V. FEJEZET.
Egyiptom hódításai.

Syria és a khaldeai birodalom a kanaáni betöréstől az egyiptomi háborúkig. – A tizennyolczadik dynastia. – A tizenkilenczedik dynastia: I. Szeti és II. Ramszesz.

Syria és a khaldeai birodalom a kanaáni betöréstől az egyiptomi háborúkig.

Thutmosz, Amenhotpu fia és utóda volt az első, a ki az egyiptomiakat ázsiai hódításra vezette.

Az az ország, a melyet a földszoroson túl találtak, már Syria nevét viselte. Ennek természetes határai: északon a Tauros hegység utolsó lejtői, keleten az Euphrates és a puszta, délen a Vörös-tenger, nyugoton a Közép-tenger. Délről északra két párhuzamosan haladó hegyláncz, a Libanon és Antilibanon huzódik végig rajta. A kettő között széles völgy terül el, a melynek egész hosszát a Nazana (Litany) és Orontes szelik át. Az Orontes az Antilibanonból ered, és számos apró folyóból és hegyi patakból gyűl össze. Először északnyugotnak veszi folyását, de a mint a síkföldre ér, azonnal keletre fordul, áthalad egy körülbelül három mértföld hosszú és egy mértföld széles tavon, aztán északra kanyarodik és a tengerrel csaknem párhuzamosan folyik egész a 36-dik szélességi fokig. Itt hirtelen nyugotra, majd délre vág, és mintegy hatvan mértföld hosszú rendkívüli sebes pályafutás után a tengerbe szakad. Ugyanazon hegységből ered a Nazana is, néhány kilométernyire az Orontestől, és dél-délnyugotnak veszi útját. Minél jobban távolodik forrásától, annál inkább szűkül a völgye, s összébb-összébb szorítja a folyam medrét is, míg végre több mint háromszáz méter mélységű, meredek és annyira szűk hegyszorossá válik, hogy a hegyoldalról leszakadt sziklatömegek, az ellenkező oldalra támaszkodva, természetes hidat alkotnak a völgy felett. A mint a Nazana ezt a hegyszorost elhagyja, azonnal a tengerbe szakad, körülbelül harmincz mértföldre főforrásától. A két folyó közös medenczéje mintegy nyolczvan mértföld hosszú völgy, a melyet csak a folyók eredete körül tör meg egy csekély magasságú halomlánczolat. Kevés országa volt az ó-világnak, a mely termékenységben Syriának ezzel a völgyteknőjével vetekedhetett volna. Délen a gabonavetések és szőlőskertek, mint zöld szőnyeg lepik el a völgy mélyét s emelkednek fel a hegyoldalokra, a meddig az ember lába eljuthat. Északon az Orontes iszaplerakodásai mindenféle gabona- és gyümölcsfajt gazdagon termő fekete talajt alkottak. És a teknős Syria (Coelesyria), miután rendbe táplálta az egyiptomi, assyriai, persa, makedon hódítókat, a kik rajta uralkodtak, a rómaiak kezében utoljára a világ egyik éléstárává lett.

Ezen boldog ország körül, a mely az egész Syriának, úgyszólva magvát képezi, északra, délre, keletre, nyugotra, minden irányban más-más természetű és szinezetű vidékek terülnek el. Az a vidék, a mely az Orontes és Euphrates között északon a Taurosig, nyugoton a Khamanuig (Amanos) terjed, száraz és szegény. Ebből a két hegységből fokozatosan lankásodó s krétás vagy sziklás fensíkokká laposodó előhegyek nyúlnak ki. A fensíkokat kerek és csupasz halmok borítják, az Euphratesre, Orontesre és a pusztára nyiló szűk és kanyargós völgyek szaggatják meg. Ezekre alacsony és csupasz dombsorokkal bordázott rengeteg síkságok következnek. Talajuk száraz és köves, növényzetök satnya, vizhálózatuk gyér és csekély tömegű. Legjelentékenyebb folyójuk az aleppói, Xenophon Khalosa, lomhán folydogál északról délre, s a puszta szélén egy szigetecskékkel teleszórt sekélyes vizű kis sóstóban vész el. A Khalos és Euphrates között, a kettőtől csaknem egyenlő távolságra van egy más, elég nagy kiterjedésű sós tó is, de kifolyás nélkül. A gabonafélék, a szőlő, az olajfa, a pisztáczia alig-alig tengődnek ezeken a kiégett síkokon; csupán a hegység elég gazdag arra, hogy lakóit kellően táplálja.

Az Antilibanontól keletre a damaskusi Syria terül el. Ez valóságos kert, hátterében a Hermon havas csucsaival, a honnan két folyó ered, az Abána és Farfar, a melyek a pusztával szemben gyönyörű és buja növényzetet táplálnak. Ellenben a Libanontól nyugotra fekvő ország csak keskeny földszalag, a melynek szélessége sehol sem haladja meg a nyolcz-tiz mértföldet. A Nazana torkolatától az Orontesig meredek s számos öböllel csipkézett tengerpart nyúlik el, redőkbe vont hosszú szalagként; itt is ott is sziklatömbök szaggatják meg; egyes meredek sziklafokok elég mélyen nyúlnak a tengerbe, hogy kisebb-nagyobb, jó vagy kevésbbé alkalmas kikötőhelyeket alkossanak. A dombozatok szélein és a hegynyilásokban gyönyörűen diszlik az olajfa, szőlő és gabona. A hegység magasabb részeit valaha roppant tölgy-, fenyő-, cziprus- és czedrus-erdőségek borították. Nagyobb folyói nincsenek, de vannak rendkívül sebes hegyi patakjai: a Leon, a Lykos (Nahr-el-Kelb), a melyek a Libanonról majdnem egyetlen ugrással rohannak a tengerbe.

Genezareth vagy Tiberiás tava.

A Hermon nyugoti oldalán, az Antilibanon déli végénél, a világ egyetlen más völgyéhez sem hasonlítható völgy kezdődik. Ez vulkánikus erők hatása alatt, a föld felszinének meghasadása folytán keletkezett. A századok kezdetén támadott széles nyilás soha többé be nem zárult. A Jordán folyik rajta végig, s eredetétől néhány mértföldnyire a Meróm tavát alkotja, a melynek szine egy vonalban áll a Közép-tenger szinével. Ettől kezdve a völgy mind mélyebbre száll, s úgyszólva a földbe furódik; a folyó a Meróm tavából a Geneszareth tavába folyik le s onnan a Holt-tengerbe. Itt éri el a talaj alászállása legnagyobb mélységét, négyszáztizenkilencz métert a közép-tenger szine alatt. Maga a Holt-tenger is egyike a legérdekesebb természeti jelenségeknek. Vizében semmiféle hal vagy kagyló meg nem él, mivel a legnagyobb mértékben tele van feloldott ásványrészekkel. Délnyugoti öble fölött, Uszdum mellett, emelkedik az a sóoszlopzat vagy sóbálvány, a melylyé, a monda szerint, Lót felesége változott, a mikor az elsülyedt Sodomára és Gomorára visszatekintett. A Holt-tengertől délre a völgy megszűkül s mielőtt a Vörös-tengerbe szakad, ötszáz méternyi magasságra emelkedik.

Uszdumi sóoszlopok.

Nincs különbözőbb két dolog, mint a Jordántól keletre és nyugotra fekvő területek szinezete. Kelet felől a talaj egyszerre mintegy ezer méter magasságra emelkedik, mint valami magas falazat, azután szétterül s enyhén dombozott, fákkal, legelőkkel tarkázott roppant térséggé alakul, a melyen a Jordán és Holt-tenger mellékvizei, a Jarmúk, a Jabbók és az Arnón folynak keresztül. A nyugoti oldalon összekúszált dombtömegekből áll a vidék; a dombok oldalain, a vékony és sovány termőréteg daczára is tenyészik a gabona, olaj- és fügefa. A Geneszareth-tavától egy kissé délre, a főhegyláncztól külön álló hegytörzs, a Karmel emelkedik, s északnyugoti irányban egyenesen a tengernek huzódik. A Karmel északi alján fekvő föld, Galilea, bővelkedett friss vizben és zöld mezőkben: «a nagy paraszt-telkek, szőlőültetvények és fügefák árnyékában terültek el; a kertekben az alma-, dió- és gránátalmafák valóságos sűrűségeket alkottak. A bor is kitünő volt, a mennyiben ezt abból következtethetjük, a melyet a zsidók ma szűrnek Szafedben.» A Karmeltől délre a vidék természetszerűen három párhuzamos zónára oszlik. Az első fövenyes helyekkel és mocsarakkal váltakozó partvidék; erre nagyobb kiterjedésű, helyenkint erdős és nádasokkal borított folyóktól öntözött terület következik; azután a hegység. A homokvidék alkalmas a művelésre; a rajta levő városokat Gázát, Joppét, Asdodot gyümölcsös kertek és ligetek veszik körül. A síkság minden évben bő aratást nyujt, trágyázás és csaknem munka nélkül. A helyenkint eléggé erdős hegyek, dél felé haladva, mind kopárabbá válnak. Itt a völgyek viztelenek; a száraz és kiaszott talaj mindinkább veszti termékenységét és észrevétlenül olvad össze a pusztasággal. Innen kezdve egész a Vörös-tengerig csupa homoksivatag az egész terület; csak itt-ott szeli át egy-egy hegyi patak kiszáradt medre, s emelkedik belőle egy pár vulkánikus hegytömeg, keleten a Széir, délen a Sinai. A tavaszi esők egynéhány hétig tartó gyors tenyészetet támasztanak rajta, épen annyit, a mennyi a nomád törzsek és nyájaik szükségletét fedezi.

Az Arnón (Mudsib) torkolata.

Azok a népségek, a melyek ezt a roppant területet az ó-egyiptomi birodalom idejében lakták, csaknem teljesen eltüntek a világ szinteréről arra az időre, a mikor I. Thutmosz nehézkes csapatai először lépték át a földszorost és a pusztát. A nagy kanaáni betörés meglepte s részint megsemmisítette, részint a hódítók közé olvasztotta őket. Alig egy-két ős néptörzs tudta megőrizni önállóságát. A héber hódítás a rephaim nevű törzset még a Jordán keleti partján találta. «Egy nagy és erős testalkatú nép», az Anákim, a melyről ez a szólás járta: «Kicsoda állhat meg Anak fiai előtt?» a Holt-tengert szegélyező hegyek közt szétszórva élt; egyik mesés törzsfőjök ott alapította Kiriath-Arbá városát, a melyből később Hebrón lett. A puszta szélein, a Széír hegy táján laktak a horim-ok, és a Gázától délre fekvő síkon az avvim-ok. Kétségtelenül más törzsek is kikerülték az első veszedelmet s egy ideig fenntartották magokat a nagy terület különböző pontjain, de utoljára ezek is tönkrementek; nevök elenyészett, emlékezetök kihalt vagy a mondák homályába veszett. Az ország régi urait döngő és zavaros hangú (zamzummim) óriásoknak (repháun), irtózatos szörnyetegeknek (émim) képzelték, a kik mellett a többi népek csak sáskáknak látszottak. Syria népessége, az egymást követő betörések folytán, egészen kicserélődött; egész területe három nagy népfaj között oszlott meg. Északon voltak a khitik, a part hosszában, az ország szivében és délvidékein, az Orontes, a Nazana és Jordán völgyeiben a kanaániak, a Holt-tengertől délre és keletre, az arab sivatag szélén a terákhiták.

A khitik és törzsrokonaik a tabalok és muskik, hihetőleg a kaukazusi népfajokhoz tartoztak. Előbb Kappadokia fensíkjain tanyáztak; innen a Tauros szorosain kimentek Syria északi részébe és Kilikiába. Néhány törzsüket magával sodorta a hyksosok áramlata, de kiváltak a zagyva tömegből és a Jordán közép folyásánál, meg a Holt-tenger környékén állapodtak meg, majd Hebrón körül verődtek össze, a hol a területi nehézségek hosszasan védték szomszédaik támadásai ellen. A nemzet zöme a két folyó országát, Naharannát foglalta el, a Balikh és Orontes között megszállotta az Amanos lejtőit és Kilikia sikjának egy részét. A khitik birodalma az ó-világ két fő állama, Khaldea és Egyiptom közé eső fekvésénél fogva csakhamar kelet egyik leggazdagabb kereskedelmi területévé lett. A karavánok, a helyett, hogy egyenesen neki vágjanak a pusztának és a Holt-tenger meg a Jordán partjaitól egyenes irányban menjenek az Euphrates és Persa-öböl partjaihoz, fölmentek a Nazana és Orontes völgyén, hogy az Euphrates középső folyását érjék el s onnan szálljanak le Babylonba. A khitik erősséget építettek minden átjáróhoz vagy gázlóhoz, a mely a syriai partról a mesopotámiaira vezetett. Így épült Turmeda vagy Thapsakos a legdélibb átjárónál, Gárgámis a központi átjárónál. A kedveltebb átjáró, a karavánok lerakóhelye, az utóbbi volt; a mit érthetőve tesz az a körülmény, hogy Gárgámis nagy, czivilizált vidék közepére esett s egyik elsőrendű, ha nem épen fővárosa volt egy olyan birodalomnak, a mely délre az Orontes forrásáig, északra Kis-Ázsia közepéig terjedett. Mindaz, a mit máig a khitikről tudunk, részben Egyiptomból, részben Asszyriából ered. Ránk hagyott emlékeik nagyon csekély számuak és kevéssé ismeretesek; felirataik az egyiptomiakétól nagyon különböző hieroglyphus irásrendszerben vannak szerkesztve s még eddigelé daczolnak minden megfejtési kisérlettel. Való az, hogy igen előhaladott műveltségök, virágzó iparuk és irodalmok is volt. Vallásuk meglehetősen hasonlított a kanaáni népekéhez. Minden városnak megvolt a maga istene, kit Szutkhunak neveztek, mint a pásztorok nemzeti istenét, és istennője, kinek közös neve Asztarte volt. Ez az isteni hűbérrendszer valóságos földi hűbérrendszernek felelt meg. Minden várost egy-egy fejedelem kormányzott, a ki Khiti nagy fejedelmétől függött és annak katonai szolgálattal tartozott. Ilyen városok voltak Tunipu (ma Tinnab), Khisszapa, Szárszu, Urima és igen sok más, a melyeknek fekvésük nincs megállapítva. Gárgámistól délnyugotra, néhány mértföldnyi távolságban, feküdt Patina (a klasszikusoknál Batnai) és Khaluppu (Aleppo). Khaluppu, kevésbbé kedvező fekvése miatt, sohasem tudott olyan jelentőségre emelkedni, mint szomszédja Gárgámis; de mégis elég tekintélyes és messze Egyiptomig híres város volt «szomjas mezőinek» terményeiről.

A kanaániak mindjárt a betörés után két részre oszoltak. Egyik rész a belső vidékek völgyeiben, az Amanostól Széirig és a Karmeltől délre fekvő síkokon telepedett meg, egész a pusztáig és Egyiptom határáig. A többiek a tengerpart hosszában a Libanon, Palesztina hegységei és a tenger között helyezkedtek el. A külön telepedés ezen egy családhoz tartozó két ág között szokásokban és jellemben is különbséget idézett elő. A belvidéken lakó kanaániak, a helyi viszonyok szerint, földmívelőkké vagy pásztorokká váltak és számos külön törzsre oszoltak, a melyek szüntelenül harczban állottak egymással. A hegység és tenger közé szorult partvidékiekből tengerész és kereskedő nép lett. A klasszikus ó-kor ezeket phoeniciaiaknak nevezte el. Ezt a nevet, bizonyos görög hagyományok szerint, Phoinixről, Agenor fiáról és a nemzet alapítójáról kapták. Mások szerint Phoinikes egyszerűen annyit jelentett, mint «vörös nép», emlékeztetve a Vörös- (erythraei) tengerre, a melynek partjain oly hosszasan laktak, vagy talán arczszinökre czélozva. A legáltalánosabban elfogadott vélemény a Phoinix-ben a pálmafa nevét és Phoiniké-ben a Pálma-ország nevet látja. Phoinix a valóságban szélesebb értelmű alakja a Phun (Poeni, Puni) szónak, annak a régi népnévnek, a melyet a kanaániak már ős hazájokban viseltek, s a mely őket költözködésök alatt is kisérte. A legrégibb egyiptomi emlékek Arábia keleti vidékeit Punt országgal azonosítják. A Persa-öböl mellett kanaániak a Phoenicia nevet magokkal vitték Syriába, a syriabeli phoeniciaiak átvitték Afrikába, és az afrikabeli phoeniciaiak (Poeni) elvitték legmesszebb eső gyarmataikba is.

«Phoenicia tulajdonképen nem volt ország; inkább meglehetősen korlátolt határú kikötők sorozatából állott.»²³ A felette emelkedő Libanont állandóan rablóbandák háborgatták; az egymástól alig tiz-tizenkét mértföldre fekvő pohoeniciai városok csak vizi úton tudtak biztosan közlekedni. Meglehetősen korán három egymástól független és különböző jellemü csoporttá alakultak. Északon, azon a részen, a melyet az egyiptomiak Zahi-nak neveztek, Arád és Zimyra nevű két nagy városban nyugtalan és harczias nép lakott, mindig készen rátámadni a szomszédokra, fellázadni idegen, egyiptomi, asszyriai vagy perzsa urai ellen. Arád egy kis szigeten épült, a száraztól mintegy három kilométernyire.

Arados kőfalának romjai.

«Ez köröskörül tengermosta szikla, körülbelül hét stadion kerülettel. A lakosok teljesen elborítják s annyira népes még ma is, hogy a házaknak sok emeletök van. A lakosok medenczékben gyűjtött esővizet isznak, azonkívül, a mit a szárazról hoznak.» Volt egy édes vízű forrásuk magában a tengerszorosban, a sziget és száraz között. Ez a tenger fenekén bugyogott fel s háború idején ellátta a várost vízzel. Búvárok szállottak le ólomharanggal, a melynek felső részébe hosszú bőrtömlőt illesztettek s oda szorították a forrás szájához. Az ily módon beszorított víz, a hydrostatika törvényei szerint, felemelkedett a tömlőn és tisztán érkezett a felszínre, a hol felfogták és összegyűjtötték. Aráddal szemben, három-négy mértföldnyi szakadatlan vonalban, mint valami városokból, falukból alakult szegélyzet nyúltak el a parton Marath, Kárne, Antarados, «a hol elterjedhetett mindaz, a mi a szigeten meg nem fért». Az árváditák hatalma jó messzire terjedett a part mentén s a vidék belsejében. Északon birtokukban volt Gabala és Paltosz; délen hatalmuk alá hajtották Simyra városát és törzsét; keleten egy ideig nekik engedelmeskedett Harmáth az Orontes mellett.

Az első csoportról a másodikra átmenő előtt mintha más világ tárult volna fel. Gebel vagy Gebón, a melyet a görögök Byblosnak neveztek, azzal dicsekedett, hogy a világ legrégibb városa. Él isten építtette az idők kezdetén, de nem oda, a hol később állott; akkor egy néhány mértfölddel beljebb, a Nahr-el-Kelb északi partján emelkedett. Később odahagyták, népe a tengerpartra telepedett s az Adonis folyó mellé uj várost alapított ugyanazon néven. Azon a dombon, a mely ma a romok felett emelkedik és a tengerre néz, nagy templom épült, a hová tömegesen tódultak a zarándokok egész Syriából. És Gebelt meg a folyójától öntözött völgyet úgy is tekintették «mint Adonis szent földjét, a mely tele volt az ő tiszteletének szentelt emlékművekkel». Masnakában volt az istennek egyik sírja. Ghinehben ölte meg egy vadkan s ott siratta meg Baáltisz, az ő isteni kedvese. Leghíresebb szentélye Aphaka mellett, épen a folyó eredeténél volt. «Az egész hely olyan mint magasba nyuló sziklatornyoktól övezett roppant circus, melynek, az a tölcsérszerű mélyedés, a honnan a folyó kijön, mintegy középpontját képezi. Az üdítő friss víz, a fűszeres levegő, a növényzet szépsége valami édes érzéssel töltenek el. Az a bűbájos és csodálatos természeti kép, mely a magaslatokon széttárul, önkéntelenűl arra indította az embert, hogy ebben a fantasztikus világban szabad folyást engedjen álmodozásainak.»²⁴ Beruth osztozott Gebellel abban a dicsőségben, hogy Él isten alapította. Ez jól védett kikötőhely volt Phoenicia egyik legtermékenyebb lapályának szélén. Úgy látszik, hogy ez a két város nagy politikai szerepet játszott a phoeniciaiak ide érkezése után való időben, s bár nem sokáig maradtak felszínen, jelentőségök nem csökkent. A syriai vallások egyik legszívósabb alakjának székhelye a pogányság utolsó idejéig ezekben a városokban volt.

Byblos városának érme.

Béruthtól délre, nehány mértföldnyi távolban uralkodott Sidon, «Kánaán első szülöttje». E büszke czím daczára, kezdetben csak egyszerű halászfalucska vala, melyet, a monda szerint, Bél, a görögök Agenorja, alapított egy délnyugotra rugó kis hegyfok északi lejtőjén. A hajdankorban annyira híres kikötőt alacsony sziklalánczolat veszi körül, a mely a félsziget északi végétől indúl és néhány száz méternyi hosszúságban, a parttal párhuzamosan halad. A körülfekvő lapályt a «kedves Bosztrén» (Nahr-el-Avály) öntözi. Viruló kertjei messze földön híresek voltak; szépségök a «virágos Sidon» nevet szerezte meg a városnak. Birtokterülete északon a Tamurig nyúlt, délen a Nazana torkolatáig; azon túl a tyrosiak birtoka kezdődött. A világ ős korában, a mikor az istenek az emberek között éltek, Számemrum kijelelte náddal egy város tervét a szárazföldön; ezzel szemben az ő fivére, Hyszóos, az első tengerész, elfoglalt egy néhány kis szigetet s azokra szent oszlopokat állított. Ez volt Tyros kezdete.

Esmunázar sidoni király kőkoporsója.

Tyrus városának romjai.

Aztán jött Melkárth, a tyrosi Herákles. Ezen isten papjai Herodotosnak, a történetirónak azt beszélték, hogy «a templom épen abban az időben épült, a mikor a város: ők pedig már kétezerháromszáz éve lakták a várost.» A tyrosi papok számítása minket a kétezerhétszázötvenedik év tájára vezet vissza, vagyis a pásztorok és a kanaáni betörés idejére. Tyros szigeteken épült részének nem volt tengeralatti forrása, mint Arádnak; lakói csak az esőfogó medenczék vizét vagy azt itták, a mit a szárazról sajkákon hoztak át. A sidoniak fennhatósága alatt, a Nazána torkolatától a Karmel déli oldaláig, az egész tengerpart az övék volt. Az egyiptomiak Sidon és Tyros együttes területét Kaftinak nevezték.

Libanoni czédrusfák.

A belső vidéken lakó kanaániak, a kik az Amanostól a Holttenger déli pontjáig terjedtek, nem képeztek olyan egységes tömeget, mint a parvidékiek. Törzseik legnagyobb része kisebb-nagyobb töredékekre szakadt s szétszóródott a terület különböző pontjain. A Jordántól keletre nyúló lapályon tömörült ámorrhaeusoknak két királyságuk volt: az északi a Hermón és Jabbók között, Edrei fővárossal; a déli a Jabbók és Arnón között, Khesbón fővárossal. Egyik törzsük egész az Orontes völgyéig nyomult elő s a híres Kodsúra (Kádes) támaszkodott; egy másik a tenger partján, Ekrón és Joppé között, helyezkedett el; a harmadik, a mely a Moriáh hegy mellett, Jebúszban telepedett meg, Jebúszita nevet vett fel; mások Sikhem környékén és Hebrontól délre választottak lakást, elegendő számban ahhoz, hogy a Holttenger hosszában elnyuló hegységeket rólok az «amorrhaeusok hegyeinek» nevezzék. A hivviták Sidontól keletre laktak, a felső Jordán és a Nazána völgyeiben; telepeik északon Hámáthig, délen Edóm országáig nyultak. A girgásiak, ez a legutolsó és a leghomályosabb törzs a nagy kanaáni népfajok között, a mint látszik, részben a Jordántól keletre, részben Syria északi felében, az északi hittitektől nem messze, tanyáztak.

A terákhita törzseknek az időben csak másodrendű jelentőségök volt. Izrael fiai Egyiptomban voltak s ott is kellett maradniok még több száz évig, mielőtt visszatérhettek atyáik bölcsőjéhez. Az ammóniták az amorrhaeusokkal küzdöttek az Arnóntól északra eső vidékek birtokáért. Az Arnóntól délre laktak a moábiták, a kik csak nagy nehezen tudták fenntartani magokat a Vöröstenger partjain. A Széír hegye körül csoportosult edomiták északra a moábitákkal voltak szomszédságban, délen a Vöröstenger felé terjedtek. Ezek folytonos harczban állottak a pusztai arab törzsekkel, az ámálekitákkal és másokkal, a kiket az egyiptomiak közös néven saszúknak (rablóknak) neveztek. Ezek a saszúk a szuezi földszorostól egész az Euphrátesig elbarangoltak mindenütt a művelt vidékek szélein, s szüntelenül háborgatták Syria összes népeit. Állandó rémei voltak mind a déli, mind az északi vidékeknek; betöréseiktől nem volt biztos Coele-Syria s Phoenicia sem, s az utas még a Libanon szorosaiban, a Damaskus felé vezető úton is találkozott velök.

I. Thutmosz győzelmi stélája.

Damaskus a puszta és a művelt vidék összetalálkozásánál fekszik, nyugoton az Antilibanon védi a kanaániak támadásai ellen; általán egyike azon szerencsés fekvésű helyeknek, a melyeket maga a természet jelölt ki nagy városok alapítására. A hébereknél fennmaradt monda Úsznak, Árám fiának tulajdonítja alapítását. Hosszan terül el a síkon, minden oldalon kertek között, a melyek falai közé is benyulnak; az Abana folyó két nem egyenlő részre osztja. Ebből minden irányban csatornák ágaznak szét s állandó üdeségben tartják a várost és környékét. Látása még ma is bámulat kiáltását csalja ki az utazóból, a mint az Antilibanon szurdokaiból kilép. «Előtte áll a város, melynek egyes épületei körvonalaikban már kicsillannak a fák közül; mögötte a Hermón fenséges kúpja hóbarázdáival, mintha őszbe borult aggastyán feje volna; jobbján a Haurán, a párhuzamosan haladó két kis hegyláncz, a melyek összeszorítják a Farfar alsó folyását és a tavak vidékének sírhalmait; balján az Antilibanon utolsó magaslatai, a mint a Hermónnal egyesülnek. A gazdagon művelt mezők, a barázdákkal elválasztott s a legszebb gyümölcsökkel dúsan megrakott gyönyörű kertek az édes megnyugvás és boldogság érzetét ébresztik a szemlélőben. … Damascus környékén alig képzeli el az ember, hogy keleten van, különösen Gaulonitis és Iturea zord és forró vidékeiről kijövet; az az öröm tölt el, a melyet akkor érzünk, mikor ujra feltaláljuk az ember munkáit és az ég áldásait. Az az egész környezet, a mely Damascusra üdeséget és jóllétet áraszt, a legősibb ókortól mind e mái napig, csak egyetlen nevet sugalmazott, csak egyetlen álmot varázsolt az ember szívébe: az «Isten paradicsomát».²⁵ Damascus hatalma kiterjedett a síkságon fekvő városokra és a Hermón szűk völgyeiben levő összes falvakra. Ezek közt volt Abila, Khelbón, a borváros, és egy szomszéd államocska, Rohob, Maakha, Gesúr, a Jordán felső völgyében. Damascusnak ebben a korban még nem volt az a túlnyomó szerepe a melyet később játszott. Nem esett a karavánok útjába, hanem a hadseregek vonalán kívül. Zavargó szomszédai ellen védte az Antilibanon, s szintúgy szunynyadozott szőlőinek és fügefáinak árnyékában.

A XVIII. dynastia származási táblája, hieroglyphákban.
Abydosi dombormű, most a britt muzeumban.

Az Euphratesen túl, ha nem is a khaldeai birodalom, de mindenesetre olyan terület kezdődött, a mely többé-kevésbé egyenesen Khaldea urainak befolyása alatt állott. Az elámi hódítás a Tigris és Euphrates alsó medenczéjén alakult királyságokat nem törülte el, hanem csak adófizetőivé tette. Kudur-Nakhunta, az első elámi uralkodó, Susából uralkodott fölöttük, s utódai épen úgy tettek, mint ő. Talán közülök való volt az a Kudur-Lagamer, a ki hűbéreseivel: Amrafellal, Sineár királyával, Ariokhal, Elásszar királyával és Thargallal, Gutim királyával Syriába tört; megverte dél Syria szövetkezett fejedelmeit s egyhuzamban tizenkét évig adóztatta őket. A tizenharmadik évben általános felkelés tört ki; ő oda sietett, leverte a lázadókat a Sziddim völgyében s kifosztotta városaikat. A héber hagyomány átvette ezt az eseményt s elég ügyetlenül, belékeverte a zsidó fajnak egyik mesés törzsfőjét, Ábrahámot, a ki a győzőt, visszatérő útjában meglepte, s talán némi veszteséget is okozott volna neki. Egy más, ugyanazon dynastiához tartozó fejedelem, Kudur-Mabuk, még betört egy párszor Syriába; de utána az elámiak hatalma fokozatosan és következetesen hanyatlott. Dél-Kháldea, különösen Lárszám és Nippur királyai függetleneknek nyilvánították magokat; északon Agádé fejedelmei tolták ki birodalmok határait; egy tizenegy fejedelemből álló dynastia, a mely háromszáznégy évig tartott, az egész Kháldeát Babylon főhatósága alatt egyesítette. Ennek ötödik uralkodóját, Khammurábit, számos feliratból ismerjük. Tevékenységét főleg a béke műveire irányozta. Uj csatornákat ásatott, a régieket kitisztította, az Euphrates folyását szabályozta, elődeinek műemlékeit helyreállította. A megnagyobbított Babylon Sumir és Akkád fővárosává lőn. A Tigristől keletre eső hegyes vidékek rabló törzsei közül, különösen a Kassu nevű, szakadatlan támadásai miatt, immár türhetetlenné vált. Egyre terjeszkedvén az elámi uralkodók rovására, sikerült hatalmába kerítenie egész Kháldeát s abban uj dynastiát alapítania, a mely több századig uralkodott ugyan, de, a mint látszik, minden nagyobb dicsőség nélkül. Ha e korszak évkönyvei teljes tartalmukban előttünk állanának, egyebet sem találnánk bennök, mint a központi hatalom ellen irányult lázadásokat, közbe-közbe egy-egy csatával az elámiak vagy barbarok ellen, egy pár templom alapításának vagy kijavításának említését, csatornák tisztítását vagy ujra ásását. A magába zárkozott Kháldea elvesztette Sargina, Naramszin és Kudur-Lagamer távoli hódításait.

Azonban Babylontól északra és azokon a földeken, a melyeket addig a gutimok tartottak hatalmokban, uj város és uj állam kezdett alakulni: Elásszár és Asszur királysága. Elásszár (ma Kaláh Sergát) a Tigris balpartján épült, mintegy hatvan kilométerre az alsó Zábbal való egyesülésén felül. A folyónak ugyanazon partján, de sokkal fennebb a forrás felé, a felső Zábon túl, emelkedett Ninivé vára. Assur ország kezdetben főpapok kormányzása alatt állott és Kháldeától függött. Első ismert fejedelmei: Bilkapkapu, I. Samsiráman, Ismidágán, II. Samsiráman ránk nézve csak puszta nevek; 1800 és 1600 között éltek időszámításunk előtt és kortársai voltak a tizennyolczadik dynastiának. Utódaikra, vagy talán épen rájok mérte a sors, hogy mihamar érezzék a thebaei hatalom súlyát.

Syria.

A tizennyolczadik dynastia.

Érdekes volna tudni, hogy milyen hatással volt ez az uj világ az első egyiptomiakra, kik oda be merték tenni lábokat. Szerencsétlenségünkre, I. Thutmosz hadjáratainak történetéről semmi tudósítás sem jutott el hozzánk. Csak annyit tudunk, hogy már uralkodásának első évében előnyomult egészen Észak-Syriáig s a győzelméről szóló stélákat az Euphrates partjain állitotta fel, valószínűleg Gárgámis táján. Ez a hadjárat, vagy inkább fölfedezési út, megjelelte az útirányt, a melyet az egyiptomi hadseregeknek ezután minden háborújokban s csaknem minden eltérés nélkül, követniök kellett. Egyiptomból való kilépésük után Ráphiának, Syria legdélibb városának vették utjokat, onnan Gáza, Aszkalon, Jerza és Júhmu felé vonultak. Ez a karavánok rendes útja volt; egyenesen északnak vezetett, egy kissé balra hagyván Joppé megerősített kikötőjét és gyönyörű kertjeit, jobbra az amorrheusok hegyei. Aruna mellett a Karmel szorosaiba hatolt, azután ujra előtűnt a síkon, valamivel északra Tánakutól a kanaániak egyik királyi városától s nehány mértfölddel odább elérte Mágidit (Megiddó). Ámde ez az út, a mely a kereskedőkre nézve legegyenesebb és legkényelmesebb vala, a hadseregre könnyen veszélyt hozhatott. A Karmel szorosai oly szűkek voltak, hogy némely helyeken a katonák csak egyenkint csúszhattak át; néhány elszánt ember ott egész tömegekkel daczolhatott. Egy más, hosszabb, de kevésbé veszélyes úton meg lehetett kerülni ezt a veszedelmes átjárót. Ez a mai Kákon mezőváros táján, jobbfelől ágazott ki az elsőből; az amorrheusi hegyeken át Jezreel síkjára vezetett s Zafiti (valószinüleg a mai Zebed község) irányában a Magiditől északra elterülő lapályig terjedett. Mágidi a Kina patak mellett, a Libanon útjainak torkában feküdt s tetszése szerint nyithatta meg vagy zárhatta el az útat az Euphratesnek tartó hadseregek előtt. Éppen ezért, a mint látni fogjuk, elsőrendű szerepet játszott az egyiptomiak minden ázsiai hadjáratában, mint a kanaáni haderők találkozási helye, mint az északi népek előőrse a délről jövő támadások ellen. Egy vesztett csata, falai alatt, az egész Palesztinát a győző kezébe szolgáltatta s megnyitotta előtte az útat Coele-Syriába.

Az egyiptomiak, ha Mágidi kezökben volt, átmentek a Thábor hegyén, keresztül hatoltak azokon a hegyes vidékeken, a melyek a phoeniciai partot a Jordán felső folyásától elválasztják, s a mai Ghazze mezővárostól nem messze, a Názána völgyébe jutottak. Itt fölmentek a Nazána forrásához, Tibekhát (Baalbek) közelében, és leszállottak az Orontes völgyén egész Hámáthig. Az útjukban talált városok között legnevezetesebb volt Kodsú (Kádes) a Nagy, az amorrhaeusok területén, az Orontes egyik kanyarulatánál. Ez a khitik hatalmába került, s egyik főhelyökké, hatalmok egyik védbástyájává lett a fáraó ellen. A Mágidi alatt megvert syriai törzsfők rendesen ide vonultak vissza s ennek falai alatt vívták a második ütközetet. Ha itt is elvesztették a csatát, nem volt más hátra, mint szétszóródniok és váraikba zárkózniok. Az üldözésökre indúlt egyiptomiak hosszába vették az Orontest, elfoglalták Hámáthot; azután, körülbelül Antiochiával egy vonalban jobbra fordúltak s elérték Khaluput és Patinát (Batnai). Innen Gárgámis már csak néhány óra járásnyira volt.

Azok a népek, a melyek ezen katonai úttól jobbra és balra laktak, elismerték a fáraók fennhatóságát s birodalmok egyik részét alkották. Némelyek, mint pl. a phoeniciaiak majdnem harcz nélkül vették fel az igát; de a többieket csak hosszú háborúk és véres csaták árán lehetett meghódítani. Nem is lehet az egyiptomi uralmat valami olyannak képzelni, mint a milyen később a római uralom volt. Syria, Arábia, Aethiopia sohasem váltak az egyiptomi nomosokhoz hasonlóan szervezett tartományokká s még kormányzóik sem az egyiptomi fajból kerültek. Megtartották régi törvényeiket, vallásukat, szokásaikat, saját dynastiáikat; szóval azok maradtak, a mik a hódítás előtt voltak. Valami olyan hűbéruralomféle volt ez, a melynek feje volt a fáraó, nagy hűbérurai a syriai vagy néger törzsfők. A hűbérurak hódolni tartoznak az államfőnek, adót fizettek neki, területeiken szabad átvonulást engedtek seregeinek, míg ugyanezt ellenségeitől megtagadták. Minden egyébben a magok urai voltak: hadakozhattak, békét köthettek egymással, szövetségeseket kereshettek, tetszésök és szokásaik szerint rendezhették belügyeiket, a nélkül, hogy az államfőnek eszébe is jutott volna őket mindezekben akadályozni.

Az eképen szervezett állam nem igen lehetett valami tartós és szilárd. A míg a főhatalom erélyes fejedelem kezében volt, vagyis inkább, a míg a vereség emlékezete elég elevenen élt a legyőzöttek lelkében, hogy elfojtsa bennök a függetlenségi hajlamokat: a syriai törzsfők hívek maradtak hűbéri kötelmeikhez s megfizették az adót. Azonban az uralkodó fejedelem halála, a trónváltozás, valamelyik egyiptomi vezérnek egy kis kudarcza vagy annak csak híre, egy szóval a legcsekélyebb esemény is elég volt arra, hogy általános lázadás törjön ki. Mindnyájan megtagadták adójok kifizetését, királyságok és városok függetleneknek nyilvánították magukat; Egyiptom egynéhány nap alatt ismét csak saját területére szorult. Akkor aztán mindent elül kellett kezdeni. Rendesen szövetség alakult az egyes fejedelmek között s a szövetséges csapatok Mágidi vagy Kodsú alatt várták be a támadást. Erőfeszítésök egy-két ütközettel véget ért; akkor a szövetségesek szétváltak s rohant mindenik haza, hogy a maga városát erősítse és védje. Az egyiptomiak ezentúl nem találtak magok előtt nagy hadseregeket; egyik fejedelmet a másik után kellett üldözőbe venniök, s hódolatra kényszerítésök előtt még váraikat kellett hosszasan ostromolniok. A lázadás egy nap alatt felforgatta a külső birodalmat; több évig, s néha egész hosszú uralkodáson keresztül is, eltartott a harcz, a míg az előbbi helyzet visszaállott. A győző hiában alkalmazta a legszigorúbb rendszabályokat, hiában tarolta le a földeket, hajtotta el a nyájakat, rombolta le az erősségeket, pusztította tűzzel-vassal a városokat, hiában tette le vagy végeztette ki a fejedelmeket, hajtott rabszolgaságra egész törzseket: semmi sem használt. Ha egyik uralkodó alatt meghódították, a másiknak trónralépésekor ismét elvesztették az országot, hogy újra meghódítsák s megint elveszítsék, a nélkül, hogy egyszer is sikerült volna állandó helyzetet teremteniök.

Hatsopszitu (Hataszu királyné).

I. Thutmosznak, törvényes feleségétől, Ahmostól született, gyermekei közül csak egy leány élt, Hatsopszitu. Ezt kevéssel halála előtt uralkodó társává tette s feleségül adta fiához, II. Thutmoszhoz, a ki egyik háremhölgyétől született. II. Thutmosz uralkodása alig néhány évig tartott és semmi nevezetes eseménynyel nem tünt ki. Egy pár hadjárat, Syria és a négerek ellen, biztosította számára a fenhatóságot Ázsiában és Aethiopiában. Úgy látszik, hogy a nubiai törzsek, a melyek I. Ahmosz óta soha sem tették le a fegyvert, végre belenyugodtak szabadságuk elvesztésébe. Országuk olyan szervezetet nyert, mint maga Egyiptom: nomosokra oszlott és alkirálysággá változott, a mely az aethiopiai népségek rovására nagyobbodott s az első vizeséstől az abyssiniai hegyekig terjedett. Kormányzását kezdetben főfő udvari méltóságokra bizták. Ámde az csakhamar oly nagy fontosságú államhivatallá vált, hogy a király magára a koronaörökösre ruházta, Kus herczege czímmel. Ez aztán rendes szokássá vált az udvarnál. Olykor azonban csak puszta tiszteletbeli czím volt az egész; az ifjú herczeg atyja mellett maradt s valamelyik magas tisztviselő kormányzott helyette. De sokszor ő maga látta el hivatalát s a Nilus felső vidékein szerezte meg az előgyakorlatot királyi hivatásához. Maga Horus, az Osiris fia is ott kezdte az uralkodást, mielőtt atyjáért megindította a boszuló hadjáratot Szit ellen. Egyiptom jövő uralkodója, ha úgy kezdte mint Horus, ha megtámadta s meg is verte az első ellenséget, egygyel több bizonyítékát adta isteni származásának.

I. Hatsopszitu királyné hajóhadat küld Punt partvidékére.
Az eredeti nagyságának 1/16-a. (Fent.)
A hajók megrakása.
Az eredeti nagyság 1/9-e. (Lent.)

Hatsopszitu királynénak, anyja Ahmosz és nagyanyja Nofritari révén, sokkal nagyobb jogigényei voltak a trónhoz, mint akár atyjának, akár férjének. A nemzet szemében ő volt a trón törvényes örököse és a régi dynastiák egyenes képviselője. Abban az elhatározásban, a melylyel I. Thutmosz élete utolsó napjaiban leányát uralkodó társává tette, az állam érdekének legalább is akkora része volt, mint az atyai szeretetnek. A királyné tekintélye, melyet maga a családfő szentesített, nőttön-nőtt már II. Thutmosz életében, s mikor ez fiörökös nélkül halt meg, tetőpontjára jutott. Hatsopszitu ifjabb öcscsét emelte a trónra, a kinek anyja, Iszit nevű, egyszerű háremhölgy volt, s összeházasította leányával, Hatsopszitu-Miririvel, II. Thutmosztól maradt egyetlen élő gyermekével. III. Thutmosz hosszú ideig csak czímleg volt király, s a hatalom teljességét nénje gyakorolta helyette. Ez építette és avatta fel a templomokat, végezte a király áldozati szertartásait, döntött a béke és háboru kérdésében; sőt odáig ment, hogy férfinak ábrázoltatta magát, álszakállal, mint a többi uralkodók. Egyébiránt sértetlenül megtartotta az egyiptomi korona fenhatóságát a déli és északi tartományokban, bevette az adót Syriából, miként atyja; újra megkezdte a bányák művelését Sinai hegyén; és felkutatta a Tonutirt, a hova addig egyetlen egyiptomi sem tette be a lábát. A Tonutir határos volt Punt-tal és magában foglalta az Egyiptomtól délkeletre eső összes ismeretlen vidékeket, a többi között Arábiát. Ennek déli része, Jemen, az ó-világ két nagy kereskedelmi területe, India és a sémi Ázsia közé esett, s ennélfogva gyorsan világkereskedelmi jelentőségre emelkedett. A keleti nemzetek, mint valami közös vásártéren, századok óta itt adtak találkát egymásnak. Dekkán népei ide szállították árúikat; az arabok és aramaeusok tovább vitték azokat Babylonba, Assyriába, Naharannába, Phoeniciába, sőt a Vöröstenger egyiptomi partjaira is, a hol a koptosi kereskedők vették át. Hatsopszitu, mint Syria és Aethiopia úrnője elhatározta «hogy megismeri Punt földjét egész Tonutir végéig», s hogy egyenesen a tengeren keresztül kutatja fel azokat a fényűzési czélokra használt fákat, a gummit, a fűszereket, az aranyat, az ezüstöt, a lazurkövet, a drágaköveket és mindazt a sok értékes portékát, a mikre az egyiptomiaknak isteni tiszteletökhöz és iparukhoz szükségük volt. Öt hajóból álló hajórajt bocsátott a Vörös-tengerre. Ez szerencsés hajózás után a tömjén lépcsőjénél, a fűszerek hazájának partján, csekély távolságra a Guardafui foktól kötött ki. Az egyiptomiak, a mint szárazra léptek, sátrat emeltek s abban halomra rakták a magukkal hozott portékákat, hogy cserébe adják az ország terményeiért. Az idegen föld lakói ugyanazon fajhoz tartoztak, mint déli Arábia és Nubia kusita népei; nagy és nyulánk termetűek; testszinök a téglavörös és a majdnem fekete-barna között váltakozott. Parihu nevű fejedelmöknek kezében hajítódárda, övében tőr, nyakán üveg nyakék volt; jobb lábszárát sárga fémből, valószinűleg aranyból készült széles karikák borították. Felesége Ati és leánya sajátságos képet mutattak. Az anya szertelenül elhizott, rengő hústömeg volt, a leány már kezdett anyjához hasonlítni. A mi izlésünk szerint az ilyen alakok egy cseppet sem kedves, sőt majdnem visszataszító jelenségek, de a tonutiri emberek azok közé tartoztak, a kiknek szemében a duzzadó kövérség képezi a női szépség eszményét. A cserevásár főfeltételeit hihetőleg díszlakomán állapitották meg, a hol a barbaroknak alkalmok nyilt megismerkedni az egyiptomi konyha összes csemegéivel. A küldöttek más becses dolgok között kaptak tőlök harminczkét darab, földdel töltött, kosarakba ültetett fűszercserjét. Ezeket otthon Hatsopszitu thebaei kertjébe ültették. Tudomásom és meggyőződésem szerint ez az első növényhonosítási kisérlet.

III. Thutmosz sphinx alakban.

Ez a felfedezési út III. Thutmosz hivatalos kormányzásának IX. évére esett; a kormányzást tényleg gyakorló királyné a XX. év táján halt meg. Emlékezete ellen azonnal heves visszahatás tört ki. Az embereknek szintúgy kedvök telt abban, hogy bitorlónak bélyegezzék azt az asszonyt, a kinek élete annyi dicsőséget szerzett Egyiptomnak. A tonutiri vállalat történetéről szóló feliratait levájták, névgyűrűit kitörölték, czímét mindenütt a fivérei czímével cserélték ki.

Addig III. Thutmosz a királyi hatalomnak csak czímeivel és külső fényével birt; alig hogy a tényleges hatalom birtokába jutott, rohamosan kezdte meg a hódító hadjáratokat s távol vidékek ellen intézett vállalatait. Fegyvereinek hatalmát először Syriával éreztette. «A rutonuk földjén már évek óta dühöngött a belviszály: kisebb- nagyobb törzsek szakadatlan harczot folytattak egymás ellen», s a folytonos forradalmak között Egyiptom fenhatósága elvesztette súlyát. III. Thutmosz összegyüjtötte seregét, elhagyta Zárut, a Delta határán, Farmuti hó 25. napján. Gázában, a hová Pakhonsz havának harmadikán érkezett, pihenőt tartott, hogy megülje koronázásának évfordulóját s hogy fényes ünnepiségekkel avassa fel uralkodásának huszonharmadik évét. A következő napokon lassan nyomult előre; a 16-dik napon még csak Juhmunál volt, mintegy husz mérföldre Gázától északra. Itt várta meg előörseinek jelentéseit, hogy azok alapján véglegesen megállapítsa hadi tervét. Kevés idő mulva értesült, hogy a kodsúi fejedelem, a lázadók segédcsapataival bevonult Magidibe és ott megerősítette magát. Azonnal összehivta a haditanácsot s közölte vezéreivel a vett híreket. Némelyek közűlök, visszariadván az Aruna melletti szorosoknál fenyegető veszélyektől, úgy nyilatkoztak, hogy meg kellene kerülni ezt a helyet és a Zafiti felé vezető útra térni. Thutmosz boszusan utasította vissza javaslatukat, mert gyávaságot látott benne. «Életemre, Rának hozzám való szeretetére, arra a kegyre mondom, a melyben engem Ámon atyám részesített, hogy én az arunai úton fogok menni, akár akad köztetek olyan, a kinek jobban tetszik más útakon menni, a mint az elébb mondtátok, akár lesznek, a kik készséggel követnek engem. Majd mondogatnák ezek közt a silány ellenségek közt, a kiket Rá átka sujt: Ugy-e, hogy fárao a másik úton megy? Bezzeg kikerül minket féltében; ezt fognák mondani.» Erre így feleltek a királynak: «Atyád Ámon védelmez téged. Mi követünk bárhová, amerre méssz, a mint illik is, hogy a szolgák kövessék urokat.» Három napi gyors menetben Aruna mezővároshoz érkezett. A 20-dik napon korán reggel szerencsésen túl volt a szoroson, a nélkül, hogy a terület nehézségein kívül, más akadálylyal küzdenie kellett volna; a hegység északi lejtőjén egy pillanatra megállt, hogy megvárja az elkésett hátvédet, s a hetedik óra táján a síkföldre ért. Minthogy az nap már késő lett volna valamihez kezdeni, tábort ütött a Kina partján, az ellenség táborával szemben.

A 21-dik napon, kora hajnalban csatarendbe állott az egyiptomi sereg. Jobb szárnya a patakra támaszkodott, balszárnya a síkságon, Magiditől északnyugotra nyult ki, kétségtelenül azért, hogy az ellenséget túlszárnyalja s a város falai alá vesse vissza; a király a csatarend közepén állott. Az egyiptomiak rövid tusa után áttörték az ellenség csatarendjét; a syriaiakat páni félelem lepte meg. Ott hagyták szekereiket, lovaikat s Mágidi felé rohantak; a mint azonban hanyatt-homlok futottak az erősség felé, az őrség megijedt, hogy nyomukon majd az egyiptomiak is behatolnak a falak közé s bezárta előttök a kapukat. Csupán abba egyeztek belé, hogy a vezéreket huzzák fel a falakra, kötelek segítségével. «Vajha ne tetszett volna az istennek, hogy ő felsége katonáit elcsábítsa a silány ellenségtől maradt zsákmány! bizonyosan bemehettek volna Mágidibe abban a pillanatban.» Az egyiptomiak állhatatlansága mentette meg a legyőzötteket; mindössze nyolczvanhárom halott és száznegyven fogoly volt. De a csatatéren összegyüjtöttek kétezerszázharminczhét lovat, kilenczszázkilenczvennégy szekeret és minden hadi készletet, a mit az ázsiaiak a rendetlen futásban ott hagytak. Estefelé a győzelmes hadsereg elvonult III. Thutmosz előtt s eléje rakta a zsákmányt. Ő erre a hódolatra szemrehányó beszédben válaszolt: «Ha nyomban bevettétek volna Mágidit, az lett volna igazán nagy kegy az én atyámtól Rától a mai napon; hiszen az ország minden fejedelme falai közt van; Mágidit bevenni annyi, mint ezer más várost elfoglalni.» A haladéktalanul ostrom alá fogott erősség néhány nap mulva megadta magát s elestével a hadjárat sorsa is eldőlt. Syria és Mesopotamia fejedelmei, s első sorban az assuri, egymásután siettek megfizetni az adót s letenni a hűségesküt a győző előtt.

Tutmosis obeliszkje a karnaki nagytemplomban.

Három egymásután következő hadjárattal, a XXIV. évtől a XXVIII-ig, teljesen be volt fejezve Syria és déli Phoenicia meghódítása. A XXXIX. évben III. Thutmosz a Naharanna szivében volt, az Euphrates és Orontes között. Tuniput, Gárgámist és a Khaluputól nyugotra eső vidékeket, a thebaei Ámon nagyobb dicsőségére kirabolták. Arany, ezüst, lazurkő és mindaz, a mit a hittita fejedelmek kincstára magában foglalt, ez úton szekrényeibe vándorolt. A király visszaindult Egyiptomba; «szivét örömérzet fogta el», mikor eszébe jutott, hogy a nagy katonai útak vonalán kívül eső Zahi mily könnyű és mégis mily gazdag zsákmány; a pinczék tömve voltak borral, a magtárak gabonával, még az évi gabonatermés is lábán volt, s a fák még gyümölcseik terhe alatt görnyedtek. Nyugotra fordult s váratlanul Arád területére csapott. Ez inkább rablókaland, mint rendes hadjárat vala. A várost ugyan nem vették be, de termését elpusztították, gyümölcsös kertjeit letarolták, barmait elhajtották, s egész Zahit kényök-kedvök szerint fosztogatták. A győző táborában oly nagy volt a bőség, hogy a katonák mindennap torkig lakhattak az olajfa olajával, holott Egyiptomban csak ünnepnapokon engedhették meg magoknak ezt a fényűzést. A következő évben épen olyan sikerrel folytatták a háborút. Kodsú, Symira, Arád, Arrotu a Niszrona partjain, egymásután estek el s a fejedelmek kénytelenek voltak oda adni fiaikat kezesekül. A háboru elhúzódott egész a XXXI. évig, és a Pakhonsz 3-dik napján a király az ellenségtől elvett zsákmány felsorolásával ünnepelte meg trónralépésének évfordulóját. A rutonuk törzsfőinek az adófizetésen kívül, kötelezniök kellett magokat, hogy minden állomásra eleséget szállítanak, a hová a király és hadserege érkezik. Két évvel később a Naharannára került a sor. A hittiták fejedelme szilárdan megállotta helyét az ütközetben, de a hadi szerencse nem kedvezett neki: III. Thutmosz szétverte és hosszasan üldözte katonáit, a kik oly vad futásban menekültek, «hogy még hátra nézni sem mert egy sem; nem gondoltak egyébre, mint a futásra s úgy ugráltak, mint egy csapat vadkecske». Ezen győzelmének megörökítése végett a király két emléktáblát állíttatott, valószinűleg Gárgámis mellett; egyiket a folyótól keletre, a másikat azon emléktábla mellé, a melyet atyja I. Thutmosz majdnem félszázaddal előbb állíttatott. Visszatérőben elfoglalta Niit, s fejedelmétől behajtotta az adót. E városban tartózkodását érdekes eset tette nevezetessé. Az egyiptomi királyoknak szokásuk, sőt kötelességük volt a vadállatok pusztítása. Ismerünk köztök olyant, pl. III. Amenhotput, a ki azzal dicsekedett, hogy uralkodásának tiz első évében százkét oroszlánt ölt meg saját kezével. III. Tutmosz elefántokra vadászott és százhuszat ölt le belőlök. Syria összes népeinek meg kellett hajolniok a fárao ellenállhatatlan hatalma előtt. Egymásután hódoltak meg a limnánuk, a khitik, a Szingara törzs, az ásziban lakó népek. Ismételt lázadásuk csak súlyosabbá tette az igát. Ilyen makacs lázadókból alakult a XXXVII. évben az a szövetség, a melynek szerzője és vezére Naharanna fejedelme volt. Egy véres csata, nem messze az Alunától, hamar felbontotta és szétugrasztotta az egészet. Egy évvel azután Ono-Gászu városára került a sor. A XLI. évben Coele-Syriának kellett éreznie a háboru minden csapását. Végre a XLII. évben Kodsút ostromolták. Királya a védelem közben még cselhez is folyamodott; a mi különben az akkori hadviselés szabályaival épen nem ellenkezett. Kibocsátott a városból egy kanczát és egyenesen az egyiptomi sereg soraiba kergette, abban a reményben, hogy azt majd rendetlenségbe hozza. A fárao egyik lovásza, Amenemháb a bőszült állat elébe rohant, egy kardcsapással leütötte s farkát, mint győzelmi jelt, III. Thutmoszhoz vitte, a ki aztán Kodsút rohammal vette be s átengedte katonái dühének.

Aethiopiában alig volt év, hogy az alkirálynak az uauaitukkal valami baja ne legyen. Azonban a baj, a milyen gyorsan jött, olyan hamar el is mult, mert a felső Nilus mellett lakó törzseknek már régóta szokásukká vált rettegni a fáraótól, s a legcsekélyebb zajra is eliramodtak a pusztába, a hegységbe, vagy a mocsárok közé. Ekkor aztán az egyiptomiak elfoglalták az elhagyott falukat, kirabolták és felperzselték a kunyhókat, kerítettek egynéhány foglyot, összegyüjtötték a baromcsordákat és értékes tárgyakat: díszítésnek való fadarabokat, aranyport és aranyrudakat, zománczozott vagy vésett művű érczedényeket, strucztollakat, a miket a szegény embereknek nem volt idejök elrejteni vagy magokkal vinni. Erre, nehány hétig tartó hadjárat és könnyü győzelmek után, diadalmasan tértek vissza Egyiptomba.

III. Thutmosz hosszú uralkodása, délen és északon nem volt egyéb, mint a szerencsés háborúk szakadatlan sorozata. Minden háborujából győzelmesen tért meg, s ez okon méltán ruházták rá a «Nagy» nevet. Szünetlenül útban volt, birodalmának egyik végétől a másikig; egyik évben Gargamis falai alatt, a másikban Aethiopia legszélén, s az egyiptomi világot akkora kiterjedésben hagyta utódaira, a mekkora soha sem volt sem előtte sem utána. Lehet-e hát csodálkozni, ha nagy tettei méltó lelkesedéssel töltötték el az udvarába gyűlt költőket!? Egyik, Karnakban talált stélán így szólt hozzá Ámon isten:

«Megjöttem, itt vagyok, megengedem, hogy semmivé tedd Zahi fejedelmeit; lábaid elébe vetem őket országukon keresztül; – hadd lássák a te felségedet, mint a világosság urát, a mikor az én képmásomként tündökölsz fejök felett. «Im itt vagyok, megengedem neked, hogy semmivé tedd Ázsia barbárjait, hogy fogságra hurczold Rutonu népeinek fejedelmeit; – hadd lássák a te felséges személyedet, teljes hadi ékességében, fegyverrel kezében a harczi szekéren.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord keletnek földjét; tőled remeg Kafti és Ászi; – hadd lássák a te felségedet, mint valami fiatal bikát, bátorsággal szivében, szarvaival fegyverzetten; a kinek ember ellen nem állhat.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, kik az ő kikötőikben lakoznak és Mádon vidékei reszketnek tőled féltökben; – hadd nézzenek a te felségedre, mint a vizilóra, a rémület urára, a vizeken, a kihez közel menni nem lehet. «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, a melyek szigeteiken lakoznak; ordításod elhat azokhoz, a kik a tenger kebelén élnek; – hadd álljon szemök előtt a te felséged, mint boszúálló, ki áldozatának hátára hág.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a tahonukat; a danaok szigetei a te szellemed hatalmában állanak; – hadd lássák a te felségedet olyannak, mint egy dühös oroszlán, a ki holttestökre fekszik völgyeik hosszában.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy semmivé tedd a tenger környékeit; a vizek nagy övének egész kerülete markodra fűződik; – hadd lássák a te felségedet olyannak, mint a szárny urát, (a karvalyt,) a ki egy szempillantásra megragadja azt, a mi neki tetszik.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, a melyek mocsáraik között tanyáznak, hogy rablánczra fűzd a homok urait (hirusaitu); – hadd lássák a te felségedet hasonlónak a dél sakáljához, a gyorsaság urához, a gyors futóhoz, ki bejárja a két vidéket.» «Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord Nubia barbárjait; egész a Put népéig minden kezedben van; – hadd lássák a te felségedet hasonlónak két testvéredhez, Horushoz és Szithez, kiknek karjait egyesítettem a te hatalmad biztosítására.»26

El-Käb-ben (Eileithyia) talált sír fali festménye. I. Amenthotpu korából.

Ennyi siker a nép képzeletére is eleven erővel hatott: III. Thutmosz csakhamar regényhőssé vált, mint az öreg Kheops vagy I. Uszirtezen. Az ezeregy monda közül, mely néhány századdal utána vele foglalkozik, csak egy maradt reánk. Joppé fejedelme fellázadott és erősen tartotta magát. Fárao, nagyságának tudatában, nem méltatta arra, hogy személyesen menjen a lázadó ellen; tehát egyik legderekabb vezérét, Tutiit küldötte segítségül. Tutii táborába csalja a fejedelmet, azon ürügy alatt, hogy megmutatja neki az egyiptomi király varázsvesszőjét, és megöli. De azzal, hogy a fejedelemtől megmenekültek, még nem volt vége a dolognak; a várossal is le kellett számolniok. Tutii ötszáz katonát nagy korsókba bujtat, elszállíttatja a falak alá és ott a fejedelem lovászmesterével kikiáltatja, hogy az egyiptomiakat megverték s fogva hozzák vezéröket. Hitelt adnak szavának, kinyitják a kapukat, a katonák kibujnak börtönükből s hatalmokba kerítik a várost. Ez az Ali-Baba és a negyven rabló története, egyiptomi köntösben. Különben már a XX. dynastia óta III. Thutmosz volt az a király, a kinek tulajdonították mind azokat a háborukat, győzelmeket és tetteket, a melyek Egyiptomot nagygyá tették. Később az ő hire elhalványult a II. Ramszeszé mellett; neve úgy eltünt az emberek emlékezetéből, hogy nem is ismerték volna, ha kortársaink ki nem fejtik a romokból.

II. Amenhotpu.

Meghalt uralkodásának LV. évében, Famenot havának utolsó napján. Thebaeben temették el fia II. Amenhotpu intézkedése mellett. Syria fejedelmei elérkezettnek hitték az időt lánczaik széttörésére s lázadással üdvözölték az új király trónralépését. A büntetés rögtönös és teljes volt. Amenhotpu elpusztította a felső Jordán vidékeit «mint rettentő oroszlán, a mely menekülésre kényszeríti az országokat.» Tybi havának 26-dikán átkelt az Aroszátin és előre nyomult, hogy földerítse Anáto környékét; «néhány ázsiai lovon jött elébe, hogy tovább haladásában megakadályozza, de ő magára vette harczi fegyverzetét és vitézsége olyan volt, mint a Szit titokzatos hatalma a maga idejében; a barbárok rögtön hátráltak, a mint ő felsége egyikökre rátekintett és futásnak eredtek.» Epifi 10-dikén Nii előtt állott. A város harcz nélkül megadta magát: «a lakosok, férfiak és nők, a falakon állottak, ő felsége tiszteletére.» Más helyek, mint pl. Akiti, hosszú ostromot állottak ki, mielőtt megadták magokat. A III. évben a lázadás teljesen el volt fojtva. Fáraó, egyéb haditettei között, leverte és saját kezével fogta el Tákhisz ország hét törzsfőjét. Ezeket, Thebaeig tartó diadalmas hazatérő útjában, bárkája elejéhez kötöztette. Hatot közülök ünnepiesen feláldozott Ámon előtt; fejöket és kezüket a karnaki templom falaira tétette; a hetediket Napatába hurczoltatta s épen így bánt el vele, hogy elrettentő például szolgáljon az apró aethiopiai fejedelmeknek s megtanítsa őket a fáraó hatalmának tiszteletben tartására. Az Egyiptomtól keletre eső pusztán és oázisokon tanyázó törzsek fölkelését Amenemhábi nyomta el, a ki II. Amenhotpu mellett ugyanazt az állást töltötte be, a melyet III. Thutmosz alatt viselt. A birodalom jó kezekben vala. Amenhotpu fia, IV. Thutmosz, szerencsés hadjárataival meg tudta őrizni Egyiptom tekintélyét az idegen népek előtt, Syriában és Aethiopiában. III. Amenhotpu alatt, a ki IV. Thutmosz után következett, az egyiptomi uralom határait, északon az Euphratessel, délen a gallák országával jelölték meg. Az egykor annyira nyugtalan syriai fejedelmek belenyugodtak sorsukba s átadták leányaikat a fáraónak, hogy háremében szolgáljanak. A hódítás befejezettnek látszott; a háborúk már csak rablókalandok, rabszolgavadászatok, a munkás nép szaporítását czélzó vállalatok voltak, hogy kellő mennyiségü munkáskezet nyerjenek a Nilus völgyében emelt épületek elkészítéséhez.

III. Amenhotpu.

A közép birodalom társadalmi rendje a belső és külső háborúk folyamán teljesen megsemmisűlt, a hűbérnemesség, a maga nagybirtokaival csaknem országszerte eltünt. A régi rendnek csupán a legdélibb részekben maradt némi nyoma. Itt Nekháb és Ánit (Elkáb és Eszne) ura még a régi módon kormányozza nomosát, sőt még a régi czimeket is viseli. Paher, miként a közép birodalom nomárchái, dicséri igazságos kormányzását s azzal dicsekszik, hogy ő nemes ember gyermeke. Sírjában még egyszer, és Egyiptom történetében utoljára, találkozunk a nagy vidéki nemesség birtokain folyó mozgalmas élet képével.

A tizennyolczadik dynastia első királyainak, I. Ahmosznak és Amenhotpunak elég dolgot adott a pásztorok kiüzése és Egyiptom ujjászervezése. Be kellett érniök azzal, hogy ujra megnyitották a Memphisszel szomszédos kőbányákat és helyreállították a betörés meg a függetlenségi háború alatt legtöbbet szenvedett emlékműveket. I. Thutmosz, ázsiai hadjáratából való visszatérése után, a magával hozott számos foglyot használta kőmüvesekül s nagy művekbe fogott, a melyeket utódai megszakítás nélkül folytattak. Az egész Nilusvölgy megtelt emlékművekkel, a negyedik vizeséstől a tengerig. Napatában III. Amenhotpu templomot épített, a melyhez sphinx módjára ülő kosokkal szegélyezett útak vezettek; kicsinosította azt az építményt, a melyet III. Thutmosz emelt Szolebben, a második és harmadik vizesés között. III. Thutmosz helyreállította, saját nevében, azt a szentélyt, a melyet a tizenkettedik dynastia nagy hódítója, III. Uszirteszen emelt és avatott fel Szemnehben, és Amada közelében Rának épített templomot. Ebben a kornak egy pár igen érdekes történeti szövege maradt fenn számunkra. Elephantinében, Ombosban, Esnehben, Eileithiyiában, Koptosban, Denderában, Abydosban, Memphisben, Heliopolisban, egyszóval a szűkebb értelemben vett Egyiptom minden nagy városában fel lehet ismerni még ma is a tizennyolczadik dynasztiabeli fáraók tevékenységének nyomait. Egyedül Tánist, a pásztorkirályok székvárosát és a Szutkhu-tisztelet központját hanyagolták el. Ahmosz leromboltatta, utódai következetesen megfeledkeztek róla.

A Dêr-el-Baheri lépcsős templom, az Asszaszif sziklás völgyében.
Dél felől nézve.

Thebae a memphisi királyok idejében egyszerű tartományi város volt, a Nilus jobb partján, egyetlen számbavehető emlékművel, az Ámon, Mut és Khonszu háromságának szentelt imaházzal. A másik parton, Dráh-Abu’l-Neggáhban voltak a helyi fejedelmek sir-pyrámisai és alattvalóik sírjai. A tizenkettedik dynastia királyai legjobb tehetségök szerint igyekeztek szépíteni székvárosukat. I. Amenemhát Aszaszifra fordította fő figyelmét és tevékenységét; I. Uszirteszen egy nagy templom építésébe fogott Karnakban, gránitból és homokkőből, a melyen II. és III. Amenemhát is dolgoztatott. Ennek alapterve később, egy pár oszlop és falrészlet megváltoztatásával, módosult. Különben csekély méretekre szabott és beni-haszániakhoz hasonló, sokszögü oszlopokkal ellátott épület volt. A tizennyolczadik dynastia kezdetén, a mikor I. Thutmosz, meggazdagodván az aethiopiai hódításból, megnagyítását vette tervbe, még érintetlenül állott. Az építőmesterek megtartották az új templom magvául, de két gránittermet emeltek elejébe, nagy előudvarokkal; azután, fokozatos egymásutánban, három pylónt, a melyeket két nagy fedett oszlopcsarnokkal (hypostyl) kapcsoltak össze. Egészében olyan képet mutatott, mint egy nagy négyszög, odaállítva egy más, keresztben elnyuló, négyszög mellé. II. Thutmosz és Hatszopsitu nem változtattak ezen a terven; csupán az utóbbi töretett rést egy már készen álló falon, hogy bevigye obeliszkjeit a két pylón közé, és az oda emelt huszonkét oszlop közül tizenhatot ledöntetett. III. Thutmosz bevégezte az elődeitől befejezetlenül hagyott részeket; azután a keleti részen ujraépíttette a régi termeket, a melyek közül a legnagyobb az ünnepi körmenetek alkalmával megálló- és nyugvóhelyül szolgált: körülvette az egészet körfallal; ő ásatta a déli oldalon azt a tavat, a melyre ünnepnapokon a szent bárkákat bocsátották. Ily módon megrontotta az addigi helyes arányt a templom és homlokzat között: a külső kerület igen szélessé vált a pylónhoz képest. Ezen a hibán III. Amenhotpu segített, egy századdal később, a mennyiben a külső pylón előtt új, nagyobb és tömörebb pylónt emeltetett, a mely épen azért sokkal alkalmasabb volt, hogy a megnagyobbított templomnak homlokzatául szolgáljon.

Egy szentély már nem volt elég; még egyet építtetett Karnaktól délre, s azt Ámon tiszteletének szentelte. Romjai a folyó partján, Lukszorban ma is állanak s méltán tekinthetők az egyiptomi építészet egyik remekművének. A Nilus bal partján szabadon nyilvánult a tizennyolczadik dynastia uralkodóinak tevékenysége Aszaszifban, Seik Abd-el-Gurnahban, Medinet-Habuban, Deir-el-Bahariban, a hol Hatsopszitu királyné, festett és vésett képekben, kimerítően megörökítette Arabia ellen intézett vállalatát. III. Amenhotpunak ma már romba dőlt temploma előtt két, egyetlen darab kőből alkotott, óriási ülőszobor emelkedett, s az ó világot hosszas időn keresztül bámulattal töltötte el. Az egyiket széttörte a Kr. e. 27-ben esett nagy földrengés; felső része levált és a földre zuhant; a másik, az első is megsérült, de helyén maradt. Nemsokára azután az a hír terjedt el, hogy a szobor talapzatából, napfelkelésekor, minden reggel olyanszerű hang hallatszott, mint mikor a hárfa vagy lant hurja elpattan. Az utazók tömegesen látogatták; valami csodás monda járt szájról-szájra. A görögök, a zengő szoborban, a thebaei lakosok minden bizonykodása daczára sem akarták III. Amenhotpu fáraó óriás szobrát látni; előttük az az aethiopiai Memnonnak, Tithon és Aurora fiának szobra volt, a ki Hektor halála után, Priamos segítségére ment a görögök ellen és Akhilleüs kezétől esett el. Memnon, mint jól nevelt fiú, minden reggel üdvözölte anyját, tiszta, csengő hangon. Időszámításunk második századának közepe táján Hadrianus császár és Sabina császárné csak azért utaztak Felső-Egyiptomban, hogy hallják ezt a csodás dalt. Memnon imádóinak folyvást növekvő kegyelete végre arra birta a világ urait, hogy helyreállíttassák az isteni szobrot. Septimius abba az állapotba helyezte, amilyen ledőlése előtt volt. Memnon, minden várakozás ellenére elnémult. «Én nem vonom kétségbe a zengő akkordok valóságát, a mikor annyi tanu egyértelemben bizonyítja, hogy hallotta a csodás szobor megzendülését, a mint a nap első sugarai ráestek. Csupán annyit mondhatok, hogy többször ültem hajnalhasadtakor Memnon hatalmas térdein, de soha semmiféle zengemény nem jött ki szájából, hogy elvonja figyelmemet arról a mélabús képről, a mely Thebae síkján tárult szemem elé, a hol a királyi városok ezen elsőszülöttének tetemei hevernek szerteszét.»²⁷

A Memnon-szobrok.

A Memnon-szobrok, holdvilágos éjjel.
Werner Károly után.

A tizennyolczadik dynastia trónralépése és nagy tettei nem csak Thebaenek szerezték meg az elsőséget Egyiptomban; hanem istenét Ámont is a többi egyiptomi városok istenei fölébe emelték. Ámon az északon és délen összehalmozott zsákmányból talán még többet kapott, mint magok a királyok. Őt illette a csatatéren összegyüjtött hadizsákmánynak, az ellenségen felhajtott adónak, a rabszolgaságra hurczolt foglyoknak jelentékeny része. Ez a gazdagság, nemzedékről nemzedékre, rendszeresen nőtt s a főpapot majdnem olyan hatalmas személyiséggé emelte, mint maga a fáraó. Az igazság jogos látszatával mondhatták az emberek, hogy Ázsia meghódítására első sorban és egyedül az ő érdekében vállalkoztak az egyiptomiak. Az anyagi hatalommal egyenes arányban nőtt a szellemi hatalom. A papok, a mint látták, hogy Thebae királya a világ hódolatát fogadja, elhitették magokkal, hogy Ámonnak viszont az ég hódolatára van joga, s hogy ő az igazi isten, a ki mellett a többi isten számításba se jöhet. A régi szövegekből, a melyekben megtalálták az istenegységre törekvés csiráját, megállapították az istenegység dogmáját és mindent elkövettek, hogy azt az ország többi részére is ráerőszakolják. Ámon volt az, a ki mindig és mindenütt győzött: ő lett hát az ő szemökben az egyedüli isten. A királyok kedvetlenűl látták a papi nagyravágyásnak ezt a következetes fejlődését s előre igyekeztek biztosítni magokat az abból származható hatalombitorlási kisérletek ellen. Valami csodás álom hatása alatt, már IV. Thutmosz kiásatta a homokból a nagy Sphinxet és fölelevenítette a Harmakhuti, (a nap a két éghatáron), régi tiszteletét; III. Amenhotpu, régi heliopolisi hagyománynyal kapcsolatban, átvitte Thebaebe Áton, a naptányér, vallását s uralkodásának X. évében ünnepet rendelt a jövevény tiszteletére. Fia IV. Ámenhotpu még tovább ment vakmerőségében; hogy annál biztosabban végezzen a főpappal, úgy gondolta, hogy elveszi Thebaetől a husz századig élvezett székvárosi méltóságot s uj székvárost alapít, a melynek istene majd Ámon helyébe lép, mint főisten. Kevés királylyal bánt oly mostohán az utókor, mint IV. Amenhotpuval, s úgy látszik, hogy az ujkori történetirók nem átallották tódítani azokat a rágalmakat, a melyekkel a thebaei papok terhelték emlékezetét. A nagy rész nem lát egyebet benne megátalkodott rajongónál, némelyek épen őrültnek mondják, mások már úgy nyilatkoznak hogy egyszerü herélt volt. Anyja Tii szintúgy okot adott a legkülönbözőbb feltevésekre. Általánosan azt tartják, hogy idegen származású volt, némelyek szerint sémi, mások szerint libyai eredetű; hogy az ő szigorú és korlátolt nevelése tette volna fiát olyanná, a milyennek uralkodó korában bizonyult; hogy Áton az ő törzsének nemzeti istene volt s ő sugalmazta volna fiának, hogy azt Egyiptomra erőszakolja. Pedig Tii tősgyökeres egyiptomi nő volt, a mint azt az ő és szülői neve bizonyítják; csakhogy nem származott királyi vérből, hanem egyszerű magán emberektől. Ha történetét alaposan ismernők, meglehet, hogy olyan regényes epizódra akadnánk, a melyben egy király szerelemből elveszi a hagyományos szép pásztorleányt. IV. Amenhotpu kezdetben, a mint láttuk, szépszerével akarta megvalósítni politikai és vallási reformját. Bármennyire kimutatta is Áton isten iránt való előszeretetét, még sem mulasztotta el nyiltan és ünnepélyesen hódolni atyja, Amenhotpu emlékezetének és a karnaki Ámonnak. De Thebaetől hamar elidegenedett; odahagyta, visszavonult közép Egyiptomba és valamivel Szijúttól északra, a folyam jobb partján uj várost alapított, a hol semmi sem emlékeztette a thebaei papságra. Rég szokásba jött, hogy az uj gyarmatok pártfogását a székváros istenére bizzák: Aethiopia, a Thebaetől gyarmatosított oázok, Ámon thébei tiszteletét fogadták el vallásuknak. IV. Amenhotpu Áton istent jelentette ki székvárosa istenének, a várost Khutnátonnak, a naptányér látókörének, nevezte és saját nevét is, a mely Ámon tiszteletének szóló hűségi nyilatkozat volt, Khunátonra (a naptányér ragyogása) változtatta. A régi Szijút és Khmunu rovására uj nomost kerekitett ki, a melynek határkövei ma is felismerhetők. A mindenható úr rendeletéből rohamosan épült város nehány hónap alatt nagygyá és fényessé lett; egy pár év elteltével Thebae és Memphis már csak másodrendű városok voltak Egyiptomban.

IV. Amenhotpu és családja áldoznak a Napnak.
Dombormű Tell-el-Amárnában.

Áton vallása a Rá nevéhez kapcsolt vallásoknak egyik, valószinűen, legrégibb változata volt. Ebben a naptányér, a mely előtt a hivők leborulnak, nem csak az istenség ragyogó és látható teste volt, mint némely régi napmythosban, hanem maga az isten. A Tell-el-Amárna sirjaira vésett szép hymnusok is csak egyedül neki szólanak. «Ő az, a kihez hasonló nincsen s a ki sugaraival felvidítja a világot. Alig emelkedik fel az ég keleti határán, életet áraszt teremtményeire: az emberre, a négylábú állatokra, a madarakra, a kigyókra, mindenre, a mi a földön mozog és él». Khutnáton főpapjai a Rá főpapjainak czímét vették fel s az istentiszteletet a heliopolisi Rá tiszteletének mintájára szabályozták. A festett és domborművű képek Átont úgy tüntetik fel, mint naptányért, melynek sugarai a földre áramlanak; minden sugár füles keresztet, az élet jelképét, tartó kézben végződik. A királyt a naptányér mindenfelé elkiséri és mindenütt ráhinti áldását. Áton különben nem kizárólagos istenség. Az Ámon vallását számüzi, és nyugtalanul letörli vetélytársa nevét az emlékekről, ahol csak hozzájuthat; de tiszteletben tartja a többi isteneket: Rát, Harmakhist, Hort, Osirist, Maitot, akár a napkörhöz tartoznak, akár nem.

Khunáton király.

Khunátont vallási elfogultsága nem gátolta abban, hogy műalkotások és hódítások terén elődeinek példáját ne kövesse. Templomokat épített istenének: egyet Memphisben, egyet Thebaeben, a karnaki templommal szemben, másokat Aethiopiában. Uralkodása legalább tizenkét évre terjedett, és halála, egyelőre nem állította meg elkezdett művének tovább fejlődését. Vejei egymás után követték a trónon s legjobb igyekezetök és tehetségök szerint gyakorolták a naptányér vallását. Azonban egyikök, Ai, a legismertebb közöttök, mégis felfüggesztette az Ámon ellen irányuló üldözéseket; elhagyta Khutnátont, a hol sírt vájatott volt magának, és megtért Thebaebe, hogy ott temessék el, III. Amenhotpu mellé. Utóda, Tutonkhamon ura volt egész Egyiptomnak és nyiltan fogadta az idegen népek hódolatát. Azonban utána kitört a polgárháború; nehány évig ismeretlen nevű, igen rövid ideig uralkodó fejedelmek vetélkedtek a trón fölött, a tizennyolczadik dynastia zavaros viszonyok között halt ki anélkül, hogy tudnók, ki volt utolsó királya.

A tizenkilenczedik dynastia: I. Szeti és II. Ramszesz.

IV. Ámenhotpu kisérlete Thebae és istene ellen irányult; a nyomán keletkezett visszahatás az utóbbiak javára ütött ki, Hármhábi (Armaïs), akinek eredetét nem ismerjük, visszaállította az Ámon tiszteletet teljes fényében; leromboltatta Áton templomát s anyagát a karnaki szentélyhez vezető egyik diadalkapú építésére használta fel. Az eretnek fejedelmek nevét lekaparták, emlékműveiket alapjokból felforgatták. Az uj királynak sok dolgot adott az előző években esett szerencsétlenségek szomorú következményeinek eltüntetése. Benn az országban az egész kormánygépezet le volt szerelve és megtagadta a szolgálatot; künn a hűbéres népek már régóta nem fizették az adót. Ő kiirtotta a rablást, halállal büntette a hűtlen tisztviselőket, adót vetett Punt távoli népeire, a felső Nilus törzseit rablóhadjáratokban fékezte meg s azzal dicsekedett, hogy leverte mindazon syriai népeket, a melyekkel III. Thutmosz hadakozott. Hóditásairól hiányoznak a pontos tudósítások, de számos emlékműveinek képe, dicsőséges, szerencsés és hosszú uralkodásról tanuskodik. Nem tudjuk, hogy a királyi pálcza mikor ment át I. Ramszesz kezébe, valamint azt sem, hogy ez a fejedelem minő öszszeköttetésben állott elődjével. Miután Ai és Hármhábi alatt szolgált, meglehetősen előhaladott korában ült a fáraók trónjára. Kormányzatának tisztességet és elismerést szerzett: uralkodása II. évében egy Aethiopia ellen intézett sikeres hadi vállalattal és a syriaiak ellen vezetett rövid hadjárattal, melynek a khitikkel kötött szerződés vetett véget. Meghalt uralkodása hatodik vagy hetedik évében, fiát Szétit, a görög hagyományok Sethosisét, hagyván utódául.

Széti a külfölddel szemben uralkodása első napjaitól fogva hóditóként lépett fel. «Jöttek hogy jelentsék ő felségének: a nyomorult saszuk háborogni kezdettek; törzsfőik és a Kháru vidékein lakók összegyültek; vakság és erőszak szelleme szállotta meg őket; mindenik a szomszédját fojtogatja». Széti Záru váránál átkelt a csatornán, a mely Egyiptomot szegélyezte és egyenesen keletnek nyomult, keresztül a puszta ezen részét végig barázdáló vádikon. Az állomások hosszúságát ott még ma is a források távolsága szabályozza. Minden ilyen forrást vagy az apróbb tavakat, a melyek mintegy kipéczézték az útirányt, egy-egy erősség vagy legalább egy őrtorony védett: az Oroszlán-erőd, I. Széti tornya, (Maktel), I. Széti viztartója stb. Az ellenséget ahol csak mutatkozott, mindenütt könnyü szerrel szétszórták, ültetvényeit, vetéseit kérlelhetetlenül kivágták, letarolták. Állomásról-állomásra haladva, az egyiptomiak Rabbiti és Kanána nevű két erősséghez jutottak. Az utóbbi az amorrhitisi hegyek egyik elősikján, egy kis tó mellett, eléggé szép helyen feküdt s a leggazdagabb délsyriai kerületek egyikének szolgált elővédjéül. Ez az első rohamra elesett, s az egyiptomiak kifosztották azt az egész völgyet, a melynek kulcsát képezte. Az első sikert nyomon követték a többiek, a nagyobbak. Széti, északra nyomultában, elérkezett a Libánon lábához, a hol a libnánukat arra kényszerítette, hogy kivágják és Egyiptomba szállítsák fáikat azon építkezések czéljaira, a melyeket Ámon tiszteletére vett foganatba. Onnan az Orontes völgyébe ment át, hogy megmérkőzzék a khitikkel. Egyiptom ezen hagyományos ellenségein nyert győzelmével, szerencsésen befejezte első hadjáratát. Visszatérése, a határszélen elkezdve, a hol az országnagyok és papok üdvkiáltásokkal fogadták, egész Thebaeig, ahol a foglyokat feláldozta atyjának Ámonnak, szakadatlan diadalmenet vala; Egyiptom azt hitte, hogy visszatértek a Thutmoszok és Ámenhotpuk korabeli régi szép idők. Szerencsétlenségre ezekben a diadalmenetekben több volt a külső fény és a látszat, mint az alapos siker. Ázsia helyzete egy század alatt megváltozott. Dél-Syria, megtörve a hadak átvonulásától, az elkeseredett ellenállásnak még a gondolatáról is lemondott s majdnem harcz nélkül hódolt. A phoeniciaiak úgy számítottak, hogy az önkéntes adózás kevesebb kárral jár, mint a háború a fáraók ellen, és szabadságuk megrövidítéséért vigasztalást és bő kárpótlást találtak a Delta tengeri kereskedelmének megnyerésében. Azonban északon a khitik félelmesebbekké váltak, mint valaha voltak. Az eretnek fáraók idejében megszabadulván az egyiptomi betörés állandó félelmétől, nem csak az egész Naharannára terjesztették ki fennhatóságukat, Gargámistól egész Kodsuig, hanem átlépték a Taurost s meglehetős mélyen behatoltak Kisázsiába is. Nem tudjuk, hogy mily határig tolták előre hatalmokat; de, úgy látszik, hogy Kidi országán, azaz a kilikiai sikságon és Kataonián túl nem vitték.

Mindenesetre egyenes összeköttetésbe léptek azokkal a népekkel, a melyek akkor a félsziget déli és nyugoti részén osztoztak: a lykiaiakkal, smysiaiakkal, dárdánokkal, Ilion és Pedasos lakóival. Ezen szövetségre támaszkodva, s olykor annak csapataitól is segíttetve, a khitik olyan katonai hatalmat alkottak, a mely képes volt felvenni a harczot Egyiptommal s drágává tette a győzelmet számára. Széti ezt jól látta, mikor megtámadta őket. Kétségtelenül nem került nagy küzdelmébe Kodsunak és az amorrhaeusok többi orontesmelléki városainak megvétele; azonban a khitik szivós kitartása, a mely a vereségek daczára is mindig kész volt elül kezdeni a harczot, hosszabb volt, mint az ő türelme. Belefáradván a háboruba, lemondott annak további erőszakolásáról és Moruszár királylyal, Szápálul fiával, szövetségre lépett, a mely haláláig tartott. Attól fogva a fáraók főhatalma nem terjedt az Orontes forrásain túl s csak Syria déli részére és Phoeniciára szoritkozott; de a mit elvesztett kiterjedésben, megnyerte szilárdságban. Ugy látszik, hogy I. Széti, a helyett, hogy egyszerűen csak az adót hajtotta volna be, egyik-másik legyőzött néphez egyiptomi származású kormányzót küldött s némely helyeket, mint pl. Gázát és Mágidit, állandó őrséggel látott el. Ez kétségtelenül kitünő óvóintézkedés volt, de ha I. Széti birodalmát a III. Thutmoszéhoz hasonlítjuk, akaratlanul is észre kell vennünk, hogy mennyivel erősebb volt Egyiptom a tizennyolczadik dynastia idejében. Az akkori fáraóknak soha eszökbe sem jutott a syriai királyocskákat magokkal egyenlő ranguaknak tartani, a kikkel dicsőséges békét lehetne kötni; nem láttak bennök egyebet, mint legyőzni való ellenségeket vagy büntetni való lázadókat. I. Széti udvari kanczelláriája megtartotta ugyan azt a szokást, hogy Khiti királyaira a III. Thutmosz idejében oly pazarul használt megvető jelzőket alkalmazza: magát a királyt a khitii legyőzöttnek, népét a nyomorult Khitinek nevezte; de mindez már csak olyan hivatalos szólásforma volt, mint «a barbarok legyőzője» s «az egész világ ura» czímek, a melyekkel az uralkodót beburkolták.

Dsebel Tuna, IV. Amenhotpu sirvárosa Tell-el-Amárna mellett.

Ennek daczára I. Széti uralkodása még mindig fényes korszakot jelent Egyiptom történetében. A Syriában felhalmozott zsákmányból épült az egyiptomi művészet néhány tökéletes emlékműve: az abydosi sírtemplom, a karnaki hypostil, a király sírja. Szétit e munkájában segítette fia Ramszesz. Még atyja életében feleségül vette a régi királyi háznak egy sarjadékát, talán Hármhábi leányát és III. Amenhotpu unokáját. Ily módon elenyésztette azt a jogbitorlást, a melylyel I. Ramszeszt vádolták. Az ezen házasságból származott fiú, Ramszesz, természetesen örökölte anyja összes jogait, és a törvényhez ragaszkodó egyiptomiak, születése első pillanatától fogva, úgy tekintették, mint egyedül törvényes uralkodót. Atyja, a tényleges király, kénytelen volt még «mint kis fiút» maga mellé emelni a trónra, hihetőleg a forradalom kikerülése végett. Ez egyelőre csak üres törvényes látszatnak maradt s inkább a régi politikai hagyományok barátainak megnyugtatására szolgált, de a nép többi része előtt merőben közönyös volt. Maga Széti s kormányzatának hívei sem sokat adtak rá. Uralkodói szerepének ebben a kezdő részében Ramszesz nem volt sem király, sem trónörökös a szó igaz és szabályszerű értelmében. Helyzete a kettő között s teljes határozatlanságban ingadozott. Mint a két Egyiptom ura elvben bírta a királyi méltóság összes jelvényeit és elsőbbségi jogait, de tényleg az előbbieket nem viselte mindig, az utóbbiakat nem gyakorolta soha. Megvolt a joga az uraioshoz és a kettős koronához, de többnyire csak az egyszerű királyi herczegek rendes fejdíszét: a vastag és görbén lecsüngő hajfonatot viselte. Joga volt a két névgyűrűhöz, az egyiptomi udvari kanczelláriától megvárhatta a legfényesebb czímeket, de a feliratok szerkesztésével megbizott irástudók elfeledték odaiktatni nevét s csak «a fiu, ki szereti atyját», vagy a «kijelölt örökös», szerény czímeivel látták el. Az istentiszteleti szertartásoknál tisztelethely és első szerep illette, de az emlékművek mindig a második helyen mutatják, a mint áldozati tálat tart kezében, italáldozatot önt vagy könyörgéseket mond, míg atyja a szent szertartásokat végzi. Ramszesz a királyi hatalomból csak a czímmel és külső látszattal rendelkezett, az udvari kanczellária fogalmazói elfeledkeztek az ő elvitázhatatlan jogairól, vagy csak alkalmilag és ötletszerűen emlékeztek meg azokról.

I. Széti sirtemploma Gurnáhban.

Tíz éves korától fogva, részt vett a syriai hadjáratban, sőt, ha a görög iróknak hitelt lehet adni, ott volt Arábiában is. Ezen hadjáratok következménye volt az, hogy, miután a vezérségben otthonossá vált, s érett korba jutott, tevékeny részt kezdett venni államainak belső kormányzásában s követelte királyi örökségét. A homályban feledett s alattvalói előtt majdnem ismeretlen fejedelem átváltozása királylyá, a két világ minden ellenségtől rettegett urává lassan, fokozatosan s abban az arányban haladott előre, a mint Ramszesz személyes értéke fejlődött s jobban-jobban kidomborodott. Az elöregedett s ifjúkori hőstetteiben kifáradott Széti lassankint neki engedte át a hatalmat s utoljára csaknem teljesen eltünt dicső fia mellett. Palotájába vonulva végezte életét; hívei mindvégig isteni tiszteletben részesítették. Az abydosi templom néhány képe trónon ülve, istenek között mutatja be; egyik kezében buzogányt, a másikban az erő és élet különböző jelképeiből összetett kormánybotot tart. Oldalán ül Isis, s a mindenható istenpár mögött, a melyhez Ramszesz intéz hódoló könyörgést, hármas csoportban ülnek a mellékistenek. Ez voltaképen előlegezett apotheosis, a melynek kigondolása a kormányzó fejedelem szerető szívét dicséri, de másfelől világosan mutatja a Széti helyzetét aggkorában. Az istent imádják, de az nem uralkodik. Ezen általános szabály alól Széti sem képezett kivételt; imádták, de ő már nem uralkodott.

A boltozott csarnokok az abydosi Széti-templomban.

A békét egyszerre váratlan veszély zavarta meg. Kisázsia népei addig kívül estek Egyiptom cselekvési körén; akkor többen közülök, így a sardanák, a turshák (Tyrsének), kiknek nevök egészen uj volt az egyiptomi füleknek, tengerre keltek, Afrika partjaira hajóztak és a libyaiakkal szövetkezvén, betörtek Egyiptomba. II. Ramszesz hamar elbánt velök, s a foglyúl esetteket a királyi testőrségbe sorozta. A többiek visszatértek Kisázsiába, de oly keserves emléket vittek haza vereségökről, hogy Egyiptom attól fogva csaknem egy századig ment volt támadásaiktól.

II. Rámszesz pillérsora a Széti-templom előtt Abydosban.

Miután északon a béke biztosítva volt, Ramszesz Aethiopiába ment s ott atyja uralkodásának utolsó éveit a felső Nilus hosszában barangoló törzsek felhajtásával és leverésével töltötte. Ezen időre és vidékre eső sikereit a görög hagyomány, a történeti igazság rovására, túlozva adja elő. «Seregeit először az aethiopok ellen vezette, megverte őket és adót vetett rájuk ébenfában, aranyban és elefántcsontban. Azután négyszáz hajóból álló hajóhadat küldött a Vörös-tengerre s ő volt az első egyiptomi, a ki hadihajókat épített. Ez a hajóhad elfoglalta az összes e vidéken fekvő szigeteket, valamint az egész tengerpartot az Indosig.» Strabo szerint, Afrikában egész odáig hatolt, a hol a fahéj terem; emléktáblákat mutattak, a melyeket ő hagyott azon a helyen. Gyarmatosította a Vörös-tenger partjait is, a hol bizonyos helyeket, a görög időben még «Sesostris falának» neveztek, s a Diré hegyfokra, a Báb el-Mandeb szorosnál feliratot vésetett. Ezek a tudósítások nyilvánvalóan koholtak. Sesostrisnak sohasem voltak hajóhadai és sohasem ment az Indosig. De még azt sem bizonyítja semmi, hogy a Vörös-tenger partján lakó népeket meghódította volna s hogy az indiai óczeánig jutott volna el. A mint az emlékek tanuskodnak, beérte egy pár portyázó és kevésbbé veszélyes hadjárattal a felső Nilus néger törzsei ellen.

II. Rámszesz trónörökös korában.
Dombormű az abydosi templomban.

Atyja halálának hírére II. Ramszesz, mint egyedüli és korlátlan király, elhagyta Aethiopiát és fejére tette a koronát Thebaeben. Legszebb korában volt és számos gyermek környezete, a kik közül néhányan már elég érettek voltak arra, hogy atyjok csatáiban részt vegyenek. Uralkodása első éveit semmi jelentékenyebb háború nem zavarta. Az emlékek mindössze két rövid syriai hadjáratot jeleznek. Az egyik a II. évben, az amorrhaeusok országa ellen irányult, a másik a IV. évben, a Nahr el-Kelb partján, Béruth mellett folyt le. A khitik, ragaszkodván a Szétivel kötött egyezséghez, nem akartak lázadást szítani; a kanaáni népek az egyiptomi őrseregek nyomása alatt csendesen maradtak. Úgy látszott, hogy minden a legjobban megy, a mikor, a IV. év vége felé, a lázadás egész borzasztóságában kitört. Khiti királyát Moturt, Moruszár fiát meggyilkolták s fivérét Khitiszárt tették helyébe. Ez összehívta hűbéreseit, szövetségeseit és szakított Egyiptommal. A szövetséghez csatlakozott a Naharanna fővárosával Gárgámissal, Arád és Phoenicia északi része, Kodsu és Amaur ország, Kidi és a lykiaiak erős tömege. Az a remény, hogy kifoszthatják, ha nem is magát Egyiptomot, de legalább syriai tartományait, csatlakozásra bírta Sesotris ellen Iliont, Pedásost, Gergist, a mysiaiakat, a dárdánokat, általán olyan népeket, a melyek addig sohasem harczoltak Egyiptom ellen. A trójai csapatok egész hosszában fogták a félszigetet keresztül vonulásukban s az Orontes völgyének közepében, hazájoktól háromszáz mértföldre szállottak táborba. A mi különben nem annyira feltünő, mint gondolnók s gondolják különösen azok, a kik a keleti népek merev mozdulatlanságáról túlzott fogalmakat alkottak magoknak. Hogy mily könnyűséggel változtatták helyöket ezek a nemzetek, azt már csak abból is megitélhetjük, a mit a szövetségesekkel szembeállított egyiptomi hadsereg alkotó elemeiről tudunk. A tiszta egyiptomi fajon kívül voltak ebben libyaiak, libyai masuásák, máziuk, sárdanák, mint a néhány évvel azelőtt győzelmesen visszavert betörő sereg maradványai, tehát mind távol földről kerűlt népelemek. A fáraó Pa-Ramszesz Aanakhtu városát (Ramszesz, a nagy vitéz, városa) választotta hadműveleteinek alapjául. Ezt ő maga alapította nem sokkal azelőtt, Egyiptom határa és az arab sivatag között. Átvonult Kanaánon, a mely még nem tagadta meg az engedelmességet, gyorsan az északi vidékekre sietett és meg sem állott Sabtunáig, egy Kodsu városával átellenben fekvő syriai kis mezővárosig. Ott néhány napig a területet tanulmányozta, hogy kiismerje az ellenség hadállásait, a melyekről nagyon hiányos értesülései voltak. Ellenben a szövetségesek figyelmét ellenfelöknek egyetlen mozdulata sem kerülte ki; kémeik, a kik jobbadán a sászuk nomád törzseiből kerültek ki, mindenről pontosan értesítették őket. Ennek alapján vezérök, a khiti fejedelem igen ügyes hadi cselt gondolt ki, a mely az egyiptomi sereget a teljes romlás szélére juttatá s csupán a fáraó személyes hősiességén tört meg.

A dél istennője Nekhab I. Széti királyt Ámon trónjához vezeti.
Dombormű Karnakból.

Egyik nap, a mint Ramszesz Sabtunától egy kissé délre mozdult, két beduin jött elébe s így szólt hozzá: «Testvéreink, a nyomorult khiti vezérrel egyesült törzsek fejei küldenek minket s azt izenik ő felségének, hogy: Mi a fáraónak, é. e. e. akarunk szolgálni. Mi odahagyjuk a nyomorult khiti vezért; ő most Khalupu (Aleppo) országában van, Tunipa városától északra, a hová a fáraótól való féltében vonult vissza nagy gyorsasággal.» A királyt ez a valószinű jelentés félrevezette; az ellenség valónak vélt távollétében meglepetéstől nem tartván, (Khalupu tényleg negyven mértföldre van Kodsutól északra) gyanútlanul nyomult előre csapatainak élén. Közetlen kiséretét csak testőrsége képezte; a hadsereg zöme: Ámon, Frá, Ftáh és Szutkhu hadtestei csak távolról követték. Abban a pillanatban, a mint erejét megosztotta, a szövetségesek, a kikről az árulók azt jelentették, hogy nagyon távol vannak, titokban Kodsutól északnyugotra gyűltek tömör csatasorokba s készen állottak, hogy az egyiptomi sereget az e helyen szükségképen bekövetkező oldalmenet alatt rohanják meg. Hogy mily jelentékeny számmal voltak, azt abból a tényből is megitélhetjük, hogy a csata napján csak egyikök, a khalupui fejedelem tizennyolczezer válogatott katonát állított csatarendbe; a jól fegyelmezett gyalogságon kívül kétezerötszáz harczi szekerök s mindeniken három emberök volt.

II. Ramszesz szobra.
(Berlini muzeum.)

E közben az elővédek két más, épen akkor elfogott kémet vittek a főhadiszállásra. Úgy látszik, hogy a király akkor már némi gyanút fogott; keményen megbotoztatta a foglyokat s teljes vallomást csikart ki belőlök. Bevallották, hogy őket az egyiptomi sereg hadmozdulatainak megfigyelésére küldötték s kijelentették, hogy a szövetségesek összevont hadereje már régóta Kodsu mögött áll s csak kedvező alkalomra vár, hogy előtörjön. Ramszesz összehívta a haditanácsot s föltárta kisérete előtt a veszedelmes helyzetet, a melybe jutott. Tisztjei mentegetődztek, a hogy lehetett, s a tartományi helytartók oktalanságára hárították a bajt, a kik elmulasztották napról-napra megfigyelni az ellenség hadállását; aztán gyors hírvivőt küldöttek a fősereghez, hogy, ha lehetne, még kellő időben segítségére vezessék uroknak. A tanács még együtt volt, a mikor észrevették, hogy az ellenség levetette az álarczát és mozgásba jött. A khiti fejedelem gyorsan Kodsu déli tájára vezette haderejét, a mikor a király már a város északi táján, az Orontes nyugoti partján volt; szétverte Frá hadtestét, a mely a menet központján haladott s az egyiptomi hadsereget ketté vágta. A király kénytelen volt személyesen, törzskarának élén rohanni az ütközetbe. Egymásután nyolcszor rohant az őt körülözönlő ellenségre, áttörte ennek sorait, összegyűjtötte szétszórt csapatait és feltartóztatta az ellenség rohamát a nap hátralevő része alatt. Estefelé a khitik, elvesztvén reggel nyert előnyüket, folytonos harcz közben kezdtek hátrálni az egyiptomi fősereg elől, a mely végre maga is harczvonalba léphetett. Az ütközetnek az napra az éj vetett véget. A döntő csata másnap történt meg. A szövetségesek, véres harcz után, több helyen meghátráltak és rendetlen futásban kerestek menekülést. A fejedelem főlovászmestere, Garbatuza, gyalogságának és szekérharczosainak vezére, a heréltek főnöke és Khalepszár, a könyvek irója, kétségtelenül hivatalos évkönyviró, a kinek az volt a feladata, hogy urának tetteit megörökítse az utókor számára, halva maradtak a csatatéren. A syriai sereg több csapata az Oronteshez szorult, a folyóba vetette magát, hogy úszással kisértse meg a menekülést. A khiti fejedelem testvére, Miczraim, szerencsésen elérte a túlsó partot; Nissza ország fejedelme nem volt oly szerencsés, a hullámokban lelte halálát, s a khalupui fejedelmet félholtan húzták ki a folyóból. A csataképek úgy tüntetik fel, a mint lábainál fogva magasra tartják s a lenyelt vizet adja ki magából. A legyőzöttek hihetőleg az utolsó emberig elvesztek volna ha a helyőrség kitörése meg nem akadályozza az egyiptomiak előnyomulását s módot nem nyujt a sebesülteknek és futóknak, hogy Kodsuba meneküljenek. Másnap a khiti fejedelem békét kért és meg is kapta.²⁸

Ez a fényes győzelem, minden várakozás ellenére, nem vetett véget a háborúnak. Kanaán országa és a szomszédos tartományok fellázadtak a győztes hadsereg háta mögött. E kedvező fordulat hírére a khitik királya visszanyerte bátorságát, összeszedte erejét és megszegte a békét. Egész Syria lángban állott az Euphratestől a Nilusig. A Kodsunál szétrobbantott szövetség nem alakult újra; a kisázsiai népek kiléptek belőle és többé nem jelentek meg a küzdőtéren. Nem is volt többé nagy ütközet, hanem egész sor apró csetepaté és ostrom, a melyekkel majdnem tizenöt év telt el. Az ellenségeskedés majd egyik, majd másik ponton tört ki; a mikor délen lecsendesedett, északon ujult meg, határozott terv nélkül. A VIII. évben az egyiptomi hadsereg Galileában, Meróm falai alatt állott. A XI. évben bevette Áskálont, a benne lakó kanaániak hősies ellenállása daczára.

A karnaki nagytemplom előudvara.

Egy másik hadjáratban a király északabbra tette át a háború színhelyét Tunipa környékéig, és hatalmába ejtette Khiti ország két városát, a hol a szobrát is megtalálta. Így húzódott a háború évről-évre eladdig, a míg a küzdő felek kimerűlvén a sok eredménytelen erőfeszítésben, elhatározták, hogy leteszik a fegyvert. Khiti fejedelme még egyszer békét ajánlott Egyiptom urának. Ajánlatát elfogadták s a békeszerződés létrejött a XXI. évben.

A szerződést eredetileg khiti nyelven szerkesztették, ezüst lemezre vésték s ünnepélyesen átnyujtották a ramszeszi kastélyában időző fáraónak. Ez a szerződés, alapjában megegyezett azon szerződésekkel, a melyeket Egyiptom királyai és Khiti fejedelmei azelőtt, I. Ramszesz és I. Széti idejében, kötöttek egymással. Kimondották, hogy a béke a két nép között örök időkre szól. «Ha valamely ellenség az Egyiptom nagy királyának hatalma alatt álló országok ellen támad, s ha azt izeni Khiti nagy fejedelmének: «Jer, hozz haderőt számomra ellenök», Khiti nagy fejedelme úgy fog tenni, a mint Egyiptom nagy királya kéri tőle; Khiti nagy fejedelme meg fogja semmisítni az ő ellenségeit. Ha pedig Khiti nagy fejedelme jobbnak látja, hogy ne jőjjön személyesen, el fogja küldeni Khiti ország ijászait és harczi szekereit Egyiptom nagy királyának, hogy megsemmisítse ellenségeit.» Ehhez hasonló záradék biztosítja a khiti fejedelemnek az egyiptomi hadsereg támogatását. Azután külön czikkelyek következnek a szövetséges nemzetek kereskedelmi és ipari érdekeinek megóvására s igazságszolgáltatásuk biztosítására. Minden bűnöst, a ki a szomszéd országba szökéssel akarja kikerülni a törvényeket, adjanak át a saját nemzetbeli tisztviselőknek; minden büntelen szökevényt, minden erőszakkal elhurczolt alattvalót, minden olyan munkást, a ki azért megy át egyik területről a másikra, hogy ott telepedjék meg, vissza fognak küldeni a maga népéhez, de anélkül, hogy hazájának elhagyását bűnéül róhatnák fel. «A kit így küldenek vissza, annak tévedését ne rójják terhére, ne pusztítsák el sem házát, sem feleségét, sem gyermekeit; ne öljék meg anyját; ne bántsák sem szemén, sem száján, sem a lábain; egy szóval semmi vádat ne emeljenek ellene.» Teljes egyenlőség és viszonosság a két nép között, véd- és daczszövetség, a bűnösök és szökevények kiadása képezik ezen szerződés alapfeltételeit, a melyet úgy lehet tekinteni, mint a diplomácziai tudomány legrégibb emlékét.²⁹

A karnaki három templomkerület helyrajza, Thébé keleti felének északi részén.
Wilkinson, Lepsius és Mariette kutatásai nyomán és saját jegyzeteinek fölhasználásával összeállította Dümichen János.
A Luxorból vezető nagy út a megmaradt sphinxalapok nyomán van megállapítva. A megmaradt sphinxalapokat sötétebb vonások jelzik.

Így végződtek a II. Ramszesz háborúi. Bármily dicsőségesek is voltak azok a valóságban, a hagyomány még sem elégedett meg velök. A görög történetirók szerint Sesostris mélyen behatolt Ázsiába, hatalma alá hajtotta Syriát, Médiát, Persiát, Baktriát, Indiát egész az Oczeánig, azután Skythia sivatagjain keresztül tért vissza, előre nyomult a Tanaisig és a Maeotis tava körül ott felejtett egy csapat egyiptomit, a kiknek maradékai benépesítették Kolchist. Sőt azt is mondják, hogy átjött Európába s csak Thrákiában állott meg, a hol az élelmi szerek hiánya és a zord éghajlat gátot vetett nagyravágyó törekvései elébe. Kilencz évi távollét után tért vissza Egyiptomba; s ezen idő alatt győzelemről győzelemre haladott, útjában mindenütt szobrokat vagy nevével ellátott emléktáblákat állíttatott diadalmi jelek gyanánt. Herodotos ezek közül többet látott Syriában és Joniában. Az utazók tényleg fel is fedeztek három sziklába vésett és II. Ramszesz II. és IV. évéből keltezett stélát, nem messze Beirúttól, a Nahr-el-Kelb torkolatánál. Az a két alak, a melyről Herodotos azt mondja, hogy az ő idejében fennállott Kisázsiában, még ma is áll Ninfi mellett, Sardes és Smyrna között. Első tekintetre valósággal a fáraók műveinek jellegét látszanak viselni, de figyelmes vizsgálat mellett igen sok olyan részletet lehet rajtok felfedezni, a melyek az egyiptomi művészettől teljesen elütnek. A lábbeli az orrán felgörbül, miként a középkorbeli orros czipők, a fejdísz inkább hasonlít a phrygai süveghez, mint a kettős koronához, és a kalazirisz (rövid kabát) csíkjai, a helyett, hogy felülről lefelé huzódnának, jobbról balra mennek. Ez, a felirat tanusága szerint, hittita és nem egyiptomi szobrász műve.

A király uralkodásának XXI. évétől haláláig, tehát negyvenhat éven keresztül, a békét mi sem zavarta meg. A békeszerződés feltételeit mindkét részről lelkiismeretesen megtartották. A barátság kötelékeit nem sokára családi kapocs fűzte még szorosabbra a két uralkodó között. Ramszesz feleségül vette Khiti fejedelmének legidősebb leányát és néhány évvel azután meghívta apósát, hogy látogassa meg a Nilus völgyét. «Khiti nagy fejedelme meghagyja Kidi fejedelmének: «Készülj, hogy menjünk Egyiptomba. A király szava értésünkre esett, engedelmeskedjünk Sesostrisnak. Ő az élet lehét árasztja azokra, a kik őt szeretik; szereti is őt az egész világ, és Khiti vele mindenben egy.» A syriai fejedelem a XXXIII. évben látogatást tett Ramszesz városában, lehet, hogy magában Thebaeben is. E látogatás emlékezetét emléktáblán örökítették meg, a mely a vendég fejedelmet veje és leánya társaságában mutatja be. Nem is maradt el a bámulat és elismerés, a mikor Egyiptom megérte, hogy legelkeseredettebb ellenségei lettek leghívebb szövetségeivé és «Kimit népei szívben-lélekben egyek voltak Khiti fejedelmeivel; a mi sohasem történt Rá isten ideje óta.»

Ezen mélységes béke mellett a király tetszése szerint szentelhette magát az emlékművek alkotásának. Ő, mondják a görög történetirók, minden városban templomot építtetett a hely főistenének. És valóban II. Ramszesz a szó igaz értelmében királyi építőmester. Az alatt a neki oly bőven kijutott hatvanhét évi uralkodási idő alatt befejezhette mindazt, a mit elődei megkezdettek s elvégezhette több nemzedék munkáját. Nem félhetünk a tévedéstől, ha azt mondjuk, hogy Egyiptomnak és Nubiának egyetlen romja sincs, a melyen neve elő ne fordulna. Az ipszámbuli nagy barlangtemplomnak az volt a rendeltetése, hogy megörökítse a négerek és syriaiak ellen viselt háborúinak emlékezetét. Ennek lejáratát négy, husz méter magas, egy darab kőből készült óriás szobor diszítette. Thebaeben a III. Amenhotpu templomához egy előudvart, két pylónt és két gránit obeliszket ragasztottak. Az utóbbiak közül a szebbik most Párisban van száműzetésben, a Concordia-téren. Azt a templomot, a melyet Széti Gurnáhban I. Ramszesz tiszteletére kezdett építtetni, bevégezték és felavatták. A régieknél Osymandias sírja néven ismert Ramesseion ismételte faragványaiban az V. évi hadjárat emlékezetét. II. Ramszesz kezének nyoma mindenütt meglátszik. Ott van az abydosi nekropolisban, Memphisben, Bubastisban, a szilsziliszi kőbányákban, a Sinai bányáiban. A tizennyolczadik dynastia alatt elhanyagolt tánisi templomot helyreállították és megnagyobbították; maga a város is kikelt romjaiból és új életre támadott. Több helyen a munkával túlságosan megterhelt építőmesterek valóságos jogbitorlást követtek el: szobrokról és templomokról letöröltették az építő királyok nevét, hogy helyébe II. Ramszesz névgyűrűjét tegyék. Az, a mi teljesen elvitathatlanul ennek az uralkodónak sajátja: a karnaki fedett oszloposterem (hypostil) felékesítése. I. Ramszesz megállapította a tervét, I. Széti hozzáfogott, II. Ramszesz teljesen befejezte.

Ez azonban egymagára is oly fenséges, a közönséges emberi méreteken oly magasan felülemelkedő alkotás, hogy minden más alkotásuk leszámításával is, örök időkre hirdethette volna e két uralkodó nagyságát; a dicsőség és hatalom eszméje talán soha és sehol sem nyert oly megragadó, majdnem megdöbbentő kifejezést, mint ez építményben. Bátran elmondhatjuk, hogy a nagy tetteknek istenhez emelő tudata erről a helyről még az évezredek korlátain is átkiált az utókorhoz. «Lehetetlen leirni azt a benyomást, mondja Lepsius, a melyet az érez, a ki először lép ez oszloperdőbe s egyik sortól a másikhoz megy, a királyok és istenek minden oldalon elébe lépő alakjai között.» El lehet képzelni, hogy milyen fogalmat szerezhetett a nagy Ämon-Rá végetlen hatalmáról az az egyiptomi vagy épen idegen, a ki ide csak egyszer is bepillanthatott: méltán hihette, hogy ez a lakás csak az ég és föld leghatalmasabb urát illeti meg, vagy jobban mondva, hogy az csak ilyen lakásban jelenhet meg a földi halandók között.

A közhasznú munkákra is bőven juttatott gondjából és pénzéből. Már uralkodása 3-dik évében nagy buzgalommal látott utána, hogy a nubiai aranybányák kiaknázását biztosítsa. E végre azon az úton, a mely a Nilustól a Dzsebel-Ollakihoz vezet, egész sor, viztartókkal és kútakkal ellátott állomást építtetett. Később kitisztíttatta és kiegészíttette az alsó-egyiptomi csatorna-hálózatot, a többi között a Nilus és Vörös-tenger között, a puszta határán ásott csatornát. Kijavíttatta azokat a falakat és erődített állomásokat, a melyek Egyiptomot a beduinok ellen biztosították. Minthogy a politikai szükségesség arra kényszerítette, hogy a Delta keleti részére tegye székhelyét, több várost alapított oda, majdnem a határszélen. Ezek közül a legjelentékenyebb, róla nyerte Ramszes-Anakhtu nevét. A kor költői fényes leirásokat hagytak ránk erről a városról. «Syria és Egyiptom között terül el, mondják, s tele van ízletes készletekkel. – Majdnem hasonmása Hermonthisnek, tartóssága olyan, mint a Memphisé; – a nap benne kel – és benne nyugszik le. – Mindenki oda hagyja a maga városát s ennek területén telepedik meg. – A tengerparti lakosok angolnát és halat visznek neki hódolati ajándokul, – és neki adják mocsáraik adóit. – A város lakói mindennap ünnepi ruhában vannak, – fejökön illatos olaj és új paróka van; – kapujokban állanak, kezükben virágcsokrokat, – Pá-Háthor városából hozott zöld galyakat, – Pahurból való lombfüzéreket tartanak, – a Fárao bevonulása napján. … Öröm uralkodik és árad szét – fel nem tartóztatja semmi, – ó Uszirmári Szotpenri! é. e. e., Montu isten a két Egyiptomban, – Ramszesz Miamun! é. e. e. az isten!»

A mint látjuk, II. Ramszesz korában a költészet is virágzott; a kéziratok megőrizték számunkra az akkor divatos költők műveit, de nevöket nem. A kornak leggyakrabban idézett s legihletettebb ajkú költője II. Ramszesznek a kodsui csatában mívelt tetteit énekli meg. A költemény tárgyát már ismerjük: a khiti fejedelemtől meglepett király kénytelen személyesen, törzskarának élén rohanni az ellenségre. «Ime, fölemelkedék ő felsége, miként atyja Montu; kezébe ragadta fegyvereit, felöltötte pánczélját, miként Báál a maga idejében. A hatalmas lovak, a melyek ő felségét vitték, – «Győzelem Thébaenek» – volt a nevök, kiugrottak Ámon kedveltjének, Uszirmári Szotpenrinek istálóiból. A király előre tört, behatolt azoknak az elvetemült khitiknek soraiba. Egyedül volt önmagában, senki más nem volt vele. Így rohant előre, a háta mögött levők szemeláttára; kétezerötszáz harczi szekér vette körül; visszavonulását a gonosz khiti összes harczosai és az őt kisérő számos nép, Arád, Mysia, Pedasos emberei vágták el. Minden szekerökön három ember volt, és ők mind egy tömegben tömörültek.»

«Egyetlen fejedelem sem volt mellettem! nem volt ott az íjászoknak, a harczi szekereknek egyetlen vezérök, egyetlen tisztjök sem. Katonáim elhagytak, lovasaim megfutamodtak előlök; senki, senki nem maradt ott, hogy mellettem harczoljon. Akkor így szólalt meg ő felsége: Ki vagy hát te, ó atyám Ámon? Lehet-e, hogy egy atya elfeledkezzék fiáról? Tettem-e én valaha valamit nálad nélkül? Nem követtem-e mentemben, jöttömben a te szavadat? Parancsaidat meg nem szegtem. Bizony nagy ő, Egyiptomnak ura, a ki letiporja a barbarokat a maga útján? Mik is előtted ezek az ázsiaiak? Ámon erejöket veszi a gonoszoknak. Nem nyujtottam-e én neked megszámlálhatatlan áldozatot? Megtöltöttem szent házadat foglyaimmal; millió meg millió évre szánt templomot építettem számodra. Feláldoztam neked minden vagyonomat táraid számára. Felajánltam neked az egész világot, hogy növeljem birtokidat. … Bizony, nyomorult sors vár arra, a ki a te határozataidnak ellene szegül! boldogság arra, a ki téged megismer! mert a cselekedeteid szeretettel teljes szivből származnak. Hozzád kiáltok, ó Ámon atyám! Im itt vagyok számtalan és előttem ismeretlen nép között; minden nemzet szövetkezett ellenem, és én egyesegyedül vagyok, senki más nincs velem. Számos katonáim elhagytak; egyetlen lovasom sem nézett utánam, egyik sem hallgatott szavamra, a mikor szólítottam. De én hiszem, hogy Ámon többet ér nekem, mint millió katona, mint százezer lovas, mint myriad testvér és ifjú figyermek, akár mind együtt legyenek is! Az emberek munkája semmivé lesz, Ámon győzelmet vesz rajtok. Én ezeket a te szádnak tanácsával cselekedtem, ó Ámon! és én át nem hágtam tanácsaidat. Lám, én dicsőséget szereztem neked a föld végső határáig!»

Horus király Ámon felé lépve.
Dombormű a karnaki nagytemplom déli részében. (15-ik század Kr. e.)

Gondoljuk meg, hogy a csatatéren van, hogy a syriaiak körülvették s hogy ő egyedül van köztök. Előtte már nem a győzelem gondolata lebeg, hanem csak az, hogy keresztül törje az ellenség harczvonalát, vagy királyhoz illően haljon meg. A veszély oly nagy és oly közel van, hogy nem jut ideje gondolkozni. És mégis első gondolata és érzelme az istenhez vezeti. Abban a pillanatban, a mikor a gomolygó harczba rohan, hogy megkoczkáztassa a végső erőfeszítést, atyját, Ámont veszi tanúnak, őt hivja segítségül, még pedig nem csak úgy röviden, egy pár vaktában, két kardcsapás közt oda vetett szóban, hanem hosszasan, akkora nyugalommal és komolysággal, mintha még akkor is Thebae békés szentélyeiben volna. Az isteni gondolat erőt vett rajta s egy pillanatra elvonta a földről: a veszély, az ellenség eltünt szeme elől s úgy érzi, mintha az egész világ elenyészett volna lábai alól; minden rázkódás nélkül valami csendes és oly magas világ közelébe emelkedett, hogy a csata zaja nem hat el fülébe. Ámont szinről-szinre látja; ismét elősorolja neki mindazt a tiszteletet, a melyet az istenek iránt tanusított, azt a sok jótéteményt, a melylyel templomaikat elhalmozta, és közbelépésre hivja fel az égi hatalmakat, de nem úgy, mint azt valami közönséges halandó tenné, alázatos és könyörgő szavakban, hanem méltóságos és sürgető hangon, a melyből kiérzik saját istenségének tudata.

A segítség nem várat magára. «A kiáltás elhangzott egész Hermonthisig, Ámon megjelenik hivásomra, kezét nyujtja nekem. Én felkiáltok örömemben, ő így szólal meg mögöttem: Én neked segítségedre jövök, Ramszes-Miámun, é. e. e.; én veled vagyok. Én vagyok a te atyád! az én kezem veled van és én többet érek neked, mint százezerek. Én vagyok az erő ura, a ki gyönyörködik a vitézségben. Bátor szivre akadtam, és az nekem elég. Akaratom teljesülni fog. Jobbra kilövöm nyilaimat, balról halomra döntöm az ellenséget, miként Montu. Olyan vagyok előttök, mint Báál a maga idejében. A kétezerötszáz szekér, a mely engem körülveszen, darabokra törik lovaim előtt. Egyetlen egy sem emeli közülök harczra a kezét; nincs helyén a szivök a kebelökben, és a félelem megbénítja tagjaikat. Nem tudják többé kilőni nyilaikat s nincs erejök lándzsájok tartására. Betaszítom őket a vizbe, mint a hogy a krokodil zuhan belé; arczukra buknak, egymáson keresztül, és én öldökölve forgok közöttük. Nem akarom, hogy egy is visszanézzen közülök, sem, hogy visszaforduljon. A ki itt elesik, az többé fel nem kel.»

Thébé általános térképe.

Az a körülmény, hogy az istenség hirtelen beront a harcz kellő közepébe, nagy hatást gyakorol még az új kor emberére is, a ki hozzá van szokva, hogy az istenek megjelenését egyszerűen szinpadi műfogásnak tekintse. Az ember fölötti erők határtalan tiszteletében növekedett egyiptomira ez a hatás ellenállhatatlan kellett, hogy legyen. A khiti fejedelem, mikor már azt hiszi, hogy a diadal kezében van, egyszerre úgy érzi, mintha láthatatlan hatalom állítaná meg győzelme közepén és «iszonyodva retten vissza. Akkor elővezényli számos törzsfőit harczi szekereikkel és minden fegyverben a gyakorolt embereikkel: Arád fejedelmét, a mysiaival, Ilion fejedelmét, a lykiaival, a dardaniaival, Gargamis fejedelmét a karkisaival, a khalupuival. A khitinek ezen szövetségesei, együttesen háromezer szekeret állítottak ki». Hasztalan minden erőfeszítés. «Úgy rontottam közéjük, mint Montu; kezem egy pillanat alatt elemésztette őket; vágtam és öldököltem közöttük. Ők így szólottak egymáshoz: nem ember ez, a ki közöttünk van, ez maga Szutkhu a nagy harczos, ez maga Báál. Nem ember tettei ezek, a miket ő mivel: egyedül, egyesegyedül százezreket űz vissza, vezérek és katonák nélkül. Nosza siessünk, meneküljünk előle, gondoljunk életünkre és szivjuk még az élet lehét! A ki ellene akart harczolni, elvesztette karja erejét; nem tudták többé tartani sem az íjat, sem a lándzsát. A mint a király látta, hogy az útak találkozásához ért, azonnal üldözni kezdte, mint a grifmadár.»

II. Ramszesz Memnóniumának alaprajza.

III. Ramszesz arczképe. Thebaeben.
Prisse d’Avennes után.

Az övéit csak akkor szólította, mikor már az ellenség visszavonulóban volt; akkor sem annyira azért, hogy segítségére jőjjenek, mint inkább azért, hogy tanúi legyenek vitézségének. «Legyetek szilárdak, erősítsétek sziveteket, ó katonáim! Ím látjátok győzelmemet, és én egyedül voltam; Ámon az, ki nekem erőt adott, az ő keze van velem.» Felbátorítja főlovászmesterét, Mennát, a kit az ellenség nagy száma rémülettel töltött el, és berohan a harcz közepébe. «Hatszor törtem át az ellenségen.» Végre estefelé megérkezik hadserege és megszabadítja. Összegyűjti vezéreit és elhalmozza szemrehányásaival: «Mit mond majd a világ, ha megtudja, hogy ti engem magamra hagytatok, egyetlen társ nélkül? hogy egyetlen fejedelem, egyetlen szekerész vagy ijász tiszt sem csatolta karját az enyémhez? Egyedül harczoltam, egyedül vertem vissza népek millióit. Győzelem Tébének és Nurit a megelégedett, voltak az én nagy lovaim; csupán őket találtam kezem alatt, mikor egyedül valék a zugó ellenség ezrei között. Személyesen, magam előtt fogom etetni őket mindennap, ha majd palotámban leszek, mert őket találtam magam mellett, a mikor az ellenség között valék, Menna törzsfővel, az én főlovászmesteremmel és testőrségem tisztjeivel, a kik engem elkisértek és tanúim valának a harczban; ők azok, a kiket ott találtam. Diadalmas küzdelemből érkezem s megvertem kardommal az összegyűlt sokaságokat.»

II. Ramszesz Memnóniuma.

Az első napi csetepaté csak előjátéka volt egy sokkal nagyobb küzdelemnek. Másnap reggel a csata újra kezdődött. Hogy milyen eredménynyel végződött az egyiptomiakra, s milyen veszteséggel az ázsiaiakra nézve, azt már fentebb elbeszéltük. A költő nem bocsátkozik a második ütközet részletezésébe; csak egy pár nagy vonásban irja le, s azt is teljesen a király dicsőítésének szenteli. A költemény tárgya voltaképen nem a kodsui győzelem és a syriai seregek veresége. Bármennyire nevezetesek is ezek az események a történetiróra nézve, a költő majdnem egészen figyelmen kívül hagyja. Ő meg akarta énekelni Sesotris törhetetlen bátorságát, az istenek segítségében vetett hitét, karjainak ellenállhatatlan erejét; be akarta mutatni meglepetten, övéitől elhagyottan, a mint vitézségével jóvá teszi vezéreinek hibáit, egymaga tör az ellenségre, hatszor kényszeríti hátrálásra s napnyugtáig daczol vele egyedül. Tervszerűen homályban hagyott minden olyan részletet, mely az általános benyomásnak ártalmára lehetne, vagy a királyi vitézség ragyogását csökkenthetné. A testőrséget csak egyszer említi, a második nap vívott ütközetet hézagosan irja le. A khitik királya békéért könyörög; Sesostris teljesíti kérését és diadalmenetben vonul be Thebaebe. «Ámon üdvözlésére jön és így szól neki: Jer, szeretett fiunk, Ramszesz Miámun!» Az istenek az örökkévalóság határtalan időköreivel ajándékozták meg atyjának, Atumnak kettős trónján, és az összes nemzetek lába-saruja elé borultak.

XV. Dynastia.
A Deltában.			Felső-Egyiptomban.
A pásztorok 1. dynastiája.			Thebaei dynastia.
I.	Shalati	SalatiV, SaítiV.	-----------------
II.		Bnwn.	-----------------
III.	Ap.	’Apacnan.	-----------------
IV.	I. Apopi	˘AfwfiV,˘AfwbiV.	-----------------
V.		Staanvagy ˘IannaV.	-----------------
VI.		’AsshJ,˘AsshV	-----------------
XVI. Dynastia.
A pásztorok 2. dynastiája egész Egyiptomban.
I. II. Apopi, Auszirri.
XVII. Dynastia.
A pásztorok 3. dynastiája			43 thebaei király.
43 király (?)
I.	III. Apopi Aknunri.		I.	I. Tiváa I. Soknunri.
	-----------------		II.	II. Tiváa II. Soknunri.
	-----------------		?	-----------------
	-----------------		?	(’AlsfragmouJwsiV).
	-----------------		?	(TeJmwsiV).
	-----------------		?	Tiváken III. Soknunri.
	-----------------		?	Kamosz Uazkhopirri.

23. E. Renan, Mission de Phoenicie. 836. l.^[VISSZA]
24. E. Renan, Mission de Phoenicie. 295. l.^[VISSZA]
25. Renan, Az apostolok. II. 177–178. l.^[VISSZA]
26. Mariette, Revue general de l’Architecture. 1860. XVIII. kötet, 57–60. l. Ez a szép hymnus Egyiptomban classikus hirnek örvendett. Több századdal később I. Széti átvette egy részét és III. Ramszesz is lemásolta több phrasisát tettei dicsőitésére.^[VISSZA]
27. Champollion, Lettres écrites d’Egypte. 312. l. V. ö. Letronne, La Statue vocale de Memnon, Brugsch szerint ez óriás szobroknak valami Amenhotpu volt a készítője, kinek Karnakban talált szobra most a gizehi múzeumban van.^[VISSZA]
28. E. de Rougé, Le Poéme de Pentaur. Cours de 1868–69.^[VISSZA]
29. E szerződés szövegét kiadta Lepsius, Denkmäler III. 46.^[VISSZA]