Vasvármegye egész keleti felét, a Rába két partján, a magyarság foglalja el. A magyar lakosság zömének határa ott végződik, a hol körülbelül a magasabb hegyvidék váltja föl a rónát és halmos vidéket; ámbár a magyar birtoklás első századaiból eredő telepek a hegyek közt is fennmaradtak. Ezek az úgynevezett Őrség egyes községei. A magyarság ezenkívül két öblözettel benyomul az idegen ajkuaktól megszállott hegység közé is, nevezetesen a Rábavölgyén, Szt.-Gotthárdig és a Muraszögön. Ez a jelenség, valamint az a körülmény, hogy az őrségi községek egy része csak idővel, a viszonyok által gyámolított idegen áramlat nyomása alatt, veszítette el magyar jellegét, a mit az illető községek eredeti magyar neve is bizonyít: megczáfolja azt, mintha a magyarság csak a sík vidékeken szeretne megtelepedni. Sőt a hegyes vidéken lakó magyar ember is, legyen az a székely vagy a dunántúli hegyes vidékek lakója, akár, mint más idegen ajkú, nehezen szokik meg a rónaságon. A kedvezőbb megélhetési feltételek természetesen első sorban a folyók völgyébe s a termékenyebb lapályos tájakra édesgették a települőket, a mint ujabb időben is tapasztaljuk, hogy a tótság és oláhság leszáll a hegyekről s tért foglal a síkon, a hol termékenyebb földet talál. De az bizonyos, és ezt Vasvármegye magyarsága is tanusítja, hogy a síkon hamarabb megy végbe az idegenajkuak beolvadása a magyarságba, különösen, ha a magyarosodás proczesszusát az arra hívatott tényezők is előmozdítják.

Ennek tárgyi oka kézzel fogható. A hegység nem csak gyakran alkalmat ád, de szükségképen meg is teremti az elszigeteltséget. Nehezebb a nyelvszigetek természetes határainak megbontása, holott e határok a lapályosabb, vagy szelíden halmos vidékeken észrevétlenűl egybefolynak s 361megkönnyítik a sűrűbb, úgyszólván mindennapos érintkezést. Az uralkodó magyar faj, nemcsak kultúrájának felsőbbségével, hanem a hazánkban tapasztalható szerencsésebb szaporodási viszonyainál fogva is, erősebb hatással van az idegenre, főleg ott, a hol beolvasztó képességét a betelepült idegenajkúaknál jobb anyagi helyzete is növeli. Éppen azért leggyöngébb hatást bírt kifejteni, mint azt a népesség szaporodásának statisztikai képeiből is látjuk, a német elemre, mely anyagilag rendezettebb viszonyok közt él, a kultúrának viszonylag magas fokán áll s e mellett éppen Vasvármegyében, mint határszéli vármegyében, egy nagy német zömmel állandó érintkezésben van, s minthogy azzal megértetheti magát, munkájával még anyagi fenntartásának eszközeit is részben annak körében keresi és találja meg. Ellenben a törzsökétől elszakadt horvát és vend, főleg ez utóbbi, mely közvetlenebb rokont egyáltalán nem talál, a magyarok társaságában rövid idő alatt magyarrá lesz.

Vasvármegye magyar lakossága, nyelve után ítélve, határozottan olyan néptörzs maradványa, mely a honfoglaláskor települt itt meg és századokon át kemény állhatatossággal megőrizte nyelve sajátságait. Annál jelentősebb ez, mert tipusa a fajkeveredés számtalan árnyalatát mutatja. Ismeretes és bebizonyított dolog az, hogy az öröklékenység törvényénél fogva a legmaradandóbbak a faj külső képének jellegző vonásai, melyek egész sor nemzedéken át sem mosódnak el teljesen. Vasvármegye területén, főleg pedig azon a lapályosabb részén, melyen ma a magyarság zöme egy tömegben lakik, a népvándorlást megelőző időktől fogva különböző népek települtek meg, melyek sem el nem vándoroltak, sem teljesen meg nem semmisültek, kivált nem a magyar hódítás után, hanem vagy beolvadtak az államalkotó új népbe, vagy valószínűleg csak elfogadták ennek nyelvét, részben szokásait is, valamint a hódítók is átvették a meghódoltak nyelvkincsének bizonyos mennyiségét, megkedvelték s magukévá tették némely szokásikat, melyek nyomait még ma is föllelhetjük. Nagyszámú alig lehetett az itt talált lakosság, mert aránylag kevés idegen eredetű helység nevével találkozunk, nem úgy, mint nem messze délre, a Balaton zalai oldalán, a hol sűrűn követik egymást a szláv eredetű községnevek. Az egykori szláv népességnek emlékét inkább egyes táj- és határrészek tartják fönn, mint példáúl a Kemenes dombhullám, melynek köves, kavicsos szerkezete azonnal ráutal nevének szláv eredetére (Kamen).

Később a német invázió, a horvátok betelepítése, ujabb német, sőt tót jövevények megszállása bontogatta időnkint a magyarság sorait; de, mintha egy-egy beszakadt néptöredék ujabb életre serkentette volna, csakhamar felszívta és a maga javára és gyarapítására használta az idegen vért. Szerencsés körülménynek mondhatjuk minden bizonynyal, hogy sem a török hódítás nem bírt Vasváron túl állandósulni, noha elégszer pusztítottak itt a török seregek, sem a szabadságharczok, melyeknek számos epizódja zajlott le Vasvármegye síkjain, nem dúltak oly erősen, hogy miattuk elnéptelenedett volna, mely esetben itt is nagyobb számú német telepítvény keletkezik: mindazáltal eleget szenvedett és fogyott itt is a magyarság, hogy csodálatos erejűnek dicsérjük szívósságát, melylyel a maga fenmaradásának biztosításán kívül a közéje települt idegen ajkúakra is rányomta beszédmódjának és érzületének bélyegét. Nyelvéhez való szívós ragaszkodása, melyet az iskolai egyszabásúság sem gyöngíthetett, a leghatározottabb az összes dunántúli csoportok között. Sajátosságához való ragaszkodása átháramlik az urakra is, a kiknek pedig lenne módjuk annak elhagyására és hosszabb iskolázás 362folytán. A vasmegyei embert mindenkoron megfogjuk különböztetni, teljesen soha át nem alakúló kiejtésének és szóalakjainak eredetiségéről, mely ősiségének legjobb bizonyítéka.

Pedig a vasmegyei magyar nép más tekintetben sem a czivilizáczióval, sem az idegen szokásokkal és divatokkal szemben nem tanusít szilárd állhatatósságot. A milyen fogékony a műveltség eszközeinek megértése és alkalmazása iránt, épp úgy szívesen utánozza a maga szokásai, viselete eredetiségének rovására az úri népet, kiváltképen pedig a városiakat. Nagyobb város nincs ugyan a megye területén, de annál több a kis város, melyek mindegyikének volt bizonyos fontosságú szerepe a közelmúltban s ma is lépést igyekeznek tartani a haladó korral; ott vannak ezenkívűl a szomszéd megyék közel eső nagyobb városai, melyek a határtól csak pár órányira lévén, szintén állandó hatással vannak a népre, végre nem tagadhatjuk el a közeli Ausztria, első sorban Stiria befolyását sem, melyet elég 363alkalmuk van a határmenti s a megye kövein túl is elvándorló megyebeli németeknek a magyarokkal közvetíteni.

A művelődés iránt való fogékonyság, midőn egy részről az eredeti kölsőségek sajnálatos elhagyására viszi őket, másrészt a felvilágosodás és polgárosúltság útján növeli értelmességüket, szelídebbé alakítja át jellemüket, gondolkozásmódjukat. A vasmegyei magyarok jellemének alapja különben is bizonyos szembeötlő józanság, mely ment a nagyobb szenvedélyességtől, vagy mélyebb alattomosságtól. A józanság, egyszerűség, természetesség, mely lelkükben megnyilatkozik, kifejezésre lel építészeti módjukban és ruházatukban is. Szorgalmas munkások általában, kik maguk is tulajdon birtokában lévén, tiszteletben tudják tartani a tulajdonjogot. Legendás rablóik voltak nekik is; de a leghíresebbjük, Sobri Jóska, valóságos lovag, az ideális betyárvilág megtestesűlt alakja, a ki egyetlen orgyilkosságot vagy rablógyilkosságot sem követett el. Az ő rablóikat a szabadság szeretete vagy a könnyelműség vitte az erdők rejtekébe s nem a kincsvágy. Verekedés ma is megesik duhajkodás közben, vagy a búcsukon, de annak az oka rendszerint a virtuskodás, mely nem egyedűl a magyar nép sajátsága, hanem az általános emberi természet megnyilatkozása.

A szabadságszeretet, mely Rákóczy szabadságharczának csak úgy, mint az 1848-49-iki szabadságharcznak erős segítséget nyujtott, melyért sok vasmegyei vérzett, egészen a mai napig, kevés kivétellel, a politikai téren is következetes állhatatosságban nyilatkozik. A nép szabadságszeretete mély vallásossággal párosul. Bele van gyökerezve lelkébe a vallásosság, bármelyik felekezethez tartozzék. A kisczelli, vasvár-szentkúti stb. búcsukra tömegesen tódúl a nép évről-évre, szembeszállva a fáradsággal, az időjárás és élelmezés viszontagságaival.

A vallás szertartásainak hű teljesítése a mult hagyományainak folytatása. Régi, nagyszerű templomok és becses egyházak romjainak nagy száma beszél az itteni magyar nép őseinek vallásosságáról. Ezt a hagyományt a hitujítás alkalmával áttért protestánsok is megőrizték, s ez az egyházaik irányában kifejtett áldozatkészségükben nyilatkozik. A Kemenesalján följegyeztük azt a régi szép szokást, mely azonban a mostohábbra vált anyagi viszonyok között már el-elmarad, hogy a reformátusoknál keresztelésekkor vagy névnapokon szokás volt nagyobb adományokat felajánlani vagy gyüjteni egyházi és iskolai czélra; nem egy templom, vagy iskola köszönte létrejöttét ilyen alkalmi ajándékok felgyülemlésének.

A nép külső faji jellegét illetőleg termetük középszerü, általában 160-165 czentiméter magas, inkább ösztövér, mint köpczös; általában brachikephalok; a férfiak feje és arcza kerekebb, mint a nőké, a kiké inkább tojásdad; az arcz színe rendszerint barna, a férfiaké úgy, mint a nőké; hajuk merev, szálas, gesztenyebarna (a nők közt több a szőke); szemük nagyrészt széles mandolametszetü, nagy és nyílt, általában barna, de gyakori a kék szem is, mig a szürke és sárga már ritkábban, elvétve fordul elő. A nők ösztövér termetük, rendszerint kemény, merev vonású arczuk miatt legnagyobbrészt nem szépek; legalább olyan kecses arczidomokat, mint a Tisza mentén, vagy a Kis-Alföld csallóközi és sopronmegyei részében, (Csorna és Kapuvár vidékén) nem igen találhatunk.

Találhatunk azonban sok csinos és kecses arczú leányt nagyobb számmal is egyes községekben. Jóllehet az itteni magyarok nem végeznek oly nehéz munkát, mint a hegyvidéki lakók, mégis hamar öregszik arczuk s az aránylag fiatal egyének is, a férfiak úgy, mint a nők, koravén külsővel ejtik tévedésbe azt, a ki korukat arczukról akarná leolvasni.

364Ez általános kép mellett természetesen már a számos esetben történt fajkeveredés miatt is majd minden helységben találunk kivételeket. Egyes egészen elmagyarosodott vagy a magyarosodás végfolyamatában levő községben különösen szembeötlik a termet eltérő magassága vagy az arcz fakóbb, a haj szőke, a szem savószínű, kék vagy szürke szine. A szőke haj a leggyakrabban mutatkozó eltérés; ritkább a Kemenesalján, mint a vármegye középrészén, a Rába balpartjától a hegyvidékig. A hol a horvátokkal keveredtek a magyarok, ott magasabb a termetük; a hol pedig germán telepítések történtek a múlt században, ott általában magas termetű, szőke hajú, kék szemü a nép; de a nők itt is alacsonyabbak.

Az itteni magyar nép, a mint említettük, általában komoly, túlságosan is józan és egyszerű, úgy mulatságaiban, mint öltözködésében, valamint lakásának berendezésében.

A városi hatás, valamint a felvilágosodás terjedése, mely már számol az egészségügyi követelményekkel, nem marad befolyás nélkül ujabb építkezésében; de nem mondhatjuk, hogy egészen a legújabb időkig egészséges lakást épített volna magának. Általános volt a tömés vagy vertfal, fecskerakás és a borona vagy cserényfal is, nem mintha mindig a szükség kényszerítette volna őket az építésmódra, hanem, mert kényelmesebb volt a munka. A szükség talán inkább az árvízjárta helyeken tette megmagyarázhatóvá a kevésbbé szilárd épületek emelését, mint a szabályozatlan és gyakori kiöntésnek kitett Rába völgyében. A vert fal olcsó, kéznél levő anyagból, kevés munkaerővel hamar elkészűl, azért nem is oly nagy kár, ha elsodorja vagy megrongálja a víz. Ellenben a köves vagy égethető agyagot termelő helyeken már régen megkezdhették volna a szilárdabb építkezést, ha a megszokottság konzervativizmusa vagy a könnyebb munkáról való lemondás megengedte volna. Valószínű különben, hogy a kevésbbé szilárd épületeket azért emelték, mert a két századnál tovább tartó 365háborúskodások miatt sem idejük nem volt a szilárdabb építési módra, sem nem mertek állandóbban építeni, attól való féltükben, hogy az ellenség által történt rombolások helyrehozhatatlan csapással sújtják őket. Ujabban általánossá vált a téglából, cserépfödélre vett építésmód.

A háztető még az uj épületeknél is megmaradt régi alakjában, melynek ősét a sátrakban kereshetjük. A födélszerkezet prizmatikus, elől és hátúl ferdén levágva. Csúcsfal a régi épűleteknél egyáltalában nincsen, ha itt-ott elvétve akad, akkor is félüstökre, csonkán van hagyva. E miatt a padlás nem lehet szellős, mint az ablaknyílással ellátott csúcsfalas építésmódnál. A füstös konyha is még sok helyen megmaradt; noha az ujabb építési és tűzrendészeti szabályok erélyes alkalmazása következtében most már sűrűn épülnek a cserépfödeles, kéményes házak. A tüzelleni védekezés okából épitenek ujabb időben úgy, hogy az egyes épűletrészeket tüzfallal választják el egymástól.

A házak ugyanis, melyek a telek hosszával párhuzamosan építvék, akképen vannak beosztva, hogy a pajtán (csűrön) kívűl, mely itt elmaradhatatlan, úgy a lakó, mint a gazdasági helyiségek egy födél alatt, egyhosszában vannak építve. A ház homloka az utczára néz, egy vagy két ablakkal. Elől van a szoba, melybe a konyhán át jutunk, a konyha után következik a kamara, erre az istálló, majd a szín, melyekbe az udvarról vezet ajtó. A módosabbak több községben ma már két szobát is építenek, mely esetben a konyha két szoba közé kerűl, úgy hogy az egyik szoba az útcza felől esik, a másik, a hátulsó szoba pedig, melybe a konyhából lehet belépni, vagy külön bejárat van az udvar felől, az udvarra néző kis ablakával.

A fedés módja a zsuptetőnél a vármegye egész keleti részében sima; az üstök szintén simán levágott. Ellenben nyugot felé, a hol a szláv lakossággal való érintkezés kezdődik, vagy a hol a magyar lakosság együtt lakik a szláv fajú lakossággal, már a garádos fedés részleteivel is találkozunk. Igy Szombathelytől délre menve a Rába felső völgyébe, egyre sűrűbben bukkannak elő ennek a fedésmódnak jelei; kezdetben csak elvétve, a háztető lefutó élein, átmenetileg, majd sűrűbb, czifrább alkalmazásban is, a hogy a szláv befolyás növekszik; de annyira kizárólag garádos fedést, mint a felvidéken, nem találunk.

Az épületrészek bejáratát a tetőnek körülbelül egy méternyire vagy még kurtábbra szabott eresz (isztergye) védi, mely a legtöbb esetben a nyitott tornácznak tetejét képezi, a hol tornácz van, ott kisebb ajtó nyílik belőle az utczára. Szombathely szomszédságában, például Oladon és Söptén, már szögben hajtott házakat is találunk, mely esetben két szoba néz az utczára, ilyen formán:

A konyha után következnek a gazdasági épületrészek, szintén ugyanazon födél alatt; míg a pajta külön az udvar végében, a telekre keresztben áll. A két szobás házak, melyek nem éppen csak jobb módra, hanem haladottabb műveltségre is mutatnak, mert az egészségügyi közetelményeket számba veszik, leginkább szaporodnak a vármegye góczpontján, Szombathely körül; ellenben gyérebbek a Kemenesalján s a vármegye délkeleti szögletében. Terjed lassankint az a szokás is, hogy az istállókat és színeket elválasztják a lakóházaktól és különállónak építik. A városi befolyást szembeötlőn észrevehetjük például a Kis-Czellel szomszédos Dömölkön, a hol az ujabb házak zárt, ablakos folyosóval épülnek, a régebbi nyitott tornáczos házak helyett.

Az épületen általában nem alkalmaznak semmiféle diszítést, még a meszelt diszítés is ritka. A házak mind sima fehérre vannak meszelve. Egyes városi kőművesek itt-ott csinálnak a habarcsból figurális, vagy onalas diszítményt, de ehhez a nép ízlésének semmi köze sincs. Leginkább 366még a helylyel-közzel találkozó csúcsfalon van diszítés; a városban látott ornamentika halvány utánzása.

Benn a szobában ugyanazt az elrendezést találjuk, mely általánosan feltalálható a magyar népnél. Az ajtóval szemben, a sarokban, áll a nagy tölgyfaasztal; előtte a pad, faragott székek, mellette áll a ládás szekrény, (sublót), néhol álló szekrény (almáriom), rajta a díszesebb edények, üvegek, poharak, melyeket közönségesen nem használnak, hanem csakis vendégségek alkalmával. A szoba másik sarkában a zöld kemencze (kályha) vonalában áll a magasra vetett egy vagy két ágy, ebben a leány kelengyéjéhez tartozó ágyneműt is őrzik. A butorzatot az elmaradhatatlan láda egészíti ki, melyben a gunyát, (felső-ruhát) és a fehér-ruhát (fehérneműt) tartják. A konyhában áll a konyhaszekrény (almáriom), vizes pad a vizes dézsáknak, edénypad, vagyis edényes állvány a főzőedény számára.

A ház telkét kapu zárja el az utczától. A míg jobban keletre, például Veszprémvármegyében, még inkább azonban Zalában igen sok házat, sőt egész községeket találunk kapu nélkűl, vagy csupán kapunak nevezett durván épített bejárattal, kapufa nélkül: Vasvármegyében nincs község, melynek házai el nem volnának látva kapuval. Ez rendesen egész egyszerű, hevederes deszkakapu, kőből készült, vagy fa kapulábbal. Gyakran akadunk rácsos kapura is, de a bálványos kapuk nagyon ritkák. A kapu mellett nyílik a kis ajtó, mely a tornáczra vezet. A ház népe ezt használja bejárásúl, mert a nagy kaput rendes körülmények közt zárva tartják. A kapuk felett vagy a ház falán faragott alakok, például szentek szobrainak alkalmazása, bár túlnyomóan katholikus a nép, egyáltalában nem szokásos.

A vasmegyei magyar nép általában igen tiszta; háza elejét, udvarát, főleg vasárnap s ünnepek előtt, gondosan feltakarítja. A fehérre meszelt, ragyogó tiszta házak igen jó benyomást tesznek szemünkre. Sajátságos azonban, hogy a tisztasággal párosultan kevés gondot fordítanak a ház elejének, vagy környezetének virágos ágyakkal való diszítésére. Alig találunk egyik-másik ház előtt néhány árva mályva, vagy bársonyvirágcsoportot és szegfüágyat, itt-ott egy rózsafát, vagy violabokrot. A gyümölcsfára azonban már nagy gondot fordítanak. Vasmegye különben is régtől fogva híres gyümölcstermelésének gazdagságáról, s a mennyiben ezen a téren késlekedtek volna a magyarok, jó mesterekre találtak a megyebeli németekben. Az utczák és utak befásítása nagy mértékben haladt s a sűrűn álló községek, melyek mind lombos szigetként emelkednek ki a zöld mezőkből, az utakat segélyző fasorokkal és a csinos erdőkkel egybefolyva, egész parkos külsőt adnak a megye földjének.

Nagyon eltérő az építkezés formája és anyaga a Muraszögében, néhány régi ős községben, a hol már nem csak az idegen fajú nép, mely közé századok óta be van ékelve, hanem a természeti viszonyok különbözősége is befolyással van az elszigetelt magyarság szokásaira. A szent-gotthárdi járás magyar községeiben s az Őri-Szt.-Péternél benyúló magyar félszigetben még mindig járja a fa- és vályogházak építése, találunk azonban már erre is téglaházakat. A faházakat rendszerint zsuppal födik, még pedig garádosan, mint a felvidéken; ámde azzal a különbséggel, hogy a prizma alakú tetőt, mint egyebütt Vasvármegyében, oromzatosan vágják le; az üstökös csúcsfalat nem ismerik. Szalafőn is nagyrészt fa pótolja a ház falát; de itt sima fedést használnak. A ház alakja derékszögben van törve; a gazdasági épületek a régi házaknál egy tető alá vannak véve a lakóhelyiségekkel; az ujabb épületeknél már külön választják a lakóhelyiséget a gazdasági épületektől. Ugyanígy van Kerczán, a hol a régibb épületeknél szintén derékszögben építették a szobához és konyhához is istállót; de most már az istálló meg az ól külön épül. Az eresz, mely a pitart (tornáczot) fedi, körülbelül egy méternyire ugrik ki.

Kút majd minden ház udvarán van, vagy a ház előtt az utczán, mert a vármegye földjének geológiai szerkezete általában kedvező a talaj alatti víz feltárására. A hegyes vidéken a sok apró csorgót használja fel a lakosság. Az ereket vagy kávás kutakban, vagy egyszerűen csak földbe mélyesztett hordókban gyüjtik össze; a síkon gémes és kávás kutakat váltakozva látunk. Kezdik itt-ott a szivatytyús kutakat is használni, de költségesebb volta miatt 367csak gyéren, az igen jó módúak, a kik már az urakkal tartják a versenyt. A hol nem kell mélyre ásni, így leginkább a folyók völgyeinek laposabb részén fekvő községekben, a kávás kutakat kedvelik leginkább.

A házakat sűrűn építik egymás mellé. A házsorok általában egyenesek és a párvonalas házsorokat elég széles utczák választják el.

A nép ruházatát illetőleg az általában megállapítható közös formákon kívül, mint azt mindenfelé tapasztalhatjuk, számos eltérésre találunk; úgyszólván falunkint, vagy legalább községcsoportonkint, kisebb tájankint. Hazánknak kevés olyan része van, hol a városi hatás oly gyors, közvetlen és széleskörű lenne, mint Vasvármegyében. Talán még az alföldi városok is jobban megőrzik a népviselet sajátságait, mint a mily mértékben az Vasvármegye falvaiban eltünik s a városiak divatjának sablonjához idomul. Pozsony, Kolozsvár, Kassa nem hatnak oly közvetlenül legközelebbi szomszédságuk lakóinak viselkedésére, mint Vasmegyében a sokkal jelentéktelenebb járási czentrumok, mint Körmend, Sárvár, sőt még Kis-Czell is. Különösen a nők hagyják el régi viseletüket, a minek részben az is az oka, hogy a városból a falura visszakerült cselédek már nehezen mondanak le a felkapott ruhadarabokról. A kis városokban meg általános a nép leányai közt az úri asszonyok öltözködésének utánzata, csak hogy tökéletlenebb formában. Ruházatukban a nők a legnagyobb egyszerüséget keresik. Szövetül még mindig sűrűn vásárolják a kékfestő szöveteket, valamint azokat az olcsóbb gyártmányokat, melyekkel emberemlékezet óta, hasonló gyáraink hiányában, az osztrák gyárak látják el népünket. Ha bizonyos dolgok miatt érdemesek a gáncsolásra, akkor e miatt bizonyára. Csakhogy ez a százados szokás minden magyar asszonynak közös szokása. A fehérneműn kívül semmiféle házi szőttest nem készít a magyar asszony, Vasvármegyében csakúgy nem, mint másutt; ebben a tekintetben megegyezik a némettel, holott a tót, szerb és oláh asszony a maga szőtte és hímezte anyagból készíti a ruháit, sőt a tót és a székely asszony még az uráét is. De másrészt a vasvármegyei parasztleányokon, néhány helyet kivéve, nem látjuk azt a selymes fényűzést, a mit a nagy Alföldön vagy a Duna mellékén fejtenek ki még a kevésbbé módosak is.

A férfiak ruhája az idegen nyelvhatárok felé kezd alkalmazkodni az idegen fajuak szokásához; tért hódít a németes szabású felső kabát, a bugyogó, pantalló. Általában a kék, fekete vagy barna posztó-ruhát viselik, nyáron szürke czérnaszövet-ruhát; munkanapon nyáron a magyar szabású nadrág helyet gatyát hordanak. A férfiak viselete általában a nem testhez álló dolmány, dolmány helyett zeke is, lajbi (mellény), magyar nadrág, vagy a hol meghonosodott, a pantalló; dologtevő nap síma csizmát viselnek tehénbőrből, ünnepen ránczos szárút. Fejükön nyáron keskeny karimás kalapot, télen báránybőr sipkát viselnek; sok faluban a finomabb asztrakán 368sipkát. Felöltőjük sokféle; majdnem falunkint változó. Leggyakoribb a bekecs, ritkább a guba, ellenben tért hódít a hosszú téli kabát, melyet mexikánernak is hívnak, azután a csuklyás köpönyeg; az öregek pedig birkaprémmel bélelt bundát hordanak.

A szűr már gyéren fordul elő, néhol egyáltalában nem viselik. Inkább a pásztoremberek élnek vele. A meglevők is általában dísztelenek, csak ritkán vannak piros szegélylyel vagy virággal kivarrva.

Mielőtt még a természetes átalakulás vitte volna rá a nép nagy részét arra, hogy a czifra szűrt lassan-lassan mellőzze, a már régtől fogva használt bekecs és bunda kedvéért: hatósági rendelet is beleavatkozott a czifra szűr pusztításába. A megyei jegyzőkönyvekben meg van örökítve annak egyik oka, hogy miért nem találjuk a magyar népnek ezt az öltözeti különlegességét oly általános elterjedettségében és díszében, mint akár a szomszéd vármegyékben. A vármegye erőszakosan beleavatkozott abba, hogy minő ruhát legyen szabad az embereknek viselniök. A mult század közepén ugyanis Vasvármegye megtiltotta a czifra szűr viselését s a kinek birtokában a közigazgatási hatóságok ilyet találtak, irgalmatlanul elkobozták s a legjobb esetben a díszt lefejtve, valósággal parasztul adták vissza tulajdonosának, ha ugyan visszaadták. Ez a rendelet, hol szigorubban, hol enyhébben alkalmazva, majd száz évig volt érvényben s abból a tévesen felfogott erkölcsi indító okból adták ki, hogy a pásztoremberek fényűzésének korlátozásával sikerül a gyakran előforduló tolvajlásokat megszüntetni vagy korlátozni. Mert gyakran megesett, hogy a hiú, vagy a leányok szemében hivalkodni akaró legények igaztalan úton is igyekeztek hozzájutni az ékes ruhadarabnak anyagi erejüket felülmúló árához. Ámde a szándék kudarczot vallott, mert a szűrök elkobzása éppen nem javította meg a nép erkölcsét; megjavították később a jogegyenlőség elvén alapuló törvények, az igazságszolgáltatás javulása és az általános művelődés emelése. Ellenben a rendeletnek megmaradt egy másik, éppen nem örvendetes eredménye, hogy a magyar népviselet diszítményeinek motívumai Vasvármegyében részben elenyésztek, ami annál sajnálatosabb, mert ugyanakkor az idegen, főleg pedig a városokban meggyökerezett nemzetközi divat is gyors rombolással pusztítja a nép eredeti viseletét.

A városi hatást természetesen legjobban tapasztalhatjuk Szombathely környékén, a hol nem egy községben már úgyszólván teljesen kivetkőzött a nép eredeti ruhájából, még pedig nem mindig a czélszerüség és a külcsín előnyére. A nép ruházatát ugyanis nem szabad felűletesen olyan szempontból tekintenünk, mint a polgárosult osztályét, mely a legtöbbször feltűnési vágyból vagy hanyag nemtörődömségből, néha csak az egyetemes utánzás kényszere alatt olyan öltözetet hord, mely sem nem czélszerű, sem nem kényelmes. A nép életkörűlményeinek és lakásviszonyainak szempontjából példáúl éppen nem mondhatjuk haladásnak azt, hogy ma már a falusi nők télvíz idején is, ott a hol az agyagos talaj majd hogy tengelyig nem érő sarat ád; könnyű czipőt hordanak csizma helyett.

Szombathely szomszédságában, Jaákon, a férfiak is már pantallót, nyáron pedig a pantallóhoz czipőt viselnek ünnepnapon. Télen felöltőül prémes kabát járja. A régi szokás még hadakozik az újjal, mert a dolmányt és magyar nadrágot dologtevő napokon még viselik, az öregek a kék és fekete színhez ragaszkodnak; de a fiatalok már a tarkább színekkel közelednek a városias viselethez. A pásztor emberek közt még megőrízték az egyszerű szűrt is, mely esős időben nekik legczélszerűbb. A módosabb jaáki parasztasszonyok ma már általában finomabb kelméből varrják ruhájukat, elhagyták a kurta szoknyát s hosszú, elég bő szoknyát, ehhez joplit (zubbonyt) viselnek. Nyáron szövetczipőt hordanak, télen bőrczipőt. Felső öltönyűl a németektől ellesett krispin-féle mentét vagy kis bundát. A pantallót máshol is megtaláljuk, így Szőllősön is.

A dolmányt kiszorító németszabású kabát, melynek nevét is egyszerűen átvették, s rokk-nak mondják, erősen meghonosodott a Szombathelyhez közel fekvő falvakban, Szőllősön, Szent-Királyon, Surányban, Zarkaházán, Csatáron (a hol horváttal vegyesen lakik a magyarság), Nagy-Unyomban, Nagy-Asszonyfán. Még inkább hódít a hosszú téli kabát, téli 369rokk, vagy mexikáner, melyet hol a bekecscsel felváltva, vagy a bekecset már egészen elhagyva, hol pedig a köpenyeggel vegyest viselik. Ilyen téli kabátot hordanak Zarkaházán, Szécsényben, Tanán, Uj-Perinten, Nagy-Asszonyfán (a hol ráruházták a dómány nevet), Német-Gencsen.

A régi viseletről a városi divatra átmenő viselettel a Rába-völgyén végig találkozunk. Kethelyen csupán kabátot viselnek; Rába Gyarmaton éppen olyan köpenyeget, mint a Szentgotthárd-környéki németek, sőt már az esernyővel is megbarátkoztak; Körmend vidékén, Vasallán szintén a közönséges téli kabátot hordják; Viszákon szintén hosszúszabású kabátot, de itt még a dolmányt is hosszúra szabatják, a szűr pedig majdnem egészen megszűnt, csupán még a díszítetlen guba maradt fenn néhány példányban, de ünnepnapon vagy parádéra már egyáltalában nem használják. Ugyanezt tapasztaljuk Molna-Szecsődön, Csákányban, a hol csak a cselédség visel fekete gubát szűr gyanánt. Lejebb a Rába-völgyén, még mindig megtaláljuk ezt az idegen divatot, bár megjelen itt-ott a szűr is. Rába-Hidvégen szintén nincs, Mákfán is még a kabát foglalja el helyét, nemkülönben Vasvárott is, de már Molnáriban, Püspökiben a kivarrás nélküli szür jártas; vele együtt a bekecs és bunda. Néha a szomszéd községek is merőben eltérnek egymástól; Sorki-Kisfaludon nem használják a szűrt, Sorki-Polányban már igen, de minden kivarrás nélkül. Rumban és környékén szintén a kabát honosodott meg, ellenben Kámon még él a szűr, még pedig pirossal és kékkel kivarrva s használják mellette a bekecset is. A kámi férfiak posztódolmánya, mellénye (lajbija) és nadrágja fekete.

Az alsó Rába-völgyön, Sárvár körül és Sárváron túl, már kevésbbé látjuk az idegen divat hatását. Ikerváron téli ruhául a sötét-szürke csuklyás köpönyeget, Patyon a bunda mellett szintén a köpönyeget viselik; ámde Peczölön még általános az egyszerű szűr, szintúgy Répczelakon, a hol esős időben hordják, a módosabbak finomabb szűrposztóból, a szegényebbek durvább abaposztóból; de Vámoscsaládon már csak neve maradt meg a szűrnek, mert anyaga is, szabása is nagyrészt megváltozott, sajátképen nem más, mint hosszú kabát.

A Kemenesalján változatosabb a férfiak ruházata. Ujlakon, mely azonban félig-meddig a Rába-völgyéhez is számítható, viselik a rokkot, köpönyeget, bekecset, de a szűrt is, mely barna, piros kivarrással. Andrásfán férfiak barna czérnaszövetből varratják a ruhájukat, téli felöltőjük a bekecs, Boba környékén szürke és barna posztóból készül a férfiak ruházata; Pálfa-Mártonfán használatos a suba, Bobán, Kocson a bunda és a köpeny; szűrt itt nem hordanak. Kis-Köcskön, Nagy-Köcskön kivételesen még szűr is előfordúl, de kivarrás nélkül; a dolmány, nadrág barna és fekete posztóból készül. Ságon ünnepnap sötét, fekete ruhát, hétköznap szürke ruhát viselnek; télen hordják a ködment, bundát, szűrt is. Dukán, Karakón, Kis-Somlyón, Keresztúron sötétkék és fekete ruhát viselnek a férfiak; a szűr általános, piros kivarrással. Ellenben Kis-Czell közvetlen szomszédságában, Dömölkön, egészen kiveszett a régi viselet, még csak a dolmány maradt meg hírmondónak, de ezt is kiszorítja már a kabát, a magyar nadrágot pedig a pantalló. Kis-Czelltől északra, Magyar-Gencsen, Kemenes-Hőgyészen, Kemenes-Szt-Péteren, Várkeszőn, stb. a mellény ötlik szemünkbe eredetiségével; sötét kék vagy barna posztóból készül s ki van varrva czifrán piros, sárga, kék és zöld selyemmel; a gomblyuk felváltva, az egyik pirosan, a másik zölden, stb. van kivarrva, a mi elég groteszk viselet. A dolmány sötétkék posztó. Téli felöltőűl a bekecs mellett a szűrt is használják. A közeli Vönöczkön ellenben már nincs szűr.

A Kemenes déli részén az úgynevezett Hegyháton, ezt a tarkaságot nagyrészt szürkeség váltja föl. A barna és fekete szín mellett túlnyomóan a szürke szín uralkodik itt a férfiak viseletében. Széplakon a piros posztós kivarrású szűr még becsben áll; Nagy-Tilajban a birkabőr-bélléses barna parasztbunda a rendes téli felső, Oloszkán fekete szűrt hordanak, míg a dolmány és nadrág rendesen szürke, épp így Pocsányban, Kozmafán, Alsó- és Felső-Oszkón, a hol szürke bekecs a téli felső öltöny. Baltavárott és Kis-Béren szintén viselik a bekecsen kívül a piros posztódíszes fehér szűrt. Pető-Mihályfán, Alsó-Telekesen szürke, Karátföldön, Boldogasszonyfán barna a férfiak ruhája.

370A Mura szögében előforduló magyar szigeteken, így Mura-Szombatban már teljesen elhagyták a nemzeti viseletet; Veleméren, Prosznyákfán is csak romjai vannak már meg; a kabát itt is meghonosodott, télen szintén kabátot hordanak, melyet a vagyonosabbak kibéleltetnek, a szegények ellenben csak egyszerűen viselik.

A nők viseletéről már megemlitettük, hogy mennyire rabjai ma már a internaczionális divatnak. Hiába keressük a bodros ujju ingvállt, a szalaggal befont és ékesített varkocsot, mely valamikor minden leánynak büszkesége volt, a pitykés vagy zsinóros derekat, mely annyira csinosította termetüket: az utánzás járványa megtévesztette régi ízlésüket s azt hiszik, hogy a félszegűl utánzott dudoros ujj különb a régi festői viseletnél. Egyszerűségük már nem is egyszerűség, hanem kiáltó sivárság.

A rendes ruházat a következő: nem bő és elég hosszú, sima szoknya, rékli (testhez álló zubbony) vagy röppencs (bő zubbony, dudoros ujjakkal, mely olyan, mintha repülne, miért is itt röppencsnek, a Felső-Tiszavidéken szállókának nevezik), vagy totya, ezen belül rejtőzködik a polgárjogot nyert fűző, melyet a városiak után ők is mídernek neveznek. Hogy általában czipőt viselnek, azt már emlitettük. Harisnyájukat, mint a Dunántúl általában, kapczának hívják; télen például magasszáru kapczát húznak a lábukra. Hajukat fésűre, kontyba szedve hordják; fejüket a leányok is keszkenővel kötik be, rendes még a nyakravaló selyem vagy más szövetből szabott kendő; ezenkívül hűvös időben nagykendőt kötnek át vállukon. Felöltőül különböző fajta kabátokat, réklit, köpenyt, krispint viselnek. Megmaradt nevében és alakjában a píntő (pendel), azaz alsószoknya és az ümög (ing), mely nem szokott mindenütt egyforma szabású lenni, mert vannak községek, a hol alig ér derékig, mintha voltaképen a pendely volna az alsó része. Megmaradt még a népnek az a régi szokása, hogy szoknyának és réklinek, főleg hétköznapokon, a kékfestő szövetet vagy a kartont vásárolja; e mellett azonban a finomabb kelme sem hiányzik a háztartásból. A fehérneműt kizárólag a maguk fonta fonálból szövetik. Valamint nem sokat adnak ruházkodásukban a külső csínra s feltünést legfölebb a helylyel-közel előforduló rikító színekkel keltenek, míg csipkét csak néhány helyen, himzést, kivarrást vagy egyéb ékítést sehol sem találunk ruhadíszítésűl: úgy nem adnak úgyszólván semmit sem a női hiúság kivánta egyéb ékesítésekre: ékszerekre, gyöngyre stb. Ebben a tekintetben általában a józan egyszerűség mintaképei.

Természetesen a részletekben sok apró eltérést, de néhol igen érdekes különleges szokást is találunk. Szombathely szomszédságában, Oladon, Ondódon, Asszonyfán már szeret czifrálkodni az asszonynép. Ondódon piros és kék csipkével díszíti ruháját; a duplaelejü, színváltó derekat viseli, vagyis blúzt; függővel, üveggyöngygyel ékeskedik, Oladon még gránát-gyöngysort is aggat a nyakába. Ugyanígy ékesítik magukat a seéi leányok és asszonyok. Kisasszonyfán piros kivarrással díszítik a ruhát; ékszerűl fehér vagy sárga gyöngy ezüst kereszttel szolgál; függővel is ékesgetik magukat.

A felső Rába-völgyben Kethelyen, a szent-gotthárdi járás német lakossága nyelvének hatása alatt állván, az egyes ruhadarabok elnevezésében sem menekülhet e hatás alól. A szoknyát kittle-nek hívják; a derék magyaros kiejtéssel puruszli. Az élénk színt, nevezetesen a pirosat szeretik; ruhájukat piros csipkével diszítik. Ékszerül csupán sárgaréz vagy imitált gyűrűt használnak, épp úgy Kerczán, Domonkosfán, Veleméren; e helyeken azonban már csak a fiatalabb asszonyok és a leányok hordják az élénkebb szinü ruhát, melyet fodrokkal csinosítnak. Rába-Gyarmaton szintén alkalmazzák a csipkét, de fehéret.

Jóval cifrábbak a viszákiak. Ifju korukban a menyecskék tetszetősek, de szépségüket korán elvesztvén, mintha ennek tudatában lennének, úgy igyekeznek a maguk csinosítgatásával pótolni korán eltünő szépségüket. Virágos kivarással, zsinórral, szines gombbal ékesítik a ruhát, melynek szinéűl nyáron a feltünőbb világos árnyalatokat, a pirosat, kéket, fehéret választják, nyakukra gyöngyöt fűznek. Csákányban, Vasallán, Rába-Mindszenten szeretik a rikító színeket; Mindszenten finomabb szövetből, kasmirból, selyemből varrják ruhájukat.

A Rába völgyén északnak haladva, ritkul az élénk színek kedvelése s 371általánosabb lesz a sötétkék, barna, az elevenebb színek közül is a tarkázott szövetek használata. Rába-Hidvégen a fehér és kék szín az uralkodó; Molnáriban már a sötétkék, barna és fekete, szintúgy Püspökiben, Szent-Tamáson, Kámban; itt-ott azonban nyaranta a fiatalabb nők a tarka, de nem rikító alapszínü kartonszoknyát és reklit hordják. Bizonyos takarékossági ösztön is jelentkezik ebben a szokásban, mert a sötétszínü szövetekből kevesebb fogy. Patyon, Jákfán, Ölbőn, Rába-Doroszlón is sötétes, barna színü a női ruha, de már az ide valók némi himzéssel igyekeznek változatosabbá tenni a komor szín egyhanguságát; sőt az ékszereket sem mellőzik, arany és ezüst karperecet, meg függőt aggatnak magukra.

A Hegyháton általánosan a rikító szín, főleg a piros és a piros-tarka dívik; közben azonban több helyen a sötétkék szín az uralkodó, mint Hegyhát-Szt.-Péteren, Pető-Mihályfán, Baltaváron és Bögötén egyáltalában a sötét színt kedvelik, még a tarkában is.

A Kemenesalján különböző szokásokat figyelhetünk meg a nők ruházkodását illetőleg. Magyar-Gencsen és Kemenes-Hőgyészen szintén általában sötétkék ruhát viselnek ugyan az asszonyok, de a leányok a legtarkább színeket keresik; meg van továbbá az a különös szokásuk, hogy az asszonyok télen nagyon szeretik viselni az ibolyaszínű nagykendőket. Alig van asszony, a ki nem ezzel burkolná be magát. Kétféle szabású derekat viselnek, melyet az általános vasmegyei elnevezéstől eltérőleg neveznek. A téli testhez álló derekat bajkának hívják, a nyárit a többi vasmegyeivel együtt réklinek, ellenben a bluz neve náluk nem röppencs, hanem repülő. Ruhájuk színét bizonyos ünnepekhez is kötik. Karácsonykor piros posztó, a Mária-ünnepeken fehér, husvétkor kék, husvéthétfőn barna ruhában mennek a templomba. A modern divat már ide is befészkelte ugyan magát, de itt lassabban hódít tért. Nemes-Magasiban a barna és zöld szín az uralkodó. Dömölkön, melyről már említettük, hogy a modern városias viseletnek nyitott ajtót, minden asszony és leány télen-nyáron keztyűt hord. Kis-Somlyón és környékén a tarka viseletet ádventben és bőjtben határozottan a fekete szín váltja fel. Itt tehát a vallási motivumnak éppen olyan irányítását tapasztaljuk, mint a Magyar-Gencs tájékabeli népnél.

A nép belső életében még nagyobb a változás. Jelleme a jogegyenlőség és a modern iskolázás hatása alatt szelidebbé, simábbá lett ugyan, de egyszersmind daczosabbá és anyagiasabbá is. A megváltozott mezőgazdasági, birtokjogi és pénzviszonyok, az új állami élet követelményei, melyek a kisbirtokosokra nagy terhet róttak és rónak, fölkeltették a népben a vagyonszerzés, magában véve becsülendő, de nem mindig nemes vágyát, kiölik belőle a régi magyar szívességet s önzővé, haszonlesővé teszik. Meginog itt-ott az az erénye, melylyel őseinek földjéhez ragaszkodott s nem mindig a megélhetés szükségétől űzetve, hanem spekuláczióból is eladja földjét, hogy Szlavoniában olcsóbban többet vásároljon. A míg a német ajkúak Ausztria felé huzódnak, ámde jobbára ideiglenes tartózkodásra; a magyarok inkább Horvát-Szlavonországba veszik utjokat.

A magasabb kultura, mely azonban mindeddig a nyelven kívül kevés súlyt helyezett a nemzeti szellemű haladásra, a helyett, hogy az értelmi és jellembeli fejlesztés mellett igyekezett volna konzerválni a nemzeti sajátosságokat, inkább koptatta és irtotta azokat. Így sok régi szép szokásnak, melyeknek csupán külsőségét s néha fattyúhajtásait mérlegelték, de nagy lelki jelentőségüket nem, ma már csak romjaival találkozunk. Pedig nemzeti, sőt nem ritkán erkölcsi szempontból éppen nem közömbös az, hogy sivár, anyagias gondolkozású népet nevelünk-e, vagy olyant, mely megőrzi fogékonyságát az eszményiség iránt, a mi nélkül nagy nemzeti jelentőségű mozzanatokban hiába akarjuk lelkesedésre indítani. Pedig, mint rámutattunk, a vasmegyei magyarság fajszeretete erős és szívós; megvan az a képessége, hogy a maga képére idomítsa át a vele érintkező idegen fajokat. Éppen 372azért sajnálhatjuk ama szokásainak elhagyogatását, melyek eszejárásának eredetiségét fejezték ki, életének költői zománczot, az anyagi fáradalmak alatt eléggé megviselt lelkének enyhűlést, könnyebb szárnyalást adhattak. Ilyenek voltak valaha az egyes ünnepnapokhoz kötött szokásai és mulatságai. Ezek rendre kivesznek életéből, ellenben annál nagyobb szerepet játszik szórakozásai közt a korcsma és a városi "uri" szokás szerint rendezett tánczmulatság.

Legköltőibb és leginkább nyomot hagyó mozzanat volna életében házassága. A vele járó mennyegzői szertartások azonban a legtöbb vidéken már egészen elvesztették régi zamatjukat és bájukat; sőt igen sok községben mint a városi urak a lakodalmas ebédre, úgy mennek ők is esküvő után a korcsmába. Igaz, hogy azután elvonulnak még a lakodalmas házhoz is vacsorára; de itt is puszta tánczczal vagy zeneszóval fejezik be mulatságukat, elfelejtve mindazt a mély jelentőségű czeremoniát, melylyel elődeik oly kedvessé, meghatóvá, sőt magasztossá tudták tenni életüknek ez alhatározó napját.

Valaha persze a legények korán házasodhattak, azoknak a keveseknek kivételével, a kikre a katonasor esett s a kiket úgyszólván erőszakkal czipeltek el. Az általános védkötelezettség fennállása óta azonban, a katonai kötelezettség teljesítése előtt, ha csak nem külön engedélylyel, ami sok utánjárásba kerűl és csak kivételes esetekben történhetik, nem szabad a legénynek megházasodnia. Ennek az időnek legkedvezőbb határa pedig a huszonnegyedik esztendő. S tényleg 25 éves korukon alul ma már alig házasodnak, leginkább pedig a 25-30 év között s, minthogy rendesen már katonaságuk előtt megvolt kiszemelt mátkájuk, a kivel szorosabb ismeretségbe léptek, a leánykérés szertartása is nagyrészt üres formasággá lett, a mennyegző gyakran nemkülönben. A naiv pajkosság és a derült néphumor már alig-alig csillan föl a lakodalmakon; a hol még megvan egy s más eredetiség, azokat érdemesnek tartjuk külön megemlíteni.

A vőfély-mondókákat kezdik egyes helyeken úri módu felköszöntők pótolni; a legtöbb helyen azonban egyáltalában megszünt a jó kedvre hangoló szavalás. Rögtönző elmés ifjak nem igen találkoznak; s úgy látszik, a népköltészet eme fajával a tanítók sem törődtek semmit sem, hogy a már műveltebb és bizonyára kényesebbé lett, sőt újságra vágyó népben annak szeretetét új, modern köntösű költeményekkel fenntartsák: a ponyván penészedő régi vőfélyrigmusok pedig minden vonzó erejüket elvesztették s kikoptak a lakodalmas házakból.

A lakodalom csak egy napig tart a vasvármegyei magyarságnál, úgy mint általában Dunántúl; ritkaság, hogy két napig tartson, mint Kerczán s Rába-Gyarmaton s még néhány helyen kivételesen; az Alföldön s a Tisza vidékén szokásos hérészt itt csak kevés helyen ismerik. Kézfogókon a jegykendőadás a mennyasszony és a jegypénzadás a vőlegény részéről szokásos itt is.

Egyike azoknak a helységeknek, melyekben a mennyegzői szokások még legtöbb eredetiségükben maradtak fenn, Olad, Seén és a szomszéd községek. Esküvőre czigányzenével vonul az egy héttel előbb meghívott s felcziczomázott násznép, a násznagyok felbokrétázott bottal, a vőfély szintén bokrétásan, a nyoszolyó-leányok, a kiket a Dunántúl nyoszorú-leánynak hívnak, koszorúsan s az úton rímes rikkantásokkal mulattatják egymást:

373Az esküvő után hasonló rikkantások közt vonul a násznép a leányos házhoz, például:

A násznép tánczczal kurtítja meg a várakozást, míg az ebéd elkészül. Mikor a tálalás megkezdődik, a vőfély felpántlikázott botjával megáll az ajtóban s rákezdi:

"Hajjunk szót, uraim! Egy-két szóm vóna kegyelmetekhez: ha engedelmet adnak belépésemhez."

Erre kezdi a betanult mondókát ilyetén kiejtéssel:

Az első tálat behozva, egyik kezéből egy fazekat ejt a földre; a következő ételeket, valamint a bort is betanult rigmusokkal dicsérve hozza be. Megmaradt itt is a szokás, a minek fenntartásáról a főző asszony is gondoskodik a maga érdekében, hogy a lakoma végén bekötött kézzel bevezetteti magát s pénzt gyűjt megégett kezének gyógyítására. Czigányzene mellett tánczczal fejeződik be a lakodalom, éjfélkor vagy virradatkor, a hogy kedvük tartja s a lábuk bírja.

Jaákon már a korcsmába megy a násznép, pár pohár borra, azután megy a leányos házhoz mulatni; de a vőfély nem igen erőlteti meg magát, minthogy ujat mondani nem tud, betanult versekkel. Szt.-Kereszten, Szt.-Királyon, Szőllősön, Zarkaházán, Perinten, Náraiban ugyanígy cselekesznek; ezeken a helyeken már egyáltalában megszűntek a vőfélymondókák. Zanaton megteszik azt a tréfát, hogy meglánczolják a vendéghívót, ha mulatság közben elalszik, a mi hamar megtörténhetik, mert a fáradság, bor és a hosszúra nyúlt mulatozás könnyen leveri a lábáról. Váton a vacsora után pénzt szednek "bölcsőkötőre", s ez a szokás sokfelé megvan, nemkülönben az is, hogy vacsora végeztével, mielőtt a tánczhoz fognának, a vőfélyek a nyoszolyó-leányokkal együtt söprik ki, versenyt serénykedve, a szobát.

Az Őrség egyik főhelyén, Felső-Eörön, a hol már sok szokást hagytak el a lakosok az idegen környezet hatása alatt, a verses vőfélyköszöntők még divatosok; de itt sem minden háznál; megmaradt ez a rohonczi magyaroknál, valamint a kőszegi járás magyar helységeiben is.

A Rába völgyéből Kerczát és Rába-Gyarmatot már említettük, hogy ott két napig is mulatnak. Viszákon szintén, a hol első nap a leányos háznál mulatnak az esküvő után, még pedig reggelig, azután elviszik az uj menyecskét a vőlegény házához s ott van a reggeli, meg az ebéd, mely czigányzene mellett belenyúlik az éjszakába is. Ámde a legtöbb háznál már meglehetős szűkre szorították a lakmározást. A vőfélyköszöntők még járják. Itt két vőfély, két násznagy, ugyanannyi nyoszolyó-asszony és nyoszolyóleány kíséri a mennyasszonyt.

Kéthelyen csak násznagyot választanak kettőt (kérőt s kiadót), de a többiből csak egyet hívnak. A vendéghívót sereghajtónak nevezik. Esküvőremenet a nyoszolyó-leány mondja a rikkantásokat:

Még szélesebb kedvük van, mely már kicsapongássá fajul, Pinka-Mindszenten, a hol az utczán is tánczolnak a lakodalmasok, az asszonyok meg literes borosüvegekkel keverednek a tánczba s azokkal serkentik a mulatókat. Az utczára való kitánczolás azelőtt szokásban volt a felvidéken.

A míg a vőfélymondókákat a felső Rábavölgyén sürűbben föllelhetjük, lejjebb már úgyszólván teljesen kivesztek. Rába-Hidvégtől északnak menve, általában csak egyszerű vacsora követi az esküvőt, czigányzenével. Nem csak csárdást tánczolnak már, hanem a polka is meghonosodott náluk; ugyanakkor, a mikor a többi lakodalmi szokás mind elvesztette régi fényét.

Kámonban még hallani a vőfélymondókákat, de Ikervárott már megint nem, szintúgy nem a föllebb fekvő községekben. Ellenben már errefelé is elharapózott az a szokás, hogy esküvő után meglátogatják a korcsmát.

Ritkúl a vőfélyköszöntő a Kemenesalján is, de, mint a népélet minden jelenségében, a lakodalmi szokások megőrzésében is a Kemenesalja a legkonzervativabb.

Hegyhát-Szt.-Mártonban az a szokás, hogy a legény nem kérő útján, hanem maga kéri meg a leányt. A hivatalos kézfogó szombati napon szokott történni, a mikor már egybegyülnek a nyoszolyók, vőfélyek, atyafiak a leányos háznál. Még czigányt is hívnak. Eljegyzéskor tisztába hozzák a pénzbeli dolgokat is és a vőlegénynek előre kikötik a mennyasszony várható örökségét. Az esküvő vasárnap van, a lakodalom vasárnap este. Erre a vendéghívó hívja meg a rokonságot. A vendéghívó bokrétát tűz kalapjára s kurjongatva köszönt be minden házhoz, a hová vendéghíni küldötték. Minde házakban szalagot kötnek bokrétájára. A lakodalom a leányos háznál kezdődik ugyan, de még az éjjel átmennek a mulatók a vőlegény házába s ott folytatják a mulatságot reggelig.

Bögötén a mennyegző napján az ebédet adják a mennyasszony házánál s este 9 órakor átmennek a vendégek a vőlegény házába, a hol vacsorálnak és mulatnak reggelig. Kozmafán a mennyasszony házánál ebéddel várják az esküvőről visszatérőket s nyomban ebéd után megkezdődik a csárdás. A vőfélymondókák itt rögtönzöttek szoktak lenni.

Boldogasszonyfán, melynek nincs plébániája, kocsin megy a násznép az anyaközség templomába. Az úton kalácsdarabokat hajigálnak és szintén rímes kurjantásokkal mulatnak. Ilyenek:

Itt azonban a ponyván vett verseket szokták a vőfélyek eldarálni, valamint a legtöbb szomszédos községben is.

A keresztelési ozsonna, azaz paszita rendszerint csöndesen, a komaasszonyok és a legközelebbi atyafiak társaságában megy végbe, csak ritka helyen tartanak nagyobb vendégséget. Nagyobb paszita többnyire a reformátusoknál szokott lenni, a kik több komát hívnak. A komaasszonyok nagy kas (a vasvármegyeiek és bakonyvidékiek nyelvén véka) süteményt, kalácsot, pereczet és egy tyukot vagy kakast visznek, azonkívül az újszülöttnek egykét 375forintot, néhány méter vásznat vagy ruhaszövetet ajándékoznak. Ezt az ajándékot korozsmának hívják. A komatál mindenütt szokásban van.

A keresztnév választása nem kevéssé fontos. Mert Vasvármegyében ma is általános az a szokás, hogy az egyenlő nevű családok tagjainak megkülönböztetése végett, nem igen adnak mellékneveket, hanem az apja keresztnevét teszik a fiú keresztnevéhez. Kis Mihálynak István fiát például Mihály Csicsának nevezik, hogy megkülönböztessék Kis Jánosnak Csicsa fiától. Néha, midőn még több egyenlő nevű ember közt kell különbséget tenni, még az öregapa nevét is odabiggyesztik, például a Kapornaki Mihály István fiának Sándor fiát Mihá-Istók-Sándornak nevezik. Már Veszprémmegyében, például Szent-Gálon, melynek lakosai szintén ősi magyar származásúak, sőt az első századok óta nemesek is, mellékneveket adnak az illetőnek, mint például Bum-bum Tamás Benjamin. (Mivel, hogy több Tamás Benjamin van.) Vasvármegyében az ilyen, sokszor gúnyos melléknév nem járatos.

A halotti tor általában fenntartotta magát, de többnyire igen csöndesen megy végbe. Néhol az ismerősök a temetés után a korcsmában gyűlnek össze egy kis italra; más helyeken a halottas házhoz térnek vissza, a hol egy pohár bor mellett megemlékezvén a halottról, csakhamar ki-ki hazamegy. Nagyobb eszem-iszommal járó tor sehol sincsen.

Az ünnepi szokások közül a gyermekeknél a Betlehemjárás, a Három király körmenete, apró szentekkor a korbácsolás (suprázás), néhány helységben az újévi regülés, itt-ott a pünkösdi királynő körülhordozása tartotta fenn magát; húsvétkor a katholikusoknál a hús, kalács és tojásszentelés, egyáltalában pedig a piros tojás osztogatása maradt fenn. A húsvéti öntözést általában nem ismerik. Megtartják az arató-ünnepet is; de régi mozgalmassága és vidorsága nélkül. Többnyire a szérűre hozatnak czigányt s ott megtánczoltatják a marokszedő lányokat.

Az uj esztendei regülés abból áll, hogy a leányok összeállva, elmennek házról-házra énekelni, s ezért minden házban ajándékot kapnak, csak úgy, mint az angyal fiai karácsonykor, vagy a csillaggal járó gyermekek Három királyok napján. Pünkösdi királynőnek a kicsi, 4-6 éves leánykák választanak ki egy hasonló korú leányt, a kit felvirágoznak s úgy járják be vele a házakat, a hol szintén ajándékot kapnak.

Van azután három nap, melynek megülése a régi pogány hit maradványára utal, vagy a vallásos érzésnek a babonával való keveredését mutatja. Ilyen az a több helyen uralkodó szokás, hogy Szt.-György-napján felvirágozzák a kaput, vagy betüskézik az ablakot, hogy a boszorkány be ne jőjjön rajta. Ilyen a Szentivánéji tűzrakás, mely a megye délnyugati részében szokásos, a hol a szlávokkal és a stájerországiakkal érintkezhetik sűrűbben a nép. Szombathely környékén több faluban seprüt égetnek Szent-Iván éjszakáján, a mivel szintén a boszorkányokat akarják elűzni.

Általánosabb, úgyszólván még az egész megye magyarságánál fenntartotta maát a Luczázás. Nem csupán azok a babonák, melyek Lucza-napjához vannak kötve, s melyekkel az eladó lányok igyekeznek jós jeleket kapni; hanem a Lucza-napi körmentek is. A Kenenesalján Lucza-napján 10-14 éves gyermekek szalmacsutakkal járnak házról-házra, leülnek a szobaajtóba s a következő versikéket mondogatják:

Ének közben a csutakból szalmát hintenek az ajtóba. Távoztukkor a gazdaasszony összeszedi a szalmát s a kotlós tyukok alá teszi, hogy sok csibéje keljen ki.