Ninip pecsétes hengere.
III. RÉSZ.
AZ ASSYRIAI BIRODALOM ÉS A KELETI VILÁG A SZARGONIDÁKIG.
VII. FEJEZET.
Az első assyr királyság. A zsidók Kánaán földjén.
Assyria: Ninos és Semiramis; Tugultipalesarra. – A zsidók Kánaán földjén. – Palaestina és Phoenicia a Birák korában.
Assyria: Ninos és Semiramis; Tugultipalesarra.
Syria fekvése olyan, hogy csak akkor lehet független, ha nincsenek hatalmas szomszédai. Mihelyt hódító ország van a Nílus vagy a Tigris mellékén, nyilvánvaló, hogy Damaskus, Sidon, Gargamis és Gaza kincsei ellenállhatatlanul vonzzák. A Hyksosoktól megszabadult Egyiptom legott Kharu országára vetette magát, századokon át helyőrségeket tartott a városokban, s megadóztatta az összes kis és nagy népeket. Az egyiptomi hadak még ki se vonultak onnan, mikor az assyr hadak már megjelentek, megszállásra készen.
Assur a Tigris medenczéjének közép részét foglalta el, a Kurnib beömlésétől addig, a hol a Tigris Kháldea alluvium rónái felé hömpölyög. Keleten a nagy Záb derékfolyása és a Zagros nyulványai választották el természetes határként Namri vidékétől és a méd törzsektől. Északon Masios hegye, délkeleten az Adhem volt határa; nyugaton és délnyugaton a Khábur és az Euphrates felé nyult a birodalom, de nem tudjuk, elérte-e valaha ezt a két folyamot. Dombos keleti része, melyet számos folyó, a Kurnib vagy Khábur, a kis és a nagy Záb, az Adhem öntözött, érczekkel és ásványokkal, gabonával és mindennemű gyümölcscsel bővelkedett. Hajdanában a Tigrisből és mellékfolyóiból levezetett csatornák hálózták be az országot, a nyári hónapokban ritka esőt pótolván. Voltak gazdag és népes városai; neveikkel tele vannak a királyok évkönyvei, omladékaikat pedig ma is lépten-nyomon találni; de azonosságukat nem mindig lehetett bizonyossággal megállapítani; Assyria két fővárosa; Ninive (Ninua) és Kalakh (Kalkhu) az első kháldeai gyarmatosok korából valók. A folyamtól nyugatra egy sikon, melyet csak Szingárnál szakítanak meg a krétás halmok, a Tigris partjait kivéve száraz és kopár vidéken állott Szingár és El-Assúr, az assyriai királyi városok legrégebbike.
III. Thutmosz kora óta az itt uralkodó államok relatív helyzete változott. A már is igen gyönge Kháldea még jobban elgyöngült; Assúr ellenben gyarapodott erőben és merészségben. A főpap-királyokra önálló királyok következtek, kiknek országlása a Krisztus születése előtti tizenötödik század felé esik. E még mindig kevéssé ismert fejedelmek annyira emelték Assúrt, hogy tiszteletet parancsolt szomszédainak, Assúrbelnisisu és fia Buszurassúr (1400 és 1370 között) már mint egyenlő felek szerződnek Karaindassal és utódjával I. Burnaburijassal, Kháldea kissiai királyaival. Az utóbbi Assúruballit, Buszurassúr utódjának egy leányát vette feleségül és e házasság révén módjában volt beleavatkozni Babylon belső ügyeibe. Karakhardast, Burnaburijas fiát, a lázadó kassik megölték és valami Nazibugast tettek a helyébe.
Assúrubalat megölte a bitorlót és visszahelyezte Kurigalzut, Burnaburijas másodszülött fiát. Alig telt el egy század, mikor 1270 felé egy más assyriai fejedelem, I. Tugultininip vonult be Babylonba, de már nem mint segítő, hanem mint hódító. Ettől fogva Babylont Assyria hűbéresének tekintették; a fejedelmek, kiket a győző tett oda, alattvalószámba mentek és adót kellett fizetniök. Kháldeának hat századig kellett várnia, míg teljesen visszanyerte függetlenségét.
Később, a perzsa időszak felé, mythologiás legendák szorították ki az imént elmondottakat. Azt mesélték, hogy a történeti idők kezdetén egy Nínos nevű hódító törzsfő birodalmat alapított Ázsiában és ez a birodalom magába foglalta Babyloniát, Örményországot, Médországot meg a Földközi tenger és az Indus közé eső vidékeket. Ő építette Ninivét a Tigris partján. «A város formája hosszúkás négyszög volt; hosszabbik oldala százötven stádium, rövidebbik oldala kilenczven; az egésznek kerülete négyszáznyolczvan stádium (nyolczvankilenc kilométer). … Az Assyriabelieken kívül, kik a lakosság leggazdagabb és legnagyobb része voltak, Ninos idegeneket is nagy számmal engedett fővárosába, és Ninive csakhamar a világ legnagyobb, legvirágzóbb városa lett.» A király építkezéseit félbe szakította egy Baktriával viselt háború; megostromolta az ország fővárosát és ott találkozott Semiramissal, kit isteni eredetűnek tartottak. Azt mondták róla, hogy egy közönséges halandó és az askaloni Derketo istenasszony fia. Születésekor kitették, de egy Simas nevű pásztor fölnevelte; Oannes, Syria kormányzója, szépségéért feleségül vette és magával vitte a háborúba. Ninos csodálta az asszony hősiségét, elragadta férjétől, nőül vette és örökösévé tette.
Ninip pecsétes hengere.
Semiramis, mikor királynő lett, megépítette Babylont, és pedig Ninivénél is nagyobbra. A város fala háromszázhatvan stádium (hatvanhat kilométer) hosszú volt; harmadfélszáz zömök torony szegte és olyan széles volt, hogy hat szekér egymás mellett haladhatott rajta. Az Euphratest gátak közé fogták, százhatvan stádium (harmincz kilométer) hosszában kőparttal szegték és hidat építettek rajta. A város közepén állott Bél isten temploma. Alig fejezték be az épitkezést, Médországban lázadás támadt, Semiramis elnyomta és bejárta birodalmának tartományait. Megépítette Ekbatanát Médországban, Semiramokartát Örményországban a Van tava mellett, Tarsost Kilikiában. Valahova ment, hegyeket furt át, sziklákat döntött le, nagy és szép országutakat csinált. A sikságokon sírdombokat emeltetett a hadjáratok közben elhalt vezéreinek. Syria határaihoz érve, átment a földszoroson, meghódította Egyiptomot és Aethiopiát; India gazdagságának híre a Nilus partjairól az Indus mellékére csábította őt, de ott szerencséje elhagyta. Stratobates király megverte őt és Semiramis visszatért országaiba, hogy soha ki ne mozduljon többé onnan. A lakható föld határain, Skythiában, nem messze a Jaxartestől, emlékoszlopokat emelt győzelmeinek és e műveket Nagy Sándor még épen látta. «A természet női testet adott nekem», mondta Semiramis, «de cselekedeteim egyenlővé tettek a legnagyobb férfiakkal. Uralkodtam Ninos országán, mely nyugaton a Hinaman (Indos?) folyóig ér, délen a tömjén és mirrha hazájáig, éjszakon a szákokig és Sogdianáig. Előttem assyriai ember nem látta a tengert; én láttam négy óczeánt, melyhez nem közelített senki, oly messze voltak. Kényszerítettem a folyókat, hogy arra hömpölyögjenek, a merre én akarom; és én azt akartam, hogy mindég csak olyan helyeken folyjanak, a hol hasznosak: megtermékenyítettem a meddő földeket folyóimmal. Megvivhatatlan várakat emeltem, vassal utakat törtem, a meghághatatlan sziklákon. Szekereimnek olyan utakat nyitottam, melyeken azelőtt még a vadállatok sem jártak. És még e munkásság közepett is maradt időm mulatságaim és barátaim számára.»
Azonban mind ez nem mentette őt meg az összeesküvésektől. Mikor megtudta, hogy fia Ninyas fondorkodik ellene, lemondott a javára és galambbá változott; ez utóbbi vonásról megismerszik az istennő. Ninos és Semiramis nem történeti alakok, hanem isteni pár és nevök alatt Ninip-Szandan és Istar, az assyriai Herkules és Vénus alakja rejtőzik. Nagy tetteiket ama mesék közé kell soroznunk, melyekkel a babyloni hősmondakör a történet kezdeteit elárasztotta. Csak a perzsa királyok idejében történt, hogy knidosi Ktesias történetiró összegyüjtötte a rólok szóló meséket és a két mythologiai alakot csontból és husból való királyokká változtatta.
Ninos és Semiramis regényét nagy hézag választja el az első assyriai uralkodók igaz történetétől. Khaldea meghódítása ezeket a királyokat hosszú, véres háboruba döntötte. I. Tugultininip halálával Ramánbaliddin, azon törzsfők egyike, kiket ő a legyőzöttekre tukmált, feltámadt a király fia Belkuduriusszur ellen, elüzte az assyriai helyőrségeket és miután ujra fölépítette a nipuri nagy erősségeket, megszállotta Assyriát. Belkuduriusszur vereséget szenvedett és elesett; Tugultininip király pecsétje zsákmányul esett és hatszáz évig maradt a babyloni kincses házban mint diadaljel. Ninippalekur ismét támadni kezdett és Tamánbaliddint tönkre verte el-Assúr falai alatt, «Ő hozta rendbe Assyr országát és először szervezte az assyriai armádát.» Ettől fogva a Ninivebeliek hatalma nőttön nőtt. Assúrdan, Ninippalekur fia, «felűlhaladt mindent, a mi előtte volt.» Döntő ütközetekben verte meg Zamamasumiddint, Babylonia királyát, elfoglalta Zabba, Irriga, Agarszal városait és zsákmánnyal megrakodva tért vissza országába. Két utódja, Mutakkilnuszku és Assúrrisisi, még szerencsésebbek voltak. Az utóbbi «megtámadta a felkelők vidékeit és szolgájává tette a föld minden fejedelmét.» I. Nabukuduriussur, Babylonia királya, két izben reátámadott Assyriára, kétszer megszaladni volt kénytelen és a győző kezében hagyta szekereit, málháját és királyi vesszejét, melyet előtte hordoztak.
A vusvasi rom faldísze.
Assyria egységes és hatalmas birodalom volt; melynek erőit úgy lehetett egy ponton összegyüjteni, hogy megtörhessenek minden, bármely makacs ellentállást is. Kivéve a déli vidéket, hol Kháldeától kellett tartani, a királyoknak csak elszigetelt, széllyel szórt és ellentállani nem biró törzsekkel volt dolguk, melyeket aztán könnyen meg is semmisítettek egymás után. Már régtől fogva kiterjesztették hatalmukat a Tigris felső medenczéjére és Mesopotamiára. Kummukh országa (Kommagene) és Nairi egy része adót fizetett nekik. I. Tugultipalesarra (Tiglath Pileszer) tetemesen növelte ezt a birtokot. Uralkodásának kezdetén a Muskaják, élükön öt királyukkal, alászálltak a hegyekből és betörtek Kommagenébe. Valamikor az assyriai királyok alattvalói voltak, de 60 évvel azelőtt fellázadtak és azóta szabadok maradtak. I. Tugultipalesarra ellenök sietett. «Tetemeikkel raktam meg a mélyedéseket és a hegyormokat. Lenyakaztam őket és fejeikkel megkoronáztam városaik falait; számtalan rabszolgát, zsákmányt és kincset hódítottam. Hatezeren a felkelők közül alája vetették magukat hatalmamnak és megcsókolták térdemet. Foglyaim lettek.» Kommagene meghódítása csakhamar követte a Muskáják leverését. Az assyriaiak átmentek a Tigrisen, feldulták Sirisit, a tartomány fővárosát, hiába lépett közbe egynéhány szomszéd törzs. «A mi katonájok maradt, félt rettenetes fegyvereimtől, nem birt ellentállani hatalmas támadásomnak, és hogy megmentse életét, fölmenekült az ormokra, a magas síkokra, az erdők tisztásai felé, olyan tekervényes hegyi ösvényeken át, a melyeket ember lába alig tapodhat. Én nyomukban hágtam; összeütköztünk és megszalasztottam őket, mint vihar vágtattam végig soraikon a hegyszakadékokban… leigáztam Kummuk országát egész terjedelmében és birodalmam határai közé szorítottam. Mert én vagyok Tugultipalesarra, a hatalmas király, a gonoszok irtója, ki leveri az ellenség hadait.»
Sem Kommagene meghódítása, sem a Muskáják gyöngesége nem lehetett volna tartós, ha a szomszéd törzsek függetlenek maradnak. A következő évben, mialatt a sereg egy része átlépett a kis Zábon és szerencsével portyázott Kurdisztán hegyeiben, Tugultipalesarra hadba indult a Khariabeliek és Kurkhié seregei ellen, «olyan járatlan erdőkben, a melyeket még nem kutatott fel semmi király. Az én uram Assur isten mondotta, hogy menjek; összegyüjtöttem tehát szekereimet és hadaimat, és behatoltam a járatlan vidékekre az Idni és az Aja hegyek között, melyeknek orma olyan hegyes, mint a tőr és szekereim számára nincsen rajtuk ösvény. Szekereimet tehát lent hagytam a rónán és fölhágtam a hegyekre». Ez a vállalkozás Örményország bérczei közepébe vitte az uralkodót; legyőzte Kurkhié lakosait és elfoglalta Kharia huszonöt városát. «Romokkal borítottam Szaraús és Ammaús kerületeit, melyek időtlen idők óta nem hódoltak meg. Megmérkőztem hadaikkal az Arúma hegynél és letiportam őket, tetemeikkel, mint hullott vadállatokéval, beborítottam a földet, elfoglaltam városaikat, elragadtam isteneiket; magammal vittem őket foglyokul, magammal minden jószágukat és kincsüket, városaikat felperzseltem, lerontottam, elpusztítottam, rommá és törmelékké tettem mindent, uralmam nehéz jármába hajtottam őket, és szemök láttára adtam hálát Assúr istennek, az én uramnak.»
Egy örmény város kifosztása.
Tugultipalesarra, miután nyugalmat szerzett északon és keleten, nyugat felé fordult. Ez irányban első hadjáratát egészen Nairi meghódításának szentelte. «Vitézül az ütközetben, bátran a csatában mentem a felső tengerpart királyai ellen, a kik eddigelé nem ismertek hódolást és a kiket Assúr jelölt ki nekem. Hozzáférhetetlen hegyeken mentem át, olyan szorosokon, melyeken át nem hatolt soha semmi régi király; járatlan utakon, sűrű erdőkön törtem át.» Az Euphratestől keletre élő törzsek nem igen állottak ellent; de a folyamon túl minden talpalatnyi földet fegyverrel kellett elfoglalni. Nairinak huszonhárom királya összegyüjtötte seregeit, segítségül hivott a földközi tenger mellől egész népeket és megütközött; mind vereséget szenvedtek, városaik romba dőltek, fiaikat kezesekül fogságba vitték. Ez a siker azonban csak kezdete volt a még nagyobb sikereknek. Tugultipalesarra a következő évben elindult Elasszárból, «miután megálmodta melyik a kedvező nap és Aram országa felé tartott, mely ország nem ismerte Assurt, az ő urát». Fölment az Euphratesen Khábur torkolatától, megverte a Zúkhi népet, egész Gargamisig üzte őket, üldözés közben átlépett a folyam gázlóján és fajából elsőnek, elérte az északi Khititák földjét.
Tugultipalesarra.
(Rawlinson után.)
A Khitibeliek, mióta III. Ramszesz alatt a tenger népei betörtek, elvesztették uralmukot Syriában és Kis-Ázsiában; már csak csekély nép voltak az Euphrates és az Aprié között, Gargamis körül. Mellettök vagy hat apró királyság osztozott meg a felső Orontes völgyén és a Naharanna sikságán. Tugultipalesarra könnyen győzte le az Egyiptomnak még nem régen hódoló népeket. Fölment északi Syriába és a Libanonon át behatolt az Akharru országba; Arvad kinyitotta előtte kapuit és hajókat bocsátott rendelkezésére. Az uralkodónak meglett az öröme, hogy nyílt tengeren járhatott és saját kezével ölhetett meg egy delfint. Diadalainak hire lehatott délre egész Egyiptomig; az akkor uralkodó fáraó bölcsen nem tiltakozott az ellen, hogy az őseitől szerzett jogokat így sérti az idegen. Sőt ajándékokat küldött Assyria hatalmas királyának, egyebek között krokodilusokat (namszukh) és vizilovakat (ummi). Ezek a Tigris mellékén ismeretlen állatok oly csodálkozást gerjesztettek, hogy méltónak tartották őket még az ország krónikáiban is megemlíteni.40
E háborúk története nagynak tünteti fel előttünk a hadviselő fejedelmet és népét. Mint a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia hatalmas fáraói, Tugultipalesarra is fáradhatatlan hadvezér. Legtöbb vállalkozásának maga áll az élén, megtámad és büntet számtalan törzset, távolsággal és akadályokkal nem törődve, bejárja egész birodalmát; mellesleg nagy oroszlánvadász és főkedvtelése vadállatokat öldösni. Az assyriaiak kétség nélkül Elő-Ázsia legkiválóbb népei közé tartoztak. Nem voltak ugyan olyan eredetiek, mint a khaldeusok, kiktől a műveltséget tanulták, de szivósabbak és energiásabbak. Kitünő vitézi tulajdonságokkal is dicsekedtek; testi erő, tevékenység, ügyesség, hideg vér és rettenthetetlen bátorság dolgában párjokat kellett keresni. Kizavarták rejtekéből a vad bikát, és az országukban oly gyakori oroszlánt és szembeszálltak vele. E nagy erényeket azonban nagy vétkek homályosították el. Vérmes, erőszakos, hazug, érzéki, szertelenül kevély, csaló és a megvetett ellenséggel szemben áruló nép volt ez. Kevés nép élt vissza arczátlanabbul az erősebbik jogával. Az assyriaiak lerontották és felperzselték az útjokba eső városokat, karóba húzták, elevenen nyúzták meg a lázadó törzsfőket. Hiába volt meg külső műveltségöknek a nagy fénye, mindig csak barbárok maradtak.
Bagdadban talált bronz szobrocska ékiratokkal.
És minden kegyetlenségöket Assúr nevében követték el, mert mindenek fölött vallásos nép voltak. «A király sok dicsőséget halmoz magára, de még többet az istenekre. Hadakozik saját dicsőségéért és birodalmának kiterjesztéséért; de hadakozik azért is, hogy dicsősége legyen az isteneknek, kiket a más nemzetek tagadnak, és hogy ez istenek tiszteletét elterjeszsze minden ismert országban. Háborui egyaránt vallásos és hódító háborúk; legkedvesebb alkotásai vallásos alkotások.» «Anu és Ramán, a nagy istenek, az én uraim temploma, melyet Samsiramán, Assúr főpapja, Ismidágan, Assúr pap-királyának fia, épített ezelőtt hatszáznegyvenegy esztendővel, romba dőlt, Assúrdan, Assúr országának királya, lerombolta ezt a templomot, de nem építette föl, hatvan évig nem nyultak hozzá.» Tugultipalesarra fölépítette még nagyobbra és körülvette templomokkal, palotákkal, melyeknek fényét dicséri. Az assyriai építkezést azonban össze sem lehet hasonlítani az egyiptomival, se nagyszerűség, se az anyag nemessége dolgában. Eltörpülnek a lukszori és karnaki épűletek mellett; formáik félszegek és kölcsön vettek. Az assyriaiak főkép téglából építettek és a téglafalakat vékony faragott kőlapokkal borították be; az egyiptomi építő mesterek ellenben mészkövet és gránitot használtak. Assyria palotái és templomai tartósság dolgában nem vetekedhettek az egyiptomiakkal; alaktalan omladékokká lettek.
Egy örmény város elfoglalása. A foglyok elhurczolása.
Nairi meghódítása után Tugultipalesarra diadaloszlopot állított a Tigris egyik forrásánál. «Assúr, Samas, Ramán, a nagy istenek, az én uraim akarata szerint, és Tugultipalesarra, Assur országának királya, Assúrrisisinak, Assúr ország királyának fia, ki Mutakkilnuszkunak, Assúr ország királyának fia vala, én, ki legyőztem a népeket a nagy tengertől egész Nairiig, harmadszor hajtottam szolgaságba a Nairibelieket.» Egy más vállalkozás megszerezte a birodalomnak Khumanu (Comana) országát Kis-Ázsiában. Majd Kháldea szívébe hatolt a király és két évig minden irányban átszáguldott rajta; Dur-Kurigalzu (Akkerkuf?) Szippar, Babylon, Upi, (Opis) az uralkodó hatalmába kerültek, Zukhi országa pedig elpusztult. Ez a dicsőség azonban csakhamar homályosulni kezdett. Marduknádinakhé, Babylon királya, elűzte a betörőket és üldözés közben egész Assyriába követte, hol elfoglalta Hékali városát. Itt a templomokból elragadta az Istenek faragott képeit és Babylonba vitte, hol e szentségek négyszáztizennyolcz évig maradtak rabságban.
Assúrbelkala jóvá tette atyjának vereségeit: megvette Bagdada (Bagdád) városát, Babylon környékét elpusztította és Marduksapikzirmati királyt békekérésre kényszerítette. A béke tartott III. Samsiramán alatt is, ki szintén Tugultipalesarra fia volt. De Assúrabamar, Samsiramán fia, szerencsétlenül uralkodott. Gargamis közelében az egyesült khititák legyőzték és elvesztette a nagyatyjától hódított birtokokat. Syria kisiklott az Assyriaiak kezéből és attól fogva maga intézte sorsát.
Az Egyiptomból kijött zsidók Sinai félszigetébe hatoltak. Ez ép akkor történt, mikor a libyaiak és a tenger népei a Nilus deltáját fenyegették; a menekülőknek kerülni kellett a nagy hadi utakat, hogy ne találkozzanak a barbárokkal, sem az üldöző fáraóval. A puszta a zsidóság nomád ösztöneinek igen megfelelő menedékhely volt. A papi hagyomány azt is tudni akarja, mit csináltak és meddig voltak ott. Vezérök Mózes, a Sinai hegyhez vetette őket és ott kapta meg istentől törvényeiket. Az Úr negyven esztendővel a Vörös-tengeren való átkelés után megengedte Mózesnek, hogy visszavezesse népét Kánaán földjére, a honnan őseik eredtek. Mózes elfoglalta a Jordántól keletre fekvő vidéket, de meghalt, mielőtt elérhette volna az Igéretföldjét. Ennek a meghódítása Józsuéra, Nún fiára, a vezér utódára maradt.
A zsidók alkalmasint jó sokáig maradtak a Sinai félszigeten III. Ramszesz győzelmei aligha keltettek bennök kedvet, hogy azokra az országokra vessék magokat, a hol egykori uraik uralkodtak. Későbbi hagyomány szerint ekkor, mint a fajtájokbeli népek legtöbbje, tizenkét törzsből álló szövetséget kötöttek.41 E törzseket többé-kevésbé közvetlen rokonság fűzte Jákob pátriárka tizenkét fiához. Rúben, Simeón, Lévi, Júda, Iszakhár, Zebulon, első feleségétől, Leától születtek; József és Benjámin második feleségétől Rákheltől, Dán, Naftáli, Gád és Áser hárembeli szolgálóitól. Lévi és József helyébe jött József két fia, kiket egy egyiptomi nővel nemzett, Efraim és Manassé. Ez a felosztás mindig inkább egy mythosi gondolatnak felelt meg, mint a valóságnak; de annyira belevette magát az erkölcsökbe, hogy névleg fennmaradt még azután is, mikor a törzsek egy néppé olvadtak, sőt részben eltüntek. Az időben, mikor a zsidók a pusztában éltek, a szám és az elnevezés még nem volt megállapítva ilyen pontosan. A törzseket igen laza kötelékek fűzték össze, mindenik a maga kedve szerint járt el, cselekvés vagy vezérlet egysége, sőt közös vallási kormányzás nélkül. A zsidók miután egy darabig földet keresve bolyongtak, megállapodtak a Holttengertől délnyugatra, azon a hegyes vidéken, mely Kádes (a mai Aïn Kadisz) városát veszi körül. Ez a tájék szegény, száraz; alig akad ott egynéhány gondosan védett forrás, és a földművelésre, állattenyésztésre alkalmas uádi. A jövevények itt egyeredetű népeket, kenitákat, Edom fiait és madianitákat találtak, a kikkel hol szövetkeztek, hol harczoltak és olyan életet éltek, mint ma a beduinok; félig pásztorok, félig rablók voltak. E korra örömest emlékeztek viszsza még akkor is, mikor már megtelepedtek Kánaán földjén. A Sinai szent hegyök lett, a hol Istenök, Jahvé trónol dicsőségben és a honnan veszedelem óráján segítségére jő népének.
Egynehány család, melyből később Júda és Simeón törzse eredt, észak felé tört elő és ott kenitákkal egyetemben letelepedett Kádes környékén, nem messze Hebróntól. A nemzet zöme nem ment ezen a legegyenesebb úton, alkalmasint azért, mert félt az egyiptomiaktól és a nekik adózó népektől. A zsidóság lassan megkerülte a Holttenger déli mellékét, érintette a Móáb és Ammón rokon törzsektől megszállott vidékeket és végre elért Gileád földére. Ez a vidék körülbelől nyolczszáz méterrel magasabban fekszik a Jordán völgyénél. Lankás mezőség, legelőnek alkalmas, déli részén még csak gyéren akad fa, de a mint északnak haladunk, már egész erdőket látni, melyekben a bükk, a fenyő, a paratölgy, a sykomor, terebinth fákkal és óriási fügefákkal együtt díszlik. Három mély hegyszakadék az Ammón, a Jabbók és a Jarmúk vizét ontja a Jordánba és a Holt-tengerbe. A zsidó faj ősei, Ézsau, Lábán, Jákob bolyongtak valamikor e vidéken és a krónika nyomaikat kereste ott. A biblia szerint Makhanaimban Jákob színről-színre látta az istent, Penuélben pedig egy egész éjszaka küzdött ellene. A hagyomány csatákról beszél, melyeket Mózes Gileád földjén vivott, győzedelmekről, melyeket az egyesült izraeliták Szihón-on az Amoriták királyán és Óg-on, Básán királyán vivtak ki. Az ország elfoglalása lassan, fokonkint történt; a jövevények mint pásztor- és rablócsapatok lopództak be és összeállva végre elegen lettek rá, hogy kiűzzék, szolgaságba hajtsák vagy magukba olvaszszák az ős lakókat. Gád a föld legjavát foglalta le magának. Rúben a Holttenger keleti partján akart birtokot hasítani, Ammon és Moáb földjéből. Később Mákhir és Jáïr nemzetségei, melyek nem tudni hogyan, Manasséhez csatlakoztak, megvívtak az Aramaeusokkal a Genezareth tava és a Jarmúk északi partja között fekvő rónaságért. A Nóbakh törzse egyszer egész Kenáthig hatott el a Haurán hegység lábánál. A törzsek elfoglalván e birtokokat, a nemzet zömétől elszigetelve éltek; ha segítségkérés hatott hozzájuk, «Gileád a Jordánon túlon nyugton maradt», «Rúben patakjai mellett pedig nagy volt a tanácskozás» – de hasztalan. Sokat kellett védekezniök a syriaiak, a pusztabeli beduinok, Moáb és Ammón ellen. Gád mindig győzedelmeskedett az ellenségen, Rúben azonban úgy kimerült, hogy nemsokára már csak neve élt Izrael fiai között.
A Jordántól nyugotra fekvő vidékek megszállása bizonynyal ép olyan körülmények között történt, mint a Gileádé. Ebbe a papi hagyomány nem örömest egyezett bele; jobb szerette volna, ha a hódítás egyszerre, gyorsan, isten parancsolatjából és látható pártfogása mellett történik. Mózes halála után Józsué, Nún fia, átlépett a folyón, nem messze a torkolatától és bevette Jerikót. E város bukásával vele járt a szomszéd Ai, Béthél, Sikhem városoké. A Kánaán szívében fekvő Sikhem csakhamar egyesülő pontja lett a népnek; Józsué megtette székhelyévé és Ébal hegyén nagy kőoltárt emelt, melybe bele voltak vésve a legfőbb törvények. Az Adóniczédek jebuzeus király uralma alatt levő déli Kánaánbeliek támadását a zsidók visszaverték Gibeón falai alatt; a vezéreket megcsonkították vagy levágták. Nem járt jobban Haczór királya, Jábin sem; vereséget szenvedett a Meróm vize mellett, fővárosát felperzselték. Miután az ország így kitisztult, a győztesek osztozkodtak és minden törzs azt a földet kapta meg Józsué kezéből, melyet a sors jelölt ki számára. Ez azonban nem történet, csak a hódítás legendája. A törzsek nem jártak el oly egységesen, mint elénk adják; mindenik a saját szakállára dolgozott és a népesebbek arra használták erejöket, hogy nagyobb részt kapjanak. Csapatonkint, nemzetségekként mentek át a Jordánon túlra. A hagyomány szerint Jerikóval kezdték örökségük visszafoglalását és valóban hihető, hogy több törzs erre hatolt át. Ha azonban meggondoljuk, hogy telepeik Sikhem szomszédságában voltak legnagyobb számmal, azt kell hinnünk, hogy a jövevények zöme a folyó közepe táján kelt át. Átjutván a nyugoti partra, maguknál sokkal műveltebb és az ellentállásnak sokkal hathatósabb eszközeivel rendelkező népekre bukkantak. A fallal körülvett városok és a vas hadi szekerek, melyek századokon át daczoltak a fáraók gyakorlott vitézeivel, nem igen félhettek a körültök ólálkodó, rosszúl fölfegyverzett héber csoportoktól. Nem is volt itt szó igazi háborúról, csak portyázásokról, csetepatékról, meglepetésekről, melyeknek egynéhány megerősített hely áldozatúl esett. Kánaán több népe megunva ezt a folytonos nyugtalanságot, végre megegyezett a portyázókkal és átengedte nekik a tartomány egy részét; némely városok a maguk jószántából nyitottak kaput a zsidók előtt és összeházasodtak velük. József törzseinek erősebbike, az Efraimé, az ország közepén élt azokban a hegyekben, melyek a Jordán völgyét elválasztják a syriai parttól, és lassanként magába olvasztotta az előbbi birtokosokat, az Amalekitákat. A többi törzs is jól rosszúl elhelyezkedett: Benjámin délen, a Jerikó termékeny rónáján uralkodó magaslatokon, Manassé északon a Jordán morotváiban és a Tábor hegy szakadékaiban. Négy csekélyebb törzs, Iszakhár, Áser, Naftali és Zebulon, a Tyrus és Sidon mögött levő halmos fokföldre huzódtak. Simeón és Lévi vereséget szenvedtek egy Sikhem ellen intézett támadásban; a Lévi nemzetség egészen megsemmisült, Simeónból pedig csak egynehány család maradt, melyek aztán Júdával egyesültek. A Dán nemzetségbeliek sokáig bolyongtak, földet keresvén. Hatszázan közülök béke idején hirtelen rátámadtak Lais sidoni gyarmatra, kardra hányták a lakosságot és saját nevöket adták a városnak. Kánaán rónája és a megerősített városok többnyire megtartották függetlenségöket; így északon Béth-Anáth, Béth-Semes, Megiddo, Táanak, Béth-Seán, Sikhem, délen Jebúsz, Gibeón, Gezer, Ajálón és még több. A hódítók nem birván ezeket is elfoglalni, három nem egyenlő nagyságú tagba szakadtak és e tagokat nem kötötte össze semmi. Középen Efraim és József nemzetsége volt; délen Júda és Siméon; északon Iszakhár, Áser, Naftáli, Zebulón és Dán.
A megszállásra következett időszak mintegy hőskora a zsidó népnek. A papi hagyomány, mely egyedül őrizte meg számunkra ez idők emlékét, rendezni akarta és a maga módja szerint magyarázta az e korról szállongó legendákat. E hagyomány szerint a tizenkét nemzetséget összekötő kapocs egyre jobban lazult, a mint Mózes és Józsué emléke halaványodott. A győzők «lakának Hitteus, Amoreus, Perizeus, Hivveus és Jebuzeus között és vevék azoknak leányait magoknak feleségül és az ő leányaikat adák azoknak fiaiknak és szolgálának azoknak isteneiknek. Tevének azért az Izrael fiai gonoszt Jahveh szemei előtt, és elfelejtkezének Jahvehről az ő istenökről és szolgálának a Baálimoknak és az Aséráknak» (Bir. 3,5–7). Megromolván a vallásos egység, a politikai egység magától lett semmivé. A törzsek egymás ellen kezdtek hadakozni, a legerősebb nemzetségek tűrték, hogy a Kanaánbeliek elnyomják gyöngébb testvéreiket, sőt maguk sem tudták függetlenségüket megvédeni. Izraelnek hiába volt negyvenezer fegyverfogható férfia, a szomszédtörzsek martaléka lett. Az amoreusok, az ammóniták, a móábiták, a filiszteusok sorban uralkodtak a nép egyes töredékein és uzsorakamatokkal fizették vissza mindazt, a mit Józsué idejében szenvedniök kellett. «Valahová kimennek vala, Jahveh keze vala ő ellenek gonoszra, a mint megmondotta volt Jahveh, és a mint megesküdt volt Jahveh nékik; és igen megnyomorodának. Támaszt vala pedig Jahveh Birákat, kik megszabadítanák őket a ragadozóknak kezekből: De az ő Biráikat sem hallgaták, hanem más idegen istenek után fertelmeskedének, és meghajták magokat előttök; eltávozának hamar az útról, melyen jártak vala az ő eleik, és noha hallanák Jahveh parancsolatit, de nem cselekedének aképen. Mert mikor támaszt vala Jahveh nékik Birákat, Jahveh vele vala a Biróval, és megtartja vala őket az ő ellenségeiknek kezekből, a Birónak minden napjaiban: mert elváltoztatja vala Jahveh az ő akaratját az ő fohászkodásokért, melyet tésznek vala az őket nyomorgatók és szorongatók miatt. De minekutána a biró meghal vala; visszatérnek vala, és megfertőztetik vala magokat, sokkal inkább, hogysem mint az ő eleik, járván az idegen istenek után, szolgálván azoknak, és meghajtván magokat azok előtt: Semmit el nem hagynak vala az ő cselekedetekben és kemény utokban» (Bir. 2,15–19). A történet ilyetén felfogása teljesen helytelen. A Birák nem következtek rendszerint egymásra. Nem voltak hivatalos méltósággal felruházott tisztviselők, a kiket az egész nemzet elismert; nem egy jól megalkotott köztársaságnak magától a nemzeti istentől megválasztott fejei. Olyan hősök voltak ők, a kik csak a maguk körében nagyok; és legtöbbször nem hatottak már a szomszéd törzsre sem. Ehud Benjámin törzséből való. Jefté Gileadé, Gedeón Manassétől ered. Egynéhányuk valóban élt a világon; de többek, minő például Othniel, csak egy nemzetségnek vagy sátoraljának megtestesített meséje. «Azt a Birát, a kiről legbővebben szól az irás», mondja Nöldeke, «az erős Sámsont, történeti alaknak kell tekintenünk; de viselt dolgai és szenvedései merő legendák, melyekben a keserű gúny és a tragoediai mélység úgy elegyedik, hogy nem találunk hozzá foghatót az egész ószövetségben.»
E korszaknak összefüggő történetéről tehát nem is lehet szó. Teljes feledés temette el Izraelnek a Kanaánbeli városok ellen folytatott harczait; csak egy nehány epizód maradt meg az emberek emlékezetében. József nemzetsége mint «Isten bajnoka» és gyöngébb testvéreinek védője viselte magát. Midőn a Kisón völgyében megmaradt Kanaánbeliek a kétségbeesésig szorongatták az északi törzseket, ez a nemzetség formált valóságos szövetséget vezérök, Sziszera ellen és először egyesítette közös vállalkozásban a nemzet felét. Az elnyomottak szavára «Efraim nemzetségéből az Amalékiták, Mákhir nemzetségéből a hadnagyok, Zebúlonnak nemzetségéből, a kiknek méltóságuk vagyon, az Iszakhár nemzetségéből való fejedelmek Debórával (és Naftali) Bárákkal» sietnek elé. Rúben, Gád, Áser nem hajtanak a hívásra. Sziszera összegyűjti a Kanaánbeliek sejkjeit és síkra száll. A két sereg «Taanák tartományában, a Megiddó vizénél» ütközött meg. «A mennyekből harczoltak mi mellettünk: A csillagok az ő helyekből harczoltak Sziszera ellen. A Kison patakja seprette el őket, a Kedumim patakja, a Kison patakja: Tapodj meg, oh én lelkem, minden erőt!
Tábor hegye.
Akkor az ő erős vitézeinek lovoknak körmeik megtörődének az ő futások amiatt. Átkozzátok Mérózt, azt mondja Jahveh Angyala, szüntelen átkozzátok az ő lakosait, mert nem jöttek segítségére Jahvehnak, az Jahvehnak, mondom, segítségére az erősök ellen.» Sziszera menekülés közben megállt Jáel, a kéneus Heber feleségének sátránál; vizet kért, tejet adott neki az asszony, «a nagy urakhoz illendő csészében adott néki vajnak tejét. Az ő balkezét a szegre, jobbkezét pedig a munkálkodóknak pőrölyére nyujtotta, és ütötte Sziszerát: fejét elvette, megsebesítette és általverte az ő vakszemeit. Az ő lábai között tekergett, elesett, feküdt: az ő lábai között görbedett meg, ugyan ott elesett meghalván!» A győzelem után még soká énekelték, Sziszerának anyja hogyan «néz vala a rostélyos ablakon, néz vala, azt mondván: Miért késik az ő szekere megjőni? Miért késnek az ő szekerei lovainak lábaik? Az ő fő asszonyi közül az eszesek felelnek vala; sőt még ő maga is magát ily beszédekkel vigasztalja vala: Avagy nem a nyert prédát osztják-é? Egy vagy két leányzót minden személyre? A szép tarka öltözeteknek nyereségét Sziszerának magának, a tarka és tővel varrott nyert öltözeteknek prédáját: Mindkét felől szépen megvarrott ékességeket az erőseknek nyakok megékesítésére. Ekképen veszszenek el mind a te ellenségeid, ó Jahveh! A kik pedig őtet szeretik, legyenek olyanok mint a nap, mikor feltámad az ő erejében!» (Bir. 2,30.)
E győzelem hatása azonban nem tartott sokáig. A közös védekezésre egyesült törzsek csakhamar megint szétváltak és a Kánaánbeliek, mint egykor az egyiptomi betörések idejében, hamar kiheverték a vereséget és még alkalmatlanabbak lettek, mint valaha. Különben nemcsak ők voltak Izráel ellenségei; a pusztai beduinok ép úgy bántak a zsidókkal, mint ezek a Kánaánbeliekkel. Bandáik szüntelenül zaklatták Rúbent és Gádot; sőt átléptek a Jordánon és váratlanúl rátámadtak a központi törzsekre. Éhud biró, a benjaminita, fölszabadította testvéreit; mint a legenda mondja, saját palotájában ölvén meg Eglónt a móábiták királyát. Mikor Móábot visszaverték, Midán szállott síkra és évről-évre ismétlődő betöréseik tönkre tették Efraimot. A tehetetlenség érzete vitte rá a törzs nemzetségit, hogy ismét egyesüljenek, szembeszállani az ellenséggel; és ezért választottak közös fejedelmet, királyt is. E czímet Izráelben először úgy látszik egy Manassé nemzetségbeli ember viselte: Jerubbál, kit némelyek Gedeónnak is neveznek. A legvalóbbszinű előadás szerint két midianita sejk, Zebah és Czalmána, megtalálták ölni Gedeón két testvérét a Tábor közelében. Gedeón üldözésökre indúlt, utolérte őket a Jordánon túlon és a győzelem után saját kezével megölte; ez a siker megfélemlítette a nomádokat és legalább egyidőre nyugalmat szerzett. Manassé nemzetsége fölajánlotta a királyságot Gedeónnak, ki azontúl Ofrában lakott és a keleti despoták szokása szerint templomot épített, melynek papjai őt tisztelték. A hagyomány hatalmas, gazdag fejedelemnek mondja őt; felsőségét egész Sikhemig elismerték. Halálakor a trónnak számos törvényes gyermekei közül valamelyikre kellett volna szállania; de Abimelek, egy kanaáni asszonytól való fia kiáltatta ki magát Sikhemben, anyja testvéreinek támogatásával. Abimelek úgy tett, mint a mai beduin törzsfők szoktak tenni: visszaélt a hegyekben elfoglalt kedvező helyzetével, megsarczolta a közelében elvonuló karavánokat és kifosztotta azokat, a kik nem akartak kénye-kedvének engedelmeskedni. Sikhem régi aristokratiája, mely a hódítás első évei óta szövetségese volt az izraelitáknak, nem bírta sokáig elviselni ez egyetlen ember uralkodását és egy Gáal nevű kalandor-vezér ösztökélésére feltámadt. Sikhem drágán fizette meg ezt a szerencsétlen vállalkozást; Gáalt megverték, a város ellentállás nélkül az ellenség kezébe került és vagy ezer szökevény, ki Báal-Berith (a szerződés Bálja) templomába menekült, lángok között veszett. Sikhem visszahódítása után Abimelek Tebeczt fogta ostrom alá; a város elesett, de a győzőt is megölte a fellegvár ellen intézett támadáskor egy hajított kő. Így végződött a királyság ez első kisérlete. Abimelek halála után az egymástól elszigetelt és vezér nélkül való törzsek még jobban elgyengültek és kész martaléka lettek a fosztogatóknak. A hagyomány mindazáltal megemlékszik egy nehány sikerről; így azt mondja, hogy egy rablóvezér, Jefte, felszabadította az ammóniták alól Gileád földjét. De e győzelmeknek, még ha igazak is, nem lett semmi tartós foganatja; egynehány év múlva megint előtoppant az ellenség, még merészebben, mint valaha.42
Palaestina és Phoenicia a Birák korában.
Az Igéret földjének déli részén még rosszabb volt az állapot. A három törzs közül, mely a Holt-tenger és a Földközi-tenger közé akart jutni, Dán lemondott a vállalkozásról és a Jordán forrásai körül próbált boldogulni; a csaknem teljesen megsemmisült Simeónból megmaradt egy nehány család Júdába olvadt bele; Júdának magának csak igen kevés sikere volt hódító törekvéseivel. Miután délről behatolt Syriába, erőszakkal gyarmatosította Negeb egy részét és szövetséget kötve a Kanaánbeliekkel, Hebrón és Arád birtokába jutott; de ezzel vége is lett a sikereknek. Jebúsz, Gezer, Gibeón viszszaverték a támadókat és gátat alkottak a Júdeabeliek és József népe között; a filiszteusok megakadályozták, hogy lejussanak a rónára és mintegy körülzárva tartották őket a hegyek között.
A filiszteusok is uj nép voltak Kánaán földjén, mint a zsidók. «Egy igen valószínű föltevés szerint, melyet a legkiválóbb exegeták és ethnographusok is elfogadnak, Kréta szigetéről jöttek», úgy mond Renan. Már a plisti név is idegen eredetre, vagy hosszu barangolásokra vall, és a pelazgok nevét juttatja eszünkbe. Héber irók nem egyszer Kréthinek hívják őket és e szóban nehéz föl nem ismerni a krétai nevet. Az egyiptomi emlékek megerősítik e feltevést és még azt is megmondják, mikor történt a filiszteusok költözése. A filiszteusok ama törzsekhez tartoztak, melyek III. Ramszesz idejében betörtek Egyiptomba. Vereséget szenvedve, nem tértek vissza messze hazájokba, hanem alája vetették magokat a királynak és engedelmet kaptak tőle, hogy megtelepedjenek Syria déli tengermellékén.
A terület, melyet kaptak, Syria, a tenger és a puszta között körülbelől Joppéig terjedt. Öt jelentékeny városa Gáza, Askalon, Asdód, Ekrón és Gath uralkodott Palaestina nyugati részén és az Isthmuson. Már a fáraók is törekedtek e tartomány birására; III. Thuthmosz, I. Széti, II. Ramszesz semita helyőrségeket tartottak Gázában. III. Ramszesz a filiszteusokat telepítette oda, azt hitte, bízhatik hűségökben. A földet és a nagyszámú nyilt helységeket avvim nép birta, mely semmi ellenállást nem fejtett ki. A filiszteusok elfoglalták az öt várost és házasságok révén összeelegyedtek az ős néppel. Elfogadták nyelvöket és vallásukat is: a gázai Marna és aszkaloni Hal-istenek, Dagon és Derkéto, lettek isteneik. Az e vegyülékből keletkezett faj természetesen két osztályra szakadt: népre, mely főkép benszülött családokból állott, és a III. Ramszesz gyarmatosaitól származó katonai aristokratiára. Az öt «testvér-város» öt szövetséges fejedelemség fővárosa lett. Gáza rendesen hegemóniát gyakorolt, a mit katonai és kereskedelmi fontosságának köszönhetett; rang szerint következtek utána Asdód, Aszkalón, Gath és Ekrón. Mindenik tartományt katonai vezér vagy szeren kormányozta; Gathban, hol a népben még igen sok kanaáni elem volt, ez a méltóság öröklődött és király (melek) czímével járt. Az öt szeren időnkint tanácsba gyűlt, eldönteni a szövetség ügyeit; hadat közösen viseltek és mindenik a maga fejedelemségét vezérlette. Legfőbb erejük volt a nemesség vezette sok hadiszekér és az íjászok, kiknek ügyességét a közmondás is magasztalta Izraelben.43
Mikor a ramesszidák lemondtak Syriának őseiktől öröklött uralmáról, a magukra maradt filiszteusok szomszédaik fölébe akartak kerekedni. A sidoniak nem rég tetemes veszteségeket szenvedtek; a görögök nemcsak az Aegeumi-tenger szigeteit Rhodus kivételével vették el tőlök, hanem még a Kelet tengerein is üldözték őket. Káriában, Kilikiában, Pamphyliában görög gyarmatok keletkeztek, sőt magát Kyprost is megtámadták az achaiok. Megalapították ott Salamis városát és lassankint kényszerítették a phoeniciaiakat, hogy Kition, Lapéthos és több kevéssé jelentékeny város kivételével átengedjék az egész szigetet. A keleti világ határára került kyprosi görögökre nem maradt hatás nélkül a keleti műveltség. Művészeik, kik közvetve vagy közvetlenül egyiptomi és assyriai hatás alatt voltak, hol Egyiptom, hol Assyria utánzása felé hajlottak. A khitiktől legalább részben elsajátították az irásmódot és minden hibáival még azután is használták, mikor a fajokbeli többi népek már elfogadták és tökéletesítették a kadmosi alfabétát.
Ezek nagy veszteségei voltak a phoeniciaiaknak, de messze földön tett hódításokkal pótolták. Mint alkalmasint Kis-Ázsia többi népét, őket is vonzotta nyugot felé a drága érczekkel gazdag és termékeny föld híre; Görögországból átmentek Olaszországba, Siciliába, Maltába és Afrikába. Két út állott nyitva előttük. Siciliából elindulva és eleinte északnak, aztán keletnek tartva, csakhamar eljutottak Sardiniába, aztán a Baleári szigetekre. Az afrikai part mellett hajózva pedig a gibraltári szorosnál elérték az Oczeánt. Elég valószínű, hogy sokat jártak ezen a két úton és gyarmatot alapítottak a Baleárokon. E szigetek birtoka annyival hasznosabb volt reájuk nézve, mert Spanyolország keleti partja meglehetős nehezen hozzáférhető, Minorca ellenben egyike a Földközi-tenger legjobb kikötőinek. Melkarth hódításainak végső határa a gibraltári szoros volt. Ott akkor még apró szigetek voltak, melyek azóta eltűntek a tengerben; kettőn, melyek egyike Európához, másika Afrikához tartozott, az isten két oszlopot emelt diadalainak emlékére és e meséből keletkezett a gibraltári szoros régi neve: Herkules oszlopai. Az oszlopokon túl kezdődött Tarsis országa, a görögök Tartessosa, egyike az ó-világ legtermékenyebb vidékeinek. A Baetis (Guadalquivir) és Anas (Guadiána) öntözte rónán az olajfa, a szőlő, a gabona százszorosan fizet. A birkanyájak finom gyapja igen alkalmas volt a szőnyeg- és hímzés-munkákra, melyekben a phoeniciaiak mindig kitűntek. A széles, mély és egész az ország belsejéig hajózható folyók aranyfövenyt hordtak.
Az akkor még erdős hegyek bányáiban bőven volt arany, ezüst, ón, réz, vas. A tenger hallal bővelkedett, különösen tinnel. A phoeniciaiak többször fordultak meg itt, mielőtt elfoglalták volna az országot. Legrégibb gyarmatjuk alkalmasint Six volt, a Herkules-oszlopain innen, túl pedig Onoba. Krisztus születése előtt 1100 felé végre egy tyrusi hajóraj érkezett ide, gyarmatosokat rakott ki egy kis hosszú, keskeny szigetre, melyet a parttól csak egy vékony vízcsik választott el. Ez lett Gadir, mely kitünő helyzetének révén csakhamar a spanyolországi, karteiai, malacai, abderai birtokok középpontjává emelkedett. Tyrus és Gadir között nemsokára oly sűrű és rendes volt a közlekedés, mint Kypros és Phoenicia között.
A régiek kis hajóinak az ilyen hosszú útban gyakran ki kellett kötnie, hol a rossz idő miatt, hol élelmi szerek szerzése végett. A phoeniciaiaik gyarmatokkal népesítették be a hajó-állomásokat. Ha valamely hegyfok mögött észrevettek egy jól védett kikötőt, vagy a föld közelében levő kis szigetet, vagy fövenymartot, hova a hajót ki lehet vontatni, azonnal a helyi viszonyok szerint kereskedelmi telepet, erősséget vagy várost alapítottak. Siciliát a gyarmatoknak valóságos övével vették körül. Délen volt Rós Melkarth, keleten Motya, északon Soloeis és Ziz. Astarte temploma Eryx hegyén még a pogányság utolsó napjaiban is szentség hírének örvendett és a phoeniciaiak számára hosszú századokon át biztosította a környék birtokát. A dús ércztermő Sardinia szigeten Karalist, Tharrost, Sulcit építették a legkedvezőbb pontokon. Afrikának Siciliával szemben levő része maga is nagyon alkalmas volt a kereskedésre. Bőségesen került onnan elefántcsont, ritka fanemű, fűszerszám és drága ércz, melyre a phoeniciai iparnak szüksége volt. Elfoglalták azt is. Egy, sajnos, bizonytalan hagyomány szerint időszámításunk előtt tizenkét századdal alapították Utikát, legrégibb városukat e parton. Utika mellett csakhamar megépült a többi város, a két Hippo, Hadrumetos, Leptis és talán Karthago is. Ha igaz, a mit Sallustius korában beszéltek, sikereiket annak köszönték, hogy Afrikában velök rokon népek laktak. Vagy a pásztorok betörésekor, vagy a tengeri népeknek Afrikába érkeztekor ázsiai eredetű törzsek jártak a libyai part mentén egész a Syrtisekig, átlépték a Triton-tó lefolyását és elfoglalták Byzacenet. Később a zsidó-keresztyén hagyomány belekeveredett a púnba. Azt állították, hogy az Ígéret-földjéről a zsidóktól kiűzött kánaániak Phoeniciába, később Afrikába vonultak vissza; e menekülők között emlegették a Kr. után hatodik században a girgaseusokat. «Még ott laknak», mondja rólok Prokopios, a történetíró, «és phoeniciai nyelven beszélnek. Erősséget építettek egy numidiai városban, a hol ma Tigisis van. Itt egy nagy kút mellett két fehér kőoszlop áll; phoeniciai betűs irás olvasható rajtuk és a jelentése: «Mi vagyunk azok, a kik elmenekültünk Józsué, Naué fia elől.» Bármint is legyen e mondákkal, az bizonyos, hogy a part mentén lakó gyarmatosok fölhasználták az ország minden kincsét az anyahaza javára. Sidon bazárjaiban mindig bőven volt mindaz, a mit Nyugot-Afrika terem és a mit a karavánok Szudánból hoznak: búza, gyapjú, strucztoll, elefántagyar, aranypor, mézga.
Amriti tornyos sirok Sidon mellett.
Érdemes volt tehát a filisztusoknak a phoeniciaiak ellen indúlni. Askalonból elindúlt hajórajuk tönkretette a sidoni hajórajt és megvette Sidont. Ez Kr. Előtt a XII. század vége felé történt. Azok, a kik megtudtak menekülni a szerencsétlenségből, Tyrusba vonultak vissza és Tyrus ettől fogva Phoenicia leghatalmasabb állama lett. A filiszteusok a száraz földön is boldogultak. Kezdetben mintha beérték volna azzal, hogy visszaverik a zsidók támadásait; később Dán legyőzetve, észak felé vándorolt, Júda pedig alig merészkedett ki hegyeiből. Nem tudni, mi okból keveredtek háborúságba József nemzetségével; alkalmasint azért közeledtek Efraim hegyéhez és a Kisón völgyéhez, hogy kezökbe keríthessék az Egyiptomból Damascusba és Syria északi részébe vivő nagy kereskedelmi út főbb állomásait. Izráel előőrsei, a Dán törzs nemzetségei vitézül, sőt nem egyszer sikeresen szálltak szembe a filiszteusokkal és ez a szüntelenűl megujuló hadakozás lett két-három század múlva Sámson legendájának forrása. A csatározásoknak egy nagy vereség vetett véget. Silóhban Efraim törzsében volt egy papcsalád, mely Jahvéhnek, a hadak istenének frigyszekrényét őrízte. Ez a szekrény vagy nagy láda volt, vagy olyanféle szent hajó, a milyenen az egyiptomi papok szokták szállítani Ámont. Az istennek két kőképe volt benne, a melyekről később azt mondták, hogy a törvény van reájuk írva. A frigyszekrény papja, Éli, bár nem volt biró, nyomós szavú ember volt Izráelben és mindig tanácsát kérték, ha közügyekről volt szó. A filiszteusoktól szorongatott zsidók hozzáfordultak és ő Jahvéh pártfogásának zálogáúl reájok bízta a frigyszekrényt. A zsidók azonban már az első ütközet alkalmával csalódtak reménységökben; vereséget szenvedtek, Isten ládája az ellenség kezébe került és Eli két fia: Khofni meg Fineás elestek. «Elszaladván pedig a harczról egy ember a Benjámin nemzetségéből, juta Silóhba azon napon, ruháját megszaggatván és port hintvén fejére. Eljuta azért az, és ímé Éli ül vala székiben az útfélen várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben vala az Isten ládája miatt. Mihelyt pedig béjuta az ember, hogy hírt mondana a városban, megzendüle az egész város. Hallván pedig Éli a nagy kiáltást, monda: Micsoda nagy kiáltás ez? Az az ember pedig nagy sietséggel eljöve, és megmondá Élinek. Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős, és az ő szemei meghomályosodtak vala, és nem láthat vala. Monda azért az ember Élinek: Én a harczról jövök, a harczról szaladtam ma. És monda: Mint lőn a dolog, jó fiam? Felele a követ és monda: Megfutamodék az Izráel a filiszteusok előtt, és igen nagy kár lőn a népben, a te két fiad is megholt Khofni és Fineás, az Isten ládáját is elnyerték. Mikor azért az Isten ládáját említette volna, hátra esék a székből a kapufélen, és megszegék a nyaka, és meghala, mert immár igen vén és nehéz ember vala: És az Izraelt itélte vala negyven esztendeig.» (Sám. IV. 1–18.) Efraim is igájuk alá hajlott, mint Júda, a filiszteusok helyőrségekkel szállották meg a városokat mint pl. a Beniáminbeli Gibeát és Izrael népének nagyobb fele uralta őket.