2. TORNYAI KONTRA CZÓBEL
3. MORANDI
4. CZÓBEL BÉLA FELESÉGE (MODOK MÁRIA)
5. UTRILLO SZOMORÚ VOLT
6. KLEE AZ APÁM
7. VASZKÓ ERZSÉBET, AKI ZSENI VOLT
8. BONNARD
9. MENYUS BÁCSI (TÓTH MENYHÉRT)
10.VÁLI DEZSŐ
Vannak ilyen emberek. Schaár Erzsébet egyszer éjjel baráti társaságban odafordult ismerőséhez, aki kászálódott, kocsijával indulni készült Bécsbe: ne utazzon most, menjen inkább haza, jobb lenne. (Te figyelnél egy ilyen mondatra?) A férfi elbúcsúzott. A szobrásznő ettől kezdve órákon át hallgatott. Majd éjfél után megszólalt: " Késve érkeztek a mentők."
Vaszkó Erzsébet fiatalon a Kárpátokban festett, mikor fölriadt: "Nem tudok így dolgozni. Valaki Pesten az íróasztalomban keresgél."
Boszorkányok pedig nincsenek. Rendkívüli képességek vannak. Milyen titkos életük lehetett ilyen tudásokkal?! Beszélgetéseink alkalmával iszonyú élességgel a probléma morális gyökerére kérdezett rá. Persze ettől lehetett volna pocsék festő.
De hát csoda, amit létrehozott. 83-as szentendrei életmű kiállítására (teljes csendben zajlott le) Miklós barátom levitte műpártoló barátunkat, Kanada akkori nagykövetét. Pár nap múlva csillogó szemmel dicsekedett, sikerült megakadályoznia, hogy a diplomata képet vásároljon. „Nem volt könnyű. Nagyon akart. De hát nemzeti kincs! Mi lenne, ha még ez a néhány kép is eltűnne?!”
Képei alig-alig, néhányuk múzeumban, a többi gyűjtőknél, ki tudja. Főiskolás korától kezdődően mindig megsemmisítette a gyengébbeket. Az a kevés viszont, ami már kultúránk vérkeringésébe bekerült kiállítás vagy reprodukció által, az súlyos, mint egy bírói ítélet, mint egy távoli égzengés, és nyugodt, mint a hegycsúcsok hajnalban.
Azt mondta egyszer: mindig a témából indul ki. El kell hinnem neki. A „Gyűjtő” esetében tehát egy bácsit kell elképzelnünk, amint képek között turkál, és vélhetően igyekszik a hangulatot az olcsóbb vásárlás lehetősége felé kormányozni. Ismerjük. De hát ez a Daumier -i szint. És Vaszkó? Mit láthatott abban az emberben? Egy figyelő, de egyszerre befelé és kifelé is figyelő statikus komoly arc. És mintegy függetlenedve az arc intellektusától, s háta mögött egy várakozó, nyitott tenyér. Ez, mindeddig csak egy geg, bár annak kiváló. (Plakáttervező grafikusnövendékeknek adnék ilyen feladatot: piktogramtervezés.) De hatoljunk kissé beljebb. A kép háttere absztrakt. Az eredetire nem emlékszem, ha láttam is valaha, itt: sötétlila, faktúrával alig bontott felület. Láthatóan csak arra szorítkozott, hogy a felhordott festék színné váljék, talán kissé térré, részletmotívumok nélkül. Ehhez a minimális eszköz, mint annyiszor a 20. században: egy-egy színvillanás a semlegesen lemázolt felületen. Mindez valóságra utalásnak túl kevés. Baloldalt alul, a kerethez tapadva egy világosabb színcsík, a háttétből alig elváló lila, bár a nyomaték kedvéért egy szakaszon világosba vált. Úgy szoktuk mondani, hogy a biológiánk és vizuális tradíciónk folytán bármely absztrakt képen húzódó vízszintes vonal mindig a horizontra, tehát a térre utal, azt sugallja - itt pedig ez a függőleges csíkokra elegendő a falsík, az enteriőr megidézésére. Nyugodtan meg lehetne kérdezni bármely kisgyereket: a bácsi mezőn vagy szobában van-e? Igaz erre utal a jobb fölső sarok félköríve is, ami egy hirtelen naturális idézet is, akárha dongaboltozat súroló fényben, derengőn. 
(A kép eredetivel összevetett viszonylag hiteles kópiája. 2001. okt. csináltam.)
A kép jobb szélén végigfutó markánsabb lila csík egészen más regiszterben szól. Nem tapad a kerethez, lebeg; faktúrája (felületmegmunkálása) szinte nincs. Anyagtalan. De a dongaboltozat függőlegesbe hajló végét mégiscsak szilárddá támasztja. És e sötétségben, a vélhető falakon túl ez az egyetlen bútor. A szellemi szférában. Történés, s a figurán túl, ebben a síri térben: humanizál.
A kézfej. Stilizált, szép, áttekinthető forma. A Gyűjtő hüvelykujja kissé begörbül, markolásra kész. Mondjuk szebben: befogadásra. A színe gyönyörű színkörnyezetében: rózsaszínes szürke. Vaszkó szerette ezt a kezet; a dongaíven kívül az egyetlen lágy folt. Kontúrja foszforeszkál. Először egy világosabb sárgásszürkével festette meg ezt a foltot, majd túl hangsúlyosnak találván átkente sötétebbre, pasztellel. Ügyelt, hogy ne töltse ki a teljes mezőt, így kivillan az eredeti szín a kontúrok mentén. Hányszor és hányszor használt eszköz, illetve következmény, mindnyájunknál! Sok igen szófukar és szikár nonfiguratív képnél szinte ez egyetlen történés, és milyen gazdaggá tudja tenni a felületet! Sokszor a festő színkeresgélésének egyetlen árulkodó lenyomata. (Vagy csak az értő látja meg benne a rengeteg munkát, és mosolyog, amikor imitált a kínlódás?!) Nézzük meg a három függőleges folt és a két negatív terület arányát. Jó. Pedig a (látszat ellenére) nem egyszerű a feladat. Főiskolás koromban egyszer léckerítést kellett terveznem, de szépet. Onnét tudom.
A fej. Geometrizált foltrendszer, absztrakt festékfoltok. Használtak effélét szántóföldek, de éjszakai utcaképek, tűzfalak megjelenítésére is a franciák, itthon pedig főleg a szentendreiek. Itt láthatóan alkalmas ez szellemi szerkezetek ábrázolására is. Fejet, foltokból, így leginkább Klee festett („Senecio”, az a bázeli piros hátteres palacsintafej, amit egy körformából munkál ki. De ott a fő feladat a geometriából humánná áttűnés, játékosan). Mi utal itt a témára: az arc stilizált profilvonala, egy fekete kocka épp a szem helyén, s a tömb arányai, a nyak. Ennyi. S ezen belül és ezen túl, lilák és fehérek. Hideg (kékbe hajló) és meleg (vörösbe hajló) barnák. Megintcsak a foltok áttekinthető, mellérendelt, de rafinált arányai. A valahai legszebb Mondrián-felületosztás. Mágikus színek,
fegyelmezett líra. Leheletfinom játék a tériséggel: a foltok egymásmelletisége hiteles, a maga absztrakt közegében. Elhisszük neki, hogy ezek a foltok egymás mellé rendeltettek. Mellé? A foltok formájából kivehetően néhányuk fedésben van a szomszédos folt által! Absztrakt tériség, mint bábszínházban a paravánfalak egymás mögött. A tér különös megnyilvánulása. A nagy fekete folt bal oldalán még egyszer kivillan egy súroló fény, rímelve, tehát összekötve a főtémát a háttérrel. A barna foltok némelyike sokszorosan át- meg átdolgozott, a közép-felső láthatóan igen keservesen. Ettől (is) olyan emberi az egész. Illetve evvel is ellensúlyozza a szem dogmatikus geometriáját, szenvtelen magabiztosságát. És az áll - natúrára is emlékeztető - szikár keménységét. Ezt a durván festett lila háromszöget, ezt a lila háromszög-állú embert első látásra nem szeretjük meg, de végül is elfogadjuk. Úgy tűnik, ez feladat volt a festő számára is. Megbirkózott vele.
Megemlítendő még a fejből „hátul” kinyúló két forma, ami egyébként a legmarkánsabban lép ki a derékszögű rendszerből. Talán a haj oldottabb tömegére utal. Túl didaktikus lenne a fejforma nélküle. Az alsó forma elmosódott, meglepően az. Milyen következményekkel? A nehezebben kivehető, olvasható látvány a természetben mindig a távoli. Így ez tériséget sugall. Mint fogaskerék két foga, markol bele környezetébe, egyetlen szerkezetté alakítva témát és hátteret. A fej mögötti holtteret élettel tölti meg. A két forma a két sarokra irányul, a szem spontán meghosszabbítja vonalukat, s evvel kipányvázza a középpontban lebegő fejet.
Utolsó éveiben, úgy tudom, már egyáltalán nem festett. A fiatalság agresszív. (Déry is biztatta Szárszón a beteg József Attilát: Írj!) Fáradt volt ellenkezni velem, festőlemez hiányára hivatkozott. Vittem neki, ami talán átmelegíthette egy percre - a gesztus-, amikor megtalálta az ajtaja előtt egy reggel. Csendes öniróniával élte meg szelleme öregkori megroggyanásának jeleit is. Kormánykitüntetést kapott, szólították a Parlamentben az elnöki asztalhoz. Elindulva rácsodálkozott a pár sorral előtte ülő beteg Bálint Endrére, aztán „...elkezdtem vele diskurálni. Mindenről megfeledkezve. Ez hiba volt. Aztán a miniszter odajött hozzám, s átadta a díjat, kedvesen...”
1985-ös kiállításomra még eljött. 86-ban halt meg. Pilinszky egyszer azt mondta a pannonhalmi diákoknak: „nem tudom ki volt a miniszter, amikor Van Gogh a cipőjét lefestette.”