| « SZATMÁR VÁRMEGYE ŐSKORA. Irta Vende Aladár. | KEZDŐLAP | AZ UTOLSÓ NEGYVEN ÉV TÖRTÉNETE. Irta ifj. dr. Reiszig Ede. » |
412SZATMÁR VÁRMEGYE TÖRTÉNETE.
Bagossy Bertalan, Domahidy István
Bagossy Bertalan, Domahidy István
Szatmár vármegye czímere.
I. AZ ÁRPÁDOK ÉS ANJOUK KORA.
Azon földterület történetét, a mely a Szamos alsó folyását, a Nyirség egy részét s az Avas, Guttin és Bükkhegységnek az említett folyó medenczéje felé eső lejtőit foglalja magában, a honfoglalás kora előtt sűrű homály borítja. A Krisztus utáni második és harmadik században, a mikor Erdély a rómaiak hatalma alatt volt, közel szomszédságában kultur-élet fejlődött ki, de ennek hatását a mai Szatmár vármegye akkori lakósai csekély mértékben érezhették. Valami kereskedelmi kapcsolat azonban lehetett az itt barangoló jazigok, letelepedett dákok és Dáczia lakosai között 1) a) Erre nem csupán a vármegyében talált római pénzek engednek következtetni, hanem a Szamos folyó iránya is, a melyen, mint a legtermészetesebb közlekedő úton, szállíthatott a római kereskedő sót, fegyvert és pipereczikkeket, hogy ezek helyett rabszolgát, marhát és nyers terményeket szerezzen.
A honfoglalás.
A népvándorlás viharai alatt a gót, hunn, gepida és avar népáradat nyom nélkül vonult el fölötte. Az első krónikás, a ki e vidékről megemlékezik, Anonimus, a honfoglalás hagyományainak feljegyzője. Ő azt állítja, hogy délnyugati nagyobb fele a Ménmarót birodalmához tartozott s kazárok lakták; éjszakkeleti kisebb részében Zalán uralkodott, bolgárok és szlávok fölött b). Szerinte Szabolcs vezér, miután a róla elnevezett várat felépítette és bizonyos Ekölcs nevű igen jeles vitéz alatt őrséget hagyott ott, útja folytatására készülődőtt.
"Szabolcs és társai - úgymond - az egész sereget két részre osztották, hogy az egyik a Szamos mentében haladjon előre, a másik pedig a Nyirségen keresztül. Szabolcs és Tas, Lél atyja, megindultak a sereg felével a Tisza völgyén keresztül s a népet mindenütt meghódítva, elérkeztek a Szamos táján azon helyig, melynek Sárvár a neve. Ezen a helyen, a mocsarakon alul, Tas, Lél atyja, az összeterelt nép segítségével nagy árkot húzatott és igen erős földvárat épített, melyet régebben Tas várának hívtak, de ma Sárvár a neve. Ezután túszokul vévén a lakosok fiait, eltávozott az őrséggel megrakott vártól. Az Árpád nevében meghódított nép kérésére Tas vásárhelyet rendelt a Nyirség és a Tisza közé, s azt saját nevéről nevezte el; ma is Tasvására annak a neve."
"Szabolcs és Tas innen megindulva, Szatmár váráig jutottak és azt három napon át keményen ostromolván, győzelmet arattak. A negyedik napon pedig a várba behatolva, Ménmarót katonáit, kiket elfoghattak, bilincsekbe verten, undok börtön fenekére vetették s a lakosság fiait túszokul elszedvén, eltávoztak az őrséggel megrakott vártól. Ezután folytatták útjukat a meszesi kapuk felé."
"Töhötöm és fia, Horka, a Nyirségen keresztül lovagolva, a nyirségi erdőktől a Hómosóérig lakó nagyszámú népet meghódoltatták és így előre haladva, egészen Zilahig értek. Senki sem állott ellenök, mert Ménmarót vezér és katonái nem 413mertek velök síkra szállani, hanem a Kőrös vonalának őrizetére szorítkoztak. Ekkor Töhötöm és fia Horka, Zilahtól kiindulva, a Meszes vidékére mentek Szabolcshoz és Tashoz. És mikor meglátták egymást, nagyon megörvendtek és lakomát csapván, mindegyik a saját győzelmével dicsekedett."
Ezek Anonimus szavai. A nélkül, hogy műve érdemleges bírálatába bocsátkoznánk, megjegyezzük, hogy ő sok tekintetben saját kora viszonyait véve alapul, írta meg a hegedősök énekei és némely hézagos feljegyzések után a honfoglalás történetét. Igy aztán a valóság és képzelet sajátságos vegyülékét észleljük nála. Földrajzi meghatározásai kitűnők: Tisza, Nyirség, Szamosvidék, Érmellék, (Hómosóér) mintha csak egy mai hadjárat színhelyei gyanánt volnának fölemlítve. Sárvár létezését is számos okirat támogatja; monostorának kegyúri joga fölött sokat perlekedtek a Báthoryak a Várdaiakkal. Szatmár is bizonyára megvolt már a honfoglalás korában, habár aligha e név alatt; de ebben a korban már nevet adott a vármegyének is.
Anonymus a mai Szatmár vármegye területének legnagyobb részét Ménmarót kazár országához számítja. Noha a történelmi tudomány kétségbevonja, hogy az avar birodalom felbomlása után, a magyarok bejöveteléig, itt a Tisza és mellékfolyóinak völgyeiben valami rendezett ország keletkezhetett, mégis e vármegyében is vannak egyes nyomok, melyek a kazárok ittlétére utalnak. Erre mutat a XIV. században egy Kozár nevű helység, melynek határai Károlylyal, Bobáddal, Tubultelekével és Kaplyonmonostorral voltakszomszédosak ; a XV. században már puszta . Nagykárolyban is volt egy Kozárdegyháza nevű templom. Szirmay a Császári község nevét is a "Chazari" elferdített kiejtéséből származtatja. De ha lakott is valaha Szatmár vármegyében ilyen törökfajú népelem, annak ittlétét nem a Ménmarót országával, hanem sokkal helyesebb okfejtéssel magyarázza meg a tudomány. Tudjuk ugyanis, hogy a honfoglaló magyarokhoz még Etelközben csatlakozott a kazarok egy törzse, a kabarok. Az ilyen népeknek ősmagyar törvények szerint az volt a kötelességük, hogy háború alkalmával az első csatavonalban harczoljanak, béke idején pedig az ország határait őrizzék. Ilyen szolgálatot teljesítettek Biharban a székelyek, e vármegyében pedig a velök azonos kabarok a XI. században, mikor az örökös kun-besenyő betörések miatt Erdély birtoka Magyarországra nézve kérdésessé vált. Ezt a határőrnépet, a kunok megtörése után, Szent László király telepítette vissza Erdély keleti tájaira.
A nemzetségek elhelyezkedése.
A honfoglalás idején Szatmár vármegye lakossága gyér szlávnépség lehetett, mely zsupánja vezetése alatt földmívelésből élt s ellenséges betörések alkalmával vagy a rengeteg erdőségekben keresett menedéket, vagy pedig mocsaras helyeken épített földváraiban, az úgynevezett grádokban védte magát. Ittlaktukat bizonyítják az ősrégi földrajzi nevek, mint Kraszna, Zelestye, továbbá a Giród elnevezés (Szatmáron egy utczát is így neveztek) és az a körülmény, hogy több községnek volt "Tótfalu" elnevezése. Igy tűnnek föl okleveleinkben: 1470-ben a mai szilágymegyei Bükktótfalu Béltektől délkeletre; 1400-ban Giródtótfalu, Nagy- és Felsőbánya között; 1490-ben Misztótfalu és Oláhtótfalu. Giródtótfalut a vármegyei jegyzőkönyvek Tejfelestótfalunak nevezik.
Őseink csekély fáradsággal keríthették hatalmukba ezt a területet s azután felosztották maguk között. Ez utóbbi tényről Kézai Simon krónikájából értesülünk, a ki erre vonatkozólag azt mondja, hogy az ötödik honfoglaló sereg kapitánya, Kund, a Nyirség tájékán ütötte föl szállásait; és hogy fiai Kusid és Kupian nevet viseltek. Bár világos, hogy a XIII. századbeli krónikás saját kora viszonyaiból következtet a honfoglaláskori osztozkodásra, onnan tudniillik, hogy hasonló nevű nemekből eredt családokat talált ezen a területen: tudósításait még sem lehet értékteleneknek tartanunk, mert mi is hasonló módon iparkodunk a hajdankort rekonstruálni. A magyarság ugyanis száznyolcz nemzetségre oszlott s ezek felosztották maguk között az országot. Mint afféle nomád népnél, családi ingatlan tulajdon nem volt, hanem a megszállott területet az egész nemzetség közös birtokának tekintette, melyen szabadon vándorolt fel s alá. Ily rendszer mellett egy család kihalása mit sem változtatott a birtokviszonyokon. Mikor aztán a nemzet zöme a népesség szaporodtával, az állandó letelepüléssel együtt járó földmívelő életre adta magát, még akkor is sok helyen évszázadokig fönmaradt a közös birtoklás; és így ha valamely család kihalt, nemzetsége örökölt utána; sőt még a szomszédnak is elsőbbségi joga volt valamely birtok 414eladásánál és törvényesen tiltakozhatott ellene, ha a tulajdonos valamely távolabb lakónak akarta földjét eladni. Igy tehát, ha a belső viszályok miatt történhettek is egyes eltolódások, a nemzetségek elhelyezése századok mulva is ugyanaz maradt. Újabb betelepítéseknél királyaink a saját koronajavaikból adományoztak földeket, vagy pedig a magyarságtól pusztán hagyott hegyes és erdős területekre utalták a jövevényeket. Ilyen is bőven volt e vármegyében, mert az egész éjszakkeleti és délkeleti részt erdők borították.
A XIII. és XIV. században, mikor az országnak e részeire az oklevelekből némi világosság derűl, e vármegyében a következő nemzetségeket találjuk:
A Kaplyon-nem, mely - karácsonyi szerint. - eredetileg a Dunántúl telepedett le, s mikor ott elszaporodott, akkor vándorolt át a Kraszna és a Szamos mellékére, Szatmár vármegyében ősi szállásai a vármegye délnyugati részétől a Szamosig húzódtak, azon földterületen, melyen Nagykároly, mint középpont körül a következő helységek alakultak ki: Bagos, Bobáld, Csanálos, Fény, Mezőterem, Olcsvaapáti, Ömböly, Vada, Vezend, Vitka, Vetés, Illyéskolcsa, és Mikekolcsa, melyek ma is vagy mint virágzó községek szerepelnek, vagy pedig egyes puszták nevében élnek tovább. E nemből vette eredetét a Károlyi, Vetési, Bagosi és Csomaközi család, melyek egész a XVII. századig osztályos atyafiságban voltak és a Vadai-család, mely már a XIV. században kihalt s melynek birtokain a nevezett rokon családok osztoztak.
A nemzetség összetartó kapcsa a Kaplyonmonostora volt. Kegyuraságához igényt tartott a génusz minden egyes tagja; valószínüleg azért, mert nem csupán terhekkel járt, hanem előnyökkel is, a mennyiben ez tartotta nyilván az osztozkodások alkalmaira a nemzetségi köteléket. A hagyomány szerint 1080-ban alapíttatott. Legalább ezt az évszámot íratta fel oszlopaira gróf Károlyi Sándor, midőn azt 1711 után, vallásos buzgóságból újra alapította. De a meglévő oklevelek közül csupán 1334-ben van róla először említés téve.
Az életrevaló Kaplyonok egyik tagja, Tamás ispán, a XIII. században óriási területű erdőbirtokot szerzett a vármegye keleti részében. A nevezett főúr ugyanis már Imre király idejében kitüntette magát a bolgárok elleni háborúban, majd II. Endre uralkodása alatt vezére volt azoknak a csapatoknak, melyeket a király a csehek segítségére küldött. E szolgálataiért Imre királytól a Kékes (Keykus) erdőbirtokot nyerte adományúl, a mely még a XIII. század elején majdnem teljesen királyi birtok volt és a szatmári várhoz tartozó nagy erdőségből szakíttatott ki, mely Szatmár vármegye keleti részét és a mostani Kővárvidékét borította. A beiktatásnál "Christophorus Rera de genere Kuplon" volt a pristaldus, első a Kaplyonok közül, kiről történelmünk név szerint tudomással bír. Nevében már ott látjuk a "rera"-t, vagy rárót, azaz a karulymadarat, melyről a nemzetség egyik családja magát elnevezte. Később Endre királytól is új adományt kapott Tamás, a Fentős (Fenteus) erdőséget, mely a Kékes szomszédságában fekszik. Mindkét erdő neve korunkig fenmaradt a helynevekben. Mert az oklevelekben is említett Kékes patak mellett vannak Magyarkékes, Felsőbányához közel, és Oláhkékes, mintegy középúton Nagybánya és Berkesz között. Nagyfentős, Kisfentős és Pusztafentős pedig Berkesz és Somkút körül vannak.
Veszedelem fenyegette ez erdőbirtok fölött való jogot, mikor Béla ifjabb király az elajándékozott várjavakat igyekezett visszakövetelni, hogy a honvédelmet jobb karba helyezze. El is vette az említett birtokokat Tamás fiaitól; Sebes és Sándor comesektől s a felőlük kiadott privilégiumok pecséteit összetörette. De Endre király ismét visszaadta nekik ezt a birtokot s 1231-ben új adománylevelet állított ki róla. Belőle fontos adatokat nyerünk Szatmár vármegye akkori földrajzához. Mert a mint az oklevél útmutatása nyomán figyelemmel lehet kísérni, e birtokok végig nyúltak Magosligeten és Misztótfalun át Szinérváralja tájáig s magukban foglalták a Bikk nevű erdőséget és Zokolmezejét, a Szamos vizét határként érintve.
A tatárjárás után, minthogy a veszedelmet éppen az okozta, hogy nem voltak az országban sem elegendő számú, sem jókarban levő várak, IV. Béla felhatalmazta a főurakat, hogy saját birtokaikon erősségeket emeljenek. A Kaplyon nembeli Jakó is élt e szabadalommal és 1275 táján Meggyes mellett Jakóvárát építtette, melybe vendégnépeket telepített. De a Kaplyonok nem sokáig maradtak az új vár birtokában. Mert Jakó fia, Kaplyon András, hallatlan felségsértési bűnbe esett IV. László királylyal szemben: rá rohant - mint az oklevél 415hangsúlyozza, már akkor,mikor koronázott király volt és buzogányával megütötte. Meg sem tudjuk máskép ezt a vétket fejteni, mint úgy, hogy András úr a királynak, a ki akkor 1278-ban, 14-15 éves lehetett, nevelője volt. De azért a királyi tanács hűtlenséggel bélyegezte meg őt, büntetésül elvette tőle Jakóvárát és a Szamos jobb partján fekvő erdőbirtokokat. Ezeket ugyanazon oklevéllel a Pok nemzetségbeli Móricz fia Miklós erdélyi vajdának és szolnoki főispánnak adományozta, a ki őt Finta nádor fogságából kiszabadította. Igy jutottak a meggyesaljai Kaplyon-birtokok a Móriczfiak vagy Móriczok kezére, miután már előbb, 1270-ben Sarkast, Újvárost, Barlagot, Avast és Vámfalut, tehát az egész Avasságot kapták.
A második a Semjén vagy Balog nemzetség, melyet egyéb adatok hiányában első foglalónak tarthatunk. Ősi szállásai Szabolcsból Szatmár vármegye éjszaki részén huzódtak a Szamos mindkét partjára. Derzs, Panyola, Kér már a XIII. században, Tunyog, Fülpös és Parasznya a XIV. század elején tűnnek elő okleveleinkben. Legelső ismert őse Ubul. Ennek fia nagysemjéni Mihály már gyakran szerepel az oklevelekben. Ott volt ő az V. István király által 1271-ben tartott hevesi gyűlésen, mikor Lambert egri püspök kérelmére a király az egri püspökség kiváltságait újból írásba foglalva megerősítette. Ezért érdekel bennünket ez az oklevél, mert innen származik a szatmári püspököknek az a joga és kötelessége, hogy ha a királynak négy fia van, a legfiatalabbikat ők tartoznak az egri érsekkel és a kassai püspökkel egyetemben nevelni és ellátni.
Ubul fiai: Mihály, István és Pál szintén élnek a IV. Bélától eredő szabadsággal és 1285-ben a Szamos mellett, nem tudni, hogy Kéren vagy Panyolán-e, várat kezdenek építeni. Azért kérelmükre Kún László király meghagyja a szatmári és németi polgároknak, hogy az Ubulfiak hajóit, melyek a várépitésre követ és czementet szállítanak le a Szamoson, meg ne adóztassák. Ugyan ő a következő évben felszólítja a szabolcs- és szatmár-vármegyei nemességet, hogy tehetségükhöz képest segítsék őket.
A király kiváló kegyelmének örvendtek az Ubulfiak, sőt azt mondhatjuk, hogy barátságával tüntette ki őket: 1289-ben Mihály fiait, Istvánt és Pált kivette a megyei bírák hatósága alól s azt a parancsot küldte a szatmár- és szabolcsvármegyei rendekhez, hogy az ő vezérletük alatt menjenek hadba.
Fordult a koczka. László királyt megölték saját kunjai s most az Ubulfiaknak is keservesen kellett lakolniok előbbi szerencséjükért. Ellenségeik megfosztották őket Kér és Panyola birtokától, várukat lerombolták, úgy hogy Mihály comes legalább azzal könnyít keserűségén, hogy 1292-ben az esztergomi káptalan előtt ünnepélyesen tiltakozik a családját ért igazságtalanságok ellen. A hajdan hatalmas főúr odajut, hogy 1297-ben Németi város polgáraitól kér bizonyítványt a felől, hogy az új király, III. Endre ügyében buzgólkodott. Utódaik előbb Lőkös, majd Kállay néven szerepelnek.
A harmadik honfoglaláskori nemzetség a Kölcsei-nem, melyből a Kendék és a Kölcseyek származnak. Anonymus ugyanis a hét vezért elsorolva, a negyedik helyre Oundot, Ete atyját teszi, a kitől a "Kalán és a Kolsoy" nemzetség származik. Vagy mert keleten laktak, hol kevésbbé estek a világ forgatagának útjába, vagy mivel békés emberek voltak, csupán a XIV. század közepén tünnek föl. De az eléggé jellemző, hogy a vármegye legelső gyűléseit, melyről a történelem emlékszik, az ő ősi szállásaik körébe eső Csekében tartotta. Az ő birtokaik is valószínűleg a Szamosra rúgtak ki; így tudjuk meg ezt egy már későbbi, 1426-ban kelt oklevélből, melyben Kölcsei Péter, Károlyi Dorottya férje, felesége testvéreinek, ú. m.: Károlyi Lászlónak és Bertalannak, az esetre, ha neje magtalanul, vagy ő maga nejénél korábban halna el, Szekeres és Czégény nevű birtokaiban kétszáz forintig zálogjogot enged.
A negyedik az Ákos nemzetség, melynek szállásai a vármegye mai területének délkeleti szélein voltak. Erre vall nem csupán az Ákos helynév, hanem az az 1300-ban kelt oklevél is, melylyel Erney bán fia, István országbíró, fiának: Istvánnak, Jánosnak és Jakabnak beleegyezésével, Anich nevű leányának, a Borsa nembeli Tamás fia Beke nejének a következő birtokokat adja: 1. Szatmármegyében fekvő Mérk nevű ősi birtokot, 2. a biharmegyei Alba nevű ősi jószágot és 3. Szabolcsmegyében az atyja, Erney bán által szerzett Böszörménytelket.
Az ötödik, ha nem is honfoglaló, de a XI. század elejéről való, a Guth-Keled, nemzetség. Erről azt írja Kézai a nemes jövevényeket tárgyaló függelékében, a nyolczadik pont alatt: "De ezután Péter király idejében bejönnek Kelad és 416Guth, három testvér, kik a svábok népéből, Stof városából származtak." Ezek egyszerre tolakodnak Szabolcsból és Beregből Szatmár vármegyébe a Szamos felé, bizonyosan szűkebb helyre szorítva az ősi nemzetségeket. S minthogy ez így történt még vagy öt vármegyében, könnyen felfoghatjuk a Péter király ellen kitört nemzeti ellenhatás okait. Szabolcs felől Bátor, Kisbátor, Lugas, Üllő, Varsány, Bogát, Encsencs, Csegze, Gelzse, (Ezek akkor Szatmár vármegyéhez tartoztak.) Ilk, Kisderzs, Körtvélyes, Szaniszló, Terem, Fábiánháza, Vállaj, Börvely lesz apránként birtokukká. Ecsedet 1291-ben megerősítik. Az ecsedi lápon fekvő Sárvármonostor kegyuraságát maguknak követelik. Bereg felől Palád, Nagyar, Gacsály, Rozsály, Szekeres, Zsarolyán, Szunyur, Meggyes és Ujlak birtokával törnek a vármegye szíve felé. Koronként-még Nagykároly fölött is rendelkeznek.
E nemzetségből származtak, a mennyire Szatmár vármegyét érdeklik: az Ecsedi és Somlyói Báthory, a Butkai Butkay, Balkányi, a Guthi Ország, a Szokoli és Kisvárdai Szokoly, a Kisvárdai Várday és Anárcsy-családok.
A hatodik honfoglaló nemzetség a Káta-nem. A XIII. században Szatmár vármegyéből az ő kezeikben vannak: Gellyénes, Lázár, Sár, Homok, Mixi, Vasvári, Riche, Kostolány, Csaholy. A krasznamenti Kocsordon kívül, 1234-ben Csengerben szorítanak maguknak helyet a folyvízhez. E nemzetsésiből származnak: a Csaholmonostori Csáholyi, a Csarnavodai, Kátai, Lázári, Ősi, Surányi és Vasvári családok.
De ne gondoljuk, hogy e nemzetségek leszármazottjai csupán Szatmár vármegyében voltak birtokosok. Már a XIII. században találunk Kaplyonokat Ungban, Zemplénben, Biharban; Semjéneket Horvátországban; Kátákat Szolnokban, Ugocsában. Ezt a tényt részint abból fejthetjük meg, hogy a nemzetségek egyes kiválóbb tagjai, kik országos hivatalokat viseltek, érdemeik elismeréseül királyainktól az ország minden részében kaptak birtokokat; részint abból a valószínű feltevésből, hogy midőn Géza vezér és Szent István király a nemzetségfők hatalmát megtörték, hogy további ellenállásukat meghiusítsák, a hatalmas nemzetségeket megosztották s az ország távolabbi vidékeire telepítették egyes ágaikat. Így szórták széjjel később a magyarok IV. László alatt a kunokat, hogy egy tömegben veszedelmesekké ne válhassanak.
Láttuk, hogy a vármegyében valamennyi honfoglaló nemzetség a Szamosig terjesztette ki szállásait. Mert kőutak hiányában akkor folyók mentében zsibongott az élet. Ezeken kapták más vidék terményeit s vitték a magukét másfelé; a rajtok úszó malmok jó jövedelmet hajtottak; innen nyerték bőségben őseink egyik kedvelt táplálékukat, a halat, sőt még tenyésztették is a mesterségesen megásott halas tavakban; az meg éppen kimeríthetetlen forrása volt a fáradság nélküli gazdagodásnak, ha rév-, vagy vámjogot kaptak.
A felsorolt nemzetségek kötelékén kívül a vármegyében még számos nemesi család volt, melyek egyszerűen birtokukról kapták vezetéknevüket. Nem jelenti ez azt, hogy ezek nem honfoglaláskori eredetűek, hanem csupán annyit tesz, hogy mivel az ősi birtokból teljesen ki vannak elégítve, az okiratokban nem tartják szükségesnek a "de genere" közelebbi meghatározást kitetetni; így aztán lassanként elenyészett a hovatartozás tudata is. Ily családok a XIII. században: a Kereki , Saápi , az Irinyi , Kulchai , Tohi és Berei családok; a XIV-ben a Dengelegi Kydei , Mezőreszegei , Kávási , Szenynyesi , Peliznöki , Perecsei , Piskárkosi , Pályi , Fülpösi , Majádi , Damánhidi , Toghi ; Darahi , Petri , Szentmiklósi , Porteleki , Vitkai , Ovári , Vajai , Pátyodi , Urai , Tyukodi , Madai, Rohodi, Mártoni, Békési, Szekeresi, Endrédi, Czégényi, Kisfaludi, Szalkai, Darnói, Kolai, Gyürki, Téglási, Dombói, Andrásfalvi, Ravaszlyuki, Kismendi, Tótteleki , Encsencsi , Kakki, Majtisi családok.
A vezetéknevek használata még nem általános. Sokan atyjuk keresztnevével vannak közelebbről megjelölve. Pl.: János a Pál fia. Találunk azonban ragadványneveket is; mint a Kaplyonok között "Ördög"-öt, a Domahidiak között "Szőké"-t; híres olygarcha család volt a Czudaroké.
Sokkal nehezebb megállapítani a szatmári várhoz tartozó ősi királyi birtokokat. Okleveles bízonyítékaink abban az időben kezdődnek, mikor a várbirtokok már elkallódtak. Vannak egyes községek, a melyekről határozottan tudjuk, hogy valaha azok voltak, mert bennök várjobbágyok és várnép földjei voltak. Ilyenek: Vada , Gernyez, más néven Terem , Iriny , Csenger. Ez utóbbiban a Káta nembeli Ponet négy márkáért két ekényi földet vett Mátyástól 419és Miklóstól, a szatmári vár jobbágyaitól. De mikor IV. Béla király az elidegenített várjavakat erélyesen visszaköveteli, a felek Dénes nádor előtt 1239-ben oly egyességre lépnek, hogy a károsodott Ponet az említett várjobbágyoktól egy malomhelyet kap a Szamos egyik szögletében és egy belső telket a községben .
A tatárfalvi románkori templom.
A nagybányai Szent István-torony.
A vármegye a váradi Regestromban.
Másik mód az ősi várjavak megállapítására, hogy megvizsgáljuk, mely községből való emberek ügyében mondott ítéletet a szatmári várispán, vagy udvarbírája, s honnan valók, a kik az igazságszolgáltatásban nekik segédkeznek a pristaldusok és a bilótusok. Mert jogosan feltehetjük, hogy csak a saját hatásköre alatt állók fölött bíráskodott és saját alárendeltjeivel vette magát körül. Így fedezzük fel a Váradi Regestromban a következő várbirtokokat: 1209-ben Petri, Terebes , Chupud (?), Ecsed , Boroszló (?), Csenger, Hódos , Pete ; 1216-ban Vasvári, Katar, Gilyán , Hódosd ; Dobra, Angyalos, Tarcsa , Udvari ; 1229-ben Őr ; 1235-ben Zsadány, Pázsit, Tyukod , Gernyez vagy más néven Terem, Petus . A szatmári volt királyi udvartartásnak Darócz és Madarász községek neveiben van némi nyoma. Mind a Darócz, (In der Auz, a madáretetőben), mind a Madarász nevek azt mutatják, hogy itt hajdan királyi solymárok laktak. Világos, hogy nem csupán ennyiből állott a király szatmári uradalma, mert az csak a véletlen műve, hogy éppen ezeknek a községbelieknek voltak olyan pereik, a melyeket istenítéletre kellett utasítani.
A váradi káptalan rendes jegyzőkönyvet vezetett az előtte végbement istenitéletekről s annak egy része fenmaradt korunkig. Tömérdek nevet és adatot s ezer tarka-barka peres ügyet tár ez elénk, a melyek egyéb emlékekkel összevetve, világosságot derítenek arra a homályos századra. A bennünket érdeklő perek tárgya többnyire lopás, rablás, gyilkosság, házasságtörés és bűbájosság. Vannak olyan perek is, melyekben a felek társadalmi előjogokért küzdenek: a százféle teher alatt görnyedő várnép tagjából vitézlő várjobbágy, ebből Szent István szabadja, vagy pedig éppen nemes ember akar lenni.
A várszerkezet.
Ezek megértése szükségessé teszi, hogy egy pillantást vessünk a Szent István művének tulajdonított várszerkezetre.
Az ország védelme szükségessé tette, hogy vidékek szerint nagyobb területeken legyen egy-egy vár, mely az ellenség betörései ellen védelmet nyujtson. Ilyen volt Szatmár is. Minthogy pedig abban a korban a terménygazdaság uralkodott, az egyes várakhoz sok község tartozott, a melyeknek népe köteles volt terményeinek meghatározott részét beszolgáltatni a vár szükségleteinek fedezésére vagy a király számára, és köteles volt a vár körül minden elképzelhető munkát végezni. Ez volt a várnép. Magasabb társadalmi osztály volt a várjobbágy, mely fegyveres szolgálatot teljesített. Ezek között is legtöbb joguk volt a Szent István szabadjainak, a kik kiváltságaikat a szent királytól származtatták. Az egész intézmény kormányzója a várispán volt, eredetileg gazdasági tisztviselő, de egyúttal a honvédelmet és az igazságszolgáltatást is kezében tartotta. Mint gazdasági tisztviselő, a beszedett termesztmények harmadát beszállította a királynak s azonfelül gondoskodott a bírságok kiszabásáról, a vásárpénzekről, révekről, vámokról és harminczadról, s nagyszámú pénzügyi tisztviselő állott rendelkezésére. Mint a honvédelem gondozója, parancsnoka volt a várnak és a fegyveres erőt képviselő várjobbágyságnak. Alatta állottak a várnagy és a hadnagy; ez utóbbi a századosoknak, a századosok a tizedeseknek voltak feljebbvalóik. Ő szolgáltatott igazságot is a várhoz tartozó néposztályoknak. Ebben helyettese volt a várbeli udvarbíró, kisegítői pedig a pristaldus és a bilotus. A pristaldus, alárendelt helyzetében, majd a mai ügyész, majd az ügyvéd szerepét vitte. A bilotus afféle vizsgálóbíró volt a tolvajokkal szemben.
Az elsorolt néposztályokon kívül voltak a bevándorolt idegenekből álló városi polgárok, a kiknek külön kiváltságaik és nagymérvű önkormányzatuk volt; a királyi udvartartást ellátó vadászok, halászok, solymárok, peczérek stb.; rabszolgák és fölszabadítottak.
Ezektől a többé-kevésbbé megkötött néposztályoktól teljesen külön és függetlenül éltek a hajdani honfoglalók maradékai, a nemesek. Ősidőkben a törzsfők és a nemzetségek fejei kormányozták őket, de a XIII. században, mikor a királyok saját érdekükből kifolyólag a nemzetiségi kapcsokat meglazították és a középonti hatalmat megszilárdították, az az elv fejlődött ki, hogy a nemes ember egyedüli bírája a király, míg kisebb ügyeiket önkormányzati úton saját gyűléseiken intézték el, fenntartva a közigazgatást és a kisebb ügyekben való bíráskodást 420a közakarattal megválasztott "szolgabíráknak", a kikről 1308-ban van először említés (Szirmay: I. 88). Ez volt az autonom tisztviselők ősrégi időktől mind máig fenmaradt neve, mert a királyi hatalom fénykorában a honfoglalók ivadékai nem "nemeseknek", hanem "a király szolgáinak" nevezték magukat. A királyság első két századában a várispán képviselte megyéje nemessége előtt a kormányhatalmat, habár ez irányú működési körét bajos volna kimutatni.
Ez a két intézmény, t. i. a királyi és a nemesi vármegye, nem maradhatott sokáig egymás mellett idegennek. Lassanként a várispán egyszersmind a nemesség főispánja is lett és mellette feltüntek, mint a nemesek fölötti közigazgatás és bíráskodás fejei, az alispánok is.
Igazságszolgáltatás.
A királyok hajdan személyesen utazták be az országot s valahol megszállva, két-három vármegye közönségének igazságot szolgáltattak. Később a nádort, vagy annak elfoglaltsága esetében más magas közjogi méltóságot betöltő országos embert küldtek maguk helyett bíráskodni. Ezek előre meghirdették a gyűlést valamely ünnep nyolczadára s innen mondták oktávás törvényszéknek is. Akkorra összesereglett a meghívott vármegye igazságot, kereső közönsége és előadta panaszait a kiküldött királyi embernek. De volt rá eset, hogy a pereskedő felek olyan sokan voltak, hogy még a huszonötödik napon is törvényt ültek. Ily általános gyűlést (congregatio generalis) tartottak: 1327-ben Demeter tárnok és Fülöp nádor Vizsolyban, a mai óvári határában ; 1335-ben és 1337-ben Drugeth Vilmos nádor és János szatmári főispán Gellyénesen, a mai Zsadány mellett ; 1338-ban Villermes nádor Szatmár és Ugocsa vármegyék közönsége részére, nem tudni hol ; 1347-ben és 1349-ben Miklós nádor Szatmár és Ugocsa megyének ; 1351-ben Miklós nádor Gellyénesen ismét az említett két vármegyének ; 1370-ben Opuliai László nádor ugyanazon törvényhatóságoknak ; 1381-ben Gara Miklós nádor Csengerben ugyanazoknak ; 1393-ban Ilsvai Leusták nádor Csengerben ; 1402-ben Csáki István, a székelyek ispánja, Szatmár és Ugocsa vármegyék főispánja Csengerben, a két utóbbi törvényhatóság részére ; 1406-ban Perényi Péter, székelyek ispánja és Máramaros főispánja Csengerben ; 1411-ben Garai Miklós nádor ugyanott
A bírói székülésen a királyi embert körülvették az illető vármegye fő- és alispánjai s szolgabírái, a kiknek ilyenkor csak tájékoztató szerep jutott. S ha a per valamely alaki része mellett bizonyságot kellett tenni, akkor a királyi ember fölszólítására fölállottak a szolgabírák és az üdvösséget hozó szent keresztre letett eskűvel bizonyították a tényállást. Minthogy pedig a per tárgya többnyire földbirtok, vagy ahhoz kötött jog volt, tehát a szomszédok tanúskodhattak legjobban: a királyi ember itélete legtöbbször az volt, hogy az egyik félnek tíz, húsz vagy ötven nemes társa esküjével kellett bizonyítani igazát. Vagyis fognia kellett a bírói parancs szerint tíz, húsz vagy ötven magához hasonló nemes szomszéd birtokost, kiknek vele együtt meg kellett esküdniök az ő javára. Hatalmaskodás esetében, azaz mikor egyik fél fegyverrel támadt a másik birtokára, hasonló módon történt a bizonyítás. Az okiratokból azt látjuk, hogy gyakran elég lelkiismeretlenül hivatkoztak a mindenttudó Istenre. Nem is történhetett ez máskép, hiszen éppen azok bizonyították az alperes ártatlanságát, a kik bűntársai vagy közeli rokonai voltak. Ilyen esetben a vesztes félre nézve csupán két kibúvó ajtó maradt fönn: vagy merészen azt állítani, hogy valamelyik tanú nemessége gyanus, vagy a királyt valami hadba követni, mert addig minden törvényes eljárást felfüggesztettek ellene. Az első esetben, mire a megtámadott nemesi joga tisztázva lett, rég a földben pihantek már a furfangos ember csontjai. Ha pedig a királylyal táborba szállott, ezer alkalma nyílt a reá nézve kedvezőtlen itéletet megváltoztatni, vagy az elvesztett javak helyett tizszer annyit szerezni.
Perdöntő viadalok.
Megtörtént az is, hogy a bíró párbajra utasította a feleket. Az istenitéletnek ez a módja nem ellenkezett a kor vallásos felfogásával s a mellett királyaink, főkép az Anjouk, a harczi szellem ébrentartására igen alkalmasnak találták azt. Nem fejlődött ugyan ki nálunk oly hóbortos lovagi szellem, mint némely nyugoti államban, de az önbecsülésen és vitézi jogon alapuló fékezhetetlen erő még inkább megnyilatkozik, mint odaát. Amott jól megerősített sziklaváraikban daczolnak egymással a lovagok, itt a Károlyiak és a Dománhidiak egyszerű falusi tanyáikról folytatják századokon át egymás ellen hadjárataikat.
Történetíróink még eddig nem tudták kimutatni, hogy az Anjouk idejéig nálunk a nemesek lovagi módon szervezkedtek. Pedig könnyen elképzelhető, 421hiszen az országban mindenütt, Szatmár-megyében is voltak a keresztes vitézeknek birtokaik s a velök való érintkezés folytonos volt. Az a mester (magister) czím, melytől csak úgy hemzsegnek régi okirataink , nem lehet minden esetben valamely tudományos fok jele, hanem vitézi megkülömböztetés, éppen úgy mint a keresztes lovagoknál. Ha az előbbi felelne meg a valóságnak, a XIV. században igen sok tudós embere lett volna Szatmár vármegyének. A magyar nemes tehát, ha vitézségével kitüntette magát, mester czímet kapott; s ha még ezek közül is kivált, a király saját társaságára érdemesítette őt; kísérője (comes) lett. Egyéb kitüntetést nem ismert a magyar nemes a "polgári" életben.
Írásbeliség.
A perrendtartásban III. Béla kora óta meg van az írásbeliség is. A nádor vagy a királyi udvar bírája megbízott egy káptalant, nálunk a váradit, egrit, vagy leleszit, hogy a vizsgálatot teljesítse. Ennek egy kiküldött tagja a királyi udvar emberével és még más, az okiratban megnevezett szomszéd birtokosokkal helyszíni szemlét tartott, tanúkat hallgatott ki s megbízása szerint vagy egyszerűen jelentést tett eljárásáról, vagy rögtön bíráskodott is. Ha kellett, a bizottság följárta az egész vidéket határjeleket állított föl.
A közgyűlések helyei 1312-ig.
A vármegye a saját hatáskörében is tartott közgyűlést. Ilyenek voltak; 1338-ban István, Miklós fia alispán által tartott csengeri ; 1340-ben János, Briccy fia főispán jelenlétében tartott gelényesi ; 1363-ban Móricz fia Simon főispán előtt tartott ismeretlen helyü ; 1368-ban és 1370-ben a csekei ; 1378-ban az óvári ; 1401-ben Guthi Pál alispán elnöklete alatt ; 1405-ben Nagy Benedek, Feldes András és Tamás alispánok vezetése alatt ; 1410-ben Ujhelyi Márton alispánsága alatt ; 1412-ben és 1413-ban Théti János alispán előlülése mellett a csengeri ; 1422-ben Csegődi Péter ; 1425-ben Fancsokai Lázár ; 1431-ben Jánosi Kántor László alispánok tartanak gyűlést Csengerben. Kiadott okleveleik formája így kezdődik: Mi alispán és négy szolgabírák emlékezetül hagyjuk stb. (Nos vicecomes et quattuor judlium damus pro memoria).
Az országnak ezen a részén, egy-két barbár beütést leszámítva, melyről adataink nincsenek, háboru nem folyt; így tehát a vármegye története a hatalmas oligarcha családok belső viszályaiból áll. Mi itt csupán az érdekesebb részleteket fogjuk közölni.
Törvénykezési esetek.
Tagyi Sinka Jánosné 1347-ben a királyi udvar bírája előtt bepanaszolta Dománhidi Szőke Miklós fiait, Istvánt és Miklóst, hogy ezek 1320-ban Judika-vasárnap hetében társaikkal együtt előre forralt gonoszsággal ráütöttek Tagyi Miklós házára, azt feltörték s elvitték egy 25 márkát érő lovát és sok más, összesen 100 márka értékű becses ingóságát. Még ezzel sem elégedve meg, ugyanazon évi Szent-György-nap nyolczadán Dománhidi István szolgái fényes nappal elrabolták a mezőről egy 15 márka értékű pejlovát és Dománhidára vitték. Ezenkívül ugyanez a két testvér az említett évben, Szent Gothárd mártir ünnepe utáni kedden, titkon, az éj homályában, elragadta egy szolgáját és egy szolgálóját és sok más összesen 200 márka értékű ingóságát, meg egy 30 márka értékű küldönczét; a szolgálót ugyan visszaküldték másnap. Negyedszer István, a Dománhidi Szőke Miklós fia tört reájuk Szent Márton hitvalló ünnepe utáni pénteken, testvére, Miklós beleegyezésével, Tót Péter, Nagy Domokos, Nagy Miklós, Nyavalyás Miklós, Urai Péter, Jakab fia Mihály és Salamon fia Mihály nevű szolgáival és bűntársaival. Albert fia Miklóst kizárták Tagy nevű birtokából és száz márka értékű összes ingó és ingatlan birtokát részint tönkretették, részint elrabolták és csak a puszta földet hagyták maguk után. A sok gonoszság után a rablók öcscse, András, ügyvédi meghatalmazást állíttatott ki a maga részére a váradhegyi Szent István első vértanú kolostora kanonokjai által és testvéreit teljesen ártatlanoknak nyilvánította. A királyi udvar bírája mindezt megértvén, felszólította Dománhidi Szőke Miklóst és Istvánt, hogy az előbbi tizenharmad, az utóbbi tizenketted nemes maga esküjével bizonyítsa be ártatlanságát Keresztelő Szent János születése napja nyolczadán, a váradi káptalan előtt s erről hozzanak neki bizonyítványt. A Dománhidiak és társaik letették az esküt, a bizonyítványt felmutatták s erre ártatlanoknak nyilváníttattak.
1353-ban Fuló András és társai, tokaji polgárok azzal vádolták Reszegei Miklóst és Istvánt, hogy ezek őket három év előtt a nyílt országúton kirabolták. De Miklós a váradi káptalan előtt, az időközben elhalt István testvére nevében is, tizenkettedmagával letett esküje alatt bizonyította mindkettőjük ártatlanságát. Természetes, hogy ennek alapján minden további kereset alól felmentették.
422Sokat perlekedett Petri András, a Vid fiai: László meg András, valamint Irinyi Márton ellen, egyfelől Petri és Vezend, másfelől Iriny és Portelek között fekvő bizonyos vitás birtokrész miatt. Bebek István országbíró hosszas perfolyam, ismételt határjárások és tanúvallatások után, 1366-ban az alperesek részére perdöntő eskűt ítélt olyformán, hogy mintán a határt ismételten bejárták és jelül földhányásokat csináltak, akár Vidnek egyik fia, akár Irinyi Márton lépjen föl egy ilyen halomra és övét megoldván, saruit lehúzván és egy marék földet tartván feje fölött, ősi magyar szokás szerint esküdjék meg a Földre, hogy az a darab vitás birtokrész ős idők óta örökség jussán mindíg Irinyhez és Portelekhez tartozott és sohasem volt a Petri Andrásé. - A további fejlemények felől nincs tudomásunk, de semmi kétségünk, hogy az alperesek az esküt letették.
Jellemző ősmagyar törvénykezési eljárást tár elénk a következő eset is. Opuliai László nádor, Madai Lászlót és Dénest bírságban marasztalta el, melyet Lipcsei Miklós nádori bírságszedőnek kellett rajtok behajtani. Hivatta őket először, másodszor, harmadszor: nem jöttek. Ekkor Lipcsei 1371-ben az országos jogszokás szerint maga mellé vevén egy királyi tisztet, a csanádi káptalan egyik tagját, a főispánt és a szatmár-vármegyei szolgabírákat, elment a Madaiak birtokára és most már személyesen követelte a bírságot. De azok rá sem hederítettek. Erre foglalni akart, azonban az egész birtokon nem talált annyi értékű ingóságot. Azért tehát összehivatta a Madaiak szomszédjait, különösen Lőkösfia Miklóst és Miklósfia Lászlót és felajánlotta nekik zálogul a Madaiak birtokát, de nekik nem kellett. Ekkor előállott Vajai László, János fia, letette a négy márkányi bírságot s zálogban övé és maradékaié lett a Madai-birtok mindaddig, míg azok tartozásukat most már vele szemben le nem rótták.
A XIV. század végén nagy viszályba keveredtek a Károlyiak a Czudarokkal. Károlyi Márhárd fiai: László és András erőszakoskodtak a Czudar Péter bán jobbágyain. Nem tudjuk, mi volt ez, de nagy dolog lehetett, mert a nádor, számkivetette őket az országból. Azonban 1393-ban, a csengeri közgyűlésen, a nemesség kérelmére felmentette őket a büntetés következményei alól. Két évvel később úgy egyeztek ki Czudar Péterrel, hogy 550 forintot fizetnek neki.
Zsigmond király már 1398-ban a Károlyiak panaszára kénytelen kiküldeni a váradi káptalant, hogy tartson vizsgálatot, a mennyiben a Czudar család nyirbélteki jobbágyai a Károlyiak ömbölyi földjeit elszántják, réteit lekaszálják és a termést elviszik. A király tanúkul megidézteti a szomszéd birtokosokat is: Dománhidi Miklóst, vagy Andrást, Hodosi Andrást, Kőrös Demetert, Bagost Bertalant vagy Györgyöt, Tyukodi Miklóst, Vinczét vagy Lászlót. A kiküldöti bizottság mindent úgy talált, a hogy a Károlyiak jelentették, azért a Czudarokat a király színe elé idézték, hogy tetteikről számot adjanak.
Ugyanakkor más oldalról is folyt a harcz. A Czudarok Pályiból, Kömörőből és Jánkról is háborgatták a Károlyiak birtokait; a miért új idézést kaptak a királyi udvarba. De a Károlyiak sem maradtak adósok, mert elfoglalták a Czudar János fehérvári prépost és Czudar György apáti és körtvélyesi birtokrészeit, a Szamosszeghez tartozó Tehnye nevű rétjüket pedig lekaszálták.
Bebek Detre nádor erélyes lépésre határozta el magát. Czudar Györgyöt és Benedeket a Károlyiak ellen elkövetett sokféle hatalmaskodásaik miatt bírói széke elé idéztette; de azok nem jelentek meg. Hivatta őket másodszor, harmadszor; ősi magyar jogszokás szerint kihirdettette az idézést három város piaczán: de azok nevökhöz illő czudarsággal most sem engedelmeskedtek a törvényes hatalomnak. Erre a nádor őket, mert a Károlyiak jobbágyait elragadozták, termésöket elrabolták, Ömbölyön egy buzaasztagot felgyújtottak, jobbágyaik közül némelyeket megvertek vagy megsebesítettek, másokat pedig kifosztottak, 1399-ben fej- és jószágvesztésre itélte.
De azért a hajuk szála sem görbült meg; vígan éltek tovább, sőt még annyira sem becsülték a jogrendet, hogy a választott bírák előtt megjelenjenek. Bizonyosan az ő ösztönzésükre hatalmaskodtak a Szamosszegi Péter fiai is Apátiban a Károlyiak ellen, elrontván ott azok halfogóit ; 1401-ben újra panaszolkodnak a Károlyi Márhárd fiai Czudar Benedek és Simon ellen az Olcsván és Apátiban elkövetett erőszakoskodásaik miatt . Ezek a háborúságok véget nem érnek. Például 1428-ban Ónodi Czudar Jakab és Benedek, Apátiban 2000 frt kárt tettek, száz malaczot elhajtottak.
423Hasonló viszályuk volt a Károlyiaknak a Báthoryakkal. A részletekről nincs tudomásunk, mert a legelső idevágó oklevél is egy 1398-ban kelt egyességlevél, melynek erejével abban állapodnak meg, hogy a Károlyiak a Báthoryaknak "az általuk okozott károk, sérelmek, erőszakoskodások, hatalmaskodások, rablások, vérontások, ütlegelések és megsebesítésekért" 300 új forintot tartoznak fizetni . Ujból kitör közöttük az ellenségeskedés 1427-ben. Károlyi Lancz László éppen Zsigmond királylyal a török ellen táborozik Orsovánál, mikor hírét halja, hogy Báthory István főétekfogó és Báthory Szaniszló fia István az ő vadai jobbágyain erőszakoskodnak, továbbá az ömbölyiek negyven szekér termését hatalmasul elhordatták. Panaszára a király Csáky György szatmári, Pálóczi Imre aradi főispánt, meg Várday Mihályt rendelte ki bírákul.
Valamennyin túltettek Dománhidi Miklós fiai: György, László és István, a kik 1416-ban, szénagyűjtés idején, ökrösszekerekkel átmentek a Károlyiak kaplyoni birtokába, hogy a termést elrabolják. Rajtavesztettek, mert a Károlyiak visszaverték őket, s szekereiket az elébök fogott negyvenkét ökörrel együtt elvitték Nyalábvárába, Perényi Péter főispánhoz. Két év múlva ismét szerencsét próbáltak a Dománhidiak szénagyűjtés idején. Egy egész kis fegyveres csapat vonúlt az ökrösszekerek mellett Kaplyon felé. A Dománhidi fiúkon kívül benne voltak: András fia Tamás, Tyukodi Bálint, Mátyás fia László, János és Péter, a Tyukodi Szántus fiai, Pátyodi Fistös Fábián fia Benedek, Saméli János és Reszegei Jakab, jó barátaik. Jobbágyaik közül ott voltak: Bartha Mátyus, György és Lőrincz, Deák Balázs, Barta János, László fia Pál, Tar Péter, Csonka Mihály, Barta Egyed, Kovácsi György, Kis György, Szabó Mihály, Bajmok Tamás és fia Ferencz, meg Bereczk a György fia. Portyázásuk most sikerrel járt, mert sok szekér szénát elraboltak. Erre a Károlyi-testvérek egy barátjukat, Bertalant, küldték át Dománhidára, hogy ez szép szerével vegye rá őket a széna visszaadására. De a Dománhidiak és barátaik, feldühödve, kegyetlenül megverték és halálosan megsebesítették.
A Gencsi-családdal is volt a Károlyiaknak 1429-ben perük, valami szántóföldek miatt. Az alispánok: Kölcsey Farkas Jakab és Jánosi Kántor László a négy szolgabíróval együtt azt ítélték, hogy a felek párbajjal döntsék el a kérdést; de ne maguk harczoljanak, hanem szerződtessenek bajvívókat maguk helyett. Voltak ugyanis akkor olyan fegyverforgató emberek, a kiknek ez volt a kenyérkeresetük. De a felek ügyüket a királyi kúria elé terjesztették.
Ilyen állapotok mellett művelődésről szó sem lehetett. A mi csekély kultúra volt, az az egyház papjai körében volt feltalálható, a kik éppen ezért, a közokiratok kiállításánál nélkülözhetetlenek voltak.
Egyházi beosztás.
Hátrányára volt a vármegyének, hogy távol feküdt az erdélyi egyházmegye középpontjától, melyhez tartozott. Területe két főesperesség között oszlott meg. A szatmári főesperességhez tartoztak: Batár, Börvely, Bere, Bezőge (ma ismeretlen), Kántorjánosi, Krassó, Nagykároly, Kocsord, Nyirmada, Mátészalka, Mezőpetri, Nagymajtény, Vásárosnamény, Amacz, Patóháza, Perecseny, Piskárkos, Nagyzsadány, Zsidred (ma ismeretlen), Tyukod, Nyirvasvári, Vetés, Vadafalva, Avasújváros. Az ugocsai főesperességhez tartoztak: Szamosbecs, Berend, Csegöld, Tisztaberek, Gacsály, Fehérgyarmat, Nagygécz, Halmi, Nagykolcs, Lázári, Kisnamény, Feketeardó, Nagypalád, Penyige, Rozsály, Sár, Szászfalu, Toch v. Toth (ma ismeretlen) Szamosújlak, Batizvasvári, Nagyszekeres.
Az egyházi beosztásról a pápai tizedlajstromokból értesülünk, a melyek e vármegyére vonatkozólag az 1332-7. évekről fönmaradtak. Rideg számadatokat tartalmaznak ezek, azt tudniillik, hogy az egyes lelkészek hány dénárt és hány garast fizettek a pápák udvartartására; de az utókor előtt mégis fontosak, mert közelebb visznek bennünket a XIV. század megismeréséhez.
Nagybánya, Felsőbánya, Láposbánya és Szinérváralja az egri püspökséghez tartoztak. Kitünik ez abból is, hogy Tamás egri püspök 1422-ben Nagybányán főpapi jogokat gyakorolt, a városnak a lelkészszel kötött szerződését megerősítette és a plébánost kötelezte, hogy tizenegy káplánt és egy szónokot tartson. Ezt csak úgy lehet megérteni, hogy ezt a vidéket akkor Máramaroshoz számították, a mely fölötti joghatósághoz az egri püspökök sokáig igényt tartottak,
Kultúrhelyekül lehet még tekinteni a szerzetesházakat, a minők a sárvári és a kaplyoni voltak. Azonban ezek munkásságáról és hatásáról nem maradtak fönn bővebb adatok. A szintén szerzetes szabályokat követő keresztes vitézeknek 424is volt birtokuk Szatmár vármegyében. Erről egy 1262. évi oklevélből értesülünk, a melyben Ferrustan mester, a magyarországi johanniták rendi tartományának feje, Vezendet Kereki János comesnek örök áron eladja.
A jobbágyság helyzete.
Legsanyarúbb volt a jobbágy sorsa. Nem is vették emberszámba, hanem ha urán kívül más megsebesítette, vagy megölte, a gyilkos a földesúrnak tartozott kártérítéssel, éppen úgy, mintha valami marháját pusztította volna el. Azok a terhek, a melyeket időnként a törvényhozás rájuk rakott, inkább kötelességeik tüzetesebb megszabásának, mint újabb terheknek tekinthetők. Ilyen az az 1342. évi 19. törvényczikkben megszabott porta adó, melynek értelmében a paraszt minden egyes kapu után, melyen egy szénásszekér befér, 18 denárt tartozik fizetni a királyi kincstárnak; ilyen az 1351: 6. t.-czikk is, mely szerint a jobbágy köteles terményeinek kilenczedét földesurának adni. Az egyházi tizedet már úgy is fizette Szent István ideje óta. Korszakot alkotó újítás az 1405. évi 6. törvényczikk, mely szabad költözködési jogot ad a jobbágynak; így szabadúlt meg röghöz kötött rabszolgaságából, mert legalább annyi joga lett, hogy zsarnokai között válogathatott. Egyideig, míg a földesurak ebbe beletörődtek, ez csak vesztére szolgált, mert előbbi gazdája, ha tehette, rettenetes bosszút állott rajta, hogy földjét ott hagyta. Igy tudjuk magunknak megfejteni e vármegyében is azokat a belső harczokat, melyeknek okairól a szűkszavú oklevelek örökre halgatnak. Még inkább emberi sorba emelte a paraszt néposztályt Zsigmond királynak 1435. évi intézkedése, a melylyel a honvédelem részeseivé tette őket, a mennyiben ezentúl a földesúr tartozott minden harminczhárom jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovast a király táborába küldeni.
De erejök tudatára ébredve s a husszita eszméktől is befolyásolva, 1437-ben éppen itt a Szamosközben, bizonyos Márton nevű paraszt vezetése alatt rettenetes fölkelésben öntötték ki keserüségüket. A nemesség elfojtotta a lázadást és felbújtóit borzalmas kínok között végeztette ki .
Telepítések.
A gazdagság, hatalom és befolyás alapja tehát a földbirtok. Ezért vívnak az urak egymással véres harczokat s folytatnak végnélküli pereket. De még ez is értéktelen, ha nincs, a ki megművelje. A nemesség tehát, követve régi királyainkat, "vendégeket" hozott földjére. Magyarország földjének akkor híre volt egész Európában; mindenfelől özönlöttek az emberek ebbe a tejjel és mézzel folyó Kánaán-ba. Igy telepítenek a Kaplyonok már a XIII. században Meggyesre vendégeket ; így növekedik lassanként Nagykároly is, hol egy 1398. évi osztozkodás alkalmával már több utczát találunk, u. m.: Uj-utcza, Börvely-utcza, Bobáld-utcza, az utóbbiban van a Mindszentek temploma és Kozárdegyháza ; 1410-ben szó van fényi telepítésről is . A Károlyiaknak nagy gondjuk van arra, hogy birtokaikat, különösen pedig azok középpontját, Nagykárolyt, mindenkép fejleszszék. 1346-ban Nagy Lajos királytól vérök ontásával teljesített sok hű szolgálataikért, vásárjogot eszközölnek ki minden hét szombatjára. Mikor Zsigmond királyt külföldi útjain kísérik, ősi javaik felvírágoztatását forgatják elméjökben. Igy eszközölnek ki tőle 1418-ban Strassburg városában szabadságlevelet, melynek értelmében bárki jobbágya szabadon költözködhetik Károlyba, ha előbbi földesura iránti tartozását lerótta.
Hadi szolgálataikkal nagyra nő a család tekintélye Zsigmond korában: 1387-ben megkapják a szabad ispánságot, a mely őket kiveszi a vármegye hatósága alól és pallosjoggal ruházza fel. A kiváltság szövegének fontosabb részei: "A hol gonosztevőket, azaz tolvajokat, rablókat, gyujtogatókat, bűbájosokat, boszorkányokat, hamispénzverőket és álpecsétkészítőket megtudnak és elfognak, az ily gazokat saját hatalmukból és tekintélyükből kifolyólag, az ország szokása szerint kínpadra húzhatják és vétkük minősége szerint felakaszthatják, lefejezhetik, megégethetik vagy bármiképpen kínozhatják. Továbbá egy ispán se merészelje őket és hozzájuk tartozóikat törvénybe idézni, vagy elitélni, mert ez a jog, a hitbeli ügyeket leszámítva, a királyi kuriának lesz ezentúl föntartva.
Az oláhok.
A XIV. század végén új népelem tünik fel Szatmár vármegyében: az oláhság. Az ország déli részeiben már másfél évszázaddal azelőtt vannak nyomaik, de Szatmár vármegyében még akkor teljesen ismeretlenek. Mikor azonban a török hódítás mindinkább előrehatol a Balkán-félszigeten, ez a pásztornép biztosabb telepek után néz és mind nagyobb számban keresi föl a Kárpátok bérczeit. Vajdái, vagy máskép kenézei vezetése alatt, úgyszólván észrevétlenül húzódik a havasok gerinczein, s rengetegek tisztásain át éjszak felé, míg egészen közelünkbe jut. 425Jellemző, hogy ugyanazon évben tünnek föl Máramarosban és Biharban. 1326-ban adja Róbert Károly király a máramarosi Szurdok földjét Szaniszló kenéznek s ugyanakkor van szó a biharmegyei Hodoson lakó Negul vajdáról. Szatmárban még semmi nyomuk.
Máramarosban érzik magukat otthon, mert itt a német eredetű városok határát s az oroszoktól lakott völgyeket leszámítva, a havasok mind az övék. És itt hasznos szolgálatokat is tehetnek az országnak, mert őrzik határait; azért egy-egy tájékozatlan leleszi oklevélíró-szerzetes székelyeknek nevezi őket. Vajdáik részt vesznek a királylyal táborozásaiban, megbarátkoznak a magyar urakkal, felveszik ezek szokásait, sőt nemsokára ezek hitét is; az új haza méltányolja őket, úgy hogy az oklevelekben comes a nevük, sőt már 1378-ban Balk és Drág Máramaros és Szatmár főispánjai.
Minthogy Máramaros rengetegei összeköttetésben vannak Bereg hegyeivel és a szatmár-vármegyei Avassággal, mindkét helyre elszármaznak: előbb oda, mint ide. Ott már 1343-ban meggyűl a baja Kölcsei Jánosnak Bilkei Karácsony vajdával. 140) Itt csupán 1391-ben adnak életjelt magukról, mikor Antonius konstantinápolyi patriarchától, a máramarosi Szent-Mihály kolostor számára kiváltságokért járva, azt kérik, hogy terjeszsze ki annak joghatályát többi között a meggyesaljai papokra és hívekre is. Nemsokára dél felől is feltünnek. Balk és Drág vajdák ez időtájban szerzik meg maguknak adományul Kővárt és tartozékait; 1397-ben csupán arra kérik Zsigmond királyt, hogy testvérök, János fiának Lászlónak nevét is vétesse fel a leleszi konvent által a beiktatási rendeletbe. De Lászlót valami balvégzet érhette, mert a nevezett káptalan 1405. évi beiktató levelében az ő neve többé nem szerepel, csupán a Balk Demeter és Sándri, meg a Drág György és Sándri nevei. Bizonyos, hogy ekkor már Kővárt laknak, mert Szatmár és Ugocsa vármegyék 1402. évi Csengerben tartott közgyűlésén a Károlyi Márhárd fiai azon panaszkodnak, hogy Drág máramarosi vajda károlyi birtokából elhajtotta a lovait és visszaadni nem akarja. A károsodottak 1406-ban ismét megújítják panaszukat. De a Drágok annyira magyarokká lettek már, hogy a bírói idézésre meg sem jelennek, a miért Garai Miklós nádor, Györgyöt és Sándrit bírságban kénytelen elmarasztalni.
Az oláhok ezen a jól védett erdős vidéken elszaporodva, Szatmár vármegye sík területeire is bocsátanak ki később egyes rajokat, mikor a magyarságot a folytonos háboruk ott megritkították.
Főispánok 1427-ig.
A vármegye tisztviselői ebben a korszakban
Főispánok: 1199: Csobánka - 1217: Demény. - 1219: Vingyiszló vagy Vingyoszló (Venczel). - 1272: Demeter. - 1291: Jakab, egyszersmind Bodrog vm. főispánja - 1296: Miklós Olivér fia, egyszersmind főpohárnok - 1308: Kopasz nádor. - 1320: Mihály, Mihály fia, Ubul unokája - 1321: Pető. - 1322: Dózsa nádor. - 1335: János. - 1340: János, Bereck fia - 1349: András mester, a székelyek, brassaiak, szatmáriak és máramarosiak főispánja - 1351: András, Laczk fia - 1363: Simon, Móricz fia - 1366: Miklós, István vajda fia, a székelyek, szatmáriak, máramarosiak és ugocsaiak főispánja - 1378; 1381: Balk és Drág Máramaros és Szatmár föispánjai. - 1402: Csáky István, Szatmár és Ugocsa megyék főispánja, székelyek ispánja - 1403: Chorom János, Kobolsdorf szabad ura - 1408 és 1413: Perényi Péter. Szirmay szerint: Báthory Péter. - 1423 és 1427: Csáky György.
Alispánok 1430-ig.
Alispánok: 1320: Márk. - 1322: Elleus. - 1338: István, Miklós fia - 1348: László, Ábrahám fia - 1351: Erdélyi Jakab. - 1369 Miklós, Géczi Pál fia - 1380: Bertalan mester - 1401: Guthi Pál. - 1405: Nagy Benedek, Feldes András és Tamás. - 1408: Császáry György. - 1412: Théthi János. - 1410 és 1413: Ujhelyi Márton - 1422: Csegődi Péter. - 1425: Théthy János és Kércsy Mátyás. - Ugyanezen évben Fancsokai Lázár. - 1429 és 1431: Jánosy Kántor László és Kölcsey Farkas Jakab - 1430: Kusalyi Jakcs László és Várday Pelbárt.
Szolgabírák 1425-ig
Szolgabírák: 1369: Miklós, Géczi Pál fia - 1408: Rápolti László. - 1425: Darahy Gergely, Egry Tamás, Uray Tamás és Császári Zele István.
426II. A HUNYADIAK KORÁTÓL, A VÁRMEGYEI ELSŐ JEGYZŐKÖNYV IDEJÉIG. 1437-1593.
A Hunyadiak és Jagellók koráról, az adatok hézagossága miatt, épp oly kevéssé írhatunk összefüggő történetet, mint az előbbi korszakról. A nemzet inkább déli és nyugati határainak védelmével van elfoglalva; tehát ezeken a részeken és a királyi székhely körül fejleszti ki szellemi és anyagi erejét. Ott lehet beszélni fejlődésről vagy hanyatlásról; itt minden a régiben marad, csupán a hatalmas oligarcha-családok küzdenek egymással.
Zsigmond király intézkedései következtében, mikor a szolgabírói hivatal hatáskörét körvonalozta, az önkormányzat élénk lendületet vett; de erről sincsenek adataink, mert a vármegye jegyzőkönyvei csupán 1593-tól maradtak fönn. Igy aztán jobbadán az oligarchák birtokviszonyainak és perlekedéseinek jellemzésére vagyunk utalva.
Birtokviszonyok a XV. században.
Zsigmond korában új nagybirtokos került a vármegyébe. A király ugyanis 1411-ben Belgrád váráért cserében a következő jószágokat adta István rácz despotának: Szatmár városát vámjával és a hozzá tartozó Résztelek és Sóstelek falukkal, Szent-Egyed és Szemermény pusztákkal; Asszonypataka és Felsőbánya városokat érczbányáikkal, továbbá Hidegkút, Feketefalu, Kékes, Tőkés, Oroszfalva, Sándorfalva, Gyurkefalva, Surgyánfalva és Dobravicza falvakkal meg Halfalva pusztákkal. Utána Brankovics György rácz despota lett e birtokok ura, kitől a vele kitört viszályok miatt, Hunyadi János foglalta el s ettől ismét fia, Mátyás király örökölte. A hatalmas Szapolyaiak emelkedése Nagybánya város nevéhez van fűzve. Ugyanis V. László uralkodása alatt Szapolyai István volt itt a kamaraispán, s mikor 1457-ben, Hunyadi László kivégeztetése után, a polgárok között a király pártja vergődött túlsúlyra, ostrom alá vették az itteni várkastélyt s Szapolyainak fegyverrel kellett azt Szilágyi Erzsébet részére megtartani. Királylyá választatása után Hunyadi Mátyás hálásnak mutatkozott hűséges párthíve iránt, kincstartójává tette és Tokaj várával jutalmazta meg. A drága-érczekben gazdag Asszonypataka királyi birtok maradt, de Szatmár és Németi városokat már 1481-ben a Szapolyai család kezén találjuk.
Nagybánya tőszomszédságában mértföldekre terjedő két hatalmas uradalom kezdődik. Az egyik a Meggyesaljai Morócz-családé. Középpontja a hatalmas bérczen fekvő Szinérvára. Hozzátartoztak Meggyes városán és kastélyán kívül: Sárköz, Batizháza, Udvari, Kak, Szent-Márton, Görbed, Józsefháza, Szamostelek, Apa, Váralja, Ujváros, Vámfalu, Parlag, Iloba, Tótfalu a láposbányai arany- és ezüstbányákkal, Berendmező, Kalinháza, Bujánháza, Lekencze, Tartolcz, Monyorós, Komorzán, Bikszád, Turvékonya, Felsőfalu, Feketepatak, Krassó, Tótfalu és Veresmart. 1493-ban pedig még: Ujfalu, Lippó, Magasmart, Sebespatak, Magasliget, Sikárló, Tamásfalva, Monostori, Bujákfalva, Kakos, Szegfalva, Terep, Túra, Bosonka, Borpatak, Lipamező és Apáti helységek.
A másik nagy uradalom a Bélteki és Bélteki Drágfi rokon családoké. - 1424-ben a Bélteki Balk fia Sándri és a Bélteki Drág utódai megosztozván, az előbbieknek jutnak e megyéből a következő oláh falvak: Oláhbikó, Nagybikó, Remetemező, Farkasaszó, Terebes, Balotafalva, Felsőhomoród, Szokond; az utóbbiaknak pedig: Nagyhomoród, Megyerlehomoród, Színfalva, Monyorós, Válaszút, Nanda, Laphegy, Felsőhodos, Alsóhodos és Felsőzelend. Ugyanekkor Béltek, Szakasz, Gyűrűs, Erdőd, Kiserdőd, Óvári, Becs (várhelyével együtt), Csegöld, Hodos, Tisztaberek, Pete, Résztelek, Hirip, Magyarbikó, Tomány, Erdődszáda és Tótfalu helységeket megfelezik egymás között. Földesurak ezenkívül a Drágfiak 1450-ben: Majtény, Dob, Terebes, Tagy és Szent-Miklós községekben; 1462-ben Lázáron, Homokon és Daróczon; 1496-ban Udvari és Batizháza helységekben. 1470-ben a hűtlenségbe esett Bélteki Mihály összes birtokait kapják: Erdőd, Kiserdőd, Béltek, Dobra, Hirip, Magyarbikó, Erdődszáda, Tomány, Óvári, Becs; Csegöld, Hodos, Pete, Tisztaberek, Szakasz, Gyűrűs, Résztelek, Farkasaszó, Alsóberekszó, Felsőberekszó, Oláhnagybikó, Oláhkisbikó, Felsőhomoród, Alsószokond, Oláhterebes, Redefalva, Bikácz, Somos, Felső-, Közép- és Alsóvárcza, Bazánfalva, 429Kecskefalva, Kolbászfalva, Tótfalu, Kordánfalva, Remetemező és Balota helységekben. Ezenkívül földesurak voltak Kis- és Nagyrozsály, Méhtelek, Atya, Zajta, Kisgécz, Uszka, Sándorfalva, Matolcs, Porcsalma, Kis- és Nagyszekeres, Darnó, Gyarmat, Nagy- és Kisar, Kisnamény, Oroszi, Csaholcz, Czégény, Kálmánd, Vállaj és Szent-Márton helységekben, azaz a Báthoryak, Károlyiak, Kölcseyek, Rozsályi Kunok és más szatmármegyei családok birtokaiban is. Kiválóan fontos birtokuk volt Erdőd. 1456-ban nyertek engedélyt, hogy erdődi birtokukon, vagy másutt, fából vagy kőből várat vagy erősséget építhessenek, s azt tornyokkal, kőfalakkal, árkokkal elláthassák.
Az ecsedi várdomb.
Az erdődi vár romjai a restaurálás előtt.
Mátyás király.
(Az Orsz. Képtárból)
Báthory András halotti arczképe.
(Az Orsz. Képtárból)
Nyugat felé ismét két nagyobb birtoktest csatlakozik az erdőd-bélteki uradalomhoz. Egyik a Báthoryaké. Ennek határa a Szatmár melletti mai Pettyén, Ombod, Amacz és Zsadány helységektől, Dobon, Terebesen, Gilvácson át Majténynak és Szent-Miklósnak tart, innen pedig, - Szaniszlót egyedül oldalt hagyva, - éjszakra Kálmánd, innen nyugatra Vállaj, Terem, Encsencs, éjszak-éjszakkelet felé Vasvári, Fábiánháza, Ecsed felé vonul s délkeleten Börvely vidékén át ismét Dobhoz ér vissza. Ezenkívül azonban ez a család is szerzett részeket a Szamos mentén és a Szamos-Tisza közön. E jószáguk Kocsord, Géberjén, Ökörító, Gyügye és Porcsalma helységeknél csatlakozik az ecsedihez s Fehérgyarmaton át föl Kis- és Nagyarig, innen pedig délfelé vonulva, Penyige, Oroszi, Csaholcz és Kisnamény helységeket foglalja magában. A Báthoryak fészke Ecsed. Az 1433-iki osztozkodás alkalmával mint osztatlan állapotban maradó "vár vagy várhely" fordúl elő; 1446-tól fogva pedig mint vár. Három mezőváros, u. m.: Majtény, Gyarmat, sőt részben Meggyes is és vagy 46 falu tartozik e két nagy birtokcsoporthoz.
A Báthoryak majtény-vidéki és ecsedi uradalmai a Károlyi, Vetési, Bagosi és Csomaközi nemzetség birtokát ölelik körül, melynek középpontját Károly város, testét pedig vagy 15 falu alkotja: Kaplonytól délre Mezőteremen át Vezendig, innen délnyugatra Körtvélyes vidékéig, éjszak-éjszakkeletre Ömbölyig, Vadáig, Csanálosig. E birtoktesthez éjszakkelet felé a Szamos mentén Bagos és Vetés csatlakozik. Ezenkívül azonban a Károlyiaknak és Vetésieknek főleg a Szamos mentén vagy 10-10 faluban volt még kisebb-nagyobb részök. Eh. nemzetség leghatalmasabb családjának, a Károlyiaknak, Károly volt a lakóhelyük, hol 1472 táján erődszerű kastélyt építettek maguknak. Be is panaszolták őket ezért a Báthoryak, hogy a király engedelme nélkül várat építettek és abban cseh és más külföldi katonákat tartanak. Mátyás azonban 1482-ban védelmébe fogadta őket, mint a kik sem várat, sem erődöt, hanem csupán kőházat építettek a saját városukban.
A Báthoryak ecsedi és szamosmenti birtokai közé a Csaholyiaknak Csenger városából, vagy 32 faluból és 14 pusztából álló terjedelmes jószága ékelődik. A szalka-vidéki nagyobb résznek végső pontjait a Szamostól kezdve: Győrtelek, Csaholy, Gebe, Derzs, Meggyes, Jármi, Parasznya s innen délkelet felé Tunyog alkotják. A csenger-vidéki kisebb pedig Sályitól, Jánosin, Csengeren és Komlódon át Óváriig vonúl. Végül egy harmadik uradalmuk, a paládi, a három Palád, Sonkád és Magosliget részeit foglalja magában.
A többi birtoktestek a Szamos mentén és a Szamos-Tisza közön már kisebb méretűek. Dobos vidékén a Perényieknek vannak ősrégi jószágaik. A Szamos mentén, főleg Szamosszeg körül pedig a Kállayaknak vagy kilencz helységben részeik. Ugyane tájon kisebb földesurak a Várdaiak, továbbá az Ólnodi Czudarok s az ő révükön a Rozgonyiak is.
A Tisza és részben a Szamos mentén vonul végig a Kölcsey-nemzetségnek mintegy 12-17 helységből és vagy 10-11 pusztából álló terjedelmesebb birtoka. A Gyarmat melletti Kömörőtől, Istvándi és Kölcse, innen éjszak felé a Tisza mentén Milota, Csécse, Kóród és Cseke a főbb pontjai, a Szamos mentén pedig: Ököritó, Tyukod, Czégény és Szekeres.
A Gacsályiaké Gacsály, a Csarnavodaiaké és általuk a Szepesieké Gécz, Darócz és Lázári vidékén vagy 8, illetőleg 12 falu részei. Ugyane tájon a Kusalyi Jakcsok vagy 6, a Szántai Bekcsek - Peleske, Zajta, Garbócz, Komlód, Tiszabecs táján - mintegy 10, a Rozsályi Kúnok pedig a Csenger melletti Urától Ujfalun, Atyán, Zajtán, Rozsályon át nyugatra Matolcsig, éjszakra Uszkáig szintén vagy 14 falu s ezenkívül szerzemény gyanánt még számos más helység részeinek urai. Szirmay szerint 1445-ben a Rozsályi Kúnoknak és felében a Kusalyi Jakcsoknak kastélyuk volt Rozsályon.
430Még a Csákyaknak vannak e tájon Peleske, Pete, Gacsály, Csegöld, Jánk, Szamosbecs stb., továbbá a Szamos felső folyása mentén: Krassó, Lippó, Borhída és Veresmart helységekben részeik; délebbre pedig, Királydarócz körül néhány falujok, valamint a Dománhidiaknak Dománhida s részben Porcsalma, Ököritó és Penyige vidékén vagy kilencz faluban jelentékenyebb birtokuk.
Az eddig említett várakon kívül még Matucsina, vagy Matolcs tünik föl már a XIV. század végén a Matucsinaiak birtokaként; 1447 körül egyik Kende a parancsnoka. Ezen a vidéken volt a csekei vár is.
A Hunyadiak korára vonatkozó földrajzi tájékoztatást dr. Csánki Dezső forrásmunkájából vettük át.
A vármegye beléletét tekintve, az önkormányzatnak hatalmas lendületet adtak Zsigmond királynak a honvédelmet és az igazságszolgáltatást szabályozó 1435. évi törvényei.
Zsigmond király rendeletei.
A honvédelemre vonatkozólag elrendelte, hogy: 1. A megyeispánok a király zászlaja alatt tartoznak katonáskodni az ország báróival, előkelőivel és nemeseivel együtt. 2. A nemesség minden 33 jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovast, 100 után pedig hármat küld a harczmezőre. 3. Az olyan nemesek, kiknek nincsenek jobbágyaik, személyesen teljesítik honvédelmi kötelességüket. 4. A jobbágytelkeket minden szolgabíró a maga járásában egy más nemes emberrel írja össze. 5. Hogy táborozás alkalmával a hadsereg ki ne zsarolja a föld népét, az élelmiszerek árát a nemesek közönsége állapítja meg, a merre a katonaság átvonul. 6. Ha a hadsereg kárt tesz, az ispán vágy a szolgabíró tegyen igazságot.
Az igazságszolgáltatást a következőkép rendezte. Minden vármegye évente szolgabírákat választ. A megválasztott, huszonöt márka büntetés terhe alatt tartozik a hivatalt elfogadni és azt egy évig viselni. De öt éven belül senki sem kényszerithető rá, hogy e hivatalt ujra elvállalja. A szolgabírák leveleik hitelesitésére pecsétet használnak. Ezek felirata e vármegyében oly módon volt megállapitva, hogy a nyiri, krasznaközi, számosközi és bányai járások szolgabírái csak együttesen használhatták, a négy pecsét együttvéve adta ki a "Comitatus Zathmar" feliratot. Az első pecsét felirata: COMIT, a másodiké: TATUS, a harmadiké: ZATH, a negyediké: MAR volt. Ha a vármegyében valami erőszakoskodás történik, ennek elbírálására az ispán és a szolgabírák valamely káptalan vagy konvent közreműködésével gyűlést hirdetnek ki (proclamata congregatio) és ott a szentek ereklyéinek megérintésével hitvallást és hűségesküt tevén, igazságot szolgáltatnak. A vármegye jegyzőkönyveiben pecsételő gyűlésnek is (Congregatio Sigillatoria) nevezik az ilyen összejöveteleket, mert a szolgabíráknak együtt kellett lenniök, hogy hiteles okiratot állitsanak ki. A legrégibb szolgabírói eskü 1643-ból maradt fönn ugyan, de mivel e vármegye törvényhatósági életében minden ősi eredetü, azt lehet tartanunk, hogy ugyanaz lehetett az alakja már a XIV. vagy XV. században is; legföllebb a szentek neveinek említése maradt ki belőle a protestáns korban.
Ez az eskű a következő:
"Én Domahidy Miklós, Szatmár vármegyének szolgabírája, esküszöm az élő Istenre, Atyára, Fiúra és Szentlélek Istenre, hogy minden előttem pörlekedőknek, gazdagnak és szegénynek - nem nézvén atyafiságot, barátságot, kedvezést, igéretet, adományt, haragot, gyülölséget, félelmet, sőt mindezeket hátrahagyván, igazán s hiven az én tisztemben eljárván - az ország törvénye, dekrétoma és konstitucziója szerént, tehetségem szerént igazságot tészek és a hol megengedik, igaz exekucziót is. Isten engem ugy segéljen, teljes Szentháromság."
Zsigmond törvénye szerint, ha a bárók (azaz a zászlós urak) és a királyi tisztviselők igazságtalankodnak, a király küld le bírát. Ha pedig valamely főúrnak várparancsnoka (castellanus) erőszakoskodnék, gazdája foszsza meg hivatalától és a kárt ő maga téritse meg; egyúttal tartozik megesküdni, hogy az ő tudta nélkül történt.
Bírságot a megyei bírák csupán a következő hét esetben róhatnak ki a vétkesekre: 1. Ha valaki elköltözni akaró jobbágyát visszatartja; 2. ha más jobbágyát, ki még nem tett eleget előbbi ura iránti kötelezettségeinek, befogadja; 3. ha a bírói széket megsérti; 4. ha a már elfogott gonosztevőt a bíró tudta nélkül szabadon bocsátja; 5. ha a kamara hasznát nem akarja megfizetni; 6. ha valamely község dézsma nemfizetés miatt egyházi átok alá esett és azt egy hónapig 431megátalkodottan tűrte; 7. ha valaki ok nélkül nem jön el az előre meghirdetett közgyűlésre. Minden más esetben a nádor szab bírságot a vétkesekre az általa összehívott közgyűlésen (Palatinalis Congregatio). Az ispán és a szolgabírák osztoznak az általuk kirótt bírságpénzeken. A palatinális kongregáczió bírságpénzei a nádoré vagy az őt helyettesitő kir. udvarbíróé.
Mátyás király intézkedései.
Mátyás király rendezte az igazságszolgáltatást. Az oligarchák megfékezésére elrendelte, hogy váraikat rontsák le; csupán azok maradhattak meg, a melyek a török ellen védelmül szolgáltak. A proclamata congregácziókat és az oktávás törvényszékeket, mely utóbbiak évente négyszer tartattak, kezdetben meghagyta , de hogy a perek menetét gyorsítsa, 1464-ben elrendelte, hogy a leggyakrabban előforduló bűnesetekben már a harmadik oktáva alkalmával végérvényes itéletet kell hozni. Ezek voltak: nemes ember megölése, igazságtalan birtokfoglalás, okmányok elrablása és a nemesi kúriák megrohanása. Uralkodásának vége felé, 1486-ban eltörölte a nádori s más előre meghirdetett törvénynapokat, mert azokon hallatlan botrányok történtek: fegyveresen jöttek oda a pereskedő felek s nem volt ritkaság az sem, hogy az igazságszolgáltatás helye harcztérré változott. Ezek helyett évente kétszer, Szent György és Szent Mihály nap utáni huszadik napon oktávás törvénynapok tartattak, s elrendelte, hogy négy oktáva alatt minden pert be kell fejezni. Ennek a bíróságnak a hatásköre alól csupán az örökös főispánokat vette ki. Eltörölte a párbajjal való istenitéleteket, mert sokan maguk helyett hivatásos bajvívókat állitottak ki a küzdő porondra, kik megvesztegethetők voltak. Ilyen perdöntő párbajok megengedését egyedül magának tartotta fönn, de akkor is csupán a király táborában mehettek végbe. Szigorú párbajszabályok tették lehetetlenné a visszaéléseket. Igy például, mikor Héderváry Lőrincz nádor 1447-ben Kállai Lőkös Jánosnak bizonyos panyolai erdei és halastavai elfoglalása miatt, Károlyi Bertalan ellen indított perében, perdöntő bajvívást rendel el, egyszersmind meghagyja, hogy Budán, lóhátról vívjanak s a viadal megkezdését szürkületig ne halasszák; azért a ki vecsernyére való harangozás előtt lovára nem száll és a bajvívást meg nem kezdi, pervesztes lesz Az ügyvédek kapzsiságát is korlátozta, a mennyiben egy ügyvéd tizennégyfél képviseleténél többet nem vállalhatott magára.
Fejlesztette a vármegyék önkormányzatát is. Meghagyta, hogy a főispánok vegyenek maguk mellé alispánokat. A vármegye közönsége pedig a szolgabírákat a tehetősebb nemesek közül válaszsza, kik anyagilag is teljesen függetlenek. Segítségükre válaszszanak ki maguk közül 10-12 tekintélyes embert, úgynevezett esküdteket, a kiknek a nyomozás megejtése, a perbehívás, birtokbaiktatás és a végrehajtás lesz a kötelességük.
Korlátozta a dézsmaszedők zsarolásait. Hivatalos útjukban a plébánoshoz kellett szállaniok, de a községi bíró küldött nekik két tál ételt, két kenyeret, két pint bort és két véka zabot.
Volt is rend az országban mindenfelé. A törvény kérlelhetetlen szigorától való félelmében, már Szatmár vármegyében sem mert senki erőszakoskodásokra vetemedni. De a perlekedés hajlama annál nagyobb volt; még az asszonyokat is elfogta. Fáradhatatlan perlekedő volt a vármegyében Szarvadi István özvegye, Ilona, kit az okiratok gyakran csak Miklós asszonynak neveznek, bizonyosan e férfias szenvedélye miatt.
A perlekedő felek, ha már nem erőszakoskodhattak, álútakon iparkodtak igazságtalan előnyökhöz jutni. Igy tett Károlyi Lancz László, a ki a károlyi templomban letett levelesládából, ájtatoskodás ürügye alatt, az okleveleket lassanként elvitte, a miért atyjafiai 1469-ben a király előtt beperelték. Igy Károlyi János is, a ki, hogy apáti birtokába magát többi rokonai sérelmével beiktathassa, egyik szolgáját királyi kiküldöttnek (homo regius) adta ki, a megvesztegetett konventi tagot pedig világi ruhába öltöztette.
Mátyás király halála után.
De Mátyás király halála után újból teljes erővel kitörtek a vármegye oligarchái között a régi ellenségeskedések.
Báthory István és András 1498-ban fegyveres erővel rárontottak a Károlyi Lancz László fényi birtokára és onnan 150 berbécset, meg 200 sajtot elraboltak; itteni jobbágyait Száldobágyteremre, a mezőteremieket pedig Szaniszlóra hajtották. Károlyi Mihálynak is sok a sérelme.
1501-ben panaszkodik, hogy Károlyi László egy évvel azelőtt a vele közösen felállitott és bírt károlyi plébánia-épületet elfoglalta és abba jobbágyot 432telepített; két évvel azelőtt pedig vezendi birtokán, Nádasér nevü kaszálóján a füvet lekaszáltatta. Feljelenti Károly Cseh Mátyást is, mert az három évvel azelőtt az ő mészárosát Károlyban megverette, Csehné pedig az ő fényi jobbágyának, Kalmár Jánosnak négy tehenét hajtotta el, a mikor is a ház asszonyát úgy megverte, hogy az idétlent szült. Hasonló erőszakosságot követett el ellene Irinyi István, a ki szintén három évvel azelőtt, sötét éjjel, fegyveres emberekkel betört Fényre és onnan egy jobbágyot s a majorból negyven sajtot elrabolt. Nem csekélyebb hőstettre vállalkozott ugyanaz időtájban Hajas Tamásné szül. Domahidy Anna, a ki fegyveres csapat élén Kaplyonba tört be s onnan számos jobbágyot, marhát és egyéb ingóságot elrabolt. Hasonló részleteket lehetne felhozni Károlyi Lancz Lászlónak, Kállai Lőkös János ellen inditott hatalmaskodási peréből is. Báthory András majtényi és kálmándi tisztjei 1517-ben a Károlyi István ardai plebános és Károlyi Cseh István bobáldi ménesét a Báthory András majtényi rühes ménesének aklába hajtották és mindaddig ott tartották, mig a lovak a bajt mind el nem kapták.
Pórlázadás.
Ha a nagyok ilyeneket tettek, mit mívelhettek a közrendüek? A paraszt mellett mennyit szenvedhetett a szegényebb nemesség is, melynek az ököljog korszakában nem volt elegendő ereje az igazságtalanságok elháritására Csoda-e, hogy a pór felhasználta a legelső alkalmat és 1514-ben a török ellen kezébe adott fegyvert urai ellen fordította, hogy rajtuk rettenetes bosszut álljon? Csodálkozhatunk-e, hogy a gencsi és tyukodi nemesek is hozzájuk csatlakoztak? Sajnos, hogy e borzalmas harcznak e vármegyére vonatkozó részleteit nem ismerjük; de hogy nagy lehetett a felfordulás, és az urak közül is sokan gyanuba kerültek, azt számos birtokadományozásból sejtjük, a melyekrő1 a leleszi konvent beiktató levelei tesznek tanúságot.
A pórlázadás után a levert jobbágyokon telhetetlen bosszut állott a nemesség. Megfosztotta szabad költözködési jogától és rabszolgaként a röghöz kötötte, mert azontúl, mint valami leltári ingóság, a földdel együtt ment át egyik birtokos tulajdonából a másikéba. Embertelen terheket róttak rájuk. Az egyház számára járó tizeden kivül földesuruknak tartoztak adni évente száz dénárt, azaz egy arany forintot, minden héten egy napot szolgálni s minden hónapban egy tyúkot adni; minden tiz mérő szemes termésből s tiz köböl borból kettő a földes úrnak jutott; pünkösd és Szent-Márton napján egy-egy ludat hoztak neki; karácsonykor pedig minden tiz egész-helyes jobbágy egy-egy kövér malaczot hajtott az uraság udvarára. De azonkívül, hogy testileg-lelkileg teljesen ki voltak szolgáltatva uruk önkényének, a legnagyobb baj az volt, hogy még ezek a szolgáltatások sem voltak pontosan meghatározva, mert a törvény szövege még embertelenebb nyúzást is megengedett ott, a hol az eddig szokásban volt. Továbbá a paraszt-telket, vagyis a helyet sem vették mindenütt ugyanegy értelemben, mert Szatmár vármegyében is ingadozott annak nagysága, 24 és 40 hold között.
1547-ben adta vissza a nemesség a póroknak a szabad költözködési jogot. Ugyanez alkalommal megállapitották a módozatokat is, a melyek között régi urát ujjal cserélhette föl a jobbágy. Az elköltözködni kivánó pór tizenöt nappal előbb értesítette a szolgabírót. Ez megjelent ott egy másik nemes emberrel és esküt vett ki tőle, hogy nem gyülölet viszi földesura elhagyására. Azután, ha bebizonyosodott, hogy a jobbágy minden tartozását kifizette és házában kárt nem tett, békével távozhatott. Vitás esetekben bármelyik fél fellebbezhetett a vármegyei törvényszékhez, innen pedig a kuriához. Rövid ideig tartott az uj rend, részint, mert egész vidékek néptelenek maradtak, részint pedig, mert a bilincseikből szabadulni kezdő pórok új lázadásban törtek ki; ezért aztán 1548-ban újra felfüggesztették a szabad költözködési jogot 28). Igy változott ez több esetben, de a jobbágyság helyzetének érdemleges megjavítása csupán a XVIII. század végével került újból napirendre.
Az igazságszolgáltatás.
Az igazságszolgáltatás is fejlődik I. Ferdinánd korában, legalább papíroson. Az akkori zavaros időkben a perlekedő felek csupán életük veszélyeztetésével s temérdek költséggel juthattak el Pozsonyba, a legfőbb törvényszék elé; ezért a távoli vármegyék 1546-ban arra kérték a királyt, hogy koronként küldje le hozzájuk vagy az egész legfőbb törvényszéket a főjegyzőkkel (protonotarius) együtt, vagy helytartóját a protonotáriusokkal egyetemben, hogy a helyszínén intézzék el a megyei esküdtekkel együtt a pereket. Ez alkalommal fordul elő először Szatmár vármegye neve törvénykönyvünkben. 29)
4331548-ban máskép intézkedett az országgyűlés. Minthogy a tömérdek pert a törvénynapokon nem lehetett elintézni, s így megtörtént, hogy a kik az ország legtávolabbi részeiből sok költséggel és életveszélylyel utaztak Pozsonyba, perök elintézése nélkül voltak kénytelenek hazatérni, elhatározták, hogy az országot két részre osztják: a nyugati megyéknek Vízkereszt és Jakab apostol napján, a keletieknek, köztük Szatmár vármegyének is, Szent Lukács és Szent György napján lesznek Pozsonyban törvénynapjaik. 1554-ben ez a határozat oda módosult, hogy a felső megyék részére Pozsonyban, a keletiek számára Kassán szolgáltassanak igazságot. Rövid idő múlva ez utóbbit Eperjessel cseréltél föl. De az öreg és beteges bírák vonakodtak Pozsonyból ilyen hosszú útat tenni s 1567-ben abban állapodtak meg, hogy a keleti vármegyék pereit is Pozsonyban fogják elintézni Szent Mihály napján.
A vármegyék főispánjai az 1536. évi országgyűlés 16. törvényczikke értelmében hűségesküt tartoztak tenni a király iránt. Az alispánok is, de ezeket 1548. óta a vármegye közönsége választotta.
Főispánok 1441-től 1585-ig.
A Hunyadiak kora óta a következő főispánok neveit ismerjük: Csáki Ferencz 1441; Báthory István 1444-ből; Csály György 1448-ból; Kállai Lőkös János az 1446-1463 közti időből; Parlagi Pál (ha nem alispán) 1449-ből és 1452-ből; Csáky Ferencz 1453-ból és 1455-ből, Báthory András kir. étekfogómester 1458-ból és 1469-ből; Szécsi János 1459-ből; Báthory László és András 1470-ből; Báthory István országbíró 1477-ből; Báthory András ismét az 1477., 1479., 1482., 1483., 1484. és 1494. évekből; Báthory György 1514-ből és 1519-ből; Báthory Bonaventura 1533-ból; Báthory Bertalan 1536-ból; Báthory Miklós 1567-ből; Báthory István 1585-ből.
Alispánok 1447-től 1592-ig.
A vármegye alispánjai e korszakban: Kölcsei Bornemisza János 1447; Fülpösi János 1469-ből; Ujlaky Antal és Zsoldos Balázs 1484-ből; Elővölgyi János és Kereszturi Mihály 1485-ből; Ongai Hajas Tamás 1497-ből; Filpesi Ferencz és Bánházi János 1498-ból; Gacsályi György 1505-ből; Csaholyi. Miklós 1533-ból: Pekri Pál 1540-ből; Urai Miklós és Vetési László 1589-ből; Urai Sándri és Anárcsi Péter 1592-bő1.
Szolgabírák 1497-től 1592-ig.
A szolgabírák közül csak egyiknek-másiknak a nevét ismerjük: Pátyodi János, Mándi Bernárd, Makrai Lőrincz és Egri László 1497-ből; Egri Imre, Egri László, Mándi Bernárd és Makrai Lőrincz 1498-ból; Urai Máté 1540-ből; Urai Mihály és Berei Ferencz 1560-ból; Daróczi Sámuel ugyanazon évből; Gulácsi Ambrus, Szőke Mihály, Vitkai Albert, Pető Péter 1569-ből; Csomai Ferencz, Fejér Kálmán, Domahídi Albert, Nagy Gáspár 1589; Zoltai Bernárd, Ramocsa László, Nagy Gáspár, Helmeczi Ambrus 1592-ből.
Csenger, mint törvénykezési központ.
Ebben a korszakban a vármegye tisztviselői mindíg Csengerből keltezték itéleteiket, sőt egy 1498-ban kiadott okiratukban így jelölik meg a helyet: "Csengerben, tudniillik az igazságszolgáltatás helyén". Csupán 1540-ből maradt fönn egy eset, mikor Ecsed várában ültek törvényszéket. Csengert igazi középponti fekvése tette ily nevezetes községgé; a szamosközi és krasznaközi járások határszélén, egyenlő távolságra a nyiri s a bányai járásoktól, a Szamos mentén, tehát a forgalom főere mellett, valóban a legalkalmasabb hely volt ily gyülekezésre. Továbbá környékén lakott a legtöbb kisbirtokos és egyenlő távolságban volt a nagy uradalmaktól; mind oly szempontok, melyek századokon át elsősége mellett döntöttek.
De ha valahol helyszíni szemlét végeztek, ott rögtön igazságot is szolgáltak. Igy történt ez Olcsván 1569-ben. Minthogy az itt hozott bírói itélet a legrégibb azok között, melyek magyar nyelven fenmaradtak, közöljük egész terjedelmében: "Mi Gulyácsi Ambrus, Szőke Mihály, Vitkai Albert, Pető Péter stb. adjuk mindennek tudtára, hogy az Szamosszögiek, valakik ide Ócsvára, az Károlyi György jószágára jöttenek volt tolvajul, az Jámbor Péter házára, Simon Dienes házára, Szabó Mátyás házára, azokon tolvajságot és minden gonoszságot míveltenek, ajtót vágtanak, puskával belőttenek, asszony-embereket vertenek, tüzet vetettenek három helyen, az mint tanúk behozták, embert vittenek, kenyeret vittenek, lílekkel szitkozódtanak, és minden gonosz gondolatjokat valamiben elindultanak elvígeztík; vagdaltanak, embereket vertenek, minden tolvajságnak czikkelit elvígeztenek, éjjel úgy mint tolvajok: azért mi es igaz törvín szerint ítíltök mindazokat valakik ide jöttenek az György uram jószágára, tolvajoknak; az holtát penig ítiltök nyásban, azokkal egyben az kik 434itt az tolvajságban itt voltanak, azokat mind proskríbátuk, levelessé töttük; ha kézben akadnak, ezen törvínnel mind nyásban vonyassanak, mind egyig valakik itt voltanak az házon az tolvajságban; ílyen móddal és törvínnel, hogy Jámbor Péter hetedmagával megeskedjk, hogy tulajdon az szamosszögiek míveltik az tolvajságot ű rajta és az ű házán, azaz hogy az szamosszögiek minden tolvajságnak jegyit elvígeztík, és minden gondolatjukat az miben elindultanak, megmíveltík ott az Jámbor Péter házán.
Ennek okáért levelessé töttük, tesszök is mindazokat az kik kézben nem akadtak; ha kézben akadnak, azon törvínnel azok ís nyásban vonyassanak ezen levélre, mert reájok eskettenek kikre ezekre eskettenek is ezek az tolvajok: [ Következik a bűnösök neveinek felsorolása ]: Ezeket mind egyig igaz törvin szerint levelesekké töttük. Melnek bizonságára adtuk mi ezt ez mi pecsétes levelönköt, holy ugyanezen levélre valaki kézben akadnak, az ű gonoszságoknak míltó jutalmát szenvedjík stb., azaz, hogy nyásban vonyassanak mind egyik. [ Ettől kezdve latinul: ] Kelt Ócsván, a pünkösd utáni negyedik vasárnapon, Krisztusnak 1569. évében. Melynek hitelére ezen levelünket saját pecsétjeinkkel megerősítve kiadtuk stb.
Honvédelmi intézmények.
A honvédelmi intézményeket is vázolnunk kell, hogy a vármegyének a haza érdekében tett szolgálatait megérthessük. A Zsigmondtól 1435-ben megszabott rendet V. László idejében a török részéről fenyegető veszélylyel szemben úgy módosították a rendek, hogy minden száz jobbágytelek után négy pánczélos lovast és két pánczélos gyalogost tartozzék kiállítani a nemesség, az egytelkes nemesek pedig önmaguk álljanak ki. . Mátyás király szintén gyakorta kívánt nagyobb áldozatokat. De mivel ő állandó zsoldos hadsereget is tartott, azt kívánta, hogy a nemesség honvédelmi kötelezettségének egy részét pénzbeli segély alakjában rójja le. 1474-től kezdve minden jobbágytelek után egy arany forintot kellett fizetniök; viszonzásul sót kaptak helyette. A királynak ezt a viszontszolgálatát úgy rendezték el, hogy a kincstára megfelelő mennyiségű sót átadta az országgyűléstől kiküldött két megbizottnak, a kik azt a király költségén a vidéki fiók-sókamrákba szállíttatták. Innen aztán ismét más bizalmi emberek osztották ki a porták száma szerint a nemességnek.
Nagy teher lehetett a nemességre nézve az említett egy arany forintnyi segély, mert II. Ulászlóval 1492-ben visszavonatta. De ugyanez alkalommal újból rendezték a honvédelmet. Meghatározták, hogy négyszáz fegyveresből álljon egy-bandérium, a kisebb kétszázból. Fele legyen nehéz fegyverzetű katona, fele huszár. Nagyobb birtokosok húsz porta után állítanak ki egy lovast; az egytelkű nemesek tízen egyet-egyet. Legyen mindegyiknek lándzsája, pajzsa és kézi íjja. Ime, a puskapor felfedezése még egy század múlva sem szorította ki a nyíl használatát. A herczegek és örökös grófok, például Szatmár vármegyéből Szapolyai János, telkeik száma szerint kiállított-bandériumaikkal személyesen tartoznak a harczba menni.
Még világosabban megállapították a rendek a honvédelmi kötelezettséget 1495-ban, a mikor meghatározták, hogy az egyházi javadalmasok mekkora haderőt kötelesek csatasíkra kiállítani és a főurak közül kik tartoznak-bandériumaik élén személyesen harczba vonúlni. Szatmár vármegye főurai közül személyesen tartoztak harczba vonulni: Szapolyai János, Drágfi Bertalan, Báthory György, Perényi Imre és Gábor, Gúti Ország Zsigmond és Szokoli Albert. . Csakhogy züllöttek voltak már akkor a közviszonyok; ha ennnek bizonyítására egyéb adatunk nem lenne, már az az egy is elegendő volna, hogy 1495-ben ország-világ színe előtt bevalják és az utókorra hagyják emlékezetül, hogy Nándorfehérvárról és Jajczáról ismeretlen tettesek az ágyukat mind ellopták. Igy értjük meg aztán, hogy Ulászló király a törvényben megszabott követelményeken kívül, 1499-ben még azt kívánta a vármegyéktől, hogy mindegyik két taraczkot küldjön fölkeltjeivel. A kisbirtokos nemesség a vármegye zászlaja alatt vonúlt a csatába.
Szatmár vármegye ebben a korszakban is híven teljesítette a haza iránt való kötelességeit. Ott volt a küzdők között, akár diadal koszorúzta, akár balszerencse üldözte a magyar fegyvereket. A hiányos feljegyzések közül ezek a fontosabbak.
Az 1444. évi budai országgyűlésen, a melyet a szerencsétlen várnai ütközet előtt tartottak, és a melyen általános felkelést rendeltek el a törökök ellen, a vármegyéből következők írták nevüket a határozatok alá: Kusalyi Jakcs Mihály 435erdélyi vajda, Báthory István országbíró, Kusalyi Jakcs Péter és ifjabb László, Bélteki Drágffy Miklós, Szokolyi Miklós, Filpesi Mihály, Dománhidy György Báthory György, Kende Sándor és Mátyás. Ezek legnagyobb része a királylyal együtt elesett a várnai csatában.
Mátyás király dicsőséges háborúiban is részt vett a vármegye nemessége. Tanúsítja azt különösen az a bizalmas hangú levél, melylyel 1482-ben Károlyi Lancz Lászlót felhívja a király, hogy tizenkét jó fegyverest küldjön táborába a német császár ellen.
A szerencsétlen mohácsi csatában is kellőkép volt képviselve a vármegye. A hadba indulás előtt Vetési Mihály hordozta körül a felkelésre hívó véres kardot. Károlyi László vezette a vármegyebandériumát. Magában az ütközetben Báthory András főispán volt az elősereg egyik vezére. Róla beszéli Broderics, hogy mikor az ütközet kezdetén a török előhad megfutamodott, szágúldva visszatért a királyhoz és jelentette neki az örömhírt. Az ifjú királyt elragadta heve és a harczolók közé rohant, de ettől fogva nyoma veszett mindaddig, míg holttestét a Csele patakban föl nem találták. A király mögött Drágfi János királyi udvarbíró vitte az ország zászlaját; ősi szokás szerint az ütközet előtt leszedték sarkantyúit, annak jeléül, hogy neki azt a szent jelet vagy győzelemre kell vinnie, vagy ott kell meghalnia, de megfutnia nem szabad. Az elesettek között voltak még a szatmármegyei eredetű főrendek közül Szalkai László esztergomi érsek és Csaholyi Ferencz, csanádi püspök; vértanúi hazájuknak és vallásuknak.
A mohácsi vész után.
A mohácsi vész után két pártra szakadt az ország. Az egyik Ferdinándot, a másik az erdélyi vajdát, Szapolyai Jánost óhajtotta királyának. Az utóbbi főur jelölése még az 1505. évi rákosi országgyűlés határozatán alapult, hogy a Jagellók kihalása esetére nem fognak idegen nemzetbelit királylyá választani. De bár e végzést akkor Szatmár vármegye követei: Kende Miklós szabácsi bán, Csaholyi Bertalan, Gacsályi György és Szepessy József is aláírták és 1526-ban az általános áramlattal együtt a vármegye is törvényes királyának ismerte el Szapolyait, a Báthoryak, u. m.: István, a nádor és András, a megye fóispánja, akár féltékenységből, akár tiszteletreméltó politikai meggyőződésből, Ferdinánd pártjára állottak és 1527-ben őt megkoronáztatván, neki esküdtek hűséget. A harcz ezzel kikerülhetlen lett s országos jelentőségü főbb részletei voltak: Szapolyai János veresége, a törökökkel való szövetsége és Szulejmán 1529. évi hadjárata, melynek következtében az egyensúly a két ellenkiráy között ismét helyreállott, de az óhajtott békesség nem. A harcz tovább folyt.
Szatmár vármegyében is nagy erőfeszitéseket tett mindkét párt. János király még 1526-ban Szent Katalin napján Szatmár és Németi városokat összes tartozékaikkal egyetemben Báthory Istvánnak és Bertalannak adta hűségük biztosítására. De mikor ezek Ferdinánd felé hajlottak, visszavette tőlük; 1527-ben ismét ő parancsol a két városban. A Báthoryak vára, a szinte bevehetetlen Ecsed, uralkodó befolyást biztosít a családnak a vármegye nemességének nagy része fölött, úgy hogy a mikor 1530-ban János király felkelésre szólítja föl a vármegyei nemességet, Báthory András főispán ellent mond a parancsnak és így az egész kivonulás abban marad. Ferdinánd király 1535-ben maga is kísérletet tett, hogy vetélytársát kiszorítsa a vármegyéből. Tekintélyes hadsereg élén Tallóczi Bánfi Boldizsárt küldte Szatmár elfoglalására. Ez felperzselte mindkét várost, de mikor meghallotta, hogy Erdélyből Kún Gothárd, Szapolyai hadvezére nagy haddal jön ellene, ő maga visszavonult, de a két város védelmére ott hagyta Horvát Mátyást, a sánczokkal és árkokkal jól megerősített szatmári templomban. Azonban Kún Gothárdnak mégis sikerült a hevenyészett erődöt bevennie, bár maga is halálosan megsebesült. János király boszúságában az elfogott őrséget a váradi mezőn felakasztatta, Horvát Mátyást pedig karóba húzatta.
A vármegye Fráter György alatt. Szatmár vára.
Az 1538. évi váradi béke egy időre biztosította mindkét királyt országrésze birtokában. Jánosnak 1540-ben bekövetkezett halála uj bonyodalmaknak forrása lett. Fráter György ösztönzésére Izabella vonakodott az országot Ferdinándnak átadni, hanem kis fia, János Zsigmond részére iparkodott azt megtartani. Ennek következményei: Buda ostroma, Szulejmán szultán 1541-iki hadjárata és a török hódítás, eléggé ismeretesek. A ravasz szultán az ország fővárosától megfosztott Izabellát kényszerítette, hogy elégedjék meg Erdély és Kelet-Magyarország birtokával. Ezzel Szatmár vármegye sorsát is mintegy száz évre megpecsételte. Mint Erdély függeléke, vagy mint kiráyi birtok, mindenkép a végekhez tartozott 436s örökké véres harczok tárgya volt. Ezúttal a vármegye közvetetlenül a Martinuzzi, vagy más néven Fráter György uralma alá került, a ki itt valóságos királyi jogokat gyakorolt. De a nagy embernek nem a hatalom volt életczélja, hanem az, hogy mindkét országrészt egyesítvén, a törököt innen kiverhesse. Míg azonban ő a folyton változó európai politikai viszonyokhoz idomította a saját elhatározásait s majd Ferdinánd felé hajlott, majd ismét a török oltalom aláhúzódott vissza: mindkét párton eljátszotta hitelét s 1551-ben mint árulót szúrta őt le orgyilkos módon Ferdinánd vezére, Castaldo. A változások között még 1543-ban történt, hogy Ferdinánd Szatmárt és Németit a három Somlyai Báthory testvérnek, Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak adta örök birtokul. Ezek a Szamos folyó vizének Szatmáron felül új medret ásattak és az egész várost szigetbe vették. A város mellett pedig, de a szigeten belül, hatalmas földvárat építettek. Hatalmas szálfák és vesszőfonatok tartották össze a sánczokat; a bástyái is földdel voltak megtömve. A váron kívül mély árok húzódott, mely a Szamosból nyerte vizét. Télen szüntelenül vágták rajta a jeget, hogy a vár egykönnyen megközelíthető ne legyen. A várost köröskörül palánk védelmezte, azaz lehetőleg magas deszkakerítés, kívülről megtapasztva, hogy a tűznek ellenálljon. Még ez a kezdetleges erődítési mód is biztonságot nyújtott oly ostromló sereg ellen, melynek nem voltak ágyúi. Pedig sem a felkelő magyar csapatoknak, sem a portyázó törököknek nem voltak.
Ez időtől fogva Szatmár oly tekintélyes erőddé lett hogy bárkinek a kezére jutott is, az a vármegye legnagyobb részének parancsolt. Vége lett ezzel a megfogyott nemesség függetlenségének; sorsa a szatmári váré szerint igazodik. De valódi csapás a vármegye pórnépére nézve is, mert a zsoldos katonaság innen zaklatja és zsarolja s az erődítés is a jobbágyság kötelessége, mert országos érdek, hogy ez a vár, mint a török hódítás ellenében emelt véghely, Ecseddel együtt, folyton jó karban maradjon. A rendek országgyűlési végzésekkel gondoskodnak a körülötte teljesítendő munkálatokról. Igy például az 1567. évi 17. törvényczikk szerint, Ecsed körül egy, Szatmár körül a többi három szolgabírói járás tartozik tizenkét napon át ingyen-munkát teljesíteni. Az 1569. évi 19. törvényczikk értelmében Szatmár körül dolgozik egész Közép-Szolnok és Ugocsa, meg Szatmár három járása, Ecsed körül pedig Szatmár negyedik járása és Szabolcs két járása. A megye többi várai inkább csak kastélyok voltak, melyeknek erődítéséről és védelméről tulajdonosaik gondoskodtak.
Visszatérve az események rendjéhez, Szatmár vármegye még Martinuzzi korában, a többi éjszakkeleti vármegyékkel egyetértve, többször igyekezett Ferdinánd királyt az ország hathatósabb védelmére és az egység fentartására bírni. Igy tett 1542-ben, azután különösen 1550-ben, a mikor a rendek követeik által értesítették a királyt, hogy a törökök a fegyverszünet ellenére Szolnoknál erősséget akarnak építeni, hogy onnan a szomszédos vármegyéket rabolgassák s a keleti megyéket a királytól elzárják; már össze is hordatták az arra szükséges fát és egyéb épületanyagot. Tudatják vele, hogy a nevezett vármegyék minden negyven telek után egy lovast állítottak ki s ezek száma már hétszázra rúg; Báthory András, más néven Bonaventura főispán, háromszáz lovast fogadott a saját költségén, az egriek közül is hozzájuk csatlakozott száz ember. Azonban ez a felkelő haderő még mind kevés ahhoz, hogy a törökök szándéka elé akadályokat gördítsen; kérik tehát a királyt, hogy küldjön nekik segedelmet. Ugyanazon évben a váradiak esdekelnek Báthory András főispán előtt, hogy a nemesi felkeléssel jőjjön Erdély segítségére, máskép elvész, mert a budai basa nagy erővel készül azt meghódítani tordai táborából. Ebben az időben már oly gyűlöletes volt a vármegyében az alispáni hivatal, a sok hadisegedelem behajtása miatt, hogy senki sem akarta elfogadni. Ezért Ferdinánd azt parancsolta a főispánnak, hogy kényszerítsen valakit elvállalására, vagy maga hajtsa be az adókat.
Izabella.
Fráter György meggyilkoltatása után Izabella lemondott Erdélyről, átadta Ferdinándnak, maga pedig fiastul kiköltözött királyi atyjához Lengyelországba. A török azonban hallani sem akart arról, hogy Erdély a királyé legyen; így tehát az egész országban megkezdődött a harcz, a várak ostroma. Báthory András, kit a király egyúttal erdélyi vajdává nevezett ki, a ki azonban köszvényes lábai miatt képtelen volt ily vészterhes időben fontos feladatának megfelelni, arra kérte a királyt, hogy mentse fel őt ez alól a tisztség alól. A király beleegyezett, de kötelességévé tette, hogy Asszonypataka kastélyát, mely körül a polgárok lázongtak, vegye oltalmába.
Báthory István.
(Az Orsz. Képtárból)
I. Ferdinánd.
(Az Orsz. Képtárból)
Ecsed vára a XVII. században.
(Az Orsz. Képtárból)
Szatmár vára 1665-ben.
(Az Orsz. Képtárból)
439E közben az erdélyiek nem tűrhetvén tovább sem a török hadak pusztításait, sem a német zsoldosok zsarolásait, visszahívták Izabella királynét, hogy végre békét élvezzenek. Zsigmond lengyel király a leányát tekintélyes haderővel kísértette országába; a szultán parancsára havasalföldi oláhok és tatárcsapatok is csatlakoztak hozzá. Ezek átvonulásuk alkalmával, 1556-ban, a vármegyét tűzzel-vassal pusztították, úgy hogy a nép a várakban keresett menedéket, s javait az ellenség kényére bízta.
Ez az új politikai fordulat a három Somlyai Báthory testvér hűségét is megingatta és Izabellához pártoltak. Ennek megboszulására Telekesi Imre, Ferdinánd király kassai kapítánya 1557-ben el akarta tőlük venni Szatmárt. De Somlyai Báthory István, a váradi kommendáns és bihari főispán, Balassa Menyhért és Bebek Ferencz segítségével elűzte őt a vár alól. Németi a lángok martaléka lett.
Időközben Bebek Ferencz, több más erdélyi főúrral együtt, gyanús lett Izabella királyné előtt, hogy őt és fiát János Zsigmondot a szultán akaratával meg akarja a tróntól fosztani. Hogy tőle megszabaduljon, az összeesküvésbe szintén beavatott Balassa Menyhértet bérelte föl, hogy Bebeket társaival együtt láb alól eltegye. A minden gonoszságra kész ember vállalkozott az aljas terv végrehajtására és tanácskozás ürügye alatt az összeesküvőket a fejedelmi palotába híván, valamennyit felkonczoltatta. Gonosz tette jutalmául 1558-ban a királyné őt tette meg az erdélyi hadak fővezérévé, a sereg fentartására neki adta Nagybányát, Tasnádot és három vármegyének egyházi tizedét, s a Somlyai Báthoryak beleegyezésével, Szatmárt jelölte ki székhelyéül. Azonban a gonosz ember, kinél elvetemültebbet még ebben a romlott korban sem ismerünk, baráti látogatás ürügye alatt, a Báthoryak őrségét kizavarta a szatmári várból s attól kezdve mint valami rablóvezér fosztogatta az egész vidéket. De még itt sem állapodott meg. Mikor Ferdinánd hadai mind szorosabbra vonták a hurkot körülötte és már Szalka várát is bevették s őrségét leöldösvén, a földdel egyenlővé tették, azonkívül az olcsvai erődöt is elfoglalták: alkudozásba bocsátkozott Ecsedi Báthory Andrással és azon föltétel alatt, hogy eddig bírt javait megtarthassa s azokon felül még a detrekői uradalmat kapja jutalmul, elpártolt Izabellától és Ferdinándhoz szegődött. Követte őt Ecsedi Báthory Miklós is. Oly titokban tudta tartani ujabb árulását, hogy arról Izabolla udvarának sejtelme sem volt. Sőt még azokban a napokban küldött neki Csáky Mihály kincstartó 10.000 forintot a katonák zsoldjának kifizetésére. A pénzt átvette, átadóját ellenben kikergette a várból; ekkor derült ki árulása.
Képzelhető az erdélyi udvar álmélkodása és bosszuvágya. János Zsigmond, Német Ferenczet és Somlyói Báthory Istvánt küldötte ellene, de ő ezeket Hadadnál keményen megverte. Báthory az ütközetben maga is sebet kapott és csak vezetője helyismeretének köszönhette, hogy fogságba nem került. A vesztett csata hírére olyan rémület fogta el az erdélyi udvart, hogy minden kincsét társzekerekre rakva, Lengyelországba akart menekülni, ha ebben Báthory biztatásai és a nép fenyegető magatartása meg nem akadályozzák.
A szatmári vár ostroma.
Balassa, zsákmánynyal megrakodva tért vissza a szatmári várba, a hol éppen a sok kincs felosztásával volt elfoglalva, mikor arról értesült, hogy Ibrahim budai és Malkócs temesvári basák 20.000 törökkel közelítenek a vár ostromára. Ferdinándnak sok jó vitéze volt a várban, így hát erősen készültek annak védelmére, Az ellenség azzal kezdte, hogy Németi városát 1562 április 13-án felgyujtotta. Az éjszaki szél valóságos tűzesőt öntött Szatmárra s a város és a vár lángba borult. Odaégett minden eleség, az összes takarmány; a lángok martaléka lett a Hadadnál ejtett zsákmány, sőt még az arany- és ezüstpénz is összeolvadt. Képzelhető, milyen nyomorba jutott az egész őrség, mikor még a lovak is a fák rügyein tengették életüket.
Midőn legnagyobb volt a zavar a tűzvészben, a törökök általános rohamot intéztek a vár ellen; de a magyarok egyik kezükkel a tüzet oltva, a másikkal magukat védelmezve, a támadást hősileg visszaverték. Az ostrom ideje alatt meghallották a törökök, hogy a környékbeli nemesség egy része családjával és minden becses ingóságával együtt a rozsályi várban vonta meg magát. A két basa, a dús zsákmány reményében, oda küldte serege egy részét, hogy azt az erősséget, a mely inkább kastély volt, mint vár, kézrekeritsék. Az ostromlottak szerencséjére éppen azelőtt való napon érkeztek oda Gémes Ferencz és Kátai Ferencz, valami százötven főnyi lovassággal Eger alól. Ezek nem szüntek meg 440buzdítani a benszorult nemességet és parasztságot, hogy csak legyenek kitartók, mert igy menekülhetnek meg a török rabságtól. Mikor már az ostrom javában folyt és mindkét részről sokan hullottak el, a vár kisebbik kapuján kibocsátották Baksai Tamást mintegy ötven jó legénynyel, kik az ostromlók háta mögé kerülve és onnan támadva, hirtelen akkora rémületet okoztak, hogy a törökök hanyatt-homlok futva, elmenekültek a vár alól.
De Szatmár ostroma tovább folyt. Ferdinánd király, hogy ezt a fontos várat megtarthassa, az éppen moldvai útjából megérkezett Székely Antalnak megparancsolta, hogy lehető nagy sereget gyüjtve, menjen az ostromlottak segítségére. Ráírt a szomszéd vármegyékre is, hogy a nemesség mind egy szálig, a parasztok közül pedig minden ötödik keljen fel és siessen a Székely Antal zászlai alá. Már mintegy ötezer ember volt együtt Ecsed alatt. Ezekhez csatlakozott még az a 415 lovas, a kiket Sziléziában toborzottak össze a törökök ellen. A szatmáriak különösen a miatt jutottak válságos helyzetbe, hogy puskaporuk elfogyott s így még védeni sem tudták eléggé magukat. Ezért a főbb emberek tanácsára, parancsnokuk, Zay Ferencz azt határozta, hogy a várból titkon kibocsátott embere által puskaport kér Székelytől, kinek megüzeni, hogy meghatározott időben legyen Németiben; ő majd hidat veret a Szamoson s azon kiront, hogy a szállitmányt átvehesse. De elszámították magukat, mert a mikor az éj csendje alatt a várból a hídon átszáguldtak, a várva-várt szállitmánynak hírét-hamvát sem látták, s alig voltak ők a tulsó hídfőn túl, a törökök ugyanazon az úton a vár ostromára rohantak. Most látták, milyen oktalanul cselekedtek, s ezért visszafordulva, az ostromlók után iramodtak. Elveszett volna a vár, ha Dobó Domokos, az egri hős öcscse, ki köszvénye miatt otthon maradt, a nagy sivalkodás hallatára hirtelen lóra nem kap s embereit, kit szép szóval, kit tőrrel, a bástyák védelmére nem hajtja. Így a törökök két tűz közé szorultak s nagy veszteséggel verettek ki a várból. A magyarok győzelmük ellenére is kénytelenek lettek volna - a nagy inség miatt - a várat feladni, már ki is tűzték a meghódolás napját, azonban három nap mulva, az ostrom tizenhatodik napján, a török váratlanul elvonult, mert bár az egész nagy vidéket kirabolta, szintén hiányt szenvedett az élelemben. Így menekült meg Szatmár vármegye, s messze vidéke; ment is maradt hosszu időre a török hódoltság átkától. A basák Szatmár alól Ecsed felé tartottak és miután itt mindenben nagyobb eredmény nélkül összemérték fegyvereiket a magyarokéval, eltávoztak és mindegyik saját székhelyére vezette csapatait.
Balassa Menyhért a veszedelemtől megszabadulván, uj csínyt követett el. Csellel elfoglalta Szinér várát. Tudnunk kell, hogy a Meggyesaljai Moróczok családja a XV. század végén fiágon kihalt s birtokaikat a Báthoryak kerítették kézre erőhatalommal. Ezek sokáig perlekedtek egymás között fölötte, míg végre 1520-ban Verbőczy István királyi itélőmester előtt az Ecsedi, Somlyai és Szaniszlófi Báthory ágak egyességre jutottak és megosztoztak. Szinér vára akkor Báthory Zsigmondnak egy ifjúkorban levő, tapasztalatlan fia kezében volt. Ezt arra kérte Balassa, a vén róka, engedje meg neki, hogy aranynyal és ezüstel telt kincses ládáit az ő sokkal biztosabb fekvésü várában elhelyezhesse. A gyanútlan ifjú beleegyezett. Erre ő kövekkel telt ládákat czipeltetett fel a várba, s mig kincseinek megtekintésére hol kisebb, hol nagyobb kísérettel oda felrándult s mindannyiszor bebocsáttatást nyert, egy kedvező alkalommal az őrséget lefegyverezte s a vár urával együtt kidobta. Szirmay, a ki szintén Bethlen Farkas műveiből veszi át ezt az eseményt, hibásan írja le, azt állítván, hogy a Szapolyai-pártiak követték el ezt a csalárdságot és megtoldja azzal, hogy ugyanők a várat Báthory András ellen való haragjukban földig lerombolták és hogy azóta föl sem épült. Ez igaz lehet, de nem az előbbi eseménynyel állott közvetetlen kapcsolatban.
Az egész ország megbotránkozott Balassa gonoszságain és még sokkal inkább fájt az mindenkinek, hogy a király mindezt tűrni kénytelen. Tele is volt panaszszal az 1563. évi pozsonyi országgyűlés, mikor Miksa királyt koronázták. A többi között megjelent ott a rendek színe előtt egy nemes ember, levágott két karját nyakába akasztva és megindító módon hívta fel bosszura Istent és az embereket Balassa ellen, a ki őt ily kegyetlenül megcsonkította.
Szatmár továbbra is a Balassa Menyhért kezén maradt, de a két testvérváros polgárai tűrhetetlennek találták már rabló-garázdálkodásait, azért csak 441a kedvező alkalomra vártak, hogy tőle megszabaduljanak. A szerencse kedvezett, mert Balassa 1564 őszén hosszabb rablóhadjáratra indult: a tokaji szüretet akarta megrabolni. Míg ő faluról-falura járva, a lakosságtól hordókat zsarolt, hogy legyen mibe leszűrnie a mások fáradságának édes gyümölcsét, azalatt a szatmáriak megüzenték régi földesuruknak, Somlyói Báthory Istvánnak, hogy jőjjön és foglalja vissza igaz tulajdonát; ők mindenben segitségére lesznek. Báthory, a ki akkor Várad parancsnoka volt, hallgatott szavukra és egy este a maga előtt hajtott csorda pora között észrevétlenül bement a várba és elfoglalta. Hatalmába esett itt Balassa felesége és egész családja, meg az a temérdek sok rablott kincs, melyet az akkori írók mesés értékűnek mondanak.
János Zsigmond.
Ezzel Szatmár és vele együtt a vármegye nagyrésze ismét a János Zsigmond uralma alá került. Ez a kedvező fordulat annyira felvillanyozta az ifjú fejedelmet, hogy török segítséggel valóságos hódító hadjáratba fogott. Hadadnál akarta kezdeni dicsőséges pályafutását, a hol nem rég vezérei vereséget szenvedtek. Megneszelték ezt a Ferdinánd-pártiak, és Szennyesi Mátyást küldték ellene, kipróbált és harczedzett katonákból álló derék sereggel. De ezt Báthory István kétszáz lovasból és 50 gyalogosból álló csapatával váratlanul meglepte és szétszórta. Azután Hadad ostromához fogott és azt nehány nap múlva elfoglalta, a mikor egyszersmind Szennyesi Mátyás is fogságba került. Innen Ecsed alá mentek az erdélyi hadak. A szorongatott Báthory Miklós kénytelen volt velök oly egyességre lépni, hogy ha a királytól hatvan nap leforgása alatt segitséget nem kap, feladja a várat. Majd Rozsály és Szinér ellen vonulnak s ezeket is beveszik; ellenállhatatlanul törnek éjszak felé mindaddig, míg egész Éjszak-Kelet-Magyarország, föl Kassáig, mindenütt János Zsigmondot vallotta urának.
De erre már az új király, Miksa is megemberelte magát és korának leghíresebb hadvezérét, Svendi Lázárt küldte el Báthory András és más magyar urak társaságában, az erdélyiek visszaszorítására. Balassa és Perényi Gábor tanácsára először Tokajt vették ostrom alá, melyet az egyesülő Bodrog és Tisza folyók, meg hatalmas sánczok védelmeztek. Ezután Szerencset ostromolták ki. Ennek hírére Somlyói Báthory István, fejedelmével egyetemben, nem bízott többé abban, hogy Szatmárt ilyen jól felkészült hadsereggel szemben megtarthatja; földig lerombolták tehát az egész erősséget és elvonultak alóla. A Svendi éles szeme azonban rögtön átlátta a hely fontosságát és elhatározta, hogy újból felépítteti a várat. Valami százezer embert hajtott össze Szatmárból és a szomszéd vármegyékből és újból helyreállíttatta a sánczokat és a bástyákat.
Ezt az időt János Zsigmond arra használta föl, hogy a béke feltételei felől kezdett alkudozni. Ebből a czélból Báthory Istvánt küldte el először Svendihez, majd a mikor ez őt elutasította, azt adván okul, hogy felhatalmazása eddig nem terjed, egyenesen Bécsbe a császárhoz. A lengyel király közbenjárásával már kedvezően állott a béke ügye; kölcsönös véd- és daczszövetség, meg házassági szerződés volt készülőben a két ellenséges dinasztia között, mikor Békés Gáspár, János Zsigmond portai követe, mindezt egyszerre meghiusította. Szulejmán szultán nevében aranyhegyeket ígért az ifjú fejedelemnek, csakhogy őt szándékától elvonja. Az ingatag Szapolyai hajlott a cselszövő fondorkodásaira s a bécsi tárgyalásokat megszakította. Báthory Istvánnak kellett ezért meglakolnia, mert mint valami kémet elfogták és őrizet alá tették. Hasonlóképen járt az utána küldött Kendi Sándor is. Csak hosszú idő mulva bocsátották őket szabadon.
Becsületére válik Szulejmán szultánnak, hogy sokkal lovagiasabb volt, mint korának bármely keresztény fejedelme. A mit ígért, azt megtartotta, ha a félvilágot kellett is miatta mozgásba hoznia. Addig is, míg ő maga, a hetven éves öreg ember, kezébe veheti a próféta zászlaját, melyet minden igazhívő muzulmánnak követni szent kötelessége, Hamza füleki beglerbéget tízezer emberrel küldte fogadott fia, János Zsigmond segítségére. A török párt ilyképen mintegy huszonötezer főnyi seregre növekedvén, Svendit nyílt csatára akarta rábírni. De ez nem akarta hadvezéri hírnevét és császárja összes érdekeit egyetlen ütközettöl függővé tenni, azért gondosan kerülte a döntő pillanatot. János Zsigmond tehát, hogy ne töltse hiába az időt, Erdőd ostromára sietett.
Tudjuk, hogy ez a vár már csaknem kétszáz év óta a Drágfiak tulajdona volt. De miután Drágfi Gáspár egyetlen kiskorú örökös hátrahagyásával, nehány évvel azelőtt elhalt s özvegye Báthory György nejévé lett, a vár az egész hatalmas 442uradalommal együtt az ő kezébe jutott; a kiskorú Drágfi-örökös halála után adománylevelet is szerzett reá. A vár kitünöen meg volt erősítve; a magyarokon kívül benne volt Lamberg ezer német katonája s még az ostrom alatt is be tudott oda csempészni Svendi egy csapatot. Mindazonáltal a megszállás negyvenedik napján szabad elvonulás feltétele alatt feladta az őrség a várat. De hiába bíztak a pogány hitében, mert vagy felkonczolták, vagy rabságra vetették valamennyit. Ugyanezen időtájban Balassa Menyhért Nagybányát térítette vissza a császár hűségére.
Az ősz már előrehaladt; közeledett Szent Demeter napja, a mikor a török hadsereg múlhatlanul téli szállására vonult vissza. Azért serényen folytak az üzenetváltások Miksa király és Szulejmán szultán között. Végre olyan-amilyen feltételek alatt a fegyverszünet létrejött és mindkét fél a Tisza felé vonult seregével. Azonban Kisarnál a törökök szénás szekereit megtámadták a császáriak, a miért mindkét részről heves harcz fejlődött ki, melyben különösen Balassa Menyhért és Kerecsényi László tüntek ki legjobban; a törökök részéről a lippai bég is ott vesztette életét. Végre szeptember végén a törökök felszedték táborukat és eltávoztak állomásaikra. Svendi, Báthory Andrással együtt, egyideig Szatmár várában tartózkodott, majd mikor ez utóbbi vele meghasonlott és tőle eltávozott, ő is itt hagyta a vármegyét. A vár parancsnokává Máger Erazmust tette, kinek meghagyta, hogy folytassa az erődítési munkálatokat s mindenre készen álljon, nehogy oly meglepetés érje, mint annak idején Balassát.
A következő 1566. esztendő nemcsak Szatmármegye, hanem az egész kereszténység történetében nevezetes, mert Szulejmán szultán akkor indult utolsó hadjáratára. Vállalatának okai között nem utolsó helyen állott az sem, hogy Szatmárt nem akarta a bécsi király kezén hagyni. Azonban a gondviselés úgy akarta, hogy Zrinyi Miklós föltartóztassa őt Szigetváron s míg maga is hősi halált hal, a szultán is ott végezze életét. Ezzel a hódító hadsereggel egyidejüleg kelet felől nagy tatárcsorda is tört az országra, mely rémítő pusztításokat vitt véghez. Éjszakkelet népe, ki hova tudott, vagy Szatmárra, vagy Máramaros és Erdély bérczei közé menekült. A magyarság egész jogosan Svenditől várta védelmét de hiába, mert ez, bár Kassánál ötezer embere volt fegyverben, ki sem mert mozdulni. Erre János Zsigmondban forrott föl a keresztény érzelem. Ujváros és Debreczen között megtámadta és szétverte szövetségeseit és foglyaikat elszedte.
Kővár ostroma.
A háború a török trónváltozás ellenére is tovább folyt. Veszedelmes jelleget öltött a harcz akkor, mikor a császáriak János Zsigmond egyik legfontosabb várát, Munkácsot vették ostrom alá. Ezen a fejedelem annyira felindult, hogy saját szavai szerint, annak megvédésére nemcsak a törökkel, hanem még az ördöggel is kész volt szövetkezni: ismét behívta a törököket. Míg ezek vezére, Hasszán, Eger és Tokaj vidékén égetett és pusztított, addig ő maga Kővárt fogta ostrom alá. Ez a vár három részből állott: egy felsőből, mely a várúr lakása volt; egy középsőből, melyben a várőrség kaszárnyája és a börtönök voltak, végre az alsóból, mely vásárhelyül, vagy mint akkor nevezték, tojásudvarul szolgált.
Hajdan a Drágfiak birtoka volt, azután pedig a Báthoryak kezébe jutott. A legutóbbi zavarok alkalmával Svendi foglalta el és Viczmándi Tamást, meg Zólyomi Pétert nevezte ki oda parancsnokokul. De az ostrom kezdetén ezek nem voltak a várban, mert Máger Erázmus szatmári kommendáns azzal bízta meg őket, hogy Szent-Jób vára vidékén az erdélyi párthoz tartozó rabló katonákat fékezzék meg. Mihelyt azonban váruk ostromáról értesültek, rögtön visszasiettek és sikerült is nekik a körülzáró sereg figyelmét kikerülve, a várba belopózni. Az ellenség óriási erőfeszítéseket tett, hogy ez erősséget kézrekerítse. De bár ágyúival a falak egy részét halomra lövette, az őrég mégis emberül helyt állott; a falakat kőrakásokkal pótolta s nem csupán ágyú- és puskatűzzel fogadta a fölfelé kapaszkodólat, hanem sziklákat és robbanó anyagokkal telt hordókat is hengerített rájuk. Egy alkalommal, midőn Zólyomi a védelem ilyen eszközeivel volt elfoglalva, az egyik hordó felrobbant és úgy összeégette, hogy félholtan vitték el onnan. De a másik parancsnok, Viczmándy, rendíthetetlenül tovább vezette a védelem munkáját. Azonban a csekély számra leolvadt őrséget egy éjjel oly halálos fáradtság fogta el, hogy valamennyien mély álomba merültek. Észrevették ezt az ostromlók, nagy csendben felkúsztak a várig, megmászták a falakat s az őrséget, Viczmándyval együtt, mind egy szálig leöldösték; csupán 443a beteg Zólyominak kegyelmeztek meg. Ezután Nagybánya földvárát foglalták el heves ostrom után. Oly nagy lett a rémület a császáriak között, hogy már csupán Kassa védelmére gondoltak.
Miksa királynak végre sikerült Szelim szultántól még ugyanazon évben nyolcz évi békét kieszközölni, oly feltétellel, hogy a hadakozók eddigi foglalásaikat megtarthassák és maga a király 30,000 aranyat fizet a szultánnak évi adóul. Ennek következtében János Zsigmond is parancsot kapott Konstantinápolyból, hogy szüntesse meg az ellenségeskedéseket. Ettől fogva nehány éven át Szatmármegye is békességet élvezett. A szatmári vár parancsnokává Tiefenbach Kristófot nevezte ki a király.
A békességet váratlan események közbejövetele zavarta meg. 1571-ben János Zsigmond virágzó ifjú korában kiköltözött az élők sorából, s az erdélyi rendek Somlyói Báthory Istvánt választották meg fejedelmükké. A szultántól megkapta a fejedelmi buzogányt, zászlót és a megerősítő okiratot; Miksa király is hozzájárult megválasztásához, azon föltétel alatt, ha neki mint hűbérurának hűségesküt tesz; egyébként azonban teljesen szabadkezet biztosított neki. De Békés Gáspár, ki előbb maga is vágyott a fejedelmi méltóságra, a király beleegyezésével 1573-ban pártot ütött ellene. Szatmáron keresztül vonult át a támadó sereg, ugyanide tért vissza a szentpáli csatából, összetörve, reményvesztetten; Báthory trónját nem tudta megingatni. Sőt még nagyobb kitüntetés is várakozott erre a kiváló emberre, mert a lengyelek királyukká választották. És ezzel nem csupán a magyar nemzet érezte magát megtisztelve, hanem nagy dicsősége volt ez a szatmár-vármegyei nemességnek is, melynek soraiból oly magasra emelkedett. Trónrajutása után régi, Báthory-jusson Szatmár és Németi birtokát követelte a maga részére. Hosszú ideig folytak az alkudozások; koronként úgy állottak az ügyek, hogy háborútól lehetett félni a lengyel király és Rudolf császár között. De végre a pápa követe, Possevino Antal jezsuita atya diplomacziai ügyességének sikerült a viszályt oly módon elsimítani, hogy Báthory István Zazart, Szinérváralját és Szatmárt 1585-ben megkapta és ezzel helyreállott a békesség.
III. A HITÚJÍTÁS.
A reformáczió.
A XVI. század első felében oly szellemi mozgalom végső hullámcsapásai terjedtek el Szatmár vármegyében, mely rövid húsz év leforgása alatt minden lelket hatalmába kerített s a közéletet és a gondolkozást teljesen átalakította. Ez a reformáczió volt. Tagadhatatlan, hogy e kor egyházi élete sokféle bajban sínylődött, melyek miatt minden újítást, mint a közállapotok megjavítását, készséges örömmel üdvözöltek az emberek. Püspökeinkre a honvédelem terén óriási terhek háramlottak, úgy hogy ezek költségeinek előteremtése és a hadviselés emésztette föl egész munkásságukat. Láttuk ugyanis, hogy az erdélyi püspök egy, az egri két bandériumot tartozott előállítani, felszerelni, élelmezni és harczba vezetni; ugyanezek káptalanai 200-200 lovas csatasíkra való állításával rótták le a haza iránt való kötelességüket. Természetes, hogy ily hűbéri viszonyok között a hívek lelki üdvéről való gondoskodás másodrangu feladat maradt; de annál inkább előtérbe lépett a szükséges pénz beszerzése a dézsma behajtása által. Főpapjaink nem riadtak vissza attól sem, hogy a fizetni nem akaró községeket egyházi átokkal sújtsák. Szomoru viszonyok lehettek akkor, midőn törvényhozásunknak arra az eshetőségre is kellett részint a közigazgatás, részint az igazságszolgáltatás terén orvoslásról gondoskodni, hogy mi történjék, ha valamely község az egyházi tized megtagadása miatt egy hónapnál tovább marad interdiktum alatt. A szerencsétlen rendszer következményei éppen úgy sújtották a papokat is, mint a híveket. Ulászló király maga panaszkodik, hogy sok plébános kénytelen a templomi kelyhet is zálogba vetni, csakhogy püspökének a beiktatásáért járó díjat megfizesse; sok pedig megszökik, mert képtelen kötelezettségének megfelelni. A szegénységgel bizonyosan együtt járt a tudatlanság is; már pedig a tanultság a nép hivatott vezérénél semmi mással nem pótolható tulajdonság. Ehhez járultak még más társadalmi bajok is. Ezt a 444romlott kort egyrészt a határtalan kapzsiság, másrészt a becsületet nem ismerő hűtlenség jellemezte. Láttuk már, hogy minő óriási birtoktestek fölött rendelkeztek egyes szatmármegyei főrangú családok, de azért mindezzel meg nem elégedve, még nagyobbakra áhítoztak. Telhetetlen éhségüknek éppen kapóra jött az uj irány, melynek következtében minden egyházi birtok közprédának ígérkezett. Vallásuk megváltoztatása sem okozott különös lelkiismeretbeli furdalásokat azoknak, kik politikai pártállásukat is lépten-nyomon megmásították. Nem csupán az egy Balassa Menyhért, hanem csaknem kivétel nélkül összes főuraink így voltak ezzel. A letiprott pór-osztály, melynek leverésében és megzabolázásában főpapjaink is tevékeny részt vettek, szintén vágyott arra, hogy legalább bilincsei egyikét összetörhesse és a protestáns predikátoroktól hirdetett lelkiismereti szabadság részese legyen.
Döntő befolyást gyakorolt a két világnézet közötti küzdelemben, hogy főpapjaink nagyobb része a mohácsi csatamezőn elesett és így a pásztorok nélkül maradt nyáj könnyen elszéledt. Az egri püspökség jószágait Perényi Péter foglalta el s az országgyűlés többszöri tiltakozása és rendelete ellenére sem adta ki kezéből. Az erdélyi püspökség javait hosszu időn át Fráter György bírta, de ő is inkább politikus volt, mint főpap; 1556 óta pedig úgy bántak azokkal, mint államvagyonnal. Például egy részét a rabló Balassa Menyhért kapta a szatmár-vármegyei tizeddel együtt. A katholikus egyház az ország keleti részein végpusztulásra jutott. Papságra sem vállalkozott már arra való ember; azért panaszkodnak 1548-ban az ország rendjei, hogy a katholikus hit hirdetői többnyire tudatlanok és mesteremberek (idiotae et mechanici), kik nem restelkednek e szent hivatalra föltolakodni. Jobb jövővel kecsegtetett a megyei katholiczizmus, mikor a szatmári vár 1570-ben a király kezébe jutott.
A Magyar Nemzeti Múzeum az 1570-1571. évekből vaskos kötetet őriz: a szatmári vár ez évi számadásait Fel vannak benne jegyezve bevételei s kiadásai. A jövedelmi források között szerepel a dézsma is.; tehát világos, hogy a király a megszünt erdélyi püspökség dézsma-bevételét hadi czélokra foglalta le. Sőt más egyházi jellegű adót is ő hajtott be ezentúl, az úgynevezett katedra-adót (cathedraticum), melyet az 1498. évi országgyűlés 53. czikke értelmében a lelkészek a főesperesek részére tartoztak fizetni. Ebből a rovatból láthatjuk, hogy még akkor a következő községekben van katholikus parochia a környéken: Méhtelek, Kispeleske, Halmi, Kökényesd, Ujlak, Tunyog, Jánosi, Csenger, Vetés, Sárköz. Gacsályban kettő is van. De már 1629-ben csupán Ecseden van katholikus pap.
A vármegyében a reformáczió a hatalmas Drágfi Gáspár pártfogása alatt, 1527-től fogva kezdett terjedni. Dévai Biró Mátyást tartja a köztudat és a hagyományos törtenetírás első apostolának. Ezt ugyan Kiss Kálmán "A szatmári református egyházmegye története" czímű művében kétségbe vonja s csupán annyit enged meg, hogy a Drágfi udvarában tartózkodó reformátori szellemű férfiak terjesztették el, kikhez a nevezett "magyar Luther"-en kívül tartoztak: Batizi András, Kopácsi István, Tordai Demeter, Hevesi Mihály, Demeter és Radán Balázs. De bárkié is ebben az oroszlánrész, annyi bizonyos, hogy már 1545-ben teljes sikerrel dicsekedhettek. Az uj hithez pártolt az egész vármegyei nemesség, a pórosztálylyal együtt. Ez időből pártfogóik közé sorozzák: Drágfi Gáspár nejét, Somlyai Báthory Annát, ez utóbbinak második férjét, Ecsedi Báthory Györgyöt, továbbá a Bagossy, Becsky, Gyulafy, Károlyi, Kölcsei Kende, Kölcsei Kölcsey, Lekcsei Sulyok, Nagykállai Kállay, Simándi Kállay, Nagyváradi Ajtay, Nábrády, Perényi, Rhédey, Rozsályi Kún, Szirmay, Ujfalussy, Uray, Vetésy, Lónyay, Teleki, Majláth, Domahidy, Egri, Csápy, Csepelyi, Mándy, Csanády, Irinyi stb. családokat.
Zsinatok.
Hogy mily erős vára volt a protestantizmusnak Szatmár vármegye, abból is megítélhetjük, hogy itt, Erdődön tartották az első zsinatot 1545. szeptember 20-án. Azontúl is számos egyházi gyülekezetük volt a vármegye területén: 1554-ben Óváron; 1555-ben Erdődön másodszor; 1570-ben Csengerben; 1583-, 1598-, 1604-ben ugyanott; 1604-, 1606-, 1607-, 1608- és 1618-ban Szatmártt; 1619-ben Csengerben; 1621. és 1629-ben Németiben; 1634- és 1642-ben Szatmártt. De legnevezetesebb volt az 1646. évi június 10-én tartott szatmárnémeti nemzeti zsinat. Még azután is tartottak több alkalommal a vármegye különböző községeiben zsinatokat, melyeken részint hitelveiket tisztázták, részint 445pedig fegyelmi szabályokat hoztak egyházi belkormányzatuk rendezésére és híveik erkölcsi állapotának emelésére. Ilyenek voltak az 1650., 1656., 1666. és 1711-i szatmári; az 1654-i németi; az 1665., 1694. és 1708-i matolcsi; az 1668-i fehérgyarmati és az 1688-i kölcsei.
Valószínű azonban, hogy ezeken kívül még több zsinatot is tartottak. Így például a szatmári ref. egyházmegye történetírója nem vesz tudomást az 1607. évi óvári zsinatról sem, melynek emlékét a vármegyei levéltár őrizte meg. Közölni fogjuk ennek határozatait, hogy ezáltal az olvasók a többiről is fogalmat szerezzenek: 1. A paráznákat meg kell vesszőzni, esetleg halállal büntetni, de ezt már a törvény rendes útján. 2. Hasonlóképpen kell bánni a gyilkosokkal, tolvajokkal és esküszegőkkel is. 3. A kik a nemesek közül ily bűnösöket rejtegetnek, azoktól az alispánok hajtsák be az illetők vérdíját. 4. Ha az alispánnak sem engedelmeskednének, támadjon föl az egész nemesség és büntesse meg az ilyen makacsokat. 5. Ha pedig az alispánok nem járnának el tisztökben szigorúan, rajtok kell megvenni a bűnösök vérdíját. 6. A káromkodók büntetése 12 forint. 7. Ha a cselédek közül káromkodik valaki, az uraság mindjárt levonhat fizetéséből egy forintot; ha ennek ellenszegülnének három botütéssel bűnhődnek. Ha pedig a nemesek ezt rajtuk végre nem hajtanák, ők maguk fizetnek 12 forint bírságot. 8. A pórokkal szemben a falu bírája hajtsa végre a büntetést. 9. A bírságpénzek a templompénztár javára essenek.
A zsinati tagok e határozataikat Thurzó György nádor elé terjesztették, a ki azokat kérelmökre megerősítő záradékkal látta el. Ugyanazt kérték az erdélyi fejedelmektől is, és ezek nem késtek ez egyházi eredetű határozatokat az állami törvények erejével felruházni. Igy tett Báthory Gábor 1613-ban, Bethlen Gábor 1629-ben és Rákóczy György 1642-ben. Ekkor azután a református papok megküldték a vármegyének, miheztartás végett.
A lelkészek.
Egyáltalán ezeken a keleti részeken, a hol az újítás telesen diadalra futott, a református egyház az ősi uralkodó egyház jogaiba lépett. Papjaik ármális nemességet élveznek, mely azonban nem terjed ki gyermekeikre is. Baj, hogy nagy függésben vannak híveiktől. Szerződéses viszonyban állanak velök, melyet bármelyik fél előleges bejelentés után felmondhat. A hívek igen állhatatlanok, mert gyakran élnek azzal a jogukkal, hogy főképpen öregebb papjaikat nem marasztják s akkor azoknak pusztulniok kell. A lelkipásztorok között nem ritkaság a magas képzettségű ember, ki tudományát valamely külföldi egyetemen szerezte. Az ilyen tudós ember köré, ha már híre futamodott és a héber, görög és latin nyelveket előadni tudja, csakhamar messze vidékről sereglenek a tanulók, de csak ha a szegényebbjét a város vagy az egyház pártfogója, valamely hatalmas főúr, élelemmel ellátja. Igy volt ez Erdődön, hol Drágfi Gáspár, Szatmártt és Nagybányán, hol a városi tanács karolta föl az oktatás ügyét. Tehát egy akadémiai képzettségű ember is elég ahhoz, hogy valahol "főiskola" alakuljon; a mai gimnázium hat osztályának megfelelő klasszisokban tógátus diákok végezték a tanítást. Ilyen helyeken nagy az egyház tekintélye s bár a belső zavarok ott sem tartoznak a ritkaságok közé, a hívek engedelmes szívvel vetik alá magukat az eklézsiai fenyítéknek, még az elég gyakran alkalmazott kiközösítésnek (excommunicatio) is. Ily előkelő helyeken a papok és tanárok irodalmi működéssel is foglalkoznak. Egy ily örökös emlékezetű tudományos vállalat lett volna az is, melyre 1652-ben Szatmári Miklós szatmári tanár kérte ki a vármegye pártfogását. A dolog előzménye az volt, hogy id. gróf Bethlen István végrendeletileg 500 aranyat hagyott egy magyar bibliafordításra. Szatmári tehát a vármegyéhez intézett folyamodványában előadta, hogy "az ő szent társaságuk közönséges vágyózó akaratbul, Istenhez való buzgóságbul és az Ő szent szándéka szerint újonnan akarja magyar nyelvünkön kinyomattatni a bibliát cum marginalibus annotationibus, capitulorum summis seu argumentis et locis parallellis, öreg formába egész árkusonkínt, öreg betűkkel." De a könyvnyomtató ezért a pénzért csak 450 példányt állíthat elő, holott ezrekre volna szükség. Ezért kéri a vármegye támogatását. Ugyanő egy másik felterjesztésében előadja, hogy a váradi, fejérvári és bányai iskolák mintájára szeretnék a szatmári iskolát is classisokra osztani, mert így ifjú és gyermek együtt tanúl, s e miatt sok a zavar és hátramaradás. A szülők inkább pápista iskolákba viszik gyermekeiket s ezek maguk is oda kivánkoznak. Minthogy a város képtelen ily nagy reform végrehajtására, a vármegyétől kér négy preceptor számára fizetést.
446Szatmári Miklós óhajtásai talán éppen azért nem teljesülhettek, mert nagyon is sokat kért. Legalább sehol sem olvassuk a vármegye irományai között, hogy ezekre a nemes czélokra akkor valamit áldozott. De más oldalról örökre fogja hirdetni a szatmár-vármegyei születésű Károli Gáspár biblia-fordítása e vidék reformátusainak tudományszeretetét s egyszersmind akkori magyar nyelvét.
Az iskolák.
Az új felekezetnek nem voltak kiadásai templomépítésre, mert egyszerűen elfoglalták a régi katholikus templomokat. Annál többet áldoztak még a falvakban is az iskolákra. A protestáns elvnek megfelelőleg, minden embernek olvasnia kellett a bibliát; így tehát jó tanitókról kellett gondoskodni. Ezt úgy valósították meg, hogy a kik lelkészi állásra pályáztak, csak úgy számíthattak megválasztatásukra, ha előzetesen több évig tanítóskodtak.
Láttuk, hogy mily nagy tekintélynek örvendtek a lelkészek az előkelőbb eklézsiákban; annál több bajjal kellett küzdeniök a jelentéktelenebb falvakban, a hol a nép is durvább volt ugyan, de a papok sem lehettek a legkiválóbbak. Ennek megítélésére elég hivatkoznunk arra a panasz-sorozatra, melyet Laza Miklós szatmár-egyházmegyei esperes, 1652-ben lelkésztársai nevében terjesztett a Csengerben egybegyűlt vármegyei közönség elé és élőszóval bővebben is kifejtett. Leírjuk ezeket a pontokat, hogy e kort annál hívebben visszatükrözzék:
1) Szabó Péter, gyarmati, az megsentenciázott személylyel szabadon lakik. 2) Morócz János nemes személy, mándi, káromkodó. 3. Végh János felesége, fülpösi, szidalmazta az predikátornét; ellenben az predikátorné az nemes asszonyt, melyért semmi törvényes dologban nem akar előmenni. 4. Jékei Ferencz, géberjéni, az prédikátort igazmondásáért megszidalmazta, megkergettette. 5. Kis András, majtisi nemes személy, az prédikátort, hogy fiát lopásért kipredikállotta, megszidalmazta; ennek előtte prédikátorra ugyan fegyvert is fogott templomban. 6. Biró István, lázári, Daróczi Zsigmond tiszttartója, erővel az templomba jár. (Ilyen exkommunikáczió még több is olvasható.) 7. Szegedi István, Prínyi Zsigmond úr szolgája, prédikátor fia, jámbor indulatjáért erővel megfogattatott, hogy fizetésért szolgáljon. Azután még attestatumot is extrahált tőle, hogy ott marad. De ezt mi hagyni nem fogjuk; ugy ítéljük, hogy jobbágyságra kötelezte őket. 8. Verebi András, Kaposi Péterné jobbágya, kiszsadányi, erővel az parochiára ment: az tehenet elhajtotta, az predikátort megverte pálczával. 9. Nagyarban incesztuózusok vadnak, kiket csak imígy-amúgy büntettek. Ministert is szidalmazták. 10. Az egri prédikátort egy parasztember, Urai Gáspár uram jobbágya, meghányta. Az patrónusoktól, Urai uramtul kérték törvénybe, de nem adta ő kegyelme. 11. Az gyarmati predikátor ur lovait Penyigén duggatták. Mely lovak felől Ispán Ferencz uramat rekvirálva, dolgában nem procedálhatott."
Ilyen dolgok történtek a reformáczió virágzása korában, mikor az II. Rákóczy György uralkodása alatt államvallás volt.
A vármegye közgyűlése azután az e panaszokra hozott határozatában megmagyarázta a prédikátoroknak, hogy hazánk törvényei és nemzeti szabadságunk szerint, a nemes ember nem ítélhető el törvényes eljárás mellőzésével, s hogy szabályrendeleteket sem alkothat a vármegye az ország törvényei ellenére. Azután így folytatja: "Annak okáért az nemes vármegye az nemesség ellen nem adhat authoritást az ekklézsiai miniszteriumnak az exkommunikációra. Ha arra őkegyelmek az országgyűléssel ártikulust csináltatnak, ugy procedáljanak őkegyelmek az exkommunikációval. Az előadott punktumokat az mi illeti: 1. Az publikus malefaktorok ellen Ispán úr inkvirálván, procedál, ut magisztratus. 2. Az minemü priváta injuriái vadnak predikátor uraméknak őkegyelmeknek: vagyon őkegyelmeknek authoritások, mind nemes emberrel, mind parasztokkal való perlekedésben; procedáljanak az szerint őkegyelmek. Egyébiránt oly szabadságot nem adhatunk őkegyelmeknek, melylyel magunk se birunk. 3. Az nemes vármegye kéreti az ekklézsiát, ha lehetséges, őkegyelmek Szabó Péternek és feleségének engedjék meg a rekonciliációt. Ha pedig őkegyelmek nem engedhetik, az asszonynak első ura, Szatmártt lakozó Lázári István, cum proscriptionalibus requirálja Ispán urat; őkegyelme procedálhat. 4. Majtisi Kis András dolgát az nemes vármegye publicum maleficiumnak ismervén, Ispán ur inkviráltat és procedálhat ellene. 5. Jékei Ferencz úr excessusa felől az nemes vármegye requiráltatni fogja Mosdósi Imre urat böcsületes követei által, hogy Jékei urat efféle excessusától megfenyítteti, az kik penig az predikátort kergették, megfenyíti. 6. Noha Szegedi István prédikátor fia lévén, degenerált, pápistává lött, magát kötelezte Prinyi 449Zsigmond uramhoz: mindazáltal az nemes vármegye az szent ekklézsia interposítiójára rekviráltatja Prinyi Zsigmond urat. 7. Az nemes vármegye kéreti az szent miniszteriumot, minden simplex delatióra ne excommunicálják az paraszt személyt is. Hanem rebus compertis vel jure decisis legyen az excommunicatio etiam ex parte rusticorum. 8. Az mi az mostani puritanusságot nézi, az nemes vármegye kéreti püspök uramat és az szent ekklézsiát, legyen szava, animadversiója felőlük. Egyébaránt az nemes vármegye nem paciálja, hanem hozzá nyúl effélékhez comperta rei veritate."
A puritánok ellen azért gyürkőzik ezen alkalommal oly határozottsággal a vármegye, mert ez az Angliából ideszakadt protestáns felekezet, mely a vallásból ki akarta küszöbölni a püspöki egyháznak utolsó nyomait is, ezen időben nagy hódításokat tett Erdély és Kelet-Magyarország reformátusai között és ezt a vezető elmék orthodoxia-ellenesnek tartották.
A vallás-erkölcsi élettel kapcsolatban szólanunk kell az akkori szokásokról is. A török hódítás előtti békés időkben a magyar ember kint lakott a falujában, vagy a tanyáján, függetlenül, mint egy kiskirály. A zavaros korszakban a főurak várakat építettek maguknak, más vagyonosabb birtokosok pedig a városokban vonták meg magukat. A ki ezt birtokai kezelése miatt nem tehette meg, az falujában maradt. Valami pompás lakást építenie nem volt érdemes, mert hol a török, hol az erdélyi darabont gyujtotta fel, a mi pedig épen maradt, azt a német zsoldos rabolta ki. Alacsony, padló nélküli, mestergerendás vályogházakban lakott a magyar nemes, a paraszt pedig félig-meddig földbe épített szalmás kunyhójában, a minőben a mai szegedi kubikos, melyért akkor se kellett nagyon búsulnia, ha elpusztult. De annál inkább kitett a nemes ember magáért, ha nyilvános ünnepélyen kellett megjelennie, vagy ha magánélete jutott valami nevezetes fordulóponthoz. Egyebe úgy sem volt a földjén és marháin kívül, meg a mit terméséből a dúló hadak meghagytak; így hát a fényes ruhákban gyönyörködött. Csakúgy ragyogott az aranytól és drágakövektől asszonyával együtt, ha valahol megjelent. Ma már a nevét sem értjük annak a sok drága ruhának, a mit féltékenyen őrzött ládáiban.
Nagy fénynyel mentek végbe a lakodalmak. Kiváltképpen, ha valamelyik köztisztviselőnek, szolgabírónak vagy esküdtnek volt ilyen istenes szándoka, akkor nagy tisztességtudással hívta meg élőszóval avagy pecsétes levélben az egész megyegyűlést, mint az ő jóakaró nagy urait, patrónusait és fautorait, tudtul adván, hogy kinek az istenfélő hajadon leányát választotta el magának élettársul s kérvén továbbra is atyafiai jóindulatjokat.
Mély erkölcsi érzés és alázatos keresztényi magokbaszállás jellemzi végrendeleteiket. Többnyire elmondják egész életök sorsát, s az Isten vezérlő kezének működését látják annak különféle viszontagságaiban. Azután rendelkeznek tisztességes eltakarításukról, hátramaradt javaik felosztásáról, nem feledkezve meg hűséges szolgáikról sem.
IV. BOCSKAY, BETHLEN ÉS A KÉT RÁKÓCZY GYÖRGY KORA.
Ezerötszázkilenczvenhárom óta, a mely időben a vármegyei jegyzőkönyvek és egyéb ügyiratok kezdődnek, tisztább képünk van az egész törvényhatóság beléletéről. Előttünk áll a vármegye nemessége, a mint azokban a zavaros időkben hol itt, hol ott egybegyűlve, meghányja-veti az ország állapotát és saját belügyeit: tisztviselőket választ; követeket küld az országgyűlésre; ha visszatértek, meghallgatja a rendek törvényerőre emelt végzéseit; azokhoz képest veti ki az adót és rendeli el a fegyveres fölkelést; gondoskodik a közbiztonságról, igazságot szolgáltat, írásba foglalja egyesek jogait és kötelességeit stb. Szóval: örökké mozgó kis országgyűlés képe tárul elénk, melynek a legnagyobb baja gyakran éppen az, hogy teljes önállóságra van utalva, mert akárhányszor azt sem tudja, kinek engedelmeskedjék: a magyar királynak-e, az erdélyi fejedelemnek-e, vagy a török basának. Ilyen válságos viszonyok között, mikor maguknak is drága a jó tanács, követ érkezik hozzájuk Szabolcsból vagy Ugocsából; megbízó-levele is van, de nincs abban egy szóval sem elárulva, hogy miért küldik. Csupán anynyit 450tartalmaz az irat, hogy "N. N. szerelmcs atyánkfiát küldjük hozzátok bizonyos fontos ügyek megbeszélésére; higyjetek neki mindenben, a mit mond, s aztán útbaigazításotokkal ellátva küldjétek őt vissza hozzánk". A megye főbb emberei összedugják fejüket az érkezettel s aztán - már tudjuk, miről van szó - eldöntik, hogy az erdélyi fejedelem parancsát kövessék-e, vagy a magyar királyét. Nem foglalják írásba megállapodásukat, hanem a szerint cselekesznek, ha ugyan közben más oldalról nem fúj a szél.
Megyegyűlések.
A megyegyűléseknek nincs állandó helyük. A Szamos-köznek alig van olyan községe, melyben egyszer-kétszer ne lett volna. Feltűnő, hogy a mai vármegyei székhely, Nagykároly ugyanezzel nem dicsekedhetik. Szatmár csupán akkor részesül e megtiszteltetésben, ha a rendek a városi tanácscsal, és várbeli kapitánynyal jó viszonyban vannak. Ámde az előbbit legtöbbször halálosan gyűlölték, mert az nem igen volt hajlandó a városban lakó nemesek előjogait figyelembe venni; a mi pedig a vár parancsnokát illeti, tudjuk, hogy az a kormány és az állami hatalom képviselője volt; már pedig a magyar embernek természete, hogy azzal ellenkezzék. Így tehát mellőzték ezt a legtermészetesebb középpontot s olyan helyre mentek, hol a helyzet urainak érezték magukat. Úgy látszik, olyan formán ment ez, mint a mai papi gyűléseken: ott gyülekeztek össze, a hol az odavalók, mint szíves házi gazdák, az a nélkül is csekély számra leolvadt nemességnek az ellátást előre is felajánlották.
Mintegy szemléltetésül felsoroljuk nehány évtizednyi időszakból a vármegyei gyűlések helyeit. - 1593-tól 1604-ig állandóan Domahida "város". Az 1605. év a Bocskay felkelése miatt igen mozgalmas; mintha a nemesség mindig nyeregben ülne, tíz közgyűlést tart: január 2-án Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegyében hadi útja közben; február 7-én, április 6-án, május 7-én és 21-én és junius 20-án Szatmárott; julius 25-én Domahidán; augusztus 20-án, szeptember 5-én és 17-én Csengerben; október 5-én, 28-án és deczember 28-án Óváriban. A következő 1606. évben óváriban ötször, Csengerben, a néhai Melith Pál kastélyában egyszer gyűléseznek. - 1607-ben Szatmárott kétszer, Óváriban négyszer. - 1608-ban részint Csengerben, részint Óváriban. - 1609-től 1611-ig a csengeri "várban". - 1612 és 1613-ban Szatmárott. - 1614-ben: Szatmárott, Csegöldön és Csengerben. - 1615-ben Csengerben. Ezután több éven át nincs megnevezve a hely; úgy látszik Szatmárott. - 1629-ben Szatmárott egy színben (in umbraculo) a várral szemben; valószínüleg a mai piacz helyén az iparosok vásárcsarnoka lehetett. - 1632-ben Csengerben és Gacsályon. - 1633-ban Csegöldön, Óváriban és Batizon; ez utóbbi helyen öt ízben. - 1634-ben Gyarmaton, Lázáriban, Csengerben, Nagypeleskén. - 1635-ben e két utóbbi községben. - 1636-ban Csengerben, Batizon és Csegöldön. - 1637-től 1643-ig Szatmár, Lázári, Batiz, Csenger és Csegöld váltakoznak.
A vármegye-gyűléseket a czélhoz képest, mely végett egybehívattak, különbözőképpen nevezik. Van congregatio generalis, melyben az egész nemesség megjelenik; particularis, hova a tisztviselőkön kívül csupán az érdeklettek hivatalosak. Amannak egy faja a congregatio restauratoria, tisztújító-közgyűlés. Emezé: a sedes judiciaria, vagy röviden sedria, hol igazságot szolgáltatnak; a sedes sigillatoria, melyben közhitelességű okiratokat készítenek; a sedos rectificatoria, vagy defalcatoria, hol az adózás alapját alkotó porták, azaz jobbágykapuk számát helyesbítik. Majd lesz alkalmunk látni egy ilyen összeírást.
A nemesi fölkelésen (insurrectio) és az adón (dica) kívül legtöbb szó esik e korszak vármegye-gyűlésein a hajdúk és a rablók garázdálkodásairól. Mindkét csapást a török világ zavaros állapotaiból lehet megfejteni. Mert az a szegény magyar jobbágy, kit az ellenséges hadak vagy az ő védelmére hivatott rendes hadsereg sarczolásai mindenéből kiforgattak, elkeseredésében földönfutóvá lett s vagy beállott zsoldos katonának, a mint azon időben nevezték: hajdúnak, vagy pedig rablásból tengette életét. De bármelyik esetben ép oly könyörtelen fosztogatója lett embertársainak, mint a mily kevés irgalmat ismertek ő vele szemben. Mintegy másfél századon keresztül a vármegye folyton a legkegyetlenebb határozatokat hozza ellenük: üldözni kell mind őket, mind pártfogóikat s ha kézrekerültek, ki kell őket végezni - így szóltak a végzések. De mivel a viszonyok nem változtak, garázdálkodásaik sem szüntek meg.
A vármegye jegyzőkönyvei abban az időben kezdődnek, mikor a magyar haza két része újból egyesül a törökök kiűzésére. Rudolf király és 451Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem, szövetkeznek egymással erre a czélra, 1595-ben az ország rendeinek hozzájárulásával megállapítják a kölcsönös szerződés pontjait, melyek értelmében Báthory Zsigmond elismeri Rudolfot hűbérurául, de egyébként teljes cselekvési szabadságot nyer; Rudolf biztosítja az erdélyi fejedelemnek s maradékainak országa birtokát, ha pedig a megindítandó háborúban azt elvesztené, a Német-birodalom területén mást ad neki helyébe. Zsigmond a szerződés zálogául a Habsburg-házból egy királyi herczegnőt kap feleségül s az aranygyapjas-renddel ékesíttetik föl. Ezt a szerződést még reményteljesebbé, de egyszersmind bonyolulttá is tette az, hogy a török szultántól elpártolt moldvai és havasalföldi oláh vajdák is hozzá csatlakoztak. Mikor Báthory Zsigmond ilykép biztosítottnak látta helyzetét, bátran visszautasította Szinán hadvezérnek élelmi- és hadiszert, meg fegyveres segítséget követelő parancsát. A háború tehát roppant erőfeszítéssel megindúlt az egész vonalon.
Innen van a vármegyében is az általános mozgolódás. Sebtiben és felületesen leírt határozatok tesznek tanúságot az ideges sietség felől. Megszámlálják a portákat, szedik a dikát (hadi adót), fölkél az egész nemesség.
Már a háború legelején, 1593-ban, mikor Szinán nagyvezér betörésétől rettegett az ország, a felsővidéki vármegyék báró Tiefenbach Kristóf főkapitány elnöklete alatt részleges országgyűlést tartottak, melyben elhatározták, hogy Bereg, Ugocsa, Szatmár és Szabolcs vármegyék oltalmára Báthory István országbíró a tiszántúli nemességgel készen álljon. A sereg ellátása czéljából meghatározták az élelmi szerek árát: a tehén és juh-hús fontja másfél pénzen, a sör itczéje egy pénzen, a boré annak minősége szerint árusíttassék, kenyérről pedig, az említett vármegyék alispánjai gondoskodjanak. E végre Báthory István a sajátjából száz köböl szemes életet ajánlott. Azonkivül Szatmár és Ugocsa vármegyében 1000 magyar forintot róttak ki, hogy ez összegen a szatmári vár őrségét kiegészítsék. Addig is, mig ez az összeg egybegyűl, Melith Pál, a szatmári vár kapitánya, előlegez 1000 frtot a zsoldosok fizetésére, de azalatt a feltétel alatt, hogy ezt a nevezett vármegyék neki megtériteni tartoznak.
Az 1594-iki tatárjárás.
A rettegett betörés nem következett be, mert Szinán 1594-ben a Dunántúl meghódítására indult és Győrt fogta ostrom alá. De másfelől vonult át vészes fergeteg a vármegye területén. A törököknek ugyanis szokásuk volt, hogy ha nagyobb hadjáratot intéztek Magyarország ellen, ráparancsoltak a Fekete-tenger éjszaki partvidékén lakó tatárokra, hogy velők egyidejűleg törjenek be az országba. Ilyen tatárcsorda vonult át 1594-ben is Szatmár vármegyén s azt tűzzel-vassal pusztítván, tovább haladt, hogy Győr alatt Szinánnál egyesüljön.
Minthogy a hadjárat nem végződött döntő eredménynyel, a Báthory Zsigmonddal kötött s már részletezett szerződés értelmében annál nagyobb erővel készültek a jövő évi hadakozásra.
A mezőkeresztesi ütközet hatása.
Az erdélyi fejedelem kezdetben derekasan megfelelt a hozzáfűzött reményeknek. Szinán nagyvezért kikergette az országból s Havasalföldön is tovább üldözvén, Gyurgyevónál 1595-ben döntő ütközetben megverte. III. Murad szultán úgy érezte, hogy turbánján megremegett a félhold; azért ősei példájára kezébe vette a próféta zászlaját, hogy támadó háboruval a török fegyvereken ejtett csorbát kiköszörülje. Mezőkeresztesnél volt a döntő ütközet, egyik legnagyobb csata, melyet valaha mohamedánok és keresztények vívtak egymással s a melynek a kereszténység részéről csúfos visszavonulás lett a vége.
A mezőkeresztesi ütközet lehangoló eredménye megingatta a Báthory Zsigmond lelki egyensúlyát. Ide-oda kapkod s mint valami szeszélyes asszony szüntelenül változtatja elhatározását. 1597 elején lemond fejedelemségéről s feleségét, Mária Krisztierna főherczegnőt Kővárba záratja. 1599-ben már megint Erdélyben van s átveszi a kormányt. A következő évben ismét lemond róla nagybátyja, Báthory Endre részére. De ezt Mihály, havasalföldi vajda támadja meg és teljesen megsemmisíti. Báthory Zsigmond alkuba bocsátkozik a törökkel, hogy visszaszerezze fejedelemségét, de nem kap segitséget, sőt követeit is lealázó üzenettel küldik vissza. Igy aztán magára hagyatva, kicsi számu lengyel és magyar hadait Mihály vajda szétszórta. És most Zsigmond állhatatlansága miatt megesett Erdélyen az a szégyen, hogy egy balkán eredetű barbár despota uralma alá került, a ki martalócz hadaival rémítő módon fosztogatta. A kétségbeesett rendek a császárt hívták segitségül, hogy mentse meg őket e tűrhetetlen helyzetből. Rudolf a kegyetlenségéről híres Básta kassai főkapitányt 452küldte el Mihály vajda kiverésére s az ország átvételére. Ez időtől fogva Básta hadi műveleteinek középpontja Szatmár lett; innen indúlt ki hódító útjaira s ha szorult helyzetbe jutott, ide vonúlt vissza. Seregét tehát legnagyobb részben Szatmár vármegyének kellett élelmezni. Nem maradtak fenn ugyan leveles adatok zsarolásainak részleteiről, de eleget mond a rendeknek az 1605. évi korponai gyűléséről Rudolf császárhoz felterjesztett következő panasza, "Básta György Erdélyt hallatlan kegyetlenséggel úgyannyira elpusztította: fölégette, népét levágatta, minden marhájokat prédára vetette, hogy nemcsak hogy Bocskay urunk őfelségének életében, de még ötven esztendő mulva sem épülhet fel teljesen; azonképpen Szatmár táját és a Tiszántúl való földet is mindenestől."
A nemesség úgy segít magán, a hogy tud. Tőlök telhetőleg oltalmazzák egymást a fosztogató katonák ellen és erősítgetik házuk tájékát. E viszonyok képét tünteti föl a vármegyei levéltárban található legrégibb missilis levél, melyet Károlyi Mihály az irinyi és porteleki nemes urakhoz, az ő barátjaihoz és szomszédjaihoz intézett. :
"Köszönetem és magam ajánlása után Istentől sok jókat kívánok kegyelmeteknek megadatni.
Minthogy mostan az károlyi házamat akarom építtetni, emlékezhetnek kegyelmetek arra, hogy ez sok háborúságok között én a kegyelmetek személyének oltalommal voltam: kérem azért kegyelmeteket szeretettel, kegyelmetek amiből (lehet), segétsen meg. Az veszendi erdőmön vágattam hatvan öreg szálfákat le, épöletre valót. Kegyelmetek az falukon levő marhás emberekkel annak idehozásában segéttessen meg, ugyhogy minden marhás ember onnat egy-egy palánkfát hozzon fel. Ennek utánna is, kit Isten ne adjon, ha kévántatik, én is az kegyelmetek személyének oltalommal leszek. - Isten kegyelmetekkel. Datum ex Károly, 4. die Maji, 1602. Kegyelmetek szomszéd barátja, Károlyi Mihály m. pr."
De azért a magyar is bántja a magyart. Szatmár és Szabolcs vármegyék az országgyűlés színe előtt kénytelenek panaszkodni, hogy őket Kálló vár urai kényszerítik fa- és egyéb teherhordásra.
A védtelen pór van a legtöbb zaklatásnak kitéve. Nem elég, hogy a nagy adót fizeti és Básta zsoldosa mindenéből kifosztja: csoportonként hajtják őket Szatmár és Ecsed alá, hogy a várakat erődítsék. Szükséget szenved a föld népe abban is, a mi a legnélkülözhetetlenebb, a sóban. Mióta Básta a máramarosi sóbányákat elfoglalta, a só mázsája három forinttal drágult; ezért a szállítók nem is mernek oda menni. A városok falai között érzik magukat az emberek legbiztosabban; a jobbágyok, ha szerét ejthetik, megszöknek uraiktól és Szatmárra vagy Németibe menekűlnek, hol a két tanács szívesen fogadja őket. E miatt nagy a panasz és általános a gyűlölet a vármegye részéről ellenök.
Básta Erdélybe érve, a Mihály vajda seregét Miriszlónál, 1600 szeptember 18-án tönkretette. De azután ismét megbékélt vele és együttes erővel támadták meg az ujból alkalmatlankodó Báthory Zsigmondot, kit 1601. augusztus 3-án a goroszlói csatában sikerült végkép ártalmatlanná tenniök. A szerencsétlen ember végre belátta, hogy hasztalan erőlködik visszaszerezni a magától könnyelmüen eldobott szerencsét, és hogy egykor virágzó hazáját is pusztasággá tette már, végkép lemondott fejedelemségéről s Lobkovicz várába költözött. Básta a vajdával egy ideig közösen kormányozta Erdélyt, de később, 1601 augusztus 19-én, valószínüleg, mert veszélyes ellenfelét látta benne, megölette őt és a maga kezébe ragadta az uralmat.
Erdélyben Básta kegyetlenségei oly gyűlöltté tették a német uralmat, hogy ismét visszakívánkoztak a török szultán oltalma alá. E mozgalom éltető lelke Székely Mózes volt, ki kezdettől ellenállott Bástának; de ez utóbbinak sikerült őt a nyugatról betört hajdúk s a Havasalföld felől bejövő Radul vajda segítségével az országból kiszorítani. A nemzeti párt most őt hívta be a németek kiverésére. A szultán reá ruházta az erdélyi fejedelemséget s tetemes török csapatokkal is segítette. Igy aztán rövid idő alatt annyira úrrá lett Erdélyben, hogy a megszorult Básta seregét a várakba szétosztotta s Szatmárra menekült. Innen szólította föl Radul vajdát, hogy jőjjön segítségére. Radulnak nem volt kedve. De szívesen jöttek a martalócz csapatok vezérei: Deli Markó és Rácz György. A székelyek egy része is hozzá csatlakozott, úgy hogy több volt a székely a 453magyar nemzeti eszmét letiprani vágyó gyülevész seregben, mint az oláh és a rácz. Később kénytelenségből Radul is követte őket. Csupán ekkor mert Básta ismét kimozdulni Szatmárról, hogy Radul győzelmével ismét kegyetlenkedéseinek színterévé tegye Erdélyt.
Bocskay István.
Ez a teméntelen sok nemzeti szenvedés vetette felszínre Bocskayt, kinek szintén rettegnie kellett a németek haragjától, mert nyilvánosságra jutott, hogy az erdélyi száműzöttekkel összeköttetéseket tart fenn. 1604-ben nyiltan kitűzte a felkelés zászlaját; tudta, hogy a vallásuk miatt üldözött protestánsok örömmel csatlakoznak hozzája. Szerencséjére a harcz és zsákmány után vágyó hajdúkat rögtön megnyerte ügyének s miután az erdélyi rendek őt Medgyesen fejedelmükké választották, az országot megtisztította a német hadaktól s 1605 elején már Szatmár várát ostromolta.
A felkelés kitörésekor a vármegye rendei nehéz helyzetben voltak. Szívök ugyan Bocskay felé vonzotta őket, de a szatmári haderőtől való félelmükben kénytelenek voltak a császári tábornokok parancsainak erigedelmeskedni. A domahidai gyűlésen Rápolti Nagy Mátyás alispán közölte velük Belgiojoso kassai főkapitány és Beck szatmári várparancsnok rendeleteit, hogy Beregszászból élelmet szállítsanak a várőrség részére. Készséggel engedelmeskedtek és elhatározták, hogy tovább adják ezt a parancsot jobbágyaiknak és 12 forint pénzbírság terhe alatt kötelezik őket rá, mint közmunkára. - 1604 július 9-én Beck általános fölkelésre szólította föl a vármegye rendeit. Fegyvert fogtak ugyan, de nem a Habsburg-uralom megszilárdítására, hanem a veszélyeztetett alkotmány és vallásszabadság védelmére. Tanúskodik arról az a félig-meddig olvashatatlan, ó-magyar helyesírásban szerkesztett vármegyei határozat, mely így kezdődik "Az minemő dolgokrull az orzagh vegezett Bockay Uram ó nga kywansagawal, orzagul az urak és nemesek Anno: 1604.... " Bármily tapogatózva indulnak, örömmel üdvözöljük e sorokat, mert először tünnek föl honi nyelvünkön a vármegye jegyzőkönyvében, a nemzeti irány jeléül.
A vármegye nemessége kitörő lelkesedéssel csatlakozik Bocskay seregéhez. Ennek az érzelmi fellendülésnek tulajdoníthatjuk azt, hogy 1605-ben tízszer is egybegyűlnek a vármegye rendei. Január 2-án Sátoraljaújhelyen hadi útjok alatt: január 14-én Szatmár városában; február 7-én ismét Szatmáron s itt elhatározzák, hogy abból a nyolcz ökörből, melyeket az ágyuk vontatására adtak, hattal Becsky György szatmári várkapitányt, kettővel pedig Bagossy Pál alispánt ajándékozzák meg. Április 6-án azért gyűlnek össze, mert ellenséges támadástól kell tartaniok; azért elhatározzák, hogy a nemesség fejenként keljen fel, a jobbágyok közül pedig minden ötödik ember álljon fegyverbe és vonuljon Halmi alá. Május 7-én a szerencsi gyűlés határozatait hirdetik ki, melynek értelmében a nemzet Bocskayt elismeri Magyarország fejedelmének. Egyúttal Becsky György kérésére hallgatva, ingyen-munkára kötelezik jobbágyaikat a szatmári vár körül. Hasonló tárgyak felől tanácskoznak julius 25-én és augusztus 20-án. Okt. 5-én általános a zavar; mutatja ezt az a körülmény, hogy a vármegye jegyzője nincs jelen a gyűlésen, mert a törökök, tatárok, ráczok és oláhok elől elmenekült. Ezek Bocskay hadseregéhez tartoztak, kik szövetségeseik földjén éppen úgy pusztítottak és raboltak, mint ellenséges területen. Október 28-án országgyűlési követeiket választották meg. Ezeknek azt adták utasításba, hogy sorolják el a vármegye rendeinek sérelmeit, különösen pedig, hogy a király semmiféle közhivatalra nem alkalmaz magyarokat s hiába oly vitézlő nép a magyar, a szatmári vár parancsnoka, sőt még a mezei hadak kapitányai is mindig idegen származású emberek, kik úgy rendelkeznek a vármegye közönségének javaival, mintha a sajátjuk volna. Az év végén, aprószentek napján tartják utolsó gyűlésüket és ezen Bocskay Miklóst főispánjukká választják. Igy végződik a nagy nemzeti felbuzdulás legsikeresebb éve, az 1605. esztendő.
Közben a békealkudozások is sikerrel haladtak előre, mert Bocskay egész Magyarországot hatalma alá hajtotta s a felkelőket a velök szövetkezett osztrák rendek is támogatták. Az 1606. évi május 24-én tartott óvári gyűlésen a vármegye követei a kassai végzések örvendetes hírével számolhattak be küldőiknek. De általános örömet csupán a Mátyás főherczeg fáradozásával létrejött bécsi béke hozott 1606 junius 23-án. Ennek bennünket érdeklő legfontosabb pontjai voltak, hogy a protestáns vallás szabadsága biztosíttatott és Szatmár vármegyét Szatmár várával együtt Bocskay kapta. De nem sokáig örvendhettek 454őseink a nemzeti hős dicsőségének s benne új uruknak, mert Bocskay még ugyanaz év deczember 29-én váratlanul meghalt. A bécsi béke értelmében Szatmár vármegyének Szatmár várával együtt vissza kellett szállania a császárra. Bocskay Miklós a mindenre kész hajdúkban bízva, egy ideig vonakodott átadni a várat, de a kassai gyűlés rendjeinek intelmére meggondolta a dolgot és átadta az erősséget a vármegyével egyetemben.
Bocskay István rövid uralkodása állandó nyomokat hagyott maga után a vármegyében, mert új arisztokracziát teremtett. A régi nemesség köréből Dengelegi Miklóst, a hajdúk egyik vezérét emelte ki különösen. Tanácsosává tette és e vármegyére vonatkozólag mindenben az ő útmutatásai szerint járt el. Még később is, Báthory Gábor fejedelem idejében, bár a vármegye nem tartozott Erdélyhez, annyira megbecsülték, hogy az udvari ünnepélyekre is meghívták. Azonban még nagyobb jelentőségű az, hogy Bocskay István, harczosainak szolgálatait jutalmazni akarván, nekik részint birtokokat adományozott, részint pedig czímeres nemes-levelet, úgynevezett ármálist adott. A bécsi béke ez utóbbiakat meghagyta szerzett előjogaik birtokában, de az előbbiekre vonatkozólag azt határozta, hogy a donácókat felül kell vizsgálni, mert általuk esetleg a király hívei károsodnak. E czélból az 1607. évi május 8-án tartott óvári gyűlésen megjelentek Gimesi Forgács Ferencz és Nagylúcsei Dóczy András királyi kiküldöttek s a nehéz kérdést eligazították.
Báthory Gábor.
Báthory Gábor idejében viszonylagos békét élvezett Szatmár vármegye s zavartalanúl élt önkormányzati jogával. - 1610 október 12-én iktatták be a rendek Dóczy Andrást főispáni hivatalába s ez ünnepélyes tényt ritkaságképpen magyar nyelven vezették be jegyzőkönyvükbe, ily formán: "Leött Gwőlessünk Chengerben az szokoth helién Vármegjénknek. Az Tekintetes es Ngos Nagy Luchey Doczy Andras Urunk eő felsege koronas kyralyunk feő Tanacha, aztalnokja, magiar orzagh mester, az Tizan innen lévő földnek Generalisa es Szathmary feő vegh Váranak feő Capitannya, azonkevül Bars varmegjenek feő Ispannja es az Maximilian herczegh urunk komornikja tette le az juramentumoth az Szathmáry warmegyey feő Ispanságra".
Ez időben ujból felélednek a régi viszályok Szatmár város és a vármegye között. Németi és Szatmár vonakodnak az urak szökevény jobbágyait kiadni. E miatt a rendek az országgyűlés elé viszik sérelmeiket s ott oly határozatot eszközölnek ki, hogy a városok, ha önkormányzati jogukat bebizonyítani nem tudják, a megye hatásköre alá tartoznak. Kétes értelmű döntés, mely uj magva lett a későbbi viszályoknak. De mikor a két város között is kitört a vásártartási jog fölött a belviszály, a testvérharcz szenvedélye annyira elvette eszüket, hogy a vármegyénél kerestek igazságot s ezáltal csaknem elvesztették önállóságukat. E művelődéstörténeti oldala miatt nevezetes ügyet Nyirő János szatmári főbiró adta elő a következőképpen: "Szatmárnak és Németinek, mint két külön városnak külön jussai és kötelességei vannak. Ezerötszázhatvanöt óta, mikor a vár a pogányoktól (?) elpusztíttatott és ujból fundáltatott, mindkét város szabad sokadalmát és heti vásárát, nemes nemzetségek lakván a várat, a vár előtt kiáltották ki s itt volt mind a sokadalom, mind a vásár. De Bocskaytól a németiek azt kivánták, hogy nekik is legyenek vásáraik a saját piaczukon. A szatmáriak erre "várasul" azt mondták, hogy ha a fejedelem megengedi, nem mondanak ellen. De Bocskay halála után a németiek mind a palatinust, mind a vármegyét megkörnyékezvén, azt teszik, hogy külön sokadalmat is tartanak és a szatmáriak vásárjain is árulnak és ezáltal az itteni czéheknek jelentékeny károkat okoznak." - A vármegye a németi jegyző meghallgatása után azt végezte, hogy felsőbb helyről ujabb döntésig tartsa magát mindkét fél a palatinus rendeletéhez.
A két város azonban csakhamar kiszabadította magát a vármegye fensőbbsége alól és a királyi kamarában bízva, bátran megadóztatta a kebelében lakó nemeseket. Ennélfogva az ellenségeskedések soha sem szünetelnek. Ez az ellentét 1668-ban a vármegye részéről valóságos hadüzenetben tört ki a következő határozat alakjában: "Mivel Szakmár városa az nemes vármegye sokszori rekviziciójának, hogy mind a köztük lakó, mind a künn lakos nemességnek injuriáltatásától tartózkodjék, supersedeálni meg nem szünik, naponként is ujobb-ujobb alkalmatlanságokat követvén el rajtok: hogy ezen injuriáltatások jobb módjával separáltassék, az nemes vármegye unanimi voto konkludálta, 455hogy a szakmári lakosokat, az kik nemesek nem volnának, sehol utazni, útjokban megszállani, marhájokat útjokban kibocsátani; azokat valahol az vármegyén teleltetni meg nem engedik; fát vagy egyéb é ést a vármegyében vásárolniok, adniok, venniök nem szabad; réveken által nem vitetnek, vámokon át nem eresztetnek. Ha pedig nemes ember ez ellen vétene, primo in 50 flnis, secundo in 100 flnis konvinkáltatnak; parasztok először 12, azután 24 frt birságot fizetnek". - Valódi kiközösités ez, melyet csak úgy tudunk megfejteni, hogy az akkori nemesség a középkori gondolkozás bilincseit magáról lerázni nem tudva, rendi érdekeit az ország java fölé helyezte.
Bethlen Gábor
Báthory Gábor erőszakos halála után, 1613-ban Bethlen Gábor lett Erdély fejedelmévé. Az ő uralkodása alatt az ország-világszerte fenforgó vallási és érdek-ellentétek által ismét Európa egyik csataterévé lett Szatmár vármegye. Ugyanis Mátyást a hitbuzgó II. Ferdinánd követte a trónon, ki nem tudta tűrni, hogy örökös tartományaiban a protestánsok nem csupán vallási szabadságot élveznek, hanem parancsoló állást is foglalnak el. Ennélfogva a vallási érzelmeikben megsértett cseh rendek Frigyes pfalzi választót hívták meg királyuknak, a ki a protestáns fejedelmek fegyveres segítségére számíthatott. Ezzel a harcz koczkája eldőlt és megkezdődött a harmincz éves háboru. Bethlen tudta, hogy kötelessége protestáns hitsorsosainak segítségére menni; mert ha azok a Német birodalomban leveretnek, Magyarországon is elveszett a vallásszabadság. Ezért 1619-ben fegyvert fogott.
E közben, annál a szövetségnél fogva, melyet a magyar rendek az osztrák rendekkel 1606-ban kötöttek, s melyben egymásnak örökre jó szomszédságot és kölcsönös szeretetet igértek, élénk összeköttetésbe léptek az osztrákok Szatmár vármegyével is. Starfer Zakariást küldték ide a szövetség felujítása czéljából. Nehéz helyzete volt a vármegyei nemességnek, mert a szatmári vár miatt nem követhette szabadon elhatározását. De mihelyt az első Bethlen-zászlók feltüntek a látóhatáron, örömmel sorakoztak azok alá. Bethlen Gábor 1619. szeptember 26-án Kassáról keltezett levelében parancsolja a szatmárvármegyei rendeknek, hogy tizenötöd napra jól felfegyverkezve valamennyien táborában legyenek. Hatástalan maradt gróf Forgách Zsigmond nádorispán felszólítása, hogy maradjanak a királyhoz hívek és őrízzék meg a békességet. De mikor a háboru mind tovább nyúlt s Bethlen szövetségesei, a cseh felkelők, Prága alatt határozott vereséget szenvedtek, úgy látszik, hogy a szatmármegyei nemesség is attól félt, hogy Ferdinánd király éppen oly könyörtelenül meg fogja őket birtokaiktól fosztani, mint azt a cseh protestánsokkal tette, kezdték magukat kivonni a hadi szolgálat alól, sőt sokan titkon haza szöktek. Erre mutat Bethlen 1621. évi fenyegető levele, melyben ezeket a szomoru tüneteket a vármegyei rendek szemére hányta; erre egy másik is, melyben azt írja, hogy a vármegye 700 lovasából csupán 500 jött meg. "Be ne teljesedjék, - úgymond, - Pázmány Péter jövendölése, hogy ami 4000 embert a vármegyék adnak, az két hét alatt mind megszökik." Egyúttal értesíti őket, hogy Monoky Miklós parancsnoksága alatt fognak állani, kit kétezer lovas kapitányává tett, havi négyszáz forint fizetéssel.
A Bethlen korára vonatkozó okiratok között szinte meghatók nejének, Károlyi Zsuzsánna fejedelemasszonynak a levelei. A magyar történelem e nagy női alakja, a mint béke idején fejedelmi férje egész hadifelszerelését szerben-számban tartja, mint más háziasszony a család éléskamaráját, éppen úgy gondoskodik háboru idején a távolban harczoló sereg hadi szükségleteiről. Szatmár vármegye levéltára is több ilyen adat birtokában van; ilyen a többi között egy nyugtató is, melyben a nagyasszony elismeri, hogy a Szatmár vármegyétől hozott 200 forintot Elek Boldizsár kezeiből fölvette. Alatta díszlik nőies, de mégis határozott vonásokkal a bibliai vonatkozásai miatt akkor közkedvelt "Susanna" név.
Bethlen Gábor a francziáktól diplomácziai úton, a német protestánsoktól egyidejü hadművelettel, a törököktől pedig 15.000 főnyi haderővel támogattatván, 1621-ben ismét szorult helyzetbe hozta II. Ferdinándot; a hatalmába ejtett szent koronát Ecsed várába hozatta és itt őriztette. A minden oldalról szorongatott császár 1622-ben kénytelen volt Bethlennel a nikolsburgi békét megkötni, melyben a vallásszabadságot biztosította s a neki átengedett hét vármegye és várak között Szatmár vármegyét Szatmár és Ecsed erősségekkel 456együtt átadta. A harminczéves háború bonyodalmai között a szabadsághős még két ízben éreztette fegyverei hatalmát II. Ferdinánddal, de a háború mindkét esetben a nikolsburgi békepontok megerősítésével végződött. Őt is a Bocskay sorsa érte utól, azaz hatalma delelő pontján érte el a halál, 1629-ben, a nélkül, hogy utódot hagyott volna maga után.
II. Ferdinánd.
Ez a szomorú esemény igen megfélemlítette a vármegyei nemességet, mert a nikolsburgi béke értelmében ismét a II. Ferdinánd hatalma alá jutottak. Megkezdődött a várak átadása és a német katonák beszállásolása. Ezek pedig hallatlan erőszakoskodásokat követtek el. A károlyi lakosok arról panaszkodtak a vármegyei gyűlésen, hogy a közéjük szállásolt német katonák házaikat és boltjaikat felverik, vermeiket felvájják, az embereket ütik-verik, sanyargatják, s mikor ők ez ellen tiltakoztak, azt nyerték válaszul, hogy nekik szabad kvártélyul adta ő felsége Károly városát. A nemesség is megijedt, mert azt hitte, hogy most a király bosszút fog állani azért, hogy egykor Bethlent támogatták; rettegtek a gondolattól, hogy ellenségeik vádaskodnak reájuk s majd szüntelenül Bécsbe kell futkosniok, hogy amnesztiát nyerjenek. De a királyi biztosok megnyugtatták őket: ő felsége szigorúan a nikolsburgi békepontok alapján áll; hiszi, hogy mind hívek hozzá, de a ki akadékoskodik, azzal hatalma egész súlyát fogja éreztetni.
De azért mégis történt 1631-ben valami olyan esemény, a mi a bécsi kormány gyanúját felkeltette. Híre járt, hogy a nemesség Kassán a király tudta nélkül titkos gyűlést tartott s abban, Rákóczy György erdélyi fejedelem biztatására, általános nemesi felkelést határozott, sőt kebeléből követet is küldött a Németországban harczoló Gusztáv Adolf svéd királyhoz; ezért gróf Esterházy Miklós nádor a többi közt Szatmár vármegyét is megdorgálta. De később oda módosult az egész kellemetlenség, hogy mind ez a híresztelés minden alapot nélkülöző koholmány s ezt a király is elismerte kiáltványában.
Pórlázadás.
Sokkal nagyobb veszedelem fenyegette a nemességet, mint a minő egy alkotmányos harcz lehetett, mert a Felvidéken Császár Péter felbujtogatta a jobbágyokat s a Dózsa-féle parasztlázadás rémnapjait készült megújítani. A föld népének helyzete ugyanis sokat változott a legutóbbi időkben. A protestánsok iskolái kiemelték tudatlanságából s a megfogyott nemesség fegyvertársává tette mind a török ellen vívott harczokban, mind a Habsburgok ellen folytatott küzdelmeiben. Igaz, hogy számosan nyertek közűlök nemesi kiváltságokat mint hajdúk és ármálisták, de a többiek, a bevégzett harczok után, ismét uraik önkényének rabjai lettek. Ezek fogtak most fegyvert és sok helyen az ármálista bocskoros nemesek is támogatták őket, mert egyebök sem volt, féltékenyen őrzött czímeres levelükön kívül. A törökök is felhasználták a belső zavarokat és egész Ugocsa vármegyéig kalandoztak el. Szatmárban az avasi oláhság lázongott; Bethlen gróf többször panaszkodik a vármegyén "latorkodásaik" ellen. Azzal fenyegetőzik, hogy ha senki sem bünteti őket, majd megteszi ő a saját hatalmával. Erre Forgách Miklós felsőmagyarországi kapitány általános nemesi fölkelést hirdetett a lázongó parasztok ellen s miután Császár Pétert elfogta és négygyé vágatta, a többi pórokat emberséges föltételek alatt fegyverletételre bírta. Ezek voltak: 1. Általános bűnbocsánatot nyernek. 2. A törököktől kapott leveleiket kiadják. 3. Zászlóikat, dobjaikat illetékes alispánjaik kezéhez kiszolgáltatják. 4. Földesuraikhoz visszatérnek. 5. Fegyvereiket eladják. 6. A nemesség a foglyul ejtett pórokat szabadon bocsátja, ha keresztény hitökre fogadják, hogy ezentúl békés és engedelmes jobbágyok lesznek. 7. A kik ezentúl közűlök gyűléseznek vagy egymáshoz üzenetet hordanak, rögtön halállal bűnhődnek. - Látjuk, hogy a magyar nemesség is okult már szenvedésein s nem ragadtatta el magát oly gyáva bosszúra, mint Szapolyai korában. A nemzetiségek részéről beálható veszedelemnek is bírt már valami homályos sejtelmével, mert az 1668. évi országgyűlésen azt követelte, hogy a király kapitányai a magyar határokra oláhokat ne telepítsenek.
Ha a nagyobb bajoktól mentve is voltak, általános békének mégsem örvendtek, mint a hogy azt a következő rövid áttekintés mutatja. Az 1641. évi január 23-án Szatmáron tartott közgyűlésen rablók garázdálkodása miatt panaszkodtak. Márczius 6-án Abaúj vármegye részére a törökök ellen 500 frtot szavaztak meg. Márczius 25-én határozatba ment, hogy a törökök ellen 125 lovast állítanak ki; e végett minden porta után másfél frtot fognak szedni, de ezt az adót a földesurak fizessék. Július 13-án felszólítják a nemességet, hogy
Bocskay István.
(Az Orsz. Képtárból)
Báthory Gábor.
(Az Orsz. Képtárból)
Báthory Zsigmond.
(Az Orsz. Képtárból)
Bethlen Gábor.
(Az Orsz. Képtárból)
459fegyveresen Gyarmat alá gyűljenek s a birtokosok minden porta után egy jó hosszú puskás gyalogot hozzanak magukkal. Ugyanekkor állapodnak meg abban is, hogy a közgyűlés és a törvényszék állandóan Szatmáron legyen; oly határozat, melyet később többször megismételnek, de a már ismertetett viszonyok miatt éppen oly hamar meg is másítanak. Julius 21-én a következő végzést hozzák: "Mind az mostani hallatlan kóborlásnak lecsendesítésére és extirpálására végeztük vármegyéül, hogy mind úri és főrendek personaliter insurgáljanak és ad diem 24. Julii Németiben, az Hóstátban szálljanak. Minden kapu után penig egy-egy jó puskás gyalogot sub poena flor. 100 irremissibiliter exigendorum állítson ki az egész nemesség. Az melyhez az özvegy asszonyok is secundum facultatem lovasokat állassanak az limitáció szerint."
I. Rákóczy György.
Ezalatt Erdély fejedelme, I. Rákóczy György, kit óriási családi vagyona, és a protestánsok között levő népszerűsége nagy dolgok véghezvitelére tettek hivatottá, buzgón folytatta békés napokat élvező kis országa szervezését és csak leste az alkalmat, hogy a harmincz éves háborúba beavatkozhassék. Erre a legmegfelelőbb időpontnak az 1644. évet találta, a mikor a franczia és a svéd udvarok részéről hadiköltségeit biztosítottnak látta s a magyarországi közhangulat is kedvezett terveinek. Szatmár vármegyének bőven kijutott a része ebben a háborúban; egész sereg Rákóczy-levél tanúskodik felőle. A szatmári várban 1644 április 9-én egybegyűlt rendek előtt a fejedelemnek mintegy tíz levelét olvassák fel a vármegye tisztviselői. Ezek nevezetesebbjei: Rákóczy Kassáról márczius 21-én rendeli, hogy a nemesség fejenként keljen fel s az ő táborába küldjön 210 lovast és öt fogatot, ez utóbbiakhoz való igavonó jószágokkal együtt. - Április 1-én Liszkáról parancsolja, hogy a vármegye állítson elő hat fogatot, mindegyik elé tíz-tíz ökröt s hajtassa azokat éjjel-nappal, hogy mielőbb nála legyenek. Egyúttal meghagyja, hogy azon katonákat, kik a várakból kiszökve, szerte-széjjel rabolnak, fogják el s vegyék el tőlük a harácsolt holmit. Április 2-án Sárospatakról a felől rendelkezik, hogy a szatmári várőrséget a vármegye lássa el élelemmel mindaddig, míg Kővárból eleget szállíthatnak. Az április 14-iki szatmári gyűlés Rákóczy különféle közigazgatási rendeleteit veszi tudomásul. Május 18-án újabb hadi terhekről van szó, mert a fejedelem április 18-án Losonczról írt leveleivel elrendeli, hogy tekintettel a megye követei, Domahidy Miklós és Súlyok Péter által előadott okokra, ezentúl csupán 200 lovas katonát lesznek kötelesek tartani és pedig három hónapon keresztül s azok mindegyikének öt forint zsoldot adnak havonként. Nehéz teher volt ez, különösen ha hozzávesszük, hogy a fejedelem a Barczay Zsigmond, Petri Ferencz és a Barkóczy László javait kivette a közterhek alól. A vármegye, hogy a Rákóczy kívánságának eleget tegyen, közhírré tette, hogy június 1-én mindenki jelenjék meg Ököritónál. Kapitánynyá Sulyok János alispánt választották, a kit egyszersmind azon hatalommal is felruháztak, hogy a többi tiszteket kiszemelje. A kapitány fizetése havonta 25 magyar forint volt. A zászlótartó, dobosok és trombitásoké havi 5-5 forint. Ezekre és a hadi felszerelésre minden egyes porta után a nemesek három, a jobbágyok fél forintot fizettek. Július 29-én a fejedelem értesíti a rendeket, hogy Lónyay Zsigmondot és Nyáry Bernátot csak azon feltétel alatt bocsátotta szabadon, hogy maguk helyett 239 jól felfegyverezett lovast küldjenek az ő zászlai alá. Egyúttal felszólítja a vármegyét, hogy augusztus 1-ére követeket küldjön Korponára. A rendek Farkas Istvánt és Sulyok Györgyöt választották meg s 200 forintot adtak nekik útiköltségül két hétre. Ezek visszatérve, augusztus 30-án jelentették küldőiknek a korponai országgyűlés végzését, hogy az esetben, ha a béke a császár és a fejedelem között, a lengyel király közvetítése mellett, létre nem jönne, a vármegye 200 lovast fog kiállítani s azonkívül a Lengyelországba küldött követek költségeire portánként egy forintot fizetni. A későbbi gyűléseken állandóan az eddigi hadi létszám betöltéséről és fogatok előállításáról volt szó.
Az 1645. esztendő is a folytonos vér- és pénzáldozatok éve. A vármegye megadóztatja a Rákóczy javait, Szatmár, Németi és Felsőbánya városokat is, és a mi pénz így összegyűlt, azt a Rákóczy táborába küldi. Még a nyugtatók egynémelyike is fenmaradt ebből a korból. Ime egy: "Anno 1644 dice 30. Novembris. Nemes Szatmár vármegye főkövetei, nemzetes Daróczy István uram és Domahidy Miklós uramék administráltak vármegyékről zsoldpénzt, 257 lovasokra való két hópénzt, 2570 frtot; item 206 gyalogra való két hópénzt negyedfél forintjával 1442 frtot, az lovasnak öt-öt forintjával. In summa négyezertizenkét 460forintot. Kiről őkegyelmeket hoc testimonio kvietálom. Datum in Ónod etc. Andreas Kendy."
Február 9-én a császárral való alkudozások meghallgatására kiküldték Patay Mátét és Domahidy Miklóst. Költségül adtak nekik 150 frtot.
A háború e közben változó szerencsével tovább folyt. De a Rákóczy meszszejáró terveit derékban kettétörte a bécsi udvar diplomacziája, melylyel a török portánál kieszközölte, hogy szigorú parancscsal tiltsák el a túlhatalmas hűbéresnek a háború további folytatását. Rákóczy egy ideig bízott a franczia királyban, hogy a szultánt rá tudja venni tilalma megmásítására, azért tovább folytatta a háborút; de éleshangú rendeletein meglátszik az ideges türelmetlenség. Május 18-án azért korholja a vármegyét, hogy csak nyolczvankét ökröt hajtatott fel Tokajba az ágyúk vontatására, s azokat is csak mint valami "csordát", hozzájuk való elégséges ember nélkül. Azt is szemökre veti a rendeknek, hogy sokan az Érmelléken elszöktek a táborból; a bűnösöket ki kell hallgatni, s ha dolgukban valami "czigányság" tapasztaltatnék, el kell őket fogni. - Május 27-én a fölött türelmetlenkedik, hogy a szatmármegyei hadakat még mindig nem küldték hozzá. Nem tölthetem én az időt "az Isten áldomásábúl" írja. Ez volt kedves szavajárása. A vármegyére háramló terhek is mindinkább szaporodnak. Május 25-én emlékezteti a rendeket, hogy összesen 164 ökröt kért a vármegyéktől; százat élelmül, hatvannégyet pedig nyolcz szekér elé nyolczas fogatúl. Huszonnyolcz még mindig hiányzik: rögtön hajtsák Tokajba! A fejedelem hitvese, Lorántffy Zsuzsánna sem szünik meg a hadsereg számára a vármegyétől eleséget követelni.
Ez a sok áldozat gondolkodóba ejtette a vármegyéket. Nyiltan ugyan nem mertek ellenkezni, de követeik útján már érintkezésbe léptek egymással, hogy terveiket megbeszéljék. Május 15-én Szabolcs vármegye küldte át Ujlaky Lászlót titkos megbízással és kérdésekkel. Május 22-én Ugocsa is értekezni akar Szatmárral, mielőtt felkelő hadait útnak indítaná. E kedvezőtlen jelekhez járult, hogy a szultán most már harmadízben parancsolta meg Rákóczynak, hogy hagyjon fel a hadakozással; sőt a budai basa készen állott, hogy Erdélybe betörjön. Rákóczy ezért Linzben békét kötött a császárral. Az egyezség szerint Rákóczy a Bethlentől bírt hét vármegyét a maga, Szatmár és Szabolcsmegyét fiainak holtáig, Tokajt, Tarczalt és Regéczet pedig nemzetsége számára örökösen megszerezte. A két protestáns vallásnak az egész országban szabad vallásgyakorlat engedtetett. Minthogy pedig az elfoglalt templomok miatt, katholikusok és protestánsok között örökös volt a zavar, e kényes ügy rendezését a következő évi országgyűlésre halasztották. Ez azonban Szatmár vármegyét kevésbbé érdekelte, mert itt a reformált hit annyira uralkodó volt, hogy az óhitű oláhokon kívül, az egész magyar lakosság ezt követte.
I. Rákóczy György, mint vallásos ember fejezi be hadjáratát. "Amint böjtöléssel indúltam - írja 1645 augusztus 30-án - úgy most is hálaadásúl bőjtöt és isteni szolgálatot rendelek szeptember 17-ére." A mi igavonó barmokat adott a vármegye a lövőszerszámok vontatására és a hadjárat alatt el nem pusztúlt, azt visszaadta előbbeni tulajdonosaiknak. A siker mellett mindez sokat emelt népszerűségén.
III. Ferdinánd.
III. Ferdinánd király meghívója az 1647-iki országgyűlésre megérkezvén, a rendek Szilágyi Ferenczet és Bornemisza Istvánt választják meg követeknek, De egyszersmind Sulyok Györgyöt és Kölcsey Zsigmondot elküldik Rákóczyhoz, mint urukhoz, hogy ezek tőle kérjenek a követek számára utasításokat. Az írásba foglalt instrukcziók a következők voltak: Alkalmazkodjanak minden tekintetben az erdélyi biztosokhoz. Panaszolják fel, hogy neki, mint magyar mágnásnak meghívót nem küldtek. Sürgessék a szabad vallásgyakorlat végrehajtását és a nádorválasztást. Kérjenek elégtételt azon kihágásért, hogy Kassán a kálvinista diákokat vallásuk szabad gyakorlata miatt felkonczolták.
Az 1647. évi országgyűlés a linzi békepontok beczikkelyezésével együtt rendezte a Rákóczynak jutott magyar vármegyék közjogi viszonyát. E szerint ezek, bár Rákóczy az uruk, Magyarország elidegeníthetetlen részei maradnak; követeik az országgyűlésre meghívatnak, de mindíg a Rákóczy előleges tudtával; pereikben az országbíró ítél. Főispánjaik a királyi biztosok előtt is hűségesküt tesznek, hogy a császári királyi felség érdekei ellen semmit sem kezdeményeznek. Ha valamely jószág akár magszakadás, akár a birtokos hűtlensége miatt megürül, azt az erdélyi fejedelem eladományozhatja ugyan, de tartozik azt a kiráynak, 461utólagos jóváhagyás és a királyi könyvekbe való bevezetés czéljából bejelenteni. E vármegyék adóit semmi másra nem szabad fordítani, mint a területükön levő végvárak fentartására. A Szatmár és Ecsed körüli ingyen-munkák teljesítésén úgy osztozik a vármegye, mint a régebbi törvényczikkekben meg volt állapítva. Szatmár és Németi városok az 1638. évi 67. törvényczikk ellenére, mivel a régebbi királyoktól származó szabadságleveleiket felmutatták, felmentetnek a porták összeszámlálásától, a dika fizetésétől és a jobbágyi állapottól. Ezentúl oly helyeket is megadóztatnak a vármegyék, melyek eddig a királynak nem fizettek. Ilyenek Szatmár vármegyében: Majtény, Alsórnisztótfalu, Matolcs és Szent-Miklós. A még szükségesnek mutatkozó hiányokat az 1649. és az 1655. évi országgyűlésen pótolták. Ilyenek: Az oktávás törvénynapok ritkasága miatt a vármegyei törvényszékek 1200 forint értéket meg nem haladó világos adóssági és zálogperekben ítéletet hozhatnak. Továbbá szatmármegyei birtokosok erdélyi ügyeikért magyar törvényszékek előtt és viszont ne feleljenek.
V. A KÉT RÁKÓCZY GYÖRGY URALMÁNAK JELLEMZÉSE.
A két fejedelem kormányzása alatt az uralkodó és az alattvalók között levő viszony igen bensővé lett. A vármegye rendei magyaros őszinteséggel, magyar nyelven adták elő azt, a mi szívükön feküdt és azzal a bizalommal, melyre őket már az az egy körülmény is feljogosította, hogy uruk velök egy vérből származott és ősei az ő soraikból emelkedtek ki. És a Rákóczyak, kik bár nem voltak ritka nagy szellemek, de igen erőteljes egyéniségek és jó gazdák voltak, nem csináltak magukból bálványt. A megyegyűlésektől hozzájuk intézett felterjesztéseket önmaguk nézték át, s ellátva azokat széljegyzeteikkel, melyekben válaszuk is foglaltatott, azon módon küldték azokat vissza a vármegyei rendekhez. Egy későbbi gondosabb kor összeköttette ezeket a hol kisebb, hol nagyobb alaku íveket, s ezekből állanak azon évek jegyzőkönyvei. A többi ügyíratok is tanúskodnak gondosságukról és részrehajlatlanságukról.
Igazságérzetük annál tiszteletreméltóbb, mert szatmári és ecsedi uradalmaik révén, a vármegyében az ő hatalmuk volt túlsúlyban és tisztviselőik lépten-nyomon beleütköztek a többi birtokosok érdekeibe. Baj tehát most is volt.
Sérelmek.
A vármegye rendei 1647-ben, követeik: Bagossy István és Vetési Mihály által a következő sérelmeket terjesztik I. Rákóczy György elé: 1. A szatmári vár udvarbírája lovasokat küld széjjel a vidékre levelekkel és szóbeli parancscsal, hogy mindazon jobbágyok, kik a szatmári jószágból idegenedtek el, térjenek oda vissza. 2. A tisztek az ország törvényei ellenére a vármegyével szállíttatják a lövő-szerszámokat, 3. A Szatmáron lakó nemesek házaiba katonákat kvártélyoznak be. Rákóczy válasza: Az első sérelem nem tudtával történt. A második feledékenységből esett meg; tudja ő, hogy a városok kötelessége az ágyúk szállítása. A harmadikat elő sem adták a követek.
1649-ben ismét a sérelmek egész sorozatát küldik II. Rákóczy Györgynek A főispáni szék nincs betöltve. - Ha a fejedelem területéről a királyéba visznek valamit, mindkét helyen harminczadot kell fizetni. Sérelem, hogy a Szatmáron lakó armálisták nem a vármegyei nemességgel együtt teljesítik hadi kötelességüket. - Ha a nemes ember jobbágya darabont (gyalogos katona) lesz, mindenét a várba költöztetik s így előbbi ura elveszti vele szemben minden jogát. Az ingyenmunkát a strázsamesterek égetéssel, dúlással hajtják be a jobbágyokon. A kinek pere van, annak a megyei bírák helyett a várbeli tisztek és a darabonttízedesek elé kell állania, pedig ezeknek sem joguk, sem törvényismeretük nincs, hogy bíráskodhassanak. - A szatmári jószág járúljon hozzá a közterhek viseléséhez, úgy mint ezelőtt. A fejedelem tisztviselői tartsák tiszteletben a nemesi szabadságokat.
Rákóczy minden egyes pontra megtette a maga méltányos észrevételeit, egész higgadtsággal. De már az utolsó sérelem emlegetésére tűzbe jött s így felelt rá, kora darabos nyelvén: "Magyarországnak egyik főtagjának tudván mimagunkat lenni, mind arra nézve s mind penig hivatalunk szerint hazánk és nemzetünk javára, szép szabadságainak oltalmazására köteleztetettnek tartjuk mimagunkat, s annak megfogyatkozni semmit nem is akarunk."
462Legtanúlságosabb a sérelmek 1651. évi sorozata: A harminczadosok mind a király, mind a fejedelem területén vámot szednek. Egy "bokor" marháért mindkét helyen 4 frt 50 dénárt, összesen 9 frtot kell fizetni; holott eddig úgy tettek eleget az igazságnak, hogy mindkét fél harminczadosai a vámnak csupán felét hajtották be. - Ugyanezek zsarolják a parasztokat is, kik majorságot, vajat, mézet, sajtot visznek a vásárra. Még azok sem kerülik ki a megsarczolást, kik aratórészöket viszik haza. Hasonlóképpen járnak azok a szamosközi emberek, kik gyümölcsöt visznek a Nyirre és a Mezőségre és onnan cserében nagymennyiségű gabonát hordanak haza. - Éppen olyan népnyúzók a tízedszedők. Ezek sarlópénzt, füstpénzt, tyúkpénzt zsarolnak ki a szegénységtől; kényszerítik őket borfuvarozásra, és hogy nagyszámú lovaiknak abrakot adjanak. - A szatmári és ecsedi jószágok gazdatisztjei ellen is nagy a panasz, mert nem akarnak e birtokok után adót fizetni, sőt a szolgabírákat be sem eresztik területükre. Kívánják a fejedelemtől, hogy legyen szabad az ő területéről vágó-marhát eladásra kihajtani.
Egyáltalán nagy baj volt abban a korban, hogy a forgalom szabályozására oly törvényeket hoztak, melyek a külkereskedelmet csaknem lehetetlenné tették. Abból az elvből indultak ki, hogy a kivitel szegényíti az országot. Természetes, hogy ezáltal a földmívelés és az ipar is tespedésre volt kárhoztatva. Igy például az 1498. évi 31. és 34. törvényczikkek szerint lovat, szarvasmarhát, juhot, aranyat és ezüstöt nem volt szabad az ország határain túl kivinni, csupán a harminczadokig s itt folyt le az árúcsere. Igen, de akkor a Szatmárhoz legközelebb eső harminczadok Kassán és Temesvárott voltak. A törökök számára pedig még kést sem volt szabad eladni.
Kormányzati intézkedések. Az 1647-iki portális összeírás.
Hogy mit tettek a református vallás felvirágoztatására, azt az előbbi fejezetben adtuk elő. Most egyéb kormányzati intézkedéseiket tárgyaljuk, melyek azért is nevezetesek, mert először nyújtanak tiszta képet a vármegyéről. Ugyanis a tizenhárom felső vármegye 1649-ben gyűlést tartott s abban meghatározta, hogy az urak, megyék és városok mennyi lovas és gyalog katonát kötelesek tartani Ónod, Szendrő, Putnok és Diósgyőr végvárak védelmére. E czélból összeszámlálták a portákat, hogy azok szerint róják ki a honvédelmi terheket. A munkálatnál az 1647. évi 36. törvényczikk szerint kellett az összeíróknak eljárniok, mely a következő szabályokat írta elő miheztartás végett: 1. Egész telken lakó négy jobbágy, kiknek mindegyike hat-hat ökörrel szánthat, egy portának vétessék. A hol négy ökörrel szántanak, ott négy ökrü négy jobbágy legyen egy kapu. Hogyha pedig egész helyen lakik is, de négy vagy hat ökrön saját erejével nem szánthat, csak félekének kell számítani. Viszont, ha féltelke van, hiába szánt négy vagy hat ökörrel, azért az ereje csak félekét tesz. 2. A félekéjű jobbágyok, kik "czimborálva" szántanak, nyolczan számláltassanak egy porta nevezet alá. 3. A zsellérek és a "marhátlan" jobbágyok tizenhatan tesznek egy kaput. 4. Ez összeírásból kimaradnak, mert porta-adót nem fizetnek: a falusi bírák, cselédek, felszabadított jobbágyok, korcsmárosok, sáfárok és a kiknek a háza leégett.
Ujabb összeírás nélkül kiróttak Rákóczy Györgyné özvegy fejedelemaszszonyra 300, Kisdi Benedek egri püspökre 50, a Károlyi családra 20, Prinyi Zsigmond, György, Imre és Gáborra 12, Rozsályi Kún Istvánra 26, Bedegi Nyári Zsigmondra 3, Nyári Bernátra 10 lovast. A vármegyének összesen 45 lovast kellett tartania. Ebből is a következő nagybirtokosok, kiknek 9-10 portájuk volt, 11 lovast tartottak; névszerint: Kornis Ferencz, Zólyomi Miklós, Rhédey Ferencz és Becsky György. Nagybányára róttak 4, a 390 ármálistára 9 lovast. A fenmaradt 21 lovas ellátásán osztozott a 123 és fél portával bíró közép- és kisbirtokos nemesség, melynek vagyona fél és öt porta között ingadozott. Neveik:
Az Uray Gáspár járásában: Farkas István, Vetéssy István, Debreczenyi György, Németi János, Daróczy István, Sárközújlaki György, Szamosújlaki György, Csomaközi Zsigmond, Csomaközi Boldizsárné, Mikolay István, Uray Miklós, Sulyok Ferencz, Sulyok György, Kende Ádám, Sulyok János árvái, Sulyok Péterné, Némethi János, Szennyesi Gábor, Szilágyi Jánosné, Szilágyi István árvái, Kökényesdi Péterné, Tepesics Zsigmond, Idősb és ifjabb Kende András, Apagyi Miklós, Kölcsey György, Zsigmond, Gáspár és Péter, Kende Gábor, Ispán Ferencz, Mosdósi, Gyulaffy László, Kóródi Tamás.
Az Irinyi járásában: Buk Zsigmond, Dengelegi Zsigmond, Csomaközi Mihály, a porteleki, endrédi, irinyi és berei nemesség (együttvéve 1/2-2 portával) Kidei Gyulay István, Kidey Jánosné, Tomcsányi Györgyné, Borsody István, Veszprémy 463István, Eőry Sándor, Vas István, Balásházy Miklósné, Jármy Gergely, Vitkay György, Mihály és István, More János, Makó István, Petróczy Boldizsár és László, János deák, Hagymásy György, Ibrányi János, Hunyady Mihály, Szentivány Miklós, Nagy István, Iklódy András, Szennyesy Tamásné, Szennyesy István árvái, Kende Péterné, Buday Dániel, Széchenyi Mihályné, Márton Tamás, az egri, megygyesi, gacsályi, adorjáni, atyai, ujlaki és tótfalusi nemesség (együttvéve 1/2-2 portával. )
A Bornemisza István járásában: Matócsy Ferencz, Dányády András, Pató Gábor, Huszty Pál, Haller Istvánné, Gávay Jánosné, Vég János, Elek Máténé, Bessenyődy Gáspár árvái, Csoknyay János, Szabó Gergely, Kovács Gergely, Nábrády Miklós, Veress Istvánné, Farkas Pál, Tatay Imre, Danya Miklós, Tunyogi Mihályné, Thury Miklós, a tunyogi nemesség, Sós Istvánné, Uray Gáspár, a nagyszekeresi nemesség, Némety Pál, Pongrácz Pál, Szatmáry István, Kálmándy István, Kide György, Rápolty István idősb és ifjabb, Zoltán Józsáné, Szatmár város (1 1/2 porta), Váraljay János, Császár András, Rápolty Györgyné, Uray Ferencz és István, Bagossy István árvái, Bagossy Pálné és Péterné, Bagossy Mihály és Miklós Horváth Mihály, Bük Sándor, Farkas Pál, Nagy András és több Szilágyi nemes Piskárkoson, Gálffy Péter, Zohor Zsigmond, Csukás György, Keczely János, Erdőhegyi János, a tyukodi, gencsi és domahidi nemesség, kivéve a Domahidy Miklós javait, Csomaközy László, Jó Mihály és András, a pettyéni és kóródi nemesség.
Megjegyezzük, hogy az ilyen összeírásban nem foglaltatnak a nemesség úgynevezett allodiális javai, melyek közvetetlen kezelésben voltak, csupán azok, melyeket jobbágyokkal míveltettek.
A szatmármegyei Rákóczy-birtokok két óriási uradalomba voltak beosztva: a szatmáriba és az ecsedibe. Az előbbinek leírását Szatmár-Németi város monografiájában adjuk, az utóbbi itt következik. Az ecsedi vár és a hozzá tartozó uradalom fölött, a Báthory-család kihalása után, hosszas per folyt, míg végre 1624-ben Bethlen Gábor nyerte királyi adományul. De gróf Bethlen István és Péter magvaszakadtával, 1645-ben, ez az uradalom is az I. Rákóczy György óriási birtokait szaporította. Középpontja volt a hasonló nevü lápban épült földvár. Bástyái hatalmas czölöpökön állottak, melyek a vizben kővé keményedtek. Hogy a vár megközelíthető ne legyen, télen szüntelenül vágták körülötte a jeget, nyáron pedig hosszu kopjanyelekbe erősített toló és húzva metélő kaszákkal vágták ugyanott a mocsári növényzetet, mélyen a viz fenekén is, és azután hajókra rakva, kihordták a partra, hogy ott megégessék. Bástyái: a Báthory-, Késcsináló-, Dobolyi- és Csaholyi-bástyák; ezek mindegyike oly hatalmas volt, hogy kőből épült számos lakó- és raktárhelyiséget foglalt magában. A vár 1669. évi inventáriumában az utókorra maradt az összes termek és melléképületek berendezésének leirása. Itt csupán az érdekesebb részleteket közölhetjük.
Az ecsedi vár 1669. évi inventáriuma.
Ebédlő Palota, kő boltos. Ajtaja béllett, vas sarkas, hevederes, felpléhes, kolcsával együt, egy. - Ónban foglalt paraszt üveges négy-négy fiókos ablaka három, egyik vas rostélyos. - Kivül fűtő zöld mázos kemenczéje elől farostélyos, egy. - Vagyon ez palotában deszkarekeszes, festékes öreg pohárszék egy. - Ezen pohárszék alsó kontignációja két kis ajtó híjával. - Hosszú asztal lábastól, kettő. - Paraszt tábla kis asztai is kettő. - Márvány kőasztal, melynek lába is egy felől faragottt kő, másfelől fa, egy. - Paraszt hosszú kis szék, nyolcz. - Paraszt egyes szék (hárma karos) négy. - Kőfal mellé való hosszú padszék négy. - Paraszt hosszú padszék egy. - Óntál tizenegy. - Óntányér négy. - Fatányér negyvenhárom. - Metszett kádacska egy. - Tölgyfacseber egy. - Icczének való uj fakupák, öt; hatodik ó kupa. - Meszelynek való uj fakupa egy. - Asztalra való apró fakupa kettő. - Zöld fazék, uj, három. - Tányértörlő vastag uj kendő kettő. - Öreg diványszőnyeg az falon; kettei valamivel kisebb, hat. - Asztalra való közönséges viseltes szőnyeg, egy.
Második ház. Ez Urunk háza. Kőboltos, ajtaja az ebédlőpalotából nyíló, zöld festékes, béllett, vassarkas, hevederes, falpléhes, kolcsos, egy. - Ónban foglalt, hat szegre metszett, kristályüveges ablaka négy fiókos, vasrostély nélkül való, egy. - Belül szenelő, zöld mázos kemenczéje, egy. - Vagyon itt négyszegű asztal lábastól, egy. - Hosszú paraszt karszék kettő. - Egyes szék, festetlen, egy. - Könyv kettő. Egyik: Istvánffy deákúl. Második: Atlas Major. - Öreg diványszőnyeg az falon, három. - Közönséges kisded szőnyeg az ablak körül, kettő. - Tűzhelyen levő vasvánkos, egy. - Ezen házból nyíló árnyékszék ajtaja, vassarkas, hevederes, tolyózáros.
Harmadik ház. Asszonyunk háza. Kőboltos. Ajtaja Urunk házábul nyíló, zöld festékes, vassarkos, hevederes, felpléhes, kolcsos, belül tolyózáros, egy. - Ónban foglalt, hat szegre metszett, kristályüveges ablaka négy-négy fiókos, kettő. - Kívül fűtő zöldmázos kemenczéje egy. - Vagyon itt közönséges öreg déványszőnyeg, mindenik viseltes három, negyedik kissebb, ez is viseltes, négy. - Négyszögü asztal keresztlábastól, egy. - Borhűtéshez való romladozott rézláda, vashevederes lakat nélkül, egy. - Festetlen noszolya egy. - Paraszt noszolya is egy.
464Negyedik ház. Leányasszonyok háza. Kőboltos. Ajtaja Asszonyunk házábul nyíló stb. (Bútorzata olyan, mint az előbbié.)
Őtödik ház. Öregasszony háza. Kőboltos. Ajtaja leányasszonyok házábul nyíló stb. (Bútorzata olyan, mint az előbbiéké. )
Hatodik ház. Alsó leányasszonyok háza. Kőboltos. Ajtaja öregasszony házábul nyíló stb. (Bútorzata, mint az előbbieké.)
Hetedik ház. Sütőház. Kűboltos. Egyik ajtaja az alsó leányasszonyok házábul nyiló, duplás, vassarkas hevederes, felpléhes; másik ajtaja az folyosórul nyíló, felszer, pártázatos, tolyózáros-reteszes, darab kettő. (A bútorzat leírása után:) Tölgyfacseber egy. - Sütőlapát egy. - Közönséges fatál egy.
Nyolczadik ház. Ez napkelet felől szegeletpalota. Kőboltos. Ajtaja az sütőházból nyíló, béllett, vassarkas, hevederes, pléhes, kivül reteszes, lakatos, egy. - Belül szenelő zöld mázos kemenczéje egy. - Ónban foglalt, hatszegre metszett, kiristálüveges, négy-négy fiókos ablaka kettő. - (A bútorzat ismeretes leírása után:) Festetlen üreg almárium egy. Vashevederes, kétfelé nyíló ajtaja egyik pléhes, másik tolyózáros, kettő, Vagyon ezen almáriumban: Sátornak való fejérített sáhos vászon kilenc vég. Abrosznak való nyers sáhos vászon hetedfél vég. Fehérített szőttvászon három vég. Kendőnek való fejérített veres fejtős szőcsvászon három vég. Nyers kendervászon egy vég. Nyers szűcsvászon hat vég. Zsáknak való nyers vastag vászon öt vég. Mangorlott közönsénes kendergyolcs hatvannyocz vég. Mangorlott vastag vászon nyolcz vég. Mangorlott közönséges vászon tizennégy vég. Uj Testamentum, oláh nyelven kinyomtattatott, in compactione nyolcz; ex his jó hét, arannyas egy. ezek közül kettőn négy bokor ezüst kapocs, egy közönséges compactioban. Erdélyországi ártikulus, mely in anno 1648. nyomtattatott egy. Erdélyi approbata constitutiok in compactione, kettő. Lengyel decretum in compactione, egy. Komornikok régi Ratiója in compactione, egy. Ars Poetica in compactione, egy. Kilencz volumen, Magyarország Decretumainak Summája in Comp. egy. Felicis Austriaci oratio in compactione, egy. Régi öreg német Kalendárium, egy. Arma Suetiaca in compactione egy. - Igen szép petymetes süveg egy iskatulyában, egy. - Azon iskatulyában férfinak való, bojtos, fekete selyem süveg, igen szép, egy. - Kalapnak való tok, egy. - Mérő kicsiny rézserpenyű, rézfontostól, egy. - Öreg rézfontnak az külső része, egy; circiter continot libr. 6. - Bécsi szablya vas, egy. - Elefántcsontbul csinált ezüst pléhes kis varró ládácska, egy. - Kicsiny virgina, egy. - Tatár ezüst dob félpár. - Tatár szalamiadob, félpár. - Gyümölcshöz való új keresztyén csinálta cifrás mázas tálacskák, négy; ugyanilyen csésze, négy stb.
Kilenczedik ház. Középső palota az kapu fölött, kűboltos. Ajtaja az szegeletpalotábul (mely feljebb nyolczadik ház) nyíló, czifráson rakott, pártozatos, vassarkas, hevederes, felpléhes, reteszes, egy. (Bútorzata között nevezetesebb darabok:) Magyarországi vászonkárpit, Absolon és Joáb dolgai rajta festve, nevek is, egy. - Második vászonkárpiton Pallas, Dianna, Minerva, Vénus, etc. festve, egy.
Tizedik ház. Ez az kapu felett. Napnyugat felől szegelet boltos ház. Egyik ajtaja az középső palotábul nyiló, másik az folyosórul nyíló, duplás, Puskák ezen házban: Stucz promiscue tizennyolcz. Ex his: Sujtásos, csontos ágyu, 12 vontra, pár egy. - Cifrásan, csonttal rakott ágyu, nyolcz vontra, pár egy. - Sárgaréz boglárokkal rakott ágyu, az aczélja is sárgarézzel borított, 16 vontra, pár egy. - Közönséges stucz, ezek is szépek, némelyike 16 vontra, pár 5. - Csontos ágyu, rövid stucz, pár fél. - Itten az ki az sárkány felvonásával tekerődik fel, igen szép, csontos ágyu, 6 vontra, pár fél. - Lovas katonának való közönséges karabély, mindenik kész s jó szerszámmal, tíz pár. - Pistoly harmadfél pár. - Ezüsttel burított nyelü alabard, egy. - Hívely nélkül való hegyes tőr; kápája ezüst, hajtott; kereszti is ezüsttel burított, egy.
Notandum: Mindezen felsőrendházak folyosója karfáival együtt semmire való; mind ujonnan kellene csinálni.
Második rendbeli házak, melyek az felső rend házak alatt vannak:
Kapu felől való alsó rendházak:
Első ház, kapu felett való bolt. Ezen bolt mostan idegen emberek javaival van tele.
Második ház. Ez is kőboltos. Napkelet felől vagyon. Ezen boltban mostan cajbert gondviselése aló való municiók és tüzes szerszámok vannak.
Dél felől való alsó rendházak:
Első ház, mely az külső tárház pitvara, kőboltos.
Második ház. Ez az külső tárház, mely is kűboltos. Vagyon itt: Temérdek kenderistráng, mindenik öt-öt öles, kettő. - Köszvényes embernek való béllett botos, pár három. - Drága kövek s gyűrűk tartó régi romladozott iskátulyák. - Zászlók: Öreg és nyargaló zászlók, gyalog zászlókkal együtt, ötvenkilencz. Első zászló veres kamuka, két hattyu czímer rajta, írás egy felől: "Dominus Exercituum nobiscum tibi Domine, o Justitia tandem bona causi triumphat, (Quodvis Deus ratum fac. "Másfelől: "Auxilium Dei sit ignis et terror omnium ex voluntate Ejus. Dat Deus cui vult De coelo victoriam." - Második zászló. Karmasin szín kamuka, írás rajta egy felől: Gabriel Dei Gratia Regni hungarorum et Transilvaniae Princeps etc. Más felől hegyes tőrös czimer ez írással: Exurgat Dominus Exercituum et dissipentur inimici ejus, et fugiant, qui oderunt eum e facie ejus. - Harmadik zászló: Fejér tafota, czímer rajta mindkét felől koronás hegyes tőr, írás rajta: Firmator Dei consilio. - Negyedik zászló: Karmazsin atlasz, czímere két hattyú, írás rajta nincs. - Ötödik zászló. Karmazsin szín virágos kamuka. Egy felől czímere: Crucifixus Christi ez írással: In hoc signo vinces. Más felől czímere két sasszárny. - Hatodik zászló is karmazsinszín virágos kamuka. Czímer egy felől két kígyó, ez írással: Vartuti Fortuna Comes. Másfelől írás: Georgius Rakoczi Dei Gratia Princeps etc. - Tizennégy veres bagaria nyargaló zászlócskák; némelyike 465fejérestarkás; nagyobb része ezeknek oláhoké volt, melynek egyike veres kamuka. - Veres bagariábul s fejér gyolcsbul csinált gyalog zászló, oláhoké volt, kettő. - stb.
Harmadik ház. Napnyugat felől való belső tárház, kőboltos. Kettős ajtaja az külső tárházbul nyíló.
Negyedik ház. Az alsó rendben dél felől. Ennek előtte hadnagyok szállásának, most kapitányénak hívatik. Kőboltos.
Ötödik ház, mely az felső negyedik háznak pitvara, kűboltos.
Hatodik ház sáfárház, Régen hopmester szállása volt. (Mellőzve a többi termek leírását, rátérünk a számos élelmiszer raktárak egyikének ismertetésére.)
Alsó házak a Báthory-bástyában:
Első ház, kőház, mely most eczetes ház, gerendás, padlásos. Ajtaja pártázatos, vassarkas, hevederes, reteszes, lakatos, egy. Vagyon itt boreczet 18 hordóval, mindenik jó. Van bennök 278 köböl 14 icze. Sed ex his kapitány uramék számára iust 45, udvarbíró uramnak iust 8, páternek s mesternek iust 27, id est cub 5, iust 1/2 defalcálván, marad inventariumra cub. 273, Tust. 13 1/2. - Rózsaeczet egy átalaggal, cont. cub. 2, iust 8. - Jó almaeczet, ki kisebb, ki nagyobb hordóval nyolczczal. - Rosz eczet almábul sajtolt, két hordóval. - Semmire kellő büdös eczetágy, melyet semmiképpen meg nem orvosolhatni, és ezután inventáriumot is nem kell vele onerálni, 3 hordóban. - Borhoz való jó eczetágy, melyekről most töltés idején szedetett le az eczet, hat hordóban, de mivel az eczetnek csordúltig tele állani nem jó, azért az többinek az telejét ezekre visszaszedhetni. - Eczetes üres hordó 5, átalag 2.
Báthori-bástya végében való lisztesház. Baronábul rótt, padlásos. Zsindelyezése jó. Ez két sorjával mindvégig liszttartó szuszékból áll. Vagyon itt az két részben régi liszt 635 köböl. Vagyon itt szalonna anni 1668, 60 darab. Sed ex his katholikus mester számára felet defalkálván, marad inventáriumra 29 1/2, melyek 26-56 fontosak. - Repositum ó szalonna, moly inventáriumról inventáriumra maradt 83. - Itten rakáson régtől fogva egyben sorvadt, emésztődött szalonna ugyan feles; ez mivel egymástól elszakadozott, meg nem olvasható. - Uj sódor 130. - Régi repo situm sódor csak rakáson van. - Uj orja fejestől 32. Régi repositumorja csak rakáson vagyon. - Uj háj harminczhárom. Cont. libr. 106. - Hársfa deszka 7. - Fűrész-fenyőfadeszka 7. - Hosszú karszék lábaiban eltörött 1. - Tengelynek való bikkfa egy rakással. - Legumina-tartó üres hordó 28.
A többi helyiségeknek csupán neveit hozhatjuk: Második lisztes ház vagy szúszék. - Késcsináló bástya mellett levő apró házak. Ezek drabontok házai. - Báthori-bástya végében levő porkolábház. Benne kétkézpallos. Ez executiokori szükségre való. - Széles kapu felett levő kőház. - Dobolyi-bástya, kűbül építtetett. - Csaholyi-bástya. - Ezen bástya felett levő pad. - Régi ecze tes ház felett levő pad. - Széles kapu mellett, kimenet, balkéz felől drabantház. - Széles kapu mellett, kimenet, jobb kéz felől való drabantház. - Csaholyi-bástya előtt való lakatos ház pitvarral, szobával, pitvarból való kamarával. - Ezen pitvarbul nyíló Csaholyi alsó bástya kűbül építtetett, gerendás, padlásos. Ez ennek előtte czejk-ház volt. - Belső vár kapuja előtt való liszttartó szúszék. - Az belső vár kőfala mellett, az kapufélen levő gabonatartó szuszék. - Régi eczetes ház. - Pitvarbul nyíló belsőház. - Ugyan az pitvarbul nyíló, kőbül rakott hosszú pincze. - Sós-ház felett levő épületek. - Udvarbírák háza deszkás tornáczczal, pitvarral. ebben czipótartó deszkarekeszszel, pitvarbul nyíló első szobával, pitvarbul jobbkézre nyíló eczetborfőző házzal, ezen házbul nyíló sütőházzal, ezen házak felett való paddal. - Ujföldbástyán levő drabantház. - Báthori-bástya mellett való kijáró kisajtó. - Ezen kis ajtó előtt egy kis hidacska. - Szigeti száraz malom. - Szigeti konyha. - Gyertyamártó ház. - Sáfárház. - Öregkonyha. - Tíszta mívesház. - Szigeti granárium három részben. - Vár belső kerítésén levő széles kapu. Ennek felvonó kapuja rajta levő kisajtajával együtt kész s jó lánczostól, lakatostól. - Ezen kapu előtt való falábokon álló híd karfáival együtt. - Belső vár külső kerétése. Ebben kovácsműhely. - Uj szegeletbástyában levő kazamata. Ebben salétromot főznek. - Tömlöcztartó háza. Rabház. - Hosszú kőkapu felett levő házak: Első, czájbert háza. Második, ez most porkoláb háza. - Vár előtt való öreg istálló. - Lovászmester háza, vagy szerszámos ház. - Szekérszín. - Uj kapu. Fölötte levő ház sövényes, tapaszos oldalkamarájával együtt. - Sziget-utczában levő istálló. - Ezen tornácz végében vagyon egy kis házacska, sövényes, tapaszos. Ez lovászmesternek háza volna, most zsellér lakik benne, az ki az istállóra gondot visel. - Szigetutczai kapu. Az kapu mellett drabantház. Szigetutczai kapun kívül levő veteményes kert, mely hitván sövénynyel vagyon kerítve. Vagyon itt petrezselyem 4 táblával 109 ágyban; vereshagyma 3 táblával 102 ágyban; fokhagyma 1 táblával 30 ágyban; murokrépa 8 ágyban. Ezen kívül borsó, dinnye, ugorka, magnak való vereshagyma etc. Nt.: Itt az méhnek, az mint látszik, igen jó helye s járása volna, haszonra is alkalmatos. Kár, hogy olyan majorságot nem tartanak benne. Gyümölcsfákat is plántálhatnának ide az méhek kedvéért. Lugasszőllő is itt meglehetne. - Vagyon ezen veteményes kert mellett puskaportörő ház, mely száraz malmával, kerekével együtt mind jó. - Porszárasztó ház is ugyanezen portörőhöz egy vagyon. - Belső sarampó. Ezen kapu közi és az felette levő épülettel együtt téglábul való. Az mely 11 szakállas puska itt vagyon egy tonna porral, egy ládácska szakállashoz való golyóbissal és két bádog kartácscsal együtt, mivel az czejkházhoz valók, azért azoknak minéműségek nem is speczifikáltatott. - Az kapu előtt való híd közepin, az mely felvonó kapu vagyon, minden eszközeivel, lánczaival jó. - Külső sarampó. Ez is kőboltos, kapuja béllett, vasdeszkás, pántos. - Ezen kapu előtt levő hídnak közepén is egy felvonó kapu. - Az híd végin való gémes kapu mellett vagyon egy öreg tőkekapu is, mely vastag deszkával vagyon karozva. - Ezen kapun levő kis ajtó, vassarkas, hevederes. - Ezen híd végénél levő drabantház sövényes, tapaszos, szalmával fedett. - Vár előtt levő száraz malom. - Major. Ez az vár előtt vagyon. Kerétésének egy része az idén újonnan építtetett, jó fedés alatt, más része ósüvényes. Ezen kerítésben levő marha, lúd és tyúkólak sövényből vannak fonva és szalmával fedve. - Majorház. Ez minden épületével sövényes, tapaszos, náddal fedett. Vagyon ezen majorban székre való ökör 2. Mészárszékre pénzen vett tehén 2. Bírságbul in anno 1669 proveniált fejős tehén 1. Ennek üszőborja 1. - Az mint az majoros referálja, 466az tejével ezen tehénnek aprómarhát tartott. - Lúd: öreg lúd 19, lúdfi 37. Ez most volna 67, de az páter számára 28 defalkáltatott. Tyúk 38, tyúkfi 105. Kacsa: öreg kacsa 23, mostani foeturája 109. Mészárszékre való bátori majorság, öreg örü 3. Konyhára való dézma bárány 9.- Major-ház külső kerítése. - Vagyon ezen kerétésben vesszőbül font, szalmával fedett, három szakaszban levő marhaól. - Káposztás kert ezen marhaakol végében. - Csűrös, répás, káposztás etc, kert. Ez mind együtt lévén, sövényes kerétése csak félig vagyon. Itt most ugyan feles káposzta leszen ha Isten adja. - Csűr. Csulakokon álló, náddal kötött. Éppéttetett in anno 1664. - Széna. Ugyan itt az csűrös kertben öt szakaszszal vagyon jó széna 14 1/2 öl, rosz széna 24 öl. - Jégverem. - Mészárszék. Ő nagyságok számára való. - Korcsomaház. Vagyon itt faicze egy, fameszely egy, bádogtölcsér egy, csapszék kettő. Közönséges kupa egy. Borvonó vaskapcsos kötél egy. Öreg korcsolya egy. Tasnádon vett bor egy hordóval, cont. cub. 25, iust. 8; ezt most per denar. 15 árulják. A Julii 5. 1966. Gecsey Pál az korcsmáros.
Kisecsed. Vagyon itt veteményes kert kettő. Paraszt felszer. - Téglaszin. Kisecsed mellett nagy hosszan vagyon építve és szalmával jól fedve. Vagyon itt mostan égetett tégla: 70,000. Nyers tégla: 30,000.
Az ecsedi uradalom.
Az ecsedi uradalomhoz tartoztak: Az ecsedi vár, Kisecsed, Fábiánháza, Ecsed-Szent-Márton, Mérk, Vállaj, Száldobágy, Börvely, Kálmánd, Terem, Vasvári, Májtény, Gilvács, Tagy (nemesi udvarházzal), Tőketerebes, Szent-Miklós, Dob, Nagyzsadány, Ombod, Amacz, Krassó, Tarpa, Penyige, Matócs, Nábrád, Géberjén, Oroszi, Kisnamény, Kölcse, Cseke, Ricse, Udvari, Gyügye, Csahócz, Nagyszekeres, Sikárló, Iloba, Sebespatak, Bucsák, Bartfalva, Apa, Monostor, Alsómisztótfalu, Szaniszló, Kenéz, Madarász, Gyarmat mezőváros, Sárköz, Lápos bánya, Görbed, Berencze, Józsefháza, Lippó, Borhid - egészen. Encsencs, Domahida, Ököritó, Porcsalma, Kisar, Ábrámfalva, máskép Ábrám részjószágok és Aranyosmeggyes mezőváros fele. - Szabolcs vármegyében: Nyirbátor, Pócs, Bakta, Lorántháza, Gyulaj, Lugas, Téth, Királytelke, Vencsellő, Timár, Böd, Kisfalúd, Nagyléta, Pród, Tedej, Levelek - egészen; Böszörmény mezőváros, Nyiregyháza, Nyirfejértó, Rakamaz, Szent-Mihály, Nyiradony - rész ben. Bereg vármegyében Csetfalván egy részjószág. Hevesben Gyöngyös mező város. Abaujban Szikszón négy szőlő. Borsodban Aszalón egy szőlő.
Az óriási uradalom jövedelmei mind az ecsedi vár föntartására voltak szánva. Jobbágynépe termesztményeivel és ipari készítményeivel e fontos erősség szolgálatában állott. Minden egyes községben külön szerződés szabályozta az urasághoz való viszonyt; ennélfogva a hűbéri alárendeltség oly sokféle tarka képe állott elő, hogy ezek ismerete nélkül azt a kort meg sem érthetjük. Mi itt csupán Majtény és Vállaj urbáriumát fogjuk előadni az 1648. évi eredeti összeirás szerint.
Urbáriumok.
Majten possessio.
Marhás jobbágyok száma: 27 háznép 27 telken.
Gyalogszeresek száma: 32 háznép 30 1/2 telken.
Özvegyek: 9 háznép 9 telken.
Officiolatusok és szabadosok: egy főbíró, két futosó bíró, egy csűrbíró, két kerülő, három pallér, egy vámos, egy egyházfiú, egy számtartó Ecseden, egy volt számtartó, egy volt majtényi tiszttartó, egy kulcsár, egy kádár, egy kertész az itt való kerthez; béresek heten, nyolczadik béreseknek vajdája; egy ménespásztor, egy csordapásztor; lovas szabadosok tizenegy; két hetes drabant, három molnár, két kovács; 45 háznép 43 telken.
Nemesek és exempták: 14 háznép 16 telken, de meg van róluk jegyezve, hogy úgy produkáljanak jó levelet, mert egyébképpen az tiszttartó, ha kötelességét szereti, szabadságban ne tartsa őket, s ne engedje az mi paraszti fundusunkat bírniok, hanem szolgáljanak róla és adózzanak.
Puszta telkek száma: 9.
Összesen: 127 háznép 125 telken, 9 puszta telek.
Jobbágyfiak száma: 154. - Lovak száma: 92. - Ökrök száma: 182. - Tehenek száma: 275. - Juhok száma: 843. - Disznók száma: 451. - Méhraj: 48.
Egyenkint nézve a jobbágyokat, legjobb módban volt Gáthi Tamás marhás jobbágy, a kinél 3 lovat, 10 ökröt, 8 tehenet, 100 juhot, 24 disznót, 4 raj méhet írtak össze; egyébiránt 6-8 ökre akárhány marhás embernek volt, tehén és disznó nélkül pedig alig nehány szegény jobbágy szűkölködött a faluban.
Census: Szent György és szent Mihály adaját annuatim fizetnek az várhoz in paratis fl. 25.
Vágómarhát annuatim egyet adnak.
Lenmagot az várhoz annuatim adnak másfél köblöt.
Vajat minden ember, az kinek csak egy fejős tehene van is, vagy ha több is, az várhoz egy-egy meszely vajat ád. Vesling túrót minden ember egyet ád.
Proventus: Őszi és tavaszi vetésekből, bárányból és méhrajból is az várhoz tized jár; az dézmabúzából az ott való prédikátornak, az mint fide mediante fateálják, annuatim 32 kereszt búza adatik, azon kívül ismét egy embertül jutandó búzadezma is neki adatik. Az kinek vetése nincsen, füstpénzt ád minden ember den. 9.
Az bárányoktól, az ki váltóra megyen, mindeniktől den. 6, méhrajtól az ki váltóra megyen, mindeniktől 3 denárt adnak.
469Disznajokból pázsittizedet adnak az várhoz; az ki váltóra megyen az öregit hat - az süldőt penig három pénzzel váltják meg...
Minden jobbágyember, valaki nyílast veszen, az várhoz tartozik egy-egy öl szénát esztendőnkint.
Szántóföldek ezen határon az majtényi majorsághoz három nyomásban vadnak.
Kaszáló rét hat helyeken vagyon: első Tóháti rét, másik Tóapadás, harmadik Malomnál való rét, negyedik Katonák tilalmasa nevű, ötödik Tagy-elei az csűrös kertnél, hatodik az Kecskésen való rét.
Tilalmas erdő egy vagyon, Csonkás nevű; egyébaránt nem szabad vágni, hanem kinek épületre való fa kívántatik, az udvarbíráktól szoktak követni és az ő czédulájok szerint venni, többet nem. Makkot nem terem.
Élő erdejök is vagyon terebesiekkel együtt, melyet egyaránt élik, az mint akarják.
Halászó víz, majtényi tó, mely Krasznáról árad és onnét szaporodik hallal, melynek rekesze vagyon; másnak nem szabad senkinek halászni benne, hanem az vár szükségére tilalmasban tartatik.
Malmok vagyon itt az Kraszna vizén, két malom az várhoz; mindenik malom három-három kőre forgó. Ezekben való proventus az mennyi gyül, az vár szükségére administráltatott. Az mol nároknak az malomvámból harmada jár, az mikor őrlője jár s vize vagyon. Esztendeig való proventusa ezen két malomnak néha 600 köbölre, néha többre s néha kevesebbre extendáltatik, az mint az üdő hordozza.
Az mely két kovácsok vadnak itt Majténban, mivel az malmokhoz sok vas szerszámot kell mívelniek, azért az ő búzájukból malom-vámot nem vesznek, melyet az üdvözült úr Bethlen István engede nekiek, kiről levelek is exstál.
Vám vagyon itt egy helyen ugyan az faluban, melynek esztendeig való proventusa, az mint az hites vámos rekognoskálja, nem igen extendáltatik fellyebbre, hanem hol 25 forintra, hol valamennyivel többre, hol viszont néha kevesebbre.
Korcsmárlás karácsontul fogva szent Mihály napig az dominus terrestris számára kontinuáltatik, melyet renddel árulják; viszont szent Mihály naptól fogva karácsonig az falué, hitekkel úgy fateálják.
Nobilitaris curia az dominus terrestris számára vagyon itt egy; veteményes kert is vagyon egy. Majorház, csűr, csűrös kert is vagyon, mellyek minémű állapottal vadnak és micsodás épülettel, inventariumban specifikáltatik.
Servitia: Szolgálatjoknak módját így rendelte volt az szeginy úr Bethlen István uram ő nagysága ezeknek is, hogy minden harmadik hetet minden marhás ember kiki maga erejével tartozott az vár szolgálatjában eltölteni, az mint az tisztek rendelték őket; az gyalogszeres ember is gyalogszerben; hanem az kinek csak két ökre volt, az ollyanok ketten fogtak együvé és mind esztendőt által is így folyt szolgálatjoknak rendi.
Szántást, vetést, aratást, kaszálást, takarást az itt való majorsághoz praestálnak. Az malmok körül való fogyatkozásoknak renoválását, hídcsinálásra való gondviselést, és egyéb szükséges dolgokat is, az mint az tisztek rendelik őket, tartoznak supportálni.
Munera: Az három sátoros ünnepnapok ajándékaiban mindenikre külön, minden jobbágy ember és gyalogszeres is az ki afféle marhát tart, egy-egy tyúkkal tartozik; esztendőt által mindenik három tyúkot ád az három nevezetes ünnepekre.
Mulcta: Az tizenkét forintos bírság ha mikor esnék, az dominus terrestris számára percipiáltatik, kiből az provisornak harmada jár. Az egy s két forintos bírság ab antiquo az ispáné s az falu bírájáé volt, úgy rekognoskálják.
Határok: Kálmándiakkal, kaplyoniakkal, károlyiakkal, bodiakkal, göncziekkel, szentmiklósiakkal, darócziakkal, terebesiekkel, gilvácsiakkal viczináltatik, mindenfelől bizonyos jegyekkel és hantokkal lévén meghatároztatván, és némely felől való határokat a Kraszna vize hasítja.
Vállaj integra.
Marhás jobbágyok száma: 18 háznép 18 telken.
G yalog szeresek: 14 háznép 1 háztelken.
Relicták (özvegyek): 5 háznép 5 telken.
Zsellyér volt: 1.
Officiolatusok és szabadosok: egy főbíró, egy futosó bíró, egy kerülő, egy kádár az várhoz, egy nyomorúlt szeginy ember; lovas szabadosok, három régi, öt új szabados; ezt az öt szabadost Dániel János uram eskette az szabadosságra, az előtt nem voltak szabadosok, nőtelenek némelyek bennek; Horvát György nevű jobbágy Tarczali Ferencz szolgája, haza kell hozni; ácsok az várhoz voltak négyen; 18 háznép 16 telken.
Exempták: 3 háznép 3 telken.
Puszta telkek száma: 8.
Összesen: 59 háznép 54 telken, 8 puszta telek.
Jobbágyfiak száma: 71. - Lovak száma: 46. - Ökrök száma: 112. - Tehenek száma 127. - Juhok száma: 1000. - Disznók száma: 169. - Méhraj: 25.
A marhás jobbágyok általában véve jó módban voltak: 4 lovat, 8-10 ökröt, 5-10 tehenet, 100 drb juhot bírt nem egy közülök; tehén és disznó nélkül alig nehány ember van a faluban.
Census: Szent György és szent Mihály adaját annuatim adnak az várhoz hung. fl. 12.
Vámó marhát mérkiekkel együtt annuatim adnak, borjút mérkiekkel együtt adnak avagy azér báránt hármat.
Lenmagot ez egy falu annuatim egy köblöt ád.
Vajat, az kinek csak egy vagy két borjus tehene van is, minden ember egy-egy meszel vajjal tartozik; item vesling túrót egyet.
Proventus: Őszi és tavaszi vetésekből tizedet adnak az várhoz, kiből az praedicatornak sedicima (tizenhatodrész) jár; az kinek vetése nincsen, füst- avagy keresztény-pénzt ád den. 9.
470Bárányból és méhrajból is tizedet adnak; az kitől penig tized nem esik, avagy tizen felyüt az ki váltóra melyen, minden váltó bárányt 6 pénzzel, minden rajt penig 3 pénzzel váltják meg.
Disznajokból pázsittizedet, ha pedig makkra hajtják, ott tizedelik meg; az ki váltóra megyen az öregét hat - az süldőt három pínzzel váltják.
Az ki egész nyilast veszen, az várhoz minden ember egy-egy öl szénával tartozik; az ki penig nyilast nem veszen, semmit sem ád.
Valakinek káposztás kertje vagyon, ha két ember ültet is be egy káposztás kertet, minden egy kerttül az várhoz annuatim tartoznak adni százhuszonöt fő káposztát.
Csikot valaki fog vagy vészszel vagy másképpen, minden ember egy-egy veder csíkkal tartozik a várhoz, avagy egy veder csíkért den. 40.
Szántóföldek az majorsághoz az falu földétől külön vannak három járásban, avagy nyomásban; mindenik nyomásban mehet circiter búza, cass. cub, 137, némellyik nyomásban cub. 411, avagy valamennyivel több; ezeket az börvélyi majorsághoz kolálják.
Tilalmas erdő az várhoz itt kettő vagyon: egyik Ágh-erdő, vélte terem makkot; az mikor terem, az dominus terrestris disznai számára tartatik; vadalmát, az mikor terem rajta, minden ember az vár szükségére tartozik egy-egy köböl vadalmát aszalni. Az vár épületire tartják ezen erdőnek az fáját.
Az másik erdő Végh-megi nevű; ez is tilalmasban tartatik, az vár szükségire; az mint az falubeliek praetendálják, az erdőt nem régen szakasztották el az falutól az várhoz, annak előtte falu erdeje volt.
Az falunak is külön szakasztva vagyon tilalmas erdeje; az mikor kinek épületre való fa kívántatik, az bírótul szoktak kérni. Előerdeje is vagyon az falunak az ligeten, azt szabadon élik. Halászó víz itt nincsen, hanem csíkászó helyek vadnak, melynek proventusa immár ide fel speczifikáltatott.
Korcsmárlás karácsontúl fogva szent Mihály napig az dominus terrestris (földcsúr) számára kontinuáltatik, viszont szent Mihály naptól fogva karácsonig az falu számára árultatik.
Vagyon itt egy puszta major is, mely igen elpusztúlt; egy hitván csűrös kert is, mivel régenten itt is majorság tartatott, de jobb alkalmatossággal lévén Börvéjben az majorság, azért ezt is oda fordították.
Egy veteményes kert is vagyon itt, veres hagymát vetnek belé.
Kaszáló rét az várhoz három helyen vagyon: első Rétoldal, circiter 32 ember kaszáló; másik Sipos-cseréje, 5 ember kaszáló; harmadik Négy-szeg, lehet 13 ember kaszáló; azt praetendálják, az tisztek nem régen applikálták az falutól az várhoz.
Servitia. Szolgálatjoknak rendi az szerint vagyon mint az börvéjieknek és kálmándiaknak, úgy hogy minden harmadik hetet az vár szolgálatjában ki-ki maga erejével, az mire az tisztek rendelik őket, tartoznak kontinuálni; az kinek csak két ökre vagyon, ketten fognak együvé.
Szántást, vetést, aratást, kaszálást, takarást, itt az ő határokon és az börvéji majorságban tesznek; aratáskor az mint az szükség kívánja, nem az hetelés szerint, hanem az mint az tisztek rendelik, az szerint kell szolgálniok.
Mulcta: Az tizenkét forintos bírság czirkáláskor ha mi esik, az dominus terrestris számára administráltatik, kiből az udvarbírónak harmada jár; azon alól való bírság, az ki két s egy forintot nem superálja, az ispáné és az bíróé.
Határok: Czinálossal, Teremivel, Börvejjel, Vadával, Mérkkel viczináltatik, mindenfelől bizonyos megjegyeztetett jegyekkel és hantokkal lévén meghatároztatván.
Notandum: Ezen határon vagyon egy pokolmalom is, mely nem az várhoz bíratik, hanem Sipos György nevű nemes ember bírja per donationem, az melyről exstál levele.
Következnek Vállajon az kiknek minemű immunitások vagyon, azokról való leveleknek pariái:
1. Bethlen István 1647 aug. 20-án kelt levele a falu kocsmárlás rendéről, melyben megtekintvén szegény vállaji jobbágyinak az számtalan úton járók miatt való sok teherviseléseket ollyan országutában való létek miatt, könyörgésekre megengedte, hogy ennek utána esztendőnként szent Mihály naptól fogva karácsonig falu számára legyen az korcsmárlás, de úgy hogy magán való személynek senkinek ne legyen maga számára szabad bort árulni, hanem mindenkor az megnevezett kántorban falu számára árulják, hogy így az sok úton járókra való költséget abból is az mit azzal érnek, inkább kitellyesíthessék; de azt ne a bírák s egyéb falubeli emberek költsék magok torkára, hanem az falu közönségére.
2. Az vállaji határ eligazításáról való levél ugyancsak Bethlen Istvántól, 1646 máj. 30.
3. Sipos János, Sipos György, Sipos András s mások exemptiói, és nehány lovas szabados szabadságáról való levél.
II. Rákóczy György.
(Az Orsz. Képtárból)
Mustafa nagyvezér.
(Az Orsz. Képtárból)
Montecuccoli.
(Az Orsz. Képtárból)
Teleki Mihály.
(Az Orsz. Képtárból)
VI. A VÁRMEGYE PUSZTULÁSA. 1657 -1711.
Uj korszak kezdődik Szatmár vármegye történetében, telve szenvedéssel nyomorral és pusztulással. Eddig az ország többi részeihez képest, boldog napokat élt, mert Bocskay, Bethlen és a Rákóczyak idejében nemzeti fejedelmek kormánya alatt állott, kik a törököket is, a pusztító német zsoldosokat is távol tartották. Kincsekkel megrakott várak, jólétről tanúskodó nemesi kastélyok, virágzó községek, jól mívelt szántóföldek voltak mindenfelé; hiszen akkor még a maiakon felül ott is népes falvak tették változatossá a vármegye rónáját, 471a hol ma csupán egy-egy puszta, vagy valamely dűlő neve őrzi a hajdani dicsőség emlékét. Eltüntek a föld színéről, s a késő utókor gyermeke nem is sejti, hogy mind e pusztulásnak egy ember nagyravágyása volt az oka.
II. Rákóczy György.
II. Rákóczy György, bízva jól felszerelt hadseregében és neve népszerűségében, lengyel király akart lenni. Ő, a kicsiny Erdély ura, mely a vallásszabadság és nemzeti függetlenség egyik őre volt eddig Európában, arra vállalkozott, hogy a hatalmas Lengyelországot a svéd királylyal együtt, harczi zsákmánykép feloszsza. Hiába tiltotta el hadjáratát a török porta, a mely már eddig is féltékeny szemmel nézte a hatalmas hűbérest; hiába intette III. Ferdinánd király és a magyar urak, szándékától visszatartani nem lehetett. Kiadta a parancsot, hogy 1657 január 14-ére az erdélyi hadak és a Magyarországból neki hódoló vármegyék felkelő serege Máramarosban Visk alá gyüljön. Nagy idővel azelőtt és sok éven át azután nem látott Magyarország ily szép hadsereget, de csak azért, hogy azt többé soha viszont ne lássa. Európai konfederáczió keletkezett az erdélyi-svéd szövetség ellen, mely Károly Gusztáv svéd királyt saját országa védelmére kényszerítette, Rákóczyt pedig ellenségeinek zsákmányává tette. Seregét vezérestűl Kemény Jánossal együtt, rabságba hurczolták a tatárok, s ő maga csupán kevesedmagával menekült meg.
A szerencsétlen háború folyama alatta Rákóczy támadó hadjáratának megbosszulására, Lubomirszky György, Lengyelország főmarsallja, átkelt a Kárpátokon és tűzzel-vassal pusztította Magyarországot. 2) Mint a szélvész jött és távozott. Junius 15-én Munkácsot lepte meg, 17-én Beregszászt pusztította el és 25-én a virágzó Szamosköz feldúlása után már Szatmárt ostromolta. Mikor a betörés híre Erdélybe érkezett, Barcsay Ákos, kit a fejedelem helytartóvá tett távolléte idejére, ura parancsához híven, a fejedelemasszonyt útnak indította Ecsed felé, mert a közhit ezt tartotta a legerősebb várnak. De alig értek a meszesi kapu magaslataihoz, értésükre esett, hogyha útjokat tovább folytatják, éppen az oroszlán torkába kerülnek; azért megfordulva, lóhalálában Várad felé igyekeztek. Erre Gyulay Ferencz, Várad parancsnoka, rendeletet küldött szét: Solymosy Péternek az ecsedi kapitánynak, Kállónak, a hajdúvárosoknak, Jantónak a hegyaljára és a vármegyéknek, hogy hadaikkal mielőbb csatlakozzanak hozzá; ő maga pedig lassú menetelésben Majtény alá ment és ott megállapodott, hogy segédcsapatait összevonja. De ezalatt már a lengyelek Németit felgyújtották és Szatmárt is megsarczolták; csupán Keresztes András meg Jantó mérték össze a lengyelekkel fegyvereiket; de oly szerencsétlenül, hogy a Szamosnak szoríttattak. Június 28-án a lengyelek fölszedték táborukat és Szinérváralját pusztították el; a város nagyobb része, templomával és tornyával együtt; a lángok martaléka lett. Ezután az Avason keresztül Máramaros felé vonultak, miközben Ujváros, Parlag és Ujfalu hátrahagyott füstölgő romjai hirdették útjok irányát. Gyulay Ferencz folyton nyomukban járt, egészen Szinérváraljáig, de mikor meghallotta, hogy az országból kitakarodtak, ő is visszatért Váradra.
Augusztus 4-én érkezett vissza Rákóczy György Ecsed várába, sereg nélkül, néhány erdélyi főúr társaságában. Ott várta már felesége, fia Ferencz, sőt egy török követ is, ki a lengyel hadjárat sikere felől puhatolózott. Bármint titkolta is szerencsétlenségét Rákóczy s iparkodott a lengyelekkel megkötött béke előhozásával a törököt áltatni, többet mutattak a szomorú arczok s a nehéz jövőnek a szemekben szorongó balsejtelme, meg az örömrivalgó hadsereg távolléte, mint a legmeggyőzőbb okoskodás. Három nap múlva pedig még a föld népénél is szétfoszlott az aggodalmas gondolatok között ott settenkedő reménység, mert Károlyi Mihálynak egy szolgája, ki a tatár fogságból megszökött, hazajöttében tele torokkal hirdette mindenfelé a szerencsétlenséget. Gyászba öltözött mindenki, mert alig volt család, melynek ne lett volna kit siratnia.
De a nagyobb bajok még csak ezután következtek. Erdélybe követség érkezett a szultán levelével, melyben a hatalmas császár azt parancsolta a rendeknek, hogy mivel Rákóczyt engedetlensége miatt megfosztotta országától, válaszszanak maguknak új fejedelmet. A gyulafejérvári országgyűlés látva, hogy nem hozhat magára új veszedelmet akkor, mikor a jelenvalóból még ki sem szabadult, Rhédey Ferenczet tette meg fejedelemnek, de oly kikötéssel, hogy ha Rákóczynak sikerül a szultánt kiengesztelnie, ismét ismét visszaadja neki az országot.
472Rákóczy nem tudott sokág magánemberként élni. A medgyesi gyűlésen, 1658 január 9-én, több erdélyi főur tiltakozása ellenére ismét átvette a kormányt. Ezért a szultán a budai basát és a tatár khánt küldte ellene, hogy az engedetlent megbüntessék. Rákóczy az előbbit június havában a lippai szorosban megverte s e győzelme után oly biztosnak tartotta ügyét, hogy még Ecsed várába is ellátogatott és ott pihente ki a harcz fáradalmait. De már ekkor egyfelől Musztafa fővezér a Dunán, a tatár khán pedig a bodzai szoroson át közeledett országába. S mig ő az előbbivel harczolt, azalatt a tatárok Erdélyt rémitően elpusztították.
A fejedelem, hogy minden haderejét összevonja, Szatmár vármegyében is általános fölkelést parancsolt debreczeni táborából. A rendek augusztus 21-én tárgyalják ezt a rendeletet szatmári közgyűlésükön, de a minden oldalról fenyegető veszedelmek között nem tudják magukat arra határozni, hogy házi tűzhelyüket védelem nélkül hagyják; azért Budai Mihályt és Kökényesdi Györgyöt követjeikül választván, őket a következő szövegü szép levéllel küldik el hozzá:
"Az Nagyságod kegyelmes parancsolatját alázatos engedelmességgel vettük, az melyben parancsolja Nagyságod, hogy ez következendő pénteken, ugymint die 30. Augusti Debreczen tájára mennénk. Mely kegyelmes parancsolatjára kész engedelmességgel kompareálunk. De mivel közönségesen hallatik itt, az szomszédságban az ellenségnek kiütése, más felől penig az lengyelekrül is, hogy szándékuk légyen több konfederált nemzettségekkel együtt, az kiknek már egyszer ránk kiütését szomoruan experiáltuk: csak az egy Isten tudja, hogy vagyunk. Bizonylag, Kegyelmes Urunk, hallván minden felől az szomszédságoknak ránk való gonosz igyekezeteket, valamit megcselekedhetnénk hazánk oltalmára, minden fakultásunkkal az közönséges jónak elkövetésében meg nem fogyatkoznánk: de ha itt is, az mi szegény és rész szerint elromlott darab földünket pusztán fogjuk hagyni, félő, hogy más alkalmatlanságok ne találjanak bennünket. Annak okáért, hogy mind az Nagyságod szolgálatjára legyünk és az idehaza való vigyázatosságra is alkalmatosabban ráérkezhessünk, Nagyságodnak alázatosan könyörgünk, mint kegyelmes urunknak, légyen kontentus az partikuláris inszurrekczióval, melyet hazánk törvénye szerént ezelőtt is az szükségnek idején prestáltunk. Mely Nagyságod hozzánk megmutatandó kegyelmességét életünk fogytáig meg igyekezünk szolgálni Nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak."
Ezt adták irásban. Titokban pedig követjeiket arra kötelezték, hogy ha a fejedelem kérdezné, hogy mennyi fegyverest küld a vármegye, feleljék, hogy nem tudják, mert a lengyel pusztítás óta még nem számlálták össze a portákat.
Rákóczy ismételt sürgetésére, szeptember 2-án Csegöldön azt határozták, hogy fegyvert fognak és 7-én Csengerjánosiban gyűlnek össze; innen mennek Szaniszlóra, hogy a szabolcsi hadakkal egyesülve, Sámson alá vonuljanak.
Érzi az idők súlyát mindenki. Mikor a földön már nincs király, nincs ország, a honnan segedelmet várjanak, az eget ostromolják. Ez az Istenben bízó hangulat nyilatkozik meg a vármegye következő határozatában:
"Ez mostani veszedelmes állapotra nézve esperes úr találta meg az nemes vármegyét, hogy ha az nemes vármegyének jó tetszése volna, bőjtöt hirdetnénk ad devotionem. Azért az nemes vármegye azt deliberálta, hogy az vasárnapot, minthogy egyébiránt is az devótióra való nap, ugy meg köll szentölni, hogy azon napon se úr, se pap, se nemes ember, se gyalog, se marhával ne utazzon. Egyéberánt, ha különben cselekednék, az kik máshun találtatnak azon napon utazván, marhájuktul priváltassanak; az kik penig gyalog, in vivo homagio konvinkáltassanak cum poenae executione" (büntetésül fizessék vérdijukat.)
Szeptember 2-iki határozatukhoz képest ugyanazon hó 8-án Szaniszlón gyűltek össze, hol a szabolcs vármegyei rendekkel is találkoztak. Itt megtartván a lustrát, azaz a katonai szemlét, a két törvényhatóság közös megegyezéssel úgy találta, hogy nem lesz jó minden fegyverfogható nemesnek Rákóczy zászlai alá menni, mert azóta már hallották az erdélyi híreket, melyek aggodalmakkal töltötték el őket. Okaikat így fejtették ki a fejedelem előtt:
"Nagyságod kegyelmes parancsolatját alázatos engedelmességgell vévén, az szegény haza oltalmára viritim inszurgáltunk. De Kegyelmes Urunk, az midőn házunktól eljöttünk, még nagyobb számításban voltunk szegény hazánk 473felől, mivel még Jenő is az kereszténység kezébe vala. Kinek obsidiója medio tempore lévén, és az Erdélyben levő pogány miatt való romlásnak is híre bizonyosra érkezvén hozzánk, Nagyságod bölcs ítélete rajta, mi következhessék reánk is, mivel már hazánk lakosi is szekerek hátán levén, félnek. Kegyelmes Urunk, mi az midőn házunktul elindultunk, oly dispoziczióval házunkat nem hagytuk, hogy feleségünk és gyermekeink felől derekas gondviselést tettünk volna, még akkor nem lévén mindenfelől reánk következhető veszedelmeknek félelmes hírei nálunk. Azért Kegyelmes Urunk, hogy mind az Nagyságod kegyelmes parancsolatjának s mind magunk házára való gondviselésnek ne deficziáljunk, az Nagyságod szolgálatjára bizonyos számu lovasokat küldöttünk mind az két vármegyéből. Alázatosan instálván Nagyságodnak, méltóztassék kontentus lenni vele, magunk is Kegyelmes Urunknak, az mire Isten segét, teljes tehetségünkkel az több regnikolákkal hazánk oltalmára készek leszünk. Etc. Datum in Szaniszló, 8. Septembris 1658. Szatmár és Szabolcs urainak és mágnásainak közönsége".
Ezalatt Erdélyben is újabb fordulat állott be. A rendek ugyanis megelégelve az ország eddigi romlását, a török fővezér parancsára, Barcsay Ákost tették fejedelmökké. A segesvári gyűlésen, október 8-án, a már meghódított várakon kívül átadták Lugost és Karánsebest, hadi költségek fejében 500,000 tallért igértek és a Rákóczy kezén csupán Szatmárt, Szabolcsot és Kővárt hagyták meg. Egyszersmind kötelezték Barcsayt, hogy ha időközben sikerül Rákóczynak a törökkel rendbe hoznia a dolgát, ismét átadja a fejedelemséget a szerencsétlen embernek. A fővezér ugyan elhagyta az országot, de itt hagyta maga helyett Szejdi basát, hogy ezeket a határozatokat végrehajtsa, kivéve a legutóbbit, mely titkos pont maradt.
Közben a török-tatár hadak pusztításaikkal mindjobban közeledtek Szatmár vármegyéhez. Ráadásul még a nádor rendeletéből Pető Zsigmond kassai viczegenerálistól is parancs érkezett, hogy mivel a király szuverénitása alatt levő országrész is veszedelemben forog, a vármegye rendeljen el részleges fölkelést és hadait küldje a király zászlai alá. Erre ugyanis kötelezve volt a Partium is, ha külső ellenség fenyegette. A vármegye most már igazán azt sem tudta, mit tegyen. Csegöldi gyűléséből levelet küld Rákóczyhoz s kérdi, hogy hova küldje lovasait, hozzá-e, vagy a kassai generálishoz; úgyis mindíg azzal vádolják a vármegyét, hogy el akar szakadni a magyar koronától.
A zavar tetőpontjára hág, mert a parasztság is fölkelt urai ellen. Csoda-e, mikor az események napnál világosabban mutatták, hogy az urak nagyravágyása hozta nyakukba a veszedelmet? Megfékezésükre a rendek a következő határozatot hozták: "Minthogy az parasztságtúl az urak és az nemesség sok gyalázatot és öléssel való fenyegetéseket szenved, azért meghagyja, hogy ha ilyet találnak, fogják meg, verjék bilincsekbe és büntessék meg."
Október közepén üt be a tatár sereg. Nincs toll, a mely a pokoli fajzat kegyetlenségeit leírja. Hogy itt hosszabb időt nem tölthetett, csupán annak lehet köszönni, hogy a Rákóczy ereje még nem volt megtörve és hajdúkapitányai nyomról-nyomra üldözték őket. A kivonulásuk után október 29-én tartott csengeri gyűlés e rémületes betörés utóbajait tárja elénk: ki elveszett családtagjait, ki megszökött jobbágyait, ki pedig eltévelyedett barmait keresi.
De a szerencsétlen fejedelmet még ezek a csapások sem térítették észre, hanem hadat üzent Barcsaynak, hogy újból a fejedelmi székbe ülhessen. És, hogy ne legyen az ég alatt olyan átok, mely Szatmár vármegyét ne érje, még egy külföldi trónviszály rossz következményeit is éreznie kellett. Ugyanis Stepán moldvai vajdát elűzte a szultán, mert 1657-ben Rákóczyt a lengyelek ellen segíteni merte. Ez most minden áron vissza akarta szerezni országát. De ugyanezen méltóságra vágyott Konstantin vajda is. Minthogy Rákóczy ezeket fel akarta használni a saját czéljaira, megengedte nekik, hogy a Pártiumban zsoldosokat toborozzanak. Ezt tették Szatmárban is. De már ezt a rendek nem tűrhették; részint azért, mert a fegyverhez jutott parasztok uraik ellen fordultak, részint pedig, mert nem engedhették, hogy a vármegye népessége kalandos czélok miatt megapadjon. 1659 julius 4-én Csegöldön tartott gyűlésükön, honárulással bélyegezték meg azokat, kik a vajdák zsoldjába állanak s elhatározták, hogy számkivetik őket a vármegye területéről. De Stepán vajda még augusztusban is itt van. Így tudjuk ezt meg özvegy Prinyi Zsigmondné, szül. Kállay Klára panaszából, 474a ki a csegöldi gyűlésen előadja, hogy a vajda az ő Istvándi nevű jószágán garázdálkodik, azon a czímen, hogy 800 frtot vett tőle kölcsön erre a birtokára.
Rákóczy, a ki közben jobbára ecsedi és szatmári váraiban lakott, sőt a Károlyiaktól a nálok zálogban levő Fehérgyarmatot is visszaváltotta, ismét megindult elvesztett jogarát visszaszerezni. Valódi tragikus hős ő, ki az egész világgal szembeszáll, hogy egyszer elkövetett hibáját jóvátegye; de a végzet hatalma nagyobb, mint az övé s egyebet sem ér el, mint azt, hogy a szemlélők nagyrabecsülése és részvéte kíséri sírjába.
Szatmár vármegye is készül a harczra: 1660 április 13-án Jánkon, ugyan-e hó 22-én Csegöldön rendel el általános fölkelést. Elhatározza, hogy minden nemes ember készen áljon az indulásra s azonkívül minden porta után egy gyalogot állítsanak ki. Vezérül Szabó Pétert választják havi 12 frt fizetéssel, s abban állapodnak meg, hogy a szabolcsi hadakkal közösen fognak működni. Május 21-én tartják meg a megyei hadak fölött "a mustrát" s egyúttal szigorú megtorló határozatot hoznak az otthon maradók ellen, megszabván, hogy ha elmaradásuknak elfogadható okát adni nem tudják, pénzbírsággal bűnhődnek, melynek fele a végrehajtást teljesítő szolgabíróé, másika pedig a vármegye közszükségleteire fordítandó.
De a döntő ütközettől már elkéstek, mert Rákóczy, Fenesnél, Szejdi basa és Barcsay ellenében vereséget szenvedett. Küzdött, mint egy oroszlán s már-már megfutamította a szövetségesek seregét, midőn négy sebtől vérezve bukott le lováról. Menekvő hívei Váradra vitték, hol nehány nap mulva meghalt.
Hogy miért késtek el a szatmáriak, szándékosan-e, vagy hibájukon kívül, bajos volna megmondani. Valószínü az előbbi, mert elindulásuk alkalmával ismét pórlázadás fenyegette őket. Erre mutat a vármegyének a mustra alkalmával hozott következő határozata: "Ez fölháborodott állapotnak alkalmatosságával hallatik, hogy az vármegyében pusztító és az nemességet fenyegető pórhad akarna támadni. Hogy az veszedelmet követő tűz szikrájában megoltassék, az vármegye deliberálta, hogy minden nemes ember hallván az parasztságnak ilyen szándékát és indulatát, száz forint büntetés alatt ispánjának és szolgabirájának tartozzék tudtára adni. Ha valakire bebizonyosodik az parasztok közül az támadás, halállal büntetődjék." Ugy látszik, ettől a veszedelemtől való félelem tartotta itthon családi tűzhelyük védelmére a nemességet.
Barcsay Ákos.
A fenesi csata után a győztes török had csupán annyit tudott bizonyosan, hogy Rákóczy megsebesült, de azt nem is sejtette, hogy sérülései halálos kimenetelűek lesznek. Minthogy tehát a győztes Szejdi azt hitte, hogy Rákóczy uj sereg gyüjtése végett fordult Várad felé, ő maga Barcsayval együtt a Szamos mentén éjszakra indította táborát. Barcsay volt annyira jó magyar ember, hogy nem óhajtotta oly fontos erősségnek, mint Szatmár volt, török kézre jutását. Azért intette a városi polgárokat, hogy ne tanúsítsanak semminő ellenállást s ő az esetben kieszközli a basánál, hogy bántatlanul maradjanak. Úgy is történt. De már a nagybányaiakat 10,000, Felsőbányát 2000 tallérral sarczolta meg. Említenünk sem szükséges, hogy a török had a vármegyét széltében-hosszában pusztította. Kővárt Barcsay ugy kerítette hatalmába, hogy Mikes János kapitány ellen, a ki sehogy sem akarta elhinni Rákóczy halálát, az őrséget fellázította s megkötözve magához hozatta Zsibóra. Helyébe Tisza Istvánt tette meg várparancsnoknak.
Ezután Várad ellen fordultak s azt hosszu, kemény ostrom után bevették. Ennek a fontos erősségnek török kézre jutásával megnyílt az ország egész keleti része a pogány had előtt s Szatmár vármegye is egészen a Szamosig érezte pusztításaik átkát.
Kemény János.
A töröktől szenvedett károk mély keserüséggel töltötték el Erdély és a Partium számos főurát. Közülök leginkább Kemény János érdekel bennünket, a ki, miután a tatárfogságból kiszabadult, feleségül vette Wesselényi István özvegyét, Lónyay Annát s ettől fogva Aranyosmeggyes várában lakott. Vagyona, hadvezéri hírneve, műveltsége és Wesselényi Ferencz nádorral való sógorsági összeköttetése egyaránt vezéri szerepre tették őt hivatottá Erdélyben és a Részeken. Azt tartotta politikai hitvallásának, hogy a magyar nemzet csupán a Habsburgok segitségével szabadulhat meg a barbár törökök fojtogató karjaitól. S miután a császár biztosította támogatásáról, nyiltan föllépett Barcsay 475ellen. Ezt oly váratlanul lepte meg a támadás, hogy saját életét is féltvén, deczember 24-én Szászrégenben jónak látta versenytársa javára leköszönni. De mivel bebizonyosodott, hogy ellene alattomban a törököt hozza be az országba, Kemény őt fogságra vetette és megölette.
E közben a törökök értesültek az uj fejedelem Habsburg-párti politikájáról és elhatározták, hogy példásan megbüntetik. Kemény belátta, hogy nem veheti föl ellenök a harczot, azért a Szamos mentén éjszak felé igyekezett. De mindenütt nyomon követték a törökök szövetségesei, a tatárok, kik feldúlták az egész Szamosközt, 1661 augusztus 1-én felgyujtották Nagybánya külvárosát, 6-án megsarczolták Szinérváralját, majd elpusztították Aranyosmeggyes városát és a vár külső palánkját, s innen az Érmelléken és a Nyirségen, folytonos dúlás között átvonulván, kitakarodtak az országból.
Nagysokára megérkezett a császár hadvezére is, Montecuccoli generális, 18,000 főből álló rendes hadsereggel. Akkora szám volt ez abban az időben, hogy Kemény János méltán remélhette, hogy ilyen segitséggel döntő ütközetbe bocsátkozhatik a törökkel. Biztatta is váltig a tábornokot, hogy ne szalaszsza el a zsákmánynyal megrakott ellenséget; de csakhamar világos lőn, hogy Montecuccoli nem is annyira a törökkel akar harczolni, mint inkább Erdély megszállását végrehajtani. Úgy is lett. A császári hadvezér, miután Kolozsvárba tekintélyes őrsereget szállásolt el, kivonult az országból, a nélkül, hogy kardját hüvelyéből kihúzta volna.
Az erdélyi rendek a törökök parancsára 1661 szeptember 14-én Apaffy Mihályt választották fejedelmökké és az Isten szerelmére kérték Keményt, hogy nyugodjék bele a megváltozhatatlanba. De ő a császárban bízva, nem engedett. Látni lehetett már, hogy itt végeredményében nem két kis fejedelem mérkőzéséről, hanem a Habsburg és a török nagyhatalom élethalál-tusájáról lesz szó. Október végén ismét betört Erdélybe, a hozzá hű csíki székelyek támogatására, de eredménytelenül. S minthogy hadainak a teljesen elpusztult Szatmárban máshol nem tudott téli szállást adni, Bikszádon az Avasban helyezte el őket, mely vidék egyedül maradt érintetlen a tatárok dúlásától. Mind az urak, mind ő, oda hozták családjukat s az oláhok nyomorult viskóiban zsugorogták át a tél nagy részét. Január közepén ujabb hadi vállalatba fogott, de balsorsa elérte, mert Segesvár környékén megölték a törökök.
Az idegen katonák garázdálkodása.
Szatmár vármegye már Rákóczy halála után visszaszállott a királyra; 1660 julius 24-én ment végbe jelképileg az átadás, a mikor is uj uruknak homagiummal adóztak. De már előbb is adtak az itt járó nádor kíséretének élelmére 10 vágó-marhát, 20 bárányt, 20 itcze vajat, 100 ludat, 200 tyúkot és tojást. A király jogara alá való visszatéréssel megismétlődtek a régi bajok. A szatmári várat a király zsoldos csapatai szállották meg, melynek németekből, horvátokból, spanyolokból és wallonokból álló népe, a harminczéves háboru alatt elsajátított katonai erkölcsökkel, szabad rabló-területének tekintette az egész vármegyét. Nem volt elég, hogy a törvényhatóság parasztsága ingyenmunkát teljesített a vár körül, hogy maga a vármegye koronként élelmet szállított az őrségnek, ezen felül még tűrniök kellett, hogy az idegen zsoldosok hol ezt, hol azt a községet szállották meg s úr és pór között különbséget nem téve, erőszakoskodtak a nőnemen s elvitték azt, a mi nekik tetszett. De a lefolyt évek alatt nem olyan iskolán ment át akár a nemesség, akár a pórosztály, hogy az ilyen visszaéléseket bosszulatlanul hagyja. Országszerte köztudomásu volt, hogy a vármegye fegyverkezik. Ismerte ezt a hangulatot Montecuccoli császári fővezér ellenfele is, gróf Zrinyi Miklós, a hadvezér és költő, kinek Vitnyédi István már 1663-ban azt írta, hogy Szatmár vármegye tisztviselőket választott és zászlókat osztott ki a kóborló német katonák ellen. Az 1664 április 2-án Kisnaményban tartott közgyűlésen pedig a következő határozatot hozta a nemesség: "Az nemes vármegye unanimi suffragio azt végezte, hogy az nemességet és szegénységet nyomorgató katonák ellen az nemes vármegye, mind nemesség és parasztság is, viritim, az ki fegyverfogható, az jövő szombatra, ugymint ad diem 5. praesentis mensis öszvegyűljön Matócshoz és Gyarmathoz jó fegyverzettel. Ugy jőjjön penig kiki, hogy elegendő kenyere, abraka légyen lova hátán; hasonlókép az szegénységnek is tarisznyájában élése legyen. Az nemesség sub poena flor. 100, az szegénység penig sub poena flor. 12, hogy ezen kóborló katonákat megzabolázhassuk."
476Ebben az időben a megye és a várőrség között még nincs jelentékenyebb összeütközésről tudomásunk. Úgy látszik azért, mert nagy események jöttek előtérbe. Gróf Zrinyi Miklós, a szigetvári hős unokája, nem csupán kardjával mutatott jó példát, hanem irataiban is támadó háborút hirdetett a törökök ellen - és nyíltan megrótta Montecuccolit tartózkodó hadviseléseért. Szatmár vármegye is készült a nagy harczra és száz lovast küldött a csatatérre. De a vármegye hanyatló erejéről csupán akkor szerzünk fogalmat, ha egy ugyanazon évi táblázatot megtekintünk, mely a felsővidéki törvényhatóságok és mágnások hadjutalékát mutatja. A bandériumok 1664 szeptember 18-án kelt limitácziója szerint, Zemplén ad 160 lovast, Sáros 155-öt, Szatmár 100-at, Abaújvár 95-öt, Ung 90-et, Szepes ugyannyit, Bereg 65-öt, Gömör 38-at, Borsod 35-öt, Szabolcs 32-őt, Ugocsa 30-at, Torna 20-at. A mágnások közül: özvegy Rákóczy Györgyné a fiával együtt 1000 lovast, az egri püspök 100-at, gróf Rákóczy László 200-at, özv. Homonnay Györgyné 150-et, gróf Tökölyi István, Palocsay István gróf Csáky Ferencz és István egyenként 50-et, gróf Csáky Zsigmond 25-öt.
A Wesselényi-féle összeesküvés.
A törökkel kitört háboru a szentgotthárdi győzelemre s ez ismét a vasvári békére vezetett. A magyar főurak azonban annyira elégedetlenek voltak ennek pontjaival, hogy magának a nádornak, Wesselényi Ferencznek a vezetése alatt, összeesküdtek a király ellen és fegyveres felkelést határoztak el. Részt vett benne az ifjú Rákóczy Ferencz, II. Rákóczy György fia is; éppen az ő eljegyzését s utóbb menyegzőjét Zrinyi Ilonával, használták fel az összeesküvők terveik megbeszélésére. De Wesselényi Ferencz nádornak 1667-ben bekövetkezett halála után, a titkos szövetség előbbi hazafias czéljai, mindinkább önző érdekeknek adtak helyet, a mi a sikeres együttműködésnek csak akadálya lehetett. Hozzájárult még ehhez, hogy szándékukról a kormány még idejében értesült s a felkelést vérbe fojtotta. Zrinyi Péter, Frangepán és Nádasdy 1671-ben a vérpadon végezték életüket; egyedül Rákóczy Ferencz kapott kegyelmet, tekintettel fiatalságára s anyja, Báthory Zsófia érdemeire, ki férje halála után ősei vallására visszatérvén, a keleti részeken a katholiczizmusnak nagy pártfogója lett s a ki a felkelés ideje alatt is annyira hűséges híve maradt a királynak, hogy serege élén Munkács falai alá közelítő fiát ágyúlövésekkel fogadta.
E zavarok alatt ismét feléledt a régi ellentét a vármegyei nemesség és a szatmári vár rakonczátlan s fosztogató őrserege között. Már 1668 julius 28-án Csegöldön azt végezte a közgyűlés, hogy mindenki fegyverkezzék a német katonák ellen s mikor parancsolják, "lóra üljön". De az összeütközés a két fegyveres hatalom között csupán 1670-ben következett el. Szirmay, a ki ezt 1669-re teszi, így beszéli el.
A vármegyei nemesség Kemény János erdélyi fejedelem özvegyének, Lónyay Annának aranyosmeggyesi várában összegyülve, elhatározta, hogy a várbeli katonaságot, mikor az Nagybánya vidékén tett portyázó útjáról hazafelé tart, a Gombás erdőben meglepi és csúffá teszi. A meggyesi vár tornyában fogja őket egy őr lesni, s mikor a kijelölt helyre érnek, a nemesség elül-hátul rájuk támad s a többi a fegyverek dolga lesz. A terv sikerült. A zsákmánynyal megrakodott s attól mozogni is alig bíró németeket megtámadták, s a Szamosnak szorították, úgy hogy nagy részök ott lelte halálát. A vezéreknek: Mikolay Boldizsárnak, Szodoray Boldizsárnak s Kende Gábornak nagy lett ugyan a magyarok előtt a dicsőségük, de annál többet kellett szenvedniök a németektől.
Az esemény bizonyára így ment végbe, ha a részletek némelyikén az epikus felfogás változtatott is valamit.
Időközben azonban a Wesselényi-féle fölkelés kudarczczal végződött; a megyének tehát rettegnie kellett az államhatalom bosszújától, annál inkább, mert Strassoldo várparancsnok olyan színben tüntette fel a dolgot, hogy a nemesség az ő bevásárló markotányosait verte szét. Mit tett tehát a vármegye? Letagadta, hogy a csetepaté az ő tudtával és akaratával történt. Erről a törvényhatóság 1670. június 21-iki kisnaményi és június 28-iki gyarmati közgyűléseinek jegyzőkönyveiből értesülünk, melyek egyszersmind tisztább képet nyújtanak az egész eseményről. Az utóbbi helyen és alkalommal hozott határozat így szól: "Az nemes vármegye unanimi voto konkludálta Minthogy az elmúlt napokban az nemes vármegye akaratja ellen s híre nélkül némely vármegye tagjai, kik most vármegyén kívül vannak, Strassoldo maga és markotányosai szekereit, borait és lovait elvették s hova tették, magok tudják, 479s e kárért Strassoldo az vármegyétül elégtételt követel: hogy az vármegye ártatlan tagjai ne károsíttassanak, ő kegyelmek, az kik az kárt tették és el is költötték, egy hó alatt restituálják. - Az vármegye Strassoldot Gyulaffy, Váradi és Uray Mihály javaibul fogva rekompenzálni."
Az aranyosmeggyesi várkastély.
Wesselényi Ferencz.
(Eredetije a krasznahorkai várban)
Thököly Imre.
(Az Orsz. Képtárból)
Mit sem használt a palástolás. A császár vizsgáló-bizottságot küldött ki, mely a tetteseket kinyomozta. Lónyay Annát és összeesküvő társait javaiktól megfosztották, őket magukat "levelessé tették", azaz száműzték.
Szatmár vármegye megadta magát sorsának. Legföllebb annyit tudott kieszközölni, hogy ezután a német vitézek mellé ellenőrökül biztosokat küldhetett ki, ha azoknak a vármegye területén akadt dolguk. Egyébként azonban engedelmesen teljesítette a kommendánsok parancsait, bármit rendeltek is azok. Csupán egyet közlünk a sok számadás közül.
"Spankau és Ivanelli tábornokok rendeletére adott a vármegye a szatmári vár megerősítésére 374 porta után 4485 ingyen munkást, épülethez való gerendát 349 darabot. Beszállított 1496 szekér tűzifát. De ezek nagyobb részéért mégis fizetett a várparancsnok; egy szekér tüzifáért 90, egy gerendáért 72 dénárt. - Azonkívül akárhányszor kényszerítette a szegény népet, hogy megszámlálhatatlan sok szekér tüzi-fát és gerendát szállítson. - Ugyanebben az évben Dunevald felszólítására adott 40 szekér szénát, 50 köböl zabot; ugyanő úgyszólván szüntelenül hordatott a szegény nép által a saját konyhájára fát; ezen felül Dunevald zabot, szénát, búzát s más élelmiszereket csikart ki katonái által a póroktól. - Strassoldo pedig, mikor vitézeit kiküldte, hogy szövétnek számára való csepűt követeljenek a szegény néptől, egyúttal kendert, szalonnát, aszalt szilvát, komlót, hüvelyes veteményeket harácsoltatott."
A török hódoltság kora.
De még mindíg nem ürítették ki fenékig a keserűség poharát; még csak most következett be a török hódítás és a kuruczvilág. A felvidéki üldözött nemesség ugyanis, a kegyetlen hóhér-tábornokok pallosa elől Erdélybe menekült. Majd mikor innen a szultán parancsára Apaffy kiutasította őket, török területen vonták meg magukat s innen csapkodtak be a király uralma alatt álló megyékbe. A török is akadálytalanul terjeszthette éjszak felé uralmát, mióta Nagyvárad és Szent-Jobb az ő kezére jutott, Székelyhida pedig leromboltatott. Eljárásuk abból állott, hogy leveleket küldözgettek az egyes községekre, követelve, hogy hódoljanak meg, mert különben elrabolják őket. Ha vonakodtak, váratlanul rajtuk ütöttek és a munkaképes férfiakat meg a szemrevaló nőket rabságba hurczolták. A kiket nagy összeg pénzen ki nem váltottak hozzátartozóik, az örökre odaveszett. Erdély felől pedig Kővár kormányzója, Teleki Mihály, háborgatta a vármegye szomszédos részeit.
A szatmári török hódoltság legérdekesebb okirata egy 1673. évi jegyzőkönyv, melyben a Szamostól keletre fekvő községek bírái hit alatt tanúságot tesznek, hogy mit szenvedtek a török és kurucz hadaktól, meg Teleki Mihálytól. A vaskos füzet alsó sarka elkopott s egyes részek olvashatatlanokká váltak, de így is sokat mondanak. Terjedelme miatt csak egyes részeit közöljük.
Dob. Az dobi bírák hitek alatt így vallnak: Két esztendeje az elmúlt Szent-Györgán-napján múlott el, amiólta, Szentjobbon lakó Huszaim ispajának hódolunk s adózunk. Az idő alatt 300 frt-nál többet fizettünk; azonkívül mézet, vajat egy időn adtunk húsz-húsz itczét, Erre az esztendőre tizenkét itczére engedte a mézet, a vajat is, de még azt meg nem adtuk azon Huszaim ispajának. Török császár adaját fizettünk az elmúlt esztendőben tizenhat forintot. Az idén meg nem adtuk, melyért igen fenyegettenek, ha be nem visszük s egy hét múlva; magunkat levágnak, feleségünket s gyermekeinket rabságba viszik - szólott. Igen félünk...
Gilvács. Az gilvácsi bírák is hitek után ez szerint vallanak: Két hete múlott, az gilvácsi határról hajtottanak el a magyar katonák, kik csak alá s feljárnak az országban, százhetvennyolc ökröket, mely marhákat az mindszenti földekre hajtották; ott változtatták meg az katonák az ökröket, két-két forintot adván vissza az káros embereknek, kik búzát vittek volna az szakmári piacra. (A többi olvashatatlan.)
Tagy. Ez helynek bírái is hitek alatt így felelnek: Szent-Jóbon lakó Murthuzán ispajának Szent György napon múlott esztendeje hogy hódolunk. Az elmúlt esztendőben adóztunk fl. 30. Császár adaja fl. 8. Erre az esztendőre is császár adaját fizettünk fl. 8. Az maga adaját is igen kéri, de még meg nem adtuk.
Erdőd. Az erdődi bírák hitek után így vallnak: Az elmúlt 1672. esztendőben Szent-Mihály nap tájában Csiffre Hasszán, Váradon lakó, rabolt el maga jelenlétében azon helyből tíz embert. Ezek közül két embert váltottak meg négyszáz forinton, egy embert penig az császár adajában megtartván. Azt váltották meg hetvenkét talléron; az két embert az napig sem tanáltuk fel: odavesztek. Az erdődi templomot felverték ugyanazon rabláskor. Onnét sok szép posztóköntösöket, fejérruhákat, sakramentumhoz való két ezüst pohárokat, kik legalább megértek volna, a mint a törököktül hallottuk, 700, id est hétszáz forintokat a két ezüst poharakon kívül. Ezeken kívül is 480azon rabok váltságában fizettünk 300 forintokat, egy menyecskéért másfélszáz tallért, mely sarcolás egy summában teszen fl. 1099 d. 60.
Ez idén is fizettünk császár adaját ötvenkét forintokat, Csiffre Hasszánnak magának ötven forintot. Ezen kívül mézet, vajat, húsz-húsz itcét... két vágó tehenet és egy fejős tehenet (adtunk.) Császár adajáért erősen fenyeget. Nyolcad nap alatt ha be nem visszük........ Igen félünk. Az ő felsége lábas marháit az majorból az éjszaka elhajtották valami kóborlók... Az csordapásztorunkat Somlyóra tartó katona, Farkas Dani, Ács János és Kántor János elvitték, megsarcoltatták az tasnádi erdőn, ötven forintot kellett nekiek fizetni, addig el nem eresztették.
Gyűrös. A gyűrűsi bírák hitek után így vallanak; Mi Váradon lakó Doboka ispajának három esztendeje, hogy hódolunk. Esztendőnkint fizettünk száz forintot, húsz itce mézet. Két esztendőben adtunk, erre még nem adtuk. Három teheneket adtunk. Császár adaját egy esztendőben fizettünk 28 frtot; erre az esztendőre is kéri azon Doboka ispaja. - Egy gyűrűsi embert megfogták Török István és Vas Marci nevő rebellis katonák; megsarcoltatták, hat forintot vöttek rajta. - Ezen faluból négy embert rablottak volt el harmadizben az törökök; az hárma most is oda, az egyiket másfélszáz forinton váltottuk meg Doboka ispajátul.
Alsóboldád. Az alsóboldádi birák ez szerint vallanak hitek után: Vagyon két esztendeje, hogy reánk ütének a törökök, kiknek elöttük járó volt Juszup iszpaja, Váradon lakó. Tizenkét embert vittenek el Boldádról, melyek máig is oda vadnak, sehol hireket sem halljuk. Öt esztendeje, amiolta hódolunk. Ez idő alatt fizettünk 120 forintot.... László Deáknak hódolunk, ő az Urunk. Császár adaját tavaly adtunk s fizettünk 7 frt 70 dénárt. Erre még nem fizettünk. Kapi tány Keresztes András úr megfogott volt egy.... János nevő embert........ reá fogták, hogy kémséget visel. Keresztes András a somlyai kapitány vött rajta negyven forintot....
Nagyszokond. Ez nagyszokondi bírák hitek szerint vallják: Négy esztendeje múlt, hogy őket is Váradon lakó Dobuka ispaja elrablotta. Vittek el tizenhárom embereket: az ketteje visszaszaladott, a többi mostan is oda vannak, hírét sem halljuk. Azólta hódolunk azon töröknek, Doboka iszpajának. - Egy házat égettek meg a rabláskor, egy embert megöltek. Ezólta fizettek adóban 26 forintot Dobokának. Császár adaját is kérik most, de még nem fizették.
Medes. Az medesi bírák így vallanak: 1672. esztendőben rablottak az törökök ez faluból tizenkét embereket, egyet ismét levágtak, de a rabok sarc nélkül megszabadultak. Most penig Esztergomi iszpajának Váradra három esztendő alatt fizettek és adóztak 55 forintot. Császár adaját most kérik.... Egy borjús tehenet is adtunk. Most is rablással fenyeget, ha az császár adaját be nem viszszük hat nap alatt.
Sós. Az sósi bírák hitek után így vallanak: Három esztendeje, hogy hódolnak Váradon lakó Gencsy ispajának. Fizettek és adóztak neki 67 frt 50 dénárt.
Bagos. Az bagosi bírák s polgárok hitek után így vallanak: Az felső 1672. esztendőben Szent Mihály nap előtt hét héttel feles törökökkel csapván vagy ütvén Bagosra Váradon lakó Csathó ispajának fia Bárkjak nevő törökkel, kik az faluból rablottak el férfiakat, asszony-embert kettőt és leányokat huszonnégyet (nro 24). Azonkívül két férfiakat vágtak le. Lovakat hajtottak el nro 28-at. Az feljebb megírt 24 rabokat az váradi Olaj bég kilencszáz forintokon bocsátotta el. Csathó ispajának Szent Mihály napjától fogva kellett fizetnünk s adóznunk 173 frtot.
Ujfalu. Az ujfalusi bírák is hitek után így vallanak: Az miolta Bagost elrablották az törökök, Váradon levő Bécsi agának kellett meghódolnunk. Mert ha meg nem hódultunk volna, minket is el akartak rablani. Mely Bécsi agának azolta adóztunk s fizettünk készpénzt 96 forintot.....
Ura. Hasonlóképpn az urai bírák is: Szentjobbon lakó Ili ispajának szükségképpen kellett meghódolniuk, hit szerint vallják: Fizettek Szent-Mihály-naptól fogva 56 forintot kilenc honap alatt.....
Domahida. Hitek után így vallanak az domahidi bírák is. Hogy a bagosiakat elrablották, úgy kellett meghódolnunk Ili pasának, kinek adóztunk 69 forintot. Császár adaját fizettünk 16 forintot.
Királydarócz. Ez helyben csak hat ember lakik Szatmár vármegyei részen, a többi az erdélyi párton vagyon Külső-Szolnok vármegyében, kik Váradnak megvételétől fogvást az váradi passának hódultak s hódulnak most is. Ez Szatmár-megyei részen lakó hat embereknek is szükségképpen kelletik hódulni. Esztendőnkint ez hat emberek kontribuálnak a passa adajában a magok részek ről 70 forintot. Hitek szerint mondják: Az elmúlt 1672. esztendőben a rebellisek hajtottak el ez határról lábasmarhákat, tehén- és ökörtulkokat numoro 40.
Majtény. Az majtényi bírák is hitek szerint mondják, hogy az elmúlt 1669. esztendőben váradi Gutthor Rézmány nevű török rablaton el bennünket. Hat embert vittek el rabságba, melyek közől egyet váltott meg az atyja kétszáz forinton. id est fl. 200. Az öt ember most is oda van.
Azután in Anno 1670 Szent-György-nap tájban Váradon lakó Huszaim aga hódoltatott meg bennünket. Esztendőnkint kellett neki fizetnünk 300 frtot. Az megírt 1670. esztendőtől fogva fizettünk summa szerint......
Most penig az jelen való 1673. esztendőben Szent-Jakab-nap táján az pártos magyarok hajtottak el harminczkilencz tulkokat az török földre Várad felé, melyek közül négyet haza hoztak: ketteit Berettyóújfaluból, hármát Irsepalyból, negyediket Debreczenből.
Erdődalja-Béltek. Ez helynek bírái is hitek után így vallnak:......esztendőben Szent-Mihály-nap tájban Váradon lakó Husszaim több törökökkel reájok ütvén........vittek. harmad félszáz forintban sarcoltatván meg, ugy bocsájtotta el. Azolta már minden esztendőben adóznunk kellett. Fizettünk háromszázharminczhárom forintokat. Most az császár adaját is kéri rajtunk az harács. Meg is fogta több emberünket érette, két hetet terminálván hogy megküldjük, mert ha be nem küldjük, elrabol bennünket.
Dobra. Az bírák hitek után így vallnak: Miolta a két hatalmas császár között a békesség vagyon, csak egy esztendőben nem adóztunk. Akkor osztán Váradról Csiffre Hasszán reánk ütvén, 28 embereket elrablott. Vágtak le három embert. Azon rabláskor egy házat égettek meg. Váltottak meg az huszonnyolc ember közől hármat. Egyet háromszázhatvan forinton, id est fl. 360, az másikat is fl. 360. Az harmadikat hétszáz forinton, egy pár nuszton, id est fl.200. Azólta ez fenn megírt summa pénzen felül vőtt rajtunk Csiffre Hasszán hétszáz tallérokat, id est talleros nro 700. Az rabokban Váradon 25, egy penig Törökországban vannak; nem tudjuk holott, hírét sem halljuk.
481Azonkívül 1672. esztendőben reánk ütvén az somlyai katonák, az Gáthi Péter nevő falunkbéli embernek kamorája ajtaját bevágták, borát, búzáját, mint akarták, tékozlották: Bakó Bálint, Farkas Dani és több katonák. Ma is az somlyai katonáktól két vagy három napi nyugodalmunk nincsen; szüntelen rajtunk vadnak.
Nántű. Nántü bírái is hit szerint vallják: 1670. esztendőtől fogva hódulunk váradi Csányi ispajának. Akkor nyolc embereket raboltatott el közülünk. Egyik elmenekült, az hét ember ez penig oda vagyon. Már Csányi ispaja megholt, a fia hódultat bennünket. Esztendőnként harmincz forin tot (adunk). Az császár adaját is az elmúlt idén megvötték rajtunk. Most is rablással fenyegetnek, ha két hét alatt be nem viszszük.
Az elmúlt esztendőben az somlyai katonák reánk ütvén, egy Bibarc Máté nevő embert meglőttek.
Madarász. Szatmár várához tartozó jószág. Az itt való bírák hitek szerint vallják: Ez szerint 1672. esztendőben, Szent-Mihály-nap táján hódultatott meg bennünket Váradon lakó Ibrain ispaja. Azolta vött rajtunk 175 forintot. Az török császár számára vött rajtunk fl. 80 id est nyolcvan. Mostan kérnek az török császár adajában harminckilenc forintokat, melyet tizednapra kíván tőllünk. Ha be nem vihetjük, elrabol bennünket.
Az elmúlt 1672. esztendőben Szent-Simon nap tájban reánk ütvén, az somlyai katonák, 17 ökrünket elhajtották. Melyeket az erdélyi párton Kaznicz nevő oláh faluban feltaláltunk, de az somlyai kapitány, Keresztes András, kilencnél többet meg nem adott. Az többit ha kerestük, azt mondotta, vasban veret bennünket s ott rothaszt el. Ugyanakkor egy emberünket megfogván, hat hétig fogva tartott s azt mondotta: Ha ezután marhát kerestek, vasban veretlek; meglátom, ha az német kiveszen benneteket." Az marhahajtó katonának egyike Gáll János, második Farkas Dani, a harmadikat Lippainak hívják. Item in anno 1672.......................
Károly oppidum. Az károlyi hites bírák így vallanak: In anno 1670. circa festum Sancti Michaelis Somlyórul kicsapván a katonák az károlyi és bobaldi tehénmarhacsordát, hétszázig valót, Somlyóra hajtották. Nro 700.
Ugyanakkor három bobádi embereket öltenek meg a somlyai katonák az marha mellett. Nr. 3.
In anno 1671. aratás előtt az váradi törökök Kaplyan nevő falura csapván, a Károlyi mezőn négy embereket fogtak el, melyek azótáig is török rabjai; nem is tudják, hol legyenek. Kaplyanban egy embert vágtak le.
Annak utánna ismét ugyan az törökök Szentjobbról be csapván, az károlyi ménes mellől két embert, az ökör mellől is kettőt vittek el. Amelyeknek ketteje viszszaszaladott, de az ketteje ez napig is oda vagyon, kiket nem is tudnak, hol legyenek.
Elharácsoltak numero 2.
Anno 1673 Szent-Iván hetiben feles magyarral a váradi törökök kicsapván, vágtanak le tizenkilenc embereket. Nro 19. Akkor két embert is vittek el, melyeket sarcon bocsátottak ki.
Ugyanazon héten, die 7. Apr. az károlyi mezőről az károlyi lóménest, nro 155, hajtották el Váradra, id est százötvenöt. Ugyanakkor az törökök két gyermeket vittek el, melyek közől Váradról váltottunk ki egyet, a másik elszaladott volt.
Mostan ismét a gencsi földről tizennyolc számu tehénféle barmokat hajtottak el az szentjóbi törökök magyarokkal együtt. Nr. 8.
A csanálosi földről hajtottak el az szentjóbi törökök magyarokkal együtt harminchét tinóféle barmokat. Nr. 37.
Az feljebb megírt sok kártételek után..........az török császár számára kellett meghódolnunk. Minden esztendőre kilencszáz forintot kellett ígérnünk. Fl. 900.
Ez megírt summában adtunk most pünkösd ünnep tájban ötszázötven forintokat. Fl. 550. Ez jelen való Szent-Ivány-havában ugyan a károlyi emberek öt lovakat váltottak vissza, de az kidei földön jutván, az erdélyi párton csavargó katonák elvonták tőlünk. Nr. 5.
Iriny. Az itt való bírák is így vallanak: Váradon lakó Oroszlán aga hódoltatott meg bennünket. Ennek három esztendeig kellett adóznunk. Esztendőként harminckét forintot vött rajtunk, mely tészen fl. 96. Azonkívül mézet, vajat ajándékban. Mostan, ebben a negyedik esztendőben ugyan Váradon lakó Memhet csauznak kell hódolnunk. Ennek adtunk 24 frtot. De még meg nem alkudt velünk esztendőszámra.
Tomány. Az mostani felzavarodott időben az rebellis magyar katonák reánk ütvén az erdélyi pártrul, sok károkat töttenek és követtek el rajtunk, mely legalább kétezer forintakra extendáltatik. Tudjuk, az magyarországi határból az erdélyiek magoknak egy darab szigetet elástanak, kin az mai napig is kapdosnak az kolcsériak Delei Ferencvel együtt, de eddig is az Úr, Károli László (főispán szó kihúzva) úr ő nga nem engedett és ellenzette tüllök.
Erdődszáda. Az itt való bírák hitek után így vallják: Az erdélyi pártra menő rebellisek, Teleki Mihály úr ismét-kijöveteliben faluul töttenek őnekiek marhájokban és egyébféle javakban ezerszáz forint ára kárt. id est fl. 1100.
Aranyas. Ezen aranyasi bírák is hitek után vallják: Teleki Mihály kijöveteliben magyar rebellisek rájok való ütésekben vallottak nyolcvan forint kárt, id est fl. 80.
Válaszut. Ad arcem Szathmár pertinet. Hitek után vallják az itt való bírák és vajda: Az magarok az elmúlt őszön reájok ütvén, az vajda házát felverték. Vallott miattok tizenkét forint ára kárt. Nr. 12.
Barlafalva. Az itt való vajda, Illyés vajda, hite után vallja: Az elmúlt őszön rebellis magyarok reája ütvén, az házát felverték, jó paripáját elvitték. Vallott száz forint ára kárt. Id esfl. 100. Tudja azt is, hogy az kocsériak az tományi szigetet az erdélyi parthoz fogták.
Alsószopor. Az szopori bírák, kik szatmár vármegyei részen laknak, hitek után vallják: Hogy az békesség az két hatalmas császár között meglőn, az úr, tekint, és ngos Károlyi László úr ő nga, Szatmár vármegyének főispánja, Szatmárra behívata bennünket, megparancsolá ő nga, hogy az töröknek ne hódoljunk. Az török penig, Váradról Gencsy Memhet Alaj bék sokat fenyegetett, írogatott reánk: ha meg nem hódolunk, elraboltat bennünket. Azonban reánk ütvén, (ezelőtt két esz tendővel) kilenc embereket rabságra vittek, mely ez óráig oda vadnak. Egy azt izente, vigyünk 482400 forintot s a rabokat kiadják. De az pénzt elvötték, az rabok ez ideig is oda vesztenek. Azoltától fogva öt urunk volt, kiknek kellett adóznunk török császár adajával együtt 1000 frtot. Az magyar hadak is töttek 600 forint ára kárt; az falut felégették.
Hasonló vallomásokat tettek Gencs, Piskárkos, Rákosterebes, Csomaköz, Vada, Esztró, Hirip, Szakasz, Sándorfalva, Mezőpetri, Farkasaszó, Dengeleg, Endréd, Bere, Csomaköz, Krassó, Penészlek, Mezőterem, Felsőboldád, Oláhújfalu, Oláhtótfalu, Szelistye és Felsőszopor bírái.
A kuruczok elvadultsága oly fokra hág, hogy még a sírboltok felverésétől sem riadnak vissza. Igy rabolta ki Horvát János a krasznabélteki templomban egyes főurak koporsóit s az onnan elvitt drágaságokat Olasz Lénárdnak adta el. A szolgabírák ezért 1678-ban maguk elé idézik az orgazdát, hivatalosan értesítve őt, hogy "mivel a Prépostváry Zsigmond, Toldy István és más urak sírjait a bélteki templomban fölverték: az annak előtte szatmári végházban lakozott, de mostan bujdosásban levő gyalogok, aliter talpasok, hajdúk hadnagya, Horváth János vagy más akárkik által kegyelmed kezéhez taliter-qualiter deveniált arany-, ezüst-marhák, köntösök, koporsókban és testeken levő ékességek, öltözetek felől számoljon." Még ma is látszik a krasznabélteki templom jobboldali mellékoltára alatt levő Prépostváry Zsigmond koporsóján az erőszak nyoma.
Thököly Imre
E közben Teleki Mihály, Thököly Imre s más kurucz főurak Francziaországgal is összeköttetésbe léptek. Oly szerződést kötöttek XIV. Lajossal, hogy ez 6000 nehéz lovast s évenként 100.000 tallért lesz köteles segítségükre adni; ők viszont 15.000 embert mozgósítanak a császár ellen. Most már a törökök sem ellenezték annyira a kuruczok támogatását s a szövetséget, Teleki Mihály ösztönzésére, 1677-ben Apaffy is aláírta. Gróf Bohain franczia tábornok még ugyanabban az évben átlépett a Kárpátokon 6000 jobbára Lengyelországban fogadott zsoldossal s a kuruczokkal egyesülve, a császári hadat Nyalábvár alá csalta s ott elhatározó ütközetben megverte, Nagybányát pedig elfoglalta. Még nagyobb lett a kuruczok hatalma, midőn 1678-ban az ifju gróf Thököly Imrét választották fővezérükké; rövid idő alatt nekik hódolt Felsőmagyarország.
1681-ben Thököly parancsolt Szatmár vármegyében. A törvényhatóság, mely röviddel az előtt a szatmári kommendánssal alkudozott a szénahordás felől, most már a Thököly lovasai fentartására a következő terheket veti ki: portánként egy köböl búzát, két köböl zabot és két szekér szénát; a vármegye pedig együttesen ad százötven köböl bort, tizenkét vágómarhát, tizenkét oldal szalonnát, húsz itcze mézet, harminczkét itcze vajat, két köböl lencsét, száz tyúkot, húsz ludat, 200 tojást. Ez az egyetlen emléke maradt fenn a jegyzőkönyvekben Thököly uralmának. Pedig ez csupán egyszeri kivetés! A többit, veszedelmes volta miatt, a kortársak valószínüleg meg emmisítették.
1683-ban Petneházi kuruczkapitány Szatmár várát is meglepte és elfoglalta. A kurucz fegyverek hatalma tetőpontjára ért, úgy látszott, hogy végleg diadalmaskodni fog a császári sasok felett.
De a messze távolban lefolyó világtörténelmi események egészen más fordulatot adtak a dolgok fejlődésének. Bécs falai alatt a törökök óriási tábora vereséget szenved, Párkánynál ismét csatát vesztenek, s ezzel a magyarság nagy részének szívében újra remény kél, hogy a Habsburgok hatalma meg fogja szabadítani az országot a másfélszázados török rabiga alól. A kuruczok cserben hagyják a Thököly zászlóit és Buda fölmentésére sietnek. A szatmári vár őrsége is önként a császár hűségére esküszik föl; ezzel a vármegyében ismét az ő tábornokai parancsolnak.
Az ország felszabadítása.
Az ország felszabadítása nagy pénzáldozatokat követelt. És a bécsi kormány természetesnek találta, hogy első sorban azok izzadják ki a nagy adót, a kikért folyik a két nagyhatalom között a háború. Szatmár vármegye még ezen kívül is kedvezőtlen helyzetben volt, mert a bécsi kormány, melynek most már eltökélt szándéka volt Erdélyt végleg megfosztani önállóságától, folyton nagyszámú csapatokat tartott e törvényhatóság területén, hogy azokkal kedvező pillanatban Erdély megszállását végrehajtsa. A császári tábornokok az adó behajtásában kérlelhetetlenek voltak és a legnagyobb kegyetlenségektől sem rettentek vissza. Szatmárban pedig éppen Karaffa parancsolt, ki hóhérhoz illő tettekkel örökítette meg nevét a magyar történelemben. Az új kormányrendszer nem kérdezte többé, ki a nemes, ki a jobbágy; mindenkit egyformán megadóztatott. A vármegye megrettent tisztviselői, ellenmondás nélkül engedelmeskedtek. Mikor pedig a nemesség egy része vonakodott a reá kivetett személyes adót megfizetni, 483a közgyűlés többsége 1686-ban oly határozatot hozott, hogy az ily ellenszegülőket meg kell fosztani jobbágyaiktól s azokat olyanoknak adni, a kik lefizetik az adót. 1690 után a porták számát sem igen nézték, hanem a kormány egyszerűen hatalmi szavával 3200 úgynevezett porcziót vetett ki a vármegyére, azaz részint a gyalog, részint a lovas katonaság tartására annyi részlet gabonát, zabot, szénát és szarvasmarhát kellett adni minden ellenmondás nélkül. Egy 1690-ből fenmaradt adólajstrom szerint, ebben az évben a vármegye 4413 köböl gabonát, 9690 köböl zabot, 4546 szekér szénát és 1000 darab szarvasmarhát adott. Pedig még más adók is voltak.
Természe es, hogy ezt a terhet a lakosság képtelen volt elviselni. De azért a törvényhatóság kénytelenségből hallatlanul kegyetlen rendszabályt hozott a porcziók behajtására. Elrendelte ugyan s, hogy ha valamely földesúr nem akar, vagy nem tud fizetn más is leteheti érette az adót, de akkor aztán ez lesz a jószág haszonélvezője mindaddig, míg a tulajdonos őt ki nem elégíti.
A hatalom kapzsiságának legjellemzőbb bizonyítéka egy 1691. évi eset. A vármegye 12000 frttal volt adóhátralékban, holott azt már két hónappal azelőtt le kellett volna fizetnie. Ezért reverzálist adott magáról, hogy ha bizonyos kitűzött határnapra kötelességét nem teljesítené, kétannyit ad. De ekkor sem fizethetett; így aztán Sompök kommisszárius csakugyan a kétszeresét követelte. Szorúltságában a vármegye úgy egyezett meg a vérszopókkal, hogy két hét alatt 600 ökröt ad nekik. Meg is hagyata szolgabíráknak, hogy minden járásban 150 ökröt foglaljanak le. Nem csoda tehát, ha senki sem akart szolgabíró lenni.
1692-ben a törvényhatóság havonta 477 katona (orális) és ugyanannyi ló (equilis) porcziót adott: azaz 29,574 font kenyeret, 14,784 font húst és 14,784 font bort; a katonalovak ellátására 88,722 font zabot, 118,296 font szénát és 5724 font szalmát. Mennyire ment ez egy év alatt! 1693-ban már 1026 oralis és 812 equilis porczióval van megróva. Ettől kezdve a vármegye előljárósága egyébbel sem foglalkozik, csak adóbehajtással.
Kipusztult községek.
Sűrűbb népességű vármegyék könnyebben kiállották az adóprés szorongatásait. De a lakosság itt a háborús idők miatt rémítően megfogyott, vagy szökve menekült erről az Isten-verte földről s inkább utonálló haramia lett belőle, mint hogy véres verejtékkel végzett munkája után az legyen az eredmény, hogy családjával együtt félmeztelenül koplaljon s munkája gyümölcsét az idegen katona harácsolja el. Teljesen pusztán állottak a következő községek: Piskárkos, Penészlek, Vada, Császári, Csaholy, Pátyod, Csengerjánosi, Ura, Aranylábuhodos, Kis- és Nagy-Zsadány, Tagy, Domahida, Gyűlvész, Alsó- és Felsősoprok, Parasznya. Elnéptelenedtek: Gencs, Dobra, Béltek, Oláhkékes, Oroszfalu, Veresmart, Remetemező, Lippó, Kisnamény, Kegye, Ilosva, Esztró, Gilvács, Gebe, Szamosújlak, Meggyes, Szalka, Mérk, Vállaj, Kálmánd, Gyügye, Nagyszekeres, Borsova, Fülesd, Csahócz, Görbed, Josipháza, Pallag, Pete, Nagypeleske, Lázári, Batiz, Szent-Márton, Udvari, Ilova, Sebespatak, Borhíd, Zajta, Gacsály, Ököritó, Ivácskó, Mikola, Homok, Nagy- és Kisgécz, Szamostelek, Kis- és Nagy-Hodos.
A törvényhatóság kedvezményekkel iparkodott a népet visszacsalogatni. E végből a következő határozatot hozta és hirdettette ki a szomszéd vármegyékben: "Minthogy az nemes vármegye, a pogány által lakosi elraboltatván, némely részében annyira elpusztult, hogy csak emlékezeti van már ma azon helyeknek: tetszett a nemes vármegyének, hogy azon pusztahelyeket más nemes vármegyékbül megszállván, azoknak lakosi három esztendőkig mind a porczióknak, mind egyéb kontribuczióknak fizetésétül és szekerezésektül immuniáltassanak. Mely résziben pedig a nemes vármegye a porczió bejövetelitül pusztult el, hogy az elidegenyedtek vissza- és hazaszálljanak; ki kevésre megmaradott, azok is el ne menjenek és csak a puszta föld ne maradjon: ez okokra ezen helyek ismét erejekhez képest porcziót fizessenek, de azonkívül egyéb impoziczióktul három esztendeig immuniáltassanak."
De ugyan ki jött volna erre az elátkozott földre, a hol a nagy adó miatt még sóval sem ízelíthette meg sovány kenyerét? Pedig a közterhek egyik legsúlyosabbika az volt éppen, hogy a király sóját kellett Máramarosból a Szatmáron, Károlyban és Tiszaujlakon levő kamarákba szállítani".
Nem volt már a magyar szabadságnak semmiféle biztosítéka sem. Erdély 1691 óta, Apaffy Mihály után, a többi Habsburg-tartomány közé soroztatott. A magyar rendek 1687-ben lemondtak szabad királyválasztó jogukról és az aranybulla 484ellenállási záradékáról. A bécsi kormány mint meghódított tartománynyal bánt a török iga alól felszabadított országgal. Lipót császár pedig, alig hogy a törökkel a karloviczi békét megkötötte, a spanyol örökösödési háborúba keveredett. Az idegen zsoldosokkal megszállott Magyarország felől teljesen nyugodt volt; azt hitte, hogy a kifáradt és agyonsanyargatott nemzet részéről nem fenyegeti veszedelem. Pedig már akkor tornyosulni kezdtek a viharfelhők.
II. Rákóczi Ferencz.
Élt még a hajdani magyar szabadság vitéz oroszlánainak egy ivadéka, az ifjú II. Rákóczi Ferencz. A császári udvar németnek neveltette és el akarta vele feledtetni dicső őseit és nemzete nagy multját. Mikor már úgy látszott, elérte czélját, megengedte neki, hogy visszatérjen magyarországi jószágaira. De az ifjú főúrhoz, a hatalmas uradalmak örököséhez felhatott az elnyomott nép jajszava és gróf Bercsényi Miklós tüzes szavaitól is ösztönöztetve, az az elhatározás fogamzott meg lelkében, hogy megszabadítja hazáját az idegen zsarnokságtól. A közös czélok tekintetében bármily hasonlóság is van közötte és nemzetünk többi szabadságharczosai között, az az egy szempont magasra emeli őt a többiek fölé, hogy saját érdekét soha sem kereste és mindig kizárólag Magyarország jogainak biztosítását tartotta szem előtt. De éppen eszményi fölfogása ruházta őt föl azzal a hajthatatlansággal, a minőt a politika, a megalkuvások tudománya, főképp a gyengébb félnek nem enged meg. Ezért kellett elbuknia.
A bécsi udvar értesült a franczia királylyal folytatott alkudozásairól. Elfogatta és a bécsujhelyi börtönbe záratta. Ő is a vérpadon végezte volna életét, mint anyai nagyatyja, ha hű neje meg nem szabadítja a biztos halálból. Segélyével 1701-ben Lengyelországba menekült.
Mig ő itt Siniavszky, belczi palatinusnál rejtőzködött, hogy utána ólálkodó ellenségei a messze távolban is el ne érjék, az alatt a felsőtiszai pórnép, nem tűrhetvén már tovább az égbekiáltó igazságtalanságokat, nyilt lázongásban tört ki. Dühe első sorban az ellen az intézmény ellen fordult, a mely leginkább emlékeztette arra, hogy még az embersorból is kivetkőztették: a sóhivatalok ellen. Egy csoport megtámadta a tiszaujlaki sókamarát s rabolni és fosztogatni kezdett. Lipót császár erről értesülve, 1702 október 12-én kelt levelében felszólította Károlyi Sándort, Szatmár vármegye főispánját, hogy fékezze meg a zavargókat. A fegyveres erővel szétszórt nép a határszéli hegyekben és erdők között bolyongott. Igy tettek a munkácsvidéki magyar és ruthén pórok is. Az 1703. év tavaszán ezek küldtek Rákóczihoz Lengyelországba egy Bige László nevü jobbágyot és egy orosz papot. A, követek előadták a nép végső inségét, készségét a fegyverfogásra, továbbá azt, hogy a spanyol örökösödési háború miatt kevés német katona van az országban; felszólították egykori urukat, hogy jőjjön segítségükre, mielőtt a fegyverfogásra alkalmas nép végkép szétszéled. Rákóczi tanácsosnak látta előbb a közhangulatot kikémlelni. E czélból beküldte az országba egy ügyes lovászát, a ki mellé a nép Pap Mihályt adta utitársul. A szeretet és öröm hihetetlen kitöréseivel fogadták őket minden pórkunyhóban. Szivökre kötötték, hogy csak mondják meg uruknak, rendelkezzék velök s küldjön mielőbb zászlókat, hogy a fejnélküli sokaság sereggé alakuljon.
Hogy a lelkesedés le ne lohadjon, Rákóczi és Bercsényi néhány zászlót küldtek, de leveleikben meghagyták, hogy ujabb parancsig ki ne tűzzék azokat; a nemesség birtokait ne pusztítsák, legföllebb nehány rosszul őrzött várat iparkodjanak kézrekeríteni. De a nép már nem bírt határtalan lelkesedésével, kitűzte a zászlókat s rendetlen tömegekbe verődve, a nemesek udvarházait és a templomokat kezdte fosztogatni.
Az egész mozgalom eddig pórlázadásnak látszott. Ujabb jelentőséget nyert, mikor Majos János, egy bátor, de szegény nemes ember, a későbbi kurucz ezredes is hozzá csatlakozott. Ez szintén fölkereste Rákóczit, hogy őt gyorsabb tevékenységre ösztönözze. Mig ő Pap Mihálylyal együtt Lengyelországban járt, azalatt Károlyi Sándor a szatmár-vármegyei nemességgel Máramarosban, Dolhánál, a vezérek nélkül maradt, borba és álomba merült pórokat szétverte és néhány zászlajukat meg dobjukat zsákmányul ejtette. Egyenesen Bécsbe sietett velük, hogy a császárt a helyzet komolyságára figyelmeztesse. Volt is oka, hogy az udvar előtt a lehető legkedvezőbb színben tüntesse föl magát, mert itt már régóta gyanakodtak reá, sőt a szatmárvármegyei nemességet is 485megbízhatatlannak tartották, mint azt Temérdek Ferencz jezsuita neki egy bizalmas levelében megírta.
Az események híre Rákóczit sietésre ösztönözte, A magyar határ közelében várta őt Kamenszky Petróniusz, egy orosz kolostor feje, később érdemeiért munkácsi püspök. A Beszkidek alján jött elébe június 16-án, Esze Tamás vezérlete alatt egész hadserege: 200 gyalog, kiknek csak rossz parasztpuskáik voltak és 50 lovas; rendezetlen, fegyelmetlen tömeg, mely rablásai között sajátította el a hadi tudomány elemeit, de a melynél a vezére iránt tanúsított lelkesedés mindent pótolni látszott. Ez a kis-banda, mint valamely lavina, minden lépéssel nőtt; az előtte szárnyaló hír megtizszerezte számát és mindenütt oly rémületet keltett, hogy a császári katonaság fegyvereit elhányva futott meg előle. Július 18-án Rákóczi már Vásárosnaményból intézhette Szabolcs rendeihez kiáltványát.
Szatmár vármegyében ez időtájig még minden rendén folyt. A június 28-án megtartott szatmári közgyűlésen, a mely utolsó volt a kurucz-uralom előtt, felolvasták a király levelét, a melyben felhívja a vármegyét, hogy tanácsával és haderejével legyen segítségére a Montecuccoli-ezrednek a lázadók leverésében. Ennélfogva a szolgabírákat megbízták a Tisza gázlóinak őrizetével; azt kapták utasitásul, hogy vegyenek magukhoz jól fegyverzett embereket, de meghagyták nekik, hogy azokat minden nyolcz napban másokkal váltsák fel. Parancsnokukká Kende Mihályt rendelték. Még ugyanezen a gyűlésen Löwenburg kommendáns 50 munkást és 195 gerendát kért a szatmári vár megerősítésére.
Rákóczi hada Tiszabecsnél kierőszakolta az átkelést a gróf Csáky vezérlete alatt álló vármegyei hadakkal szemben s attól kezdve nyitva állott az út előtte Szatmárba, s az ország belsejébe. A nemesség is, a mely eddig méltán félhetett zsarnoki önkénynyel elnyomott jobbágyai bosszújától, a Rákóczi személyében elég kezességet talált arra, hogy a kurucz hadhoz csatlakozzék. A főbbek közül először az Ilosvay-család pártolt át. Követte őket nemsokára a vármegye főispánja, Károlyi Sándor, továbbá Orosz Pál, Ibrányi László és csakhamar valamennyi.
Károlyi Sándor a dolhai ütközetben zsákmányul ejtett zászlókat Bécsbe felvivén, éppen nem talált olyan fogadtatásra, amilyet remélt. A monarchia nagyhatalmi állásában felfuvalkodott miniszterek az egész felkelést csak valami csavargó rablóbanda garázdálkodásának nézték s Károlyi győzelmét lekicsinyelték. Még azt sem tudta kivinni, hogy az adózó nép terheinek könnyitésére a vármegye 115 portáját 50-re szállítsák le. Azt is remélte, hogy jelentős szerepet juttatnak neki a fölkelés leverésében; csalódottan, de álmairól még végkép le nem téve, távozott Bécsből s miután a felsőmagyarországi kapitányság székhelyén, Kassán is hasztalanul várt öt hetet a megbízásra, megszökött és október folyamán Rákóczinak esküdött hűséget. Mig ő távol járt, nejét Lőwenburg szatmári várparancsnok, tettetett aggodalommal többször átakarta venni, hogy a bizonytalan károlyi kastélyból költözzék a szatmári várba s igy mintegy kezese legyen ura hűségének: de Károlyi Sándor titkon intette feleségét, hogy óvakodjék az oroszlánbarlangtól.
Egy 1706 elejéről fenmaradt "Mustrakönyv" segítségével bepillanthatunk a Károlyi Sándor, most már "generális marsall" kommandója alatt álló egész haderőbe. Méltóan van abban Szatmár vármegye is képviselve. Az ezredek igy következnek egymás után:
1. Palocsay György karabélyos ezere. 2. Károlyi Sándor lovas ez. 3. Gróf Csáky László lov. ez. 4. Sennyei Ferencz lov. ez. 5. Csicseri Orosz Pál lov. ez. 6. Gróf Teleki Mihály lov. ez. 7. Buday István lov. ez. 8. Vay László lov. ez. 9. Ilosvay Bálint nemes ez. 10. Jósika Dániel lov. ez. 11. Szappanos Mihály lov. ez. 12. Nádaskay György lov. ez. 13. Pongrácz György lov. ez. 14. Kenyheczi János (előbb Sós János és Luby György) lov. ez. 15. Bóné András lov. ez. 16. Gencsy Zsigmond lov. ez. 17. Nyúzó Mihály lov. ez. 18. Kárándi Mihály lov. ez. 1. Esze Tamás gyalog ezere. 2. Öllyüs János gy. ez. 3. Kajdi István gy. ez. Ecsedi János gy. ez. Ezekben az ezredekben a szatmárvármegyei hadak hol önállóan, hol más megyebeliekkel vegyest, egész századokat alkottak.
Rákóczi augusztus közepén ért Szatmár alá. Meg volt ugyan győződve, hogy az erős vár, melybe Glöckelsberg parancsnokon kivül, Löwenburg és Sickingen császári tábornokok is benszorultak, kemény ellenállást fog kifejteni, 486azt is tudta, hogy neki teljes képtelenség ilyen hely ostromára vállalkozni, mivel sem tűzérsége, sem begyakorlott gyalogsága nincs; de nehogy a serege győzhetetlenségébe vetett hitet megingassa, elhatározta, hogy körülzárja a várat s ha máskép nem, kiéheztetéssel veszi be. Közben Ilosvay Imre is fényes diadalt aratott Rabutin tábornok által ellene küldött Bethlen Sámuelen; Nagybánya városa is megadta magát, miután előzetesen egy Pintye nevü oláh zsivány a Rákóczi nevét használva fel ürügyül, kirabolta; igy az ostrom jó előjelek között kezdődött. Azonban mint előrelátható volt, igen hosszú ideig tartott; a császári tábornokok közel tizenhét havi vitéz ellenállás után, 1705 január 1-én adták fel a várat. Rákóczi az erődítvényt leromboltatta, nehogy a császári katonaság ujból kézre keríthesse s helyette pedig ősei híres fészkét, a megközelíthetetlen Ecsedet erősítette meg. A vármegye a parancs vétele után május 15-én Kende Zsigmond elnöklete alatt tartott gyűléséből kiküldte a négy szolgabírót: Vetéssy Lászlót, Mikolay Györgyöt, Kölcsey Imrét és Ibrányi Jánost, hogy a négy járásból összegyűjtött pórnéppel húzassák le a vár földből, gerendákból és paticsból összetákolt védőműveit. Ecsed ujból való fölépítésére 300 munkást és 25 szekeret adtak öt havi időtartamra.
Szatmár vár hosszu ostroma alatt, jobbára a vármegyének kellett a kuruczhadat élelemmel ellátni. A szatmári táborban az 1703 deczember 12-iki gyűlésen 1300 katona és 400 lóporczió adására kötelezték magukat a vármegye rendei. Ugyanekkor jegyzőkönyvbe vették, hogy a törvényhatóság népe havonta ad a sereg számára: 18,000 font húst, 650 köböl lisztet, 600 köböl zabot, 36 szekeret és 78 forint készpénzt. - Az 1704 márczius 8-án tartott gyarmati közgyűlésükön 1000 forintot vetettek ki adóba. Ez adatokkal nem akarjuk felsorolni hozott áldozataik nagyságát, hiszen azok ki sem mutathatók. Igy csak véletlenül tudjuk meg egy panaszukból, hogy az ostromzár alatt összesen 20,804 köböl lisztet és 20,459 köböl zabot adtak a sereg ellátására.
De a legnagyobb csapása kuruczok fegyelmetlensége volt. Rákóczi hada ugyanis nem volt rendes hadsereg, csupán önkéntes népfölkelésnek volt nevezhető, melynek minden előzetes katonai nevelés hiján, a rendről s fegyelemről fogalma sem volt. Szigoruan bánni velök nem lehetett, mert akkor egyszerüen ott hagyták a zászlót. Egy-egy vesztett csata után, vagy a téli időszak közeledtével különben is legnagyobb részök elszéledt és csak nehezen lehetett őket ismét összeszedni. Nagy baj volt az is, hogy durva, részeges és rabló pórokból összeverődött legrégibb híveit tiszti állásokkal kellett jutalmazni, holott rendes hadseregben altiszteknek sem lettek volna jók. Ezeknek aztán alárendeltjeik előtt nem volt semmi tekintélyök; mindent úgy tettek, a hogy akartak. A pór származásu közkatona pedig ősi gyülöletből nem akart engedelmeskedni nemes születésü tisztjeinek. Az is baj volt, hogy többnyire egy községbeliek alakultak egy századdá, a kik egymás között alárendeltségről mit sem akartak tudni.
Ezek a bajok, a melyeket II. Rákóczi Ferencz "Emlékirataiban" őszintén felsorol, okozták, hogy Szatmár vármegye az ostrom tizenhét hónapja alatt pusztasággá lett. Mivel a törvényhatóság területe harcztérré változott, ki megszökött róla, ki kuruczczá lett, ki pedig megöletett. A szomoru állapotról megközelitő képet egy hivatalos összeírás nyújt, melyet Rákóczi parancsára Kellesy István és Ibrányi János készítettek. Községről községre járva, jegyzőkönyvbe vették, hogy 1703 pünkösdjétől 1705 február 28-áig minő károkat szenvedtek; mennyi föld maradt parlagon; hány falu pusztult el; hány gazda van most bennük s azoknak mennyi a lábas jószáguk; hány paraszt lett kuruczczá, vagy öletett meg; mennyi élelmet vagy szekeret adtak a Szatmárt ostromló kurucz seregnek. Ennek a kimutatásnak egyes fontosabb részei itt következnek.
II. Rákóczi Ferencz.
(Mányoki festménye után)
Pálffy János.
(A "Heldenbuch"-ból)
Károlyi Sándor.
(Az Orsz. Képtárból)
Rabutin.
(Az Orsz. Képtárból)
Kántorjánosi. Derzs, Nyirmeggyes két hétig pusztán állottak; az elsőben van 11, a másodikban 4, a harmadikban 6 gazda. Nagyecseden találtak összesen 12 embert. Fábiánháza két év óta pusztán áll. Mátészalka három hétig; van benne 5 ember, Sándor, Gyüre, Mada, Rohod, Eőr nevű községekben a gazdák száma így következik: 10, 7, 9, 7, 1. Jármi három hétig pusztán állott; van benne 2 gazda. Papos két hétig; a gazdák száma ugyanannyi. Gebén van 4 gazda. Kálmánd hat hétig állott üresen; a gazdák száma, benne 7. Mérk kilencz hónapig állott lakatlan; akkor 4 gazda volt benne. Károly. Ezen községben a Károlyi Sándor ménesét, gulyáját, sertésnyáját elhajtották, vetéseit tönkretették; van 40,000 forint kára. Az Ötvös Miklósé 8248, az Irinyi Zsigmondé 6770, a Szatmári Sámuelé 745, a Domokos Ferenczé 1007, az Egyházi nemeseké 1160, a Dombrády Mihályé 1160, a Fekete Ferencé 1171 forint. Az itteni parasztság 5049 forint kárt szenvedett. Ez utóbbiak a megszálló seregnek adtak: 30 köböl lisztet, 3000 köböl abrakot és 19 vágómarhát. Az összeíráskor lakott még Károlyban gazdaember: 25. Ezeknek volt összesen: 20 ökrük, 30 tehenük, 20 lovuk, 489100 juhuk. Kuruczczá lett ezen községből: 98, megöletett: 29. Szaniszló és Csomaköz két-két hétig állottak pusztán; gazda van az előbbiben 10, az utóbbiban 30. Vada, Csanálos, Fény, Vállaj, Hodos szántás-vetés nélkül maradtak, mert éppen annak idején állottak öt hétig pusztán; gazda csupán három-négy akadt mindegyikben. A fényiek közöl kuruczczá lett 23, Vállajról 7, Hodosról 17. Iriny pusztán állott két hétig, gazda van benne 3, kuruczczá lett 24. Portelek, Mezőterem, Domahida, Szent-Miklós, Majtény két hónapig állottak üresen. Kaplyon pedig öt hétig; stb.
A szabadsághős maga tudta legjobban, hogy hadseregének ilyen eljárása a nemzet pusztulására és az ország teljes elnéptelenedésére vezet. Azt is belátta, hogy a császár állandó hadseregével szemben semmire sem megy a nemesi fölkeléssel, a mely csak úgy kedvtelésből hadakozik, s ha a hadjárat gyönyöreit megúnta, szó nélkül megfordítja a lova kantárszárát és hazavágtat a hét szilvafájához, mesélni a szomszédoknak a saját hőstetteit. Tehát Bercsényi által azt a rendeletet küldte a vármegyének, hogy a nemesi felkelés helyett tartson inkább három kompánia zsoldost s annak költségeit tisztán a nemesség fedezze. Világos, hogy ez a terv burkoltan az egyedül czélra vezetőt, az állandó hadsereget foglalta magában. Sajnos az uralkodó osztály annyira beleélte már magát a Verbőczy Tripartitumában gyökerező kiváltságaiba, hogy ilyesmiről hallani sem akart. Felelete ennyiből állott: A vármegye "különösnek" találja ezt a kívánságot, és mivel főispánja különben is táborban van, a határozatot máskorra halasztja.
A zavaros időkkel együtt járó féktelenségek megzabolázására Rákóczi rendőri intézményt szervezett: az úgynevezett járásbeli komisszárosok hivatalát. A vármegye ezek részére külön rendszabályt dolgozott ki. Meghagyta nekik, hogy a káromkodókat büntessék; ha az ellenség beütése fenyegetne, több járással, sőt vármegyével levelezve, szervezzék az ellenállást; a kóborló katonákat vagy hajdúkat fogják el; a hadnagyok egyik kerületből a másikba jelentsék a tolvajokat és teljes erővel üldözzék azokat. A hadnagyok altisztjei a tizedesek, ezeknek pedig a falusi bírák lesznek segítségükre "sub poena talionis", mert kötelesség-mulasztás esetén szemet szemért, fogat fogért, életet életért tartoznak adni. A bírák gondoskodnak fogatok előállításáról is.
E közben elközelgett az 1705. évi szeptember havára összehívott szécsényi gyűlés ideje. Szatmár vármegye is elküldte arra követeit és a következő utasításokat adta nekik: Nem panaszkodik ugyan a törvényhatóság, hogy Nagybányát és Giródtótfalut kivéve, valahol valami vallási sérelem érte volna, de azért a követek minden erejökből támogassák többi protestáns atyjokfiait minden ilyen vonatkozású ügyben. Hogy pedig a három bevett vallás között a béke megmaradjon, hasson oda az országgyűlés, hogy a papok javadalmuk elvesztésének terhe alatt "egymás ellen semmiféle mocskos vádakat ne emeljenek, se gyalázatos írásokat ne csináljanak". - Állítsák vissza a szabad királyválasztást. - Magyarok legyenek a katonatisztek. - Vessenek gátat az állami tisztviselők, katonák, harminczadosok és tizedszedők zsarolásainak. - Szatmáron és Németiben a nemesek házaiba katonát ne szállásoljanak. - A háborús idők miatt megszakadt perek a béke helyreáltáig ugyanazon állapotban maradjanak. - Ne foglalja le a kir. kamara a nemesek jószágait egyszerű följelentés alapján, magszakadás czímen. - Minthogy továbbá a vármegye 1785-től 1802-ig 1.343,552 frtot fizetett állami adóba s azóta is sokat szenvevedett, mert az ostrom terheit ő viselte, népét a háború, árvíz, betegség, éhség, tűzvész megapasztotta s kivándorlásra kényszerítette, kérjék meg a követek a fejedelmet, hogy ezentúl csupán 39 porta után kelljen adóznia.
Nem folytatjuk az események menetét, mert ez messze túl vinne a vármegye határain. Szatmár ugyanis a Rákóczi-féle fölkelés kezdetén és végén volt a döntő jelentőségű események színhelye. A közbeeső öt esztendő a folytonos vér- és pénzáldozatok nehéz időszaka volt, melyekről a jegyzőkönyvek vaskos kötetei tanúskodnak.
A szabadsághőst XIV. Lajos franczia király az ónodi függetlenségi nyilatkozattal csak ellentétbe akarta hozni a Habsburg-házzal s azután cserben hagyta. Rákóczi hadai ugyan a guerilla harczmodorban, melyhez elég a személyes bátorság, felülmulhatatlanoknak bizonyultak, de a nyílt csatákban mindenütt vesztettek; 1711-ben már csupán az ország éjszak-keleti részét mondhatta magáénak; nem volt más választás, mint vagy megbékélni, vagy kibujdosni az országból, hogy külföldi segítséggel, de most már kevesebb reménynyel újból kezdjék a háborút.
490A békealkudozások e közben szüntelenül folytak. Ujabb jelentőséget nyertek ezek azzal, hogy József császár a gyűlölt idegenek helyett Pálffy Jánost tette magyarországi hadai fővezérévé s egyszersmind felhatalmazta őt arra is, hogy a békealkudozásokat is vezesse.
Szatmár vármegye rendei Rákóczi parancsára április 11-én választották meg követeiket a békeföltételek megállapítása végett. Klobusiczky Györgyöt, Ajtay Mihályt, Gyulaffy Lászlót és Barcsay Zsigmondot érte ez a megtiszteltetés. Jellemzők az utasítások, melyeket nekik ez alkalomra adtak. "A mint eddig - így szóltak - a jó fegyverkezést, úgy most a hosszas békét tartja a vármegye czélravezetőnek". Csupán a vallásszabadságot és az amnesztiát biztosítsa a király az országnak, meghódolnak.
Rákóczi már előbb, január végén, egész hadseregét Kisvárdánál összpontosítván, megmondta, hogy a Pálffyval való értekezés végett Vajára megy át; ennek lefolytáról pedig majd Apátiban, a Károlyiak kastélyában fog számot adn a főtiszteknek. A vajai találkozás a szabadsághős és a császári tábornok közt úgy ment végbe, mint bár különböző pártállású, de hazájukat szerető magyar emberek között kellett történnie. Pálffy esdve kérte Rákóczit, hogy tegye le a fegyvert, mert ha most már az utolsó mérkőzésre kerül a sor, félni lehet, hogy Magyarország ugyanolyan sorsra jut, mint Csehország a prágai ütközet után; elkobozzák összes jogait s megfosztják állami lététől. Csupán annyit kívánt előzetesen Rákóczitól, hogy írjon a császárnak egy felsőbbségét elismerő levelet s ő biztosíthatja, hogy az megadja a magyaroknak és az erdélyieknek törvényen alapuló összes kiváltságaikat; s a mint a fölkelők mindnyájan amnesztiát nyernek, úgy ő is megtarthatja összes birtokait és czímeit, sőt többet is remélhet, csak az erdélyi fejedelemségről kell lemondania.
Ez előterjesztésre Rákóczi kifejtette, hogy ő nem akadálya a békének; a császárnak is elküldi a kívánt levelet, bár tudja, hogy válaszra sem fogják méltatni. Azonban ő a felkelőknek nem föltétlen ura, hanem mint a szövetkezett rendek fejedelme, csupán határozataik végrehajtója. Neki tehát előbb értekeznie kell a vezérlő bizottsággal s csupán akkor adhat végleges választ. Ehhez képest tanácsosai közül azokat, kik még Lengyelországba át nem mentek, Ugocsa megyébe, Salánkra hívta össze s megkérdezte őket, hogy a béke biztosítására szolgáló régebbi feltételeik közül engedhetnek-e valamit. És azok valamennyien azt felelték, hogy az 1706-iki nagyszombati békepontok egyikétől sem térhetnek el; de ha a viszonyok mégis alkudozásra kényszerítik a felkelőket, össze kell hívni az egész tanácsot s a szövetkezett rendeket, hogy véleményüket nyilváníthassák.
A szatmári béke.
Rákóczi tehát a gyűlés helyéül Husztot jelölte ki. Ő maga ugyan Lengyelországba utazott, hogy ott az orosz czárral találkozzék, a kitől fegyveres támogatást remélt, azonban megigérte, hogy a gyűlés határidejére itthon lesz s végrehajtja mindazt, a mit közmegegyezéssel határozni fognak. Az országból való távozása előtt Károlyi Sándort tette hadai fővezérévé. Ez azonban a megállapodás ellenére s még a huszti gyűlés határidejének lejárta előtt, önkényüleg Szatmárra tette át a gyűlés helyét s nem törődve azzal, hogy ott sem Rákóczi, sem a szövetkezett rendek által választott tanácsosok nincsenek jelen, április 29-én a békét megkötötte. Ebben mind Rákóczinak, mind többi híveinek, ha három hét alatt a császár hűségére visszatérnek, teljes amnesztia biztosíttatott. Ujból megerősítést nyert a nemzet szabadsága és a protestánsok háborítatlan vallásgyakorlata. Igéretet kaptak a felkelők, hogy a legközelebbi országgyűlésen a király a nemzet sérelmeit orvosolni fogja. Harmadnapra aztán május 1-én, kiment az egész bizottság a majtényi síkra, a hol őket teljes fegyverzetben, lobogó zászlókkal 12,000 kurucz várta. Károlyi Sándor szemlét tartván felettük, beszédet intézett hozzájuk, melyben ismertette a lefolyt békealkudozást és az elért eredményeket. Azután letette a király iránt a hűségesküt. Erre megszólalt a kurucz táborban a zene; lett nagy zászlólobogtatás, lövöldözés és örömrivalgás. Ünnepélyes hálaadó istenitisztelet zárta be a nyolcz évig tartó háború végső jelenetét. A kuruczok 160 zászlót szolgáltattak át, de fegyvereiket megtartották. Mondják, hogy sokan kardjukkal a zászló nyeléről a lobogót lemetszették, derekuk köré csavarták s a sok siralommal telt, de dicsőséges napok emlékére hazavitték és szent ereklyeképpen őrizték meg.
491Rákóczi a Károlyi Sándor eljárását kiáltványában árulásnak jelentette ki és a szatmári békét soha sem fogadta el. Inkább végigbujdosta a félvilágot és százhúsz négyszög mérföld területű birtokait a győztes hatalom zsákmányául hagyva, számkivetésben élt. Törhetetlen volt a hite, hogy lesz még alkalom, mikor a külföldi hatalmak segítségével lerázhatja nemzete nyakáról az idegen uralmat. Ám az isteni gondviselés máskép intézkedett.
A szatmári béke szerzőjét az utókor különbözőképen bírálta meg, a szerint, hogy minő politikai áramlat volt éppen felszínen. A jutalmul kapott grófi czímet, nagy uradalmakat s még azonkívül 50,000 forintot árulása díjának tekintették. Annyi bizonyos, hogy a békét Rákóczi kijátszásával kötötte meg; ő maradt előtérben s mint ilyen az udvar kiváló kegyét élvezte. Azonban, ha az ország akkori rémséges pusztulását s a kurucz fegyverek balsikerét vesszük tekintetbe, meggyőződhetünk, hogy a szatmári béke nem egy ember műve, hanem a közóhaj szüleménye. Annyira uralkodott ez az emberek lelkén, hogy a kuruczok még az alkudozások folyamán önként kiürítették a híres ecsedi erősséget, hogy az ellentábort meggyőzzék, mikép ők őszintén kívánják a békét. Azt se gondoljuk, hogy a várak őrségeit nem számítva, Rákóczi 12,000 emberrel rendelkezett a háború végén. Azért gyűltek össze annyian, mert úgy is fegyverszünet volt s az ország sorsa iránt mindenki érdeklődött.
Éble Gábor, "Károlyi Ferencz gróf és kora" czímű művében mendemondának állítja azt a közszájon forgó hírt, hogy Károlyi Sándort a szatmári béke jutalmául a Rákóczi uradalmaival tette III. Károly dúsgazdaggá. A mi a Szatmár vármegyében fekvő birtokokat illeti, - az ősi nagykárolyi jószágot nem számítva, - a szatmári fiskalitást az erdődi uradalommal együtt, melyet már a szatmári béke előtt részben öröklési jogon bírt Károlyi Sándor, részben pedig II. Rákóczi Ferencztől kapott zálogul az 1707-ben kölcsönzött 2000 arany fejében: a kincstár 1711-ben nála hagyta, és III. Károly 1720 április 9-én Bécsben kelt adománylevelével annak birtokában a grófot megerősítette. - A rézteleki jószágot, az erdődi uradalom régi kiegészítő részét, gróf Zinzendorf tábornoktól vásárolta meg 1725-ben 2000 frtért. - A bélteki uradalmat gróf Kéry Jánostól vette 1723-ban 15,000 frton. A tulajdonképpeni Rákóczi-birtokot, a ecsedi uradalmat, a Károlyi grófok szintén pénzen vásárolták meg; egyik felét Ferencz gróf vette meg Aspermont grófné, született Rákóczi Julia fiától, 1746-ban, a másik felét Antal gróf a királyi fiskustól. Ez utóbbi nyert 1776-ban királyi adománylevelet az egész ecsedi uradalomra, a melyért együttesen 308.000 frtot fizettek. Azt azonban Éble is elismeri, hogy Károlyi Sándornak a bécsi udvar a szatmári békekötés alkalmával addig szenvedett kárai megtérítésére 100.000 frtot igért, de azt soha sem kapta meg.
Más világításba helyezik a szatmári békét a Hóránszky Lajos kutatásai. Ezek szerint, a kurucz generális határozott igéretet tett a császárnak, hogy a felkelőkkel letéteti a fegyvert, természetesen megfelelő rekompenzáczió reményében. Bennünket különösen érdekelnek következő sorai:
"Térden állva legalázatosabban könyörgök tehát Felséged előtt, hogy a már resolvált 50 ezer forint kompenzáczióba először a szatmári majorsági kuriát az ugyanezen városban és területen lévő fiskalitással és annak minden tartozékaival együtt kegyesen adományozni méltóztassék..... Másodszor kérem a Drágffy-család magvaszakadtáról fiskalitássá lett erdődi dominiumot a romban lévő várral, községgel, falvakkal, birtokokkal és részjószágokkal, valamint az összes hozzátartozókkal."
Látjuk, hogy minő ellentétek várnak itt még mindig kiegyenlítésre mindaddig, mig az összes ide vonatkozó okiratok közzétéve nem lesznek.
Az 1717-iki tatárjárás.
Nevezetes ez a békekötés azért is, hogy ettől kezdve egészen az 1848-9. évi nagy eseményekig, ellenség többé nem háborgatta Szatmár vármegyét. Egyetlenegy tatárbeütés tesz e tekintetben kivételt, 1717-ből. Miközben ugyanis III. Károly dicsőséges háborúját vivta a törökökkel, mely nemcsak az ország területi épségét állította helyre, hanem a Balkán-félsziget egy jókora részét is megszerezte egy időre a Habsburgoknak, Erdélyben, Beszterczénél, mintegy tizezer tatár ütött be az országba s a vármegyét Szatmár városáig tűzzel-vassal pusztította s mintegy nyolczezer foglyot fűzvén rabszíjra, kifelé igyekezett az országból. Gróf Károlyi Sándor azonban, mint a hadvezér helytartója, Bagossy László vezérlete alatt felfegyverezte a tiszamelléki nemességet és 492a rablók üldözésére küldte. Hogy pedig két tűz közé szoruljanak, a borsai szorost, a merre útjukat vették, hatalmas fenyőszálakkal eltorlaszoltatta. Miután a tatárok Nagybányánál vereséget szenvedtek, Ugocsán és Máramaroson át Borsa felé vették ótjokat. De már itt várta őket Karácson Tódor vezérlete alatt a föld népe s a vármegye harmincz hajdúja tescheni puskákkal, pisztolyokkal s karddal felfegyverkezve. S mig egyrészök a szoros uton sziklákat hengerített rájuk, más részök Karácson Tódorral élükön, bátran megtámadta őket. Erre a tatárok megfutamodtak s elszéledtek a havasokban, rabjaik pedig szabadokká lettek. Karácson Tódort hőstettéért nemességgel jutalmazta meg a király. Szatmár vármegyéből azonban tiz embert mégis sikerült a tatároknak rabságba hurczolni.
VII. A TELEPÍTÉSEK KORA. 1711-1825.
A szatmári béke után bekövetkezett hosszú, nyúgalmas korszak alatt a vármegye lassanként kiheverte a háborús idők sebeit.
A vármegye urai közül Károlyi Mihály volt az első, a ki 1614-ben katholikussá lett, négy év mulva követte őt neje Sennyei Borbála is. Lelkesedéssel karolta föl ősei hitét és kész volt annak felvirágoztatására mindent megtenni, míg a vármegye többi urai a református vallásért küzdöttek kitartással. Ez az ellentét legszembeszökőbben nyilatkozik a már említett Károlyi Mihály és Rozsályi Kún István végrendeletében. Míg az első hálát ad Istennek, hogy őt a római katholikus egyház kebelébe visszavezette s utódjainak is szívére köti a vallásuk iránt való buzgólkodást: addig a másik még az örökösödésből is kitagadja azon utódait, kik katholikusokká lennének. Károlyi Mihály fia, Ádám, 1649-ben jezsuitákat telepít Károlyba, s e szerzet tagjai hozzáfogtak a katholikus hit terjesztéséhez. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a vármegye rendjei II. Rákóczy György uralma alatt, 1655-ben, követeiknek utasításba adják, hogy indítványozzák az országgyűlésen a jezsuiták kiutasítását.
Gróf Károlyi Sándor nagykiterjedésű uradalmaiban a szatmári békekötés után csak nehány száz család lézengett. A gazdasági szempontok tehát múlhatlanul azt kívánták, hogy az a gyéren lakott terület szorgalmas, munkás jobbágyokkal telepíttessék be. A Nagy-Magyar-Alföld többi része is pusztán állott; így tehát külföldi telepesek után kellett nézni.
És valljuk meg, bármennyire bántó a magyar faj háttérbe szorulása, de a magyar jobbágy akkoriban csakugyan rászolgált a földesurak bizalmatlanságára. Szállóigévé lett: "Német jobbágy: pénzes zacskó; tót jobbágy: vajas köcsög; magyar jobbágy: perlő társ!" És most mindehhez hozzájárult a vallásbeli különbség és a magyar pórosztály daczossága, melyet az a tudat szült, hogy a lefolyt fölkelés alatt a nemesi rendnek fegyvertársa volt.
Gróf Károlyi Sándor sváb telepesei.
A svábok első telepítésére egyedüli történeti adat gróf Károlyi Sándornak Pozsonyból 1712 június 23-án nejéhez, Barkóczi Krisztinához Nagykárolyba küldött levele. "Isten megostorozta a svábokat - írja, - szükséggel, helvétusokat fegyverrel; szanaszét jön az népe, több takarodván már alá Magyarországra 14 ezernél. Azok között Isten nekünk is juttatott, már máig többet ezernél küldöttem alá; remélem, holnap megint 500-ig valót fogok küldeni, s akár ezreket küldjek." Hogy pedig a vallási szempont is vezette a telepítés művében, kiviláglik e szavaiból: "Ma is egy pap 100 gazdával igérkezett. Meglátod, szivem, mint implantálom az religiót azon földre" - mert "az aranyos magyarok szélt mentenek". Ez a württembergi raj szállotta meg Nagykárolyt, Csanálost, Kaplyont és Vállajt. Fény 1720-ban népesült be. Béltek 1722-ben kapott új települőket Württembergből; Nagymajtény ugyanakkor 83 családot Württembergből és Ulm vidékéről. Erdődöt 1731-ben lepte el 50 sváb család. Mezőpetrit 1738-ban a Rajna vidékéről breisgauiak, Szakaszt 1747-ben württembergiek, Színfalut 1760-ban bajorországiak, Tőketerebest 1785-ben schwarzwaldiak, Alsóhomoródot 1787-ben bádeni és bajorországi svábok szállották meg. Ha valamely régebbi telepen már megerősödtek, új rajokat bocsátva, a szomszéd községekben pótolták 493a lakosok hiányát. Igy népesült be újra Kálmánd, Mezőterem, Barlafalu, Józsefháza, Mérk, Szaniszló, Sándorfalu, Zajta, Madarász és Nántü. A Károlyi grófok az új telepesek mindegyikének adtak 30-40 hold földet, szőlőhelyet, kaszálót erdejökből fát és rétjökön legeltetési jogot. A tizeden és kilenczeden felül mérsékelt robottal terhelték őket, úgy, hogy például a nagymajtényiaknak csupán 17 napot kellett évente az uraságnak dolgozniok. Építettek számukra templomot, paplakot és iskolát; tisztességes javadalommal látták el az egyházi személyeket. Nem csoda, hogy a szellemileg és anyagilag fölsegített nép rövid idő alatt jó módhoz jutott és megszerette új hazáját. A romok és üszkök helyén csakhamar jólétről tanuskodó, csinos, tiszta falvak épültek, melyek messzire hirdették, hogy milyen értékes elemet nyert a sváb telepesekben a vármegye.
A csekély számu magyar jobbágyság mindenütt félreállt a sváb útjából; nem szerette, mert egész világ választotta el tőle. Elköltözött a második, harmadik faluba, hogy ott lakó véreivel tömörüljön és legalább vallását menthesse meg. Igy mentek át a csanálosi, vállaji és kálmándi magyarok Börvelybe ; az erdődiek Dobrára és Géresre ; a béltekiek szintén az előbbi községbe . De a későbbi telepítéseknél, midőn már a svábság is magyarosodott, békésen megfértek egymás mellett.
Más földbirtokosok, kiknek nem volt anyagi erejök ahhoz, hogy külföldi telepeseket hozzanak, azokat az oroszokat, tótokat és oláhokat marasztották meg, kik aratás idején a nélkül is le szoktak szállani hegyeikről, hogy az Alföld gazdag termését betakaritani segítsenek. Bagossy László 1731-ben Bagosra, Kis- és Nagykolcsra oláhokat, Pátyodra tótokat és oroszokat telepített. Gróf Károlyi Sándor is hozott oláhokat Dobrára az 1731-1740. időközben. Porcsalmát Szaplonczay Kristóf népesítette be oláhokkal és oroszokkal. Sárközt a báró Vécsey család tótokkal a XVIII. század végén. Pusztadobos 1804, Nyírcsaholy 1814 táján kapott tót lakosokat. Császárit és Parasznyát egészen, Derzset, Fábiánházát, Nyírcsaholyt, Kisecsedet, Mérket, Pusztateremet, Porházát, Gebét, Hodászt, Kántorjánosit, Nagydobost, Nyírcsászárit, Nyírvasvárit, Ópályit, Mátészalkát, Nagypeleskét, Lázárit, Rozsályt, Sárközt, Adorjánt, Egrit, Szárazbereket, Homokot, Méhteleket, Mikolát, Nagyhodost, Sárt, részben oroszok szállották meg. De ezek nyelvben és érzésben teljesen megmagyarosodtak, úgy hogy isteni tiszteletüket is magyarul végzik.
A magyarság is megmutatta terjeszkedő képességét, mert újra benépesítette a kővetkező falvakat: Piskárkos, Penészlek, Ura, Géres, Dobra, Kisnamény, Szamosújlak, Szalka, Gyügye, Nagyszekeres, Borzova, Fülesd, Csaholcz, Görbed, Pallag, Gacsály, Ököritó, Nagy- és Kisgécz és Szamostelek
De mind máig puszták: Vada, Tagy, Gyűlvész, Kide, Sós, Aranylábúhodos, Kiszsadány, Dobrács, Borgezd, Bobáld, Onat, Embely, Szennyes, Kápolna, az Ecsed melletti Szent-Márton, melyek még a kuruczvilág előtt népes községek voltak. A legnagyobb tért azonban az oláhság hódította, melynek az Avasból és a Bükkből csupán egy lépést kellett tennie.
Zsidók telepítése.
Gróf Károlyi Sándor Nagykárolyba és Erdődre zsidókat is telepített, hogy a tespedésben levő kereskedelmet kissé föllendítse. Pozsonyból 1724-ben még rabbit is küldött nekik. "Immár csak szaporodjanak, - írja tiszttártójának, - én nem ellenzem." Ezek, minthogy Szatmárról és a bányavárosokból a királyi kiváltságlevél következtében ki voltak tiltva, csupán a falvakban terjedhettek el szórványosan. A vármegyei jegyzőkönyvekben gyakran találkozunk velök, mert egymással kötött szerződéseiket itt örökítették meg, legtöbbnyire nemzeti nyelvükből vett hiteles magyar fordításban. Ennek egyik legérdekesebb példája 1830-ból a következő: "Emlékezésre bizonyítjuk, hogy elébünk jövén a tudós Juda Ábrahám, így szólott hozzánk: Legyetek nekem hites és authentikált bizonyságok s fogjátok meg a köpenyegem végét annak rendje szerint s írjatok a leghasznosabb stílusban minden megerősítésekkel, a mint legjobban használhat; szubskríbáljátok s adjátok a feleségemnek, Zíszlinek, a Markus leányának, hogy legyen a kezében bizonyság, juss és kimutatás végett, hogy ezennel móringolok neki hatszáz ezüst pengő forintokat. Ezennel pedig adok a feleségemnek négy lépés földet az udvaromban egészséges koromban, nem pedig mint a ki ajándékoz valamit beteges létében.... Ezen kontraktus ne tekintessék mint firkálás és fragmentum... Megfogtuk a tudós Juda Ábrahámnak a köpenyege végét annak rendje szerint a felesége, Zíszli, Markus leányára nézve, mindenre, 494a mi fenn íródott, törvényes megfogással; a melylyel örökös vétel állapíttatik meg, mint állandó és erős. Bródi Mayer Lőbli s. k. Mates Nathánael s. k. bizonyságok. Fordította a chaldeus nyelvből Steuer Leopold."
Örmények.
Az örmények szintén a kereskedelem érdekeit szolgálták. Apaffy Mihály fejedelemsége alatt Erdélyben megtelepedvén, a Szamos mentén e vármegyébe is áthúzódtak, itt csakhamar meggazdagodtak, sőt némelyek nemességet is szereztek. Ugyanez áll a görög hitű ráczokról is, kik Várad meghódítása után, 1660-ban költöztek át Szatmár vármegyébe, de kis számuk miatt csakhamar beolvadtak a magyarságba. Leggyakrabban görögöknek nevezik őket az okiratok.
Oroszok.
A munkácsi egyházmegyéhez tartozó oroszok még 1649-ben egyesültek a római katholikus egyházzal. Mind az ő, mind általában a görögök papjait s azok fiait III. Károly 1721-ben felmentette a jobbágyi terhek alól. Munkácsról indúlt ki az a mozgalom is, hogy az avasi oláhságot szorosabb kapcsokkal fűzzék az únióhoz. Ennek éltető lelke Jeremiás, görög eredetű bazilita szerzetes és bikszádi házfőnök volt. De a szigorúságával megbékülni nem tudó oláhok egyike, Suhaj János 1703-ban orozva meggyilkolta.
Mindeme tarka népség fölött a régi nemesség megtartotta uralmát. A szatmári béke óta legföljebb az a változás állott elő, hogy a gróf Károlyiak vagyonuk és hírnevük, valamint az udvar kegye által magasan a többi urak fölé emelkedtek. Három nemzedéken át ők viselték a főispáni hivatalt; a vármegyében tehát az történt, a mit ők akartak. Ez állapot természetes következménye lett az a változás is, hogy a megyegyűlések állandó helye Nagykároly lett. Igaz, hogy e családnak nagy áldozatokat is kellett hoznia kiváltságos állásáért. Igy például gróf Károlyi Sándor 1733-ban, a rajnai hadjárat idején és az 1737-38. évi török hadjárat alatt az udvar felszólítására egy-egy egész huszárezredet küldött fia, Ferencz vezérlete alatt a harcztérre a saját költségén. Ugyanő akadályozta meg, hogy a Péró-féle békésvármegyei parasztlázadás e törvényhatóság területére átcsapjon. 1722-ben Nagykárolyba kegyesrendi szerzeteseket telepített, hogy ott a katholikus híveket gondozzák és az ifjúság oktatói legyenek. . Kaplonyba ferenczrendieket vezetett, hogy a családi sírbolt gondozása mellett, bennök az ottani katholikus telepesek buzgó lelkipásztorokat nyerjenek. Károlyban könyvnyomtató műhelyt állított, melynek czenzorai az egri püspök rendeletéből a piarista rektor és a fényi esperes-plebános lettek.
A monarchia nagyhatalmi állásával és a kormány megszilárdulásával együtt járt, hogy a vármegyei élet veszített jelentőségéből. Végrehajtja az ujjászervezett Magyar Királyi Kanczellária, Helytartótanács és Kamara rendeleteit: a mellett gyógyítgatja saját sebeit, erősödik. III. Károly király czéhszabályokat adott az egyes ipartestületeknek; 1718-ban hirdetik ki a csizmadiákét, szabókét és a szűcsökét. Lényegében mind megegyezik.
Limitáczió. Fizetések.
A vármegye határozza meg minden egyes iparczikk árát; ez a limitáczió. Egy ilyen árszabásból tudjuk meg, hogy 1724-ben volt a törvényhatóság területén: szabó, kerékjártó, kovács, gombkötő, mészáros, varga, csizmadia" szíjjártó, szűcs, kádár, fazekas, takács, czigánykovács és faragó.
Szabályrendeletek irják elő a szolgák járandóságát is. Egy ilyen limitáczió 1724-ből így hangzik: "Faragó gazda öreg béresnek, ki szekeret tud csinálni, évi fizetése hat forint. Azonfelül jár neki egy öreg szűr, egészen vászonnal béllelt száru, gombos, zsinóros abadolmány, borjubőrcsizma, négy pár bocskor, abanadrág, két fehér ruha, fekete süveg, vetés: a gazdáé egy köböl, magáé ugyannyi. Ha a gazda "száraz prebendára" akarja megfogadni, kap hat köböl buzát, egy darab esztendős sertést, továbbá lencsét, borsót, kölest, árpát, mindegyikből egynegyed köblöt."
Uri rendek kocsisának járandósága nyolcz forint készpénzben, remekmente és abaköpenyeg két esztendőre: fekete süveg, borju- vagy lóbőrcsizma két pár, fejelés egy pár, fehérruha két pár, remekdolmány és nadrág.
A vármegyei tisztviselők fizetése 1732-ből így következik: első alispáné 200; másodalispáné 150, főszolgabiróé 100, esküdté 112, ügyészé 100, kommisszáriusé 200, a nyolcz alkommisszárius mindegyikéé 30, számvevőé 100, főjegyzőé 500, aljegyzőé 150, másodaljegyzőé 25, kapusé 12 forint. Mint látjuk, különösen meg van becsülve a főjegyző, mint a ki egész munkaerejét a vármegye ügyeinek tartozik szentelni; akkora tisztelet nyilvánult iránta, hogy az alispán mindig külön hívta meg a gyűlésben való megjelenésre.
