Az emberi élet legrégibb emlékei a vármegye területén az újabb kőkorral kezdődnek; de lehet, hogy a ki néhány év múlva fog őskori emlékeinkkel foglalkozni, egy új lapot illeszthet e sorok elébe, a mely régebbi időkről fog szólani. A miskolczi leletek után nem lehet kétség az iránt, hogy a magyar Felvidék barlangjaiban már a régibb kőkorban ott élt az ember. A vármegye nyugati határának szomszédságából, Tatabányáról az a hír kelt szárnyra, hogy az emberi élet e régibb szakának emlékei ott is napfényre kerültek. Mi a főváros közelében emelkedő hegyek barlangjaiból remélhetünk ilyen leleteket. Ezekre a barlangokra már 1881-ben felhívta a figyelmet Lóczy Lajos⁰ s közülök néhányat egyenesen mint olyant jelöl meg, mely fekvésével és alkotásával alkalmas volt emberi lakhelyül. A barlangok lakott voltáról tanúskodik az a kultúr-réteg is, a mely jelenlegi talajukat alkotja. Egyikük, az ú. n. Arankabarlang, még Budapest határában fekszik. A Szép Juhásznétól nem messze, a Hárshegy oldalában. Két kisebb odú van az Ördögárok szurdokában, a Remete Boldogasszonyról elnevezett búcsújáróhely közelében. Mindezeknél jelentékenyebbnek látszik a csobánkai Csontbarlang, már kiterjedésénél fogva is, de főleg azért, mert talaja egész - mintegy 160 □ méternyi - kiterjedésében kultúrréteg. E kultúrréteg főleg újabbkori tárgyakat tartalmazott, a melyek arról tanuskodnak, hogy a környék lakossága veszély idején egészen a Kr. u. XVI. századig ebben a barlangban keresett magának rejtekhelyet. Sajnos, a barlangból eddig előkerült leleteken nem látni nyomát a régibb kőkori ember kezemunkájának, csupán hatalmas kortársának, a barlangi medvének csontjai figyelmeztetnek arra a lehetőségre, hogy a kultúrrétegnek egész kiterjedésében való átkutatása e kor jellemző kőeszközeit is napvilágra hozhatja. A pestvármegyei barlangi leletek között eddig legrégiebbek azok az újabb kőkori cseréptöredékek, a melyeket Lóczy gyűjtött az Ördögárokmenti odúkban.¹

A neolith-korban már a Gellérthegyi, amazoknál alacsonyabb fekvésű barlangok is aligha voltak néptelenek, legalább valószínűleg ezeknek lakóitól erednek a déli lejtőn gyakran föllépő cseréptöredékek. E föltevést támogatja egy fúrásnál eltörött és ismét munkába vett kőbalta, a melyet a Nemzeti Múzeum régiségosztálya őriz és a melynek lelhelyéül egy Gellérthegyi barlangot jelölt meg az ajándékozó,² még e nyomok nélkül is valószínűvé tenné azt a barlangok egyike, a nyílásával a Ferencz József-hídra néző tágas üreg, a menedékhelyül szolgáló barlangnak eme jellemző példája.

A barlangokból eredő gyér leletek mellett az újabb kőkornak számos emléke maradt reánk a vármegye területének dombos és sík részén egyaránt, 167lakó-telepeken, sírokban és szórványos leletek alakjában. Mindezek a leletek a népesség jelentékeny sűrűségére mutatnak.

A dombos vidéken leginkább a kilátást nyújtó, de egyszersmind könnyen védhető magaslatokat látjuk megszállva és némelykor sánczolással megerősítve.

Rómer hat ilyen erődített telepet, ú. n. pogányvárat említ a vármegyében,³ elsorolása azonban nem teljes, mint a hogy valószínűleg nem lesz teljessé az által sem, ha még hozzáfűzzük a váczi pogányvárat,⁴ a solymári földvárat⁵ a tápiószecsői és tápiósülyi sánczokat,⁶ a péczeli,⁷ tápiósági,⁸ pusztazsigeri várhegyet és az ugyancsak Várhegy nevű hármas földvárat Tápióbicske határában, a falutól délnyugatra, a tó szélén.⁹ Az ilyen erődített telepek jelentőségüket többnyire még sokkal későbbi időben is megtartották, de úgylátszik, javarészük még a kőkorban keletkezett. A vármegyében lévő pogányvárak közül csak a tápióbicskei, a péczeli és gombai várhegyekről állíthatjuk ezt teljes bizonyossággal, mert csak ezekről ismerünk teljes hitelt érdemlő leleteket. A tápióbicskeiről néhány kővésőt a soproni múzeumban; a péczeli várhegyről a Zsigmondy Vilmos által egyéb péczeli tárgyakkal a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott kőszerszámokat.¹⁰ A váczi pogányvárról Varázséji Gusztáv ásatási jelentéséből értesülünk. A földvár a Duka községtől Vácz éjszakkeleti oldalán félkör-ívben húzódó dombhát Duna felőli végének a tetején van, sánczárokkal körülvett, 120 méter hosszú, 20-40 méter széles fennsík. A leletek közül agyagkúpot, orsógombokat, obsidián- és kovaszilánkokat, csontvésőt említ, kezdetleges díszű töredékek mellett különösem kiemel egy "meanderes" díszű cserépdarabot. A gombai Várhegyről egy a telep életét sok oldalról megvilágító gyűjtemény van a Nemzeti Múzeumban, a melynek zömét Kubinyi Ferencz 1858-ik évi ásatása szolgáltatta s a melyet a Fáy-család több tagja gyarapított adományaival. Kubinyi Gombán nemcsak a leleteket gyűjtötte össze, figyelmét lekötötte maga a lelőhely is. Pontos leírását adja a felszín alakulásának s leírta, felmérte, lerajzoltatta az ásatása alkalmával észlelt "áldozati helyeket", az áldozati helyek "tűzpadjait" födő kultúrrétegeket.

A várhegy külső alakja nem igen változott Kubinyi fölvétele óta, ma is felismerhető a hegyháton a délkelet-éjszaknyugati irányban elterülő földvár keleti oldalán, valamint az éjszaknyugati oldalon is a 1/2 öl magas, 1 1/2 öl széles párkányzat, valamint a valamivel emelkedett éjszaknyugati csúcs déli oldalán levő kettős sánczolás. A Kubinyitól jelzett két út közül tisztán csak a borház mellett felvezető út ismerhető fel; ma is ez szolgál feljáró útul s azt hiszem, a földvár eredeti feljárója is ez lehetett, ugyanis, a mint ezt más hasonló erődíseknél is észlelhetjük, az út akként kanyarodik, hogy a rajta felfelé haladónak jobb oldala van a vár felé fordulva.

A mit Kubinyi az általa észlelt áldozati helyekről elmond, nem egészen világos. A rajzok és a szövegben közölt méretek összevetése után azonban mégis valószínűnek kell tartanunk, hogy azok földbe mélyített putrifélék lehettek.

A Kubinyi ásatásából eredő tárgyak és azok, a melyekkel a Fáy-család tagjai "kedveskedtek" a Nemzeti Múzeumnak, kevés kivétellel kő-, csont- és cseréprégiségek. Vannak közöttük balták és vésők szerpentinből, bazaltból és egyéb kőzetekből, továbbá őrlő- és csiszolókövek, parittyakő és kő-amulette. A csontszerszámok anyaga leginkább szarvas-agancs, a melyből kalapácsok, simítók, vésők és lyukasztók készültek; a disznóagyar, mint más őstelepeken, itt is fölfűzésre szolgáló csecsebecseként szerepel. A cseréprégiségek, díszítésüket és technikai kivitelüket tekintve, elég szerények, de többféle rendeltetésnek megfelelő alakokat lelünk közöttük; a leggyakoriabb alak az egyszerű kis bögre, de a töredékek között vannak tálak, nagyobb edények, födők részei is s olyan 168tárgyak, a melyeknek készítésében később más anyag váltotta fel az agyagot, így előfordult agyagkanál és tölcsérféle is. Az ismert tűztámasztók, ú. n. tűzikutyák alakja Gombán csonka gula. A lakótelepeken rendesen fellépő faltapasztás-töredékek sem hiányoznak, a rőzse-lenyomatokkal s egy ilyen töredékben Kubinyi helyesen ismeri fel a katlan tűzhely-karimáját. Az agyagleletek sorát néhány megmagyarázhatatlan rendeltetésű tárgy és egy állatszobrocska zárják be. Kubinyi nem feledkezett meg a konyhahulladékok között lelt állatcsontokról sem, a szarvas, ló, disznó és marhacsontokról, valamint a kőkori népek előtt, úgylátszik, nagy kedveltségnek örvendett édesvízikagylókról, az ú. n. békateknőkről. Nagy Géza többször idézett művében beható vizsgálat alá vette a gombai leleteket s a várhegy korát arra az átmeneti időszakra teszi, mikor a neolithkori nép régi kő- és csont-szerszámait használta, de már a bronzot is ismerte.

A szalagdíszes töredékek, a melyekre hivatkozik, valamint az átfúrt fejű bronztűk, a korai bronzkor e jellemző alakjai, teljesen igazolják ezt a korhatározást, részemről mégis hajlandó volnék a telep korát a bronzkor felé kiterjeszteni, mert az alföldi telepeinken otthonos bütykös díszítések nehány, a Kubinyi által (id. hely VIII. T. 40, 42, 49.) bemutatott fejlettebb változata, már nem tartozik a bronzkor legidősebb alakjai közé.

Az erődített őstelepeken kívül egyéb telepeket is ismerünk a cserháti dombosvidéken. Az ezekre vonatkozó adatokról leginkább Závodszky István őrszentmiklósi, majd valkói jegyző feljegyzéseiből értesülünk. Nem rendszeres ásatásokról szólnak ezek a jegyzetek, de az ismerősöktől, ügyfelektől nekiajándékozott tárgyak lelhelyéről s Závodszky "régészeti kirándulásairól." Gyakrabban felkereste az olyan határrészeket, a hol a felszínen szoktak régiségek előfordulni s ritkán tért haza zsákmány nélkül. Ilyen módon szép gyűjteményre tett szert, melyből 1876-ik év őszén néhány szebb példányt engedett át a Nemzeti Múzeumnak, a gyűjtemény többi részét pedig 1896-ban szerezte meg a Nemzeti Múzeum. A gyűjteményt a lelhelyek, sőt némelykor a lelkörülményekre is kiterjeszkedő pontos lajstrom teszi kiválóan becsessé. Tőle értesülünk a valkói határban lelt kőkori tárgyakról.¹¹

Olyan mennyiségben lépnek itt föl a kőrégiségek, hogy lehetetlen e helyen nagyobb telepre nem következtetnünk. A tárgyak zöme az ú. n. Kásatetőről való, valószínűleg itt lehetett a Varsányi térképén is jelzett őstelep, melyről Závodszky is megemlékezik. Telephelyre vall az innen előkerült kő-és bronzkori lelet-anyag¹² is, de úgylátszik, ez nem az egyedüli őstelep a község határában, mert Závodszky hasonló természetű leletanyagot gyűjtött az urasági téglaház agyagbányájából is. Az egész határban mindenütt fellépő szórványos leletekre lehetetlen itt részletesen kiterjeszkedni.

Kőkori telepek nyomait észlelte Závodszky Bagon és Aszódon is. Galga-hévíz mellett a Szentandrás hegyen pedig báró Nyáry Jenő ásatása révén lett ismertté egy kőkori telep, a honnan bemélyített és bevagdalt, kusza vonaldíszítésű, fényesre csiszolt vörös és fekete cserépdarabok,¹³ agancsszerszámok s egy kőeszköz-töredék kerültek a Nemzeti Múzeumba. Kiskartalról zsugorított, ülő helyzetű kőkori temetkezésről ad hírt az Archaeol. Közlemények (VI. 1872. 45). Zsámbok pedig egy szórványos lelettel fejezi be a Galgavölgyi lelhelyek sorát. Egyes kőeszközök kerültek elő Gödöllő, Váczhartyán, Váczbottyán és Őrszentmiklós határában is s nagyobb mennyiségű obsidián és színes kova nyílcsúcsot s nucleust gyűjtött Závodszky Veresegyháza határában, az ú. n. Vaskapuról és környékéről. Péczelen sem a Várhegy őstelepe lehetett az egyedüli kőkori lelhely, a falu belterülete is szolgáltatott ilyen leleteket s egy, a szalagdíszes keramikai ízlés korára jellemző, töredék került elő a Kopaszhegyen is. Kisebb leleteket említ Nagy Géza Sződről és zsugorított ülő temetkezést Dunakeszi határából.

169Az adatok e bősége mellett, melyeket a Cserhát Galga és Tápió menti falvaiból ismerünk, szegényes, gyér adatok állanak rendelkezésünkre a vármegye dunántúli vidékéről; az itteni földvárak korát nem ismerjük s a tinnyei urnatemetőkben vaskori tárgyakkal együtt, némelykor az urnák belsejében előforduló kőszerszámokat nem sorozhatjuk a kőkor emlékei közé. Az urna-temetőn kívül kerekded halmok alá rejtett emberi csontokat kísérő kőszerszámok azonban talán még ebbe a korba nyúlnak vissza, valamint a töki és biai szórványos leletek és a Pátyról a Vásárhelyi gyűjteménybe és a Visegrádról az Ebenhöch gyűjteménynyel a Nemzeti Múzeumba került kőszerszámok is. A dunántúli részen az egyedüli hely, a mely az eddigi leletek után ítélve, már a kőkortól jelentékenyebb telepnek látszik, Dunabogdány. Az Ebenhöch Ferencz gyűjteményével megszerzett öt kőék és egy kőgyalú-töredéken kívül az 1877. év folyamán, többek ajándékaképpen, számos oly régiséggel gyarapodott e helyről a Nemzeti Múzeum őskori gyűjteménye, a melyek lakótelepről beszélnek; megmunkált szarvasagancs-darabok, rendszerint tűzhelyeken előforduló tűztámasztó kúpok, ép és töredékes edények, közöttük szűrőedény része s a kőkor jellemző csőtalpu tálai. A cserépdarabok, egyszerű bekarczolt vonallal, kettős sorokkal és újjbenyomásokkal vannak díszítve. Ugyancsak kőkori telepnek látszik a szentendrei sziget felső végében Tahitótfalu is.

A vármegye alföldi részéből is ritkábbak az adatok. Az eddigi leletek csak a Tisza mentén mutatnak sűrűbben lakó népességre. E sűrűbben lakott vidék és a Cserhát dombjai közé eső területről Tápiószentmiklós(?)-ról voltak Ebenhöch gyűjteményében kőszerszámok. Tápiószentgyörgy területén kőkori putrilakások és zsugorított temetkezés előfordulásáról vannak híreink. Kisebb szórványos leletek fordultak elő Tápiószentmárton és Szentmártonkáta, Tápiószecső, Tápiószele határában is. Az utóbbi helyen őskori telepet sejttetnek a Tűzkövesdűlő és Korhánypart-elnevezések; mindkettő kevésbé jól megfigyelt lelhely, a hol időnként fordulnak elő régiségek. Abony határában is volt kőkori telep, a kécskei úti vasúti átjáró melletti téglaégető-kemenczék anyaggödreiből előkerült régiségekből a Nemzeti Múzeum régiségosztálya is őriz néhány ép edényt és töredéket. (85/1902. 63-65.) A telep fennállhatott még a bronzkorban is, mert közelében a báró Weigelsberg-féle birtokon szőlő-forgatás alkalmával s más földmunkáknál nagyméretű egyszerű urnák kerültek fölszínre. Abony más helyén pedig állítólag a kőkorra jellemző ülőtemetkezés is fordult már elő, a báró Harkányi-féle gőzmalom kertjében. Egy Paládicson lelt kővéső az utolsó lelet, a mely bennünket a Cserhát vidékéről elvezet Tószegig, a tiszamenti telepek jellemző képviselőjéhez: a Lajoshalomhoz, a melynek nevét az irodalomban gyakran fölcserélik a rajta épült Kuczorgó csárda nevével. Tavaszi áradások évről-évre szaggatták a könnyen málló partot s a falubeliek részint praktikus czélból, a csontszerszámokat bocskor-varrótűnek, vesszőhasítónak, a tűzkőszilánkokat "csiholó kohának", s mert egyik-másik tárgy felköltötte érdeklődésüket, már régebben gyűjtögették az előkerült tárgyakat.

Az 1876-iki áradás után különösen sűrűn léptek föl a partomlásból előkerülő leletek. Egy egyszerű tószegi parasztember: Obora uram, azt hiszem megérdemli, hogy nevét itt felemlítsem, hívta fel azokra boldogult atyám figyelmét; az ő révén szerzett a Nemzeti Múzeum igazgatósága tudomást a tószegi telepről, s a terület tulajdonosa, az abonyi közbirtokosság, meghívta a Nemzeti Múzeumot a telep kutatására. Rómer és kíséretében Jelenik, még ugyanaz évi május hó 4-étől 7-ig, majd később június 19-28-ig Jelenik vezette a munkálatokat; az 1889-iki áradás után Posta Béla-kutatott néhány napon át a telepen.

Pest és Congrád vármegyékben sűrűn emelkednek a Tisza és mellékfolyói mentén a tószegi Laposhalomhoz hasonló nagy kiterjedésű halmok, melyek sokszor 8-9 méter magasságban kultúrrétegekből állanak s rendszerint széles és mély sánczolással vannak vagy voltak körülvéve; hasonló egy-két halomról vannak adataink a Duna mentéről is, Dévénytől egész Szlavóniáig. Régészeti irodalmunk hazánk egész területén mintegy 30 ilyen halmot ismer konyhahulladék-halmok és tűzpadtelepek neve alatt. Bár valószínűnek tartom, hogy ez a szám sem meríti ki a hazánk területén levő rokontelepek teljes számát, egyelőre mégis csak fönntartással sorozom ezeket is egy csoportba, mert nem mindenikről állanak bővebb adatok rendelkezésemre. Kétségtelen azonban, hogy az e halmokból származó leletanyag, az agyagedények, a kő-, csont- és bronzszerszámok, 170annyira egyöntetű jellegű, hogy közöttük szoros időbeli és ethnográfiai kapcsolatot kell föltételeznünk. A leleteknek ez az egyöntetű jellege az 1876-ik évi budapesti nemzetközi ősrégészeti és antropológiai kongresszuson ama rokonvonásaival, melyeket az olasz terramárák leletanyagához mutat, magára vonta Pigorininak, a római régészeti múzeum igazgatójának figyelmét, s a kongresszuson nyilvánított nézetében, hogy a két telepcsoportnak rokonságban kell állnia egymással, csak megerősödött, midőn a kongresszus után alkalma nyílt meglátogatni a tószegi őstelepet s ott Rómer és Jelenik ásatásait néhány napig szemlélni.

Pigorini fölfedezésére, melyet más hazai őstelepeken is észlelt hasonló jelenségek támogattak, nagy jelentőségű e telepcsoport megítélése. Azóta többször olvassuk alföldi folyóparti őstelepeinkre alkalmazva a terrarmára elnevezést. A nélkül, hogy annak jogosultságáról nagyobb arányú ásatások útján nyílt volna alkalom meggyőződést szerezni; ugyanis nagyobb ásatásra, mely az egész halomnak megsemmisítését vonja maga után, nem könnyű engedélyt nyerni. Magán Tószegen is, valamint vele egyéb rokon telepeinken, csak kisebb ásatások folytak, mígnem 1905-ben a Laposhalom a Nemzeti Múzeum birtokába jutott. A halom eddigi tulajdonosa, az abonyi közbirtokosság, ugyanis ez évben eladóvá tette tószegi ingatlanait s ez alkalommal a halomról úgy határozott, hogy nem fogja azt, a mint pedig alapszabályai kívánnák, árverésre bocsájtani, hanem a Nemzeti Múzeumnak ajánlja föl vételre, fönntartván magának a jogot, hogy azt a kiaknázás után visszaválthassa. Az 1906-ik évvel indult meg a nagykiterjedésű halomnak egész kiterjedésében való föltárása, a melytől őskorunkkal összefüggő több kérdésre várunk feleletet, így például arra a kérdésre is, a melyet Pigorini fölfedezésére támasztott, milyen viszonyban állanak tiszaparti őstelepeink az olasz terramárákhoz, föltételezhető-e azoknak és emezeknek lakói között a faji kapcsolat, vagy csupán kultúrájuk közös eredete jöhet szóba. Természetes, a választ ez irányban legfölebb csak a munka teljes befejezte után várhatjuk, de a függő kérdések egy részére már a mostani eredmény is ad feleletet. Pigorini fölfedezése után még lehettek s hangzottak is kételyek az iránt, vajjon a Tószegen s Tariczky által Tiszafüreden konstatált egy-két czölöpből szabad-e valóságos czölöpépítményre következtetni, s hogy nem valamely fölszínen álló kunyhó fölépítményéből, vagy egy sáncz palissade-erődítéséből erednek-e azok, most azonban, midőn a czölöpök mintegy 1800 □ m területen voltak konstatálhatók oly sűrűségben, hogy átlag minden □ méterre esett egy-egy czölöp, ez iránt többé nem lehet kétség.

Tószeg környéke oly alakulást mutat, a minőt gyakran látunk a Tisza és más alföldi folyók mentén, a folyó sajátképeni medrén kívül nagy vízgyűjtő medenczét alkotott, mely, a mint a folyó medréből kicsap, megtelik vízzel s még nem régen nagy részben állandó mocsár volt. Tószeg község neve arra mutat, hogy valóságos tó volt ez a nagy terület s szélét a tószegiek ma is tópartnak nevezik; ezen a tóparton őskori telepek váltakoznak a községekkel; így Paládicson is van őskori leleteket tartalmazó réteg; Tiszavárkony határában is, az úgynevezett Hugyin part, alább Tiszavezsenyen a Bökönye part és az alpári őstelep alkotják a tiszaparti lánczolat pestmegyei tagjait. A vízgyűjtő medenczét ezenkívül a Gerje patak most csatornán gyorsan lefutó kevés vize is táplálta. Ha telepünkről bebizonyul, hogy az valóságos terramára, úgy ennek a pataknak kellett annak sánczait vízzel ellátni. Az őslakók temetője pedig a bronzkorban, úgy látszik, a Gerjén túli Ökörhalomban volt. Neolithkori szórványos temetkezések a halom belsejében is előfordultak.

A telep természetes magaslaton áll, a melynek felszínét gondosan elegyengették, akként, hogy az csaknem teljesen vízszintes sík, kis eséssel kelet felé, talán, hogy az esővíz lefolyását megkönnyítsék. Kétségtelen tehát, hogy mint az olasz terramárákban, Tószegen is egyszerre tervszerűleg emelt teleppel állunk szemben s azt a hitet, hogy - miként azoknak - telepünknek is sánczokkal határolt area limitatája volt, nemcsak a fölszínen, az egykori sánczárkok helyén látható horpadások, de a keleti oldalon az ásatásnál felszínre jött palissadeokkal erősített sánczárok is bizonyítni látszik. E külső sánczon kívül még egy sánczot észleltem az ásatás folyamán. Először a terramárák belső erődjére, az úgynevezett arxra gondoltam, de most már valószínűbbnek tartom, hogy az eredeti, kisebb terjedelmű őstelep kiterjedését jelzi; ugyanis úgy látszik, e sánczot a bronzkor elején betemették és fölé épületeket is emeltek. A hatalmas, helyenként 8.50-8.60 171méter magasságú kultúrrétegben három különböző színvonalon fordulnak elő tűzhelyek, illetőleg időnként megújított lakóházak maradványai. Minden egyes ilyen szintnek egy-egy sorozat czölöp felel meg, a legalsóbb sorozat hegyei még az ős humus-rétegbe voltak beverve. A czölöpök nagyobbrészt teljesen elkorhadtak s csak üresen álló üregeik tanúskodnak róluk. Az üregekben azonban többnyire megleljük a czölöpök megszenesedett felső végét s az üreg aljában tubákszerű barna por között, farost- és fakéreg-maradványokat. Némelykor a felső rétegek laza földje tolult bele a czölöpök üresen álló üregeibe, valóságos moulageot alkotva az egykori czölöpök alakjáról, a régi humus kemény fekete földjében.

A második sorozat czölöp fölött helyenként vízszintes gerendázat - az egykori czölöprács maradványa is észlelhető. E fölött jelentékeny, helyenként 40 centiméter vastagságú agyagborítás észlelhető, az egykori kunyhók, helyesebben házak földje. Egy ház földjét sem sikerült eddig egész kiterjedésében föltárnom, de kivételes esetekben sikerült megállapítanom egyes falak irányát s egy esetben pedig eredeti helyén találtuk meg a betapasztott rőzsefonásból álló falat, mintegy másfél méter hosszúságban. A megállapított falak irányából következtetve, a lakásoknak négyszögű alaprajza volt s a négy világtájnak megfelelő módon voltak a házak, talán háttal éjszaknak elhelyezve.

A lakások belső felszereléséből egyedül a tűzhelyek maradtak fönn; az alsó, még tisztán kőkori rétegben, többnyire csak egyszerű, négyszögű, tapasztott térségek. Némelykor keskeny párkány fogja ezeket, vagy a hasonló alakú emelkedettebb padkákat körül. Föllép a későbbi rétegek állandó alakja: a kerek katlantűzhely is, de a gazdag díszítést még nem leljük rajtuk. A réteg korának meghatározása szempontjából a kőeszközök és az agyagedények bírnak reánk nézve fontossággal. Az előbbiek egyszerű csiszolt, de többnyire átfuratlan példányok, egyszerű ékalakú vésők és kapák, nehány domború hátú kaptafa-alakú véső; csak elvétve fordul elő egy-egy átfúrt kőbalta vagy véső s nem gyakoriak a pattingatott szerszámok sem; ezek leginkább egyszerű pengék, vagy gondosabban megmunkált nyílcsúcsok. Az edény-alakokban nagy a változatosság; túlnyomó részük erősen elválasztott nyakú forma és fülekkel van ellátva, de előfordul egy két gömbidomú edény is, a fül helyén átfúrt bütyökkel. Egy ilyen példányon gazdag szalagdíszítést látunk; a díszítése módjának, Tószegen néhány jelentéktelen töredéket leszámítva, úgyszólván egyedüli képviselője. Az edények nagy része díszítés nélkül való, de gondosan fényesre sikárolt felületű; némelyiken bekarczolt díszítményeket is látunk, ezek a szalagdíszítésű formakörtől elütő későbbi, úgynevezett keretelő ízlés hatása alatt állanak, a mely kronológiailag a zsineges díszű keramikai ízlés délfelé terjeszkedésével függ össze. Nem érdektelen, hogy a fülek alsó részének domború léczes keretelése az említett ízlés e jellemző díszítés-módja is otthonos s tulajdonkép az abroncsként körülfutó, vagy függélyesen kettős és hármas csoportokba helyezett vonaldísz is a zsineges díszítés egy nemének látszik s mint a hogy a kétnyakú edények, a bőrtömlő utánzatának látszanak, úgy e díszítési mód az edények hordozására szolgáló zsinórhurkolások módjait utánozza. E díszítésmódot feltaláljuk egy más vármegyénkbeli őstelepen is: Alpáron, a honnan mind a Nemzeti Múzeum gyűjteménye, mind a kecskeméti múzeum őriz, teljesen hasonló díszítésű alakokat. Csupán a korsócskák alját díszítő tömör vagy áttört négyszögű és kerek lábacskák hiányoznak, a melyek talán az edény-támasztógyűrűk és az edények egyesítéséből erednek, mert az alsó réteg több, négy lábon álló karika-félét s nagyobb tégelyeket is szolgáltatott, a melyek kétségtelenül az edényeknek a tűzhelyeken való elhelyezésére szolgáltak s valószínűleg ilyenféle czélra szolgáltak a sokat vitatott rendeltetésű kúpok és gúlák is, a melyek, mint egyéb őstelepeinken, Tószegen is oly tömegesen hevertek a tűzhelyek környékén. Az egyéb keramikai leletek kapcsán még a hatalmas korongalakú födőkről, az alsó réteg e jellemző darabjairól kell megemlékeznünk. Temetkezés mindössze egy fordult elő, a melyet leletek nem kísértek; de a mely valószínűleg ez első réteg leleteivel függ össze; ez baloldalán fekvő zsugorított váz volt; térdei nem voltak valami erősen felhúzva. A már említett alpári őstelepen kívül, a mely részben áldozatul esett a község építkezésének, csak kevés leletet ismerünk a vármegye délibb részéről. Nagy Géza említ leleteket Dunaharasztiból és Ócsáról. Kada Elek tárt fel néhány zsugorított helyzetben eltemetett vázat, egyet Inárcson, szalagdíszes keramikával, egyet az újfalusi Borsi halom alatt s a vármegye keleti határszéléhez közel, 172Pusztaszeren 11 sírból álló temetőt, festett edényekkel. A N. Múzeumban a vármegye e részéből, Koháryszentlőrinczről, Alsódabasról, Hajósról és Kiskőrösről származó leletek vannak s egy nagy kővésőt Ágasegyháza pusztáról a kecskeméti múzeum őriz. Hampel Halasról említ telepnek látszó helyről bronztárgyakkal kőszerszámokat, mint a hogy látni fogjuk, hogy a kőszerszámok fejlettebb formái az első réz- és bronzszerszámokkal egy időben még használatban voltak. Mind a tószegi, mind egyéb pestmegyei keramikai leletanyagtól elütők azok az edények, a melyek a tököli kőkori sírokban eltemetett vázakat kísérték. A vázak itt nem zsugorított, vagyis nem oldalt fekvő, hanem guggoló, ülő helyzetben voltak elföldelve. Már 1876-ban kerültek innen a Nemzeti Múzeumba leletek; 1898-ban, a midőn a község határában 8 km. hosszú védtöltést húztak, nagyobb mennyiségű lelet került ezen a helyen felszínre. A N. Múzeum megbízásából Csetneki Jelenik Elek utazott a hely színére és rendszeres kutatásra mód nem lévén, a földmunkánál előkerülő leleteket gyűjtötte össze. Szerencsére a munka természete nem zárta ki a megfigyelés lehetőségét s így Csetneki feljegyzései révén elég tájékozást nyerünk a temetőben - vagyis temetőkben, mert a vonal agyagárkaiban három különböző temetőt észlelt Csetneki, közülők a harmadik, már bronzkori urna-temető, Csép község határába esik - dívott temetkezési szokásokról. E temetők óriási kiterjedésűek; maga Csetneki 2600-ra, Nagy Géza mintegy 4000-re teszi az itteni sírok számát; kétségtelen, hogy e helyen óriási, népes őstelepnek kellett lennie, a melynek népe itt helyben érte meg a kultúra átváltozását. A leletek egy része, közöttük a szép, harangalakú, sávos poharak, még kőkoriak s e kor kultúráját képviseli a temetkezés-mód, a guggolva vagy elnyújtott lábakkal, ülő helyzetben való eltemetés. E mellett azonban ugyanama temetőkben, szomszédos sírokban, a halotthamvasztás szokásának föllépését is észlelte Jelenik; a hamvak csak kivételesen voltak urnába összegyűjtve s korai formájú, kis bronztárgyak is kísérték azokat.

Az urnák és az urnákat kísérő edények, a harangalakú poharakkal összehasonlítva, durva, kezdetleges készítményeknek tűnnek föl, mint a hogy nálunk a legtöbb helyen nincs meg a folytonosság a kőkor vége és a bronzkor elejének kultúrájában; Nagy Géza ezt a körülményt nagy népmozgalmakkal hozza kapcsolatba, melyek a korábbi déli összeköttetésekből táplálkozó kultúrát felváltják.

A vármegye dunántúli részéből, Tinnyéből, Pátyról, Tökről, Sóskútról, Biáról említ Nagy Géza kőkori leleteket s Jászfaluból Vásárhegyi Géza egy ülő csontvázas sírt. Mint láttuk, a zsugorított temetkezést Tökölőn is a halotthamvasztás szokása váltja föl, de míg egyrészt a korábbi temetkezési szokás soká fönntartja magát a bronzkorban is, egyre gyarapodnak a halotthamvasztás szokásának korai fellépéséről szóló híreink is.

Jellemző hazai példa erre a lucskai temető. Az összes edényformák, az összes egyéb leletek arra mutatnak, hogy még nem sokkal vagyunk túl a kőkor határain s még nem vagyunk benn a sajátképeni bronzkorban, mikor ezek a leletek jelentkeznek; ez reánk nézve azért fontos, mert néhány évvel ezelőtt a Cserháton, Versegen a plébánián is kerültek felszínre a lucskaiakhoz hasonló, bütykös díszítésű tálak, melyeket nem nevezhetünk joggal csőtalpu tálnak; talpuk ugyanis inkább harangalakú; ugyanazon a területen csontvázak is fordultak elő; ezek kíséretéből való állítólag egy kis rézabroncs-karperecz. Ugyanezen a helyen, jelenlétemben ástak ki egy kis tál-félét, a melyben elégetett emberi hamvak voltak összegyűjtve. Hasonlóképen együtt fordult elő Tószeg második rétegében is a két temetkezési mód.

A bronzkori temetkezések felsorolásánál vissza kell még térnem ezekre, e miatt most az átmenet jelenségei közül a tiszta réz használatának emlékeit sorolom el és pedig tekintet nélkül arra, hogy kétségtelenül az átmenet korából eredő vagy kétes korú későbbinek látszó emlékek-e azok.

Nagy Géza figyelmeztet arra, hogy 1876 után néhány éven át több rézeszközt szerzett a N. Múzeum kereskedőktől, a kik azoknak lelőhelyéül rendesen Békásmegyert, Budakalászt, Pomázt és Óbudát vallották, s ebből következteti, hogy e tájon nagyobb rézlelet került fölszinre, a mely a találó munkások között fölosztva, apródonként került forgalomba; de erről a vidékről már régebbi időből is említ rézleletet, (az Arch. Közl. VI. kötet 2. r. 190. 1. után) egy nagy rézcsákányt, Óbudáról, a melyet a bécsi Hofmuseumban levő Óbuda-Békásmegyer megjelölésű példánynyal tart azonosnak.

175Óbudáról a N. Múzeum különféle alkalmakkor szerzett két keskeny vésőt, egy csonka köpűs-vésőt, egy lapos vésőt, egy nagy kettősélű csákányt s egy rendkívül nagy halászhorog-féle réztárgyat. A Rákos patakban leltek állítólag két tőrpenge - egyik úgy látszik bronz - kíséretében egy hajlott élű vésőt, a mely kísérő leleteivel együtt a N. Múzeumba került.

Békásmegyerről különféle alkalmakkor összesen 21 darab rézeszköz jutott be a N. Múzeumba, jobbára keskeny és lapos vésők, az utóbbiak körívben hajlott élűek, ép és csonka keresztelő csákányok.

Budakalászról és Pomázról egy-egy csákányt említ Nagy Géza.

Tinnyén, a Piliscsaba felé vezető úton került elő egy rézvéső, a melyet Vásárhelyi Géza szerzett meg.

Budapesten is fordultak elő rézeszközök; kettőt a N. Múzeum gyűjteménye őriz, egyik ezek közül a klinika építkezése alkalmával került elő, kettő a debreczeni kollégium birtokában van, egy magánbirtokban levő példányt pedig Pulszky Ferencz említ.

Csepelről Kaszap Kálmán jegyző hivatalosan küldött be egy rézcsákányt a N. Múzeumnak. Tétény határában vastag rézsodrony-karikával együtt a czófalvi híres aranybaltához hasonló rézpéldányt leltek még a hatvanas években; ugyanitt a Duna medréből is került elő balta és rézsodrony. Taksony határában kiszántott két keresztelő rézcsákányt ajándékozott a N. Múzeumnak Kaszap Kálmán. Dabasról kereskedőtől szerzett bronztárgyakkal, rézvésőket és két ép és három törött nyílt rézkarikát. Ezektől a tárgyaktól Nagy Géza megkülönböztet 3 keresztelő rézcsákányt, melyek Aszódon, Kerepesen és Galgagyörkön kerültek napvilágra; e formákat a vaskor elejének szkytha alakjaival hozza kapcsolatba, egyszersmind utal arra, hogy bár nem ismerjük ezeknek leletkörülményeit, de ugyanott egyéb szkytha-alakok, jelesen a háromélű nyílcsúcsok is előfordultak.

Emezekkel ellentétben a kőkori formákhoz, az átfúrt kőkalapácsok alakjához fűződik egy tápiószecsői rézbalta, melyen a nyél-lyuk alatt három bevert pontot látunk, s kőkori formák a lapos rézvésők is, melyeknek jellemző típusát szolgáltatta a tószegi őstelep is; a kíséretében előforduló néhány csüngő ékszer és tőrpenge nem volt ugyan elemezhető, de szintén rézből készültnek látszik. A kecskeméti múzeum Pusztaszentkirályról őriz egy nagy lapos rézvésőt. A vármegye déli részén Fajszon és Sükösdön került elő rézlelet, amott több tárgyból álló kincs: balták és keskeny élű űrvésők. A N. Múzeumnak sikerült a leletben képviselt három típushoz tartozó baltákból egyet-egyet s két vésőt megszerezni, úgy hogy itt a lelet összes formái képviselve vannak; egy balta s egy keskeny élű véső pedig a kecskeméti múzeumba került. Sükösdről korai bronzkori ú. n. lapátos fejű tű került Kapossy Géza ajándékaképen a N. Múzeumba; a tárgy azonban tiszta rézből készült. A vele együtt előkerült bélyegzővel benyomott, köröcskékből álló sávval díszített durva bögre és néhány aranysodronynyal együtt, úgy látszik ama sírok fölszereléséből való lelet, a melyek egy domb oldalából kerültek elő, a Nemesnádudvarra vezető úttól balra.

Mint Gomba példája mutatja, a dombos vidéken levő kőkori őstelepek lakottak lehettek még a bronzkorban is, bár igen kevés adat áll ezekről rendelkezésünkre, kétségtelenül még inkább megállhat ez a föltevés az alföldi telepekre vonatkoztatva; ezeknek virágzása ugyanis már a bronzkorba esik. A Cserhátról ismert telepekhez még egy újabban ismertté lett tiszta bronzkori telepet fűzhetünk, a mely Boldog község határában a Csurjány-dűlő egy dombhátán terült el s a mely földbe bemélyített üreglakásokból állott, a telep lakosai házaik körül temették el halottaikat, mert a kunyhók melletti üregekben urnák voltak.

Láttuk föntebb, mint lép lassanként alföldi telepeink életében a réz és a bronz a kő helyére, lassan, mert a rézeszközökkel együtt még sűrűn szerepel az átfúrt kőbalta és kalapács; ezt mutatják a tószegi észleletek, de valószínűleg kiterjeszthetők ezek az alpári telepre is, a melynek lelet-anyaga annyi hasonlóságot mutat emehhez. Természetesen nem meríti ki a tószegi leletanyag minden változatát, de fölleljük benne az ansa lunatás edény-alakokat, a melyek Tószegen már elég korán jelentkeznek s a hosszúkás alakú ú. n. halsütő-tálakat; ellenben hiányoznak a keretelő ízléshez tartozó bekarczolt díszítmények, a melyek Tószegen mind az alsó, mind a középső rétegben jelentkeznek, s hiányoznak az unetitzi típushoz tartozó alakok is. E formák fiatalabb kortársaiként jelentkezik 176Tószegen s átmegy még a legfelső rétegbe is a bütykös díszítésű s a mészbetétes agyagmívesség. Az utóbbi, ellentétben amazzal, az eddigi észleletek szerint, a felsőbb rétegben gyérül. A legfelsőbb réteget a bütykös díszítés mellett, egy magos, bőnyakú, lapított alakú, öblös testű edényalak jellemzi. E forma testének kiemelkedő, csavart bordás díszítése turbánszerű külsőt kölcsönöz. A csavart díszítés a fölső rétegben bütykökkel kombináltan is előfordul.

A bronztárgyak, a melyeket nem tett a környező réteg vegyi hatása felismerhetetlenné, jobbára a korai bronzkorból valók, így az ellapított és felcsavart fejű tűk, átfúrt fejű tűk, a többszörösen hajlított és visszahajlított bronz- és aranysodronyból készült gyűrűk, a szívalakú bronzcsüngők, a kis hengerded spirálisok. A felsőbb rétegekben kevesebb a fémtárgy, ezek gombostűk, keskeny élű, köpűs véső, kard-töredék és öntő-minták czófalvi típusú baltákhoz.

A fém-régiségeken kívül más anyagokat is találunk felhasználva a felsőbb rétegekben; így a szokásos agyar- és kagyló-gyöngyök mellett az éjszaki borostyánkövet és kékmázas kő- és paszta-gyöngyöket, a melyek viszont távoli déli vidék felé, Egyptomra utalnak, a hol e fajta gyöngyök készültek, tanúskodva ekként a kor messzeágazó kereskedelmi érintkezéséről.

A gazdasági életről némi fogalmat nyújt, a lakások belsejében felhalmozott sok termény, búza, árpa, borsó, köles, lencse, vadkörte, sulyom-mag s egyéb vad növénynek gyógyczélra összegyűjtött magvai és a sok őrlő és magtörő kő.

A legutóbbi ásatás több szövetfoszlányt is hozott felszínre, valamint zsinórokká összesodrott fonalakat is.

Az életmód megvilágításához sokban hozzájárul az elejtett vagy leölt állatok csontjainak összegyűjtött anyaga; ezek között a szarvasmarha-félék, szarvasok, őzek, sertés, kutya, juh és kisebb állatok csontjai, halbordák és csigolyák szerepelnek. Mindezeknek az állatoknak csontjait bámulatos ügyességgel dolgozták fel vésőkké, árakká és egyéb szerszámokká. Az alsó rétegben a hatalmas agancs-kalapácsok és csákányok gyakoriak, ezeket, valamint a finom csonttűket, a felsőbb rétegekben nem találjuk. Más, csinosan díszített, gondosan megmunkált tárgyak lépnek a helyükre: zabla-oldalrudak, kis csontkarikák, csinos körkörös díszítéssel, vadkan-agyar lapjaiból készített hajtűk és végül a szakállas nyílcsúcsok, a melyeknek készítésében éri el a tószegi-őslakók ügyessége a legmagasabb fokot.

A tószegi és alpári őstelepekhez fűződik Tetétlen pusztán egy kisebb őstelep, a melyről az Arch. Ért. (1879. 367. 1.) révén veszünk tudomást s valószínűleg őstelep volt a nagykőrösi határban levő Földvár és Csépvár, vagy Csipvár nevű sánczolások helyén is. Az előbbi itt-ott 9-10 méter magas, egész kiterjedésében mintegy tíz holdnyi fennsík. Nagy Géza 1896-iki ásatása alkalmával benne őskori nyomokra nem talált, de az 1879-iki ásatásból, a melyet Hampel .József, Thallóczy Lajos, Pulszky Károly vezettek, került elő néhány szerényebb őskori lelet s néhány tűzhely, a melyek miatt Wagner János a Földvárat és a Csépvárat, a mely kb. 50 m átmérőjű kis sáncz, az őskori telepek közé sorozza.

Míg őskori telepről ilyen kevés helyről van csak tudomásunk, igen nagy a bronzkori temetők száma a vármegyében, az ezekhez tartozó telepek valószínűleg földbe mélyített üreg-lakások lehettek, a melyek kevésbé mély szántásnál nem árulják el magukat. A zsugorított temetkezés aránylag kevés helyen fordult elő; Bene pusztán, Vatyán, Inárcson, a mely helyeken utóbb a halotthamvasztás szokása lép föl; a benei temetkezéseket az ansa lunatának fellépése, a kísérő keramikai mellékleteken teszi érdekessé, egyéb mellékletei, az átfúrt fejű bronztűk, kétségtelenül tanúskodnak kora és a temetkezésnek az ottani urnatemetőkkel való egykorúsága mellett is. A vármegye dunántuli részéből a tinnyei ú. n. rácztemetőből vannak Vásárhelyi gyűjteményében zsugorított sírok mellől kiásott bronzeszközök.

A vármegye területén levő urnatemetők közül, több-kevesebb leletanyag alapján az irodalomban a következők ismeretesek: Budapest-Kelenföld, Albertfalva, Tinnye, Páty és Szentendre a Duna jobbpartján; a Duna balpartján a főváros környékén és a Cserháton, ismerünk urnatemetőt a városligetben, a külső soroksári-úton, Újpesten, Káposztásmegyeren, a rákosi országút mentén, a Zuglóban, Dunakeszin, Pestszentlőrinczen, Aszódon, Őrszentmiklóson, Pusztavarsányban, Mendén, Monoron, Szentlőrinczkátán, Dányon, Boldogon, Tápiószelén, Czegléden kettőt, Abonyban kettőt, Tószegen az Ökörhalomban, Tetétlen pusztán, 177Törtelen; Budapesttől déli irányban és a vármegye alsó részében, Soroksáron, Dunaharasztiban, Ócsán, Sáriban, Inárcson, Peregen, Gyón és Dabas határán, Bugyiban, Gyónon, Ráczkevén, Szigetszentmiklóson, Tököl és Csép határán, továbbá Harta és Bojár között, Vatyán, Benén, Izsákon, Kiskőrösön, Szeremlén és Kalocsán. Korrendi vagy néprajzi osztályozást ezek között a temetők között csak alapos, beható vizsgálat, egész leletanyaguk gondos összevetése alapján lehetne végezni. Itt csak egyes hasonlóságokra utalhatok, a melyek az áttekintésnél szembe szöknek.

Így szembeötlő a hasonlóság a tószegi körhalomból előkerült urnák és a vatyai urna-leletek között; a hasonlóság főleg a Kada publikácziójából kimaradt unetitzi formákban van. Sajnos, az ökörhalmi leleteket nem ismerjük úgy, mint a vatyaiakat, de a vatyai példányok az ökörhalomi temetővel kétségtelen összeköttetésben levő Laposhalom második rétegének, valamint felsőbb rétegeinek kultúrájához is mutatnak hasonlóságot, főleg bekarczolt és bütykös díszítményeik révén érdekes lenne ismerni az összefüggést a keramikai leletek és a bronztárgyak között, mert a míg a keramika már több kései alakot is mutat, a bronz-leletek szinte egy időpont, a korai bronzkor előhaladottabb szakából valónak látszanak, így a kis hengerded rézspirálisok, a lapított és felsodrott fejű tűk, átfúrt fejű és cziprusi tűk, a csüngő spirálisok, a szívidomú csüngők, a széleiken felcsavart trapéz-alakú övlemezek, a csövecskékből összeállítottnak látszó övdíszek, valamint végül a kis háromszögű tőrök is. Ugyanezek a mellékletek kísérték a szigetszentmiklósi és a Vatyához közeli ócsai és inárcsi urnákat is; az utóbbi helyről a kecskeméti múzeum fiatalabbnak látszó tárgyakat is őriz, így a három trébelt aranypitykét, a melyeknek alakját még hallstatti formák kíséretében is megleljük. E fiatalabb formák közé vegyülnek e régebbi alakok a kétségtelenül hosszú életű dunakeszi urnatemetőben is, a melyet Nagy Géza gondos tanulmányában szintén egy csoportba sorozott az ócsai temetővel, hozzáfűzve még a vármegyében levők közül a külső soroksári-úti, a soroksári, peregi, aszódi, tétényi urnatermetőket, de egykorúaknak látszanak ezekkel a káp.-megyeri, a szigetszentmiklósi temetők s az 1906-ban Nagy Gézától kiásott zuglói urnasírok is. Nagy Géza a temetkezési szokás azonossága alapján csoportosította ezeket a temetőket, a melyek mindegyikében a puszta földbe tették le tálalkú, mélyebb edénynyel leborítva a hamvakat rejtő urnát. Kada közleményéből tudjuk, hogy ez volt a szokás Vatyán és ez volt a szokás Tószegen is. Be voltak födve a Kuzsinszky Bálinttól kiásott bugyi urnafészkek is. Kevésbé világos a czeglédi urnatemetőé, a melyben minden nagyobb edény fölött egy kisebb volt.

A tinnyei és szentlőrinczi urnatemetőket Nagy Géza már a vaskorba helyezi, s későinek látszik a Harta és Bojár közötti, valamint a kiskőrösi urnatemető is. A nagyobb urnatemetőkben, mint Dunakeszin és Vatyán, fellép a mészbetétes díszítés, bronzkori fejlettebb formájában s így ezek a temetők már benyúlnak a kifejlett bronzkorba, a melynek szép mészbetétes díszítésével oly jellemző képviselője a szeremlei urnatemető. A N. Múzeum, a halasi főgimnázium gyűjteménye néhány igen szép példányt őriz e helyről, de sajnos, - erre vonatkozó törvényünk nem lévén, - az utóbbi években lábrakapott kereskedői ásatások külföldre juttatták a szeremlei temetőből származó leletek zömét. A szeremlei urnák kétszer öblösített testükkel, kihajló széles peremükkel, itáliai, jelesen vilanova formákhoz állanak közel; de még teljesen szigorú kronológiai támpontok híjján nem tekinthető eldöntöttnek, hogy nem önálló fejlemények-e, a melyek talán inkább a korábbiaknak tartott csehországi és lausitzi kétszer öblösített edényekkel függnek össze, sőt vannak hazai szerzőink, a kik közvetetlenül a kőkori emlékek után sorakoztatják ezeket; de az újabb adatok nem támogatják azt a szeremlei észleletet, hogy az edények zsugorított vázakat kisérték volna s díszítési módjuk a kifejlett bronzkor emlékeihez fűzi őket.

Látjuk, hogy az urnatemetők a bronzkori népesség rendkívüli sűrűségéről tanúskodnak. Még teljesebbé lesz a kép, ha a szórványos leletekre és a bronz kincsleletekre is kiterjesztjük figyelmünket.

Ismerünk a jobbparti részről, Óbudáról lapos rézvésőkkel együtt előkerült tokos vésőket, hurokban végződő korongalakú tekercset, bronz kard-markolatot, tokos és füles vésőt, bronz lándzsa-hegyet.

Dunabogdánynak a kőkori lelhelyek között említett őstelepe a bronzkorban is szerepel, de e mellett szórványos leleteket is említ innen Hampel (Trouvailles 17870): bronzborotvát, kést és tűtöredéket, egy karikát, három beléfoglalt. gyűrűvel.

Herczeghalomról Hampel nagyobb bronzkincset ismertet, a mely ott Metternich-Sándor Paulina herczegnő birtokán került elő 1895-ben; ebből a kincsből 195 darabból álló sorozatot ajándékozott a herczegnő a N. Múzeumnak s azóta is gazdagította a régiségosztály gyűjteményét; ez újabb ajándék is számos megyebeli leletet tartalmazott.

Torbágyról és Solymárról szerény bronztárgyakat, Tinnyéről, ú. n. vezérkorongos fibulát őriz a N. Múzeum, ezenkívül bronzlándzsát és sarlót, az előbbit a már a vaskorba átnyúló urnatemetővel hozza kapcsolatba Nagy Géza. Tétény pedig az Egger testvérek által Londonban elárverezett magyarországi leletek lelhelyei között szerepel.

Szentendréről Hampel három leletet említ (Bronzkor II. 142): egy cserép-edényben lelt kincset, a melynek egy része a N. Múzeumba került; két korongos tűt és tekercset, a mely a Kubinyi-gyűjteményekkel jutott a N. Múzeumba; a harmadik lelet még 1810-ben került elő: kardmarkolatból, egy ép és egy csonka orsó-féle eszközből állott. A legutóbbi években a N. Múzeum e helyről egy hosszú fibulát is szerzett, a melynek nyolczasokká csavart kengyele korongalakú tekercsben végződik. (52-1904).

Budapesten, a Duna medrének kotrása alkalmával, gyakran kerülnek elő bronztárgyak; így 1850-ben egy óriási kardlelet, mely nem tudni bizonyosan hány - az eltérő adatok szerint 12-25 - példányból állhatott s Fejérváry Gábor gyűjteményével külföldre került; hasonlókép külföldre került két másik ugyan-csak a Duna-mederben lelt kard; egyikük liliomlevél-alakú pengéjű, hazai forma; a másik olyan alak, a melyet éleinek körvonalai után hullámvonalasnak szokás megjelölni. Két másik kardot a Margitsziget közelében emelt ki a kotrógép; ezek most a N. Múzeumban vannak; egyik a nálunk nagyon elterjedt nádlevél idomú és markolatlemezes formának szép és teljesen ép példánya; a másik nádlevél alakú pengéjű, bronzmarkolatú kardot, pengéjének szokatlan hajlott volta teszi érdekessé. Ugyancsak a Margitsziget alatt került elő egy lándzsacsúcs, a Gellérthegy alatt pedig egy őskori bronz halászhorog, egy másik halászhorog, egy lándzsacsúcscsal együtt a Kopasz-Zátony tájékáról való; legutóbb: 1908-ban őskori bronzsarlót emelt ki a Dunamederből a kotrógép. A pesti oldalon a festészeti mesteriskola kertjében egy tokos bronzvésőt leltek.

Hampel Váczról több tárgyat említ: egy lelethez tartozó, törthegyű tőrpengét, lándzsacsúcsot, sarlót, tokos vésőt és patkó-alakú, vonalas díszű nyílt karéket. - Ugyaninnen őskori arany lánczszemet (csüngő spirális) szerzett a. N. Múzeum 1904-ben (29/904.) Meg kell még emlékeznünk egy nevezetes váczi tárgyról: egy fibuláról, a mely e fontos őskori ékszer igen korai formájához, az ú. n. Peschiera típushoz tartozik.

Rákosfalváról egy bronzkard-töredéket ismerünk, (102/1904). Rákospalotáról pedig egy nagyobb bronzkincset, a melylyel számosan foglalkoztak. Első ízben Hampel tette közzé a leletet (A. É. XIV. r. f. 52-60), a mely 1878-ban került elő, 38 bronztárgyból állott, a melyek egy összetörött, de összeállítható bögrében voltak a földbe rejtve; utána Reinecke Pál és Kossina Gusztáv foglalkozott a lelettel s mindkettő egyetértőleg a bronzkor II. időszakába helyezte azt. Nézetüknek teljes méltatását találjuk meg Nagy Géza többször idézett művében, valamint az ő saját értékes reflexióit is. A lelet főérdekességét az adja meg, hogy nemcsak az osztrák, cseh és délnémet, de az oderavidéki emlékcsoportokhoz is kapcsolatot alkot. Tárgyai közül itt csak egy korongos végű csákányt, egy magános spirális korongokba kifutó karpereczet s egy széles bordázott karpereczet említek fel.

Nagy Géza Alagról, Sikátorról és Rákoskeresztúrról is említ kisebb bronzkori leleteket. A bronzkori emlékek közé sorozza Hampel a péczeli kétosztályú edényt is. - Isaszegről származó tokos bronzvéső és bronzsarló van a N. Muzeumban (107/1897. és 114/1903.)

Gödöllő vidékéről számos kisebb leletről értesülünk Hampel művéből. (II. 47.) E tárgyak a gödöllői múzeumba kerültek, míg Závodszky gyűjtéséből a. N. Múzeum gazdagodott több gödöllői régiséggel.

Aszódról, a hol fontosabb bronzkori telep lehetett, számos tárgy van a N. Múzeumban; ezek nagyobbrészt Varsányi János gyűjteményéből kerültek ide. 179Mint a gödöllői leletek, ezek is már nagyobbrészt a bronzkor legvégéről, az átmenet időszakából valók, így ezekről, valamint a váczszentlászlói leletekről, az átmeneti jelenségek között fogok megemlékezni, de a Galgavidék s a Csörszárok melléke igen gazdag bronzkori emlékekben. Ismerünk innen leleteket Ikladról, Domonyról, Valkóról, Varsánypusztáról, Turáról, Galgahévízről, melyeket Hampel és Nagy Géza felsorolnak.

Pusztaszentkirályról egy kisebb bronzkincs ismeretes, a mely karra való hengerded tekercsekből, a rákospalotai kincsben levőhöz hasonló karpereczből és csákányból állott; a csákányt főleg gazdag díszítése teszi érdekessé; egyike az e nemben a legszebbeknek. E leletet Tannert Ingolf ajándékozta a N. Múzeumnak.

Tömegesebben léptek föl a szorványos leletek Őrszentmiklóson. Kisebb lelet fordult elő Mogyoródon, Veresegyházán, Váczrátóton, Galgagyörkön is. Tápióbicskéről bronzkori agyagedényt őriz a N. Múzeum gyűjteménye, Szentlőrinczkátáról pedig cserépedényben elrejtett kisebb bronzkincshez tartozó tárgyakat; Tápiószecsőről bronzcsákányt említ Hampel (Bronzkor II. 162.) Tápiószeléről az urnatemetők sorjában már megemlékeztünk, de e helyről a N. Múzeum már a hatvanas években birtokában volt nehány szerényebb bronztárgynak; ezekről nem tudom, hogy az említett temetőből erednek-e? (33/867.)

Dunavecséről több ízben szerzett a N. Múzeum tárgyakat, de nem bizonyos, hogy ezek mind innen származnak; a napló bejegyzései ugyanis két esetben Dunavecsést említenek s így nem tudhatjuk, Vecsésről vagy Dunavecséről valók-e ezek a leletek? E leletek egyike egy bronzkincs, helyesebben gyűjtelékes bronzlelet, mely bronzrögökből, ép és csonka bronztárgyakból állott.

Alsónémediről való egy érdekes bronzkincs a Nemzeti Múzeumban. Tizenegy körkörösen díszített, középen kiálló csúcsú, korongalakú díszítményt, kis spirálisokat, vésőt, különféle irányú vésett vonalakkal díszített, vékonyodó végű bronzkarikákat és végül egy korongos-fokú csákányt tartalmazott a lelet; az utóbi tárgyat, a fokán és lapjain, csinos, íves vésetek díszítik.

Solton lelt bronzfokos van bejegyezve a N. Múzeum jegyzőkönyvébe (6, 17/1850), úgyszintén Sükösdről egy másik példány (1871/232). Kalocsáról pedig körtealakú fejű; vastagodó nyakú, vésett díszítésű bronztű, (66/1889), továbbá egy bronzkard és karperecz (124/1902.) Izsákon cserépedényekkel együtt lelt öntőminta került be a N. Múzeum gyűjteményébe (68/1866), Majsáról pedig e korba tartozónak látszó cserepek (63/1899). Halasról több bronztárgyat említ Hampel, mint az ottani múzeum birtokában levőt (II. 58.)

Tatárszentgyőrgyről három ízben kapott a N. Múzeum bronzkori cserép- és bronzrégiségeket, a melyek talán urnatemetőből eredhetnek, de leletkörülményeiket nem ismerjük. - Gyónról Halász Boldizsár gazdagította a N. Múzeumot kertjében lelt néhány bronztárgygyal. - Alpárról Majláth Béla gyűjteményébe került nehány bronzrégiség, s meg kell emlékeznünk még egy szép vezérkorongos bronzfibuláról, a melyet a kecskeméti múzeum gyűjteménye őriz.

Az abonyi öreg szőlőkből előkerült bronztőr van a N. Múzeumban s Jenőpusztáról egy lándzsa-csúcs. - Törtelről több ízben előkerült leleteket őriz a N. Múzeum; így 1876-ban (332. N. sz.) egy bronzlándzsa-csúcsot és 1901-ben urnatemetőből származó több régiséget kapott innen.

E felsorolásból - bármily rövid és a részletekre ki nem terjeszkedő volt is az - mégis azt láthatjuk, hogy a bronzkori kultúra a vármegye egész területén el volt terjedve; de látjuk egyszersmind azt is, hogy az nem egységes, egyöntetű; mert az emlékeken a hosszú idő fejlődése, de még a helyi csoportok különbözősége is észlelhető, nem tárnak ezek elénk még tiszta képet, a melyből megalkothassuk a történelem-előtti idők történetét s meghatározhassuk az itt szereplő népfajokat, határozottan elválasztva azoknak hagyatékát, csupán az látszik egyelőre bizonyosnak, hogy az újabb kőkor végével új faj lép fel ezen a területen, a mely alapjában talán még kőkori műveltségű, azonban már a bronz ismeretének birtokában is lehet. Ez az a népfaj, a mely országszerte egy időben egységes tervek szerint emeli czölöpökre épített folyóparti telepeit, így vármegyénkben Tószegen és Alpáron is, Nagy Géza figyelmeztet hasonló jelenségre a tököli ősnép temetőivel képviselt kultúrában. Hogy honnan jött ez az új népfaj, arra is adnak némi feleletet a megyebeli leletek, mind Tószegen, mind korai bronzkori leleteinkben éjszaknyugat felé utalnak egyes jelenségek, a melyekre különösen a leletek felsorolása közben is utaltam. Ezzel szemben más alakok a rézszerszámok között, 180az Ural vidékéhez fűződnek s aligha elég ezeknek magyarázatára a kereskedelmi érintkezés föltételezése. E formák hatása alatt, a melyről Hampel összefoglalói értekezése óta annyi szó esett, Nagy Géza, Posta Béla a turáni faj nyugat-felé terjeszkedését is vitatják. Ezek a formák átmennek a bronz-eszközök közé is s így a rézből valók valószínűleg megelőzték ezeket. Az általuk képviselt kultura súlypontja kívül esik a vármegye területén s csak kisugárzását észlelhetni nehány réz és bronztárgy alakjában. Maga a bronzkor nem mutat ilyen nagyobb népmozgalmakat s a különböző kereskedelmi és kulturhatásokból lassanként kialakul bronzkorunk sajátos ornamentikája és formavilága. A bronzkor vége felé erősődnek ismét az idegen hatások. Nyugatról az Adria éjszaki szögletében honos s itáliai forrásokból táplálkozó hallstatti kultura érezteti erősebben hatását, a mint erre már az aszódi és gödöllői leleteknél és a szeremlei urnaleleteknél is utalunk. Lényegében a bronzkor műveltsége még ez s az átalakulás sokkal inkább a bronztechnika fejlettségében s a díszítő ízlés változásában észlelhető s mellette csak jelentéktelen szerep jut még a vasnak, a melyről az átmenet e korszakát is szokásos nevezni.

Egyik legkevésbé tisztázott emlékcsoportja ez őskorunknak. Többféle befolyás érvényesülésével kell itt számolnunk. Természetes, csak úgy nyerünk valamennyire tiszta képet, ha az egész ország lelet-anyagát vizsgáljuk, mert vármegyénkben igen-igen kevés emléke maradt ennek a korszaknak. Még a vármegye nyugati részéből is, a melyet földrajzi fekvése a túladunai vidékhez csatol, a hol pedig az eddigi leletek tanúsága szerint erősebben látszik érvényesülni az ú. n. hallstatti kultura hatása, csak kevés adatot ismerünk. Ide sorozhatjuk talán a tinnyei urnatemető bronzkori sírjaihoz csatlakozó ama sírokat, a melyekben Vásárhelyi Géza hajlott vaskések előfordulásáról tesz említést, valamint a már említett tinnyei és szentendrei fibulákat. A leírás, a melyet Vásárhelyi az urnákról ad, kevés kétséget enged az iránt, hogy valóban e korszakba tartoznak a leleteket rejtő fényes fekete bütykös díszítésű edények. S ebbe a korba esik egy díszes bronzedény töredéke, a melyet Budakalász és Pomáz határáról szerzett a N. Múzeum; egyike azoknak a nagy trébelt, pontsoros díszű situláknak, a melyeknek kiindulási pontját Itáliában keresik. Az itáliai import azonban nem állott meg a Dunánál s kétségtelenül onnan ered az a valamivel későbbi díszes bronzvödör, ú. n. cordonos cista, melyet Jálics Géza ajándékozott a N. Múzeumnak. Ez abból a fiatalabb típusból való, a melyhez a híres kurdi lelet tárgyai is tartoznak, a mely nem szilárd fülekkel, hanem a bográcsok módjára mozgatható gúzszsal van fölszerelve; a gúzs végein az itáliai készítményekre jellemző madárfejek jelennek meg. Ugyancsak Itáliára utal egy bronzszobrocska töredéke, a melynek lelhelyéül Nagykátát nevezte meg az eladó a N. Múzeumnak. Ez ú. n. hoplita szobrocska, fején nagy taréjú sisakkal. Eredeti tipusa valószínűleg görög földön keletkezett, de kedvelt alakja az itáliai kisplasztikának, kivált ebben a mellén deszkaszerűre ellapított alakjában. A Vásárhelyi gyüjteményben levő óbudai szobrocskákat nem ismerem, de ezeknek az emlékeinknek nagy része itáliai befolyás alatt áll. Az itáliai hatás észlelhető Tószeg legfelső rétegének némely edényén is, bár azok az oldalaikon korongos lapokkal díszített fülformák, melyeket e hatás emlékeinek vélek, görög eredetűek lévén, a még kevéssé ismert balkáni összeköttetések révén is jelentkezhetnek nálunk. Úgy gondolom, e korra tehetem a váczszentlászlói bronz diadémát is; igaz, hogy a kíséretében lelt hazai típusú nagy bronztűk régebbi formáknak látszanak, de ellensúlyozzák ezt a rendszerint késői leleteinkben föllépő bronzedénytöredékek. Vármegyénk keleti határszélétől nem épen távol látott napvilágot, a híres fokorui kincs, mely az idegen hatások alatt a helyi formákból kialakult hallstattkori hazai ízlés egyik legjellemzőbb képviselője s e kincs négy ágú csillag-formáju aranylemez gyöngyeinek alakját látjuk ismétlődni a Budapest-angyalföldi aranykincsben; de itt tömör bronzmagot burkol a vékony aranyborítás. Ez az elburkolótechnika, a mely a korszakra oly jellemző, a lelet egyéb tárgyain, a nagy gömbszelvény alakú pitykéken is jelentkezik. Oly kulturréteget, a melyet ebbe a korba helyezhetünk, mindössze egyet ismerünk Péczel határában. Már rétegzési viszonyai miatt is érdekes ez a telep. A Fáy-féle birtokhoz vezető mély-út falában, négy méter magasságú rétegtől elfedett, mintegy 60-70 cm. vastagságú réteg húzódik; míg a felsőrétegben csak figyelmes vizsgálattal lehet szén és cserép morzsákat felfedezni, addig az alatta levő réteg tisztán kulturképződmény, 181cserép és csont-töredékekkel, szénmaradványokkal, égett foltokkal. Kb. 25-30 m hosszúságban követhető ez a réteg a mély-út falában; így nem keletkezhetett bemélyített putri lakásoktól, annyival kevésbé, mert a felső réteg teljesen megszakítás nélküli. Tehát a telepnek kétségtelenül az akkori földszínen kellett emelkednie s valószínüleg azért hagyhatták el egykori lakói, mert a völgykatlanban az eső és hóvíz miatt kellemetlen volt a lakás. A dombokról lefutó víz rakhatta aztán az elhagyott telep maradványai fölé azt a szürkés, átmosott, iszapolt réteget, a mely erősen elüt a környező lősz-hegyek világos-sárga színétől. Folyók mentén gyakran találkozunk ilyen eliszapolt kulturrétegekkel, a melyek néha még jelentékenyebb vastagságú iszappal vannak elfedve, de a Cserhát könnyen málló dombjai között is gyakori a mélyebb fekvésű helyek ilyen elborítása és felszínének emelkedése. A telep keletkezése talán valamivel korábbi időre esik a hallstatti formák megjelenésénél, de leletanyagában mégis találunk olyan formákat, mint a lapokra tört felületű vagy csavart peremek s az edényfülek alkotása, a melyeknek analógiáit a korai hallstatti kor jellemző dunántúli lelhelyein, nevezetesen a soproni Purgstallon, Kiskőszegen urnasirokban és a keszthelyi Apátdombon levő üreglakóházakban leljük meg. Ezek mellé sorakoznak még az aszódi vezérkorongos fibulák, háromélű nyílcsúcsok és egy üst alakú bronzcsésze, valamint a gödöllői trébelt edények. Nem tudom, idesorozhatom-e az Éber drtól kiásott grafitos felületű, bütykös díszítésű, meredek, magos nyakú kiskőrösi urnákat, mert semmi oly lelet nem kisérte ezeket, a mely korukat teljesen kétségtelenné tenné.

Ezek mellett az emlékek mellett annak nyomait is észleljük, hogy a hallstatti korban és a kora La Tène-leletekkel egyidőben hazánk keleti részén megjelenő szkythák kultúrájának termékei is bejutnak a Duna-Tisza közötti síkra. Mellőzve itt a más környezetben, Hatvan-Boldogon és Rákoson megjelenő kígyócskákat s azokat a három élű graeco-szkytha nyílcsúcsokat, a melyek a Cserháton több lelhelyen fölléptek, de a melyeket Kada Elek, a gyöngysorok közé fölfűzve, még jazig-, sőt szarmata-sírokban is észlelt, csupán az itt rajzban is bemutatott törteli üstről kívánok megemlékezni, a N. Múzeum 2. termének egyik fődíszéről, a mely a Czakó-halom belsejéből került elő. Kécskéről a kecskeméti múzeum őriz egy vaslándzsát és igen jellemző alakú vasfokost, kétségtelenül szkytha-sír felszerelését. Szolnok vármegyének vármegyénkbe beszögelő tiszáninneni részén, Tiszavárkonyban, a rév közelében, az ú. n. Szálház mellett is kerültek elő ez év tavaszán aranynyal borított csinos kígyócskák.

Hatvan-Boldogon, mint ezt Gyöngyösön és Pilinyben is látni, a kora La Tène-emlékekhez vegyülnek a szkytha tárgyak. Ez a kultúra már jelentékenyebb és számosabb emléket hagyott vármegyénkben, bár az eddigi leletek tanúsága szerint aligha volt annak egész területén elterjedve. Az eddigi leletek egy nagyobb csoportban tömörülnek a Cserháton, a cserhátalji faluk környékén és az azzal szomszédos keleti szögleten, de az éremleleteket nem számítva, vármegyénk egész alsó felében csak Kalocsán került eddig La Tène -lelet felszínre. Ez bronzkarperecz töredékeket és lándzsarúd alsó végéről való öt bronzcsúcsot tartalmazott. Nem áll módomban az éremleletekre itt hosszasabban kiterjeszkedni, de legalább a lelhelyeket felsorolom. A vármegye dunántúli részéből ismerünk éremleletet Biáról és a Lágymányosról, a szentendrei szigetről, Tahitótfaluból, a dunáninnenről Váczról, Budapestről a Lipót-körútról. Egyes érmeket Fél-egyházáról, Szabadszállásról és Kiskőrösről. Egy abonyi gyűjtő birtokában ismertem régebben kelta érmeket; lelhelyüket nem ismerem, de valószínűleg a közeli környékből származhattak ezek is. Kisebb szórványos leletek ebből a korból Óbudán lelt babos karpereczek, egy Kispesten homokbányában lelt agyagedény (A. É. 187-901.) Gödöllői bronzkarpereczek. Közép La Tène-fibula. Rákospalotáról (14/1883. 5), egy másik hasonló Szentmártonkátáról (60/1876). Egy kis csüngő ékszer, a minő a kelta övlánczok végét szokta díszíteni, került elő Tószegen báró Harkányi Frigyes birtokán is. Gödöllő vidékéről sírlelet tartalmát szerezte meg a N. Múzeum (803/1907); e lelet kardból, kardtok végéből, lándzsából s vaslánczból állott. Igy látszik, nem teljes a felszerelés, mert hiányzik belőle a pajzs-dudor és a pajzs-fogó pánt, a mely viszont csupán a kardkötő láncztól kísérve, került egy pusztaszentistváni leletből a N. Múzeumba. Gombáról La Tène kori kardtöredéket őriz a N. Múzeum. Ki nem kutatott La Tène-temetőt említ az Arch. értesítő Tóalmásról (1904. 178). Boldogról, az ú. n. Csurián-dűlőből 182kapott a N. Múzeum, bronzkori urnák kíséretében, néhány jellemző késő La Tène-edényt ajándékba Davida Irmától. Dúsabb leleteket szolgáltatott e korból a boldogi határ egy másik helye, az a dombhát, a mely nyugat-keleti irányban húzódó eséssel lejt a Zagyva felé. Ezt a dombhátat átszeli a m. kir. államvasutak budapest-hatvani vonala s 1894-ben a hatvani rendező pályaudvar kibővítése miatt mintegy 75.000 köbméter földet kellett lehordani belőle. Ez óriási földtömegből különféle korú leletek kerültek felszínre, a melyekről Wartha Vincze révén szerzett tudomást a N. Múzeum igazgatósága. Rendszeres ásatás, a munka határidőhöz lévén kötve, nem volt megvalósítható, s csak, a mennyiben a munka erre módot nyujtott, figyelhette meg Posta Béla a leletek előkerülését s gyűjthette össze a leleteket. Háromféle lelőhelyet észlelt ezen a területen. Kiégetett üregeket, a melyeknek alakja az átmetszetben olyanféle alakot mutat, mint egy nagy kenyér; az üregek oldalfalai, alapja és boltozata ki volt tapasztva s azután gondosan kiégetve. Tartalmuk igen szegény volt; leginkább csak a tapasztás elmállásából keletkezett rétegek töltötték ki s ezek között konyhahulladék és edénycserepek. Ezeken az üregeken kívül még másféle nagyobb üregeket is észlelt, a melyek ellentétben amazokkal, a félgömb és ellipszoid alakú üregekkel, mindig négyszögűek; hosszúságuk 5-8, szélességük 3-5 méter között váltakozott, mélységük másfél métert megközelítő volt. Temetkezést sehol sem talált ezekben az üregekben s a benne előforduló elpusztult használati tárgyak, valamint az üregek méretei, inkább a mellett szólanak, hogy ezek üreg-lakások voltak, báró Nyáry Pilinyben és Fenichel Sámuel Paczalkán észlelt ilyen alakú, kisebb, de kitapasztott és kiégetett üregeket.

A leletek harmadik csoportja, a sírok, későbbi korból való lévén, arról majd csak később lesz szó. La Tène-kori sírokat Posta nem észlelt, de odaérkezte előtt több oly tárgy került felszínre, mely e kor sírjaiból eredőnek látszik; így a díszes kard, mely hüvelyének végződésével a korai La Tène-formák mellé sorakozik s a mely jellemző díszítésének gazdagságával, egyik legszebb hazai példányunk. Egykorú vele egy fibula, míg a zablák és egy másik kard, már a kor előhaladottabb szakából valók. Érdekesek a karpereczek, egy pár jellemző La Tène-díszítése miatt; a többi egyszerűn rovátkolt felületű példányok pedig azért, mert Gyöngyösön is szkytha-formák kíséretében léptek föl, mint itt, hol - mint már említettük - az ezüsttel lemezelt kígyócskák ugyane kultúra emlékeit képviselik, valamint egy vascsákány is. Érdekes, hogy ebben a környezetben, a hol semmi sem emlékeztet a korábbi bronzkori kulturára, egy formát mégis lelünk, a melyben a bronzkori ékszerek egy igen régi tradiczionális formája él tovább: a végein magános spirálisokba kifutó gyűrű. Nehány czeglédi agyagedényen kívül, mindössze még két helyről ismerünk leleteket ebből a korból: Farmosról, a hol, úgylátszik, urnatemető lehetett, egy nagyobb domb oldalában, a honnan az e korbeli urnasírok gyakori mellékletének, egy kétrét hajlított vaskardnak az előfordulásáról vannak híreink. Ugyaninnen ismerek magán-birtokban egy - sajnos - a halotthamvasztás alkalmával ugyancsak megsérült díszes zománczos bronz-övet és kisebb tárgyakat, közöttük egy Priapus-szobrocskát, nyakán a kelták jellemző ékszerével, a torquessel. Abony határában három helyről ismerek La Tène-leletet a Neppel-féle szőlőben levő szarmatatemető sírjai között, a temető nyugati szélén volt egy verem, vagy putri-féle, a mely nagymennyiségű töredéket tartalmazott. A másik lelhelyen, a Márton-féle birtokon, a volt közbirtokossági rész egyik homokos magaslatán már több ízben szántottak ki magas fekvésű urnasírokból, kétrét hajlított vaskardokat, lándzsát, sarlót, a melyek a Nemzeti Múzeumba kerültek. Talán összefüggésben van ez a temető a birtok egy más helyén, közvetetlenül a Pióczás-tó partján levő ősteleppel, a hol az elpusztult szőlőben, korábbi idők maradványaival, némelykor korongon készült cserepek is kerülnek felszínre. Egy csontváz, minden valószínűség szerint női, és sírmellékletei kerültek felszínre Laczkó Veronika szőlőjében, a szolnoki-út közelében; a vékony bronzlemezből trébelt díszes karpercez azonban darabokra tört, de még így csonkaságában is tanúskodik a kelta bronzmíves ügyességéről, s nem érdektelenek azok a fehér, világossárga és kék szemekkel díszített gyöngyök sem, a melyeket a sírban lelt gyöngyfűzérből a karpereczczel együtt a tulajdonosnő a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott.

A vármegye dunántúli vidékének La Tène-kultúrával bíró népe, az éremleletekről is ismert eraviscusok, nem vesztették el függetlenségüket Augusztus császár hódításaival, a mint ezt még a Kr. u. I. század második felében is fönnálló 185független pénzverésük is bizonyítja, de szövetséges viszonyban állottak a római birodalommal. Hampel (az Eraviscus nép és emlékei 13. 1.) a még független eraviscusoknak tulajdonítja a dunai partvonal megerősítését, a mely talán nem is az I. században a Duna-Tisza közén megtelepült jazyges metanastae ellen, de még régebben a dákok ellenében készülhetett. Valószínűleg védelmi okok késztették a rómaiakat is ennek a vonalnak egész hosszában való megszállására. E megszállás korát Hampel Traianus (K. u. 98-117) uralkodásának idejére teszi, Kuzsinszky (Magyarország emlékszerű maradványai a római korból, a Beöthyféle Művészetek Történetében 513-542) szerint az már Domitianus (81-96 K. u.) korában végbe ment, úgy látszik, minden nagyobb megrázkódás nélkül. A kelták egyik főhelye Aquincum mellett épül föl, talán még az I. század végén a II. Adiutrix legió táborhelye s a katonai igazgatás e központjához csatlakozik a határszéli erődítéseknek lánczolata, az ú. n. limes. E hatalmas védelmi vonalnak szerkezetét, a rómaik négyszázados hódítása alatt teremtett közigazgatási szervezet és kultúrális élet nyilvánulásait, számos emléken tanulmányozhatjuk még ma is. S valóban csodálattal tölt el, hogy e középpontból távol eső provinciában is mily fejlett életigényekről tanúskodnak ezek az emlékek; első sorban Aquincum romjai, kövezett utczáival, vízvezetékével, fürdőivel, torna- és vásárcsarnokával, amphiteatrumával, színházával. De a vármegye közigazgatási területén is számos emléke maradt ennek a kulturának. A Duna mentén Téténynyel (Campona) kezdődik meg az erődök sora, a balparton Aquincummal szemben, a Rákos patak torkolatánál, Transaquincum; feljebb a szentendrei tábor (Ulcisa castra), a melynek Rómer 1877-ben még ölnyi vastagságú falait említi. (V. ö. Arch. Ért. 1877. 73. 1.) Ezekhez a horányi révnél és ezzel szemben a balparton Dunakeszin egy-egy burgus csatlakozik. A Dunabogdány és Tahitótfalu között egykor fönnállott Cirpi vagy Carpis Castellumnak hasonlóképen erős falairól beszél Rómer. Úgy látszik, római erődítés volt Váczczal szemben az ú. n. Bolhavár is, a honnan bélyeges vízvezetéki csőtöredékeket őriz a N. Múzeum régiség-osztálya. Talán azonos ez a Gerecze által (id. mű 640) említett római hídfővel. Ugyanez a szerző Visegrádnál is említ római táborhelyet, ez a Vizivárostól keletre fekvő szőlőhegyen volt. A védelem fontos eszköze volt az erődöket és nagyobb táborhelyeket összekötő úthálózat. A kétségtelenül megállapított, valamint a föltételezett pannóniai úthálózatok térképét az Arch. értesítő 1905-iki évfolyamában (164. 1.) összeállította Finály Gábor; megbírálva az előbbi hasonló czélú munkálatokat, maga is újabb föltevésekkel járul a kérdés tisztázásához. Az Aquincumból kiágazó római útvonalak közül kétségen felül megállapítottnak tekinti a partmenti útvonalat Tétény, Budafok, Aquincum, Szentendre, Dunabogdány, Visegrád érintésével, továbbá az Esztergomot Aquincummal Táth, Dorog, Csév, Solymár érintésével összekötő útat, ez utóbbihoz csatlakozik a Domaszevszky által feltételezett solymári kiágazás, Piliscsaba érintésével Tata irányában. Érdekes adattal járult Vásárhelyi a Rómer által az ürömi és borosjenői határig nyomozott útvonal további irányának földerítéséhez, a Halász Gedeontól 1812-ben szerkesztett hiteles térkép és egy 1742-iki határjárási oklevél közzétételével. Finály térképe ezenkívül föltünteti az aquincum-bicskei útat, a melynek létezése általánosan elfogadott föltevés, s még egy útvonalat tételez föl Aquincumtól Bicske felé. A hadi építkezéseken és hadi útakon kívül egyéb emlékszerű maradványok még a Mithras-templomok, a minőket három helyről ismerünk a vármegyéből, úgy mint Budaörsről (Arch. Ért. 1895, 375), Szentendréről (u. o. 1894, 444,) és Kistétényből (Arch. Ért. 1888, 139 és 1895, 375.) Az említett építkezések mellett találunk adatokat állítólagos hídfőkről, így Kisorosziból, a melylyel szemben másik hídfő áll Verőczénél; valamint a szigetmonostori hídfőről s a szalki sziget csúcsán levő kőromról. Ez utóbbi a Duna szabályozásánál nem hídfőnek, hanem valami és aránylag késői római építkezésnek bizonyult, mert alapozásuknál korábbi feliratos köveket találtak felhasználva. A Duna mentén fekvő helységeken kívül mindössze Pátyról ismerünk római épületmaradványokat s valószínű, hogy teljesen csak a táborhelyek s az erődök mellett gyökeresedett meg a római kultúra s a falukon lakó kelta nép megtartotta ősi viseletét és szokásait, mindamellett úgy látszik, átvette a rómaiaktól a faragott síremlékek állításának szokását, mert a vármegye dunántúli részének községeiből több helyről ismerünk ilyenféle domborműves köveket s a római kultúra hatásáról szólanak a feliratos emlékek, valamint a sírok készlete is. Az alábbi elsorolás nyújthat némi felvilágosítást e hatás erősségéről.

186Budakesz község határából már az Arch. Közlemények IV. kötete említ (60 1.) római emlékeket. A mostani temetőben gyakran kerülnek felszínre régebbi sírok, a melyek rómaikori emlékeket tartalmaznak. 1904-ben egy felíratos sírkő és három sír tartalma került összesen a N. Múzeumba. (V. ö. 41, 64 és 66 1904. R. N. szám.) Budakalászról az A. É. (1877. 227. 1.) említ régiségeket; Pomázról, Pócsmegyerről Gerecze (id. mű 633). Leányfaluból az A. É. (1881. és Arch. Közl. XI. 27. és XI. II. 3.) adatain kívül egy a N. Múzeumban levő leletet ismerünk, mely bronzcsattot, T fibulát és cserépedényt tartalmazott. (R. N. 11. 1907.) Dunabogdányból való domborműves kőtáblát őriz a N. Múzeum, a mely stilizált levélindás keretben élénk mozdulatú bachikus tánczosnőt mutat, ki felemelt baljával velumának csücskét, jobbjában thyrsust tart. (R. N. 30/1904.) Pilisvörösvárról kisebb leletekről vannak híreink. Ürömön római temetkezés nyomait észlelték. (V. ö. Gerecze 639. A. K. I. 198, Arch. Ért. 1881. 2. XXII.) Solymár határában Milbich Márton szőlőjében Mahler dr. nyolcz sírt tárt fel 1903-ban (R. N. 48. 1903.) Vásárhelyi Géza gyűjteménye Tinnyén az ott előkerült s az Arch. Értesítő 1890. és 1893. évi folyamaiban ismertetett emlékeken kívül Tök községbeli emlékeket is őriz, így a dunabogdányihoz hasonló menádot ábrázoló domborművet (Arch. Ért. 1890. 425. lap) és eraviscus kocsipostát ábrázoló két kőlapot. (V. ö. Hampel: Az eraviscus nép emlékei.) Perbál (Gerecze id. mű 632), Zsámbék (Arch. Ért. 1891. 229-230) Piliscsaba (Arch. Ért. 1881 2.) Pilisszántó (u.o.), Pilisszentlászló, Csév, Csobánka, Nagykovácsi, Páty, Bia, Torbágy (u. o. 1881. 187XXII. XXIII. 2), valamint Visegrád és Tahitótfalu is, római kori tárgyak lelhelyeiként ismeretesek. Budapesttől délre Albertfalván, Budafokon, Tétényen és Törökbálinton fordultak elő rómaikori leletek. Ezekhez az emlékekhez a Duna halpartjáról is csatlakozik néhány kőemlék, a melyeknek egy része talán csak érdeklődőktől megszerzett, vagy épületanyagként odahurczolt tárgy, de némelyik a balparti erődök hadi népétől is eredhet. A Dunához közeleső községekből a következő helyekről van a szakirodalomban ott lelt vagy ott őrzött római kövekről említés: Váczról, Dunakesziről (a burgus ismertetése keretében), Fótról (Gerecze 621.), Rákoscsabáról (u. o. 634), Csepelről (u. o. 619), Lórévről (Mittheilungen der k. k. Zentr. Com. 1858 III. 223), Vadasról (Gerecze id. mű), Laczházáról a kúnszentmiklósi főgimnázium gyűjteményében, utóbb a N. Múzeumban (C. I. L. III 10526, 10546 és 10481, v. ö. még Arch. Ért. 1891. 231-238), Szalkról (Arch. Ért. 436/1904), Dunavecséről (Arch. Közl. XI. 40-47. és C. I. L. VII. 3326, 3333, 10302) és Peregről (Gerecze 632). A vármegye belterületéről Albertiról, a kath. plébániáról és a gróf Szápáry-parkból összesen négy feliratos római emlékkő ismeretes (Arch. Ért. 1878-297. 1891. 232 1.), Acsáról (a C. I. L. VII. 6454, 10349) pedig kettő. Egy olvashatlan feliratú követ említ Gerecze (id. mű 631.) Ócsáról is. Ezek közül az Albertin levőkről bizonyosan tudjuk, hogy a Dunántúlról erednek, amazoknak származása ismeretlen.

A balparton levő emlékszerű maradványokról már az erődítési vonal ismertetése kapcsán megemlékeztünk, csupán néhány kétes emléket kell az ottani elsoroláshoz fűznünk, az imsósi állítólagos római épületmaradványokat s a szabályos négyszögű alakjával római erődökre emlékeztető dunapataji földvárat. A balparton levő szórványos római régiségek nem választhatók el a barbárok itteni hagyatékától, mert hiszen a meg nem hódolt dunáninneni népekre is kétségtelenül hatással volt a hatalmas szomszéd fejlett kulturája, bár kevésbé érezhető, mint a dunántúlon. Amott is, a hol megtartotta ugyan a lakosság ősi viseletét, a mint a kőemlékeken is gyakran ábrázolt s vármegyebeli leletben is fönnmaradt pátkai vagy pannoniai típusú fibulák is tanúsítják, sőt a kelta előkelőknek az ősi temetkezési szokáshoz való ragaszkodásáról is tanúskodik a tétényi sír, a melyben kocsijával együtt eltemetve nyugodott a kelta úr, de a római készítményű drágaságok s a római műipar termékei nagyobb szerepet játszanak, mint a Dunán innen lakó barbárok emlékei között.

188Az éremleletek is nyujtanak némi fogalmat a barbároknak a rómaiakkal való összeköttetéséről. Ilyen leleteket ismerünk Szabadszállásról (R. N. 104-1866.), Fülöpszállásról (1866-64.), Tápióságról, Pándról (65-1863), Tápiószentmártonból, Tápiószeléről (92-1863.), Taksonyból, Kiskőrösről (67-1864), Császártöltésről (34-1868.), Vatya-pusztáról (52-1863.), tömegesen Újhartyánból (Pásztor Dániel jegyző úrnál), Félegyházáról, Tószegről. Egyes helyekről, Újszászról, Tápiószecsőről, Vecsésről (a Nemzeti Múzeum régiségi naplója Dunavecsést mond, azonban aligha Dunavecséről van szó, mert egyidejűleg Dunavecséről került szerzemények is vannak elnaplózva, helyesen írt helynévvel) és Üllőről egy-egy római fibulát, s ide sorozhatjuk még a jazig-sírok szokásos mellékleteit, a nagy, hordó-alakú kalcedon-gyöngyöket és a hasábalakú kisebb, narancssárga és zöld üveggyöngyöket, a minők Gödöllő vidékén, Gombán (R. N. 96/1901) Czegléden, Abonyban fordultak elő, továbbá a Sőregről Tápiószelére vezető út mentén; innen már régebben ismeretesek kis bronzlánczocskák, fölfűzött kék üveggyöngyökkel s nehány évvel ezelőtt útépítésnél előkerült narancsszín, sötétvörös és zöld gyöngyöket kapott innen a Nemzeti Múzeum régiségosztálya a tápióbicskei sírleletből is; itt úgynevezett magassarkú számszeríj fibula és végein kiszélesedő karperecz kisérték azokat. Tápiószeléről különben egy római tükörnyelet is ismerünk s erre a korra tehetjük a Rómertól is ismert Tatárhányás nevű halomcsoportot. A halom-csoport két sorban sorakozó hét halomból áll, közölök 1904-ben két halmot fölásattam. Sajnos, mindkettőben földúlt temetkezés volt, a váz derekánál régi árok vágta ketté a halmot, az egyikben mégis megmaradt a fej mellett két oldalt egy-egy pajzsfogantyúnak látszó vastárgy és a lábnál egy erősen profilált, korongon készült, mély csésze-féle. Abonyban a már említett gyöngyökön kívül egy más, becsesebb lelet is fordult elő a Bolháspart-dűlőben. Kétségtelenül sírok készlete, belőlük egy keskeny csuklós, lemezes, négyszögű csat, a hozzátartozó igen keskeny csúcsba futó végén kis kampóval ellátott szíjvéggel, Gulner Gyula főispán ajándékaképen a kecskeméti múzeumba került; a tárgyakat állítólag kísérő, végein bunkósan megvastagodó, nyílt arany karperecz további sorsáról nem tudunk.

A Nemzeti Múzeum jegyzőkönyvei nem nyujtanak kellő felvilágosítást arról, vajjon a vármegyénkbeli Irsáról eredőnek tekinthetünk-e egy kiválóan érdekes terrasigillata edényt, mely 1888-ban került a Nemzeti Múzeumba (R. N. 75-1888.) A virágcserép-alakú, kerektalpú edényen domborműves sáv fut körül, a melyen két gombos-végű pálczára támaszkodó, csavart félkörív alatt, minden egyes ív által alkotott fülkében egy-egy balra fordult tibicent látunk s jobbra alul-felül egy-egy kutyát. Az érdekes edényt a sokszor emlegetett zöld, sötétvörös, okkersárga, sötét és világoskék színű hasáb és kissé felduzzasztott hengeralakú gyöngyök kísérték átlátszó és opak-üvegből, továbbá karniol- és orsó-alakú kagyló-gyöngyök. Mindezek jazig-leletre látszanak utalni. Terrasigillata edényt Czegléden s vármegyénk keleti határához közel Szolnokon is leltek s nem sokkal ezelőtt, Bács-Bodrog vármegyéből, Torzsáról, a szóbanforgóhoz teljesen hasonló módon díszített terrasigillata edényt szerzett a Nemzeti Múzeum régiségosztálya; így nyer az a föltevés valószínűséget, hogy nem a túladunai Irsáról van szó. A vacsi pusztáról is került a Nemzeti Múzeumba ebből a korból való sírlelet, a melynek készlete egy úgynevezett aláhajtott lábú fibulából, zománczos fibulából és üveggyöngyökből állott. (R. N. 82-1900). Ugyancsak karniolgyöngyök kísértek egy másik római-kori leletet, a melyet Monorról vásárolt a Nemzeti Múzeum. (R. N. 110-1882.) A lelet vékony aranylemezkéken, úgynevezett pillenpattyokon kívül egy magános, patkó-alakú, felül behajló lemezű arany fülbevalót és egy pár aranysodronyos fülbevalót rejtett, a melyet apró kék kövek díszítenek aranyfoglalatban; a kövek között gúla-alakú szemcsék emelkednek a foglalaton.

Mogyoródon római kori bronzedény került felszínre; Valkón pedig egy e korra tehető sírmezőről van tudomásunk. A Szentpálhegy aljában elterülő temető néhány sírját még 1872-ben ásatta föl Rómer.

Ásatási jelentéséből (Cpte. rendu II 166.) tudjuk, hogy a vázak, több-kevesebb eltéréssel, éjszak-nyugat-délkeleti irányban voltak a puszta földbe temetve. A vázakat a Rómer által római eredetűeknek felismert gondos munkájú edényeken kívül durva, barbár készítményűek is kísérték. Az egyik váz karján hasábalakra köszörült 11 üveggyöngy volt a perecz mellett, a második karon 18910 hasonló gyöngy, a nyakon pedig gömbölyded, világossárga borostyánkő-gyöngyökből álló fűzér maradványai. A sírok korát kétségen fölül datálják a bennük lelt bronzfibulák.

Kiegészítőleg csatlakoznak ezekhez a tárgyakhoz a báró Prónay Aurél hagyatékaképen Valkóról a Nemzeti Múzeumba került tárgyak, (103-1892. 5-21 és 64-68), a melyek között a már említett üveg-gyöngyökön kívül, korongon készült agyagedények is voltak. Valkó határának egy másik helyéről, a Ferreng-szorosból, hasonló leletekkel gazdagodott e hagyaték révén a Nemzeti Múzeum. Ezek is sírleletek, sőt egyes sírok tartalmát is különválaszthatjuk közölök; így a 17. számú sírban lelt, valószínűleg sírláda összetartására szolgáló lemezes vas-kapcsokat, a 18. sz. női sírból egy bronzbádog-bullát, a 19. számú sírból egy számszeríj fibulát, a melynek alapján a lelet kora az I-II. századra tehető. Valamivel későbbinek, már a III. századba benyúlónak látszanak a Prónay-hagyaték váczszentlászlói tárgyai, (27-39), melyek állítólag urnatemetkezésből erednek, korongon készült agyagedények, melyeket bronz-láncz és bronzlemez-töredékek kísértek; a lemezek egyike késhegy módjára csúcsba fut. Mint később látni fogjuk, némileg hasonló szíjvégek római kori barbár s későbbi germán emlékeink között is fordulnak elő.

Valamivel többet mondanak ezeknél a hatvan-boldogi (régebben Boldogasszonyhatvana) leletek, melyek - sajnos - nem tervszerű ásatás eredményei, de Posta Bélának alkalma volt megfigyelni a vasútépítkezés földmunkáinál felszínre jövő leleteket s rendkívül gondos feljegyzései (Arch. Ért. 1895-1.) s a leletek gondos különválasztása révén, egyik legfontosabb leletünk e nemben. Már a szórványosan előforduló leletek is a rómaiakkal való érintkezés kétségtelen nyomait mutatják. A szórványosan előforduló agyagedények és töredékek ugyan jóformán kivétel nélkül a helyi ipar termékei, mert mindössze egy ép edényt és néhány töredéket soroz Posta Béla a római prov. agyagmívesség termékei közé, de a La Tène-ízlés formáit alapjában megtartó edényalakok is a római agyagmívesség formáinak és fejlettebb technikai készültségének hatását mutatják. Különösen jellemzők e szempontból az edényeknek profilált talpacskái és az edény testét tagoló gerezdes horpadások. Mindezek, úgy látszik, egykorúak a halomban lelt összesen 7 égetetlen temetkezéssel, a melyeket legjobban datálják az aláhajtott lábú kézíj-fibulák, melyek Kelet-Poroszországban az I. és II. század római érmeivel fordulnak elő s melyek későbbi változatát nálunk az osztropatakai kincsben III. számú római éremmel találjuk, s nem mondanak ellent e korhatározásnak - a melynél felső határként a K. u. III. század második felét vehetjük - az 5. sírban lelt, egymásba hurkolt végű római fülönfüggők. A kor sírjainak főfényűzése: a változatos színű és formájú üveggyöngyök, itt is nagy számmal szerepelnek, fűzérben rendkívül kedves hatásúak közölök a kosárka- vagy csüngőalakú gyöngyök. Rövidke nyakukon vannak átfúrva, középtagjuk megfordított körte-alakot mutat, mely alsó-, a körténél felső végén kis gombocskában végződik. A szokott narancsszín, lilás, fekete, sötétkék, vörös üvég- és paszta-anyagon kívül felhasználva látjuk a gyöngyök között a koralt is.

Boldogról különben már néhány évvel előbb kerültek hasonló korúnak látszó, igen becses aranyékszerek a Nemzeti Múzeum régiségosztályába (34 és. 80-1892. R. N.) Egy antik aranyfüggő, áttört koronggal, a korongról négy lemezpánton két korongalakú lemezgyöngy közé foglalt dülényded tokban granátok függenek le; gömböcsös díszű, négyélű, karika fülbevaló, melynek egyik vége a tok módjára kiképezett másik végbe helyezve záródik; két csonka arany karika-fülbevaló, melyeknek egyikén hurok, másikán kampó maradt fönn, egyiket filigrán-díszítésű kúp ékíti, a másikról sodronyra fűzött gyöngy függ alá; egy bevert díszítésű arany szíjvég; karneol-gyöngyök, egy tojásdad gerezdes üveggyöngy s egy EVTVXI DEODOCI feliratú vésett antik onyx egészítik ki a leletet, a melynek egy elkallódott darabja, egy ékköves aranygyűrű, a fülbevalókhoz hasonló technikai kivitelű, valamivel későbben került a gyűjteménybe. Talán ugyane leletnek tartozékai a régiség-napló egy későbbi bejegyzésében (112/1892) Hatvan vidékéről eredőnek mondott tárgyak is, melyek közül egy niellóval berakott ezüst T-fibula; egy fibula-töredék; hurkos, kampós aranysodrony fülbevalók, ékköves csüngővel, érdemelnek külön említést a színes paszta-gyöngyök mellett. Nem tudom, ide sorozhatom-e a Pusztavarsányról Kubinyi Ferencz ajándékaképen a N. Múzeumba jutott csatot és 190gyöngyöket és egynéhány Nagykátán lelt karpereczet, melynek kiszélesedő végeire kerek ékkőrekesz van reáaklázva, a kimaradó felületet kettős pontvonalú czikk-czakkdísz tölti ki. (32/1892). Üllőről már előbb említettem egy bronzfibulát; ugyancsak antik fibula, "kétágú rugós szerkezetű" kísért egy másik üllői leletet, melyben kampós végével, a másik végén, hosszúkás lap közepébe kapcsolódó torques; egy végei felé kiszélesedő karperecz; egy másik kerek átmetszetű bronzpálczából hajlított karperecz; tejfehér és meggyszín gyöngyök s egy az elsőhöz hasonló, de lemezből hajlított fibula volt. (R. N. 73/1892.) Ebbe az emlékcsoportba illeszkednek a rákosi sírleletek (A. É. 1894. 261, 265), melyek, mint a hatvaniak, nem tervszerű és rendszeres ásatás útján kerültek elő, sőt sajnos, még olyan szakértői helyszíni vizsgálat sem tisztázta leletkörülményeiket, mint amazokéit s így nem tudjuk, valjon a bogárhátú fibula - a hogy egy jeles szakemberünk a navicella fibulát újabban találóan elnevezte - eredetileg benne volt-e ebben a környezetben, a melyben kirívó anakronizmusként szerepel; igaz, hogy a gömböcsös, tömör öntésű, zárt bronzkarika is lel előzményekre abban a korban, a melyre a fibula visszautal s korábbi forma a szkytha-kígyócska féle, 1 és 1/4 hajlású, egyik végén tompább, a másikon nagyobb, hegyes kúpban végződő tekercs; de alapjában nem lehet kétségünk az iránt, hogy a lelet sokkal későbbi korból ered. Már előbbi ismertetői is a Kr. e. I. századra tették a lelet korát, de talán a korongos fibula és a római prov. ipar termékének látszó gyűrű indokolják, ha azt a Dunántúl római hódoltságával párhúzamos időre tesszük. Ez azonban nem az egyedüli lelet Rákosról. A Nemzeti Múzeum régiségnaplója több, innen származó barbár leletet említ (104-105/1881, 28/1903, 37 és 57/1894); ezekre, valamint a kőbányai hasonló korú leletre lehetetlen bővebben kiterjeszkednünk. Nagyobb számú gazdag sírmező maradt fönn e korból Kecskemét város határában és a hozzátartozó vagy hozzá közelfekvő pusztákon. A Nemzeti Múzeum gyűjteménye is őriz Kecskemétről egy-két tárgyat, a mely hasonló korú sírokból eredőnek látszik: egy díszes, korongalakú fibulát, mely három konczentrikus körsávon zománczost díszítést mutat, e korongalakú középtaghoz elül zöldzománczos luna, hátúl profilált állatfej csatlakozik; vele együtt a számszeríjról elkeresztelt forma egy változatát képviselő fibulát szerzett gyűjteményünk. (R. N. 93/1892). Ágasegyházáról a kor sírjaira jellemző gyöngyök kíséretében, vastagon ezüstözött bronzpálczából hajlított karpereczet kaptunk, reácsavart sodronyos díszítéssel. (R. N. 56/1892). Kecskemét város jeles polgármestere, ki oly különös gonddal gyűjtötte a környék multjának emlékeit, becses gyűjteményt hozott össze ebből a még kevéssé ismert anyagból is. Míg a N. Múzeum fent ismertetett idevágó gazdag anyaga az intézetre oly súlyosan nehézkedő térszűke miatt felállításhoz nem juthat, Kecskemét városa múzeumában már együttes felállításban tanulmányozhatjuk a jeles gyűjtő által Kecskemét belterületén, Bene, Szentkút, Pusztaszer, Félegyháza, Bugacz, Vatya határában felásott, rendszerint csak igen kisszámú sírokból álló temetők anyagát. Az emlékek készletében, egy közép La Tène fibulán s a római provincziális ipar fibuláin kívül, főleg az aláhajtott lábú fibula, a számszeríjfibula változatai szerepelnek; amazok között vannak formák, melyek a pannoniai, másként pátkai típushoz állanak közel, de nem ritka a zománczos korongfibula sem; kiváló szép példány ezek közül az, mely két futó nyúl alakjával van díszítve; érdekes egy másik korongos fibula is, mely domború borostyánkőgombbal van díszítve. A karpereczek között leggyakoribb a tömör, de nem túlságos-vastag, nyílt bronzkarika, kissé bütykösödő, némelykor ellapított végekkel, vagy az ugyancsak nyílt abroncs, végei felé némelykor kiszélesedik, vagy állatfej-féle, felismerhetlenségig stilizált díszítménynyel végződik. Ezenkívül csavart torques-félék, a késő La Tène és római ízlés keveredéséből származó emlékek között gyakran fellépő áttört díszű korongok, fülbevaló nagyságtól karperecznagyságig váltakozó, egymásba hurkolt, vagy egymásra felsodrott végű karikák szerepelnek az ékszerek között s néhány korábbi kultúra emlékének látszó tárgy egy állatfejben végződő La Tène övkapocs s ugyancsak állatfejekben végződő triquetrum alakú bronzdíszítmény. A rákosi lelet korának megítélésénél tekintetbe jöhet egy kecskeméti sírban lelt hasonló trébelt lencsékkel díszített vödröcske és egy a rákosiakhoz hasonló gömböcsös karika. A fő fényűzés a kecskemét-környéki sírokban is a gyöngy; alak, anyag, szín tekintetében nagy a változatosság: a májszín, meggyszín, narancsszín, 191zöld, sötétkék, tejfehér, opak-pasztahasábok; világoskék-zománczos gerezdelt paszta mellett, rengeteg változatát látjuk a sötét, világoskék, zöld, vízszínű, lilás hasábalakú és gömbölyded gyöngyöknek, a vízszínű gyöngyök közt előfordulnak a csinos hatvani kosárka-gyöngyök is. A színes, sávos és pettyes pasztagyöngyökben még nem merül ki a fényűzés, mert nemesebb anyagok, egyszerű átfúrt korál-ágacskák, borostyánkő-hengerkék és korongok, letompított markú gránát, jaspis és karneol-hasábak is szerepelnek, valamint kisebb, gömbölyded és nagyobb, hordóalakú kalcedon-gyöngyök is; ez utóbbi alak kagylóhéjból s színes üvegből is készült, mint a hogy ezek az anyagok a jellemző kettős csonkakúp-alakra köszörülve is előfordulnak. A római provincziális ipar fölfüzött kék üveggyöngyökkel díszített vékony bronzlánczocskái is föltűnnek és eddig ismeretlen készítménynek látszanak aranyos színhatású fehéres, illetőleg átlátszó gömbölyded gyöngyök, melyekből néha 3-5 szem egy-egy tagot alkot, ezek, úgy látszik, akként készültek, hogy a gyöngyöket aranyos festőanyaggal vagy bámulatos vékonyságú aranyréteggel burkolták s azután arra még egy üvegréteget olvasztottak, a mint némely töredék a készítése módját elárulja. Meg kell különböztetnünk e gyöngyöket a honfoglalás-kornak hordóalakú üveg- és gyantagyöngyeitől, a melyeknek derekát vékony aranylemezabroncs fogja körül.

A fegyverek nem nagyon gyakoriak ezekben a sírokban. Jobbára csak hajlott hátú, keskeny, kisebb, s nagyobb, széles pengéjű, egyenes vaskések fordulnak elő; a néhány kard és lándzsa oly rossz fenntartású és csonka, hogy kevés fogalmat nyujt egykori alakjáról.

A késő La Tène-Típusból kifejlett germán kardforma széles pengéjét s markolatába való hosszú keskeny tüskéjét vélem azon felismerni. Egy kard a hozározsdásosodott hüvelyrész miatt érdekes, a melyen a szíjra akasztásra szolgáló kampó is fönnmaradt. A széles pengéjű kések római formákra emlékeztetnek, egy felfűzött csontlapokból összeállított, bronzveretékes nyelű, hajlott pengéjű vaskés pedig kétségtelenül római készítmény. A keramikában is látszik a római technika hatása, főleg kétféle anyagot különböztetünk meg, a dunántúli barbárok hagyatékának jól ismert, a hatvani és boldogi késő La-Tène termékektől némileg eltérő szürke anyagot, mely a római formák után indul, az edények felülete fényesre van sikálva s könnyedén benyomott vonaldíszítményei még fényesebben kisikált voltukkal válnak el a környező felülettől. A másik anyag a terra sigillata többé-kevésbé sikerült helyi utánzata, valószínűleg nem itt készült, bár figurális ábrázolatai nem épen a legsikerültebbek, a nagy terrasigillata tál, melyen egy körülfutó sávon ugró oroszlánok sorát látjuk, a tárgyon a készítő bélyegét is megleljük FSVPVP (Pupus f(ecit)). Egy másik vékonyfalú, prov. római készítménynek látszó, öblös kis szürke edényt, a rajta levő és még megfejtésre váró írásjegyekből álló felírat tesz érdekessé. Ezeken kívül már csak kisebb leletekről van tudomásunk, melyek talán ehhez a csoporthoz fűződnek; egy újszászi sírleletről, a melyben aláhajtott lábú fibula kíséretében, 165 darab négylapúhasáb-alakú üveggyöngy, hosszúkás négylapú és gömbölyded borostyángyöngy (65 darab) és 81 darab kerek, lapos borostyángyöngy volt. (R. N. 32/1901). Továbbá néhány magassarkú számszeríj-fibulát Törtelről, a velük előkerült tárgyak közül csak a karpereczet és a díszítményes bronzlapot sorozhatjuk ide, míg az állatfejes számszeríj-fibula talán még kora La-Tène. Leltek antik tárgyakat az alpári Zalán vára nevű telepen és Pusztaforrón. Feltételesen idesorozhatjuk a Dabason, illetőleg Gyón határán lelt és Halász Zoltántól (42/1882) a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott korongon készült agyagedényeket; a dunavecsei aranynyakéket a Nemzeti Muzeumban, mely csavart huzalból készűlt s végei kapocsalakra vannak hajlítva, a vele együtt lelt fehér tükörfémből készült korong révén; a dunavecseihez hasonló tassi bronz és vegyesfém tükröket és tükör fogantyúkat; a Kúnszentmiklóson lelt ezüst fibulákat s a Peszér pusztán lelt üveggyöngyöket és cseréptöredékeket (10/1851). Érsekcsanádon és Császártöltésen is fordultak elő idetartozónak látszó sírleletek, melyeket nem ismerek. Kiskőrösön antik arany fülbevalók kerültek felszínre (R. N. 52/1894). Kalocsáról és Ráczkevéről is őriz a Nemzeti Múzeum idesorozható leleteket. Szándékosan utoljára hagytam e felsorolásban az újhartyáni sírleletet, mert ez már a korszak határán állónak látszik s talán már inkább azokhoz az emlékekhez fűződik, melyek a most ismertetett csoportot követik, t. i. a germán faj emlékeihez. A községi homokbánya területén egy most lehordás alatt álló nagy buczkából kerültek 192elő a leletek, melyek éjszaknyugat-délkeleti irányú vázat kísértek, mellette jobbról, kezeügyében feküdt a kard, feje mellett a pajzsdudor s ugyancsak jobbról valamivel távolabb lócsontok között a zabla. A találó munkások előadása oly egybehangzó és értelmes volt, hogy nem lehet kétséget támaszatni a tárgyak helyzete felől; az agyagedények, sajnos, kevéssé érdekelték őket, mert helyzetükről tájékoztatni nem tudtak. A nagyobbik edényt alakján kívül a felületét borító máz is érdekessé teszi. Kétségtelenül a germán faj emlékei közé sorozhatunk egy amattól korra valószínűleg csak igen kevéssé eltérő sírleletet, a vármegye dunántúli részéből: Pilisvörösvárról (144/1907). A készlet ebben a sírban is ugyanaz, mint az előzőé, de még egy germán típusú lándzsa és csat járul hozzájuk; de míg az újhartyáni pajzsdudor analógiák nélkül áll, emez, nyomottabb alakjával, nagyfejű aklaszögeivel, középső gombjával, a germán emlékek mellé sorakozik, valamint a töredékesen fennmaradt kard, gula-alakú markolatgombja révén és az alúl öblösödő, profilált peremű edényke is. A vörösvári paizsdudorhoz hasonló paizsdudor van a N. Múzeumban Tökölről is. (R. N. 76/1876. 49.).

Mindössze három helyen maradt még emlék a vármegyében ebből a csoportból, de e számszerinti szegénységért bőven kárpótol kápráztató pompájával a pusztabakodi sírok tartalma. 1859-ben bukkantak az ottani érseki majorban végzett építkezés alkalmából azokra a vázakra, a melyeket az akkori kalocsai érsek, Kunst József által a Nemzeti Múzeum régiségosztályának ajándékozott ékszerek kísérnek; mindössze két sír tartalmával van dolgunk, de a germán ízlés és germán formák számos jellemző képviselőjére találunk közöttük. Így a hatalmas ezüst-fibula félkorong alakú fejének kerületén arányosan elosztott három bimbóval, a kengyel kiágazását körülfogó, gömböcsös díszű keretekbe foglalt, domború almandin csöppeivel; a tömören öntött kis fibula, a germán ízlésre oly jellemző fafaragásszerű technikát szemlélteti; s a rekeszes ötvösség is képviselve van itt a gyűrűkkel - mind a három példány feje más változat - és egy súlyos csattal. Jellemző a fülbevaló, a sarkain letompított koczka idomát mutató csüngőjével, a melynek csupán a váza maradt meg, mert az almandinlapok kihullottak belőle. Rendkívül tetszetősek a díszes nyakékek: egyikök a sodrott aranyláncz, a róla lefüggő háromszögalakú ékkő-rekeszekkel könnyedségénél fogva, a másik a gömbalakra csiszolt almandinok sötét, meleg színével hat. A legsajátságosabb tárgy kétségtelenül az arany karperecz. Már a szerkezete is meglepő és leleményes, mert szétnyitható, kis tengelylyel egybekapcsolt két részből áll, a melyek egy almandinos fejű csavarral záródnak; de érdekes figurális díszítése miatt is. Az állatfejekben végződő karperecz régi forma s előzményei egész a hallstatti korig nyúlnak vissza. A germán ízlés szívesen alkalmazza ezt a formát, mint a hogy fibulák, csatok lemezének széleit is rendszerint fantasztikus állat- vagy madárfejekkel, karmokkal díszíti. Ilyeneket látunk a kecskeméti germán sírleletben levő két fibulán és egy gátéri sírban, későbbi kor emlékeivel együtt lelt fibulán is. A bakodi karpereczen meglepő a gránátok ügyes alkalmazása. A leletet kísérő agyagedények arról tanúskodnak, hogy a már a késő La-Tène-ízlésben is föllépő, begyűrt oldalú edények, még a germánok előtt is kedvelt formát alkottak. A germán emlékhez számítandó még egy gátéri sírban lelt fibula, egy kecskeméti sírlelet, egy félegyházi sírlelet tárgyai, ú. m.: egy díszes ezüst fibula, nagy csat, stilizált emberfejjel, tükör és fésű, továbbá egy szikrai (Alpár) sírlelet, a melyben ugyancsak fibula, csat, tükör volt, ezeken kívül azonban több gyöngy és lándzsa is; végül egy rekeszes granátokkal díszített arany cicada-fibula Csömörről.

A germán emlékek kis száma mellett meglepő a következő, a Hampel felosztása szerinti (II.) szarmata és (III.) avar csoporthoz tartozó emlékek nagy száma. Míg a germánokról csak egyes szórványos sírok készlete maradt ránk, emezeket nagykiterjedésű temetők képviselik. Ezernél többre megy azoknak a síroknak a száma, melyeket a Nemzeti Múzeum részéről Tergina Gyula Ordason, Éber László dr. Pusztahernádon és e sorok írójával együtt Abonyban s Kecskemét városának lelkes polgármestere Gátéren feltártak, megfigyeltek és leírtak. Legtöbb ezekben a temetőkben a női és gyermeksír. A gyöngyök, fülönfüggők, karpereczek rendszerint szerény és olcsó fényűzésének özönéből alig válik ki egy-két férfisír gazdagabb övdíszével, csatjaival, bogláraival s harczos gazdájára emlékeztető fegyverekkel. A szarmata sírokban leginkább csak egy kés vagy nyílcsúcsok képviselik a férfi-sírokban a fegyverzetet, az avar-sírokban ezeken 195kívül néha lándzsa, ritkábban egy-egy balta s még ritkábban a kard. Az ékszerekben s azok előállításában azonban igen nagy a változatosság, úgy hogy ízlésváltozásaik révén alkalmasak az emlékcsoport korrendi osztályozására is.

Hampel József hatalmas nagy művében,¹⁴ melyben a korszak összes magyarországi emlékeit összeállította, a bennünket ezúttal egyedül érdeklő megyebeli emlékeket a következőleg csoportosította: A germánok fent vázolt emlékeit a IV. és V. Kr. u. századra teszi. A másik két csoport egymással párhúzamosan tölti ki a VI-IX. századig terjedő időt. Csupán a szarmata csoporthoz tartozó boldogi leleteket tekinti kivételnek, a melyeket még az V. századiaknak tart. Nagy Géza a szarmata csoport kezdetét korábbi időre, a IV. századra teszi. A szarmata-csoport többi sírjai közül a VI. századiak a kecskeméti leletek (id. mű. 441. B. tábla) a tószegi leletek és az ordasi temető néhány sírja. Az ordasi temető többi sírjai, a budapesti lóversenytéri sírlelet, a tószegi sírok a VII-be; a váczi lelet pedig a nyolczadikba. Az abonyi temetőt az általános csoportosításnál a VIII. századi emlékek sorában említi, ez nyilvánvalón csak elnézés, mert a szövegben részletesen indokolja, mért teszi a VII. századra és nem korábbra a temető keletkezését, ezt az aggodalmat, a mely főleg a griffes és indás díszek ritkaságán épül, némileg eloszlatja az az észleletem, hogy abban az időben, mikor Éber László dr. vezette az ásatásokat, és akkor is, a mikor már én intéztem azokat, a griffes és indás szebb tömör öntésű bronz szíjvégek, boglárok és csatok csaknem kivétel nélkül a temető déli és nyugati fekvésű sírjaiból kerültek elő s ezen a részen a temető egy része már áldozatúl esett a szőlőültetésnek, így nem tudom, nem lehet-e keletkezését még a VII. századnál is régibb időre tenni, másrészt azonban az eddig feltárt 361 sír aligha több a temető egy negyed részénél s még nagy népességű telep mellett is benyúlhatnak a temetkezések a VIII. századba is. Hogy kétségtelenül nagy teleppel van dolgunk, azt még egy másik temető is bizonyítja, a mely emettől 2 km-nyire fekszik s emlékkészlete emennek régebbi griffes tárgyaival rokon.

A harmadik csoport az avarok emlékei közül hatodik századiak, Hampel szerint, a szentendrei, VII. századiak a peszéradacsi leletek, a hetediktől a VIII. századig terjedő időbe esnek a mikebudai (Hampelnél tévesen Mikebudaháza Zala vármegye) Kecskemét miklóstelepi, dunapatajiak, míg a pusztahernádi sírok már kivétel nélkül a VIII. századból valók. Nagy Géza az avarok hagyatékában a sajátképeni avar szibériai elemektől elkülöníti az azovi tenger mellékéről az avarokhoz csatlakozott hun törzsek emlékét.

Az itt elsorolt temetők anyagához kell még sorozni a Kada Elektől Hampel művének megjelenése után közzétett gátéri temető 297 sírjának anyagát és néhány kisebb leletet. A gátéri sírokban, úgymint Abonyban, némileg vegyülni látjuk a két utóbbi csoport emlékeit, sőt néhány germán eredetű tárgyat is találunk közötte, így valószínűleg szintén hosszú idő alatt benépesült sírmezővel van dolgunk; de Gátéren sokkal sűrűbben lépnek föl az avaroknak tulajdonítható emlékek, mint Abonyban. Ehhez a csoporthoz sorozhatjuk még a bögi sírleletet is és egy zagyvarékasi férfisírból eredő díszes aranyboglárokat.

A második csoport emlékeit vizsgálva, az ide tartozó tárgyakon, az első és harmadik csoporthoz viszonyítva, az antik művészetnek erősebb, közvetetlenebb hatását tapasztaljuk. Éber dr., a ki abonyi ásatásai révén foglalkozott ezekkel az emlékekkel, arra az eredményre jutott, hogy ugyanaz a művészi törekvés érvényesül ezeken az emlékeken, mint az ú. n. késő római korszak művészi alkotásain: t. i. a fény- és árny-váltakozására, egymást kiegészítő színes foltok létrehozására való törekvés. Ilyen művészi hatásra számítanak példáúl, a nagyobb síma felületekre alkalmazott mély rovátkozások, vagy egyszerű bevésett háromszögek, a melyeknek árnyékos foltjai emelik ki a tárgy felületén a tulajdonképeni díszítő mintát, a mint hogy az áttört boglároknak is föltétlenül szükségük volt az elütő színes alapra, hogy dekoratív formáik érvényesüljenek.

Ha más szempontból vizsgáljuk a leletek ornamentikáját, azt látjuk, hogy az emlékek eme csoportjának jellegét előkelő növényi ékítmények adják meg. A hol ilyfajta dísz befogadására alkalmas felület kínálkozik, azokat többnyire szabatos hajlású levelek, indák, palmetták töltik ki. Ezeket látjuk mind a tömören öntött, mind a vékony lemezből trébelt szíjvégeken, övboglárokon és csat-lemezeken 196s mindez, ha sajátságos, többnyire duzzadt formákat öltött is magára, nem egyéb, mint a klasszikus indadísznek folytatása s a kíséretében megjelenő állat-ornamentika is híven tükrözi vissza a klasszikus felfogást, mely a tisztán dekoratív czélú ábrázolásnál sem hagyta figyelmen kívül az ábrázolt lények természeti mivoltát. Természetes, hogy idővel, a minták utánzásával, s a kézmívesek fogyatékosabb készültsége miatt, az alakok organikus egysége nehezebb jeleneteknél, mint például a szíjvégeken gyakran szereplő szarvasbika hátán hatalmaskodó griffeknél, az ábrázolt alakok tagjainak organikus egysége összezavarodott, de világos, hogy alkotójuknak törekvése nem azonos a germán díszítő-művészet amaz eljárásával, mely egyes testrészeket a többiek rovására hangsulyoz s másokat, a melyek az organikus egység felismeréséhez szükségesek volnának, teljesen mellőz, vagy egyes testrészeket, fejet, karmokat, lábakat önálló díszítményekképen alkalmaz.

A férfi-sírokban előforduló fegyverekről már szólottam, most az ékszerekről kell még megemlékeznem. A gazdag férfi-sír felszerelésében e csoportban főleg az öv díszítésében lelünk nagy fényűzést. Az övet, mely úgylátszik bőrből készült, díszes, áttört boglárok borították, némelykor egészen egyformák, máskor váltakozó alakúak, máskor ismét csak az övnek hátközépre eső részére jutó boglár eltérő alakú; a boglárok némelykor csuklós pántokkal ellátott lemezek s e csuklós pántjukról rendesen áttört díszítésű, kisebb lemezek függnek le. Az öv elül záródott, díszesen kiképezett csattal s a szíj végét is díszes bronztag burkolta, valamint az övről lefüggő kis díszítőszíjak végeit is. Nem ritkán az öv mellett külön kardkötő-szíjnak is kellett lennie e sírokban, mert a férfi sírokban rendszerint párosával fordulnak elő a csatok és fő-szíjvégek, s némelykor fönnmaradt a kard felfüggesztésére szolgáló horgos karika is. Ezeken kívül némelykor a fő mellett szokott még a süvegről való kisebb díszítmény lenni.

A női sírok mellékletei rendszerint a ma is szokásos ékszerek, karperecz, gyöngyök, gyűrűk, ritkábban egy-egy a felszerelés többi tárgyainál régebbi fibula, fülbevalók, jobbára a római műipar formáinak fejleményei. A fülbevalók egy sajátságos neméről kell még megemlékeznem, a mely eddig még az abonyi sírmező speczialitása. Ez a lánczczal egybekapcsolt páros fülbevaló. Abonyban több sírban leltük Éberrel e csinos ékszereket; a nagy csüngős gyöngyös karikákat, hátul a hajfonat alatt tartotta össze egy csinos, könnyű lánczocska. Azonkívül rendesen orsógombot, vagy fonálgombolyító csontot tettek az elhunyt nők mellé.

Az utódok kegyelete többnyire adott az elhaltak mellé útravalót is; ezek rendszerint a lábnál voltak agyagedényekben elhelyezve, s technikai készültségük szerint kétfélék, antik formákkal kapcsolatban álló, gondosan iszapolt, korongon készült edények, vagy kézzel formált, hevenyén készült darabok, némelykor az őskori edényekre emlékeztető díszítéssel és alakkal. A férfi-sírokban az ételtartó bögre mellett, némelykor szűknyakú butykost is leltünk, a mely többnyire gondos készítmény s alakjával leginkább antik formákra emlékeztet; kivétel egy kulacs-forma, a melynek kaukázusi sírokban leljük analógiáját.

A harmadik csoporthoz tartozó leletek kétségtelenül lovas néptől származónak látszanak s a kordatáló adatok birtokában, nem lehet e csoport faji megjelölésénél más népre, mint az avarokra gondolni, ha, a mint erre hazai szerzőink figyelmeztetnek, nem is lehet az avar sírleletek tárgyaiban mindenkori egyszersmind avar készítményt látni, mert valószínű, hogy nomádnépként a leigázott szarmaták; vagy más idegenből jött mesterek által készíttették ékszereiket s az ő iparuk csak a fegyverek és lószerszám készítésére szorítkozhatott, mind a mellett a belföldi ékszeriparról tanúskodik az, hogy több avar temetőben, így a gátéri temető 10. sírjában is leltek olyan trébelő bronzmagokat, a melyek a tömör öntésű szíjvégek helyére lépő bronzlemez-ékszerek készítésére szolgáltak. Az azonban kétségtelen, hogy az avar leletek nem tanúskodnak olyan következetesen követett elvekről, mint a szarmata csoport tárgyai. Az idegen hatások egybefűződő szálait mindenütt kinyomozni még a jövő feladata lesz, annyival inkább, mert ez amúgy is a művészettörténetnek legnehezebb és legtöbbet vitatott kérdéseivel függ össze. Az eddigi leletek vizsgálata alapján Hampelnek az a véleménye, hogy Bizáncz folyton erősödő hatása táplálta e csoport ízlését. A Kada Elektől a gátéri temetőben feltárt lovas-sírból ismerjük ezt a temetkezést. A lovat a férfival párhúzamosan jobb oldalára fektették, úgy hogy testének felső részét a sírgödör oldalába vájt pandalyba tolták be, az első lábak patáit a nyakig, a hátsó 197lábait a hasig felszorították s a megszegett fej ekként a sírgödör sarkához szorult, tarkója felfelé állott s a majdnem függélyes irányban álló váz a sírgödör fenekébe volt belenyomva. E síroknak felszerelése eltér némileg a szarmata sírokéitól; amazokban, mint láttuk, kevés a fegyver, emezekben a római mintákra emlékeztető nagy fülbevalókat és vékony bogyókkal és hólyagokkal díszített, nagy csüngőjű kis karikákat lelünk. Az öntött szíjvégek helyére a férfi-sírokban a szalaghurkolásdíszű trébelt szíjvégek lépnek. Ezekben a férfisírokban akad egy-két lándzsa vagy balta, sőt kard is; ezekhez járulnak a lószerszám csatjai és boglárpitykéi. Kada Eleknek sikerült egyik sírból a ló csontjait úgy kiásni, hogy annak csontvázát a kecskeméti múzeum számára összeállította; ebből tudjuk, hogy az avarok lova kistermetű és tömzsi volt. Az egyszerűbb, szerényebb sírokban, úgylátszik, mint a szarmata temetőkben, itt is rendszerint csak lepelbe burkolva tették le a holtakat a sírgödörbe s csak néhol észlelhetni koporsó vagy deszkázat nyomát, ott is, a hol a deszka felismerhetlenségig elenyészett, lelünk némelykor nagykampós vasszegeket, a melyek valószínűen a lépcsőzetesen kiásott gödrök fokaira támasztott deszkázatot tartották össze. A legérdekesebbek egyike e nemben a gátéri temető 212. sírja, mely valóságos sírbolt volt. A női sírok felszerelése kevésbé tér el.

A régibb középkori emlékek ismertetése során kell, hogy megemlékezzünk azokról a hatalmas gátárkokról, a melyeket "Csörszárok" név alatt ismerünk, bár korukat összehasonlításra alkalmas leletek híján eddig meghatározni még nem sikerült. A vármegye cserháti részén két nagyobb ilyen védelmi vonal húzódik. Az első vonal némely szakaszát 1864-ben még vízzel telten találták, de helyenként a magaslatokba és dombok lejtőjébe van beásva. Ez a vonal a dunakeszi Csörszdűlőnél ágazik ki a Dunából. Rómer (Compte rendu II. 1. 65.) Pusztaszentjakab, Fót, Alag, Mogyoród határában találta nyomait, majd odébb, Valkón, Pilisszentlászlón és Turán és valószínűleg Kiskürünél éri el a Tiszát. A másik vonal valószínűleg Vácznál kezdődött, de csak Galgamácsánál látható már, innen Jászárokszállás és Erdőtelek felé tovább haladva, Ároktőnél végződik. Egy kisebb vonalat is említ még Rómer, a mely Isaszegtől Jászladányon át Bánhalma felé húzódik.

Részben még az avar sírokkal egykorúak lehetnek, de részben az első Árpádházi királyok korába esnek azok a sírok, a melyeket a honfoglaláskori sírok gyűjtőnév alá foglalva tárgyaltak mindaddig, míg Hampel Józsefnek 1907. évben "Újabb tanulmányok a honfoglaláskor emlékeiről" czímű művében a honfoglalók hagyatékától elválasztani sikerült a honfoglalás alkalmával őseinknek meghódolt szláv népek sírjait. Vármegyénkben mind ezekből, mind a honfoglalók sírjaiból mutathatunk fel leleteket.

Az utóbbiakhoz sorozza Hampel a Terginától Alpáron felásott és I. Endre király érmével datált temetőt. Felemlíthetjük itt az Abonyból, a Bolháspart-dűlőből a N. Múzeumba került leleteket, 1883/160., az általam Tápiószelén, a Benedikty Gyula által a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott tárgyak lelhelyén, az ajándékozó birtokán feltárt hét sír leletanyagát. Itt is I. Endre érmei datálják a sírokat, a melyekben egyszerű, négyélű bronzkarpereczek és gyűrűk, halánték-gyűrűk, kis csörtető csüngők mellett, üveg- és gyanta-gyöngyök voltak, az utóbbiak abroncsként körülfutó, igen vékony ezüstlemezkékkel díszítve. Szokatlanabb tárgy az egyik sírban lelt félhold-alakú csüngő. A soros szláv temetők anyagához sorozza Hampel azt a rákospalotai sírt is, a melyre ott Bezerédj Adorján házának az építése alkalmával bukkantak. A munka folyamán előkerült tárgyakat a tulajdonos a N. Múzeumnak ajándékozta s a sír még érintetlen részéről, a derék tájáról, oly csüngős ezüst-boglárokat ástam ki, a minőket rendszerint a honfoglalók hagyatékában lelünk. A lipótmezei Kuruczles-dűlőben is fordult elő honfoglaláskori szláv sír, a melyben egyéb szerény tárgyak mellett, a tápiószelei félhold-alakú csüngő analógiájára találunk. Dunapatajról, az ú. n. szelidi várhegyről, több későbbi korú régiséggel, karpereczeket szerzett a N. Múzeum, a melyek a soros temetők szokásos állatfejes típusát mutatják. A vele együtt szerzett tárgyak közül kisérő leletként legföllebb I. Endre denárjai jöhetnek tekintetbe. Ide sorozhatjuk a váczi múzeumban levő és Tragor adatai szerint Vácz határában, a 70-es években kiásott sírleleteket, melyekben csavart nyakpereczek voltak, mint Abonyban, továbbá halántékgyűrűk, a szelei és lipótmezei példánytól eltérő, bőrtűs díszű, félhold-alakú csüngő és egyéb ékszerek, ugyancsak bőrtűs díszszel.

198A honfoglalók hagyatékát, a mint Hampel a honfoglaláskorról írott két első művének előszavában mondja, azért van módunkban kiválasztani a többi emlékek közül, mert nem nyugatról, hanem keletről jöttek és nem gyalog, hanem lóháton. Ezek a tények híven tükröződnek vissza őseink hagyatékában, még akkor is, ha nem az egész országot, hanem az ország szívét, Pest vármegyét választjuk vizsgálódásunk teréül. Ez nem is csoda; a vármegyének úgyszólván minden rögéhöz fűződik valami emlék a honfoglalás, az Árpádházi fejedelmek és királyok korából. Itt volt Alpár, a bolgár király vára, itt emelkedik Pusztatetétlen határában a Pengyom-halom, a melyen a nagy honalapító sátort veretett, itt vívta meg vele a nagy harczot, természetes, hogy a hantjai alatt sok harczos vitéze nyugodhat. Feladatom a már ismert adatok felsorolása lévén, nem szándékozom elindulni azokon "az új nyomokon", a melyeket Zolnay Jenő jelölt ki s a melyek a figyelmet Budától Solt vidéke felé irányítják, ott keresve a nemzetünknek szent hamvakat. Annyi kétségtelen, hogy Solt vidéke gazdag honfoglaláskori leletekben s még a Zolnaytól oly fontosnak tartott Tétel-hegyet is föltaláljuk a lelhelyek sorában. A legelső sírlelet, a melyet a honfoglaló magyaroknak tulajdonítottak vármegyénk területén, Bene pusztán került felszínre, oly időben, mikor ez az esemény őszinte, igaz lelkesedést keltett, 1834-ben. Szentkirályi Móricz, akkor Pest vármegye főjegyzője, juttatta a N. Múzeumnak e becses leletet. Jankovich Miklós 1846-ban értekezett az Akadémiában "Bene vitéz" öltözetének ékességeit ma is a honfoglaláskor legjellemzőbb ékszereihez számíthatjuk. A leletből megmaradt harmincznál több, összesen négy változathoz tartozó boglár és egy szíjvég ezüstből, a lovas több vágástól megsérült koponyája, a lócsontváz, a ló szájában a vas-zabla, egy pár kengyel és több nyílhegy, míg a vitéz öt arasznyi hosszú, egy hüvelyknyi széles kardját a találók összetörték. A lelet koráról hitelesen tanúskodnak a vele lelt IX. és X. századi érmek, közöttük I. Berengár olasz király (888-915.) érmei. Legérdekesebb a tárgyak között, kétségtelenül a szíjvég. Egyik lapján dús indadíszt látunk, a másik lapján lépdelő griffet ábrázol a domború és niellós díszítés, az egyes testrészeknek a csúcsos levélidomokból képzett alakja, a levélként hasogatott hajlott szárny jellemzők a kor figurális ábrázolására, valamint a boglárok háromszirmú tulipánszerű virága is, a melynek körvonalait laposan kiemelkedő sávok szegik, mélyedéseit pedig aranyozás tölti ki. Pusztaszentimréről ismerünk honfoglaláskori régiségeket, melyek későbbi kor emlékeivel kerültek ott elő. A leletben levő egyszerű kengyelnél és zablánál érdekesebb az az összesen tíz darab faragott csontlemez, a mely nyereg díszítéséből eredőnek látszik s a melynek felületén inda- és levéldísz van kifaragva. Magáról Soltról az ú. n. Tételhegyről is kerültek a N. Múzeumba honfoglaláskori régiségek. Csete Sándor solti gazda szántotta ki azokat és ajándékozta 1907 június 29-én a N. Múzeumnak, gróf Benyovszky Sándor tanácsára. A tárgyak egy csontvázon feküdtek a földben. Csete Sándor női csontvázat vélt abban felismerni. A leletben volt egy széles ezüst abroncs-karperecz, végeit dudoros hólyagok díszítik, szívidomú csüngők, rossz ezüstből s egy korong-alakú nagyobb boglár szélén keret fut körül, közepén domború rozettával, a melyet négy körív fog körül, úgy hogy azok domborodásukkal lévén a rozetta felé fordulva, négy csúcsot alkotnak s a csúcsok mindegyikén háromszirmú palmetta-féle ül s ezek laposan emelkednek ki az aranyozott felületből.

A Kiskúnhalashoz tartozó pusztákról is említ Hampel honfoglaláskori leleteket; így Balotáról egy szívidomú pitykét, Bodoláról több kisebb tárgyat, a melyek közül itt csak az ötágú övboglárokat említem, a melyeknek felületén palmetta-féle idom domborodik ki; Inokáról kisebb pitykéket és boglárokat; Rekettyéről szívidomú rézboglárokat és csatot és egy kisebb ezüst-korongot és Zsana-pusztáról szintén több apró régiséget. Közölök, mint jellemzőbbek, bennünket főleg a szívidomú csüngős boglárok érdekelnek. Orgoványról már régebben ismeretes, egyéb kísérő leletek nélkül, egy Sammanida dirhem, a minő rendszerint kísérni szokta a honfoglalók sírjait; nem tudom, nem azonos-e ez azzal a példánynyal, melyet Hampel mint a kecskeméti ref. kollégium birtokában levőt említ. Kecskeméten Kada Elek ásatott fel nagyobb honfoglaláskori temetőt, a vásártéren levő czédulaház-dombon. A földmunkának áldozatul esett sírok tartalmán kívül mintegy huszonhárom, rendszeresen feltárt sírról ad hírt Kada Elek. A női sírokban lelt szerény ékszerek nem igen térnek el 199a szláv soros temetők sírjaiban leltektől, de a férfisírok tartalmából következtetve őseinktől eredőnek kell e sírokat tartanunk; ezekben kengyelek, zablák, balták nyílcsúcsok, csiholó aczélok voltak, és jóformán semmi ékszer-féle. A Madari tanya tájékáról is sikerült Kadának tíz sír tartalmát megmenteni. Legérdekesebb ezek közül az 1. számú sír, a benne lelt kard miatt; de ez eltér a honfoglaláskori kard általánosabb típusától, pengéje nem hajlott s a markolatba illő rész jellemző előrehajlását sem látjuk rajta. Valószínűleg azt a típust tartotta fönn számunkra, a melyhez tartozónak kell leírás után a Bene vitéz kardját is tartanunk. Czeglédről négyágú csillag idomát mutató kis boglárka került a N. Múzeumba; Jászkarajenőről pedig csinos kéttagú ezüst ékszer, szokott típusból, az egyik tag négykaréjú virág, erről függ le a szívalakú másik tag; összesen tizenegy ilyen csüngős boglár volt a sírban, de a többi elkallódott. A találó Tóth Ágoston karai gazdálkodó oly jó megfigyeléssel adta elő a leletkörülményeket, hogy megfigyeléséhez nem fér kétség; lovas-sír volt, de nem olyan, a milyenekről mesélnek, hogy lovon ülve találták meg a vitézt, csak a feje és két első lába volt a lónak a sírba letéve, balfelől az annak rendje és módja szerint kinyújtóztatott vitéz mellé. Olyanformán, a mint ezt Kada a kecskeméti czédulaházi sírmező egy sírjában szintén megfigyelte. Ugyancsak a ló feje és első lábai kísérték azt a másik sírt is, a melynek megmentését Aranyi Sándor törteli főjegyzőnek köszönhetjük s a melynek leletkörülményeit utólagos vizsgálattal Posta Béla derítette ki.

Ez a lelet Törtet község ú. n. Kákási-dűlőjében került fölszínre, Demeter Józsefnek egy nagyobb halmon emelkedő tanyáján, e halom beleesik abba a dombgyűrűbe, a melyhez Törtelen a Széki- és a Czakó-halmok tartoznak és a mely gyűrűből 1879-ben az Orsz. Rég. és Embertani Társulat a már említett Czakóhalmon kívül, a Szőr, Mák, Asszony, Látó-halmokat, a híres Pengyomot és a Csépvár nevűt megásatta. A lelet egyik legszebb honfoglaláskori leletünk. Gazdag aranyozású ezüst boglárai, szíjvége, jellemző darabok, sajnos, nem gondos ásatás révén kerülvén felszínre, a vas tárgyak, a lándzsa kivételével, összetörtek s töredékeik egy része el is kallódott; a kardot, zablát, kengyeleket csak néhány nehezen kiegészíthető töredék képviseli. Ugyanekkor Aranyi Sándor a Thomka-féle birtokon előkerült sírokból is szerzett a N. Múzeumnak hét aranyozott ezüst övdíszt, kerek, pitykealakú tagokat, róluk lefüggő másik, szívalakú taggal.

A vármegye dunántúli részéből mindössze egy helyről ismerünk honfoglaláskori leletet: Tinnyéről. Itt Vásárhelyi Géza ébersége mentett meg a jászfalusi pusztán, a buda-esztergomi vasút építése alkalmával, a földmunkának áldozatul esett sírokból néhány vaskengyelt, nyílcsúcsot, zabla-töredéket és kisebb vas-töredékeket, a melyeket ő a II. András király által is említett jeles íjász besenyők sírjainak tart.

Ezzel elérkeztünk elsorolásunk végére. A kép, a mit e letűnt időkről a leletek elénk tárnak, olyannak tűnhet föl, mint egy elpusztult régi mozaik. Színes köveiből csak kevés maradt eredeti helyén. Itt tisztán bontakoznak ki egyes részletek, másutt csak homályos körvonalak látszanak és a helyenként hézagos összefüggést szorgalmas kezek munkája igyekszik pótolni, összekeresve, helyére illesztve a még hiányzó koczkákat. Ha végigtekintünk az emlékek során, azt látjuk, hogy vármegyénk őskori emlékei hű tükre úgyszólván hazánk egész őskorának. Ez középponti fekvése mellett természetes is s az emlékek arra tanítanak, hogy a középső Duna termékeny medenczéjének birtokáért már az őskor névtelen nemzetei is versengtek, felváltva egymást e föld uralmában, mindaddig, míg öleinknek itt hazát alkotni s az uralmat immár több mint ezer éve megtartani sikerült.