kis fejedelmek mind csak fegyverrel tudták magokat fentartani; ellenségek közé levén ékelve, városaikat meg kellett erősíteni. Alig egy század alatt Egyiptom földje csupa fellegvár lett; erődítések voltak a völgy stratégiai pontjain, a Nilus partján emelkedő halmokon, a folyam szigetein és a hajós csatornák csomópontjainál. A városaikba zárkózott és zsoldosaikkal körülvett fejedelmek makacsul állottak ellent a támadónak. De Tafnakht győzedelmeskedett rajtuk. Elfoglalta a folyam főágától nyugotnak fekvő nomosokat. A Delta keleti vidékét, hol a tániszi fejedelmek uralkodtak, nem bántotta; de fölment a Niluson és felsősége alá vetette Mitumot, Fajumot, Khninszut, s királyát Pefaábasztit, Khmunut s királyát Oszorkont. Aztán átlépett a jobb partra, Ón és Pnibtepáhe hódolatát fogadni. Győzelmei egymást érték és adó alá vetette már az Uob nomost is, mikor a Delta és Felső-Egyiptom meg nem hódolt törzsfői ahhoz az egyetlen hatalomhoz folyamodott, a ki még birhatott a győzővel: Aethiopiához. Ámon-Rá király-főpapjainak utódai, kiket a XXII. dynastia fáraói Nubiába száműztek, a kétezer évvel azelőtt az Uszirteszenektől meghódított tartományokból ott egy független királyságot alapítottak, melynek fővárosa Napata volt. Ez a város egy domb lábánál épült. A dombot az ájtatos emberek szent hegynek nevezték és sokáig Aethiopia egyiptomi tartomány fővárosának tekintették. Napata az új fejedelmek kezében az egyiptomi Théba képére és hasonlatosságára alkotott aethiopiai Théba volt. Ámon-Rá, az istenek királya, ott trónolt Mút és Khonszu társaságában. A templom a karnakinak mása volt; a szertartások ugyancsak a thébaiak. A főpap-királyok országának határa korszakok szerint változott, de többnyire az abyssiniai hegyektől a Nilus második eséséig terjedt. A völgyben Syenetől a Takazzé torkolatáig főkép egyiptomi gyarmatosok laktak; a felső Nilus rónaságán különböző fajbeli népek. Némelyikök szerecsen volt, mások a himjarita néppel álltak összeköttetésben, Arábia déli részéből kerültek és sémi nyelvet beszéltek; voltak olyanok is, a kiket alkatuk és nyelvük az egyiptomiakhoz és a berberekhez fűzött. Kezdetben az egyiptomi elem vezérelte a politikát. A napatai főpap-királyokat eredetök emlékezete és vallásos hagyományaik Théba felé vonzották, ezért szerették volna kezökbe keríteni legalább Egyiptom déli részét. Ez a XXIII. dynastia közepén sikerült is nekik: határuk Abydosig terjedt.

A meroei piramisok.

Pionkhi-Miamun, a kihez az egyiptomi királyok fordultak, már húsz esztendeje uralkodott, mikor Egyiptom meghódítását ajánlották neki. Régtől óta kedves gondolata volt egy uralom alá egyesíteni a Nilus völgyét és Thebaisban levő csapatait legott útnak indította, maga pedig Napatában gyűjtötte össze erőit és harczra készült. A háboru győzelemmel kezdődött; az aethiopiai hajóhad Abydostól északra találkozott Tafnakht hajóhadával, mely Théba felé törekedett katonákkal és hadiszerekkel megterhelve. Az aethiopiaiak ezt a hajóhadat részint megsemmisítették, részint visszaverték. Egy más hajóhad, mely három király és Tafnakht hűbéreseinek vitézeit vitte, szintén vereséget szenvedett és az aethiopiaiak az Un nomosig hatoltak. Közeledésök oly lassú volt, hogy Namrut király Khmunuba siethetett és azt hadi lábra helyezhette; az aethiopiai csapatok egy része őrködő helyzetben maradt előtte, a többi pedig tovább haladt észak felé. Namrut király nem remélhetett többé segedelmet sem szövetségeseitől, sem suzerainjától; de azért makacsul ellentállott és sakkban tartotta a betörőket. Csak maga a számos csapattal érkező Pionkhi birhatott vele. Pionkhi Khmunu körülzárását annak rendje és módja szerint való ostrommá változtatta, töltéseket emeltetett a falak mellett és tornyokat rakatott meg ijjászokkal, parittyásokkal. A város három nap mulva megadta magát és királya feleségével és háremének asszonyaival kéretett a győzőtől kegyelmet. Pionkhi kegyelmesen fogadta őket, a nép örömrivalgása között vonult be a városba, Thot templomában hálaadó imádságot mondott és a zsákmányt ünnepiesen vette birtokába thébéi Ámon nevében. Khmunu bukásával járt az egész Közép-Egyiptom meghódolása. Pionkhi úgyszólván kardcsapás nélkül érkezett Memphis kapuihoz.

Legott megfenyegette a várost. «Ne zárjátok be kapuitokat; ne harczoljatok a belső ország ellen (Khonu, Felső-Egyiptom és Aethiopia). Su, a teremtés istene jő ide, mikor én jövök; ő távozik, mikor én távozom; tehát támadásomnak nem lehet ellentállani. Én csak áldozni akarok Ftáhnak és a memphisi nomos isteneinek; tisztelni akarom Szokarit az ő templomában és látni Riszánbuf istent, aztán békességgel visszatérek. Ha átadjátok nekem Memphist, megkimélem, nem fog benne sírni még egy kis gyermek sem. Látjátok, mint volt a déli nomosokban: ott nem gyilkoltak meg senkit, kivéve az istenkáromló gonoszokat. Ezeket a megátalkodottakat kivégezték.» Pionkhi e szavainak egy csapat ijjászszal, hajósokkal és építő katonákkal adott súlyt. E kis seregnek el kellett volna foglalnia Memphis kikötőjét. A város őrsége azonban résen volt, visszaverte és megtizedelte a jövevényeket. Tafnakht egy sötét éjjel nemsokára beosont a városba vagy nyolczezer emberével, megerősítette a falakat, aztán észak felé vonult, új hadsereget toborzani. Hosszú ellentállásra számított, de az aethiopiai hajóhad kijátszva az ostromlottak éberségét, belopódzott a kikötőbe és elfoglalta a saiták hajóit; egy csapat építő és ijjász pedig a part mentén hatolt be a városba. Két napos utczai harcz után a memphisi őrség letette fegyverét. Pionkhi elfoglalta a közeli erősségeket is és csak Heliopolisban állt meg egy kis időre bemutatni áldozatát. «Fölment a lépcsőn, mely a legszentebb helyre visz, hogy szinről-szinre lássa a Hábenbonban lakozó istent. Félre tolta a závárt, kitárta a szárnyas ajtókat, megnézte atyját, Rát, Hábenbonban, feldiszítette Rá és Su bárkáit, aztán bezárta az ajtót, pecsétföldet tett rá és belenyomta királyi pecsétjét.» Bubastisi Oszorkon elismerte az új fáraót; az aethiopiaiak egy hadi mozdulatára a Delta többi fejedelmei is követték példáját. A hűbéreseitől elhagyott Tafnakht békét kért és Pionkhi megadta neki. Miután pedig Athribistől nem messze, Alsó-Egyiptom szivében, alattvalóinak hódolatát fogadta, visszatért Napatába, dicsőséggel és zsákmánynyal: «aranynyal, ezüsttel, bronzzal, drágalátos ruhákkal, az északi ország minden jeles termékeivel és Syriának, Arábiának minden fűszereivel.»

Kétszáz év után ismét helyre állott a fáraók birodalma a Kék Nilus forrásaitól a folyam torkolatáig, de nem Egyiptom hasznára. Most az oly soká hűbéres Aethiópia uralkodott; Théba és Memphis helyett Napata lett a főváros. Nem tudjuk, meddig tartott ez a hódoltság; talán Pionkhi haláláig, talán addig sem. Az aethiopiaiak győzelme nem irtotta ki az országban a visszavonás csiráit. A kis királyok nem adták meg magokat föltétlenül; meg akarták tartani függetlenségüket és hódolás szine alatt meg is tartották. Tafnakht vereséget szenvedett, de nem vált egészen tehetetlenné, sőt bukása idején is elismerték hatalmát. Nem volt többé csupán szerencsés kalandor, katonai fejedelem, ki csak győzedelmeivel dicsekedhetik és egyetlen joga az: a ki birja, az marja. Pionkhi, mikor megkegyelmezett neki, egyben hivatalosan elismerte őt és családját. Tafnakht tehát ettől fogva époly törvényes fejedelem lett, mint a többi. Aethiopia meszsze esett, a tanita dynastiának nem volt se ereje, se tekintélye; a kalandor királyra tehát jelentős szerep várt.

Az események kedveztek mind neki, mind fiának. Pionkhi Egyiptomból való visszaérkezése után csakhamar meghalt és helyét bizonyos Kasto foglalta el, kinek neve az Ámon főpapjainak családjától idegen eredetre vall. Kasto azon a réven lett király, hogy feleségül vett egy thébai családbeli herczegasszonyt, talán Pionkhi valamelyik leányát. Trónra lépése és a dynastiaváltozás úgy látszik zavarokat okozott, és Kasto kénytelen volt Közép- és Alsó-Egyiptomban levő csapatait hazahivni. Bokenranf, Tafnakht fia és utóda, meg akarta valósítani atyjának terveit, s minthogy az aethiopiaiak nem állták többé útját, boldogult is. Sikere nagy volt, személye is kiváló; halála után a nép még sokáig csodálatos regéket mesélt róla. Gyönge testű, kis termetű ember volt, de testének hitványsága eltünt jeles lelkitehetségei mellett; egyszerű életű, bölcs törvényhozó és igazságos fejedelemnek mondják a görög történetirók is. A korából maradt kevés műemlék hallgat tetteiről; de a mit Tafnakht életéről tudunk, világot vet fiára is. Bokenranf folytonosan harczolt a fejedelmek ellen, elsőben hogy meghódítsa a Deltát és Közép-Egyiptomot, aztán hogy megerősítse szüntelenül fenyegetett uralmát. Az egykorúak nem biztak a dynastia tartósságában, sőt az istenek maguk is fenyegető jóslatokkal hirdették bukását. Ilyen rossz jel volt egy kétfejű, nyolczlábú, emberi hangon szóló kos. Kasto meghalván, örökségét fiára, Sabaku-ra és leányára Ameniritisre hagyta. Sabaku tevékeny, erős fejedelem volt, kinek a saiták lázadása és egy vetélkedő dynastia megerősödése nem tetszhetett. Egyiptom meghódítására indult hát, és bizonyosan támogatták a nomosok összes fejedelmei. Bokenranf hét évi uralkodás után fogságba került Saisban és a győző, mínt lázadót elevenen megégettette. A saisi dynastia ezúttal oly vereséget szenvedett, hogy örökre megsemmisültnek látszott. Bokenranf rangjától és birtokától megfosztott családja a Delta morotvái közé menekült. Kóborlásuk története sokáig forgott a nép ajkán. Belőle keletkezett a vak Anysis legendája, ki a Menzaleh-tónak egy kis szigetén bujdosik és ötven esztendeig várja az aethiopiaiak távozását.

Sabaku fáraó és az assyriai király pecsétje.

Nem arról volt szó többé, mint Pionkhi idejében, hogy Egyiptomot hűbéressé tegyék: Sabaku egyenesen belekivánkozott a fáraók sorába és egy új, teljesen aethiopiai királyokból álló dynastia feje lett. Derék szándékai voltak: legalább újjá akarta alkotni az országot, melynek élére állott és kormányzásának bölcseségével szerette volna feledtetni gyűlöletes idegen eredetét. A fejedelmeket megbecsülte, de szorosan őriztette és kényszerítette őket, hogy úgy engedelmeskedjenek, mintha csak egyszerű kormányzók volnának. A fejedelmek hatalmának e megcsorbítása és az egész ország egyesítése egy ember kezében megkönnyítette azokat a nagy közös munkákat, melyeket az előbbi századok háborúi lehetetlenekké tettek. Országutakat javítottak, csatornákat tisztítottak és tágítottak, városokat védtek meg vizáradás ellen. Herodotos és Diodoros szerint különösen Bubastis nyert sokat, de a többi városoknak sem volt oka panaszra. A király rendeletére kijavították Memphisnek több immár romladozó templomát; az időtől félig eltörlött feliratokat újra vésték. Théba, mely közvetlenül Ameniritis királyné hatalma alatt volt, különösen sokat nyert az új uralkodók jóakarata révén. Lukszorban megnyitották a két nagy pylon között levő főkaput; Karnakban kijavították Ámon templomát. Hogy elegendő munkás kar legyen, Sabaku a halálbüntetést közmunkára változtatta és ez okos politika még irgalmasság hirét is adta neki. A végre valahára nyugalomhoz jutott ország föl kezdett lélegzeni és magához tért ama hatalmas életerejével, melynek már annyi bizonyságát adta.

Ameniritis királynő alabástrom szoba, a ghisaei muzeumban.

Az ilyen váratlan ujjászületésnek természetesen magára kellett vonni az idegenek figyelmét. Ha Izráel és Júda egykor támogatását kérték a delta egy sarkába szorult tániszi kis királynak, mit nem követtek el most, hogy megnyerjék egy oly fejedelem barátságát, kinek uralma Aethiopia mesés földjétől a Földközi-tengerig terjedt, és a kinek oly hatalmas hadserege volt, mint Assyria királyának. A phoeniciaiak, a zsidók és a filiszteusok, szóval mindazok a népek, melyeket Tiglatfalaszár uralomra vágyása nyugtalanított, érezték, hogyha van segítség, csak Egyiptomból jöhet. Hósea ajándékokat küldött Sabakunak és kérte, hogy szövetkezzék vele Salmanaszar ellen.⁶⁷ Az aethiópiainak több oka volt kedvezően fogadni ez ajánlatokat. Tudta, hogy egyiptomi elődei birták Palesztinát és egész a Tigris folyóig nyomultak; a mi egykor lehetséges és dicső volt, most még lehetségesebbnek látszott. És még ha az a kivánsága, hogy egy névvel gyarapítsa a hódító fáraók hosszú sorát, nem kedvezett volna is a zsidóknak; az okosság azt tanácsolta neki, hogy ne riassza vissza ezt a népet. Az assyriaiak eleinte lassú közeledése a szuezi szoros felé husz év óta fenyegetően gyors lett és Egyiptomban állandó félelem oka volt. Vagy le kellett győzni Ázsia uj urait és visszaszorítani az Euphratesen túlra, vagy legalább gátat emelni előttük apró királyságokból, mely gáton az assyriai erő eleve megtörik. Sabaku úgy tett, mintha Hósea ajándékait adónak, segélykérését hódolásnak tekintené; Karnak falain, melyre egykor annyi legyőzött nép nevét vésték, most megjelent az, a mit az aethiopiai király hiúsága «Syria adójának» hivott.

Jehu adófizetése. Salmanasszar obeliszkjéről.

Jehu adófizetése Salmanaszar obeliszkjéről.

Az alkudozások nem folytak oly titokban, hogy föl ne keltsék az assyriaiak figyelmét. Salmanaszar, megtudva mi történik, maga elé idézte Hóseát, és a megrémült király kénytelen volt suzerainja parancsolatának engedelmeskedni. Ha azt hitte, hogy majd sikerül eljárását igazolni, keservesen csalódott, titkos tömlöczbe dugták és ott is halt meg mindenkitől elfeledten. Az assyriai hadsereg bevonult Izráel földjére és megostromolta Samariát, most utólszor. Efrajim vezére vesztett aristokratiája vitézül állott ellent. Sabaku nem itélte bölcsnek, hogy közbe vesse magát olyan szövetségesekért, kiknek ügye teljesen vesztettnek látszott. A segítség máshonnan jött. Tyrus legyőzte a fölkelőket és királya, Lulija, föllázadt Assyria ellen. Salmanaszar csapatokat hagyva Samaria előtt, hadseregének derekát Phoeniciába vitte; Tyrus szárazföldi birtoka csakhamar hatalmába került, de a tengertől védett város maga daczolt minden erőfeszítésével. Salmanaszar a sidoni, gebeli és az arádi arzenálokban összegyűjtött hatvan hajót, melyekre rárakta csapatait és a sziget ellen támadt. Ezt a hajóhadat tizenkét tyrusi gálya tönkre tette és ötszáz assyriai maradt az ellenség kezében. Salmanaszar ettőlfogva lemondott az egyenes támadásról és a háborút szárazföldi körülzárásra változtatta, abban a reményben, hogy a víz hiánya megadásra készteti Tyrust. Ezzel az erőlködéssel töltötte el életének végső napjait; Tyrus és Samaria ostroma már két év óta tartott, mikor Salmanaszar rejtelmes módon meghalt. Gyermekei nem maradtak. Szarukin (Szargon), a főtisztek egyike követte őt a hadsereg vezérletében és a birodalom kormányzásában (722).

Nem igen tudni, mi jussa volt Szargonnak a koronához; talán valami távoli rokonság fűzte őt a kihaló családhoz; de az is meglehet, hogy minden jogczíme csak személyes bátorsága és érdeme volt. Kezdettől fogva kétfelé kellett figyelmét fordítania: Susianába és Syriába. Syria messze esett Ninivétől, tehát a Földközi-tenger mellett szenvedett kudarcz nem árthatott a birodalomnak; az uj király ezért a fontosabb helyre sietett. Ha a Susianabeliek azt hitték, hogy hasznuk lehet az uralkodó-változáskor jövő zavarokból, nagyon csalódtak. Hiába szövetkeztek a kháldeai hadsereggel, Szargon megverte őket Kalu mezején, aztán sietve fordult Palesztina felé. Tyrus szivóssága és Samaria hosszas ellentállása lázadásra bátorította a fejedelmeket; törekvéseiknek vagy legott utját kellett vágni, vagy számolni azzal, hogy nemsokára az összes syriai népek szövetségével kell szembeszállani. Szargon személyesen jelent meg Samaria alatt; a két éves harczban kifáradt helyőrség csakhamar megadta magát. A várost feldúlták és az egész lakosságot, szám szerint 27,280 lelket, foglyokul hurczoltak el «Kalakhba, Khaburba a Gózán folyó mellé és a médus városokba». A lakosság helyét Kalunál fogságba került kháldeaiak és később Hámáthból jövő gyarmatosok foglalták el. Izráel királyainak palotájában assyriai kormányzó lakott, és pogány istenek templomai emelkedtek ott, a hol egykor Jahveh oltárai állottak. A vidéki nép egy része nem tűrhette az idegen uralmat és kivándorolt; némelyek Judeában telepedtek meg Ezékiás király alatt, mások Egyiptomba menekültek.

Így veszett el Samaria, Samariával Izráel királysága és Izráellel az utolsó gát, mely Egyiptomot elválasztotta Assyriától. Assúrnazirpal törekvése czélt ért: mint egykor az Euphratesnél és a Tigrisnél, két vetélkedő hatalmasság állt egymással szemben Ázsia és Afrika határán, még egyszer mérkőzni a világ uralmáért.

53. Rawlinson, The five great Monarchies. II. 98–99. l.^[VISSZA]
54. Karkhi a khitik országától keletre terült el, az Urmia tótól nyugatra, a Tigris forrása vidékén.^[VISSZA]
55. Oppert, Histoire des empires de Chaldée et d’Assyrie. 92. l.^[VISSZA]
56. Rawlinson, II. 84–89. l.^[VISSZA]
57. Omrit és Izraelt annyira azonosították az assyriaiak, hogy Salmanassar fölirata Jehut, a ki pedig Omri családját megfosztotta a tróntól, Omri fiának nevezi.^[VISSZA]
58. Schrader, Die Keilinschriften und das alte Testament. 193–200. l.^[VISSZA]
59. Móáb akkori történeteiről szól Mésa király stélája, melyet 1869-ben Clermont Ganneau fedezett fel Dhibán helyén, és melyet nálunk Ballagi Mór ismertetett. (Akad. Értekezés. 1872.)^[VISSZA]
60. Schrader i. h. 206–211. l.; Rawlinson, The five great Monarchies. II. 104–106.^[VISSZA]
61. Ramánnirari egyik nejének Szamurramit volt a neve. Ebben a Szamurramitban keresik sokan Herodotos babyloni Semiramis-ának eredetijét. De ezt a föltevést általánosan nem fogadták el.^[VISSZA]
62. Sardanapal legendáját elbeszélik: Ktesias, Didot kiadása 39–41. l. Diodoros II. 23–28. És Athéneios XII. 7.^[VISSZA]
63. Ámosz szerepét szépen rajzolja Kuenen, Religion nationale et Religion universelle czímű művében.^[VISSZA]
64. A tudósok az első irót jahvistának, a másodikat elóhistának nevezik. A Genesisre nézve Kautzsch oly kiadást rendezett, melyben a különböző szövegek meg vannak különböztetve.^[VISSZA]
65. Tugultipalesarrának három efrajimita királylyal: Ménakhem, Pékakh és Hoseával és két jeruzsálemi királylyal: Azárja és Joakház-zal volt dolga. Ezeknek nevei előfordulnak az ő emlékein. A biblia chronologiája és az ékirások olvasásának nehézségei azon gondolatra vezették Oppert-et (La Chronologie biblique 24–32.), hogy az assyrok Ménakhem-je nem fordul elő a bibliában és Pékakh uralkodása közben szerepel, és hogy a judéai Azrijahu az, a kit Rézon és Pékakh Akhaz helyébe akartak a trónra emelni. Maspero Schrader véleményét fogadja el, ki a biblia számait csökkenti és az említett Azrijahnt azonosítja a bibliai Azáriával vagyis a bélpoklos Uziával.
    A biblia szerint Azárja (Uzia) uralkodik 809–754, Ménakhem 771–760, Pékakh 759–730.
    Az assyriai emlékek szerint Azárja uralkodik 745–739, Ménakhem 738, Pékakh 734, sőt 729-ben is.
    E szerint az elfogadott számítást lényegesen meg kell változtatni. Maspero a biblia Phul-ját és Tiglatfalaszárját azonosnak veszi II. Tugultipalesarrával és feláldozza a bibliai adatokat az egykorú assyriai emlékeknek. Figyelmeztet arra, hogy már sz. Jeromosnak is feltünt a bibliai chronologia zavarossága. Vitalisnak szóló leveleiben ezeket irja: Relege omnes et Veteris et Novi Testamenti libros, et tantam annorum reperies dissonantiam, et numerum inter Judam et Israel, id est, inter regnum utrumque, confosum ut huiuscemodi hærere quæstionibus non tam studiosi quam otiosi hominis esse videatur.^[VISSZA]
66. Arpád, Kiepert szerint a mai Tell Erfád, két mérföldre Aleppótól, Syriában.^[VISSZA]
67. II. kir. 17. 4. A héber textus Szévé, Szova, Szó-nak nevezi azt a fáraót, kit Hósea segítségül hivott; az assyriai emlékek őt Sabé-nak, utódát Sabitku-nak nevezik.^[VISSZA]