Aztán láttam néhány szürke plakátot is. A Morandi mellett kiállított édeskés szobrásznak színes fotóval illusztrált plakát jutott. Mikor negyedszer néztem meg a
tárlatot, éppen lehetett katalógust kapni.Ugyanez a kiállítás a New York-i Metropolitanben világszenzáció lett volna.
Nagyon szeretem. Rendkívül furcsa a pályája. Diplomája után egy évvel, 1914-ben Bolognában 13 képpel szerepel, ami között van néhány „üvegcsendélet”. Alig két évre rá, 1916-ban megfest egy olajképet, ami üvegpalackokat és üveg gyümölcstálat ábrázol; ez már főmű. És életművét ismerve, nyugodtan festhette volna húsz, harminc, sőt negyven évvel később is. Tehát 14-ben - ha nem korábban - festette első üvegpalackos csendéletét: majd éppen ötven évig ugyanazt a témát!
Ha létezne ez a fogalom egyáltalán: semmitmondó téma, hát ez az. Ötven évig egy asztallapon négy-öt üveg ide-oda tologatva. Kitérő a pályán, ha annak lehet nevezni, ennyi: a tízes évek elején a kubizmus, a tízes évek vége felé pedig a metafizikus festészetnek nevezett csacsiság szele megérinti őt is - illetve palackjait. Időnként fest egy-
egy - szerintem jelentéktelen - tájképet. Kortársai közül sokan úgy ítélték monomániás témaválasztását, hogy evvel jelzi visszavonulását az egyre inkább terjeszkedő fasizmus elől. Ezt egyébként nemrég még a Magyar Képzőművészeti Főiskolán is így oktatták. Csakhogy 1950, 1960 - Morandi nem változik semmit. Ennél nagyobb bátorságot...! vagy éppen a megtalált kincset félte lecserélni a bizonytalan más-ra?! Talál egy témát 24 évesen. 26 éves korától ez a megkezdett széria tele van remekművel. Tárgyait valamelyest cserélgette. Beállított csendéletekről dolgozott. Tavaly láttam végre egy olyan vele foglalkozó albumot, amelyben műteremfotók is voltak. A palackok, és ládák zsúfolva modelltárgyakkal. Nem változtatta viszont a képméreteit, szinte mindig megmaradt a negyven centi körül. És maradt a kompozíció is: a tárgyak, egy horizontvonal, ami igazából az asztal túlsó éle, mögötte falmező, legtöbbször még csak árnyékkal sem bontva. Nézzük meg 1957-ben festett Csendélet című képét! Falmező, kerek, vagy talán ovális asztallap, öt összetolt tárgy kettős sorbarendezve, családi csoportképként. Elsőként színeivel hat. Az a halvány okker és a világoslila folt együttese egy tengerparti napsütötte föveny békéje. A csendélet darabjai is lágy pasztellszínek, egyensúlyozva egymást. Van bátorsága a fehér palackot középre állítani. Kompozíciója már nem is lehetne centrálisabb. Ahol elkezd a kép különössé válni: a tárgyak kontúrvonala igen rafináltan szerveződik. A fehér üvegnyak vonala pontosan fed két mögöttes kontúrt! Észrevétlenül furcsa. Az sem feltűnő az első nézésre, hogy a tárgyak irracionálisan egymás terébe hatolnak. Annyira azt látjuk csak itt is, amit tudunk! Pedig itt az öt üveg: egyetlen szobor! Még hangsúlyozza is: a cserép és az üvegek tetejei egyetlen vonallá rendeződnek. Méghozzá jó szobor! Mikor Brassai fotózás közben letörte Picasso Ember báránnyal című szobrának egy darabkáját, a kinyúló báránylábat, Picasso önkritikusan megjegyezte, hogy egy szobrot a hegyoldalon le kell gurítani, és ami megmarad az lesz az igazi. A Moradni-kép igazi „szobor”.
Ecsetkezelése bámulatos. Egy tisztességes céhbeli mit tenne egy ilyen pici - negyvencentis kép - hátterével? Elindulna fölül a kép szélénél egy hidegebb sárgával, mondjuk. Lefelé haladva kis narancsszínt bele, majd az ellentét fokozása érdekében a lila találkozásánál hidegebb - okkeresebb - sárgává válna. A kép sarkainál a sárga elsötétedne egy kicsit - ezt Rembrandt óta mindenki így csinálja -, hogy a néző a látványt ne önkényes kivágásnak érezze, kimetszve a világból, hanem zárt egységnek. (Nézzük meg ilyen szempontból az elmúlt századok portréit! Még a fotósok is használják!) Ezenkívül: változna a háttér sárgája a tárgyak közelében is, idomulva, vagy éppen ellenkezve. Csábít egy ilyen felület spachtlival (festőkéssel) való megmunkálásra is: a domináns, kikevert alapszín után az ember még belekotor a paletta egyéb színkeverményei közé is egy kissé... nem nagy gyakorlattal is gyönyörűség, a véletlen szerint is szerveződő-szövődő gazdag felület képződhet. S mit tesz ezzel szemben Morandi? Itt, és igen gyakran egyebütt is, a következőket: kikever egy igen egyszerűnek nevezhető világossárgát - fehér, fekete, sárga és okker tubusokból, ha jól látom. És - akár egy sámlit mázolna le - végigszalad a felületen. Még reprodukciókon is kivehető az egyenetlen vastagságban, megmunkálatlanul fölhordott festék. És az ecsetjárása? Mit lehet egy bontatlan sík felülettel kezdeni? Végigmenni rajta függőleges vagy vízszintes ecsetvonásokkal, szép rendben. Van Gogh talán örvényekből festette volna végig. Seurat pontokból állította volna össze a felületet. S itt: semmi párhuzamosság, rend, hanem elképesztő összevisszaság. Egyenes húzásokból félkörökre vált, mintha unná a mozdulatsort, legalábbis a látvány oldaláról nézve a dolog semmilyen formában nem indokolt. És külön illetlenség: a háttér ecsetrajza a tárgyak közelében azok körvonalát kezdi követni. Ez a darabosság sokszor a tárgyak színfoltjainak megmunkálására is jellemző. Jól lehetett ezt most a múzeumban látni, az eredeti képeken. És azóta nem tudom megfejteni, miért nem zavaró ez. Egyvalamit találtam erre vonatkozóan, a színharmónián kívül: a színhatárokkal különös gonddal bánik. (Kontúrvonalat akartam mondani, de hát azt nem használ.) Itt, határhelyzetben, ecsetjárása szinte rebbenő félénkké válik, mintha óriási feladat lenne azt a korsót pontosan megrajzolni. Mintha nem tudna rajzolni (ördögien tud). Az egyenesek is: kis kisiklások, félkörök, öblök vannak elbizonytalanítva. A tárgy ettől lebegőbb, nem konkrét. És: messzibbre kerül tőlem. (Húzzuk meg gondolatban ezeket a vonalakat egy lendületes, fekete ecsetvonással. Van ilyen a világon elég. Fernand Léger. Akármit fest, arasznyira van tőlem.)
S mindezt általában à la prima technikával, vagyis az egyszer lekent foltra többször már nem tér vissza. A Szépművészetiben megnézve most (Európa képtáraiban egyébként szinte nem látni tőle munkát, Olaszországban vannak, és rengeteg magánkézben) a festés előtti fölvázoló ceruzarajzok sok helyütt kilátszódnak, s a vászon fehérje is ki-kivillan. Mindebből pedig az következik, hogy még a nagy festők között is hihetetlen színérzéke volt. Csontváryról mondják, hogy óriás vásznait elkezdte festeni a bal alsó sarokban és befejezte a jobb felsőnél. Meg kéne nézni, én nem hiszem. Ember ilyet nem tud megtenni, hogy több száz színfolt azonnal „üljön”. Még Morandi egyszerű szerkezeteinél is emberfeletti teljesítmény. S milyen eszköztelen! Gondoljunk csak bele, semmi rendkívüli, feltűnő ötlet; csöndes és természetes, mint egy csokor virág.
Vagy nézzük a 31-ben festett képét: Kagylók és gyümölcsöstál. A kép ilyetén szervezése ritkább
nála, tárgyak csatárláncban, kartávolságra. Három és fél darab. (Hogy valamit félbe lehet vágni, alighanem Bonnard-tól tanulta. Utrillónál is előfordulnak belógó faágak, ez-az, de nála más a helyzet. Ő sokszor fotóról, sőt kommersz képeslapról festett.)Különös tárgyak ezek! Szerencse, hogy a címben megnevezi, én ki nem találnám azokat a mágikus értelmezhetetlen amorfokat! Megint csak nem megmunkált, megformált felületek, nem érezzük anyagukat, domborulataikat. Határozatlan alakú színfoltok. De ilyet nem lehet kitalálni! (Tessék végignézni a Knaur-féle Absztrakt lexikont!) Sugallja, hogy ez „valami”, akkor is, ha nem értem. Minden műalkotás befogadásának első fázisa: „ez valami más” - elbizonytalanít. Miben? Biztonságomban, hogy értem, tudom a világot. Magamat. Csak ebből az elbizonytalanodás-pozícióból lehet valakit továbbvezetni. Kézen fog, gyere, ez valami más. VAN MÁS IS. A láthatónál, érthetőnél messzibb rendre utal.
Pilinszky azt mondja, hogy a szakrális művészet tautológia, szóismétlés. Minden művészet az, ugyanis.
Ez is.