A mikhmasi szoros.
VIII. FEJEZET.
A zsidó királyság.
A zsidó királyság kezdete: Saul, Dávid és Salamon. – Kanaán és Izráel vallásai; a tiz nemzetség elszakadása. – Izráel és Júda Omri trónraléptéig. Az egyiptomi XXI. Dynastia. I. Sesonk. A damaskusi királyság kezdete.
A zsidó királyság kezdete: Saul, Dávid és Salamon.
A filiszteusok uralma alkalmasint egy félszázadig tartott. A hagyomány később rövidebbnek akarta feltüntetni az elnyomás ez idejét, vagy legalább a zsidóság egynéhány győzelmét csempészte bele. Sámuelt, Elkána fiát, Jahvéh tiszteletének szentelte anyja, az ájtatos Hanna. Már gyermekségében Silóhba küldték; ruhája gyolcs efód és egy kis palást volt, melyet anyja hozott neki minden esztendőben. Éli előtt szolgált az Úrnak egész addig, mikor egyszerre isteni sugallat lepte meg. Attól fogva «Jahveh vala ő vele, ugyannyira, hogy semmi beszédét a földre nem hagyja vala esni. És eszébe vevé az egész Izráel népe, Dántól fogva egész Bersebáig, hogy Sámuel Jahvehnak hűséges prófétája volna.» (1. Sám. 3, 19. 20.) Éli halála után húsz évvel Sámuel elérkezettnek vélte az időt, hogy Izráel lerázhassa az igát. Intette a népet, hogy mondjon le a bálványozásról és Miczpáhba hívta össze vezekleni bűneiért. A filiszteusok e gyülekezés láttára, mely uralmokat fenyegette, «reá indulának az Izráelre, melyet mikor meghallottak volna az Izráel fiai, igen megrémülének a filiszteusoktól. Hoza azért Sámuel egy gyermekded bárányt és azt épen megáldozá Jahvehnak; és felkiálta Sámuel Jahvehez Izráelért és meghallgatá őtet Jahveh.» Az Isten mennydörgéssel ijesztett a filiszteusokra, úgy hogy alig hogy vissza tudtak menekülni földjükre. «Felvőn pedig Sámuel egy követ és felállítá Miczpáh és Sén kőszikla között és nevezé azt a helyet ily névvel: Ebenézer és monda: «Mindeddig segítséggel volt nékünk Jahveh.» Sietett felhasználni a győzedelmet, megverte a tyrusiakat, az amorreusokat és visszahódította az elveszett városokat. Ennekutána visszatért szülővárosába Rámába és oltárt emelt Jahvehnak. «Elmegyen vala pedig esztendőnként és bejárja Béthélt, Gibeát és Miczpáht, gyűlést tartott és minden helyeken törvényt szolgáltat vala Izraelnek.» (1. Sám. 7, 15. és köv.) Igy beszél a papi hagyomány; egy más, az igazsághoz közelebb járó hagyomány, kevésbé fényes szinekkel festi Izráel helyzetét. E szerint a győzedelmes filiszteusok lefegyverezték a meghódított népet. «Nem találnak vala kovácsot az egész Izráel földén; mert azt mondják vala a filiszteusok:
A mikhmasi szoros.
«Nem akarjuk, hogy a zsidók valamiképen szablyát és dárdát csináljanak. Ugyannyira, hogy mind az Izráel népének a filiszteusokhoz kellene menniök az ő szántóvasok, kapájok, fejszéjök élesítésére. És reszelőjök vala a szántóvasaknak, kapáknak, háromágú villáknak, fejszéknek és ösztönnek megélesítésére.» (Sám. 1. 11, 13, 19–21.) A bajuk akkor kezdett jóra fordulni, mikor már nem válhatott rosszabbá. Először az ammóniták betörése okozta Jerubbáal és Abimelek múlékony birodalmának felállítását. A filiszteusok járma alatt görnyedő Izráel attól remélte szabadulását, ha összes egyesített erőit egy ember kezébe teszi le; most a nagy veszély közepett, az igyekezet nagy volt és az eredmény méltó hozzá. Abimelek csak két vagy három törzsön uralkodott, Saul az egész nemzeten.
Benjámin, a legkisebb és legvitézebb nemzetség, csak előőrs volt Efraim déli határán. Birtokában alig volt egynéhány kisebb helység: Ráma, Mikhmas, Gibea, Anatót, Nób, melyeket Jebúsz, a nagy kanaáni város választott el Júdától, sőt Gibea és Mikhmas Eli halála után a filiszteusok hatalmába kerültek. A vallásos élet mindazáltal igen eleven volt Izráel e véghelyén. A silóhi templom papsága Nóbba menekült az áfeki katasztrófa után. Ráma Sámuel székhelye volt; innen indult a jós minden esztendőben Béthélbe, Gibeába, Miczpáhba és mindazon helységekbe, melyek őt uralták. A hagyomány szerint itt került össze Saullal is. Saul és fia Jónathán egy kisebb beniaminita család fejei voltak. Egy számra kevés, de jó fegyverforgató csapat élén meglepték a filiszteusokat Gibeában és fogságba hurczolták mikhmasi helyőrségöket is. Benjámin visszanyerte függetlenségét és a vezér, ki oly derekasan vezette, nagy becsületre tett szert Izráelben; «és valakit lát vala Saul, hogy erős ember volna és hogy vitéz volna, azt magához választja vala. (Sámuel 1. 14, 52.) Mikor királylyá választották, tovább is csak megmaradt Gibeában, a törzszsel, melynek sejkje volt; de elismerték uralmát kelet felé Gileádon, délfelé Júdán. A szomszéd nemzetek régtől fogva szorongatták és nyomták Izráelt, most maguk szenvedtek vereséget és kerültek elnyomás alá. «Saul azért mindenfelé hadakozék, minden ellenségei ellen, a móábiták ellen, az Ammón fiai ellen, az Edóm népe ellen és Czóba királyai ellen és a filiszteusok ellen és valamely felé megyen vala, emberül forgolódik vala. Sereget gyűjte pedig és megveré az amalekitákat és megszabadítá az Izráelt az ő kóborlóiknak kezekből.» (Sám. I. 13–14, 48.)
A megszokott elszigeteltség sokkal inkább vérévé vált már a zsidóknak, semhogy az új királyság ne találkozzék erős ellentállással, legalább egynehány törzsben. Júdának addig még nem volt nemzeti élete. A Kánaánbeliek között szinte elvesző héber faj nem birta magába olvasztani a nép idegen elemeit. Filiszteus hódoltság alá kerülvén, szolgaságban maradt, hiába vívott ki szép győzelmeket a Benjámin nemzetsége. Mégis számos törzsfő alája vetette magát Saulnak. Az ily módon Gibeába került kalandorok egyike volt Dávid, Isai fia, ki Betlehemben született. Dávid az első júdeai hős, Júda királyságának igazi megalapítója. A papi hagyományok képzelme szabadon csapong körülötte. E mondák szerint az öreg Sámuel, neheztelvén Saulra, Betlehembe ment az alatt az ürügy alatt, hogy ott áldozni fog, de valójában azért, hogy titokban fölkenje Dávidot. A fiatal Dávidot az udvarhoz hivták, hogy elűzze a király búbánatát; itt Saul kedveltje és Jónáthán legbensőbb barátja lett. A filiszteusok ellen viselt háborúban tanúsított bátorsága csakhamar magára vonta a nép figyelmét is. «Mikor Dávid megtért volna a filiszteusok megveréséből, kimenének énekszóval az asszonynépek Izráelnek minden városaiból és sereggel mennek vala Saul elibe, dobbal, vigasság szerző eszközökkel, énekekkel. Azok az asszonyi állatok pedig vigadván egymásután ezt éneklik vala, mondván: «Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tizezerét.» (1. Sám, 18, 6–7.) Saul legott irigykedni kezdett. Dühében Dávidra rohant, át akarta szúrni dárdájával, de aztán megemberelve magát, eltávolítja őt magától. A fiatal hősre bízta egy csapat katona vezérlését és feleségül adta hozzá második leányát, Mikált. Dávid, miután felesége, sógora Jónáthán és Akhimelek, a főpap, többször megmentette őt, végre kénytelen volt Ákhishoz, Gáth királyához menekülni. Ebben az elbeszélésben csak az az egy bizonyos, hogy Dávid, miután kalandos életet élt Benjámin nemzetségének szolgálatában, a filiszteusok hűbérese lett és tőlük Cziklag városát kapta.
A filiszteusok valóban nem mondtak le egykönnyen az uralomról; minden áron vissza akarták azt szerezni. Júda és a déli törzsek engedelmességében bizván, megtámadták az ország szivében lakó nemzetségeket és kezökbe akarták keríteni a karaván-utat, mely mióta Thábor a zsidók hatalmába jutott, nem volt már szabad rendelkezésökre. Saul, ki Jezreél sikságán Gilbóa hegyének lábánál várta be a filiszteusokat, vereségeket szenvedett és fiával Jónáthánnal együtt elesett; a győzők levágták fejét és törzsét kiszegezték Béthseán falára, honnan Jábés lakói vitték el, hogy végső tisztességet tegyenek neki. A legenda nem akar belenyugodni abba, hogy Izráel első királya természetes okokból bukott el. A Sámueltől megátkozott Saul komor balsejtelmekkel indúlt a háborúba. A végzetes nap előtt titkon tanácsot kért egy endori boszorkánytól és fölidéztette vele Sámuel lelkét. A próféta megjelent, palástjába takart arczczal és újra megátkozta Sault. (1. Sám. 28, 17.) «Elszalasztá Jahveh az országot a te kezedből és adta azt a te szolgádnak Dávidnak. Mert mivelhogy nem engedél Jahveh szavának és nem teljesítéd meg az ő felbúsult haragját Amálék ellen, azért cselekszi Jahveh veled ezt a mai napon. És Jahveh veled egyetembe az Izráelt is a Filiszteusok kezébe adja; és te, s a te fijad holnap velem lésztek, és bizonyára az Izráel táborát is Jahveh a Filiszteusok kezébe adja.» (1. Sám. 28, 17–19.) Dávid zokogott, mikor meghallotta a szerencsétlenség hirét és költő lévén, egy szép elégiában fejezte ki fájdalmát. «Óh Izráelnek ékessége, a te hegyeiden megsebesíttetvén miképen hullottak el a hatalmasok. Meg ne mondjátok ezt Gáthban és meg ne jelentsétek az Askalon utczáiban, hogy valamiképen ne örvendjenek a Filiszteusoknak leányai, hogy valami módon ezen ne tapsoljanak a körülmetéletleneknek leányai. Ti Gilbóa hegyei, se harmat, se eső ti reátok ne szálljon, és mezőtök ne teremjen semmi áldozatra valót; mert ott hányatott el az erős vitézeknek paizsok, Saulnak is paizsa, szintén úgy, mintha meg nem kenettetett volna olajjal. A megöletteknek vérektől és az erős vitézeknek kövér testektől soha a Jónáthán kézíve meg nem tért, és a Saul fegyvere hijába nem járt. Saul és Jónáthán szerelmetesek, és életekben egymás szeretők, halálokban is nem választattak el egymástól; a saskeselyüknél könnyebbek voltak, és oroszlánoknál erősebbek. Izráelnek leányai sírjatok Saulon, a ki titeket selyemruhával ruház vala, és minden gyönyörűséggel, és a ki a ti ruhátokat aranynyal ékesíti vala. Miképen hullottak el az erősek a harczon? te Jónáthán a te hegyeiden ölettettél meg. Nagy keserűségben vagyok éretted édes atyámfia Jónáthán, felette igen kedves voltál nálam: nagyobb volt hozzád való szerelmem az asszonyhoz való szerelemnél. Miképen hullának el az erősek, és elveszének a hadi szerszámok.» (2. Sám. 1, 19–27.)
A filiszteusok sikere teljes volt: a Jordántól nyugatnak az egész Izráel elismerte hatalmokat. A hadsereg maradványa Abner vezérlete alatt Gileád földjére menekült és felajánlotta a királyságot Isbaálnak, Saul fiának. Benjámin és Gibea az ellenség kezében levén, Isbaál Makhanajimot, a nemzet egyik legrégibb szent helyét választotta székhelyéül. Saul fiának királylyá választása felingerlette a többi törzs irigységét; Júda és a szomszéd törzsek Dávidot tették meg királynak. A két trónkövetelő között az ellenségeskedés a gibeoni eldöntetlen csatával kezdődött és állítólag hét évig tartott, hol az egyik, hol a másik fél győzelmével. Ezek a harczok alkalmasint Dávid vereségével végződtek volna, ha Abner el nem pártol urától, ki súlyos sértést követett el rajta. Isbaált aztán nemsokára meggyilkolta két embere, és Dávid maga maradt; a Saul dynastiáját támogató nemzetségek összegyültek Sikhemben és királynak kiáltották ki. Ezzel a régi megoszlásnak vége lett; a törzsek most már egy testet alkottak. A későbbi krónikások, kik tapasztalásból tudták, mily hasznos az, ha a nemzet egész ereje egy király kezében van, saját érzelmeiket tulajdonították a Dávid korabeli népnek és azt képzelték, hogy a királyság végleges megalapítása nagyszerű szertartások között ment véghez. Azt irják, hogy Izráelnek összes nemzetségei fegyveresen jelentek meg Hebrónban, Júda fővárosában. «Fejenként ezek hadakozó férfiak, harczrendelésnek tudói, tiszta szívvel mentek vala Hebrónba, hogy Dávidot az egész Izráel népén királylyá választanák, sőt ezeken kívül is, az egész Izráel fiai egy szívvel valának, hogy Dávidot királyságra választanák. És lőnek ott Dáviddal harmadnapig és esznek s isznak vala: mert az ő atyafiai készítettek vala nékik élést. Sőt azok is, a kik ott szomszédságban laknak vala, Isszakhárig, Zebulonig és Nafthaliig, hoznak vala kenyereket szamarakon, tevéken, öszvéreken és ökrökön, eleséget, lisztet, figét, asszuszőlőt, bort, olajt, vágóbarmokat, juhokat, számtalan sokat: mert az Izráelben nagy öröm vala.» (1. Krón. 12, 38–40.)
Jebusz térképe.
A Júda közepén fekvő Hebrón a törzsnek természet szerint fővárosa volt, de nem az olyan királyságé, mely kiterjed egész Izráelre; Dávid tehát északibb várost keresett és Jebúsz kanaáni erősséget választotta, mely addig akadálya volt annak, hogy a déli vidéken lakó zsidóság közvetlenül érintkezhessék József fiaival. Jóáb merész támadással megvette a várost, melynek ettől kezdve Jeruzsálem lett a neve. Dávid sietett azt megerősíteni; Móriát átengedve a népnek, Siont magának tartotta meg és Millót megerősítette, de e három pontot nem vette körül szakadatlan fallal. Később, mikor az első diadalok révén, egy kis nyugalomhoz jutott, tyrusi munkásokkal czédrusfából és faragott kőből palotát építtetett magának. De mindjárt elment Kirjath-Jeárimba, hol egy hires szövetség ládája volt, állítólag az, melyet a filiszteusok az apheki csatában elragadtak és elvitte magával Sion hegyére. Valóban szükséges volt, hogy székhelye a keleti szokás szerint az országnak ne csak politikai, hanem vallási tekintetben is fővárosa legyen.
Jeruzsálem fekvése igen kedvező vala. Magaslaton állott, keleten, délen, nyugaton a Kedron pataka és a Hinnóm völgye határolta, északon pedig egy kis horpadás. Ép a Joppéból a Jordánhoz és a pusztából Sytiába vivő út kereszteződésében levén, uralkodott a zsidók lakta föld nagyobb részén. Dávid királyi várából lemehetett a Jordán völgyén Jerikóba és onnan Gileádba, vagy Bethhóronon át a tengerpart felé és Galileába. Zabulon, Áser és Naftáli még mindig kelleténél távolabb voltak tőle, de ezek a törzsek úgy sem voltak fontosak. Hogy uralkodhassék, keze ügyében kellett lenni Efráimnak és Judának, erre pedig Jeruzsálemnél alkalmasabb hely nem lehetett.
Az Izráelben dúló trónviszály idejében a filiszteusok békében élhettek, a tizenkét törzs egyesülése azonban nagy aggodalmakat keltett bennök. Elhatározták, hogy megtámadják az új királyt, mielőtt helyreállíthatná a rendet s hadsereget gyüjthetne. Az ellenség csakhamar betört Júdába, fenyegette Jeruzsálemet, ostromolta Bethlehemet, de hiába. Dávid kétszer is megverte a filiszteusokat, Gabaontól Gezerig űzte őket és visszaszorította saját földjükre. Az egész határon Gáthtól Ekronig, keletkezett harcz sokáig tartott, minden eredmény nélkül; éveken át egymást érték az örökös portyázások, csetepaték mind a két részről. Dávid épenséggel nem kimélte magát, ember volt a gáton. Egyszer úgy belekeveredett a csatába, hogy Abisaj alig tudta megmenteni; társai ettől fogva megtiltották neki, hogy részt vegyen a harczokban. Mindig hatszáz vitéz (gibbórim) volt körülte, zsidó és idegen kalandorok, filiszteusok, krétaiak, kanaániak és hittiták; ez volt seregének magva és a hadnagyok, Jóab és Abisaj, Eleázár, Dódo fia, betlehemi Elkhánan, Jónáthán, Benája soká népszerűek maradtak Izráelben. Halálok után még soká mesélték, hogyan terített le Jásábám, Hakmóni fia, egy nap háromszáz embert és hogyan cselekedett nagy tetteket. «Benája a Jójada fija, erős férfiúnak fia és vala Kábczeélbeli: ő ölte vala meg a két erős Móábitákat, ugyanez ment vala alá és megölte vala az oroszlánt a veremben havas időn. Ugyanez ölé meg a Egyiptombeli férjfiat, kinek magassága öt sing vala és oly dárda vala az Egyiptombeli férjfiúnak kezében, mint a szövő zúgoly. Szembe szállott vala pedig vele egy pálczával, s kiragadá az Egyiptombeli ember kezéből a dárdát és az ő maga dárdájával általveré.» (1. Krón. 11, 22–23.) A filiszteusok beleunva a sok kudarczba, végre békét kértek. Gáth és a környékebeli városok a zsidók hatalmában maradtak, de a többi négy várost még rendes adófizetésre sem kényszerítették. A zsidóknak ez oldalról többé nem kellett semmi hirtelen megrohanástól tartaniok; a filiszteusok katonai hatalma nem sokkal élte túl ezt a vereséget és csaknem olyan hirtelen enyészett el, mint a hogy született.
E hosszú háboru szerencsés vége megerősítette Dávid királyságát. Birodalma a keleti monarchiák gyors fejlődésének sebességével kezdett nőni. Elsőnek Móáb hódolt be; a nép kétharmad része kardélre került, a többi megadta magát. Északon a hébereknek sokkal hatalmasabb ellenséggel kellett megmérkőzniök. Syria, mint az egyiptomi hódoltság idejében, most is vetélkedő királyságokból állott. Ez apró birodalmak Damaskus, Maakha, Rehob, Czóba és Hamath voltak. Czóba fejedelme, Hadadézer, Rehob fia, egymásután meghódította az országokat. Dávid természetesen nem nézhette jó szemmel, hogy az Orontes völgyében egy nagy állam alakuljon; mikor Hadadézer «már az Euphrates folyóig akarta kiterjeszteni a határt», Aramczóbára támadt és jelentékeny győzelmet aratott. A hagyomány szerint meg Damaskust is elfoglalta, és a szomszéd kis királyok meghódoltak előtte; ez azonban nem bebizonyított dolog. Hadadézer vereségének nemcsak a zsidók örvendettek, de azok a syriai fejedelmek is, kiket ez az uralkodó gyakran zaklatott; Thói, Hamath királya, Dávidhoz küldte fiát, Jórámot, hogy köszöntse a győzelemért. E hódítással járt a többi. Czóba meghódítása végett a déli tartományokból elvonták a csapatokat és az idumeabelik éltek az alkalommal, hogy rátámadjanak Júdára. Dávid hirtelen oda küldte a syriai határon harczoló hadak egy részét. Jóáb és Abisaj megsemmisítették Edóm csapatait a só völgyében, a Holt-tenger déli részén. Maga a király is elesett és fia Hadad, Egyiptomba menekült egynéhány hű szolgájával. Jóáb leölette az összes férfiakat és megszállotta Edóm területét; zsidó helyőrségeket rendelt Elátba és Eczjongeberbe a Vörös-tenger keleti csúcsánál. Dávid Jahvehnak szentelte a hadi zsákmányt és Jahveh «segíté őt, valahová megyen vala».
Az ügyes politika egynehány év alatt hódító néppé tette a zsidókat. Hatalmukat mindenütt tisztelték az Orontestől a Vörös-tengerig. Móáb, Edóm, Ammón az ő tisztjeiket uralták, a filiszteusok buzával és olajjal látták el a királyi asztalt; Phoenicia a zsidók barátságát keresve, drágalátos fákat ajándékozott nekik és jeles kézműveseket küldött hozzájuk; Czóba, Hamath és Aram országai adót fizettek. Dávid birodalma valóságos keleti birodalom volt, az egyiptominak és kháldeainak mása, csakhogy nem olyan nagy és nem olyan tartós. A hűbéresek, valamint a fáraók idejében, most sem mondtak le a szabadság kivánásáról; szivökben gyűlölték Izráél hatalmát és csak vártak az alkalomra, hogy ismét fegyveresen szállhassanak síkra. Mikor Nahas, az ammóniták királya meghalt, Dávid, kit ő egykor Saul üldözései ellen megvédett, követséggel üdvözölte trónra lépő fiát, Hánunt. Hánun azt gyanította, hogy a követek kémek és titkon ki akarják fürkészni a királyi várost; «fogadá azért Hánun a Dávid szolgáit és szakáloknak felét elnyireté, és ruháikat félben elmetszeté, tudniilik mind alfelekig és elbocsátá őket.» Ebből természetesen háboru lett. Az ammóniták szövetkeztek Hadadézerrel és feltámasztották egész Syriát; Rohob, Maakha, Tób és Czóba segítségökre siettek. A Dávid távollétében vezérkedő Jóáb az ammóniták és szövetségeseik közé szorult. Joáb ekkor seregét két tagra osztotta; maga annak az élére állt, mely a syriaiakkal szemben volt, a másikat öcscsére, Abisajra bizta. A syriaiak veresége után az ammóniták futásnak eredtek, de Jóáb nem vélte tanácsosnak egész városukig üldözni őket. Hadadézer nem tartotta magát legyőzöttnek; összegyűjtötte minden katonáját és segítséget kért az arameusoktól, az Euphratesen túlról. Most Dávid maga szállt síkra, átkelve a Jordánon, egész Hélamig hatolt, hol Sóbak, Hadadézer vezére megütközött vele. A syriaiak ismét kudarczot vallottak; Szobak elesett és a szövetségeseitől elhagyott Hadadézer megadta magát. A következő évben Joáb ostrom alá fogta Rabbát, Ammón fővárosát. Mikor a főváros már esendőben volt, a vezér a táborba hivta a királyt, hogy a hódítás dicsősége az övé legyen. Az ammóniták ép oly kemény elbánásban részesültek, mint móábita testvéreik; Dávid «némelyet fürészszel fürészelteté, némelyet vasborona alá, némelyet fejsze alá vettete, némelyeket mészkemenczébe hányata». (2. Sám. 12., 31.) A könyörület épenséggel nem tartozott Dávid jó tulajdonságai közé.
Vasborona.
Lortet után
Syria tehát urára talált. Assúrrabamar veresége után a Tigrisig hátraszorult assyriaiaknak esze ágában sem volt, hogy e tájékot háborgassák, Egyiptom pedig polgárháborúkban fogyasztotta kevés maradék erejét. Az alkalom kedvező lett volna egy országgá és egy néppé egyesíteni az Euphrates és a Vörös-tenger között levő nemzeteket. A zsidó királyság megalkotása azonban nem adta meg Syriának azt az egységet, melyre szüksége lett volna, hogy független maradhasson és némi szerencsével szállhasson szembe a hatalmas szomszédokkal. A zsidóság voltaképen nem volt hadi nép. Indult ugyan néha egy-egy merész vezér után és vivott is ki olyan pillanatnyi sikereket, melyek fölrázták apathiájából; de csakhamar megint felülkerekedett benne ősi természete, visszatért földmives vagy nomád életéhez, a törzsek folytatták örökös surlódásaikat; a mily alkalmas volt ez a nép portyázásokra, hirtelen betörésekre, ép úgy nem szerette az Egyiptom és Assyria erős katonai szervezetét kivánó hosszú háborúkat. Zsákmány, nyájak és rabszolgák megkerítésén kívül tehát alig jártak valami sikerrel Dávid e vállalkozásai, melyek különben inkább hadnagyának, Jóábnak harczai voltak, mert a király maga már meglehetős ritkán jelent meg az idegenekkel vívott csatákban. A legyőzött adót igért és fizette is a meddig a vereség okozta félelme tartott az első alkalommal, aztán hallani sem akart többé az adózásról és nem is engedett, míg új fenyítéstől nem kellett tartania. Nagyítás tehát zsidó birodalomnak nevezni Dávid és utódainak királyságát, mert mely méltó nevet adhassunk akkor az egyiptomiak vagy az assyriaiak uralmának?
Syriai pánczélpántok.
Dávidnak utolsó diadala után csakhamar meg kellett volna halnia. Mint a keleti fejedelmek rendesen, ő is kelleténél tovább élt, és igen nyavalyásan töltötte el hosszú uralkodásának legvégső szakát. Az udvari szokás azt kivánta, hogy valahányszor az ország növekszik, a szolgák és asszonyok száma is növekedjék. Dávid sem vonta ki magát e törvény alól; két felesége mellé, kik már cziklagi számkivetésében is megvoltak, elvette Máakhát, Gessur király leányát, Khaggitot, Abitalt, Eglát és még sokakat. Rabba ostroma alatt elcsábította Bathsebát, a hittita Urija feleségét és a férjét eltette láb alól; mikor Náthán próféta ezért keményen megdorgálta, szánta-bánta bűnét és megtartotta az asszonyt. Az ennyi anyától származott gyermekek között egymást érték a surlódások. Az Akhinoámtól született Amnón erőszakot követett el saját hugán, Támáron, Mákha leányán. Absalom, Támár bátyja úgy állott bosszút, hogy meggyikolta a bűnöst. Alig nyert atyjától kegyelmet, fellázadt és magával ragadta a népet. A döntő pillanatban tétovázott a lázadó és Dávidnak ekközben módjában volt a Jordánon túlra menekülni; a kis királyi sereg könnyen szétszórta a fegyelmetlen sokaságot és a menekülő Absalom Jóáb kezétől esett el. A vezér halála után a polgárháborúnak nem volt többé czélja; de a törzsek egy darabig még nehezteltek Judára. Ez az agyarkodás csak akkor ért véget, mikor Czíba, a benjaminita, elesett Ábel-béth-Makha falai alatt. Dávidnak nem kellett többé felkelésektől tartania; de utódjának megválasztása nagyon bonyodalmas nehézségekbe keverte. A természetes rend szerint a trónnak negyedik fiára, a Khaggitól született Adonijára kellett volna szállni; Bathseba azonban rávette az öreg királyt, hogy kiáltassa ki királylyá Jeruzsálemben az ő zsenge korú fiát, Salamont, és még életében adja át neki a hatalmat. Dávid alig egynéhány hónappal élte túl lemondását és hetvenegy éves korában, uralkodásának negyvenegyedik évében, meghalt.
Dávid sirja Sion hegyén, Sion templomának helyén.
A hárembeli ármány, mely Salamont királylyá tette, vérengzéssel végződött. Leölték mindazokat, a kikről azt gyanították, hogy az új királynak ellenségei és maga Jóáb is áldozata lett a mészárlásnak. Helyét nem töltötték be, mert Salamon épenséggel nem volt harczos kedvű ember és nem is őrizte meg, a mit atyja annyi fáradtsággal meghódított. Hogy meghódíthassa Gezert, melynek kanaáni eredetű lakosai mindaddig megtartották függetlenségöket, kénytelen volt az egyiptomiakhoz folyamodni. Feleségül vette a fáraó, II. Pszinakhes vagy Pszuszennesz leányát és apósától kért segedelmet; az egyiptomiak könnyen elbántak a várossal és átadták a királynak, mint felesége hozományát. Salamon máshol mindenütt kudarczot vallott. Hadad, a Dávid alatt megölt edómi király fia, visszatért Egyiptomból, hol sokáig rejtőzött és fellázította Idumeát a zsidók ellen. Rezón, Czóba egyik fejedelmi embere elfoglalta Damaskust és az északi határon katonai államot alkotott, mely nem egyszer fenyegette Izráel létét. Móáb és Ammón szerencsére nem mozdultak és Tyrus, mely sikeresen szállhatott volna szembe Salamonnal, a király szövetségét kereste. Sidon eleste óta Tyrus volt Phoenicia fővárosa. Miután egy darabig két suffet kormányzása alatt volt, Abibaal király alattvalója lett, körülbelől ép az időben, mikor a zsidók királylyá kiáltották ki Dávidot. I. Hirom, Abibaal fia, mindig barátságban élt júdeai szomszédjával; a királyi palota építéséhez fát és phoeniciai mesterembereket bocsátott rendelkezésére. Ugyanezt a politikát folytatta Salamon idejében is és ez ügyes viselete révén a gyarmatokra fordíthatta hadi erejét.
Hírom sírja.
Salamon, ha nem is volt hadvezéri tehetség, legalább jól értett a közigazgatáshoz; Mageddo és Hazor falait felépíttette; Gezert, a két Bethhóront, Támárt megerősítette a déli határ védelmére. Egy meglehetős késő hagyomány szerint, melyet Josephus Flavius jegyzett fel, básáni fekete bazalttal köveztette ki a Jeruzsálembe vivő útakat. Jeruzsálemet magát is falakkal vette körül. Épített palotákat, egyet magának, egyet a fáraó leányának, továbbá halastavakat és csarnokokat. Minthogy nem volt többé hadi zsákmány, melyből erre a fényűzésre teljék, a népnek kellett viselnie a költségeket. Salamon adókat vetett a kanaániak maradékaira, sőt magoknak a zsidóknak is tizedet kellett fizetniök a királyi udvar fentartására. A Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a puszta között fekvő Izráel fekvésénél fogva csomópontja volt az egyiptomi és kháldeai vásárosok közlekedésének. Nemcsak a karavánokat vámolták meg, mint mindig, hanem Salamon saját monopoliumává tett némely egyiptomi árút, így a fonalat, a szekereket és a lovakat. Az egyiptomi fonalat, melyhez fogható finomságú alig volt az ó-korban, erősen vásárolták a babyloni kelmefestők és himzők. Fontos kereskedelmi czikkek voltak ez időben, mikor a hadi szekereket mindenütt használták, a könnyű és mégis erős szekerek is. A lovak, melyeket a pásztorok vittek a Nilus völgyébe, a fáraók és a nemesség gondozása révén hozzászoktak az egyiptomi égaljhoz és gyarapodtak. Közép- és Felső-Egyiptom legtöbb városában, így Khmunuban, Khninszuban és másutt, híres ménesek voltak, melyekből a syriai fejedelmek ellátták magukat paripával. Salamon eltökélte magát, hogy ő lesz az egyetlen közvetitő az idegenek és a termelő ország között. A szekereket hatszáz ezüst siklusért, a lovakat másfélszáz ezüst siklusért vette darabonkint és eladta a khitibeli fejedelmeknek, nyilván nem csekély nyereséggel. Ezzel azonban nem érte be; Phoenicia példájára és talán ösztönzésére saját országának természeti gazdagságán kívül a messze országok terményeivel is kereskedett. Hiromtól kapott phoeniciai munkásai és matrózai hajóhadat szereltek fel Eczjongeberben és Óphir felkeresésére indultak. Három év mulva dús kincsekkel tértek haza; a hajókon volt arany, ezüst, elefántcsont, drágakő, nemes fa és mindenféle különös állat; így majom és páva. Ez első út sikere ismétlésre serkentette a zsidókat, kik aztán a királyság korában jó ideig rendes összeköttetést tartottak fent déli Arábia fejedelmeivel. E messze vállalkozások kézzel fogható haszna nem lehetett valami nagy, de a hajósok bátorsága izgatott minden képzelmet, és Salamont olyan legendás hír vette körül, a milyent Dávidnak semmiféle győzelme sem szerzett.
Beer sébai kút.
Salamon temploma.
Stade és Ritgen reconstructiója.
Salamon azonban a politikai ügyességen kívül mással is kivivta a későbbi zsidók bámulatát. A sémita uralkodóknak mindig büszkesége volt, hogy palotájokban, vagy legalább palotájok mellett tőlük függő templom és pap legyen. A zsidó nemzetségek és törzsfők sokszorozták ezt a házi kultuszt. Így Jerubbaál Ofrában a győzelem után egy képet áldozott Istennek. Dávid, Jeruzsálem ura, régtől fogva akart templomot építeni a városban s már ki is választotta a helyet; Salamon aztán végrehajtotta atyjának tervét.
A Mória hegye szabálytalan alakjánál fogva nem volt alkalmas a czélra, melyre szánták; módosították hát körvonalait támasztó pillérekkel, melyek a talaj mineműsége szerint, vagy a hegy menedékét támogatták, vagy lekanyarodtak a völgybe, s a falak között levő térséget aztán feltöltötték földdel és ezen a réven meglett a négyszögletes fensík, melyen az épület állott. Hirom évi olaj- és gabona-adó fejében magára vállalta, hogy munkásokat, építőmestereket és épületfákat szerez. A templom homlokzata kelet felé volt; szélessége húsz sing, magassága harmincz sing, hosszasága hatvan sing. A falak nagy kőkoczkákból voltak, a gerendák és a falburkolat faragott és aranyozott czédrusfából. A belépő egy porticus (ulám) alatt és két bronzoszlop között ment; az oszlopok neve Jakin és Boaz volt. A templom belseje csak két részből állott; az egyik volt a szenthely (hékal), melyben a füstölő szerek oltára, a hétágú gyertyatartók és a kenyerek asztala volt, meg a legszentségesebb hely, hova Salamon az Úr szövetségének ládáját helyeztette két aranyozott fából csinált kerub szárnyai alá. A hajó három oldalán egész a fal magasságának közepéig három sor szekrény volt, melyekben a kincset tartották. A főpap is csak esztendőnkint egyszer lépett a szentek szentjébe. A szent helyre a papok is beléphettek és ott végezték a rendes isteni tiszteletet: illatokat füstöltek és felhalmozták az áldozati kenyereket. A belső tornáczban, szemközt a kapuval volt az égő áldozatok nagy oltára, a bronz-tenger, meg a tiz kisebb medencze, melyekben mosni szokták az áldozati állatok egyes részeit, a medenczéket, a késeket, a bőröket és mindent, a mi az áldozathoz szükséges. Ezt a szent pitvart czédrusfa-korláttal ellátott alacsony fal választotta el a másik pitvartól, a hová a népnek is szabad volt bármikor belépni. Salamon uralkodása tizenkettedik évében maga ajánlotta a templomot Istennek. Átszállította a szövetség ládáját Sionból a szentek szentébe, és általános öröm és csodálat közepett, áldozatokat mutatott be Jahvehnak. Az építkezés dolgaiban tapasztalatlan zsidók Salamon művét páratlannak itélték, holott Egyiptom és Kháldea nagyszerű műemlékeihez képest csak kis nép kis temploma volt.
Salamon templomának alaprajza.
Kanaán és Izráel vallásai; a tiz nemzetség elszakadása.
A régi kanaáni vallásokról nehéz teljes képet rajzolni. Ez az ország Khaldea és Egyiptom politikai hatása alatt levén, ez országok vallási tekintetében is reá nyomták a bélyegöket. A babyloni hal-isten Dagon alakjában elvándorolt Askalonba. Astarte istenasszony is babyloni eredetű. Ez istenségek alkalmasint akkor kerültek a nép hitébe, mikor a kanaáni törzsek egy része a Perzsa-öböl partján élt, folyton érintkezve Khaldea lakosaival. Az egyiptomi kölcsönzések aligha régebbiek a XVII. dynastiánál, de nagyot változtattak némely phoeniciai kultuszon.44 Isis és Osiris legendája meggyökeresedett Byblosban és keveredett Adonis és Astarte mondájával; azt mondták, hogy Osiris teste, melyet Typhon eldarabolt és a tengerbe hányt, a hullámokon Syria partjára került és ott volt hosszú évekig. Thót Phoeniciába kerülvén, új hazájában is megmaradt az isteni történetirónak és a betük feltalálójának. Hogy a mythosok ez elegye nem csupán a phoeniciaiak műve, de valami közös alkotás volt, melyben az egyiptomiak és a sémiták egyforma részt vettek, bizonyítja az a sok syriai isten, a kit Memphisben és Thébében a rameszidák korában imádtak. Az elegyedés ép oly könnyen történt a Nilus partjain, mint a Libanon lábánál és Astarte legendájának még most is meg van egy egyiptomi változata is. A mesék Egyiptom phoeniciai templomaiból Ázsia phoeniciai templomaiba kerülve úgy belevegyültek a nemzeti dogmákba, hogy végre az egész nemzet elfogadta őket.
A kanaánbeliek, a phoeniciaiak, az edómiták és mindazok a syriai népek, melyeknek sémita eredete bizonyos, valamint azok, melyek, mint a khititák és filisztéusok, beleolvadtak a sémi törzsekbe, a kháldeai és assyriai religióhoz hasonló hitet vallottak. Babylonban a mythosokat a hatalmas papi kaszt rendezett dogmákká egyesítette. Syriában a legendák sorsa változóbb volt és az isteneknek ép úgy meg kellett osztoznia a földön, mint a fejedelmeknek. Minden törzsnek, minden népnek, minden városnak meg volt a maga ura (ádón), Báalja, kit gyakran külön czímmel láttak el, hogy megkülönböztethessék a szomszéd tartományokat Báaljaitól. Tyrus és Sídon istene Báal-Czúr volt, Sidon külön ura Báal-Czidón. Azok az istenek, kikben az isteni tűz, a mindenséget teremtő és mozgató nap testesült meg, az istenek királyai (melek, molok) voltak. Sajnos, nem ismerjük valamennyi király nevét. Él vagy Kronos Byblosban trónolt, Kamós a móábitáknál, Ammán az ammónitáknál, Szutkhu a khitibelieknél és Khitinek minden része dicsekedett a maga külön Szutkhujával; Melkarth, a tyrusiak nagy istene, kinek kultusza oly messzire terjedt a gyarmatok révén, voltakép a nekropolisi Báal volt. Minden Báallal együtt járt egy női istenség, ki a város úrnője (Báalat) és az egek királynéja (Milkat) volt. Mindig Astarta nevét viselte, melyhez néha férjének neve is járult. A többi megkülönböztetések voltak: a jelvények, városnevek, a tartománynevek és valamely tulajdonság-jelző. Ez istenek mivoltát nem könnyű meghatározni. A Báalok többnyire mindig a természet, a nap, a hold, a csillagok megtestesülései. Az Astarték birodalma viszont a szerelem, a szaporodás, a háború, és következésképen az évszakok, melyekben a természet megujulni, születni és halni látszik. Az istenek és az istenasszonyok mind hegyeken (a Libanonon, a Hermonon, a Sinaïon, a Kasioson) az erdőkben és vizekben élnek; az emberek szemei előbb magaslatokon (bámóth) jelennek meg és fákban, ormótlan kövekben (bétyt), vagy oszlopformára faragott sziklákban (macezebóth).45
Ez istenek egyesítésére nemcsak Egyiptomban és Kháldeában törekedtek, hanem Syriában is. A sok másodrendű Báal és Astarte egyetlen egy isteni párrá kezdett válni. Nevök Il és Ilat, Bél és Baaláth volt és mellettök a többi apró isteni házaspár már csak tengődött. Az így megalkotott Báalt Eljunnak, főistennek, az ég, az idő és az örökkévalóság urának hivták; ő volt a nap, felesége a hold. Egy más rendszerben, melyet a görögök igen jól ismertek, hét isten, a Kabirok, az igazmondó Sziddik fiai voltak a teremtő istenek és egy nyolczadik: a mindnyájunkon uralkodó Esmun körül csoportosultak. A kereskedő városokban, Askalonban, Sidonban stb. népszerű legendájokat a hajósok elterjesztették a Földközi tenger partjain és ez a mythos tovább tartott a phoeniciai gyarmatoknál is; temploma és híres ünnepei a pogányság végső idejében is megvoltak Samothrake szigetén. A görög-római korban byblosi Philon a papoktól megőrizett és Sanchoniathonnak tulajdonított régi könyvekből egyesíteni akarta ezeket a legendákat és megírt egy afféle phoeniciai Genesist. «Kezdetben vala», úgymond, «khaos (bóhu) és a khaos tele vala sötétséggel, és zavarral és a lélek (rúah) lebegett a khaos felett. És a khaosnak nem volt vége és ez így tartott századokon által. De ekkor a lélek megszerette saját eredeteit és elegyet csinált, és ez elegyet kivánságnak (khephecz) hivták; tehát a kívánság lett az eredet, mely mindent teremtett és a lélek nem ismerte saját teremtését. A lélek és a khaos keveredtek és meglett a mót (iszap) és a mótból keletkezett a teremtésnek minden magva; mót lett mindennek az apja; mótnak pedig tojásformája volt. És a nap, a hold, a csillagok és a nagy csillagzatok ragyogtak. Lettek élő teremtések, melyek nem éreztek és az élőteremtésektől születtek az értelmes teremtések, és nevök czóphésámin (az egek nézői) lett. Lőn pedig, hogy az egymástól elválni kezdő elementomok harczában a menydörgés mintegy álomból ébresztette fel az értelmes teremtéseket és akkor a hímek és a nőstények elkezdtek mozogni és keresni egymást a földön meg a tengerben».46 Időszámításunk előtt tíz évszázaddal a phoeniciaiaknak még aligha jutott eszébe, hogy vallásos eszméiknek ilyen elvont alakot adjanak.
A kanaáni vallásokkal véres vagy buja szertartások járnak, melyek alkalmasint durvábbak a többi egykorú kultuszoknál. A Báalok természete vad és irigy lévén, nemcsak állat-, hanem emberáldozatokat is követeltek. Az emberáldozatokat rendesen meg lehetett azzal váltani, hogy a hivek feláldozták egy részöket, alája vetvén magokat a körülmetélésnek; komoly körülmények között azonban ez a jelképes mészárlás nem volt elég: az isten az elsőszülött fiú halálát kivánta. Közveszedelem esetén a királyok és a nemesek nemcsak egy áldozatot adtak, de valamennyi gyermeköket, kiket az isten követelt. Elevenen égették meg őket előtte és husok szaga csillapította a Bál haragját; a haldoklók jajgatását sípok és trombiták hangja nyomta el, és hogy az áldozat foganatos legyen, ott kellett lennie az édesanyának is, nyugodtan, ünnepi ruhában. Az Astarték nem voltak ilyen kegyetlenek, de mégis eleget követeltek; ostorozást, tagcsonkítást kivántak papjaiktól, sőt gyakran a férfiúság elvesztését. Több Astarte papnői között csak feslett életű nőket (kedésót) tűrt meg. Legfényesebb és legfajtalanabb ünnepök az volt, melyet Byblos mellett ültek. A zarándokok tavaszszal és őszszel az aphakai templom és az Adonis folyó völgye felé özönlöttek. Nyári napforduláskor, mikor «a nyár megöli a tavaszt», a mysteriumok gyászosak voltak. Az istennő szerette az urak urát, Adón Adónimot, de egy szörnyeteg vadkan alakját öltött irigy vetélytárs megölte kedvesét. Astarte eltemette őt és egész Phoenicia részt vett gyászában. A templomokban és a szent helyeken állított ravatalokon fából faragott képek ábrázolták az istent, ki fölött virasztottak, mielőtt sírba tették volna. A város utczáin, az erdőkben, a hegyeken kibontott hajú vagy leborotvált fejű nők bolyongtak, megszakgatott ruhában, fájdalmok jeléül összekarmolt mellel és arczczal és nagy hangosan siránkoztak. Miután a siratás ideje letelt, a képet eltemették a hagyományos szertartások közepett és Adonis-kerteket csináltak; ezek virágcserepek voltak, melyekben a földbe szúrt zöld ágak és gyökeretlen növények hamar elhervadtak. Ősz felé, mint Renan írja, «hirtelen nagy záporoktól megáradt patakok a tengerbe vöröses vizet öntöttek. Ez a víz a partnak szembefújó szél miatt csak igen lassan elegyedett a tengerrel és kivált rézsut nézve, széles vörös csíknak látszott a szárazföld mentén».47 Ez az Adonis vére volt és látása megelevenítette a hívek fájdalmát. Egy hétig tartott a siránkozás, de a nyolczadik nap a papok kihirdették, hogy Adonis feltámadt és visszatért isteni kedveséhez. Most aztán kezdődött a zajos, határtalan öröm; a mint előbb halált és gyászt szinleltek, most a feltámadás jeleneteit játszották. Az asszonyok (és most már nemcsak a sirató nők) leborotválták fejüket és ha sajnálták hajukat feláldozni, idegen kénye kedvének engedték át magukat, mint a hogy az istennő föltámadt kedvesének adja magát; gyalázatuk bére a templom kincstárába került.48
Izrael vallása eredetileg nem igen különbözött a többi kanaáni vallástól. Többféle természetű isteneket ismert; voltak házi istenek (teráphim), minden családnak a magáé; voltak istenei a csillagoknak és az égnek, kiknek legfőbbjét Jahvéhnak hivták. Jahvéh Izrael nemzeti istene volt, a mint Kamós Móábé, Melkart Tyrusé.49 Valamint a kanaáni istenségek, ő is irigy volt, inkább hajlott a haragra, mint az irgalmasságra, és nem könyörült azokon, a kik őt megsértették. Az ő jelvényei is olyanok voltak, mint a kanaáni isteneké; ember, bika, kígyó, ércz vagy fa képe, nyers kődarabok és oszlopok. Mint a természet istene, leggyakrabban a viharban jelentkezett; a menydörgés volt hangja, a szél lehellete, a világosság ruhája. Ha megharagudott, elzárta az egek csatornáit és nem esett több eső; ha megbékült, elzárta az egek csatornáit és nem esett több eső; ha megbékült, esni engedte és a földek megtermékenyedtek. Régi székhelye a Sinai hegyen volt, de a hódítás után leszállt a meghódított városokba, Hebrónba, Pnuelbe, Silóba, Sikhembe és elűzte onnan a régi isteneket. Hogy e bitorlásnak okát adják, ügyesen azt mondták, hogy e szent helyeket a zsidófaj mesés hősei miatt tisztelték: Hebrónban Ábrahám örömest mulatott, Siló, Sikhem, Pnuel, Makhanajim teli volt Jákob emlékével. A zsidó királyság megalkotása előtt Siló volt a zarándokok főczélja; egy rejtelmes láda vonta oda a buzgó hívek sokaságát. A bétylosokhoz hasonló két szent kő ábrázolta, Jahvéh lakott a ládában és ha valaki, bár akaratlanul is, érintette házát, legott megütötte a mennykő. Jahvéh ragaszkodott e szent helyekhez, de felköltözött a hegyekre, a régi istenek bamótjába is és ott a hivek hódolatát fogadva, jósolt. Kultusza sokban hasonló volt a kanaáni isteni tisztelethez, de nem volt sem olyan véres, sem olyan fajtalan. A körülmetélés szertartása pótolta az emberáldozatokat és az elsőszülött fiu helyett most már csak egy kecskegödölyét vágtak le.50 De az isten esetenként még emberáldozatokat is kívánt vagy fogadott el; pl. Jefte megfogadta, hogy feláldozza a legelső embert, a kivel a győzelem után hazatérve találkozik, és a sors ép saját leányát jelölte ki.
A Kanaánba letelepedett zsidóknak azelőtt úgyszólván csak pásztori ünnepeik voltak, minő pl. a juhnyirás. A föld- és szőlőmíves kanaánbeliek vallásos szertartásokkal ünnepelték meg a vetést, az aratást, a szüretet és az év többi gazdasági eseményét; mindenki istenének köszönte birtokát, inkább is a föld haszonélvezetét, és bér gyanánt a föld gyümölcsének zsengéit adta neki. A zsidók a kanaánbeliek mellett földmívelőkké válván, ünnepeiket is átvették, mint a hogy átvették templomaikat. Minden szent helynek megvolt a maga ünnepe, melyre a szomszéd törzsek összesereglettek; Silóban szüretkor leányok tánczoltak a szőlőkben, Sikhem lakói kivonultak a városból a mezőkre és a mikor a szőlőt betaposták, a templomban áldoztak és szent lakomát laktak. Salamon temploma nem vetette végét sem a többi szent helynek, sem az ilyen ünnepeknek. A király különben nem is ezzel a szándékkal építette templomát; egyszerüen azt akarta, hogy istene mellette, a keze ügyében legyen. Jahveh nem volt kizárólagos isten; azt mondta, hogy különb a többi istennél, de elismerte létöket és menedéket adott nekik. Megvolt mellette Astarte papjainak seregével, meg az érczkigyó, mely meggyógyította a nyavalyákat és a mérges állatok harapását. Baal lovai és szekerei pompával vonultak be templomának egy részébe, a szent kéjhölgyek ott szőtték a sátorokat és ott fogadták ünnepnapokon a hiveket; a sirató asszonyok ott jajgattak Tammúz-Adonis halálán. A templomon kívül Salamon oltárokat emelt Kamósnak és az ammóniták istenének az olajfák hegyén; bölcsen meghagyta a szent helyeket, melyekben a hódítás óta a nemzeti istent imádták. Művének legfontosabb következése az volt, hogy megváltoztatta és fölemelte a pap helyzetét. Addig bárki is lehetett pap Izráelben, vagyis egyenesen mutatta be áldozatát, mellőzve maga és isten között minden közvetítőt. Csak az egy jóslás dolgában kívánt a papság különös tanultságot. Jahveh képe a jövendőt hirdette. Tudjuk, hogyan feleltek az egyiptomi istenek szobrai a hozzájuk intézett kérdésekre, fejbólintással, sőt néha élőszóval. Nem ismeretes, milyen módon magyarázták a zsidó papok az ő istenök akaratát; Jahveht kikérdezni titkos művészet volt, és csak hosszas noviciatus után tanulhatta meg valaki. A papság különben nem volt privilegium; kiki lehetett pap saját hajlandóságából, vagy családjának akaratából. A szent helyeken azonban voltak családok, melyekben a papság apáról fiura szállott; két ilyet ismerünk: az Éliét Silóban és Jónáthán-ben-Gersomét Dánban. Az utóbbi család története igen nevezetes. Egy Efrajim hegyéről való, Míka nevű héber, félig buzgóságból, félig haszonlesésből «isten házát» épített egyik birtokán és beleállította Jahveh ezüsttel bevont képét. Az őrizetet fiára bízta. Ezzel el volt intézve a dolog anyagi része, az alamizsna, az áldozat. De nem volt pap, a ki a legjövedelmezőbb mesterséget: a jósolást űzze. Arra bujdosott akkoriban egy Júdabeli levita, Jónáthán, Gersóm fia, ki templomot keresett, a hol szolgálhatna. Míka felfogadta őt, fizetésül adván neki évenkint tíz ezüst pénzt, két öltöző ruhát és eledelt. Egy észak felé vándorló dánita csapat megkérdezte az istent, szerencsés leszen-e útja, és kedvező választ kapva, magukkal vitték a bálványt is, a papot is. A pap ellenkezett, de a fenyegetés meg az igérgetés csakhamar megjuhásztatták. «Melyik jobb, az-e, hogy egy ember házának papja légy, vagy hogy Izráelben egy nemzetségnek és háznépének légy papja?» mondták neki a jövevények. (Bír., 18, 19.) A dániták Lais elfoglalása után a Míka bálványát felállították egy templomban, melynek csakhamar nagy híre kelt. A papok mellett az írás néha olyan szent embereket is említ, a minőket ma is találni a muzulmánok között; vannak jósok (róé), kiket isten lelke hirtelen megszáll és feltárja előttük az elkövetkezendő eseményeket; vannak próféták (nábi), kik elszigetelten vagy többed magukkal élnek és a jövendölést csak szigorú nevelés révén sajátítják el. Zenével, énekkel kisért isteni tiszteleteik és a nézőket is magával ragadó rajongásuk, hasonlók voltak a mai dervisek zikriein látható jelenetekhez.51 Jahveh különben nem egymaga támasztott prófétákat; Baalnak is megvoltak az ilyen választottjai, a kik mesterkedés és befolyás dolgában vetekedtek amazokkal.
A nagy bronzoszlop Salamon temploma előtt.
Perrot és Chipiez után.
A királyság megalapítása és a nemzet politikai erőinek egy helyre vonása hatott a vallásos intézményekre és a papság szervezésére is. A fejedelem istene és az a templom, melyben ez az isten székel, igen nagy fontosságú minden keleti monarchiában. Egyiptomban Ftáh uralkodik az összes memphisi dynastiákon, Ammón pedig a thebai dynastiák istene. Ugyanilyen történt Izráelben is. Saul, a legfüggetlenebb király uralkodásának kezdetén szolgálatába fogadott egy Éli családjabeli papot és temploma Nóbban, Benjamin földjén volt; Akhija elkisérte őt a filiszteusok ellen viselt első háboruba és tanácsot kért részére Jahveh képétől. Dávid alatt Ebjatharnak elég jelentős szerep jutott, Salamon pedig Czádok családjának kiváltságává tette, a mit elődei Éli maradékainak adtak: az udvari káplánságot. A papság és a királyság e szövetségében természetesen a királyság van felül. A király ott és akkor áldoz, a hol és amikor akar. Nemcsak Dávid intézi személyesen az isten ládájának átszállítását, de a templom fölszentelése óta Salamon is fölmegy az oltárhoz, kiterjesztett karokkal imádkozik és megáldja a népet. A papok szolgálata csak másodrendű; ők tartják rendben a szent helyet, őrzik a templom kimeneteit, és a szokott szertartások szerint jósoltatnak Jahveh képével. Mindig csak a király alattvalóinak nevében áldoznak és a király helyett csupán akkor, ha az uralkodó megbízza őket. Salamon azonban megépítvén a jeruzsálemi templomot, olyasmit adott a királyi papságnak, a mije addig nem volt: állandó helyet, gyülekező központot, mely akkor is rendíthetetlen maradt, mikor minden megváltozott körülte Izraelben. Czádok, a főpap, segítőkűl alsóbb rendű papokat fogadott, kik a bölcsen elrendezett hierarchia fokozatai szerint végezték naponkint az ezerféle szolgálatot a templom körül. A papság ekkor még nem volt zárt kaszt; természetesen elejétől fogva megeshetett, hogy a tisztség apáról fiura szállt, de mégis mindenki szabadon léphetett erre a pályára, különösen az alsóbb szolgálat körül. A papság a férfiut illeti, «ki azt mondotta az ő apjának és anyjának: Nem láttam őket, és az ő atyafiait nem ismerte és fiaival sem gondolt. Mert őrizték a te beszédeidet és szövetségedet megtartották. Tanítják a te itéleteidre Jákobot és a te törvényeidre az Izráelt; jó illatú füstöt tesznek a te orczád előtt, és egészen égőáldozatot a te oltárodon». (5. Móz. 33, 9–10.) A ki lemondott a világról, lehetett pap, vagy szolga. A papok és a szolgák mind a főpap kezében voltak, a főpap pedig a király kezében. A templom voltakép csak egy szárnya volt a palotának és a papság a királyság függeléke.
Az a politikai és vallásos felsőség, melyet ez intézmények Júdának adtak, csakhamar felköltötték a többi törzsek irigy gyülölködését. Különösen Efrájim zúdult föl, hogy az uralom kisiklik kezéből és egy oly törzsre száll, melynek jó része idegen eredetű. Ez az elégedetlenség, úgy látszik, nem vált nyilt lázadássá; Salamonnak azonban komoly vetélytársa akadt Jeroboámban, Nebát fiában. Jeroboám kénytelen volt Egyiptomba menekülni, Sesonk királyhoz; az az egy tény is, hogy egy pillanatra szembeállították őt a törvényes királylyal, rossz jel volt a jövőre nézve. A későbbi nemzedékek nem viselkedtek Salamonnal szemben oly keményen, mint kortársai. Később, mikor a papi befolyás mindenhatóvá lett, a számkivetés fájdalmai közepett és a Jeruzsálembe visszatérő zsidókat fenyegető veszélyekben, örömest emlékeztek arra az időre, mikor az első templom épült, és szivesen szépítették meg emlékét. Salamon az új zsidók szemében a nemzet bölcse lett; «szerze háromezer példabeszédeket és az ő énekeinek száma volt ezer és öt. Szólott a fákról is, a Libánon hegynek czédrusfájától kezdve mind az izsópig, mely a falból nevekedik ki; szóla annak felette a barmokról, a madarakról, a csúszó-mászó állatokról és a halakról». (1. Kir., 4, 32–34.)52
Nemcsak írói dicsőséget adtak neki, hanem azt is beszélték, hogy Jahveh háromszor megjelent előtte: Dávid halála után bölcseséget és boldogságot adni neki; a templom felajánlása után megerősíteni őt a vallás gyakorlásában; élete végén pedig, hogy szemére vesse bálványozását és megjósolja neki háza romlását. Elhiresztelték róla, hogy rendesen érintkezett a világnak minden fejedelmével és messzi Arábiából felidézték Sába királynéját, hogy a nagy uralkodó előtt meghajoljon. Az egykorúak azonban mindebből nem láttak semmit; Salamon az ő szemökben csak kevély és kemény király volt, ki adókkal terhelte meg őket, hogy szépítse városát és gazdagítsa törzsét.
Alig halt meg (929), kitört a forradalom. Fia, Rehabeam (Roboám) Jeruzsálemben ellentállás nélkül lépett trónusra, de a középső és északi törzsek királyt választani gyűltek össze Sikhemben; csak az alatt a föltétel alatt voltak hajlandók elismerni Roboámot, ha leveszi rólok az igát, melyet atyja reájuk vetett. A számkivetésből visszatért Jeroboám adta az új király elé Izráel panaszait: «a te atyád igen megnehezítette a mi igánkat, de te most könnyebbítsd meg atyádnak kemény szolgálatját, és a nehéz igát, melyet mi reánk vetett, és szolgálunk neked». (1. Kir. 12, 4.) Roboám három napig haladékot kért és tanácsot tartott az öreg udvarbeli szolgákkal. Roboám azonban a vele együtt nevelkedett ifjak tanácsára hallgatott és mikor Jeroboám eljött a válaszért, sértésekkel és fenyegetésekkel fogadta őt: «az én atyám megnehezítette a ti igátokat; én pedig nehezebbé teszem; az én atyám vesszőkkel vert benneteket, én szeges korbácscsal verlek benneteket». (1. Kir. 12, 14.) Észak és kelet törzsei, a filiszteusok, Móáb, Ammón, mind Efrajim pártjára álltak és Jeroboámot kiáltották ki Izráel királyává. Így vett elégtételt József Júdán, Júda azonban nem tűrte a sértést és elkülönözte magát a nemzet többi részétől. Egy törzs sem követte az elszigeteltségbe; de a Simeón maradványaitól megszállott terület és egynehány Dán és Benjámin nemzetségbeli város, mely sokkal közelebb volt Jeruzsálemhez, semhogy ellentállhasson a nagy város vonzásának, Roboám kezében maradt.
Így bukott meg Dávid dynastiája és vele a birodalom, melyet megalapítani akart. Ha csak a családból származott két királyt tekintjük, okvetetlenül el kell gondolnunk, hogy ez a vállalkozás jobb sorsot érdemelt. Dávidban és Salamonban olyan érdemek és hibák egyesülnek, melyek a sémita nagy királyokhoz méltók. Az első kalandos hős, igazi dynastia alapító, furfangos, kegyetlen és feslett erkölcsű, de bátor, óvatos és tud hű, nagylelkű, bűnbánó is lenni; a másik a pompakedvelő, buja és ájtatos fejedelem, ki rendesen a családfő után szokott következni. Azért nem alkottak semmi maradandót, mert mind a ketten balul ismerték természetét a népnek, melylyel dolguk volt. A zsidóság nem volt harczias népfaj és Dávid mégis háborúkba vitte; nem született ez hajózásra, se építkezésre, se kereskedelemre vagy kézművességre, és Salamon mégis nyakrafőre építette a hajóhadakat, az utakat és nagy kereskedelmi vállalatokba fogott. A véletlen mintha kedvezett volna neki egy darabig. Egyiptom és Assyria meggyöngülése, Arám és Phoenicia viszályai módot adtak Dávidnak, hogy csatákat nyerjen és kiterjeszsze országának határait; Tyrus haszonleső szövetsége pedig Salamon kereskedő és építő terveinek kedvezett. De a nagynehezen megépített királyság ép csak rajtuk nyugodott; mihelyt ők meghaltak, a királyság is megszünt, zajtalanul, szinte rázkódás nélkül, egyedül a dolgok állásánál fogva.
Efrajim és Júda egyesülése azon egy kormánypálcza alatt sokkal rövidebb volt, semhogy sokat változtathatott volna a Birák korabeli régi hagyományokon. Csak a máris igen gyönge törzsekre osztatódás tünt el és puszta történeti emlékké lett. Valójában most már csak két törzs volt: Júda délen, Izráel északon és a Jordánon túlon. Izráel volt a hatalmasabbik; a míg csak élt, Júda homályban maradt és az idegenek mindig csak másodrendű fontosságúnak tekintették. Roboám védekező állásba helyezkedett: fegyvereket gyártatott, falakkal vétette körül a városokat; Jeroboám igen tevékeny volt: Sikhemben székelt és a Jabbók balpartján megerősítette Pnúel városát, hogy szemmel tarthassa Gileádot. Az új álladalomnak is voltak szent helyei, melyek Jeruzsálemmel vetekedtek; Jeroboám kettőt választott és bőven elhalmozta mindennel; Dánt északon, Béthélt délen, Júda határán, csaknem Jeruzsálem szomszédságában. «Csináltata két aranyborju képet és monda a népnek: elég, hogy ez ideig Jeruzsálembe feljártatok; imhol vagynak a te isteneid, óh Izráel, kik téged kihoztak Egyiptomnak földéből». Valamint a Dávid templomának papsága, a Jeroboám templomának papsága is nyilt osztály volt: «a ki neki tetszik, azt választja vala, hogy lenne a magas hegyeken való kápolnáknak papja». (1. Bir. 13, 33.) Izráel szent helyeinek e hivatalos elismerése felköltötte a Júdabeli papok irigykedését; és a két királyság politikai vetélkedéséhez még a két papság vallásos vetélkedése is járult. Mind a kettő Jahveht szolgálta azon szertartások szerint; de mind a kettő azt állította, hogy a másik kultusza bűnös és nem kedves a nemzeti istennek. Veszekedéseik nyoma még látható abban a beszédben, melyet Mózes első könyvének szerkesztői a haldokló Jákob szájába adtak. A költő sorra veszi Izráel törzseit és dicséri vagy ócsárolja őket. Júdával még elég csinján bánik, csak azt kivánja, hogy hajoljék meg egy Silóban fölkent fejedelem előtt; de Benjámint, Simeónt és Lévit szidalmakkal halmozza el. József háza és szövetségesei csupa áldásban részesülnek: József termékeny galy, Isszakhár erős szamár, Rúben Izráel első szülöttje. Az olyan faj, mely így gyülölködött, nem maradhatott soká független; a visszavonások védtelenül szolgáltatták ki a szomszédok kénye-kedvének.
Ez időben csak Egyiptom volt annyira erős, hogy e viszályok kihasználására gondolhasson.
Az évszázad, mely azóta eltelt, hogy a királypapok bitorkodtak és hogy a fáraó utolsó csapatai kivonultak Palesztinából, tele volt polgárháborúkkal és forradalmakkal. A régi Egyiptom, a nagy thébéi királyok Egyiptoma meghalt és új Egyiptom született helyébe. Az élet vissza kezdett vonulni délről és Thébéből észak felé, a delta városaiba. A meddig a fáraók hódításai csak a Nilus medenczéjére szorítkoztak, Thébé volt az ország természetes középpontja. Az afrikai és arábiai nagy kereskedelmi utak csomópontjához közel fekvén, mintegy hatalmas tárházzá lett, a hol minden gazdagságát felhalmozták az idegen országoknak, a perzsa öböltől a Szaharán túlig, a Földközi tengertől a nagy tavakig. A delta városainak kevés fontossága volt, mert azokhoz a nemzetekhez estek közel, a melyekkel ritkán érintkezett Egyiptom; maga Memphis is csak másodrendű számba ment, hiába volt nagy és hiába fűződtek hozzá Mini meg az első dynastiák emlékei. A Hyksosok betörése az egyiptomi nemzetiség utolsó menedékhelyévé tevén Thébét, növelte e város jelentőségét; a küzdelem századain által Thébé nemcsak az ország első városa volt, hanem maga az ország és Egyiptom szive dobogott falai között. Áhmosz győzelmei, I. Thutmosz hódításai kiterjesztették a szemhatárt; Egyiptom átment a szuezi szoroson, leverte Syriát, átment az Orontesen és az Euphrátesen; mindez Thébé hasznára és gyarapítására történt; e város kétszáz évig csupa legyőzötteket látott palotáinak árnyékában. De mikor elkövetkeztek a tizenkilenczedik és huszadik dynastiának szorongatott napjai, mikor az oly sokáig eltiprott népek föltámadtak a faraók ellen, a politikusoknak eszébe jutott, hogy Karnaktól a syriai határig hosszú az út és hogy az ország belsejében jó száz mértföldre fekvő város rossz hadiszállás oly fejedelmeknek, a kiknek mindig résen kell lennie. II. Ramszesz, Minefta, III. Ramszesz életöknek legnagyobb részét a delta keleti részén töltötték. Gyarapították a régi városokat és újakat alapítottak, melyek az ázsiai kereskedelem révén csakhamar felgazdagodtak. Egyiptom súlypontja, mely az első uralom bukása után délre, Thébé felé szállott le Aethiopia meghódítása és Egyiptom hatalmának Szudánban való terjeszkedése által, lassankint visszavonult északra és egy darabig a delta különféle városai között ingadozott. Tánisz, Bubasztisz, Sais vetekedtek a hatalomért körülbelül egyenlő szerencsével és egymásután gyakorolták is, de se el nem érték Thébé fényét soha, se nem szültek a thébéi királyokhoz fogható dynastiát.
Hrihor bitorlása és Szmendesz trónralépte óta Egyiptom két részre oszlott. Ez állapotnak természetesen az lett a vége, hogy az egyik királyi ház el akarta nyomni a másikat; a taniszi kerekedett felül. Hrihor két első örököse Piónkhi és I. Pinotmu csak Ámon főpapjainak czímét viselték és I. Pinotmu után I. Psziukhánu taniszi király elfoglalta Thébét. Fia, II. Pinotmu, úgy látszik egész Egyiptomon uralkodott, de csak rövid ideig. Mialatt királyczímet viselő fejedelmek helyettesítették őt Tániszban, két fia: Maszahirti és Menkhopirri, mint Ámon főpapjai kormányozták Egyiptomot a Fajumtól kezdve. E bitorlásokat a hagyományos szokás szerint házasságok törvényesítették. A ramesszidák faja még nem halt ki; a férfiak ugyan már csak egyszerű magánemberekké lettek, de a leányok beléptek az uralkodók háremébe és őseiktől nyert jogokat hagytak gyermekeikre. Alkalmasint így történt, hogy Ámont utolsó főpapja II. Pinotmu, Ramszesz, Hrihor és tánita fáraók vérét egyesítette ereiben.
Ezek, úgy látszik, nem voltak se erő, se segédforrások híján. Műemlékeik, bármilyen gyérek is, arra mutatnak, hogy nem szakították teljesen félbe elődeik munkáit. I. Psziukhanu és Amenemopi újra felépítették a kis templomot, a gizei nagy gulák mellett, melyet egykor Kheops emelt leánya, Honitszen, tiszteletére. De különösen fővárosuk Tánisz szépítésére gondoltak. A főtemplom, melyet a XII. és XIII. dynastia fejedelmei megnagyítottak, s mely a Hyksosok ellen viselt háborúban sokat szenvedett, de a Ramesszidák kijavították, mind terjedelmére, mind szépségére vetekedett a thébéi templomokkal; a II. Ramszesz emelte óriás monolith magasság és temérdekség dolgában nemcsak a két Memnonhoz volt hasonló, hanem a Ramesseion ma romokban heverő szobrához is. Sziamon-miamun, a huszonegyedik dynastia első királya, befejezte a templom restauratióját és I. Pszinkhanu rengeteg nagy nyers tégla fallal vette körül a templomot, mely így valóságos erősség alakját öltötte. Mindez nem történt bitorlások nélkül; Pszinkhanu reá vésette nevét a Hyskosok sfinxeire és szobraira, nem több lelkiismeretességgel, mint azok, a kik maguk számára foglalták le a XIII. dynastiabeli királyok műemlékeit. Minden építő fáraó hódító fáraó is, vagy legalább az akar lenni; a XXI. dynastia fejedelmei bizonynyal megkisértették visszanyerni hatalmukat Syria déli részén és II. Pszinkhanu hadjárata Gezer ellen, leányainak házassága Salamonnal és az idumeai Hadaddal az egyiptomiak szemében egykori uralmak újjászületésének látszott. Ezek az apró sikerek azonban erő híján nem tarthattak soká. A háborúban megfogyatkozott benszülött nép nem adhatott katonát. A tániszi fáraók kénytelenek voltak zsoldosokhoz folyamodni és Egyiptomot a barbárok kezébe szolgáltatták.
A barbárok beleavatkozása Egyiptom ügyeibe nem volt olyan gyors és váratlan, mint első pillantásra hihetnénk. Mindig jó politikának tartották hadi foglyokkal pótolni a háborúkban szenvedett emberveszteségeket. Már a tizenkettedik dynastia fáraói is szerették az északi népeket délre, a délieket északra terelni; egész népeket telepítettek meg a Nilus völgyében. A Hyksosok betörése jelentékenyen növelte az idegenek számát. Ahmosz győzelme után a Hyksosok királyi családja és a vitézlő osztály kivándorolt Ázsiába, de a nép zöme nem akart mozdulni Egyiptomból. Háuáru, Tánisz és a delta északkeleti városai, különösen pedig a Menzale tó környéke úgyszólván a sémiták kezében maradt. Ezek egyiptomi alattvaló létökre sem feledkeztek meg nemzeti hagyományaikról; volt bizonyos saját autonomiájuk, némely adó fizetését megtagadták és dicsekedtek vele, hogy nem tartoznak a fáraók fajához. Régi egyiptomi vérségű szomszédaik idegeneknek, barbároknak, (Pasemúr) ázsiaiaknak (Pi-amu) csúfolták őket. A XVIII. dynastia alatt egynehány sémita vezéri és főpapi méltóságra emelkedett. Istenségeik: Szutkhu, Baal, Baal-Czefon, Marna, Asztarte, Anati, Kodsu, belekerültek az egyiptomi pantheonba; Memphisben templomaik voltak. A XIX. dynastia közepe fele II. Ramszesz hódításai és az a szoros szövetség, melyet ez a fejedelem a Khitibeliek urával kötött, divatba hozták a syriai dialektusokat. E nyelvekre nemcsak a szabad gyermekeket tanították, hanem a néger és libyai rabszolgákat is; a tudós és úri világ örömest használta az idegenes szólásokat. A jóízlésűek nem laktak többé núitban, városban, hanem kartiban; a kapu nem volt ro, hanem tiráa; az éneket nem boniton (hárfán) kisérték, hanem kinnóron. A legyőzöttek üdvözlet gyanánt nem aau-t kiáltottak a fáraónak, hanem szalámot, a csapatok pedig tupar vagy tóf (dob) pörgése mellett akartak lépkedni. Ha valami tárgynak nem volt sémita neve, eltorzították az egyiptomi szavakat, hogy legalább a szinök idegen legyen.
A delta nyugati részén más fajok, más befolyások uralkodtak. A libyai törzsekkel folyton érintkező Sáis és a szomszéd városok, lakosságuknak legalább is felét onnan toborozták. Ezen a környéken a Máziuk és különösen III. Ramszesz óta a Masuasák kezében volt a vezetés; de míg a sémiták lassankint földmivesekké, tudósokká, papokká, kalmárokká és katonákká változtak, a lybiaiak mindig ragaszkodtak a maguk katonai szervezetéhez. A Máziuk több mint kétezer év óta nem telepedtek meg egy helyen; inkább zsoldosok voltak, semmint békés polgárok. Ők szolgáltak csendőrökül a nomosokban, ők voltak a határőrök és kisérték a fáraót messze hadjárataiban; annyira vérökké lett a harcziasság, hogy az egyiptomi nyelv sülyedésének korában Matojivá ferdült nevök kopt nyelven azt jelentette: katona. A masuasák sohasem tették le saját ruhájokat és fegyveröket; az emlékeken megismerni őket arról a szövetdarabról, melyet fejökön viselnek. Szüntelenül a hadi szerencsét és busás zsoldot leső libyai nép javából toborzódva, csakhamar az egyiptomi seregek legkiválóbb ereje és alapja lettek. A fáraók megbizhatóbb testőröknek tartották őket a bennszülötteknél és vezérségüket királyi vérségű herczegekre bizták. A masuasák törzsfői már nem igen függöttek hübéres uruktól; némelyek katonáikra támaszkodtak, hogy trónra emelkedhessenek, mások pedig kedvük szerint választották és buktatták a királyokat. A XXI. dynastia végétől fogva Egyiptom az idegenek martaléka volt; urai már csak azok lehettek, a kik tetszettek a sémitáknak.
A XX. dynastia közepe vagy vége felé volt Bubasztiszban vagy környékén egy Buiua nevü libyai ember. Utódai boldogultak, és az ötödik közülök Sasbaku (Sesonk), feleségül vett egy Mihitinuoszkhit nevű királyi herczegnőt. Fia, Namrut papi méltóságai mellett a Masuasák vezére lett. Unokájának, Sesonknak, még jobban kedvezett a szerencse. Születésétől fogva felséges úrnak és a herczegek herczegének nevezték, a mi arra mutat, hogy a Masuasák között első lehetett; mindenesetre ő volt az ország leghatalmasabb embere és szinte lépést tartott a királylyal. Így egy iratban, mely atyjának halotti tisztességéről szól, egyenesen Ámon-Rá-val szólíttatja meg magát, a mi csak a főpap és a király kiváltsága volt. Különben fiához, Oszorkonhoz, feleségül adta Hór-Psziukhanu, a XXI. dynastiabeli utolsó király leányát és ez a házasság a koronát biztosította családja számára. Egynehány év alatt hatalma alá kerítette egész Egyiptomot. Psziukhánu halálával használni kezdte a fáraók névgyürüjét és jelvényeit; mikor pedig III. Pinotmu meghalt, reá szállott Ámon főpapjának méltósága, melyet aztán fiára, Auputra, ruházott. Pinotmu családja, úgy látszik, nem állott ellent és visszavonult Aethiopiába, Napatába, hol független királyságot alapított. I. Sesonk trónralépése és Auput főpapsága végkép romlását okozták Thébénak. A már az utolsó Ramesszidák alatt szörnyű zűrzavar és elszegényedés Hrihor utódai alatt nőttön nőtt. A lopások oly gyakoriak lettek a halottak városában és a tolvajok oly merészek, hogy a thébéi királyok mumiáit ki kellett venni sírjaikból és az I. Amenhotpu nyugvóhelyével szomszédos kápolnába elhelyezni.
A királytól kiküldött felügyelők időnkint meggyőződtek a tetemek azonosságáról és halottas díszök állapotáról. A XVII. dynastia fejedelmei, úgymint: Szoknunri Tiuáken, a XVIII. első fáraói: I. Áhmosz, I. Amenhotpu, II. és III. Thutmosz és a háremeikbeli herczegnők: Nofritari, Ahhotpu, Masonttimhu, továbbá a XIX. dynastiából I. Ramszesz, I. Széti és II. Ramszesz feküdtek itt. Auput, ki csak igen messze ágon volt e dicső halottak leszármazottja, alkalmasint le akarta nyakáról rázni az őrizés terhét, és egyszerűen bedugta őket olyan zugolyba, a hol nem kell tartani többé semmitől. Az Ámon főpapjai, a Deir-el-Baheri déli hegykatlan egy sarkában családi sírt ástak és ott nyugodtak aztán a fejedelmek II. Pinotmutól kezdve. Auput össze-vissza egymásra hányta az I. Amenhotpu sírkápolnájából kikerült királyi koporsókat és a bejáratot olyan jól elrejtette, hogy egész napjainkig ismeretlen maradt.
I. Sesonk bátor és erős uralkodó volt. A zsidók belső viszálkodása alkalmat adott neki rá, hogy Syriában elődeinek politikáját folytassa. Nem szakított Salamonnal, de az elégedetlen zsidók előtt megnyitotta országát. Idumeai Hadad és Jeroboám menedékre találtak nála. A törzsek szétszakadása után öt évvel betört Júdába, kifosztotta Jeruzsálemet és tovább vonult Izráelbe. Visszatérve országába, Karnak falaira vésette a meghódított városok neveit. Ha ezt a lajstromot összehasonlítjuk III. Thutmosz győzelmeinek sorával, meglátjuk, milyen gyönge volt a XXI. dynastia alatt még a diadalmas Egyiptom is. Nem fordulnak elő többé se Gargamis, se Kodsu, se Damaskus, se Naharanna városai. Magidi a legészakibb pont, a hova Sesonk eljutott és a mellette előszámlált helyek mind déliek: Rabbit, Táanak, Hafaraim, Makhanáim, Gibeon, Béthhóron, Ajálon, Migdol, Jerza, Soko és a Júda pusztájának falvai. Összeszedve a kisebb helységek neveit is és két külön keretbe foglalva azokat, a melyeknek neve több szóból állott, Sesonknak meglett az a kimondhatatlan nagy öröme, hogy a falakra ép olyan nagy hűbéres lajstromot vésethetett, mint előde. Ez az öröm volt a zsákmánynyal egyetemben a hadjárat gyümölcse; a király ezután nemsokára meghalt és utódainak eszébe se jutott visszaszerezni a suzerainitást, melyet ő egy darabig Judeán birt.
Sesonk visszavonulása után Júda és Izráel egyre jobban belemerűltek a polgárháborúba. Jeroboám 908-ban meghalt és két évig uralkodott fiát, Nadabot, meggyilkolta Gibbethón előtt Baesa, Akhija fia. Baesa rávetette magát Júdára, hol Ásza, Abijám fia, Roboám unokája, ép trónra lépett, és megerősítette Ramát két mértföldre Jeruzsálemtől. Ásza, ki a legenda szerint visszaverte az aethiopiaiak és lybiaiak roppant seregét, az izraelitákkal szemben nem érezte magát elég erősnek és segítségül hivta Syria királyát. Damaskus Rezón óta folyton nőtt nagyság és katonai hatalom dolgában; Hezjón, Tabrimmon és I. Benhadad alatt meghódította Hamathot, Coelesyriát és a pusztának az Euphrátessel határos tájait. Benhadad megragadta az alkalmat, hogy uralmát délfelé terjeszsze: betört Galileába és sok városát elpusztította. Baesa Rámában nem tudott ellentállani. Ásza bátorságba helyezte határát Gibea és Miczpa megerősítésével. Valamint Jeroboám, Baesa sem alapíthatott tartós dynastiát; és a mit ő Nadabbal cselekedett, ugyanazt tette az ő fiával Élával, Zimri. Mikor ez a gyilkosság történt, a sereg a filiszteusok országában és Gibbethón előtt volt; fellázadt, vezérének Omrit kiáltotta ki és a gyilkosok ellen indult. A Tirczáhba szorult Zimri tűzbe borította a királyi palotát és egy heti uralkodás után a lángokba veszett. A győzedelmes Omrinak vetélytársa akadt Thibniben, Ginath fiában. A két fél között négy évig tartott a polgárháború és csak akkor ért véget, mikor Thibni és öcscse Jórám, nem tudni hogyan, meghaltak. Jeruzsálem megvétele Sesonk által, Júda és Izráel belső erőszakosságai végkép elgyöngítették a zsidó népet és elvették tőle azt a kevés tekintélyt is, mely nevéhez Dávid óta fűződött. A hegemonia Jeruzsálemből Damaskusba került. Rezón utódai megkisértették egy birodalomba egyesíteni Síria sokféle nemzetét és talán czélt is érnek, ha meg nem történik az assyriaiak döntő közbenlépése.
Sesonk király a thebai kerület istennője elé vezeti a Palestinában meghóditott városokat.
Dombormű Ámon thebai templomának előudvarában. Déli, küső fal.