 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||||
| ||||||||||||
|
Riedl Frigyes: Lehet-e költői művet illusztrálni ? Mindig gyakrabban meg gyakrabban történik, hogy rajzoló-ónnal vagy festő-ecsettel magyaráznak és diszitenek valamely költeményt. De vajjon joggal történik-e ez ? Ugy látszik - legalább első pillantásra - hogy: nem. A költő műve szép álom. Minden valódi költő álmodik, jeleneteket lát, alakok vonulnak el gyönyörtől ragyogó szeme előtt, hő érzelmek dobogtatják meg érzékeny, jaj tulságosan is érzékeny szívét. Álomképei meglepő erővel, részletességgel és logikával tűnnek eléje, mint valami második fokozott való. A festő műve is álomkép. Minden valódi festőművész terméke egy-egy vízió: szép formáknak, mély színeknek, messzire nyuló tájékoknak, a fény rezgésének, az ég végtelenségének víziója. Egyezik-e majd ez a két vízió, a költői és a festői, ha a festő a költő művét akarja a maga nyelvén, a maga eszközeivel feltüntetni? Ugyanazzal fog-e a festő álmodni, a mivel a költő ? Bizonyára nem. A költő és a festő látomásainak sajátsága ős eredeti egyéniségükkel függ össze. Minden művész más-más szellemek menetét, más-más igézet-formáit látja képzeletében, látja lelke szemében, mint Hamlet mondja. Mennyi eltérés lehet tehát a költő és a festő víziója közt!
De bármennyire el is térjen a költő és a rajzoló felfogása, mégis nagy élvezet reánk, a nézőkre, ha valódi művész interpretálja a költőt és nagy tanulság reánk, az olvasókra, ha a jellemző rajz kiegésziti a költemény benyomásait. A költői mű illusztrálása mégis csak jogosult költő és illusztrátor eltérése mellett is. Miért ? Ugyanazon oknál fogva, a mely élvezetessé és érdekessé teszi, ha ugyanazt a vidéket különböző tájképfestő festményein szemléljük. Mindegyik máskép látja a vidéket, de mindegyik látja, a mint csak a művész lát. A képen a vidéknek lényeges sajátságai a színek vagy formák költészetével van kifejezve. Ugyanazt a költőt is különböző festők különbözően illusztrálják majd: de mindegyikük felfogásában meglesz a költemény bizonyos jellemző vonása ugy elénk állitva, a mint mi, kik nem vagyunk művészek, el nem tudjuk képzelni. A mit hozzáad a művész a magáéból a költő művéhez, az szintén költői és jellemző lesz. A festő olykor - mint a nagy szinész - oly vonásokat is érvényre juttat, a melyeket a költő alig hogy jelzett. Ha ugyanazt a vidéket több festő lefesti, látjuk, mit ad a művész a természethez a maga lelkéből: a költő illusztrálásával pedig azt látjuk, mit told a művész egy más művész felfogásához.
Különben: a költemények illusztrálása ép nem szokatlan a művészet történetében. A Bibliának is vannak költeményes részletei. És mit látunk? Azt, hogy majdnem 2000 év óta a legnagyobb művészek azon vannak, hogy tehetségeiket, ihletüket, forró érzelmeiket e bibliai részek festésére - mondhatjuk: illusztrálására fordítsák. Ilyen illusztrácziókat festettek a kereszténység első mester-ember művészei, naiv ihlettel, az üldözések korában a mécses világitotta földalatti katakombák nyirkos folyosóinak falára; ilyen bibliai-illusztrácziók ragyognak a bizanczi és normán templomok aranyos mozaikjain, melyekkel falak, kupolák, pillérek, mennyezetek, párkányok, padlók (mintegy óriási képeskönyvet alkotva) be vannak vonva; ilyen illusztrácziókat festettek a középkori könyvmásoló szerzetesek hangya-szorgalommal a pergament-kodexek kacskaringós betűi és indás diszitései közé; ily illusztrácziókkal diszitették utánozhatatlan tűzzel és formagazdagsággal a renaissance nagy festői a nedves mészlapokat, melyekre kolostorok és főpapok freskókat rendeltek. Raffael maga - hogy csak a leghíresebbet emlitsem - a freskók egész édes-pajkos sorozatában egy ókori regényt illusztrált (a Farnezina-villa falain).
Modern regényeket illusztrálni nehezebb dolog, mert a modern regény természetéhez tartozik a sok pontos részlet, ezek pedig nagyon megkötik a művészt. Ellenben sokkal háladatosabb feladat az, melyet ezuttal Zichy Mihály tűzött ki maga elé: balladákat illusztrálni. A ballada elbeszélése mindig hézagos, lüktető; az események lánczolata meg-megszakad, a költő csak sejteti velünk az összekötő elemeket: az alakok rejtelmes félhomályból emelkednek ki, mely képzeletünket kiegészitésre izgatja. Ez a kiegészités: a költőtől csak oda vetett néhány vázoló vonalnak biztos kézzel való kihuzása - íme a ballada-illusztrátor feladata. II.
A Pesti Napló-t nem csak a nagy géniusz tisztelete, hanem multjának hagyományai is Arany János nevéhez, művei közül különösen pedig ép balladáihoz fűzik. Arany balladái közül némelyek a Pesti Napló-ban, a Kemény Zsigmond lapjában jelentek meg legelőször (igy pl. a Szibinyáni Jank 1855-ben): Arany balladáinak első alapos magyarázata szintén itt látott napvilágot először (Greguss Ágost tollából): ugyancsak Aranyról nyilatkoztak a Pesti Napló-ban Salamon Ferencz, Erdélyi János, Greguss Ágost, Kemény Zsigmond - a nagy költőhöz méltó jeles birálók. A Pesti Napló-ra nézve öröm is, megtiszteltetés is, hogy a nagy Arany-magyarázók után a nagy Arany-illusztrátor műveit adhatja kezébe olvasóinak.
Zichy Mihály annál inkább illusztrálhatta Arany Jánost, mert a két művész bizonyos tekintetben rokon. Aranynak nagy plasztikai érzéke volt: egy időben festőnek is készült. E festői hajlam aztán meglátszik művein is. Ha valamit elénk állit - tájat vagy jelenetet - azt mindig virtuoz biztossággal, határozott, élesen kiszögelő vonalakkal teszi. Ha vidéket leir, térképet lehetne róla késziteni, annyira látta maga előtt. Zichynek is egyik főjellemvonása a rajz szemet szuró ereje, az elmosódó ingadozó körvonalak hiánya. Arany legmeglepőbb sajátsága tán az a részletesség, az a pontosság, a melylyel tárgyait szemléli. Rendkivül erős érzéke volt a detail iránt: kicsiséget, a mit más észre sem vesz, azt kiemeli Arany a külvilág tárgyából és jellemzően alkalmazza költeményében. Ez Aranynál valami képzőművészeti sajátság, valamint az is, hogy Arany a lelki indulatok feltüntetésénél a lelki indulatokat kisérő testi változásokat is szemmel tartja és leirja. Mindig elképzeli a személy külsejét is. Reá nézve egy-egy indulatroham egyszersmind egy-egy arczkifejezés. Ha Arany egy költeményében valamely személy lelkileg megindul, Arany látja képzeletében szeme véres kidagadását, kezének görcsös összekulcsolását, idegeinek lázas hangyafutását, orrczimpáinak rezgését is. Sőt néha - egészen festő módjára - a lelket csak a testen át, a testi jelenségek révén jellemzi. Csupán a test pathologiáját adja mint a belső dúlás kifejezőjét. A testi és lelki jelenségek ez együttes feltüntetése Aranynak igen jellemző, ugyszólva képzőművészi sajátsága. Mind a kettőben, a költőben és a rajzolóban, közös magyaros tulajdonság a szentimentalizmus hiánya. Csak a német Uhland balladáival és azoknak sokféle illusztráczióival kell a mi könyvünket összehasonlítanunk, hogy a nagy különbséget észrevegyük a magyar és a német lélek hajlamai közt. Van Aranyban is, Zichy Mihályban is valami raczionális, az észszerüt, a józant, a következtetést szerető vonás.
Annyira raczionálisak, hogy már néha-néha majdnem prózaiak. De e mellett erős a képzelőtehetségük, sőt még a fantasztikust is szeretik. De itt aztán el is tér Aranynak és Zichynek művészi eljárása. Zichynek fősajátsága ép az, hogy műveiben raczionális, elvont gondolatot, általános eszmét, határozott tendencziát akar kifejezni, de ezt fantasztikus, allegorikus eszközökkel szereti megvalósitani. Az elvont gondolat, a tendenczia magában véve prózai: Arany nem is veszi költeményei alapjául (legfeljebb tanitó költeményeiben,) Zichy pedig nem ritkán elvont erkölcsi, bölcseleti vagy politikai aforizmából indul ki művei megalkotásánál. Itt van egyszersmind az eltérés Zichy és Munkácsy géniusza közt. Munkácsyt első sorban a jelenet költészete, az alakok csoportulása, az indulat kifejezése, a szinek összeolvadása érdekli. Mindegyikük művében más-más egyéniség tükröződik. A művészet olyan gazdag, mint a természet. ( = Arany-Zichy Album, Budapest, 1989. VII-XI.) |
