Szatmár vármegye területének legnagyobb része a nagy alföldi fensíkhoz tartozik, a mely a mioczén tenger visszavonúlása után visszamaradt pliocén beltenger és beltavak korszakát követő diluvium korában rakódott le, a mikor az egész medencze még sülyedőfélben volt és a mikor az alluviális anyag a völgyeket ellepve, maga alá szorította a diluviális képződményeket.

Ebben a korszakban a vármegye síksági része vízfedte terület volt, melyet kelet felől az avasi hegyek, a Guttin és a Bükk-hegység határolt, és a Tisza, Szamos, Kraszna, Lápos, Ér, Túr és Sár vize táplált. E nagy terület legmélyebb sülyedése az ecsedi láp volt, továbbá az Érvidék déli része, a Tiszahát és a Szamosköz egyes részei.

A vizek visszavonúlása után is, a Kraszna, Szamos és Túr köze, óriási, mocsaras tóként maradt vissza, a melyet főként a Kraszna táplált, a Szamos hordaléka pedig lassanként feltöltött és ezzel egyidejűleg levezette a vidék vizeit is, helyet teremtve a növényi és állati életnek.

Ez az élet csakhamar megnyilvánúlt. Buja növényzet keletkezett a mocsarak, tavak, folyók és patakok partjain. A Tisza és a Szamos közén, odébb pedig, közelebb az Avashoz és a Bükk-hegységhez, ősrengetegek keletkeztek, melyek a síkságnak körülbelül harmadrészét foglalták el.

A természetnek legméltóbb objectuma, a melyet e hatalmasan buja keretbe állított, az ősállat volt és vele a leghatalmasabb teremtmény: az ember.

Megjelent az őserdőkben a félelmetes ősbölény és az ősmedve. Ott honolt a hatalmas őselefánt. Feljebb, a hidegebb tájakon, az akkor még jégborította Avasokon és a Bükk-hegységben a rénszarvas. A haldús ecsedi láp táján az óriás mammuth, meg az orszarvú és mindezek alattomos kísérője volt az őshiéna, az egyetlen húsevő a többi növényevő között, mely az elhullott ősállatok fertőzésétől mentette meg a vizeket és a levegőt.

Mikor az ecsedi lápot lecsapolták, Domahida határában az Elephas primigeniusnak az agyarát, Mérk határában pedig a Hyaena spelaca, a Bison priscus, a Rhinocerus antiquitatis, az Elephas primigenius, az Equus caballus és a Castor fiber csontmaradványait találták meg. E sorok írója pedig, a Nagykároly határában, az ú. n. bobádi dombon végzett ásatásai alkalmával, több ősbölényszarvat, ősszarvasok aggancsait és ősmedvék csontjait, álkapcsait stb. találta meg. Aranyosmeggyes határában pedig számos ősszarvas-aggancsot, részben már kikészítve, részben csak egy helyre elrakva.

Midőn az első ember a vármegye mai területén megjelent, gazdag állat- és növényvilágot talált a vízben bővelkedő vidéken.

Csak nyugat felől jöhetett, ugyanakkor, a mikor a Nagy-Magyar-Alföldön terjeszkedve, Szabolcsot ülte meg és kisebb, gyengébb rajait tovább szorította kelet felé, egészen a Bükk- és az Avas-hegység alá. Igy tehát a szatmár-vármegyei ősember természetes útvonala Szabolcs és Bihar vármegyék határaitól kelet felé a hegységekig, éjszak felé a Tiszáig terjedt.

Az európai ősember történetében két kort különböztetünk meg. A paleolith és a neolith kort. A kettőt egymástól évezredek választják el. Az előbbi az a kor, a melyben az ősember csak abban különbözött a többi állatoktól, hogy 403kifejlődött agyrendszere az állati ösztönön felül, bizonyon fokú elmeképességgel ajándékozta meg, melylyel könnyen tudott előállítani védelmi eszközöket, a melyek nélkül okvetetlen a többi állatok martalékává lett volna. Ezek az eszközök végtelenül kezdetlegesek voltak ugyan, de alkalmazásuk és használatuk módja tették azokat félelmetesekké. Ilyenek voltak a parittyakövek, melyeket kúszó-növények szívós indáival, nagy távolságra tudott hajítani; kemény kövekből egyszerű széttöréssel vagy pattantással nyert és érdesebb részein kiegyengetett, hegyes vagy éles, kisebb vagy nagyobb darabok, melyeket növényrostokkal ráerősített farúdra és szúró- vagy vágó-eszközül, vagy fegyverül használt; kőbunkók, buzogányok és cséplők, a melyeknek darabjait a vizek kimosott, hengergetett, megformált nagy kavicsai közül válogatva, buzogányként illesztett favégre, vagy szívós növényrostokkal akasztotta erős nyélre, mint a husziták korában a lánczos buzogányt. A paleolithkori ember a tűzélesztést még nem ismerte és barlangokban, odúkban lakott. Nyomai Szatmár vármegye területén nem találhatók.

Szatmár vármegyében a neolith-kor, vagyis az újabb kőkorszak embere telepedett le először, kb. 6000-8000 évvel ezelőtt. Ez már családok, sőt törzsek szerinti csoportokban élt. Letelepedési helyét bizonyos nyugodt megélhetési feltételekhez kötötte. Ilyen volt az áradások színtjén felülemelkedő vízpart vagy sziget, a hol könnyen találta meg élelmét a vízi szárnyasokban, állatokban és halakban bővelkedő vízben, tavakban és mocsarakban. Ügyelt arra, hogy ellenséges család, törzs, vagy állat támadása ne érhesse könnyen és ezért, ha víz vagy mocsár nem védte minden oldalról, tanyáját a vízmentes oldalon áthatolhatatlan őserdő mellett, de mindíg víz közelében ütötte fel.

Az e korbeli ember már a leleményesség magas fokán állott. Az érczet nem ismerte ugyan, de házi eszközeit, fegyvereit nagy csínnal és ügyességgel készítette és kunyhókban lakott. A földben megfelelő üreget vájt, annak alját az egyik sarokban, kb. 3/4 □méternyi területen, jó vastagon agyaggal, simán kitapasztotta tűzhelynek. Az üreg körül nádat, sást, galyat, faágat tűzött a földbe és ezeket felül, végeiken összekötözte, elől azonban, rendszerint a déli oldalon, nyílást hagyott. Ezután az egészet kívül-belül kitapasztotta agyaggal, telerakta az üres üreget száraz ággal, falevéllel, rőzsével és meggyújtotta. A hatalmas tűz az agyagból a növényi részeket kiégette, az agyagot megkeményítette és az üreget ilyképen egy darabból álló, kemény süveg fedte.

Kőszerszámait, kőfegyvereit csíszolta. Kőbaltáit, kőbuzogányait már ki tudta fúrni, hogy a fúrt lyukba nyelet alkalmazhasson. Ős-szarvasok aggancsaiból kalapácsot, vésőt, ásót, fejszét, szerszámnyeleket, lyukasztót stb. készített. Állatcsontokból tűt, kést, furót; kagylóhéjakból kanalat, kést stb. Tudott tüzet éleszteni. Állatok bőrével, sőt később növényi rostokból durván szőtt szövetekkel fedte testét. Értett a cserépedény-készítéshez és agyagból nagyon változatos alaku bögréket, fazekakat stb., sőt gyakran óriási alakú gabona- és víztartó edényeket készített, melyeket szabad tűzön égetett ki. A földmívelésnek is némi nyomaira akadunk. A nyert gabonát két lapos örlőkő között őrölték meg, a mit pedig el akartak raktározni, azt előbb kissé megpörkölték, hogy a nedvességtől ki ne csírásodjon, azután gabonatartó edényekben rakták el földüregekbe.

A kőkori ember nyomait a vármegye egész síkföldi területén megtaláljuk. Legtipikusabb nyomaira az Érvidéken, az ecsedi lápban és a láp környékén akadunk. Az e sorok írója által az ecsedi lápban, az ú. n. Sárvárdomb derekán végzett ásatás öt kökori tűzpadot tárt fel, a szokásos konyhahulladékokkal (Kjökken Möddings), melyekből nagymennyiségű cseréptöredék, agyagból égetett, különféle alakú hálónehezék, agyag-orsó, csont-szerszámtöredék stb. került elő. A cseréptöredékek legnagyobb része díszített, az e korszakot jellemző kezdetleges, egyenes, hullámzó, rovátkos, fűrészvonalas és pontozott díszítésekkel.

Hasonló leletek kerültek elő Homok határában is, Gödény Sándor egyik rigolirozott birtokrészén, a hol - sajnos - a földmunkások tömérdek ily leletet tettek tönkre. Itt különösen figyelmet érdemel az örlő- és csíszoló-kövek nagy száma és a sok félig csíszolt kődarab, a mi szinte azt a benyomást kelti; mintha ott a kőkorszakban valóságos kőcsiszoló-telep lett volna. Innen nehány igen szép kővéső és kőbalta került elő.

Hasonlóan érdekes telep az Aranyosmeggyes határában, a Patóháza felé vezető úton, a híd mellett megásott telep, mely viszont aggancsból készült szerszámokban 404és fegyverekben gazdag. Itt e sorok írója elraktározott, félig megpörkölt búzát is talált nagy mennyiségben.

A Tiszától kelet felé és dél felé, számos őrhalmot találunk, a melyek szinte szabályos, rendszeres vonúlatot alkotnak, le Gencs irányában; úgylátszik ezeknek a középpontja a Nagykároly határában fekvő ú. n. bobádi domb, a mely már a kőkorszakban szintén megült hely volt és melyről alább bővebben szólunk. A kőkori embert felváltotta a bronzkor embere.

Mennyiben lehet szó faji különbségről a kő- és bronzkor embere között, s általában idegen-népfaj bevándorlásával függ-e össze a brónzkultura elterjedése; vagy az előázsiai és egyiptomi czivilizáczió befolyása alatt, maga az európai őslakosság fejlesztette-e ki? ma még vitás kérdés. Több jel az utóbbi lehetőségre vall s az aegei tengermellék, Cyprus, Kréta, Mykenae és Trója Kr. e. 2000-1200 körüli műveltségének hatása mutatható ki a közép-, nyugat- és éjszakeurópai bronzkulturában. Viszont a népvándorlásnak is vannak nyomai, bár új emberfaj feltünéséről alig lehet szó. Azok a faji ellentétek, a mik a dolichocephal fejalkatu, magas termetű, szőke baltvidékiek, a szintén dolichocephal fejalkatu, de alacsonyabb s a nyugat felé nagyon kis termetű barna középtengermellékiek s a közéjük ék gyanánt benyomuló középázsiai eredetű brachycephal fejalkatu, középtermetű, részint barna, részint szőke közép- és keleteurópaiak között vannak, megvoltak már a neolithkor elején is. Megváltozott azonban a köztük levő viszony. A neolithkor közepe óta mindjobban terjeszkedett a baltvidéki faj, különösen kelet és délkelet felé, úgy hogy Kr. e. 2000 felé már Közép- és Elő-Ázsiában is feltünik s tartott ez az előnyomulás valami félezer évig, a mikor a középázsiai nomád lovasnépekkel ellenkező irányú népáramlat kezdődött, mely visszaszorította a baltvidékieket s megszakította a középázsiai rajok kapcsolatát az európaiakkal. Ez akkortájt történt, midőn az árja nyelvű népek kezdtek megismerkedni az érczek használatával, mert csak egyetlen egy közös ércznév (latin: aes, szanszkrit: ajasz) van az európai és ázsiai árja nyelvekben.

A középázsiai lovas nomádokkal megint a brachycephalok térfoglalása kezdődött. Bár a bronzkorban mindinkább elterjedt a hullaégetés és urnába való temetkezés szokása, mégis néhány helyen sikerült megállapítani, hogy bronzkori sírokban nagyobb a brachycephalok arányszáma, mint volt a kőkor végén. Ezzel párhuzamosan azt is megállapították a svájczi és tiroli régészek, hogy az afrikai eredetű régi szarvasmarha-faj mellett, feltünik a bronzkorban a középázsiai szarvasmarha is. Mindez arra vall, hogy ha nem is ok- és okozati, de időbeli összefüggés mindenesetre van az európai bronzkultura és egy Középázsiából kiinduló népvándorlás között; a mit olyanformán magyarázhatunk, hogy a középázsiai lovas nomádok által régebbi hazájukból kiszorított kelet- és közép-európai barbárok benyomultak a trója-mykenaei kultura területére, megismerték az ottani műveltséget s tőlük eltanulták éjszaki törzsrokonaik is, mint jóval később a római birodalom germán hódítóinak kulturáját, a többi germánok. S a lovas nomádok viszonya is olyanforma lehetett a régebbi lakossághoz, mint pl. a hunoké és avaroké a germánokhoz és szlávokhoz. Lovas voltukban s nyilazásbeli ügyességükben volt a fensőbbségük. A görög mondák után a kentaurokban kereshetjük e lovas nomád népet; a monda félig ember-, félig lótestű csodalényeknek emlegeti őket, a miből azonban csak annyi tünik ki, hogy előbb ismeretlen volt Európában a lovas ember. A kentaurokról regélték azt is, hogy ők voltak a nyilazásban a görög hőskor egyes kiválóbb személyeinek, mint Heraklesnek és Achilleusnak a tanítói. A Trója bukása előtti és ideje körüli néhány nemzedékkel kapcsolatban szólnak róluk a görög mondák, szereplésük tehát, midőn egész Thessáliáig kalandoztak s kétségkivül több vagy kevesebb időt töltöttek hazánk területén is, a Kr. e. XIII. századba tehető. Az ő emlékeik lehetnek azok a kovácsolt rézvésők és balták, melyek alakjuk szerint szorosan csatlakoznak a kőkori formákhoz s idomuk Magyarországtól kezdve, Dél- és Kelet-Oroszországon s a kirgiz-pusztaságon át, egész az Altáji hegységig előfordul.

A délvidéki kultura befolyásának első szakát a behozott tárgyak, öntött réztőrök s azon finomabb fajta agyagkészítmények jellemzik, melyek már a kőkor végén előfordulnak s előhaladottabb technikára mutatnak, mint a bronzkor régebbi szakának agyagedényei. Szatmármegyében ilyen az az érdekes lelet, mely Hosszúfalu és Kisfentős között került elő, sajnos, töredékekben. Itt e sorok írója, ásatás közben, sgrafittoval díszített edénytöredékeket talált,

409bámulatosan szép, ízléses kivitelben, mely élénken emlékeztet a görögök egykorú hasonló iparára. E töredékek közelében került elő az itt megközelítően ábrázolt cserépdarab, mely közelebb megvizsgálva, emberi alakot ábrázolt. Meg van neki a szeme, szája, fejdísze, haja, sőt nyak-, mell- és hátdísze is. A cserép fekete és finom anyaga előrehaladottabb korra vall. Sajnos, hogy túlságos lemosás következtében megszürkült és síma felülete érdessé vált. Az alak alja le van törve s így nem állapítható meg, vajjon valami bálványféle alak volt-e, vagy egy edény lapos füle. Az a körülmény azonban, hogy alsó része mindinkább vastagodik és alul kissé kihajlik, ez utóbbira enged következtetni. E lelet érdekességét növeli, hogy Schliemann tanár, a híres régész, trójai ásatásai alkalmával, hasonló alakú, de nem ily díszes edényfület talált, melyet ásatásairól írott művében, ábrában is bemutat.

A bronz-szerszámok és fegyverek könnyűségéből, a karpereczek szűk voltából, a bronzkardmarkolatok kicsiségéből sok ideig azt következtették, hogy az erős, széles, csontos neolithkori embert kipusztította a kistermetű, de szellemileg sokkal erősebb bronzkori emberfaj. Ilyen változás nem történt. Németország éjszaki és Skandinávia déli részeiben a bronzkor folyamán is megmaradt a régi, nagytermetű, erős, csontos neolithkori nép s ez ép oly kismarkolatu bronzkardot használt, mint Európa többi népe. A kis markolatot a használat módja magyarázza meg; nem vágtak, hanem szúrtak a bronzkarddal. A kis bronzkarpereczek átmérőjében peidg bizonyos egyformaság mutatható ki; többször lánczként összefűzve találták, úgy hogy nem annyira ékszereknek, mint inkább a babyloni súlyrendszerrel egybefüggő pénzeknek tekintendők.

Szatmár vármegye a bronzkorszaknak egyik legtipikusabb és leggazdagabb területe. Az e sorok írójától megvizsgált és megásott minden hely a bronzkorszak érdekes nyomaiban és leleteiben bővelkedik. Nevezetesen Apa, Aranyosmeggyes, Börvely, Domahida, Érkörtvélyes, Erdőd, Felsőboldád, Gacsály, Gaura, Hosszúfalu, Homok, Iloba, Istvándi, Kaplony, Kölcse, Krasznabéltek, Királydarócz, Kisfentős, Mikola, Nagykároly, Nagyecsed, Rozsály, Olcsvaapáti, Rózsapallag, Sonkád, a Szamos folyó Szatmár közelében, Szinérváralja, Sárköz, Sárközújlak, Tiszakóród, Tatárfalva; Tyukod, Tőkés határai és vidékei, mind megannyi bronzkori lelőhelyek, melyek közül azonban, mind tárgyainak gazdagságával, mind érdekességével kimagaslik a Nagykároly határában már említett bobádi domb, továbbá Aranyosmeggyes és Rozsály vidéke.

A bobádi domb érdekes alkotása az őskori embernek. Ez valóságos erődített táborul és középpontúl szolgált. A láp szélén fekszik és fensíkot alkot, melyet hajdan víz vett körül; két oldalon a láp, egyebütt több öl széles vízfolyás zárta el. Két lejárója volt a vízhez; a többi oldalai elég meredekek. Az egész terület terjedelme 3-4 hold. E fensíkon kívül, a túlsó partokon szintén őskori telepek voltak, melyek a bobádi dombot mintegy félkörben körülfogták.

A dombot - sajnos - az idők folyamán erősen megbolygatták és feldúlták. Itt feküdt hajdan az elpusztult Bobáld község, melynek temetője és kápolnája e dombon állott. Az egyik része, - az egésznek majdnem a fele, - ma is tele van embercsontokkal és a kápolna romjaiból származó kőtörmelékkel. Ezen kívül az eke is erős nyomokat hagyott maga után és a felső talajt leszántva, roppant sok érdekes régiséget semmisített meg, melyek most a felszínen, töredékekben hevernek szanaszét. De még így is egyik legtanúlságosabb és leggazdagabb lelőhelye messze vidéknek.

Számos érdekes kőkori lelet is napfényre került itt; de a rendkívüli változatosságban és a legtípikusabb alakokban előforduló bronzkori cserepek gazdagsága szinte bámulatot keltő. A legideálisabb csigavonalakkal, jellemző dudorodásokkal díszített edényeknek se szere, se száma. A mintázatoknak oly sokfélesége és gazdagsága található itt, hogy érdemes volna az óriási mennyiségben előkerülő cseréptöredékeket összegyűjteni és rendszeres gyűjteménybe foglalni, mely a vármegyei múzeumnak, a régészektől nagyrabecsült nevezetessége volna. Az itt előkerült obsidián-kés vagy fűrész is ritkítja párját, a menynyiben a szépen hajlított, töréssel pattogtatott éles obsidián, aggancs-nyélbe van erősítve, úgy, a mint azt annak idején használták. Ugyancsak itt került elő egy erősen maczerált marhalábszárcsont, mely szövéshez- vagy fonálcsavaráshoz szolgált, mert rajta világosan látszanak a fonalak benyomásai és koptatásai. A konyhahulladékok száma nagy és rendszerint a domb szélein futnak 410végig. Egy ily gödörben 3 tűzpad állott egymás fölött és a két alsó között egy teljesen ép, kb. 1 1/2 liter űrtartalmú, tipikus, füles, szép cserépedény, a szokásos dudor- és csigavonal-díszítéssel.

Aranyosmeggyes határában szintén sok érdekes bronzkori lelet található. E telep azonban sokkal kisebb kiterjedésű és jelentőségű, s mert a kocsiút éppen ez őskori telepen vezet át, jó részben már megsemmisült. Itt fölötte érdekes volt a sok apró cserépjátéktárgy, mely e telepről előkerült. Liliputi ibrikek, apró-cseprő bögrécskék, különféle alakban, mind megannyi játékszer, mely azt látszik bizonyítani, hogy őslakója nagyon gyengéd szülő lehetett, vagy azt, hogy ezeken tanúlták a gyerekek a gerencsér-mesterséget.

Rozsály vidékét különösen érdekessé teszi a sok bronztárgy, melynek itt a lelőhelye. Az ásatások a község határában, bronzöntő-műhely maradványait tégelydarabokat, öntőformák töredékeit és bronzrögöket hoztak felszínre. Vasúti munkások pedig korábban számos füles és tokos vésőt és tömör bronzvésőt szedtek össze, melyek közül nehány szép példány van Isaák Elemér földbirtokos tulajdonában. Harczi csákányokat is találtak itt, a szokott magyarországi típust, hosszú szárnynyal és gömbölyű, kihegyesedő fokkal. A csákányok közelében egy edénybe elrejtve bronzkori arany ékszereket s karikákat, két sodronyos tekercset leltek, melyek a Magyar Nemzeti Muzeumba kerültek.

Az érdekesebb telepek közé tartozik még Sárközújlak vidéke, honnan számos kőkori eszközön kívül, nehány érdekes bronzkarperecz, tokos véső stb. kerűlt a felszínre.

Az öntőműhelyek közül, melyek tanubizonyságul szolgálnak arra, hogy a bronzkultura elterjedése után helyben készültek a bronztárgyak és fegyverek, Rozsályon kívül igen nevezetes a domahidai, hol agyagbögrékben nagymennyiségű nyers rögöt, érdes felületű, kellőkép ki nem dolgozott csákányokat, rajtuk az öntés maradványaival, egy sajátságos, ezen kívül még csakis az abaujmegyei Felsődobsáról ismert s beleillesztett kalapácscsal ellátott fokos vésőt s egy szintén különleges, csúcs helyett élben végződő, dús óntartalmu lándzsát, meg többféle töredéken kívül, egy réz-sodronyból készült, korongalakú tekercset találtak Domahidy István birtokán. A lelet legnagyobb részét néh. Péchy Jenő halál után, 1883-ban a Magyar Nemzeti Muzeum szerezte meg. A leletet nyilván ellenség elől rejtették el a bronzkor vége felé; Pulszky Ferencz véleménye szerint ugyanis közelebb áll a vaskorhoz, mint a bronzkorhoz. Szintén nevezetes a rózsapallagi öntőműhely, hol 1870-ben kis halomba rakva, öntésre használandó 8 darab czipó- és pengeformáju bronzanyagot és 12 csákányt találtak azon nyers állapotban, a hogy kikerült az öntésből; a tárgyak a Szabolcsi Muzeumba kerültek. Öntőműhely volt Olcsvaapátin is, hol különböző s újra öntendő bronztöredékeken és bronzrögökön kívül, karikapénzekül szolgáló 16 bronz-karpereczet találtak a Szamos partomlásában. A leletet Péchy Jenő gyűjteményéből a Magyar Nemzeti Muzeum szerezte meg.

A legszebb bronzleletek közé tartoznak az egymásba illesztett csavarvonalakkal stb. gazdagon ékített gaurai csákányok, melyekből egy a Kolozsvári Muzeumba került. Szintén díszes voltáért említjük meg a csészés markulatu sonkádi két kardot, melyek közül egyet a Magyar Nemzeti Múzeum szerzett meg.

Valami ezer évig (Kr.e. 1500-500) tartott hazánkban a bronzkor. A vaskor kezdődő szakának, a hallstatti kulturának csak a régi pannóniai területen van annyi nyoma, hogy a bronztárgyakat kezdik fölváltani a vastárgyak, a Dunától keletre azonban csak a bronzkészítményeken jelentkezik e kultura hatása. Magyarország keleti részeiben a szkitha tőrök és kétágu csákányok a legrégibb vastárgyak, melyek a Kárpátok alján Beregmegyétől Borsodon (Szirma-Bessenyő) a nógrádmegyei Szécsényig és Pilinig fordulnak elő, az utóbbi helyen korai La-Téne tárgyakkal együttesen, de meglehetős ritkák; még leggyakoribbak: Erdélyben, hol Kr. e. 500 felé a szkitha agathirzok uralkodtak a thrák eredetű dákok fölött, kik között csakhamar elvegyültek.

Ez a történelem előtti kor utolsó felvonása, mely után a kultúra már, habár némán beszélő, de könnyebben megérthető nyomokat hagyott. A vaskornak a bronzkort követő első szakából e vármegye területén elég számos nyom maradt és az is megállapítható, hogy e kor embere is nagyobbára ugyanazokat a területeket foglalta el, a melyekről elődjeit kiszorította. Eddig 411megállapított ily helyek Aranyosmeggyes, a hol népvándorláskori cserépedényeken kívül, pogánykori ezüstpénzeket is találtak. Továbbá Érkörtvélyes, a hol Szentkirályi Tivadar birtokos szőlejében, talajforgatás alkalmával, egy pogánykori aranyláncznak 18 gr. súlyú láncz-szemét találták meg.

A szkitha-uralomnak - úgy látszik - a nyugat felől terjeszkedő gallok vetettek véget, kik már a Kr. e. IV. században benyomultak hazánk területére s meghonosították a La-Téne kulturát jellemző vas-fegyvereivel, a pallosszerű, kétélű nagy karddal, hosszú s díszes lándzsával, görbe késsel, pajzsfogantyúval, kardkötő-lánczczal és vas-fibulával. La-Téne kardok és kések kelet felé egész Zemplén (Bodrog-Szt-Mária, Sátoraljaujhely) Bereg (Munkács, Moraj) és Szabolcs (Téth) megyéig előfordulnak, Szatmármegyéből azonban nem ismeretes még eddig idetartozó lelet, bár a Krisztus születése felé Magyarország éjszaki részeiben terjeszkedő germánok tovább folytatták e kulturát. Csak midőn a Kr. u. II. század derekától kezdve az Elbe, Odera és Visztula forrás vidékéről újabb germán törzsek hatoltak a Felső-Tisza, Szamos és Kőrös vidékére s az utó La-Téne időszak kezd beleolvadni a népvándorláskori kultura kezdőszakába, bukkannak olyan nyomokra, melyek arról tanúskodnak, hogy e népáramlat Szatmármegyére is kiterjedt. Igy az apai kavicsbányában 1895-ben korai germán kardot (spathát), pajzsdudort és vassarkanytut találtak. Szintén ez időszakból származó emlékeknek Darnó vidékén bukkantak a nyomaira. Itt Szegedy Antal földbirtokos, földmunkálatok közben, egy csomó e kort erősen jellemző, mogyorónagyságú, színes, díszített gyöngyöt talált, melyek nagyobbrészt sárgák, kék kördíszítésekkel. Színük élénk és szép.

Nem tudjuk biztosan meghatározni, hogy ebbe a korszakba való-e végre az a részben már elmosódott körvonalú földsáncz, mely Győrtelek határában, a Szamostól kiindúlva jó darabig látható és azután lassanként elvész. Hasonlóképp bizonytalan eredetü az Avasban a túrvékonyai Pászthory-tanyától nem messze fekvő u. n. Bélavárhegyen látható magas földsáncz is. E hegyet a nép Bélavárhegynek nevezi és azt tartja róla, hogy ott IV. Bélának vára volt. Kutatásaink azonban kétségtelenné tették, hogy ott soha vár nem állott. Tény csak az, hogy e hegytetőnek azt a részét, melynek szélei megközelíthetetlenűl meredeken futnak alá, kb. három öl magas, mesterségesen hányt földsáncz választja el a hegytetőnek már lankásan aláfutó, tehát megközelíthető részétől. Az elzárt területen belül semmiféle lelet nem került elő, de e területen kívül határozottan Árpád korabeli, tehát a tatárjáráskorából is származható kardok, lándzsavégek, nyílhegyek, sarkantyúk kerültek elő a földből, továbbá egy érdekes alakú pajzsdudor, hasonló ahhoz az aranydíszítésű, nagyértékű pajzsdudorhoz, melyet annak idején Adorján vár romjainál, Bihar vármegyében találtak és most a Magyar Nemzeti Múzeumban kincsként őriznek. E leleteken kívül nehány bronzfibula is előkerült és így nincs kizárva, hogy e földsáncz mégis népvándorláskorabeli, melyet elődeink a tatárjáráskor ott találva, táboruk elsánczolására használtak fel.

Azonban Szatmár vármegye területe őstörténeti szempontból, az előadottak ellenére is, még terra incognita. A végzett kutatások és ásatások, idő, munkaerő és anyagi eszközök hiányában, csak felületesek lehettek és csupán arra szorítkoztak, hogy e monografia számára a vármegye történelem előtti korába némileg bevilágítsanak. De az ez alkalommal nyert benyomások és szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy rendkívül hálás volna és bizonyára meglepő eredménynyel járna a vármegye területének rendszeres felkutatása régészeti szempontból.

Az itt felsorolt és részben ábrákban is bemutatott leletek, a vármegye nagykárolyi székházában, a most alakúló megyei múzeumban vannak elhelyezve.