VI. FEJEZET.
A nagy tengeri népvándorlás és a huszadik dynastia.

A sidoni gyarmatosítás, Kis-Ázsia és a khitik. – A kis-ázsiai népek költözködései és az exodus. – III. Ramszesz és a huszadik dynastia; Ámon nagy papjai.

A sidoni gyarmatosítás, Kis-Ázsia és a khitik.

Syria népei közül a phoeniciaiaknak volt legtöbb hasznok Egyiptom hódításaiból. Kívül esvén a hadseregek rendes útjain, nem szenvedtek annyit az átvonulások alkalmával, mint Kanaán többi népei, s a küzdelemnek is csak a széle érte őket. Arád és Simyra lakói, III. Thutmosz idejében a rutonu lázadókhoz csatlakoztak, de oly keményen bünhődtek, hogy elment a kedvök a lázadás ismétlésétől. Gebel és Béruth, Sidon és Tyros hivek maradtak uraikhoz I. Thutmosz idejétől egészen II. Ramszeszig. Ők intézték és látták el mint bizományosok a külföld és Egyiptom kölcsönös kereskedelmi érdekeit, ők szolgálták és intézték a közlekedést is. E kiváltság mellett Sidon kifejlesztette tengerészetét s a gazdagság és dicsőség legmagasabb fokára jutott.

A phoeniciaiak a külfölddel vizen és szárazon közlekedtek, ott hajók, itt karavánok segítségével. Sidonban és Tyrosban találkoztak és végződtek mindazon útak, a melyek a szélső kelet fő kereskedelmi helyeiről, Indiából, Baktriából, Khaldeából, Arábiából, a Kaukazus vidékéről nyugot felé irányultak. Azonban nem valószinű, hogy a phoeniciai kereskedők magok mentek volna az Altai hegyek aranyáért és a Ganges tájának terményeiért; megelégedtek azzal, hogy ezen árúkat Arábia és Khaldea közvetítő kereskedelmi táraiból vegyék. De teljesen bizonyos, hogy a nagy közlekedési útakon elmentek, a mennyire csak mehettek, s elfoglalták azoknak nevezetesebb pontjait a folyók gázlóinál és a hegyszorosoknál. Lais, a Jordán forrása mellett, nem messze azon helytől, a hol az Egyiptomból Assyriába vezető út déli Syriából átmegy Coele-Syriába, sidoni gyarmat volt. Sidoni alapításból származóknak vallották magukat: Hamáth az Orontes völgyében, Thapsakos az Euphrates gázlójánál, Nisibis a Tigris forrásai táján. Ezek a városok s még mások, a melyeknek nevét nem őrizte meg a történelem, megannyi irányjelzők voltak, a melyeket sidoni kereskedők állították fel a karavánok útjain. Ezek szolgáltak lerakóhelyekül a körülfekvő vidékekből összegyűjtött termények számára, hogy alkalmas időben libanoni tárházaikba szállítsák.

Phoeniciai csésze.

Azonban Hamáth, Thapsakos, Nisibis oly messze benn estek a belvidéken, hogy nem is lehettek sidoni birtokok; inkább a szomszédos fejedelmektől vagy törzsektől, de semmi esetre sem az anyavárostól függő kereskedelmi állomások voltak. Ellenben a Földközi-tenger népeivel űzött tengeri kereskedelem valóságos gyarmatállamot teremtett. E gyarmatosítás keletkezését és fejlődését csak hézagosan ismerjük; a tyrosi és sidoni okirattárak idevonatkozó okiratai elvesztek, valamint azok a művek is, a melyeket, ezek alapján, a görög-római kor irói szerkesztettek. Csaknem összes értesüléseink mythos alakjában jutottak hozzánk. E szerint Melkárth, a tyrosi Herakles, tetemes hadsereget és hajóhadat gyűjtött, azzal a szándékkal, hogy meghódítsa Ibériát, a hol Khrysaor, Geryon fia uralkodott. Útközben meghódította Afrikát, meghonosította ott a földművelést és Hekatompylai mesés városát alapította, átment a tengerszoroson, a mely róla nyerte nevét, építette Gadest és legyőzte Spanyolországot. Miután Geryon mesés ökreit elvitte, Gallián, Italián, Sardinián és Sicilián keresztül tért vissza Ázsiába. Ezen egységes hagyomány körül, a mely meglehetősen egyesíti a phoeniciai gyarmatosítás történetének főbb vonásait, számtalan helyi hagyomány képződött. Ilyen volt a Kinyrasról szóló, ki városokat alapított Kyprosban és Melosban; az Europáról szóló, kit elrabolt Zeüs; a Kadmosról szóló, ki, mikor atyja Agenorot nővére keresésére küldötte, bolyongása közben meglátogatta Kyprost, Rhodost, a Kykladokat, építette a boiotiai Thebait és Illyriába ment meghalni. A hová csak a phoeniciaiak betették lábokat, vállalataik nagysága és merészsége mindenütt kitörölhetetlen nyomokat hagyott a nép emlékezetében. Nevök, isteneik, uralkodásuk emlékezete mondákba öltöztek, s épen e mesékkel vegyes mondáknak köszönhetjük, hogy felfedezéseik elveszett történetét legalább részben összeállíthatjuk.

A gibliták voltak az elsők, a kik a határos partokra gyarmatokat küldöttek. Azonban Byblos inkább templomok városa és búcsújáróhely volt, mint kereskedő város. A sidoniak folytatták és messzebbre terjesztették kutatásaikat: elfoglalták Kyprost, a hol Byblosnak csak jelentéktelen alapításai voltak. Kypros, a régiek véleménye szerint, az akkor ismert világ egyetlen szigeténél sem állott hátrább. Körülbelül hatvan mértföld hosszú és átlag husz mértföld széles; északra keskeny félszigetet bocsát ki magából, a mely meglehetősen hasonlít az Orontes torkolata felé mutató ujjhoz. Két mérsékelt magasságú hegyláncz vonul rajta végig keletről nyugotra, majdnem párhuzamosan. A kettő közt végig nyuló völgy még ma is bámulatba ejti az utasokat termékenységével. A fekete föld lerakodásából keletkezett termő réteg épen oly értékes, mint az egyiptomi, s meg is újul minden esztendőben a Pediaiosnak és mellékfolyóinak áradása folytán. Hajdan a hegyeket erdőségek borították, s tengeri hatalomnak kimeríthetetlen segélyforrást nyujtottak. A római császárok alatt a kyprosiak azzal dicsekedtek, hogy meg tudnak építni és fel tudnak szerelni egy nagy hajót a gerincztől az árbocztetőig, a nélkül, hogy bármit is kölcsönöznének idegenből. A talaj általában termékeny, bőven megtermi a lakosok táplálására szükséges gabonát, s alkalmas a szőlőművelésre és olajfatenyésztésre. Azonban gazdagságának fő forrása a bányákban van. Találnak ott még ma is vasat, timsót, kőlent, agátot és drágaköveket. Tamassos halmai egykor annyi rezet rejtettek magokban, hogy a rómaiaknál cyprium lett a réz közönséges neve, s ez a szó attól fogva majd minden európai nyelvbe átment. De nem tudjuk sem azt, hogy mi volt a nevök a sziget első lakóinak, sem azt, hogy miféle emberfajhoz tartoztak. Az egyiptomi kutfők, a mint látszik, Ászi néven ismerik Kyprost; azonban a tizennyolczadik dynastia óta phoeniciai birtok volt. Byblos alapította a paphosi nagy szentélyt a nyugoti oldalon; Golgos, Lapethos, Kurion, Karpasia, Soli, Tamassos, egymástól független királyoktól kormányzott apró államok voltak. Ezek a királyságok kezdetben Byblos befolyása alá kerültek, azután Sidon fenhatósága alatt sorakoztak. Sidoni gyarmatosok települtek közéjök, a kik a hódoltságot biztosították az anyaváros számára s befejezték a szigetnek sémi országgá alakítását.

Dél felé a phoeniciaiak nem tudtak tartós alapításokat létesítni. Erődített állomásaik voltak Syria déli oldalán Dórban, Joppéban, a Kasios hegyén, Egyiptom határán. A Kaisos hegyén túl megszünt a hatalmok: a fárao sohasem engedte meg az idegeneknek, hogy az ő területén, az ő folyójának torkolatánál erődített helyeket foglaljanak el. Meg kellett elégedniök azzal, hogy a Delta nagy városaiban, Tanisban, Bubastisban, Mendesben, Saisban, Ramszesz-Anakhtuban egyiptomi fenhatóság alatt álló lerakóhelyeik legyenek. Memphis Ankhtoúi nevű negyedében épített tárházaik nagyra fejlődtek és valóságos városokká váltak. Egyiptomból hajóik nyugot felé nyomultak, de nem nagy eredménynyel: Marmarica barátságtalan partjai ezen az oldalon egyidőre megállították gyarmatosításuk tovább haladását.

Annál tágabb terök nyilt tengerészeiknek a kutatásra és kalandos vállalatokra az északi országokban. Valamivel az Orontesen túl a tengerpart nyugotra fordul és ezt az irányt jó messzire megtartja; Syria véget ér s kezdődik Kis-Ázsia. Nagy kiterjedésű és egységes felföld alakjában jelenik meg, a melyet minden oldalon hatalmas hegylánczok szegélyeznek és barázdálnak; olyan «mint egy kis Irán, a mely három tenger öbléből emelkedik ki», a Földközi-, az Aegei- és a Fekete-tengerből. Délen a fensík a Taurosra támaszkodik; északon a Kaukazusból szakadt s kevésbbé magas hegyláncz határolja, a mely párhuzamosan halad a Fekete-tengerrel és a mysiai Olymposban végződik, Nikaia és Dorylaion között. A Taurost az Olympossal közép magasságú halomsorozat köti össze, a mely délkeletről északnyugotra vonul; keleten az Euphratesre és az arméniai magas hegytömegre támaszkodik a félsziget. Az ország belsejébe, a központ felé ereszkedő vizek nem érik el mindannyian a tengert. Csak a Pyramos és Saros délen, az Iris, Halys és Sangarios északon, elég erősek arra, hogy a tenger előtt álló korlátokon keresztül útat vágjanak magoknak. A többi folyók a völgymélyedésekben végződnek, a hol az irániakhoz és tatárföldiekhez hasonló határozatlan partú mocsarakat és tavakat alkotnak. A legnagyobbnak, a Tatta-tónak vize sós, és kiterjedése évszakok szerint változik.

«Sehol sincs oly feltünő különbség a belföld és a partvidék közt, mint Kis-Ázsiában. A part melléke olyan, mintha egészen más törvények szerint alakult s teljesen más föld volna, mint az ország belseje.» A nyugoti részen nyugotra nyiló széles és mély völgyek vannak. Ezeket szünetlenül munkás folyók: a Kaikos, Hermos, Kaystros, Maiandros öntözik, a melyeknek iszaplerakodása minden évben tovább-tovább nyomul a tengerbe; vizök, legalább az ős hajdankorban, gazdag aranytartalommal folyt. Hegylánczok választják el egymástól, a melyek oly hirtelen emelkednek ki a síkföldből, mint a szigetek az Oceán tükréből. Ilyenek: a Messogis (Kasztaneh-dágh), a Maiandros és Kaistros között; a Tmolos (Kizilia-Músza-dágh), a Kaystros és Hermos között. Az erősen csipkézett parttal szemben nagy és termékeny szigetek feküsznek, u. m. Lesbos, Khios, Samos, Kos, Rhodos, nagyobb részben elég közel a szárazhoz, hogy annak kijáratain uralkodhassanak és elég távol, hogy rögtöni támadásoktól biztosítva legyenek. Kis-Ázsia nyugoti területe, mint gabonában, szőlőben, olajfában, márványban és fémekben gazdag, nagy és biztos kikötőkkel ellátott föld egyesítette a földmívelő és kereskedést üző ország minden előnyét, s e sajátsága alapján okvetetlen oly népek lakóhelyévé kellett válnia, a melyek egyszerre mezőgazdák és tengerészek, őstermelők és kereskedők voltak. Két hegycsoport közé szorult, a melyek csak laza összefüggésben állottak a központi felfölddel: északi oldalán volt az erdővel borított, fémekben nyájakban gazdag Ida; délen Lykia vulkánikus csucsai emelkedtek, a hol a hagyomány szerint, a lángot okádó Khimaira tanyázott. Lykiától keletre s a Taurostól délre meredek part nyúlik el, melyet sebes hegyi patakok torkolatai szaggatnak meg. Ezek, a mint a hegytetőkről lerohannak, megannyi apró s egymással párhuzamos völgyecskét vájnak. Ennek a partnak keleti végén, ott, a hol Kilikia és Syria összetalálkozik és szögletet alkot, a Pyramos és Saros egyesült ereje nagy kiterjedésű televény lapályt alkotott, a melyet a régi földrajzirók lapályos Kilikiának (Cilicia campestris) neveztek a Tauros köves vidékeinek (Cilicia trachaea) ellentétéül.

Kis-Ázsiában, a mint látszik, az ó-világ összes népfajai találkoztak. Északnyugoton, hihetőleg Média, Élám és Khaldea legrégibb népeivel rokon népek telepedtek meg: a Kaukázus lábainál, a Phasis partjain, az iberek, kaskik vagy kolkhisiak; odább a Fekete-tenger partján, a szászpirek és khálybok. Az utóbbiak jobbadán bányászattal foglalkoztak s a keleti világ legtöbb népének ők szállították az ónt, rezet, vasat, sőt az ezüstöt és aranyat is. Délebbre a muskik és tabalok, a biblia meshekhjei és tubáljai uralkodtak. A tabalok az Iris medenczéjét foglalták el s a Fekete-tengerig terjedtek; a muskik lovas nemzet voltak a felső Euphrates partjain s a Halysig terjesztették ki hatalmokat. A klasszikus korbeli Kappadokia két főhelye közül az egyik, Mazaka az Argeion hegye mellett, megőrizte nevöket; a másik, Kumánu (Comana), szintén az ő alapításuk volt s hozzájok is tartozott hosszú időn keresztül. Csak századokig tartó küzdelemmel lehetett őket kiszorítani atyáik örökéből s visszanyomni a Kaukázus felé.

Az öjuki palota sphinxe. Khitita emlék Kis-Ázsiában.

Innen délre, a Tauros vadregényes vidékein, éltek a khitik és több velök szövetséges nép, a melyek közül némelyek sémi eredetűek voltak. Az akkori néprajzi állapotokat tekintve, eléggé valószinű, hogy a sémiták betörésök első idejében nem szorítkoztak csupán Syria és az Euphrates partjainak gyarmatosítására, hanem nyugotra is bocsátottak rajokat, Kilikiába s meglehet, hogy a Pontos-Euxeinos és az Aegei tenger felé is. Szerencsétlenségünkre e tényt mindez ideig nem tudjuk történeti bizonyítékkal igazolni. A kis-ázsiai régi nyelvekből maradt szavak nagy része ária eredetre vall; az egyes népek vallása és mythosai inkább Görögország mythosaival rokonok, mint a sémi vallásokkal. Ludot, Sem fiát, azonosították ugyan a lydokkal, de ez magának a népnek eredetére nézve, még akkor sem bizonyítna semmit, ha az azonosság valónak bizonyulna. Ha egy pár sémi törzs behatolt Kis-Ázsiába, azt a népesség többi része nemsokára visszanyomta, megsemmisítette vagy magába olvasztotta.

A szoros értelemben vett félsziget tehát ária népfaj kezében volt. A Hellespontos és Bosporos sohasem képeztek néprajzi határt: az a két szárazföld, a melyek között elnyulnak, ezen a helyen nem egyéb, mint ugyanazon medencze két partja s ugyanazon viz alá temetett völgy két oldala. Azok a népek, a melyek a Balkán félszigetre telepedtek s Thrákiát gyarmatosították, ősrégi időkben átkeltek a két tengerszoroson Ázsiába s átvitték a már európai hazájokban meggyökerezett nevek nagy részét is. Dárdánok voltak Makedoniában, az Axios partján, s voltak Troásban, az Ida hegye körül; Kebrenek a Balkán tövében s Kebrené városa Ilion mellett. A brygek, bebrykek, phrygek előkelő nemzete, tömegének egy részét a Strymon medenczéjében, Makedonia északi felén hagyván, átment Ázsiába. A kiköltözöttek zöme az ázsiai fensík nyugoti szélén, azon a vidéken tömörült, a melyet északon a Sangarios, délen a Maiandros öntöznek. Új hazájokat Phrygiának nevezték, s az minden időben híres volt földjeinek termékenységéről és kövér legelőiről; elég meleg is volt, hogy a szőlőt megteremje, s elég mérsékelt, hogy lakóinak velök született erejét megőrizze. E tulajdonságainál fogva az ó-kor egyik hatalmas királyságának és edzett, munkás népfajának lőn székhelyévé. A phrygiai nyelv talán még közelebbi rokonságban áll a göröggel, mint a góth nyelv a közép felnémettel. Ejtegetése és igehajlítása olyan volt, mint a görög s legalább részben ugyanazon hangtani törvényeket is követte. Minthogy a tengertől velök egy családhoz tartozó népek választották el, korán elszigetelték magokat, s így művelődésök is egészen sajátszerű irányt vett. Főistenök volt Bagaios, a kit a görögök az ő Zeüsökkel zavartak össze. E mellett imádták a holdistent, Mint vagy Menest, és Ammát, az istenanyát, a ki azon hegységek szerint, a melyekben szentélyei voltak, Kybélé, Agdistis, Dindyméné, Idaea neveken fordult elé. Kybélé szerelmei Atysszal, Manes fiával, az ifjú isten elgyöngülése, halála és feltámadása, az istennő gyásza, a papok fanatizmusa és barbár szertartásai a phrygiai istentiszteletet hiressé tették az ó-korban. A népességnek legkedvesebb foglalkozása volt a mezőgazdaság. Egyik régi törvényök halállal büntette azt, a ki egy ökröt megölt, vagy valami gazdasági eszközt megsemmisített. A monda szerint első királyuk, Gordios, egyszerű földmivelő volt, kinek nem volt egyebe, csak két pár ökre.

Midás sirja Doganluban.

Ellenben Midás, Gordios és Kybélé istennő fia, gazdag és harczias fejedelem hirére tett szert. Két város Prymnesos és Midaion alapító hősüket tisztelték benne. A Midán után következő királyok alatt, kik mindnyájan ősük dicső nevét viselték, a kezdetben szűk területre szorult phrygiai királyság fölemelkedett és nagy kiterjedést nyert. Századunk elején Leake angol utazó, a Sangarios forrásaihoz közel, régi sirokkal borított völgyet fedezett fel. «Ezek ismeretlen, de a görög és római uralmat jóval megelőző korból származnak; teljesen idegen jellegök a régi phrygek építészeti stiljét ismerteti meg velünk. A feliratok nyelve is tisztán phrygiai s a csekély számú maradványokon található, de még teljesen meg nem fejtett ábéczével együtt, a Midás dynastiáját uraló királyság területére szorítkozik.

Az öjuki palota kapuján levő kétfejü sas. Khitita emlék.

Római korhoz tartozó emléket azon az egész területen, a hol ezen idegen nép tiszteletreméltó maradványait találták, csak elszórtan és nagyon csekély számban lehet látni. Úgy látszik, hogy a vidék egymást követő hódítói figyelmen kívül hagyták ezeket a magányos völgyeket, a hol később keresztyén családok kerestek menedéket a pogányság s talán a muzulmán betörés ellen. Néhány sír, egy pár féldombormű, a melyeken meglátszik a hittita művészek befolyása s talán keze is, mindaz, a mi ránk maradt ezen phrygiai királyokról, a kik a görög történelem kezdetén annyira hiresek voltak gazdagságukról, drága lovak kedveléséről és arról a rajongó imádatról, a melylyel az istenek anyját és Dionysost környezték. Midás királyi szekere és gordiusi csomója hosszas ideig épen maradtak, a régi phrygiai fenhatóság diadaljeleként; Sándor kardja kellett a csomó ketté vágásához, és a görög betörés a régi nemzeti királyok elfeledtetéséhez.

Phrygiától északra néhány csekély népességű ária törzs széledett el a Pontos-Euxeinost szegélyező erdőségek között. Ezekből alakult a Billaios és Halys között a paphlagonok igénytelen népe. Balra a bithynek, bebrykek neve alá foglalt ászkánok és thrákok uralkodtak a Bosporos két partján. Még odább balra a Rhyndakos és Kaikos völgyét, az Ida hegytömegét és a Propontis, Hellespontos és Aegaeumi-tenger közt kinyuló félszigetet a mysiaiak nagy népe meg a velök egy eredetű népségek, a teukrok, kebrének, dárdánok borították el. A monda szerint Dardanos alapította Dardania városát, az idai Zeüs védelme alatt, s ő volt a dárdánok ősatyja. Gyermekeinek egy része leszállt a hegységből a Skamandros partjaihoz és ott egy meredek dombon, a mely messzire uralkodik a síkságon és tengeren, erősséget emelt magának. «Ezt a halmot keleten a folyó övezi tágas kanyarulatban, nyugaton lankásan száll alá. A lankás oldalon felbuggyanó források egyesülnek s két patakot alkotnak, a melyek vizbőségökkel és az év minden szakában egyenlő hőmérsékletökkel tűnnek ki. Ez a két forráspatak az a változhatatlan ismertető jel, a melynek alapján ebben a büszke fellegvárban Ilion várára ismerhetünk. Ma is olyanok, mint akkor, a mikor a trójai nők a skaiai kapukon át vizért szállottak le melléjök vagy fehérneműjöket mosták bennök; ma is a régi medenczefalak fogják fel és gyüjtik össze vizöket.»³⁰

Schliemann a régi Trója helyén (a mai Hisszárlik mellett) ismételten ásatásokat rendezett s ott több, egymás fölébe épült, széles földréteggel borított, város romjaira akadtak. A legrégibb város romjai őseredeti művelődésről tanuskodnak, a melyben hiába keressük az egyiptomi vagy assyr befolyás nyomait. Az eszközök nagy része faragott kőből vagy csontból van, de létök nem zárja ki az érczek használatát. Ismerték és használták a rezet, aranyat, ezüstöt, az elektront és az ólmot. A bronzból tálakat és fegyvereket készítettek; azonban az ón olyan kis mennyiségben volt benne, hogy a vegyüléknek nem lehetett meg a kivánt keménysége. Látszik, hogy az első trójaiak megkisérlették a külföldről kapott bronz tárgyak utánzását, de a vegyitésben még nem voltak eléggé jártasok, s így meg kellett elégedniök annak megközelítésével. Ellenben az aranyat nagy ügyességgel dolgozták fel; az urnákban talált ékszereknek, nyaklánczoknak, serlegeknek igen csinos és formás alakjok van. A cserépedényeket kézzel, korong nélkül, alakították és se meg nem festették, sem mázzal be nem vonták, hanem csak simára csiszolták, valami kőből készült csiszoló eszközzel. Az első Trója tüzvésztől pusztult el; hihetőleg az ellene szövetkezett szomszédok gyujtották fel; de nemsokára kikelt hamvaiból. «A hegység lankás oldalán terült el maga a város; fölötte, meredek szikla tetején emelkedett Pergamos vára, a melynek magas partazatáról egész terjedelmében be lehetett látni a tengerig terjedő sikságot, a melyen kanyarogva keveri folyását a Simois és Skamandros; a sikságon túl a roppant tengert, attól a ponttól, a hol a Hellespontos hatalmas árjai az Aegaeumi tengerbe rohannak, egészen Tenedosig. Az óvilág egyetlen királyi városának sem volt szerencsésebb fekvése, mint ennek a trójai várnak: fedett és biztos helyzete mellett, látta mindazt, a mi körülvette s uralkodott rajta. Mögötte voltak a hegység erdős és nyájakban gazdag lejtői; lábainál terült el a termékeny sikság; előtte a széles szigettenger, melynek kebeléből Samothrákének, Poseidon őrállomásának, távoli hegyormai emelkednek ki, az Idával átellenben, a hol Zeüs lakozik az ő dicsőségének fényében.»³¹

Troastól és Mysiától délre a lydok, lelegek, lykiaiak és károk határozatlan népcsoportja lakott. A lydok a Hermos, Kaystros és Maiandros gazdag völgyeiben tömörültek. Legrégibb hagyományaikban hatalmas állam emlékezete maradt fenn, a mely valaha a Sipylos hegy lejtőin, a Hermos völgyei és a smyrnai öböl között fejlődött ki. Fővárosa volt Magnesia, a legrégibb város, ezen vidékek műveltségének ős fészke, Tantalosnak, az istenek barátjának, Niobe és a Pelopidák atyjának székhelye. A lelegek minden ponton egyszerre tünnek fel; nevök előfordul Görögország és Kisázsia legrégibb visszaemlékezéseiben, ott látjuk őket Lykiában, Kariában és Troasban, a Maiandros partjain és az Ida lejtőin. A trójai parton Antandros, Gargara, s meglehet mások is, egykor az övéik lehettek. Pedasos, a Satnioeis mellett, az ő gyarmatuk volt és ezenkivül több Pedasos szerteszét Kisázsia nyugati oldalán; amiből hozzávetőleg meg lehet állapítani költözködéseik területét. Kariában, Strabo idejében még mutogattak félig romban levő sírokat és rombadőlt városokat, a melyeket Lelegia néven neveztek. A lelegek mellett uralkodtak a károk a partvidéken és az Aegaeumi tenger szigetén; a lykiaiak a károk szomszédságában laktak s azokkal olykor össze is vegyültek. Egyik legnépesebb törzsük, a tremileké, nem jött ki abból a hegyes félszigetből, a melyet a görögök Lykia néven különböztettek meg; a többiek elszéledtek a belsőbb vidékeken, egész a Halys és Euphrates partjáig, a hol assyr emlékek tanusítják egykori ottlétöket. Lykiának hivták Troasnak egy részét, az Idától délre; volt Lykia Attikában, voltak lykiaiak Krétában. Ez a három nemzet, a károk, lykiaiak, lelegek, már kezdettől fogva, annyira összekeveredett, hogy lehetetlen pontosan megállapítni uralmok határait, és gyakran kénytelenek vagyunk mindháromra alkalmazni azt, a mit csak az egyikről állítunk határozottan.

Dombormű Ibrizben, Kis-Ázsiában.

Amig az áriák költözködése északnyugatról délkeletre áramlott, más eredetű népek épen ellenkező irányból, velök szembe nyomultak. A tizennyolczadik dynastia vége felé a khitik benyomultak a félsziget közepébe s meglehet, hogy egész az Aegaeumi tengerig hatoltak. Hódításaik emlékezete teljesen elenyészett s a későbbi nemzedékek lelkében csak bizonytalan nyomokat hagyott. A Homérikus költők még úgy homályosan tudták, hogy a trójaiak segitségére jött harczosok között kéteiek (xhteioi) is voltak, s fejedelmöket Neoptolemos ölte meg. Azonban a khitiket mégis rendesen ellenfeleikkel, Egyiptommal vagy Assyriával tévesztették össze s az utóbbiakhoz kapcsoltak olyan mondákat, a melyek talán épen az előbbiek útján keletkeztek. Sesostrisnak tulajdonították Kisázsia és Thrákia egyik meghódítását, s a Priámos utolsó szövetségesét a görögök ellen, Memnont, Auróra fiát Susa királyává változtatták. Krónikák hiányában a khitik győzelmeik emlékeit hagyták ránk. Ezek azon az utvonalon, a melyet berohanásaikban rendesen követni szoktak, úgy állottak, mint valami irányjelzők, Kilikia hegyeitől az Aegaeumi tenger partjáig. Ibrizben, a Tauros hegyszorosainak nyilásánál van egy felirásos dombormű: egy király imádja a napistent, a ki kezében buzakalászokat és szőlőfürtöket tart. Ikonionban egy katona alakja látható egy szikladarabon, mintha őrt állana. Phrygiában, Kappadokiában és Lydiában, ahol fontos hadászati állomás, megőrizni való hegyszoros, figyelemreméltó utvonal, megtartandó erősség volt, a khitik mindenütt bevésték a körüllevő sziklákba királyaik, isteneik alakját s itt-ott feliratokkal is ellátták. Legnagyobb emlékeik Kappadokiában maradtak meg. Legérdekesebb valamennyi között az a kép, a mely khiti férfiak és nők vallásos körmenetét tünteti fel. Ott, ahol ma Bogház-kői nevű község fekszik, a tenger színe felett 960 méter magasságban, sziklás hegylejtőkön terült el hajdan Pteria városa, a melyet Kroisos romboltatott le a perzsák közeledésének hirére. Romjai között még ma is felismerhető egy hatalmas épület (talán fejedelmi palota) alapterve. Az egészben mintegy harmincz szobát lehet megkülönböztetni. A legnagyobb terem 23 méter széles és 27 méter hosszú; előtte kettős kapucsarnok van három kapuval. Ettől körülbelül 40 percznyi távolságban természetes sziklatermek láthatók, nyilásukkal a régi város felé. Mai nevök Jazili-Kája (iratos szikla). A helyiséget övező függőleges sziklák 30–50 méter magasak. Legszélesebb a hely mindjárt a bejárásnál. A kisimított sziklalapokon, nehány lábnyira a talaj felett 65 domborművü alak van, melyek közül a legnagyobbak, a főszemélyeket ábrázolók 157, kisérőik 109, a többiek mintegy 78 cm. magasak. Az egész kép, a melynél sajátszerübbet alig lehet képzelni, sárgás gipszvakolattal volt bevonva. Két menetet ábrázol, melyek a bejárattól jobbra és balra haladva, a háttérben összetalálkoznak.

Khitita férfiak és nők ünnepi menete.
Sziklába faragott képek Boghaz-Köiben, Kis-Ázsiában.

A jobb oldali menet nőkből áll, kik mindnyájan hosszú és középen övvel szorított ruhát, fülbevalót, s hátul hosszan lecsüngő hajokon magas falkoronát viselnek. Csak egy férfi alak van köztük; a legelül álló nő, a terem hátterében, nőstény oroszlánon áll, mint Istar és Atergatis, mig oldalán ugró gazella vagy zerge eleje látszik. Előre nyujtott baljában növényszerű diszítést tart, a mely, a khitita feliratok szerint, nevének képirása (ideogramm) vagy hieroglyphája. Lábain görbe orrú czipők vannak, miként a lanuviumi Junónak (calceoli repandi). Utána valami isten következik, a ki leopárdon (?) áll, mint a hogy tarsosi pénzeken a kilikiai Sandont oroszlánon ábrázolták. Az isten, miként majdnem az összes férfi alakok, magas, hegyes és redős süveget hord, a mely valami alacsony sisakféléből emelkedik ki. Ezt Kappadokia és a Kommagene későbbi fejedelmei is viselték. Ruházata ennek és a többi férfi alaknak is rövid kabátból (vagy talán inkább kötényből) áll; baljában, keresztben végződő kettős csatabárdot tart, jobbjában, alul begörbült pálczát. Oldalán kilátszik a rövid khitita kard markolata. Nevének hieroglyphája előtte áll. Két nő következik utána, kik alatt a kétfejű sas lebeg. Az azután következő nők közül is néhányan kezükben tartják nevök tábláját, a többiek görbe botot tartanak lefelé. A bejárathoz legközelebb, a szegletben, azaz a női menet végén, a lefelé tartott lituusról vagy görbe pálczáról ismerhető pap áll. A görbe pálcza és sok egyéb előfordult Kisázsiának más részeiben is, különösen Lydia közelében, megvolt az etruriai és római auguroknál; a mi a Kisázsia és Etruria közti kapcsolatra vall. Alsó ruhája felett vállára vetett köpenyt és ezzel összefüggő sapkát visel, miként a khitik az egyiptomi véseteken. Hegytetőn áll s jobbjában sajátszerü jelképet tart, a mely alighanem méltóságának vagy hivatalának hieroglyphája. Ez, hogy úgy mondjuk, valami megrövidített templom – vagy szekrényféle, melynek fedelét khitita stilben készült szárnyas korong alkotja, tetején egy másikkal; a tartó oszlopok mindkét oldalon megvannak; a csigás oszlopfej világosan felismerhető rajtok. Ezen szélső oszlopokon belül két magas tárgy van, a melyeket talán karyátideknek lehet tartani; a középen, karok helyett szárnyakkal ellátott istennő képe látszik. Ez a kép ismételten előfordul, de még rövidítettebb alakban. A pappal szemben, a férfi menet végén, szintén pap alakja látszik, feje fölött a szárnyas koronggal, jobbjában a lituusszal, baljában valamelyik istenség hieroglyphájával. A férfiak sora változatosabb, mint a másik. Az alakok arczélben ábrázolvák, de mellök és vállok, a karok szabadabb érvényesítése végett, egészen előre áll. A nők egész testökkel oldalt állanak, úgy hogy karjaik közül csak a fölemelt és mellhez szorított balkar látszik, a jobbkarból csak a kéz. A legelül álló férfi, a ki tehát a háttérben az istennővel találkozik, két lábával két rabszolgán áll, szakálla van, s jobbjában buzogányt tart. A baljában tartott hieroglypha azt mutatja, hogy isten; mellette szarvas állat ugrik elé. A két utána következő, sziklán álló alak is szakállas, szintúgy az utolsó alak, a pap előtt, a melynek e mellett még szárnya is van, mig süvege vagy magas sisakja felső részén kúpalakú csucs van, olyan, mint a Sairetána az egyiptomi szoborműveken.

Kyklops falak Gyaur Kalesziben.

Egy tizenhárom ifjúból álló futó vagy tánczoló csapat feltünően emlékeztet azokra a csoportokra, a melyek az egyiptomi ülő kolosszusok szállítását kisérik. A sziklateremtől jókora távolságra, egy sziklamélyedésben, két kutya- és oroszlánfejű, s a mint látszik szárnyas emberi alak látható, talán azzal a rendeltetéssel, hogy a rossz szellemeket elriaszszák a menettől. Egy délkeletről iderugó sziklakamrában tizenkét fegyveres harczos van s velök szemben különös alkotású Mylitta: fején a magas süveg, vállai oroszlánfejekből állanak, oldalait és hasát két kinyult oroszlán alkotja, lefelé álló fejjel, teste úgy végződik, mint a görög Hermesszobrok. Ez elébe valami istenség válláig érő papot vezet, kit balkarjával magához ölel, mig előre nyujtott jobbjában nagy fejű gyermekhez hasonló hieroglyphát tart. A csoport felett, jobbról, a szárnyas korong lebeg. Az ábrázolt istenségek nevét nehéz megállapítni.

Khitita istenség domborképe.

Az Astartéval rokon istennő, talán Kodsu istennője, Anát volt; az isten lehetett Resef vagyis a phoeniciaiak és khititák közös hadistene, a ki a khititák és egyiptomiak ismert békeszerződésében Baál-Szutku néven fordul elő. Érdekesek a Gyaur-Kalesziben, a Kappadokiából Pessinus és Sardes-felé vezető ut mellett látható kyklops-falak s az ezek alján fekvő sziklákon két Khitita harczos képe.³²

Ezek s más emlékek eléggé tanuskodnak a khitik eredeti műveltségének nem közönséges fejlettségéről. Azonban a helyi hagyomány itt is elfeledte nevöket s másoknak tulajdonította ez emlékek érdemét s a többi között egy istennő szobrát, a melyet a Sipylos hegy egyik sziklájába vágtak, Magnesia közelében, a Niobe szobrává változtatta; a karabeli két hódító, némelyek szemében Sesostrist, mások szerint Memnont ábrázolja.

A phoeniciaiak a tenger felül jutottak Kisázsiába ugyanakkor, a mikor a khitik annak belsejét száguldozták be. A kilikek vonakodás nélkül befogadták őket városaikba. A Kyprosszal szemben fekvő part tele volt kereskedelmi telepekkel, a milyenek voltak: Kibyra, Masura, Ruskopus, Slion, Mygdale, Phaselis, Sidyma. Ellenben Lykia lakói, a helyett, hogy tárt karokkal fogadták volna azokat a tengerészeket, kik számukra a keleti műveltség terményeit szállították, erőszakkal akadályozták oda településöket s nem engedték, hogy földjökön gyarmatokat alapítsanak. A szent hegyfoktól egész Knidosig csak egy számottevő phoeniciai kereskedelmi telep volt: Astyra Rhodosszal átellenben. A károk már kevésbé vonakodtak. Megengedték a sidoniaknak, hogy Rhodosban kikössenek, kirakják árúikat, visszaszorítsák a hegyekbe a bennszülött lakókat s elfoglaljanak három kikötőt: Jalysost, Lindost a Kamyrost. Sokan közülük az idegenek szolgálatába állottak, házasságra léptek velök s úgy összekeveredtek a phoeniciaiakkal, hogy országukat olykor «Phoiniké» (phoinikok földje) gunynéven nevezték. Az ezen keveredésből származott népnek hosszú időn keresztül, megmérhetetlen hatása és szerepe volt az Aegaeumi tengert környező országok művelődésének fejlesztésében. Messze elterjedett egész Megáráig, Attikáig, ahol több nagy család tőle származtatta magát; aztán elsorvadott anélkül, hogy valami tartós munkát végzett volna; a mint ez a legtöbb korcs népnél történni szokott. A phoeniciaiak odaérkezése és közéje elegyülése átalakította s a polgárosult életre vezette: egyesült velök s hajóikon, oldalukon bejárta a világot; mikor a phoeniciaiak hatalma hanyatlani kezdett, az övé ugyanazon arányban fogyott. Szerepe megszünt, a mint a phoeniciaiak utolsó aegaeumi gyarmata megdőlt a görög civilizáczió hatása alatt.

Khitita hieroglyph fölirat.

Rhodoson túl két ut állott nyitva, a hajós előtt. Ha északra fordult és felhaladott Ázsia partjai mellett, a Hellespontos torkához jutott. A phoeniciai hajós csapatok egy része ezt az utat választotta. A szárazföldtől az idegenek (áriák) örökre elzárták őket. Kárpótolták hát magokat úgy, a hogy tudták. Elfoglalták a Sporádok és Kykládok közül azokat, a melyek fekvésökkel vagy természetadta kincseikkel figyelmöket magokra vonták. A károk segítségével gyarmatosították Délost, Rheneiát, Párost és a szomszéd szigetecskéket. Oliáros a sidoniak, Melos a gibliták kezébe kerűlt. Melosban bővön volt kén, timsó, kallóföld; érczbányái oly gazdagok voltak, mint a théraiak és siphnosiak. Nisyrában és Gyarosban biborcsiga-halászatot üztek; Kosban, Amorgosban és Melosban szöveteket gyártottak és festettek. Mindezen szigetek nehezebben támadható s könnyebben védhető őrállomásokká váltak, mint a szárazföldiek. A sidoniak nem állapodtak meg itt, hanem fölmentek a thrák partokhoz és hozzáfogtak a Pangaion hegy aranybányáinak kiaknázásához. Kisérletet tettek Samothrakéban, Lemnosban, Thasosban is, de nem nagy eredménynyel. Tyrosnak jutott feladatul, hogy ujra kezdje és sikerre vezesse azt a munkát, a melyet ők kísérlettek meg először ezeken a vidékeken.

A Kykladoknál, ezen az oldalon, nem állottak meg vállalkozásukban. Mindig ujabb meg ujabb kereskedelmi területek után kutatva, vakmerően benyomultak a Hellespontos szorosába, amig tágas és csendes medenczébe nem jutottak, a melyet délen könnyen meghódítható és megvédhető nagy szigetek határoltak. Miután Lampsakos és Abydos alapításával biztosították magoknak a tengerszoros szabad használatát, Pronektost választották lakóhelyül, az askaniai öböl bejáratánál, azon ezüstbányák közelében, a melyeket a bithynek műveltek hegyeikben. Ezen első beltenger hátterében uj csatornát találtak, a mely inkább hasonlított valami nagy folyó torkolatához, mint tengerszoroshoz. Alig-alig tudtak rajta keresztül menni; folyvást az a veszély fenyegette őket, hogy a tengeráram ereje parthoz vágja és darabokra zuzza hajóikat a szirteken, melyek szintugy közeledni látszottak, hogy szétmorzsolják.³³ Amikor ezen a veszélyen túl voltak, viharos hullámokkal háborgó, roppant tengerben találták magokat; erdőkkel borított partjai keletre és nyugotra a messzeségben vesztek el. A keleti oldal hosszában hajóztak végig; oda vonzotta őket a kaukázusi érczbányák hire. Messzi barangolásaikból visszajövet hoztak tinhalat, ajókát, biborcsigát, ámbrát, aranyat és ezüstöt, ólmot, bronzgyártáshoz szükséges ónt, a miket szárazföldi uton, Armenián és Syrián keresztül is megkaphattak.

Rhodosról, messze délen, látni lehetett a krétai hegyek fehérlő csúcsait. A míg a phoeniciai hajócsapatok egy része a Pontos-Euxeinos felfedezésére indult, egy másik Kreta felé vitorlázott s azt kutatta ki. Ez a sziget délen elzárja az Aegaeumi tenger bejáratát s magában is egy kis szárazföldet alkot, a mely elégséges önmagának; dúsan termő völgyei s erdővel borított hegyei vannak. A sík földről elüzött benszülöttek az Ida rejtett völgyeibe menekültek. A biborcsiga-halászat Itanosba csábította a gyarmatosokat; északon elfoglalták vagy alapították Lappát és Kairatost, délen Phoinikét vagy Arádot, Gortynét, Lebenét. Azután Kytherára került a sor. Kythera a lakoniai öböl bejáratánál fekszik, alig három mértföldre a száraztól; hajdan fő állomáshelyök volt a keletről Itáliába vagy Siciliába menő hajóknak. A Murex brandaris, a melyből a «szigetek biborát» nyerték, ott akkora mennyiségben tenyészett, hogy egy időben a sziget Porphyroessa «a biboros», nevet kapott. A phoeniciaiak ott állandó otthont alkottak magoknak és Astarténak templomot emeltek, valószínűleg az elsőt, a mely valaha Görögországban épült. Innen tovább terjeszkedtek az ioniai szigetekre, aztán Illyriába és Italiába. A mint keleten a Kykladokon, délen Kytherán erős állást foglaltak, maga a szárazföldi Görögország sem kerülte ki látogatásukat. Egymásután kutatják fel a korinthosi Isthmost és az előtte fekvő szigeteket, Aiginát és Salamist, Argolist és Attikát. Egy monda szerint, a melyet az ókorban nagy tiszteletben tartottak, egy phoeniciai ember, Kadmos, Thebe alapítója és a betűk feltalálója, Boiotiában is hatalmas gyarmatot szervezett. Ezen telepítésekből egy sem élte túl a dór betörést; de ott voltak Görögország ős népessége között és a hellen faj jellemére, vallására nagy befolyást gyakoroltak, a melynek ma már kezdik kutatni a nyomait, miután hosszú időn keresztül váltig tagadták.

A kis-ázsiai népek költözködései és az exodus.

Ezen gyarmatosítási kisérletek és betörések, a mint láttuk, sok helyen alig, vagy egyáltalán nem sikerültek, máshol erős visszahatást szűltek. A phrygek és más belvidéki törzsek közt a khitik, a görögök és partvidéki népek közt a phoeniciaiak vállalataival és hódításaival szemben indult meg az ellenáramlat. «Mi Kisázsia tengerész népeit, legalábbis azokat, a kik a phryg-pelasg fajhoz tartoznak, közös néven keleti görögöknek nevezzük. Bármennyire különböző magatartást tanúsítottak egyenkint a phoeniciaiakkal szemben, kivétel nélkül mindnyájan el tudták sajátítani a haladottabb nép műveltségét s ügyesen ellesték annak mesterségeit és művészetét. A tengeri halászatban már rég otthonosak voltak; akkor pedig hajógerinczekkel kezdték ellátni bárkáikat, hogy merészebb hajózásra is alkalmasokká váljanak. A kerek és hasas kereskedelmi hajó mintájára megalkották a «tenger paripáját», a mint ők nevezték; megtanulták a vitorla és evező használatának összekapcsolását. A kormányos, padjáról, már nem a part váltakozó tárgyaira, hanem a csillagképekre szegezte éber tekintetét. A phoeniciaiak felfedezték a sarkon azt a fénytelen csillagot, a melyet éjjeli útjaikon legbiztosabb kalauznak ismertek; a görögök a sokkal ragyogóbb gönczöl-szekeret választották hajós csillagzatukká, s ha ebben nem is tanusítottak oly pontos csillagászati megfigyelést, mint mestereik, minden egyébb tekintetben méltó tanítványaikká és szerencsés vetélytársaikká váltak. Ily módon sikerült teljesen kiszorítaniok a keletieket a görög vizekről; innen van az, hogy az Ioniai tenger partjain, minden előzmény daczára, oly kevés nyomát lehet találni a phoeniciai uralomnak.»³⁴

A sidoniak és károk nem tartózkodtak a tengeri rablástól, s azt az Archipelagos vizein, a hol csak lehetett, széltében üzték. Miként a középkor normannjai, ők is messze elbarangoltak a haszonnal kecsegtető rablókalandok hajhászásában; ott ólálkodtak a partok mentén, kedvező alkalmakra és jó fogásokra lesve. Ha nem érezték magokat elég erőseknek, békésen kikötöttek, kirakták portékáikat, s a legrosszabb esetben megelégedtek a cserevásár útján kapott törvényes haszonnal. Ellenben, mihelyt a siker felől biztosak voltak, mindjárt a rablóösztön kerekedett felül bennök. Felperzselték a vetéseket, feldúlták az elszigetelt mezővárosokat és templomokat, elemeltek mindent, a mi kezök ügyébe esett, főképen a nőket és gyermekeket, a kiket aztán rabszolgákul adtak el kelet piaczain, a hol az emberbaromnak nagyobb értéke volt. A görögök «a kalózkodást épen olyan természetes mesterségnek tartották, mint bármely mást, pl. a vadászatot vagy halászatot, s ha valahol ismeretlen emberek léptek a partra, egész ártatlanul megkérdezték (így állítja Homeros), hogy kereskedők-e, vagy kalózok». Magok is megtámadták a phoeniciaiak hajócsapatait és áruházait, visszahódították a Kykladokat. A sidoniak nemsokára csak egyes nevezetesebb pontokon védték magokat: északon Thasosban, a kykladok között Melosban és Therában, délen Rhodosban és Kytherában. Az etéokretek (Kreta őslakói), kétségtelenül a szárazról került bevándorlók által erősödve, elűzték a kanaániakat; a felszabadult Kreta száz városból álló királysággá alakult; fővárosa Knósos lett. «A régi Görögország első királyi állama szigetekből és partvidékekből állott; első királya, tengeri király,» Minos. Neki tulajdonították azt a dicsőséget, hogy az Archipelagos szigetein kiirtotta a kalózkodást s gátat vetett a phoeniciaiak és károk kalandozásainak. A kretai hatalom megalakulása a sidoni hatalom végét jelenti a görög tengeren. Az a néhány gyarmat is, a mely még imitt-amott megmaradt, csak engedmények és szorgos elővigyázati rendszabályok árán tarthatta fenn magát.

Azon háborúkról, a melyeket a belvidéki népek folytattak a khitik ellen, mit sem tudunk. A thrák törzsek állandó beözönlése nem maradhatott mélyreható befolyás nélkül azon népek viszonyaiban, a melyek addig az Aegaeumi tenger partjait lakták. Az ujan jötteknek hely kellett. A maionok, tyrsenek, troiok és lykiaiak okvetetlenül másfelé bocsátották addigi népességöknek legalább egy részét. A helyi hagyomány szerint Manesnek, Zeus és a föld fiának, gyermeke volt Kotys Kallirhoetől, Okeanos leányától. Kotys nemzette Asiost, azt a hőst, a kiről elnevezték Ázsiát,³⁵ és Atyst, a ki az Atyádok dynastiáját alapította Lydiában. Kallithea, Tyllos leánya és Atys felesége, két fiút hozott a világra, kiknek, némelyek szerint Tyrsénos vagy Tyrrhénos és Lydos, mások szerint Torrhébos és Lydos volt a nevök. Ezen leszármazás vizsgálásából kitünik, hogy Kisázsia nyugoti partján, kezdetben közös néven maionoknak nevezett s több törzsből álló nagy nép lakozott. E törzsek voltak: a lydok, tyrsének vagy tyrrhének (tursa), torrhebek, sardanák. Egy-két ilyen törzs, kétségtelenül a kalóz élettől csábítva, elhagyta hazáját és tengerre szállott, hogy idegenben kisértse meg szerencséjét. «Atysnak, Manes fiának uralkodása alatt országszerte nagy éhség volt Lydiában. … A király elhatározta, hogy két részre osztja a nemzetet és sorsot huzat velök: egyik rész az országban marad, a többiek kiköltöznek; ő majd azokon fog uralkodni, a kik, a sors szerint, otthon maradnak; a kiköltözőknek fiát, Tyrsénost jelölte ki vezérökül.

A sorshúzás megtörténtével, azok, a kiknek távozniok kellett, Smyrnába gyűltek, hajókat építettek, ellátták minden szükséges felszereléssel és útravalóval; aztán elindultak bőséget és vendégszerető földet keresni. Miután sok nép mellett elhaladtak, Ombriába érkeztek, a hol városokat építettek s ott laknak mind e mái napig. Letették a lydok nevét s a király fia után, ki őket vezette, tyrsénieknek nevezték magokat.»

Bármit mond Herodotos, ez a kiköltözés nem egyszerre s egy irányban történt, hanem majdnem kétszáz évig, I. Széti korától III. Ramszesz idejéig tartott, s a legkülönbözőbb vidékekre irányult. Tyrrhén pelászgokat találnak Imbrosban, Lemnosban, Samothrakéban és Khalkis félszigetén, a Propontis partjain és szigetein, Kytherában és Lakonia csúcsán. Afrikában szövetkeztek a libyaiakkal s I. Széti uralkodásának vége felé megtámadták Egyiptomot. Ott, a mint láttuk, oly kemény vereséget szenvedtek, hogy II. Ramszesz hosszú uralkodása alatt minden ellenségeskedéstől tartózkodtak. Az ezen alkalommal fogságba került sardanák, mint az egyiptomi seregbe kebelezett katonák, kitüntették magokat a khitik elleni hadjáratban. Szemközt állottak a lykiaiakkal, mysekkel és troiokkal, a kik szárazföldön és a syriaiak segítségével kisértették meg elérni azt, a mi a libyaiakkal egyesült tengeri népeknek nem sikerült. A kodsui vereség a troiok kedvét is elvette a messzeföldi kalandoktól. Az egyiptomi seregek diadalának hatása megérzett az Aegaeumi tenger partjain is, és felbontotta azt a fegyverbarátságot vagy hűbéri viszonyt, a mely ezeket a népeket főhadurukhoz kapcsolta. Az egyiptomi költők nem nagyon túloztak, mikor azzal magasztalták II. Ramszeszt, hogy «örökre megtörte a Khiti hátát».

II. Ramszesz, midőn Khitiszárral megkötötte a békeszerződést, legalább ötven éves volt s ez időből negyven évet a háborúnak szentelt. Érthető hát, hogy nyugalomra vágyott s a királyi hatalom teljességét egyik fiára ruházta. A három első már nem élt, tehát a 30. év táján, a negyediket, Khámoiszt szemelte ki, aki akkor a memphisi papság feje volt. Khámoïsz haláláig uralkodott, s az uralkodói hatalom, az 55. évben, Mineftáhra, a király tizenharmadik fiára szállott. Mineftáh, a kit nagyon fiatal korában jelöltek ki trónörökösnek s ruháztak fel a legmagasabb czímekkel, úgy látszik, épen olyan különös kegyeltje volt Sesostrisnak, mint Bit-Anati herczegnő és Khámoisz herczeg, a kik mindketten Szinofrit királyné gyermekei voltak, mint ő. Legalább az emlékek többször minősítik «fejedelemnek, a ki fölemelkedett a tömegből, miként Ftáh, hogy jeles törvényeket alkosson a két ország számára». Az 55. évtől a 67-ig, tehát tizenkét évig kormányzó volt s atyja halálával ily czímekkel lett királylyá: Binri-Minutiru, a Nap fia, Mineftáh-hotfimáit.

Mineftáh már nem volt fiatal ember, mikor a trónt elfoglalta. Minthogy semmi esetre sem születhetett később atyja uralkodásának első éveinél, legalább hatvan éves volt, ha nem több. Így hát egyik öregre a másik következett, olyan időben, a mikor Egyiptomnak fiatal és tevékeny fejedelemre volt szüksége. Azonban a kezdet még sem volt kedvezőtlen. Az országon kívül a syriai városok őrségeit nem háborgatták; a khitik, kik között éhinség pusztított, Egyiptomból gabonasegélyt kaptak s hálából nem törték meg a békét. Benn tovább folytak a nagy építkezések Thébében, Abydosban, Memphisben, de különösen a Deltában; Mineftáh is ide helyezte székhelyét, mint elődje. Minden körülmény békés, ha nem is épen dicsőséges országlással kecsegtetett. Ámde a kisázsiai és libyai népeknek, Széti és II. Ramszesz alatt szenvedett vereségeik óta, idejük volt visszanyerni bátorságukat. A míg az agg király ült a trónon, nyugton maradtak; Mineftáh trónraléptével ujabb kisérletre szánták magokat. Egyszerre csak híre kelt, az 5. évben, hogy az Archipelagos hajóhadai tyrzenekből, sardanákból és lykiaiakból alakult kóbor csapatokat szállítottak ki Libya partjain s hogy ezekhez addig ismeretlen segédcsapatok, az akainsák és sakalusák is csatlakoztak. A libyaiak királya, Mirmaïu, Didi fia, maga is melléjök állott a timihukkal, masuásákkal, kehákokkal, s az egész tömeg a Nilusnak vette útját. A betörő sereg csupa válogatott csapatokból állott; minden törzs a legügyesebb s leggyorsabb futóit választotta ki s küldötte el ebbe a seregbe. Azzal a szilárd elhatározással indultak meg, hogy nem csak egyszerű rablóhadjáratra mennek, hanem meghódítják a Deltát és ott állandóan megtelepednek.

Közeledésük híre rémületbe ejtette Egyiptomot. A hosszú béke, a melyet II. Ramszesz uralkodásának 21. évétől, fél századon át élveztek, csodálatosan lehűtötte az egyiptomiak harczi hevét. A hadseregnek, leszállított létszáma mellett, nem voltak segédcsapatai; az erősségek elhanyagolása, rossz karban tartása miatt a határ majdnem nyitva állott. A közvetlenül fenyegetett vidékek népe ellenállás nélkül készült megadni magát. Mineftáh a veszedelem helyére sietett, helyreállította a rendet és fegyelmet. Összevonta s ujonczozással kiegészítette a hadsereget, Ázsiából zsoldos csapatokat hívott be s előre küldötte lovasságát azzal a meghagyással, hogy az ellenség legcsekélyebb mozdulatát is jelezzék. Ő maga, haderejének zömével Memphist fedezte és megerősítette a nagy Niluságat, hogy legalább a Delta keleti részét védhesse meg a betöréstől. Alig végezték el az előkészületeket, az ellenség már Pirisopsitnál (Prosopis) mutatkozott, elszéledvén a körülfekvő falvakban, mintha ott le akart volna telepedni. Mineftáh előbb lovasságát és zsoldos csapatait állította vele szembe s megigérte az elősereg vezéreinek, hogy tizennégy nap alatt hozzájok csatlakozik a hadsereg többi részével. Időközben megjelent álmában Ftáh isten és meghagyta neki, hogy ne mutatkozzék a harcztéren. Ez a kellemetlen körülmény, úgy látszik, nem csökkentette az egyiptomiak buzgóságát, mert az Epifi 3-ik napján, hat órai harcz után, a szövetségesek véres vereséggel menekültek vissza. Mirmaiu testőrseregét áttörték és megsemmisítették; ő maga is csak úgy menekülhetett, hogy eldobta íját, tegezét, ott hagyta sátrát. Az ellenség tábora a zsákmánynyal együtt az egyiptomiak kezébe került; a barbárokat az egyiptomi lovasság fáradhatatlanul üldözte, úgy hogy többé nem tudták összeszedni magukat és sokkal gyorsabban elhagyták az országot, mint ahogy abba betörtek. Magának a libyai fejedelemnek is alig sikerült ép bőrrel menekülnie. A győzelem híre annyival igazabb lelkesedéssel töltötte el Egyiptomot, mert a veszély valóban nagy volt. A királynak és kiséretének visszatérése Thébébe elejétől végig csupa diadalmenet volt. «Ő nagyon erős, Binri é. e. e.; – igen okosak az ő tervei; szavai jótékonyak, mint Thót; – a mihez ő fog, minden sikerül. – Ha ő vezetőként áll az íjászok élén, szavai áthatnak a falakon. – Igen jó barátai ők annak, a ki meggörbíti hátát – Miámun előtt é. e. e., – vitéz katonái megkimélik azt, a ki megalázza magát – bátorsága és ereje előtt; – rárohannak a libyaiakra, semmivé teszi a syriait. – A sardanák, kiket te kardoddal kerítettél hatalmadba, – foglyokká teszik saját törzseiket. – Igen szerencsés a te visszatérésed Thébébe, – diadalmasan! Szekeredet kézzel huzzák, – a legyőzött törzsfők hátrálva mennek előtted – ha tiszteletreméltó atyád elébe vezeted őket, – Ámon elébe, a ki anyjának férje.»

II. Széti szobra homokkőből, térdén kos feje.
Thébéből, most a British-Museumban.

Ez a győzelem megszabadította az országot a betörőktől; azonban arra, hogy a feliratokban jelzett zsibbadtságból feléleszszék, erősebb kézre volt szükség, mint egy hatvan-hetven éves öregé. Mineftáh gyengesége felbátorította reménységökben azon fejedelmeket, a kik azt hitték, hogy joguk van a koronához; úgy látszik, hogy egyik-másik még halálát sem várta meg, hogy nyiltan fellépjen követelésével. Egy Abydosból származó stélán, a melyet a gizehi muzeumban őriznek, a királynak egyik első minisztere, Ramszeszempirinri, Miriu melléknévvel, neve után ezt a szokatlan formulát irta: a kit Ramszesz Miamun kegyelt, örökre, miként a napot. «Ha eszünkbe jut, hogy II. Ramszeszt istenné avatták, s a Ramszesz Miamun kegyeltje czímet kiegészítjük a tá-ankh (életadó) szavakkal, annál meglepőbbnek találjuk, ha látjuk, hogy magános ember, ha még oly magas méltóságra emelkedett is, oly czímet ragasztott neve után, a melyet rendesen csak a királyoknak tartottak fenn. Bizonyítékok hiányában lehetetlen azt a bitorlást, a melynek nyomát ezen a stélán látjuk, értéke szerint mérlegelnünk». Végtére is, ez a Ramszeszempirinri nem volt bitorló, hanem talán inkább valami alkirály, a kit rendkívüli czímekkel s ugyanazon hatalommal ruháztak fel, mint Mineftáht atyja életében.

Azonban, ha meg is engedjük, hogy ezek a jól-rosszul palástolt bitorlások nem kezdődtek meg Mineftáh uralkodása alatt, azt még sem igen tagadhatjuk, hogy halála után tényleg megtörténtek. Abban a homályban, a mely ezt az időszakot borítja, egyetlenegy, meglehetősen biztos, tény tünik ki: II. Széti, Mineftáh fia, a ki atyja életében már Kus herczege és kijelölt trónörökös volt, nem lépett mindjárt atyja után a trónra. Leszorította valami Amenmosszu nevű herczeg, aki II. Ramszesz valamelyik, atyja előtt elhalt, gyermekének volt fia vagy unokája. Amenmosszu Thébé s valószínűleg egész Egyiptom felett uralkodott, legalább néhány évig. Utóda II. Mineftáh Sziftáh, ministere Bai odaadó hűségének s kétségtelenül Tauszrit királynéval kötött házasságának köszönhette atyja trónján való megerősödését; a királyné neve mindig ott áll az övé mellett. Aethiopiát is kormányozta s azzal dicsekszik, hogy az összes nemzetek küldöttei megjelentek nála. Úgy látszik, hogy az ő párthívei és a Mineftáh fiához ragaszkodók között valami kiegyezésféle jött létre: az a Széti, a ki mellette mint «Kus herczege, az Ámon tulajdonát képező aranybányák kormányzója, a király jobbján álló legyezőtartó, mint palotafelügyelő és a királyi könyvtár igazgatója» szerepelt, hihetőleg épen maga II. Széti volt. Egyetlen pontos adatunk, melylyel e bitorlók felől rendelkezünk, Sziftáh harmadik évéből származik s a Manetho jegyzékei, a mint látszik, mindnyájuknak együttvéve is legfeljebb tizenkét évet adnak. Az utolsónak halála után végre II. Széti is fejére tette a koronát vagy valami szerencsés forradalom útján, vagy a viszálkodó felek kiegyezése alapján. Egy uralkodása évéből származó felirat idegen népeken vett győzelmeket tulajdonít neki, s a britt muzeum egyik papyrosza ékesen szóló kifejezésekben magasztalja nagyságát. Nem tudom, hogy az efféle adatok mennyire megbízhatók! de azt tudom, hogy a 4. sz. Anastasi-papyrosban foglalt győzelmi ének majdnem szószerint való másolata egy, előbb Mineftáhnak szentelt, diadalmi éneknek, a melyet egyszerűen a nevek kicserélésével irtak át II. Szétire. Egyébiránt több egykoru bizonyíték tanusítja, hogy az ő idejében is fordultak elő afféle zavarok és bitorlások, mint a Mineftáh utolsó éveiben. II. Széti, a mennyiben nem tekintjük atyja öreg korából származó gyermeknek, már annak koronázása alkalmával is előhaladott férfikorban lehetett, s unokatestvéreinek bitor uralma miatt, még atyja halála után is tíz-tizenkét évig kellett várnia a trónra; így hát, a mikor trónra lépett, ő is kész öreg volt, a kiben már alig lehetett annyi tevékeny erő, hogy a zavaros viszonyokkal megbirkózzék. A Louvre-nak egyik szobrocskája guggoló embert ábrázol, a ki lábai között náost tart, a melyen Ftáh-Szokári isten alakja látszik. Vállaira a II. Széti névgyűrűi vannak vésve s megállapítják keletkezésének korát; nevét Aiari-nak olvassuk. «Czímei oly magasak, hogy csak trónörököst illethetnének meg, ha a Mineftáh uralkodását követő mélyreható zavarok azt a gyanút nem keltenék, hogy itt czímbitorlással van dolgunk. A szóban forgó személyiség nem elégszik meg a memphisi főpap rendes czímeivel, a melyeket örökölt jog gyanánt tulajdonít magának, hanem öröklési jogot követel Szívu isten lakásában (Egyiptomban), s úgy tekinti magát, mint a két ország főörökösét. A felirat vége széttört, de mind e magas czímek daczára sincs benne említés semmiféle királyi rokonságról.»

II. Széti.

Ezen különböző okok: az elaggott királyok tehetetlensége, a magas udvari méltóságok lázongásai, a mellékdynastiák bitorlásai, a melyek csaknem félszázadig gyötörték Egyiptomot, végre úgy megrontották az ország politikai helyzetét, hogy II. Széti uralkodása alatt vagy közvetlenül halála után bekövetkezett, nem is az egyiptomi birodalomnak, de magának Egyiptomnak teljes felbomlása. «Kímit országban felbomlott minden rend: lakói nem ismertek közös feljebbvalót, még pedig sok éven keresztül, mindaddig, a míg más idők következtek, mert Kímit országa a nomosok urainak kezén volt, a kiknek kicsinyje-nagyja egymást öldöste. Aztán más idők következtek, a semmiség éveiben, a mikor valami Iriszu nevű syriai volt a fő a nomosok fejedelmei között, és az egész országot hódolásra kényszerítette maga előtt. Mindenki szövetkezett a hozzá legközelebb állóval, hogy egymás javait kirabolják s már magokkal az istenekkel is úgy bántak, mint az emberekkel; a templomokba senki sem vitt áldozatot.» Ezek a kifejezések világosak és teljes fejetlenségről tanuskodnak. Mutatják, hogy mily könnyen szétbomolhatott Egyiptomnak, nomosrendszeren alapuló, laza államszerkezete, mihelyt a központi hatalom meggyengült. Sesotris végigjárta Afrikát és Ázsiát diadalmas hadseregei élén; nem telt belé ötven év az ő halála után, s Egyiptom darabokban hullott szét. «A barbarok akkor fognak a külföldről Kímitbe törni, a mikor a puszta síksággá változik és a hegyek elsülyednek», mondotta egy akkori irástudó. Nem volt szükség uj csodákra, hogy a betörés megtörténjék. II. Ramszesz óta a fáraók katonai hatalma és külső uralma rohamosan hanyatlott. Mineftáh még gondosan ápolta a khitita szövetséget s őrségeket tartott déli Syria nagyobb városaiban. Amenmosszu, Sziptáh, sőt II. Széti idejéből is vannak győzelmekről szóló bizonyítékok, de a külföld ellen intézett nagy hadi vállalatoknak semmi nyomuk. A syriai tartományokban elhelyezett csapatokat mindenesetre vissza kellett vonniok, hogy a belháború esélyei ellen kellő számú haderővel rendelkezzenek. Mikor a függetlenségi törekvéseikben addig féken tartott idegen népek ujra megkisértették szerencséjöket, már nagyon lanyha ellenállásra találtak, s legalább ideiglenesen siker koronázta vállalataikat.

Az első viszály és betörés kedvező alkalmát felhasználták az idegen rabszolgák is, a kiket a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia fáraói hurczoltak Egyiptomba, s országszerte fellázadtak. «Mondják, hogy Sesóosis Babylonból hozott foglyai fellázadtak a király ellen, mert nem tudták tovább viselni a rájok rótt kényszermunkát. Hatalmokba kerítettek egy nagyon erős helyet a folyó mellett, több ütközetet vívtak az egyiptomiakkal, a körülfekvő vidéket minden irányban elpusztították; végül, mikor biztosították magoknak a büntetlenséget, megtelepedtek azon a helyen s hazájokról Babylonnak nevezték.» Hasonló történetet beszéltek a Trója nevű szomszéd mezővárosról. A kőfejtésre, téglavetésre, csatornák ásására és tisztogatására, templomok, paloták és erősségek építkezésére kárhoztatott rabszolgák élete, a soha nem szünetelő terhes munka mellett annyira kinos volt, hogy csak állandó felügyelettel lehetett őket féken tartani és kötelességök teljesítésére szorítani. A legelső alkalommal felkeltek és szabadulni igyekeztek. Számuk jelentékeny volt, különösen Alsó-Egyiptomban, a hová a fáraók egész törzseket telepítettek át a libyai és sémi fajból. Ilyenek voltak a fonkhu és máziu népek. Köztük voltak Izrael fiai, legalább azok, a kik a pásztorok kiűzetése után, jobbnak tartották Egyiptomban maradni. Akkor állami rabszolgákká lettek, de vajmi hamar visszasovárogtak azon fáraók idejébe, «a kik Józsefet ismerték.» II. Ramszesz valamennyinél kegyetlenebb kellett, hogy legyen irántok. A míg a háború tartott, folytonosan ujabb meg ujabb rabszolgaszállítmánynyal fedezte a nagymérvü munkásszükségletet; a khitikkel kötött béke folytán ez a forrás bedugult, s műemlékeinek építésénél az egyiptomiakat, de főleg a betelepített idegeneket használta fel. A héberek nemzeti hagyományai siralmas képekben rajzolják a nép ez időbeli sanyarú helyzetét. «Az egyiptomiak robotbiztosokat rendeltek a nép nyakára, hogy súlyos szolgálattal terheljék azt; mert Izrael népe erős városokat épített a fáraónak: Pithomot és Ramszeszt. – De minél inkább sanyargatják vala a népet, annál jobban sokasodik és terjeszkedik vala; ezért gyűlölték ők Izrael fiait. – És az egyiptomiak nagy kegyetlenséggel kényszerítik vala szolgálatra Izrael fiait; annyira, hogy megkeserítették életöket a súlyos szolgálattal, vakolatkeveréssel, téglacsinálással és mindennemű mezei munkával; minden szolgálat, a melyet rájuk rónak vala, nagy kegyetlenséggel folyt.»³⁶ Miként a többi foglyok, úgy a héberek is csak kedvező alkalomra vártak, hogy uraik kegyetlenségétől szabaduljanak.

Turrai kőbánya.

A leginkább elterjedt hagyomány a zsidók kivonulását a Mineftáh uralkodásának idejére teszi. Ez a fejedelem volna a biblia fáraója, a ki nem engedte meg a hébereknek, hogy a pusztába menjenek áldozni. Ám, ha az eddig ismert emlékek adataival számot vetünk, úgy találjuk, hogy Mineftáh alatt Egyiptom állapotában még semmi sem mutat oly nagymérvü bomlásra, hogy még kisebb törzs lázadása és szökése is sikerülhetett volna. A tengeri népek támadása a Delta nyugati részén történt és sohasem hatott el Gósen földjéig, a hol a zsidó könyvek tanusága szerint, a héber nép fő telepei voltak. Nem is tartott oly hosszasan, hogy az idegen rabszolgáknak idejök volt volna egyezkedni és megtenni a szabadulásukhoz szükséges előkészületeket. A Mineftáh uralkodása alatt, olyan győzelem után, a mely még egy időre a külföldön is fenntartotta az egyiptomi fegyverek tekintélyét és olyan időben, a mikor Egyiptom egész hadereje készen állott a lázadás elfojtására, a héberek nem valósíthatták volna büntetlenül veszedelmes kivonulásukat. Csak a II. Széti halálát megelőző és követő években találjuk együtt a kivonulásnak kedvező összes feltételeket: az egyiptomi egyeduralom felbomlását és szétdarabolását, az idegen betörést, a betörők elleni háborút, a mely hosszasan tartott és az egész Deltát feldulta. Könnyen el lehet képzelni, hogy az általános rendetlenség közepette, egy idegen törzs, a mely már teljesen kimerült az egyiptomiaktól szenvedett sanyargatásokban, odahagyta lakását s eljuthatott a pusztába a nélkül, hogy egykori urai erélyesen üldözték volna, a mikor saját életöket is sokkal nagyobb veszély fenyegette, semhogy nagyon törődtek volna egy rabszolgacsoport szökésével.

A zsidók nemzeti hagyományainak elbeszélése szerint, a fáraó rossz szemmel nézvén Izrael szaporodását, elrendelte, hogy minden ujszülött figyermeket öljenek meg. Egy asszony a Lévi törzséből fiát három hónapig rejtegette s akkor, fűzfavesszőből fonott bölcsőbe helyezvén, kitette a Nilusra, épen arra a helyre, a hová a fáraó leánya fürödni szokott járni. A herczegnő megszánta az apró áldozatot, elnevezte Mózesnek, a vízből kimentettnek, s maga mellett neveltette Egyiptom minden tudományában. Már negyven éves volt, a mikor egyszer megölt egy egyiptomit, a miért megvert egy hébert, s a Sinai pusztára menekült. Negyven évi számüzetés után megjelent neki az Isten égő csipkebokorban s meghagyta, hogy szabadítsa meg népét a rabszolgaságból. Ő el is ment testvérével, Áronnal a király udvarába s kérte a héberek kibocsátását a pusztára, hogy ott áldozzanak. Kérését csak akkor teljesítették, mikor rábocsátotta a Nilus völgyére a mondabeli tíz csapást és elpusztította az egyiptomiak minden első szülöttét. Mikor a fáraó üldözésökre kelt, a héberek száraz lábbal mentek keresztül a Vörös-tengeren, melynek víztömege szétvált, hogy átbocsássa őket, s összecsapott, hogy elborítsa az egyiptomiakat. Akkor Mózes és Izrael fiai ezt a dalt énekelték az örökkévalónak és szólának: «Éneklek az Örökkévalónak, mert nagy és magasztos ő; a lovakat és a lovagokat a tengerbe veszté. – Jáhveh (Jehova) az én erőm és énekem; ő volt az én segítségem. Ő az én Istenem, hadd dicsőítsem, ő az én atyám istene, hadd magasztalom őt. – Jahveh erős hadakozó: Jahveh az ő neve. – Fáraónak szekereit és hadseregét a tengerbe vetette; válogatott hadnagyait a Vörös-tengerbe merítette. – Az örvények borították el őket; a mélységbe szállottak, mint a nehéz kő. – … Az ellenség mondá: Üldözőbe veszem, utolérem őket, a zsákmányt megosztom; betelik az én lelkem ő velök; kirántom kardomat, az én kezem elveszti őket. – Te szeledet megindítád, és a tenger elborítá őket, fenékre szállottak, mint az ólom a mély vizekben.»³⁷

Ez a történet járta a héberek közt, a mikor szent könyveiket mai alakjukban megszerkesztették. Ebből az elbeszélésből csak egy tényt lehet megállapítani: egy héber csapat, nem tűrhetvén helyzetét, szökésre használta fel a zavart és a pusztába menekült. Az egyiptomiak, az első meglepetés alkalmával, nem gondoltak többé arra, hogy mi lett az ő szökevény rabszolgáikkal. Azonban később, a makedon korszak táján, mikor a zsidók a Ptolemaiosok alatt szerepelni kezdettek, szorgosan kutatták a mult évkönyveiben az exódus említését. A héber hagyományt összevetették az egyiptomi monda és történet bizonyos adataival, hol szerencsésen, hol erőszakoltan. Ez aztán Manethónak egészen új s még az előbbinél is csodásabb változat alkotására nyujtott anyagot. Amenophis királynak, a mint mondják, az a gondolata támadt, hogy színről-szinre lássa az isteneket, mint egyik őse, Horos, tette volt. Egy jós, a kit e tárgyban megkérdezett, azt felelte, hogy mindenekelőtt meg kell tisztítani az országot a bélpoklosoktól és más tisztátalan emberektől. Erre ő összegyüjtötte a testi fogyatkozásokban szenvedő egyiptomiakat, szám szerint nyolczvanezret, és valamennyi a túrai kőbányába küldötte. Papok is voltak köztük, s ez a szentségtörés felháborítá az isteneket; a jós, félve haragjoktól, jóslatot írt, a melyben kijelentette, hogy bizonyos emberek szövetkezni fognak a tisztátalanokkal s tizenhárom évig fognak uralkodni Egyiptomon; azután megölte magát. A király mégis megszánta a számüzötteket és átengedte nekik Avaris városát, a mely a pásztorok ideje óta lakatlanúl állott. Azok ott nemzetté tömörültek valami Osarsyph vagy Mózes nevü heliopolisi papnak vezetése alatt, a ki az egyiptomi szokásokkal ellenkező törvényeket adott nekik, felfegyverezte őket és szövetkezett a több századdal azelőtt Syriába menekült pásztorok maradványaival. Ezek együtt megtámadták és elfoglalták Egyiptomot, ellenállás nélkül. Amenophis visszaemlékezett a jós kijelentésére, összegyüjtötte az Istenek képeit és hadseregével meg az egyiptomiak nagy sokaságával Aethiopiába menekült. «A solymiták, a kik a tisztátalanok szövetségében az országot megtámadták, annyira méltatlanul bántak az emberekkel, hogy uralmok elviselhetetlenné vált azokra nézve, akiknek akkor az ő istentelenségeiket türniök kellett. Mert valóban, nem csak a városokat és falvakat perzselték fel, s nem tartózkodtak még a templomok kirablásától, az istenek szobrainak összetőrésétől sem, hanem felhasználták konyhájok számára a legtiszteltebb állatokat, rákényszerítették a papokat és jósokat azoknak leölésére és feldarabolására, s azután meztelenre vetkeztetve dobták ki őket… Ennekutána Amenophis visszajött Aethiopiából nagy hadsereggel; vele jött fia, Ramszesz is, szintén hadsereggel. Egyesült erővel támadták meg a pásztorokat és tisztátalanokat; legyőzték és miután nagyon sokat megöltek közülök, egész Syria határáig üldözték őket.»

III. Ramszesz és a huszadik dynastia; Ámon nagy papjai.

Az általános bizonytalanság és zavar között új dynastia emelkedett ki. Feje Nakhtészi II. Ramszesztől származott. Mint Thébé ura leverte a lázadókat és erős küzdelem után elkergette a trónról a syr Iriszút. «Hasonló volt, az ő hatalmában, Khopri és Szutkhu istenekhez, mikor a felbomlott országban helyreállította a rendet, megölte a barbárokat, kik a Deltában valának, megtisztította Egyiptom nagy trónusát. Kormányzója lett ő mind a két vidéknek, Tumu helyén, mindent elkövetvén, hogy ujjászervezze, a mit felforgattak, úgy hogy mindenki testvérére ismert azokban, a kik oly hosszú időn keresztül el voltak választva tőle, helyreállította a templomokat és áldozatokat, s ennek folytán ismét megadták az istenköröknek a hagyományos hódolatot.»

Fia, III. Ramszesz, a kit még életében uralkodó társául fogadott, utolsó nagy uralkodója volt Egyiptomnak. Azzal a büszke elhatározással, hogy mindenben egyenlő legyen hasonló nevü nagy elődjével, II. Ramszesszel, harminczkét évre terjedő uralkodása alatt szünetlenül azon munkálkodott, hogy künn helyreállítsa a birodalom épségét, benn az ország jóllétét. Atyja minden sikere daczára úgy találta, hogy a syriai tartományok elvesztek s a határokat minden oldalról megsértették. Keleten a beduinok háborgatták a Delta erősített őrállomásait és a Sinai bányatelepeit; nyugoton libyai népek törtek be a Nilus völgyébe. A tahonk, timihu, kehák népek és szomszédaik, törzsfőik, Didi (valószínüleg Mineftáh kortársának, Mirmaiúnak fia), Masáken, Tamar és Zautmár vezetése alatt elhagyták sivatag pusztaságaikat és elfoglalták a mareótisi és saisi nomost, a Nilus torkolatait egész a nagy folyamágig, szóval a Delta egész nyugoti részét, nyugoton Karbina városától, Memphis határáig. III. Ramszesz, miután a beduinokat keményen megfenyítette, uralkodása 5. évében a libyaiak ellen ment és azokat teljesen leverte. «Megrémültek, miként a kecskék a rájok rohanó bikától, a mely lábaival meg szarvaival döf és megrendíti a hegyeket, mikor a feléje közeledőkre rohan.» A barbárok dulásai elkeserítették az egyiptomiakat; a csatában senkinek sem kegyelmeztek. A libyaiak rendetlenségben menekültek; egy pár törzset, a melyek a Deltában késlekedtek, megleptek, elhurczoltak és bekebeleztek a segédcsapatokba.

Alig végzett ezen az oldalon, Syria ellen fordult III. Ramszesz. A míg Egyiptom polgárháborúkban rongálta magát, régi ellensége, a khiti elvesztette birodalma utolsó maradványát is. Kisázsia népei, a melyeket folyvást előbbre tolt az újabb meg újabb népségek beözönlése, elhagyták lakásukat s Syria és Egyiptom, gazdagságukról híres, távolabbi vidékeire rontottak. A szövetségbe beléptek a danaok, tyrséniek, sakalások, teukrok, a kik a dárdánokat felváltották a trojai népeken gyakorolt főhatalomban, a lykiaiak, a filisztuk népe. Egy részök hajóra ment, azzal a feladattal, hogy a partokon támadjon; a többieknek Syrián kellett keresztül vonulniok, hogy a földszoroson levő erősségeket megrohanják. Meggyarapodván az útközben meghódított népek erejével is, Kilikiára vetették magukat, csatlakozásra kényszerítették a kidiket és khitiket, magukhoz vették a gárgámisi, arádi és kodsui csapatokat, s miután e város környékén, az amorrhéusok országában, nehány napig pihentek, egyenesen Egyiptom ellen indultak. Ez a hosszú menet nem folyhatott le olyan gyorsan, hogy III. Ramszesz kellőképen el ne készülhetett volna fogadásukra. Miután megrakta fegyveres néppel a Nilus torkolatait és a deltabeli erősségeket, az ellenség után sietett. A két hadsereg és két hajóhad összeütközése, a 8. évben, Raphia és Pelusion között, egy erősített kastély falai alatt történt, a melyet III. Ramszesz tornyának hivtak. «A folyó torkolata gályákból, hadihajókból és mindenféle más vízi járművekből alkotott hatalmas falhoz hasonlítottak. Minden hajó tele volt, elejétől hátuljáig, vitéz fegyveres karokkal. A gyalog csapatok az egyiptomi hadsereg szine-java, úgy állottak ott, mint ordító oroszlánok a hegyeken; a leggyorsabb daliák közül válogatott szekérharczosokat minden nemből a legjobb tisztek vezették, a kiknek helyén volt a szivök. A lovak minden tagjokban reszkettek s alig várták, hogy a népeket lábaikkal gázolják. Én pedig, mondja Ramszesz, olyan voltam, mint a harczias Montu; oda álltam elejükbe, és ők látták kezeimnek erejét. Én, Ramszesz király, úgy viseltem magam, mint az a hős, a ki ismeri erejét és a ki szétterjeszti karját népe fölött a csata napján. Azok, a kik határaimat megsértették, nem fogják többé aratni a földet; lelkök idejét kimérték örökre… Azokat, kik a part mellett voltak, leterítettem hosszan a víz mellett, lemészárolván, mint csontházakat. Felfordítottam hajóikat; jószáguk a vízbe esett».

Bármily gyors és teljes volt e győzelem, még sem vetett véget III. Ramszesz háborúinak. A tengeri népek régi szövetségeseinek, a libyaiaknak alig lehetett forróbb vágyuk, mint, hogy a 8. évben Egyiptom ellen intézett hadi vállalatban magok is részt vegyenek. Ha még sem tették, annak kétségtelenül az volt az oka, hogy még nem épültek ki veszteségükből. Mihelyt elég erőseknek érezték magukat, azonnal felléptek. Törzsfőjök Kapur és fia Masasár magok körül gyüjtötték a masuásokat, sabitákat, kaikásokat és más kevésbé jelentékeny törzseket; aztán, tyrséni és lykiai segédcsapatok támogatása mellett, a 11. évben betörtek a Deltába. «Lelkök másodszor is azt sugalta, hogy Egyiptom nomosaiban fogják eltölteni életöket, hogy annak völgyeit és síkjait úgy fogják művelni, mint saját területöket». Az eredmény nem felelt meg várakozásuknak. «A halál Egyiptomban érte őket, mert ők saját lábukon rohantak ahhoz az égő kemenczéhez, a mely megemészti a gazságot a király vitézségének lángjával, a ki úgy dühöng itt, mint Baál az égi magasán. Minden tagját a győzelem ereje övezi; jobbjával megragadja a tömegeket, balja kinyúlik ellenök mint a nyilak tömege, hogy megsemmisítse őket; kardja úgy vág, mint atyjáé, Montué. Kapur, a ki azért jött, hogy hódolatot követeljen, eldobta fegyvereit vak félelmében, s csapatai úgy cselekedtek, mint ő; esdekelve kiáltott az égre; kezét, lábát fia támogatta. De ime, fölemelkedék mellette az Isten, a ki ismerte legtitkosabb gondolatait. Ő felsége úgy csapott le fejökre, mint valami gránithegy; szétmorzsolta őket és megitatta a földet vérökkel, mint a vízzel. Hadseregöket lemészárolták, leölték katonáikat… Elfogták őket. Hátrakötött karokkal ütötték őket, Ő felsége lábai alatt, mint hajófenékre dobott madarakat. A király hasonló vala Montuhoz; diadalmas lábai az ellenség fejére nehezedtek; az előtte álló törzsfőket saját kezével ragadta meg és saját öklével sujtotta. Gondolatai vidámak voltak, mert vállalatai sikerültek». A libyaiak ettől fogva nem merték háborgatni Egyiptomot.

Pursáta foglyok III. Ramszesz diadalmenetében.

Ezen tizenkét év győzelmei behegesztették a megelőző években ütött sebeket. A hajóhad végigvonulása a partok mentén kötelességökhöz térítette a régi syriai tartományokat és a khitik, Gargamis, Kidi szövetséges népeit, a melyek a tengeri népek leveretése után szövetkeztek. Mindjárt ezután, egy más tengeri vállalatban, Arábiára került a sor. «Hadihajókat és gályákat szereltem fel, ellátva azokat nagyszámú tengerészszel és munkásnéppel. Ott voltak a tengeri segédcsapatok vezetői e felügyelőkkel és számvevőkkel, hogy megrakják a hajókat Egyiptom számtalan terményével. Volt ezekből, mindenféle nagyságban, tíz-tíz ezer. Miután kivonultak a Kiti vizének (Vörös tenger) nagy tengerére, megérkeztek Punt országába, minden baj nélkül; elintézték a gályák és hadihajók megrakodását To-nutir terményeivel, az ország mindenféle titkos csodájával, azok Punt nagy mennyiségű illatszerével, tízezrenkint végezvén a berakodást, számtalan holmival. Fiaik, a to-nutiri törzsfők, személyesen jöttek Egyiptomba adójokkal; épen és egészségesen érkeztek Koptos földjére, s háborgatás nélkül léptek partra kincseikkel. Szamarakból s emberekből álló karavánokon szállították tovább s a koptosi kikötőnél a folyóra tették». Azután a Sinai félsziget bányavidékeit kerítette vissza hatalmába a fáraó. Az egyiptomi birodalom ismét olyanná lett, a milyen volt azelőtt száz évvel, II. Ramszesz alatt. Nem látták többé a sardanákat, tyrsénéket, lykiaiakat, trojokat egész tömegekben kikötni Afrika partjain. Az ázsiai kivándorlás áramlata, a mely legalább százötven évig a Nilus völgye felé irányult, nyugatra fordult s a phoeniciai települések nyomán és azokkal egy időben Itáliát árasztotta el. A tyrseniek a Tiberis torkolatától északra kötöttek ki és telepedtek meg; a sardanák azt a nagy szigetet foglalták el, a melyet később Sardiniának neveztek. Ázsiában és Egyiptomban nemsokára csak dulásaik emlékezete s azon költözködések mondaszerű története maradt meg, a melyek az Archipelagos partjairól a Földközi tenger nyugoti tájaira vezették őket. A szövetséges népek közül csak egynek, a Filisztu népnek, sikerült megtelepednie Syriában. A féli part hosszában, Joppé és Egyiptom pataka között, azokon a vidékeken helyezkedett el, a melyeken addig kanaániak laktak s kezdetben a fáraó hűbéri fennhatósága alatt élt. Ugyanez megengedte egy libyai törzsnek, a masuásáknak, hogy a Delta másik határszélén megtelepedjék. A masuása katonák, a kiket részint magában Libyában, részint a Nilus partjain tanyázó törzsből soroztak, válogatott hadtestet alkottak, a melynek főtisztjei nagy szerepet játszottak Egyiptom belső történetében.

A karnaki nagytemplom oszlopos terme.

Herodotos beszéli, hogy Sesostrist, hadjárataiból visszajövet, az árulók majdnem megölték. Öcscse, a kire a kormányzást bízta, nagy lakomára hivta gyermekeivel együtt; aztán körül rakatta fával a házat, a melyben a király volt s meggyujtatta. A király, a mint észrevette a bajt, tanácskozott feleségével, a kit magával vitt volt. Ez azt tanácsolta neki, hogy ragadjon fel hat gyermekéből kettőt, fektesse keresztül az égő farakáson s testükön, mint hidon meneküljön keresztül. Sesostris követte a tanácsot, gyermekei közül kettőt elégetett; a többiek megmenekültek atyjokkal». Az emlékek útján kitűnt, hogy Herodot mondájának Sesostrise itt nem II. Ramszesz, hanem hasonló nevű utódja III. Ramszesz. A király egyik fitestvére, a kit a hivatalos okadatok Pentoírit álnévvel jelölnek, összeesküdött ellene nagyszámú udvari emberrel és háremhölgygyel. Tervök az volt, hogy megöljék a fáraót s testvérét ültessék helyébe a trónra. Az összeesküvést felfedezték, a czinkostársakat törvény elé idézték s részint halálra, részint holtigtartó fogságra itélték. III. Ramszesz békében töltötte uralkodásának utolsó éveit. Háborúinak emlékére építtette Thébében a medinet-hábui nagy palotát. Ez a palota, a mely templomi czélokra is szolgálhatott s szolgált is, méltán foglal helyet Egyiptom legfényesebb műemlékei között. A felujult régi dicsőség teljes fényében és pompájában tündökölt ennek minden részén, de leginkább a nagy peristil magas oszlopfolyosóinak képsorozatán. A hires lépcsők ünnepét ábrázolták ezek. Ezt az ünnepet az egyiptomiak Khem-Ámon tiszteletére ülték, az aratási idő első szakára eső pákhon havában, újhold alkalmával. Nevét is a hold, 14 lépcső alakjában ábrázolt, pályájától vette. A roppant oszlopfolyosók az Ámon Generátornak, azaz Khem-Ámonnak nyujtott hálaáldozat czíme alatt mindazt felölelik, a mivel a kincsek ura nagy ősének, II. Ramszesznek felujult korát akarta bemutatni népének és utódainak, saját uralkodásában és személyében. A népek mindenható ura, az országnak világraszóló, mindent megsemmisítő hatalma, a papi testületek felvonulása soha nem látott fénynyel, a magasztaló hymnusokat zengő éneklő karok, a megsemmisített ellenségnek ezer meg ezer levágott kezével s egyéb testrészeivel beszámoló királyi herczegek s más ünnepi jelenségek olyan benyomást tesznek ránk, mintha Egyiptom akkori dicső és fényes életét, az uralkodó udvarát, óriási körképen szemlélnők. És ez valósággal nem is egyéb, mint egy nagy birodalom legmagasabb életfolyásának körképe, a melynek minden jelenete igaz volna, ha a felújult dicsőség oly szilárd alapokon nyugodott volna, mint az, a melyet utánozni akart. Más képeken az uralkodó családi élete, szórakozásai, vallásos gyakorlatai láthatók szép és művészi ábrázolásban. Ezzel a büszke öntudattal, természetesen az ó-egyiptomi dicsőség pantheonából, a nagy karnaki templomból sem maradhatott ki; azt megnagyította Lukszort, kijavította. A Deltában tett kegyes alapítványainak részletes ismertetését a heliopolisi könyvtárnak egy kézirata, a nagy Harris-papyros tartotta meg számunkra. Ebből kiderül, hogy Egyiptom egyidőre nemcsak külső birodalmát, hanem kereskedelmi és ipari tevékenységét is teljesen visszanyerte.

Thébei síkság Medinet-Hábu-ból nézve.

A medinet-hábui palota alaprajza.

Medinet-hábui templom előudvara.

A medinet-habui templom udvara.
Werner Károly után.

A lukszori templom homlokzata és a keleti obeliszk.

Azonban a hanyatlás mégis közeledett. Egyiptom a négyszáz évi folytonos harczban kimerült s mind inkább képtelenné vált komolyabb erőfeszítésre. A sorozásoktól megtizedelt lakosságban, a melynek az idegen elemek szünetlen bevitele inkább hátrányára, mint megújítására szolgált, már nem volt meg a régi idők kitartása és lelkesedése. A jólléthez és gazdagsághoz szokott előkelő osztályok már csak a polgári foglalkozásokat becsülték s gúnyt űztek mindenből, a mi a katonai pályával valami összefüggésben állott. «Miért mondod, hogy a gyalogsági tiszt boldogabb, mint az irnok?» kérdezé egy irástudó tanítványától. Jer csak, hadd fessem le a gyalogsági tiszt helyzetét, nyomoruságait egész terjedelmökben! Elviszik még gyermekkorában, hogy kaszárnyába zárják: fájó seb képződik a hasán, kisebzik a szeme a folytonos horzsolástól, sebtől repedt két szeme pillája; feje bőre felhasadozik s tele van genynyel. Szóval, úgy verik, mint egy papyrostekercset, összetörik erőszakkal. Jer, hadd beszéljek az ő syriai útjairól, messzeföldi hadjáratairól! Kenyerét és vizét vállán viszi, mint szamár a terhét, nyaka és nyakszirtje hasonló lesz a szamáréhoz; hátgerinczének izületei összeroncsolódnak. Iszik a romlott vízből, aztán visszatér őrállomására. A mikor eléri az ellenséget, olyan mint a reszkető lúd, mert nincs már ereje egyetlen tagjában sem. Mikor nagy későn visszakerül Egyiptomba, olyan, mint a szúette bot. Ha beteg, és ágyba fekvő, szamáron szállítják tovább; ruháit ellopják a tolvajok; inasai elillannak. Ím ez a gyalogos; a lovassal sem igen bánnak jobban». Amenomopit irnok ezt mondja Penbiszit irnoknak: «Ha elviszik hozzád ezt az irásbeli közlést, arra törekedjél, hogy irnok légy, elébe vágsz mindenkinek. Jer, hadd mondjam el neked a szekértiszt fárasztó kötelességeit. Mikor atyja és anyja elhelyezik az iskolába, a rendelkezésére álló öt rabszolga közül kettőt átad. Ha betanították, akkor elmegy fogatot választani, az istállókban, Ő felsége jelenlétében é. e. e.; alig kapta kezébe a jó kanczákat, nagyot kiált örömében. Hogy városkájába érhessen velök, vágtatva megy, pedig csak arravaló, hogy vesszőparipán vágtasson. Minthogy nem tudja, mi vár reá a jövőben, minden vagyonát apjára és anyjára iratja, aztán előveszi a szekeret, a melynek rúdja három utont, maga a szekér öt utont nyom. – Így aztán, a mikor ezzel a szekérrel vágtatva akar haladni, le kell szállania, hogy húzza. Bele fogódzik, ráesik valami csúszó mászóra, hanyatvágja magát a bokrosban: lábszárait összemarja a csúszó-mászó, sarka átlyukad a marástól. Mikor eljőnek, hogy felszerelését megvizsgálják, nyomorúsága tetőpontra hág: végig nyújtják a földön és százat vernek reá». És ezeket a sorokat II. Ramszesz uralkodása alatt, a győzelmi énekek mámoros hangjai közt irták. A tömeg még lelkesedésre buzdult a győzelemtől s örömkiáltásaival kisérte a fárao diadalszekerét. A mint az első mámor elmult, a folytonos háborúkban kimerült alsóbb néposztályok, a melyeket, a katonáskodáson és adókon kívül, még a robot munka is terhelt, visszasülyedtek szokott csüggetegségökbe; a művelt osztályok a katona szenvedéseiből gúnyt űztek. A sikerrel unos-untig voltak, a véres és drágán szerzett győzelemtől irtóztak. Mindezek Egyiptom történetének sok homályos helyére világot vetnek s nagy mértékben befolytak annak az épületnek gyors összeroskadására, a melyet a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia fejedelmei oly nagy fáradsággal emeltek. III. Thutmosz Egyiptoma háborút kívánt, a III. Ramszeszé minden áron békét akart.

A szent tó a középső karnaki templomkerületben.

Ez eléggé kitetszik a huszadik dynastia folyamán. A 36. évben Ramszesz, belefáradván a hatalom kezelésébe, megosztotta azt fiával, IV. Ramszeszszel. Két évvel ezután meg is halt. Maga IV. Ramszesz sem uralkodott tovább három-négy évnél; helyébe, V. Ramszesz néven valamelyik távoli rokona lépett. Ez után III. Ramszesz négy fia: VI. Ramszesz, VII. Ramszesz, VIII. Ramszesz és Miámún-Miritúm következtek, gyors egymásutánban. Ezek a Ramesszidák itt-ott megkoczkáztattak egy-egy kisebb hadjáratot, de nagy háborút sohasem viseltek; békében töltötték napjaikat künn és benn. És, ha igaz az, hogy azok a népek boldogok, a melyeknek nincs történetök: Egyiptom kormányzásuk alatt boldog volt. Elmultak az évről-évre ismétlődő küzdelmek, nem kellett messze idegenbe, Kilikia hegyei közé, a felső Nilus síkjaira menniök. Syria egyideig folytonosan fizette az adót. Igaz ugyan, hogy a győzelmeiben kimerült Egyiptomnak alig lehetett volna ereje engedelmességre szorítani, de Syria is ki volt merülve szenvedett veszteségei következtében s nem volt ereje a lázadásra. Azonban a két ország között az a különbség volt, hogy az egyiknek már háromezer év története nyomta vállait, közel volt az elöregedéshez és nem tudott többé megifjodni, míg a másik gyorsan felépült sebeiből. Az egyiptomi birodalom kimerültségben sikereinek közepette, halt el.

Az emlékek világánál mi is végig nézhetjük ezt a halálküzdelmet. Nem a hivatalos emlékekről van szó; azok semmit sem hagynak el az előbbi dynastiák alatt használt dagályos és fenhéjázó kifejezésekből; hanem a magánbizonyítékokról, a vállalkozók üzleti naplóiról, a törvényszéki ügydarabokról, magánemberek, vagy tisztviselők levelezéséről. Ezek, apró elbeszéléseikben, száz évnél több időre földerítik Thébé történetét, szemünk elébe tárják a nagy város fokozatos hanyatlását és elszegényedését. A lakosság, a pásztorok kiüzése után, jelentékenyen megszaporodott. A hódító fáraók alatt minden háborúban megkapta a maga jutalékát a syriaiakból, libyaiakból, négerekből. Az utolsó Ramesszidák idejében a kereskedelem feladata volt ellátni az embereket; a mit azelőtt oly hosszú ideig a háború teljesített.

Ezek a rabszolgák, férfiak és nők, utoljára mind belekeveredtek a tiszta egyiptomi fajba, s ezen egyesülésből olyan korcs faj keletkezett, a mely egyesítette magában az alkotó elemek minden fogyatkozását; a mint ez keleten történni szokott. A második vagy harmadik nemzedékben felszabadultak s eredetökből nem tartottak meg egyebet, mint az idegen neveket vagy egy-egy gunynevet, u. m. Pikhári (a syriai), Plimnáni (a libánoni ember), Pináhszi (a néger), Pasúri (az asszyriai). A ki Kairóban csak egy pár hétig is tartózkodott, tapasztalásból tudhatja, hogy mennyire fogékony az ilyen nép a romlottságra. Nagyobb részöket a templomok foglalták le, mások egyenesen a király rendelkezésére állottak, sokan a magok urai voltak. Talán a felerésznél is több az építkezésekkel kapcsolatos ácsműhelyekben kapott munkát; a többi csaknem mind a Nilus balpartján foglalkoztatták, a halottak tiszteletéhez tartozó különböző mesterségekben és a balzsamozás különböző nemeiben.

A munkadij, legalább az egyszerű munkásoknál, nem igen volt nagy. A fizetés nagyobb része gabonaneműekből vagy kenyérből állott; a hónap első napján kapták, s be kellett érniök vele a következő hónap elsejéig. Valószinű, hogy a megszabott mennyiség a takarékos embereknek elég is volt; azonban a munkások általános és szokott gondatlansága gyakran változtatott a dolgon. A hónap első napjaiban bőven táplálkoztak, nem gazdálkodtak készletökkel; a közepe felé már nem volt mit enniök s el kezdtek panaszkodni. «Éhezünk, s még tizennyolcz nap van a következő hónapig.» A munka megakadt, az éhezők elhagyják műhelyöket s összegyülnek valamelyik piaczon, a legközelebbi műemlék mellett, a III. Thutmosz templomának kapujánál, a Mineftáh temploma mögött, az I. Széti temploma körül. Munkavezetőik utánok mennek, a negyedbeli rendőrbiztosok, a maziu csendőrök, a szomszédságban lakó irnokok odasietnek és alkudoznak velök. Gyakran szép szóval is visszaterelik őket, máskor semmire sem akarnak hallgatni: «Nem megyünk vissza, mondd meg fölebbvalóidnak, a kik ott lenn összegyültek.» Utoljára is el kellett ismerniök, hogy panaszaik alaposak; «odamentünk, hogy saját szavokat halljuk, és ők igaz szókat beszéltek». Igen gyakran az egész zendülésnek nem voltak más következményei, mint hosszabb munkaszünet. A következő hónapra eső élelemosztás visszaadta a lázongók bátorságát és munkaerejét. Néha azonban a nélkülözés és bőség ilyetén változása komoly zavarokat okozott. A férfinak nemcsak egyedül kellett szenvednie: felesége, nővére, gyermekei voltak, a kik mindnyájan éhségről panaszkodtak, és a templomok meg az állam magtárai ott voltak keze ügyében, szinig tele árpával és buzával. Nagy volt a kisértés; nehéz volt megállaniok, hogy be ne menjenek s el ne vegyék, a mire szükségök volt; olykor meg is ejtette őket. Csapatba verődtek, átugrottak azon a két-három kerítésen, a mely mögött a magtárak voltak; de a mint odaértek, megcsappant a bátorságuk s nem tettek egyebet, mint hogy elküldöttek egyet magok közül az igazgató-irnokhoz kérésök előterjesztésére. «Az éhség, a szomjúság kényszerített ide jönnünk, nincs ruhánk, nincs olajunk, nincs halunk, nincs főzelékünk. Küldjetek a fáraóhoz, é. e. e., a mi urunkhoz, küldjetek a királyhoz, a mi főlebbvalónkhoz, hogy adasson nekünk élelmiszert.» Ha valamelyik vérmesebb természetű heves kifakadásokban tört ki, esküdözött: «Ámonra! Az uralkodóra, é. e. e., a kinek haragja maga a halál!» s kérte, hogy vezessék valamelyik tisztviselőhöz panaszával, a többiek közbevetették magokat érdekében a felügyelőnél, kérték, hogy ne alkalmazzák rá azokat a szigorú büntetéseket, a melyeket a törvény az istenkáromlásra szabott. Az irnok jó ember volt, szemet hunyt a dologra s ha lehetett, kielégítette kivánságukat; gondoskodott a lejárt hónapok fölöslegéből néhány napi táplálásukról, vagy felterjesztette kérésöket az illetékes hatósághoz, s a fáraó nevében élelempótlékot eszközölt ki számukra. «Mi így szólottunk: Nem adnak több gabonát azon felül, a mit kaptunk? jó! mi innen nem mozdulunk!» És ime a hónap utolsó napján a hatóságok elébe kerültek; ott így szólottak: «Küldjék ide a számvevő irnokot, Khámoiszt!» A számvevőt odavezették a város főhatóságai elébe, a kik így szólottak neki: «Nézd a gabonát, a melyet a kezedhez vettél s adj belőle a nekropolis embereinek.» Előhivatták Pmontuniboiszt és minden napra pótadagokat adtak nekünk.»³⁸

Képfaragó műhely. A XVIII. dynasztia korából.
Prisse d’Avennes után.

Ez inséges és zavargó népség között búján tenyészett a bűnök mindenféle neme. Az alsóbb néprétegekhez tartozó egyiptomi ma is született tolvaj; gyakran ellop, csupán a lopás gyönyöréért, oly dolgokat is, amiknek semmi hasznát nem veheti. A régi egyiptominak gazdag zsákmányt nyujtottak a temetők. Sok rosszul őrzött sírban aranynyal és ékszerekkel borított mumiák voltak. Ezeket kirabolni nem volt könnyű munka. Gyakran jókora aknákat kellett ásni, hogy a koporsóhoz juthassanak, s ezért a sirrablók tekintélyes bandákká alakultak. Volt ezekben mindenféle elem: egyszerű munkások, csavargók, alkalmazottak, papok, sőt rendőrtisztviselők is. A rablás kiterjedt az egész sírvárosra; nem kimélték még a királyok sírjait sem. IX. Ramszesz alatt egy vizsgálatból kitünt, hogy feltörték a Szovkumszauf király és neje sírboltját; hogy a III. Amenhotpu és Entuf sírját aláaknázással támadták meg; hogy más királyok sírja is veszedelemben forgott. Azon hegység mögött, a mely északon szegélyezi a tébei sikságot, valamikor katlanszerű és minden oldalon zárt völgy terült, a melyből a sikságra csak veszélyes ösvényeken lehet közlekedni. Ez két ágra oszlik, a melyek csaknem derékszögben keresztezik egymást. Az egyik délkeletre néz, a másik délnyugotra nyulik és kisebb ágakra oszlik. Keleten jókora hegység emelkedik, a melynek gerincze, óriás arányokban, a szakkarai lépcsőzetes pyramis oldalképére emlékeztet. Ennél alkalmasabb helyet temetőnek keresve sem lehetett találni. Azonban az odajutás nehézsége miatt, az ó és középbirodalom idejében, ott még nem vájtak sírokat. Végre a tizennyolczadik dynastia vége felé, a mérnökök, a mint alkalmas temetőhelyeket kerestek, észrevették, hogy egy helyen a völgyet mély hegyszakadás osztja meg, a melynek nyilását, Gurnáhtól északra, csekély, legfeljebb ötszáz rőfnyi vastagságú, küszöb zárja el. Az egyiptomiak nem azért voltak olyan gyakorlott aknamunkások, hogy ennek átvágásától visszariadjanak. Ötven-hatvan rőf mélységű árkot vágtak az élő sziklába, s ennek végén, kapuhoz hasonló, szűk bejárat vezet a völgyecskébe. Lehet, hogy Hármhábi, lehet, hogy I. Rámszesz alatt végezték ezt az óriási munkát. Annyi bizonyos, hogy I. Ramszesz a legrégibb király, a kinek sírját ezen a helyen megtalálták. Ide temetkezett fia, I. Széti, később unokája, II. Ramszesz; aztán következtek a Ramszeszek, egyik a másik után. Ezekről a sírokról magát a völgyet is Királyok völgyének nevezték, s ez a név napjainkig megmaradt. Ide is kiszállott egy bizottság Ámon nagy papjának, Ámenhotpunak vezetése mellett, s szerencsésen megállapította, hogy a fáraók sziklasírjai érintetlenek. Semmi sem mutatja jobban a hanyatlásnak azt a mélységét, a hová Egyiptom, félszázaddal III. Ramszesz után sülyedett, mint az a körülmény, hogy a rendőrség képtelen volt megvédeni a királyi mumiákat a thébéi söpredék rablóvállalatai ellen.

Bal Hammón bálványképe.

Az általános gyengeség között egyedül Ámon és papjai nőttek nagyra. A Khunátonnal vivott küzdelem óta Ámon főhatalmát többé nem vonták kétségbe, s az egyedüli isten dogmája, a melyet a karnaki szentélyben dolgoztak ki, Egyiptom déli részében felülkerekedett. A régi szövegeket az Ámon igényeinek megfelelő értelemben magyarázták, s gyakran mondva csinált részeket is csusztattak be, hogy jobban kitüntessék ezen isten nagyságát. Lassan és észrevétlenül az összes régi vallásrendszereket az uj eszmékhez idomították s ügyesen szerkesztett Kozmogoniájukban az istent és munkáját az elemek fölébe emelték. Kezdetben volt a Nú, az ős Oceán, a melynek határtalan mélységeiben összevegyülve lebegtek a dolgok csirái. Ezen alaktalan és renyhe folyékony tömeg kebelén örök időktől fogva, önmagát nemzette és szülte az Isten. A thébéi papok istene egyetlen, tökéletes, meghatározott tudással és értelemmel felruházott lény volt, az «egyedüli egy, az, a kinek léte maga a létező, az egyetlen, ki önalkotta lényegében él, az egyetlen nemző égen és földön, a kit nem nemzettek; az atyák atyja, az anyák anyja.» Mindig egyenlő, soha nem változik a maga változatlan tökéletességében, öröktől fogva volt a multban s lesz a jövőben, s mint ilyen betölti a világegyetemet, a nélkűl, hogy volna a világon kép, a mely avagy csak halvány fogalmat is nyujthatna végtelenségéről: mindenütt érezzük, de sehol meg nem fogjuk.

Ám ha lényegében egy, nem az személyében. Ő atya az által, a mi ő maga; természetének hatalma olyan, hogy örök időkre gyakorolja a nemzés munkáját, a nélkül, hogy valaha meggyengülne vagy kimerülne. Neki nem kell önmagából kilépnie, hogy megtermékenyüljön; önkeblében hordja az örök szülés anyagát. Egyedül ő az, a kiben lényének teljességénél fogva, önmagától létesül a fogantatás munkája, és a miként benne együtt jár a fogamzás és szülés, önmagában hozza létre énjének mását is. Ő egy személyben atyja, anyja és fia az Istennek. Isten nemzi, Isten szüli ezt a három személyt, magában az Istenben; Istenek ők az Istenben s a helyett, hogy megosztanák az isteni természet egységét, épen az ő végtelen tökéletességéhez járulnak mindhárman.

Ez a hármas Isten egy az Isten minden tulajdonságában: a végetlenségben, a függetlenségben, a legfőbb akaratban, a határtalan jóságban. Ő időtlen időkig fejleszti és érvényesíti ezeket a fő sajátságokat, vagy, hogy a régi Thébé vallási iskoláinak kedvelt kifejezését használjam, «teremti saját tagjait, az isteneket», a kik részt vesznek az ő jóltevő működésében. Minden ilyen másodlagos isten, mint az egy Istennel azonos lény, maga is új typust alkothat, a honnan, épen olyan módon, más alsóbbrendü typusok áramlanak ki. Az egymásból folyó háromságok és személyesítések rendjén hamar el lehet jutni azon, olykor nevetséges, gyakran szörnyalakoknak rajzolt istenségek hihetetlen nagy számához, a kik a természet legmagasabb létfokáról csaknem észrevétlenül szállanak le a legalsóbbakra. Azonban azok a különböző nevek, a számtalan alak, a melyeket a közönséges és avatatlan ember megannyi külön és független lényre akart ruházni, a felvilágosult hivő tudatában mind csak ugyanazon egy lény nevei és alakjai voltak. Az összes istentípusok kölcsönösen áthatották egymást és felolvadtak a fő istenben; megoszlásuk akár a végtelenségig terjedhetett a nélkül, hogy az isteni lényeg egységét bármi tekintetben megrontotta volna.

És ki vagy mi hát ez az egységes isten, Ámon-Rá! Lehet, hogy maga a nap vagy egyszerűen a nap lelke. A legtöbb bizonyíték a mellett szól, hogy maga a nap volt, s hogy azok a nagy hymnusok, a melyekből a Rámesszidák korának irodalma oly szép mintákat hagyott ránk, a naphoz szállottak. Az ő nappali élete vált a főisten életévé, azon pillanattól, a mikor reggel a keleti éghatáron megjelent azon perczig, a mikor eltünt a nyugati hegység mögött, s az ő küzdelme a sötétség ellen az isten küzdelmévé a gonosz elvek ellen.

Im ő: a ki lassan kiszabadul az éj szorító karjai közül. Csak meg kell jelennie «az ég keleti határán» és «szemének éltető sugarai áthatják, megelevenítik, megerősítik a lényeket». Ott áll szent bárkájának, a millió meg millió éves jó bárkának, fülkéjében, pályafutása jelképének, Mihni kigyónak fölébe tekeredett teste alatt, s úgy halad végig, lassu méltósággal, az égi vizek örök árjain; vezetője és kisérője azon másodrendü istenek serege, a kiknek csodálatos alakjait a festményeken látjuk. Legelül áll Horus, figyelmesen kémlelve az égi tájt s jelezve az ellenséget, a ki lándzsájával mindig készen áll a szurásra; egy másik Horus a kormány mellett van. Az Akhimu-Urduk, azok, a kik örökké élnek és az Akhimu-Szókuk, azok, a kik soha meg nem semmisülnek, hosszú evezőkkel hajtják és tartják víz sodrán a bárkát. Ezek a tiszta lelkek közül egészítik ki soraikat és magok a két Egyiptom királyai is nagy tisztességnek tartják, ha ebbe a csapatba bejuthatnak.

«Te áldással ébredsz, Ámon-Rá-Hármákhisz! Te szavaidnak igazságával kelsz, Ámon-Rá, a két égi táj ura! Ó jóltevő, ragyogó, lángoló! Ők eveznek, a te hajósaid azok, a kik az Akhima-Urduk! Ők visznek téged előbbre, a te hajósaid, azok, a kik az Akhimu-Szokuk! Te kilépsz, te fölemelkedel, te délpontra hágsz a te jótékonyságodban, átvezetve bárkádat mindennap, anyád Núit legfelsőbb rendeletére! Te átvonulsz az ég magasába és ellenségeid megsemmisülnek! A föld és ég nyugati tája felé fordítsd arczodat: csontjaid épek, tagjaid hajlékonyak, izmaid elevenek, ereid nedvtől duzzadnak, lelked vidám! Imádják Szent alakodat, vezetnek a sötétség útján és te meghallgatod azoknak szózatát, a kik fülkéd mögött kisérnek és hozzád kiáltanak. Bárkád hajósainak szive elégedett; az ég ura jókedvü; az alsó ég fejedelmei örvendeznek; az istenek és emberek ujjonganak és letérdelnek a nap előtt, anyád Nuit legfelsőbb rendeletére; szivök elégedett, mert Rá lesujtotta ellenségeit! Öröm van az égben, jókedv a földön, az istenek és emberek ünnepet ülnek, hogy dicsőítsék Rá-Hármákhiszt, a mikor bárkájában fölemelkedni látják, mert ő leverte ellenségeit a maga idejében! A fülke veszélyen kívül van, mert Mihni kígyó helyén van s az uraios kiirtotta az ellenségeket. «Haladj előre anyádon Núiton, örökkévalóság ura! Ha elmondták érted a szülés varázsszavait, majd fölemelkednek Isis és Nephthys, mikor kijösz anyád Núit öléből! Kelj föl, Rá-Hármákhisz! Te fölkelsz, s ha fölkeltél, délpontra jutottál, kihirdeted szavad elleneid ellen. Kinyittatod fülkédet, s egy szempillantás alatt visszalököd a gonoszt, a maga idejében, hogy többé elő ne kerüljön! Te megsemmisítetted az istentelennek erejét: Rá ellensége tűzbe esik; Núhiho (a fordított képű – a rossz Szellem) elriadott az ő óráiban; a lázadás gyermekeinek nincs többé erejük; Rá erőt vett ellenein. A megátalkodott szivüek elhullanak csapásai alatt: a te akaratodra az istentelen kiadja azt, a mit elnyele. Kelj föl Rá fülkédnek belsejében: «Rá az erős; gyenge az istentelen! «Rá a magas; letiporva az istentelen! «Rá az élő; halott az istentelen! «Rá a nagy; kicsiny az istentelen! »Rá a jóllakott; éhes az istentelen! »Rá betelt itallal; szomjas az istentelen! »Rá a fényes; fénytelen az istentelen! «Rá a jó; rossz az istentelen! «Rá a hatalmas; erőtlen az istentelen! «Rá van; Ápóp megsemmisült! «Ó Rá! Adj mindent a fáraó életének! Adj kenyeret gyomrának, vizet a torkának, illatszert a hajának! Ó! jóltevő Rá-Hármákhisz, hajózzál vele, imádkozva! A kik a bárkádban vannak, örömben ujjongnak, csüggedtek és zavartak az istentelenek! «Örömzaj hangzik a nagy helyen; ujjonganak örömükben a bárka fülkéjében. Fel-felkiáltanak a millió meg millió éves bárkában a Rá hajósai; szivük felindul, mikor Rát látják. Az istenek örvendeznek; a nagy istenkör elragadtatással megy hódolni a nagy hajónak; vigasság folyik a titokzatos kápolnában. «Ó kelj föl, Ámon-Rá-Hármákhisz, a ki önmagadat teremted! Két nővéred ott áll Keleten; ott fogadják, ott vezetik őket a te bárkád felé, minden teremtésnek jó bárkája felé. Jövel Rá, kitől ered minden áldás, jövel Rá, ki önmagát teremti! Add, hogy a fáraó megkapja azokat az áldozatokat, a melyeket Hábonbenben hoznak, azon isten oltárán, a kinek neve titok! Tisztelet neked, aggastyán, a ki megnyilatkozik a maga órájában, te sok arczu Úr, Uraeus, a ki létrehozza a sötétséget megsemmisítő sugarakat! Minden út tele van a te sugáriddal. Te vagy az, kinek a kynokephalok a kezükben tartott áldozatokat nyujtják, hozzád intézik énekeiket, a mikor tiszteletedre tánczolnak, a mikor elmondják érted varázsszavaikat és könyörgéseiket. Hozzájok folyamodnak az égben és a földön; őket vezérlik a te kegyes fölkelésedhez; ők nyitják meg (variáns: törik fel neked) az ég nyugati határának kapuit; az ő érdemök, hogy Rá békében halad, anyád, Núit magasztalása közben. Lelked megvizsgálja azokat, a kik az alsó égben vannak és a lelkek elragadtatásában vannak reggel és este, mert tőled jön a megölő csapás és te édesíted meg Osiris szenvedését, te adsz lehelletet a siralomvölgyében ülőnek. «Te világítottad meg a sötétségbe merült földet; te enyhíted Osiris fájdalmát. Hozzád kiáltanak azok, a kik az élet lehelletét izlelik, térdre borulnak ez alak előtt; tied ez, az alakok Uráé! Tisztelettel hajolnak meg erőd előtt, a mely e jóltevő alakban lakozik; tied ez alak, a Reggel Istenéé! Feléd tárják karjaikat az istenek, mikor megszületnek anyádtól Núittól. Jöjj a fáraóhoz, add meg neki érdemeit az égben, tartsd meg hatalmát a földön, ó Rá! ki megörvendeztetted az eget, ó Rá! ki rémületbe ejtetted a földet. «Ó jóltevő Rá-Harmakhisz! «Te kerekítetted ki a magasságos eget, hogy fölemeld lelkedet; te takartad el az alsó eget, hogy oda rejtsd halotti alakjaidat! «Te emelted ki a magasságos eget karjaid hosszában; te terjesztetted ki a földet lépéseid teljes messzeségében. «Te örvendeztetted meg a magasságos eget lelked nagyságával; téged tisztel a föld, hála szobrod jóslatának. «Villámló szárnyú szent karvaly; sokszinű Phoenix. «Nagy oroszlán, ki magától van s ki megnyitja a Szoktit bárka útjait. Ordításod leveri ellenségeidet, mialatt előre viszed nagy bárkádat. «Az emberek hozzád kiáltanak, az istenek félve tisztelnek; te arczba sujtottad ellenségeidet. «Ég futója, kit el nem ér senki születéseid reggelén, ki felül vagy isteneken s embereken. «Kelj föl nekünk, mi nem ismerjük képedet; jelenj meg arczunk előtt, mi nem ismerjük testedet! «Ó jóltevő Rá-Hármákhisz! «Éj bikája, nappali fény fejedelme, szépséges kék tányér. «Ég királya, földnek ura, a nagy kép az ég két tája között. «Rá – lények teremtője, Totunen, az eszes lények éltetője. «Hadd tiszteljék a nap fiát, a fáraót, a te érdemeidért; hadd imádják, mikor te az égnek keleti határán jótékonyan fölkelsz. Ő az, a ki pályádat vezérli, lesujtja ellenségeidet, visszariasztja elleneidet, megvizsgálja helyetted a szemet (a Napot) a maga helyén.»

Ám az Isten továbbhalad, beburkolva a vakító fényözönbe, a mely nem engedi az emberi szemnek, hogy kutassa lénye mélységeit.

«Ó Isten, ki megnyitottad magadnak az útakat, ó te ki áttörtél a falakon! Ó Isten, ki fölkelsz mint nap! Kinek lénye Khopri alakját ölti magára a kettős éghatáron! Te ébresztetted fel azokat, a kik téged keresztül vezetnek az égnek utain; közeledjél a Nagy Vezetőhöz, hogy megalkosd az idők tervét az örökkévalóság végtelen folyamán. «Gyermek, ki mindennap születel, «Aggastyán, kit az idő korlátai vesznek körül, «Aggastyán, ki áthaladsz az örökkévalóságon! «Olyan mozdulatlan, hogy feltárja minden oldalát, «Olyan magasan áll, hogy el nem érhető! «A titkos lakás ura, a hol rejtve marad. «Rejtett lény, a kinek képét nem ismerjük! «Esztendőknek ura, ki éltet ad annak, a kit megszeretett! «Te megjöttél, te megnyitottad a pályát, te megfutottad az örökkévalóság utait.»

Igy halad ő sugaras menetben, örömkiáltások s könyörgések között, azon pillanatig, a mikor az ellenállhatatlan ártól szüntelen tolatva, lemerül nyugoton, s egyidőre eltünik az alsó ég éjjelében.

A gonosz hatalmak legyőzésével és megfékezésével az Isten munkája még nem volt teljes. «Ő teremté a termőföldet, az ezüstöt, az aranyat – az igazi lazurkövet a maga gyönyörűségére – Ő teremti a füveket a barmok számára, a növényeket, melyekből az emberek táplálkoznak. – Ő ad életet a halaknak a folyóban, – a madaraknak a levegőben – a mikor az élet lehelletét adja azokba, a melyek tojásban vannak. – Ő hívja életre a csúszómászókat, – gondoskodik a madarak táplálékáról; csúszómászók és madarak az ő szemében egyenlők. – Ő ellátja a patkányt is lyukjában – és táplálja a madarat az ágon. – Légy áldott mindezért, – egyetlen Egy, sokkarú.» Végre «kijőnek az emberek az ő két szeméből», és elterjednek a föld felületén, ez a «Rá nyája», a melyben négy faj van: az egyiptomiak (Rotu), a valódi emberek és a négerek (Nahszi), kik Hórus pártfogása alatt állanak; az ázsiaiak (Ámu) és az északi népek, a fehér bőrüek, a melyekre Szokhit, az oroszlánfejű istennő, terjeszti ki védelmét. «Üdv neked! Mondják mindnyájan, – dicséret neked, a miért köztünk lakol! – Térdre előtted, a miért minket teremtettél!» Téged áld minden teremtmény; – minden vidéken vannak imádóid – az egek legmagasán, a föld egész kerekségén – a tengerek mélységében. – Az istenek meghajolnak Szentséged előtt; – a lelkek magasztalják azt, ki őket teremtette, – örvendeznek, hogy megjelenhetnek nemzőjük előtt – így szólanak hozzád: «Menj békében, – az összes istenek atyáinak atyjok, – ki fölemelted az eget, – kiterjesztetted a földet; – lények teremtője, dolgok alkotója, – uralkodó király, é. e. e., istenek fejedelme, – imádjuk szellemeidet, a miért minket megalkottál; – áldozatot nyujtunk neked, hogy születést adál nekünk, – áldást mondunk reád, mert közöttünk lakozol.»³⁹

Ezek a magas eszmék csak a papság és az avatott világiak csekély számának szolgáltak lelki táplálékul; a nép nagy tömegébe nem hatoltak be. Ellenkezőleg, az állatok tiszteletének, a lúdnak, fecskének, macskának, kígyónak több híve volt, mint valaha; a rossz szellemekben és kisértetekben való hit általános volt, a mágiát, a legszigorúbb tilalom ellenére, egész nyiltan gyakorolták.

Oszlopok a karnaki nagy templomból.

Olyan babonás társadalomban, a milyen az egyiptomi volt, a papi befolyásnak gyorsan háttérbe kellett szorítnia minden más befolyást, még a királyi hatalmat is. A fáraók már a tizennyolczadik dynastia legvirágzóbb szakában sem fogtak semmi vállalathoz Ámon megkérdezése nélkül; és az isten néha elég kegyes volt s felelt is szavokra. A Ramesszidák alatt Ámon beavatkozása az államügyekbe mind közvetlenebbé és állandóbbá lett. A papi elmélet szerint az istenek szobrai két részből állottak: a kő-, ércz- vagy fatestből és az istenségből szakadt hasonmásból vagyis lélekből, a melyet könyörgések segítségével zártak a testbe, a fölavatás pillanatában. A király a szentélyben, olykor nyilt helyen is, ezen lelkes szobrokhoz intézte szavait, előttük tárta fel a helyzetet. A szobor, ha tetszett a király tanácsosaitól ajánlott megoldás, minden kérdésre erős fejrántással nyilvánította helyeslését. Ebből meg lehet érteni, hogy mekkora befolyásuk volt az államügyek vezetésében a papoknak általában, de különösen Amon első prófétájának, az isten tolmácsának. III. Ramszesz halála után alig telt el néhány év és IV. Ramszesz mellett már mindenható volt a főpap, Ramszesznákhtu. Ramszesznakhtu fia, Ámenhotpu majdnem egyenlő volt IX. Ramszeszszel; a maga nevében állíttatott és avatott fel emlékeket, mintha már király volt volna. Nagyravágyása nem elégedett meg azzal, hogy magát Ámont is hatalma eszközévé tette. Ámon, az istenek királya, távolabb állott az emberiségtől, semhogy közönséges halandóval könnyen érintkezhetett volna. Bevezették hát közbenjárónak, közte és az ember között, a thébéi háromság istenfiát, Khonszut. Ezen isten templomának alapját III. Ramszesz vetette meg a karnaki nagy templomtól délre, egy pár száz méternyi távolságban. Utódai nagy kedvvel folytatták az építést, a papok pedig, hogy ős nemességi czímei is legyenek kedvelt istenségöknek, nem haboztak hivatalos okiratok szerkesztéséhez folyamodni, hogy így tegyenek bizonyságot azon csodákról, a melyeket az egykor véghez vitt. Gyártottak egy nagy stélát s azon elbeszélték, hogy II. Ramszesz kezesül kapta egyik syriai fejedelem leányát, azt elvette és elsővé tette többi feleségei között. Néhány évvel azután ezen herczegnő nővére, Bintrosit, olyan betegségbe esett, a melyet valami gonosz szellem beköltözésének tulajdonítottak, s a melyből Thotemhábi, a királyi mágusok feje, nem tudta kigyógyítni. Sok idő telt el s a fiatal leány szenvedései nem szűntek. Ekkor atyja hathatósabb segítséghez folyamodott. Elküldött Egyiptom királyához s ezt izente: «Magas fejedelem, én Uram! Küldjön Felséged egy istent Bakhtán országába, hogy megküzdjön ezzel a szellemmel». II. Ramszesz leborult Khonszu előtt, kérte, hogy lépjen közbe, s a főszobor elébe oda intette az istennek egy más szobrát, így szólván: «Add belé a te isteni erődet és én elküldöm azt, hogy gyógyítsa meg a bakhtáni fejedelem leányát». Az isten beleegyezett és a szobor elment Bakhtánba, a hová nagy ünnepélyek között másfél év multán érkezett meg. A fejedelem elejébe ment katonáival és vezéreivel s leborulván előtte, így szólt: «Te hozzánk jösz tehát, te leereszkedel hozzánk Egyiptom királyának, a napnak, az igazságosság urának parancsára, a kit Rá igaznak talált». Akkor az isten bement Bintrosithez, s a mint hatalmának erejét közölte vele, azonnal jobban lett. A szellem, mely benne lakozott, így szóla Khonszun, Thébé tanácsosa előtt: «Üdvöz légy, nagy isten, ki elüzöd a lázadókat; Bakhtán városa a tied, népei a te rabszolgáid, én is rabszolgád vagyok. Én visszatérek oda, a honnan jöttem, hogy kielégítsem szívedet abban, a miért ide utaztál. Csak azt rendelje meg Felséged, hogy Bakhtán fejedelme ünnepet szenteljen tiszteletemre!» Az isten kegyesen így szólott prófétájának: «Hadd nyujtson Bakhtán fejedelme gazdag áldozatot e szellemnek.» A míg ezek történtek s Khonszu, Thébé tanácsadója, a szellemmel beszélt, Bakhtán fejedelmét és hadseregét nagy félelem szállta meg. Gazdag ajándékokat nyujtott Khonszunak, Thébé tanácsadójának és a szellemnek s ünnepet szentelt tiszteletökre. Ekkor a szellem elment békében, a hová neki tetszett, Khonszunak, Thébé tanácsadójának parancsára. A fejedelem magánkívül volt örömében, s vele ujjongott Bakhtán egész népe; aztán így szólt magában: «Úgy kellene, hogy ez az isten Bakhtánban maradhasson; én nem engedem vissza Egyiptomba.» Már három éve és kilencz hónapja múlt, hogy Khonszu Bakhtánban időzött, a mikor a fejedelemnek, a mint ágyán feküdt, úgy tetszett, mintha elhagyná náoszát. Arany karvaly alakja volt s fölemelkedett az ég felé Egyiptom irányában. A fejedelem, a mint fölébredett, rosszúl érezte magát; aztán mondá Khonszu, Thébé tanácsadója, papjának: «Az isten el akar minket hagyni s vissza akar menni Egyiptomba: indítsd el szekerét ebbe az országba.» Khonszu visszatért thébéi templomába gazdag ajándékokkal.

Khonszu temploma. A karnaki nagytemplom d. ny. részén.

XII. Ramszesz alatt ezek a különféle hatalmi eszközök már meghozták gyümölcsüket. Maga a király még a Ramszesz házából származott ugyan, de Egyiptom valódi ura a thébéi Ámon első prófétája, Hrihór volt. Ez a Hrihór Pináhszi, XII. Ramszes fia után Aethiopia alkirálya és az összes, nemzeti és idegen, egyiptomi hadak fővezére lett; e hivatalában, a korona és czímek kivételével, a fáraó minden jellegét megszerezte; különben is az anyja királyi vérből származott, s ezen a czímen a koronához is jogot tartott. Érvényesítette is azt azonnal XII. Ramszesz halála után; a két ország királyának nyilvánította magát és királyi előnévnek egész merészen a maga méltóságának czímét választotta s «Ámon fő prófétája» czímen kezdte meg uralkodását. Ez a bitorlás kezdetben semmiféle ellenzésre nem talált; de bizonyos idő multával az észak-egyiptomi városok féltékenysége Thébé iránt, vetélytársat támasztott ellene: valami Szmendész nevű tániszi királynak kiáltotta ki magát, s miután a Deltában és Közép-Egyiptomban elismerték, uj dynastiát alapított, a huszonnegyediket. Másfél század sem telt el a III. Ramszesz halála után, és mekkorát változott az ország helyzete!

A XVIII. (diospolisi) dynastia.
I.	I. Ahmosz, Nibpehtiri.
II.	I. Amenhotpu, Zoszorkeri.
III.	I. Thutmosz, Akhopirkeri.
IV.	II. Thutmosz, Akhopirinri.
V.	Khnunitámon Hatsopszítu, Mákeri.
VI.	III. Thutmosz, Menkhopirri.
VII.	II. Amenhotpu, Akhopiruri.
VIII.	IV. Thutmosz Khákeu, Menkhopiruri.
IX.	III. Amenhotpu, Mánibri.
X.	IV. Amenhotpu, Nofirkhopiruri-uanri (Khunáton).
XI.	Szaánakht (?).
XII.	Nutif-iotf Ai hik nutir oisz, Khopirkhopiruri iri máit.
XIII.	Tutónkhámon hik On-riszi, Khopirunibri.
A XIX. (diospolisi) dynastia.
I.	Harmhábi miámun, Szozorkhopiruri Szotpenri.
II.	I. Ramsziszu, Monpehtiri.
III.	I. Sziti Mineftáh, Menmari.
IV.	II. Ramsziszu Miámun, Uszirmari Szotpenri.
V.	I. Mineftáh hotpu-hi-mait, Binri Miánum mi nutiru.
VI.	Amenmosszu hik on, Menkhari Szotpenri.
VII.	II. Mineftáh Szíftáh, Khunri Szotpenri.
VIII.	II. Szíti Mineftáh, Uszirkhopiruri Miámun.
A XX. (diospolisi) dynastia.
I.	Nakhtszti mirímiámun, Uszirmari miámún.
II.	III. Ramsziszu hik nutir on, Uszirmari miámún.
III.	IV. Ramsziszu hik máit (maiti) miámún, Uszirmari Szotpenri.
IV.	V. Ramsziszu Amonhikhopsúf miámun, Uszirmari Szkhopirinri.
V.	VI. Ramsziszu Amonhikhopsúf nutir hik on, Nibmári miámún.
VI.	VII. Ramsziszu Atámon nutirhik on Uszirmari miámún Szotpenri.
VII.	VIII. Ramsziszu Sithikhopsúf miámun, Uszirmari Khunámon.
VIII.	Miámun mítúm … (?)
IX.	IX. Ramsziszu Sziftáh, Szkhánri miámún.
X.	X. Ramsziszu Miámun, Nofirkouri Szotpenri.
XI.	XI. Ramsziszu Amenhikhopsuf, Khopirmari Szotpenri.
XII.	XII. Ramsziszu Khamoisz nutir hik on miámún, Menmári Szotpenftáh.

30. E. Curtius, Griechische Geschichte. I. 66.^[VISSZA]
31. Troas történetét nagy gonddal megirta Meyer Eduárd, Geschichte von Troas. 1877. V. ö. Schliemann Ilios czímű művét.^[VISSZA]
32. Texier, Description de l’Asie mineur. Paris, 1839. 74-ik tábla.^[VISSZA]
33. V. ö. a Symplegadok mondáját, melyek a Bosporos kijárásánál összecsapódtak, hogy szétzúzzák a hajókat.^[VISSZA]
34. Curtius, Griechische Geschichte. I. 37–38.^[VISSZA]
35. Azt hiszem, az Ázsia név egy az Asi névvel, melylyel az egyiptomiak Kypros szigetét jelölték.^[VISSZA]
36. Exodus. I. 11–14.^[VISSZA]
37. Exodus. XV. 1–10.^[VISSZA]
38. Lieblein-Chabas, Deux Papyrus hieratiques. 58. l.^[VISSZA]
39. Lepsius, Denkmäler . VI. 120-ik tábla.^[VISSZA]