Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat,    Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre. Csöndes fészket zöld lomb árnyán, Hova múzsám el-elvárnám,    Mely sajátom; Benne én és kis családom. Munkás, vidám öregséget, Hol, mit kezdtem, abban véget...    Ennyi volt csak; S hogy megint ültessek, oltsak. Most, ha adná is már, késő; Egy nyugalom vár, a végső:    Mert hogy' szálljon, Bár kalitja már kinyitva, Rab madár is, szegett szárnyon! (1877. júl. 6.) 3) Az elkésett Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma? Nyakadon a vénség tehetetlen járma; Messze utad célját soha el nem éred: Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred." "Tudom, sikerűltén sohasem örűlök, Szándékomnak tán már elején kidűlök: De hiú tett is jobb áldatlan panasznál: Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ." (1877. júl. 7.) 4) Aj-baj! (Régibb.) Nem fáklya vagy, éltem: Vagy te silány gyertya, Mely csepü-kanócát Sercegve itatja,    Majd-majd el is oltja. Mégis ha elégne! De mennyi hiában Elcsepeg, elcsurog Így átabotában:    Áldatlan munkában! 5) Naturam furcâ expellas... Gyermekkoromban felköték A színben egy nagy tökharangot, Amely ugyan nem ada hangot, De máskép vígan működék; Megvolt a súlya, lódulása, Kötelét hogy jól visszarántsa S vele a kis harangozót; -- Szóval: csinált commotiót. "No, mondám, majd ha nagy leszek, Valódi harangot veszek És azt egész nap kongatom Saját kényemre, szabadon." Így kongatom most untalan E verseket -- bár hangtalan. (1877. júl. 9.)