MOZGÓ VILÁG CIKKEK 1992/12

1. UCCELLO A SZÜRREALISTA
2. TORNYAI KONTRA CZÓBEL
3. MORANDI
4. CZÓBEL BÉLA FELESÉGE (MODOK MÁRIA)
5. UTRILLO SZOMORÚ VOLT
6. KLEE AZ APÁM
7. VASZKÓ ERZSÉBET, AKI ZSENI VOLT
8. BONNARD
9. MENYUS BÁCSI (TÓTH MENYHÉRT)
10.VÁLI DEZSŐ

Váli Dezső

Régen várt pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tizedik, utolsó cikkét adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko, nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya ne­héz lett volna hat oldalt írni. Megírhattam vol­na honi kortársaimról a véleményemet. Mond­juk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd, egyszer. Fölvetődött Vojnich Er­zsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte. Bele­illik a Modok Mária - Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez témát, és meg­annyi mazsolával meghintett vegyes gyü­mölcsfagylalt-vacsorát kaptam tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer ubor­kával. S akkor, végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhet­tem, a kerekek is azt zakatolták, váli, váli. Ho­gyan is felejthettem ki, Bonnard és Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe elő­ször egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terí­tette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves né­zőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott ké­pek maradványai, ugyan szíveskedjenek belő­lük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajbakaptak egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környe­zetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen ésszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásá­rolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet bar­kács-fűrészgép igénybevétele. S még a fűrésze­lés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkássá­gának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hát­só kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs - hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákostészta. Kihűl."
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár hetedik éve ál­lott műtermében egyik korai főműve, az Avigno­ni szerelmesek. Olajkép, 140 x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rend­hagyó módon témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében („C. napló") meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tor­nacsukában betéved egy templomba, ahol „...Be­lépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a D-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent, meg­mozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagad­jam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel pró­bálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan sző­ke, karjával átfogja lábát. Nicsak, egy lány. Ó is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy falfülke felé, ott egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottma­radtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vi­gyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeret­né megfesteni - akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. E táblák té­mái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy or­gonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége masz­kulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indí­tott, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezen­dő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskés­nek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbemaradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, szín­ben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így ma­radt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát ke­resett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bá­lint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen idetar­tozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summás­sága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén el­gondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló" - az ugyanis min­denkor a művész és a befogadó közös al­kotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.

A tizennégy évig tartó absztrakt után a festő második periódusa a régi zsidótemetők-széria (1984-87). Ez tulajdonképpen mellékterméke egy tíz évvel korábban fatusi szociofotózások közben kedvtelésből készített temetőfotó sorozatnak.
„Régi zsidó temető - virágzó mandulafával" Hatvan centiméteres olajkép, 1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang, és ez a feszültség, amit a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött, ami önmagában abszurdum - de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy, fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép néz­né, túl közel van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nem­csak téri helyzete leolvasását, hanem értelme­zését is. Bontatlan fekete foltja, mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámaszt­va, ráragadva egy szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafi­kus jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve, testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz mo­dorban, egy virágzó fa. Modellje jól megfigyel­hető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A feszültség - a feszes kompozíción túl -, gondolom, innét szár­mazik, az egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavartkeltőek.

„Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emléké­re)" 120 x 120 cm, olaj, 1986. A címadás nem véletlen. Váli mindig ámulattal adózott az er­dei - alkonyi fények, atmoszférák mesterének. Itt a képen a geometrikus formák lombernyőt sugalló (foltos) fények által puhává oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát fenye­getően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.
Mindkét képet a festő egy különösen boron­gós januári délelőttön Trabantja csomagtartó­jára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját elérte: még másnap is boldog volt.

Nézzünk meg egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból is. Kis fehér műterem (korábban: Fehér szoba); 1991. olaj, 40 x 40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér" a képmezőbe. Hasonlóan szorul a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába. Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik, fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan, jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal. Hol­ott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát, ennyi.
Búcsúzom.