A honfoglalás történetét régi krónikásaink közül a legrészletesebben Béla király névtelen jegyzője, a sokszor lenézett, gyakran leszólt, de azért soha nem mellőzhető Anonymus beszéli el. Ha minden adatát nem fogadhatjuk is el történelmi valóság gyanánt, de hagyományt örökítő sorokként kegyeletes érzéssel iktatjuk elménkbe.

"Úr születésének 903-ik esztendejében, -meséli Anonymus - Árpád vezér seregeit kiküldvén, az egész földet, mely a Tisza és Budrug (Bodrog) között vagyon Ugosáig (Ugocsa), minden lakóival magának elfoglalá és Borsoa várát megszállá, harmadnap azt megvíván, bevevé, falait lerontá, s Szalán vezér vitézeit, kiket ott talált, lánczra verve Hung várába parancsolá vitetni... midőn mind ezt, a mi történt, Szalán vezér megszökött embereitől meghallotta vala, kezét sem meré emelni, hanem követeit küldvén, bulgár módra, miként azok szokása, fenyegetődzni kezde. Szalán vezér követei ... Árpád vezért urok nevében üdvözlék és annak izenetét Árpád vezérnek előadák. Árpád vezér pedig meghallgatván a kevély, Szalán vezér követségét, nem kevélyen, hanem alázattal felele néki, mondván: "Jóllehet az én ősapám, a nagyhatalmas Athila király, bírta vala a földet, mely a Duna s Tisza között a bulgár határszélig terjed, mely földet most ő bír, mindazonáltal én, nem a görögöktől vagy bulgároktól való féltemben, mint ha nem bírnék ellenök állani, hanem vezértek Szalán barátságáért, a magam igazából csak egy kis részt kérek barmaim miatt, tudniillik a Soujou (Sajó) vizéig való földet s ezenfelül kérem vezértektől, hogy küldjön nekem a maga emberségéből két kulacs Duna vizet és egy nyaláb füvet Olpár (Alpár) homokjáról, hogy megkísérthessem, ha édesebbek-e Olpár homokjának füvei a scythiai vagy Dentumogeri füveknél s ha a Duna vize jobb-e a Tanais vízénél?" És kiadván nékik az üzenetet, különféle ajándékokkal gazdagítá őket és jóindulatjokat megnyerve, hazamenni parancsolá. Akkor Árpád vezér tanácsot tartván, azon módon külde követeket Szalán vezérhez, és külde néki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún gyermeket és a vezérnének tizenkét igen okos ruthén leányt, tizenkét hölgymenyét és tizenkét nyusztbőrt és tizenkét aranyos köntöst. És azon követségbe...küldének egy igen serény vitézt, Tursol nevezetűt, kémlelés végett, ki a föld minőségét nézze körül és minél hamarább visszatérve, hozzon hírt urának, Árpád vezérnek."⁰

Szalán ijedtében teljesíté Árpád kívánságát s a kért földet átengedte. Árpád pedig megindult seregével, hogy birtokba vegye a földet, s leérkezett egész a Zagyva vizéig. Szalán ekkor a görögökkel és a bolgár fejedelemmel szövetkezett s Titelből elindult, hogy az előnyomuló magyarokat feltartóztassa. "Árpád vezér és nemesei pedig a Zogea (Zagyva) vizétől megindulva, egész seregökkel táborba szállának a Tetenetlen (Tetétlen) hegy mellett a Tiszáig, azután a Tisza partján menve, Olpár homokjához elérkezének." (Cap. XXXVIII.)

Itt találkozott a két had, itt ütközött össze s itt aratták a honfoglaló magyarok első nagyobb diadalukat. "Azután...Titulig jövének s az egész Tisza és Duna közén lakó népet igájok alá hajtják." (Cap. XLI.) A Lelu, Tosu fia és Bulsun, Bogat fia vezetése alatt kiküldött hadak a bulgárokon fényes győzelmet ülvén "Árpád vezér...azon tájról, hogy most Budrug vára vagyon, a Duna mellett vonult a nagy szigetig és táborba szálla a sziget mellett. És Árpád vezér és nemesei bémenvén a szigetbe s azon hely termékenységét s bújaságát s a Duna vizeinek erősségét látván, a helyet kimondhatatlanul megszerették és elhatározták, hogy az fejedelmi sziget legyen, s hogy ott minden nemes személynek tulajdon udvara és tanyája legyen. S Árpád vezér mindjárt mestereket hozatván, derék fejedelmi lakokat csináltata és a hosszú útban megfáradt valamennyi lovát ide bevitetvén, itt parancsolá legeltetni s lovászainak mesterül rendele egy Sepel (Csepel) nevezetű igen értelmes kun embert, azért is Sepel lovászmesternek ott tartózkodása miatt nevezték azon szigetet Sepel nevéről mind mai napig. Árpád vezér és nemesei pedig ott maradának férfi és nő cselédeikkel együtt békében és hatalmasan április havától november haváig. S ott hagyván nejeiket és a szigetből közakarattal kiindulván, elhatározták, hogy túl a Dunára menjenek és Pannonia földjét hódítsák meg és a karauthánok ellen hadat indítsanak (Cap. XLIV.)... 202Megindulván a szigetből, tábort ütének Surkusáron (Soroksár) túl a Rákos folyóig. És midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak és senki sem bír ellenök állani, átkelének a Dunán s a révet, hol az átkelést tették, Moger révnek nevezék, mivel, hogy a hét fejedelmi személy, kiket hetumogereknek neveztek, ott hajózott át a Dunán. Átkelvén a Dunán, tábort ütének a Duna mellett Felhévvizekig." (Cap. XLVI.)

Kétségtelen, hogy Anonymus Szalánjának, kit egyesek Szvatoplukkal azonosítanak, a Duna és Tisza közéhez, még ha egyébként történelmileg létező személy leendett is, szava nem volt. Láttuk, hogy itt igen laza szervezetű szláv népek tanyáztak, a melyek ellenében honfoglaló őseinknek kemény harczokat vívniok nem kellett. Ám a komoly alapokon induló történelmi kritika igazolja azt is, hogy a honfoglalók, az Erdélyre és a Vág mellékére tett kirándulásokat nem tekintve, másként nem is nyomulhattak előre, s katonailag véve, a honfoglalás lefolyásának ilyennek kellett lennie.¹ Nagyjában és egészében tehát Anonymus felcziczomázott elbeszélése, a vármegye területén lefolyt honfoglaló ténykedésnek eléggé elfogadható képét adja.

Salamon Ferencz kiemelte Budapest történelméről írt művében, hogy a magyarok átkelése a Dunán fontos esemény s nagyon érdekli az ország s abban közvetetlenül Buda és Pest történelmét.² Hozzá tehetjük: első sorban pedig Pest vármegye történelmét. És Salamon, mert feltette a kérdést, igyekszik is arra megfelelni. Sajnos, nem olyan kritikai éllel és készültséggel, mint a hogy azt az ő nagy eszétől méltán várhattuk volna. A kényelmesebb és talán a felületesebb olvasónak tetszetősebb módszert, a gúnyoros elbánást választotta s nagy buzgalommal igyekszik a jó Anonymus elbeszélését nevetségessé tenni.

Jót mulat azon Salamen, hogy Anonymus Árpádot Titeltől a Duna és Tisza közén vonultatja fel, hogy azután Pest fölött keljen át a Dunán és induljon Pannonia meghódítására, ámbár a magyar sereg egy részét már előbb a Duna jobb partján szerepelteti s hódításaikat egész Zágrábig terjeszti ki. Nem feladatunk e részben Salamon szavaival vitába szállani s azért csak annak felemlítésére szorítkozunk, hogy Árpád és a fősereg, Anonymus szerint, mindig Bodrog várában maradt s a zágrábi hódítók csak portyázók voltak, a kiknek minden hadtörténelmi konjektura szerint, a felderítő szolgálaton kívül az is feladatuk lehetett, hogy a felső pannoniai részek lakosságának figyelmét a pestmegyei Duna-vonal védelmétől eltérítsék. Mert mint láttuk, Anonymus elbeszélése szerint, Árpád abban a hitben élt, hogy a budai hegyek aljában erősen szervezett népek hatalmas seregével kell majd megküzdenie. Abban tehát, hogy Árpád a Duna-Tisza közén vonult fel éjszakra, ámbár voltak már vitézei túl a Dunán is, nem lehet oly mozzanatot felfedezni, a mely Anonymus elbeszélésének történelmi magvát valószínűtlenné tenné.

Anonymus elbeszélését a Nagysziget megszállásáról hasonló élczes hangos írván le Salamon - miután a maga jóvoltából hozzáteszi, hogy Árpád és népe "a mai soroksári ágon" kelt át - így folytatja: "Azután elbeszéli Névtelenünk, mikép indul ki a fejedelem a szigetből, miután benne áprilistól októberig tanyázott (melyik évben? azt maga sem tudja) Pannonia megszállására. Azt várná az ember, hogy a Dunának promontori ágán fog átkelni a hadsereg, a még meg nem hódított ellenséges jobb partra. Pedig ellenkezőleg, a már meghódított balpart felé indulnak a soroksári ágon keresztül. S mindjárt Soroksártól a Rákos folyóig ütnek tábort. Bizonyára a kőbányai dombsoron. Mikor látták, hogy ellentállásról tartani nem lehet, fölkerültek Megyerhez." És ismét: "Az eddig elbeszéltekből látjuk, hogy Árpád a mai Budán felül kél át a Dunán. Csakhogy a Névtelen világos okát nem adja annak, miért kellett egy Dunaág helyett egy másikat és aztán még egy egész Dunát áthajókázni, holott a szárazi út is kétségkívül rosszabb volt a mai pesti, mintsem a budai oldalon. Úgy látszik a szerző nyelvészkedő szenvedélye ellentállhatatlanul vontatta az ő hetumogerjeit a mogeri névhez."³ Nem az vontatta. Ez bizonyos. Hiszen ép oly könnyű szerrel nevezhetett volna más helyet is a magyarok nevéről, ha az később mindjárt 203szobi vagy pesti révnek neveztetett is. Viszont az is valószínű, hogy a Duna két partján csaknem egymásnak szemben álló két megyeri révnek valamelyes köze volt a magyarok átkeléséhez. Egyébként már itt kiemeljük, hogy Anonymus nem is az egész sereg áthajózását helyezi a megyeri révhez, hanem csak a főemberekét, a kik a középhadnak az élén lovagolhattak.

Nem találok semmi feltünőt abban sem, hogy a balparton vonultatja fel Anonymus a honfoglalókat "holott a szárazi út kétségkívül rosszabb volt a mai pesti, mintsem a budai oldalon" Sőt ellenkezőleg. Ebben is a krónikás igazát látom. Árpád népe lovas nép volt. Hadi műveleteinek, felvonulásának, kivált oly helyeken, a melyek kellőleg kikémlelve nem voltak, a melyeken folyton tartani lehetett a meglepetésektől, a nyilt vidék jobban kedvezett, mint a hegyektől övezett táj. Az, hogy a mai pesti oldalon az útak rosszabbak lehettek, vagyis helyesebben, hogy a terület homokos, sokhelyütt ingoványos is volt, a tudvalévőleg apró patáju magyar lovak útját legkevésbé sem nehezítette meg.

Kézay Simon mester azt mondja: Danubium in Pest et in porta Zub transierunt, átszállíttattak a Dunán Pesten és a szobi révnél.⁴ Ha ezt az adatot összegezzük Anonymus előadásával, akkor azt a harczászati szempontból teljesen megokolt és észszerű kombinácziót nyerjük, hogy a honfoglalók igen óvatosan és elővigyázatosan haladtak előre. Haderejöket három részre osztották. A keleti szárny a pesti révnél, a nyugati a szobinál kelt át, míg a fővezetés a derékhaddal, valószínűleg akkor, mikor már a két szárny a jobb oldalon előnyomulóban volt, a megyeri révnél hajózott át. Az óvatosság nem is volt fölösleges, mert bár Aquincum romjai kardcsapás nélkül kerültek kézre, a mai Pilismaróth táján már szervezett ellenállással találkoztak. Itt egyesültek ugyanis, a nemzeti krónika szerint, a szétrebbentett szláv elemek s itt dőlt el a későbbi Pilis-megye területének sorsa.

Hátra van még annak tisztázása, hogy "miért kellett egy Dunaág (a promontori) helyett egy másik ágat s aztán még egy egész Dunát áthajókázni" s miért nem adja Anonymus ennek világos okát. Bizonyára azért nem, mert arra az ő korában szükség nem volt. E részben előadása senkiben kételkedést nem támasztott, mert azt mindenki logikusnak ösmerte el. Az ok kétségkívül valami másban, a vidék helyrajzi fekvésében rejlett, a melylyel Salamon, ki pedig Budapest történetében csaknem egy egész kötetet szentelt geologiai elmefuttatásokra, számot vetni elfelejtett. A következők igazolni fogják azt az állításomat, hogy a fősereg, sőt talán maga Árpád is, nem tanyázott azon a szigeten, a melyet ma Csepel-szigetnek nevezünk, hanem azon a földrészen, a melyet éjszaki részében a mai soroksári ág és a Taksonytól Bugyi, Ürbő, Kúnszentmiklós déli részében az Adony-Paks-Tolna mellett elfutó Duna-meder és a Szentmiklóstól Szabadszállás, Hajós, Baja irányában folyt régi Dunaág között terült el.

Igy azután érthetővé válik, miért beszél Anonymus s vele a középkori oklevelek egész serege e vidéken nagy szigetről, holott a Dunának van a mai Csepelnél jóval terjedelmesebb szigete is;⁵ nem lehet csodálni, hogy a honfoglalók "bemenvén a szigetbe s azon hely termékenységét és bújaságát s a Duna vizeinek erősségét látván, a helyet kimondhatatlanul megszerették." Meglehet érteni, hogy a későbbi alakulás rendjén, miért tartozott ez a vidék Fejérmegyéhez és nem Pestmegyéhez; de világos okát látni annak is, hogy czélszerűbb volt a balparton előhaladni és használt réveket keresni a nagy Dunán, mint két Dunát s a vizek egyéb erősségeit megúszva, a mai Promontor irányából, a Duna ugyancsak sziklás és erősen púpos partjain át hatolni be Pannoniába.

Vízrajzunk története még bölcsőkorát éli. Ortvay úttörő munkája feldolgozatlanul ugyan, de rendkívül becses és a konstruálást nagyon megkönynyítő anyaghalmazt szolgáltat a történetíró kezébe, a mely a rendelkezésre álló régibb és újabb térképek segélyével lehetővé teszi, hogy hazánk egyes tájainak régi vízhálózatáról valamelyes képet varázsoljunk magunk elé.

Előttem fekszik a m. kir. államnyomdától 1901-ben kiadott megyei térkép. Látom rajta, hogy Taksonytól délkeletre Dunavarsány határában van 204egy terjedelmes tó, mely Varsány-Turján nevet visel; ettől egyenesen délre Alsódélegyházánál is van vizenyős terület; a dömsödi járásban az Öreg úsztatótól le a Gangos-csárdáig megszakított láncza következik az apró tavaknak; a Kettős-hegy aljában, Alsószunyog meg Apaj táján erős vízér jelentkezik, mely az apaji csárdáig tolja elő segédcsapatait. Kúnszentmiklóst ismét erős vízér köríti s éjszaknyugati határszélén a Fekete-rét, déli határán a Laposrét gyűjti egybe a jelentkező talajvizeket, melyeknek jó csatornája a Dab és Tass alatt elvonuló kanyargós Bakér. Innen délre Dunavecse és Szabadszállás, Solt meg Fülöpszállás, Harta és Akasztó, Dunapataj és Kiskőrös, Kalocsa és Keczel, Dusnok és Hajós között egyik vizenyős terület csaknem a másiknak nyújtja át csápjait s a talajvízzel a homoródi csatorna sem tudott még megbirkózni, ámbár a Vajasér, az Ebtó, a Sebesfok s más folyóvíz jellegű mélyítések segítik munkájában. És ha e sok vízgyüjtő medenczéhez összekötő kapocsnak veszszük a Turján-eret, az Őrjeget, előttünk áll az emberi munkától és tudástól termékenyített és mentesített nagy déli folyású meder, mely mintegy választó-vonalat alkot a Duna és Tisza közének jóformán közepén s melylyel a régi solti járás határai csodálatosan egybe esnek.⁶ És a mit így, a megye mai térképét szemlélve, kis fáradtsággal képzeletünkben rekonstruálunk, az megjelenítve tünik szemünk elé a vármegyének Ferenczy Jószeftől 1834-ben kiadott pompás kis térképén.

Marsigli 1726-ban adott ki három vaskos folio-kötetre terjedő művet, melynél behatóbbat a Dunáról mostanáig sem írtak. Ehhez mellékeli a Duna térképét is.⁷ Könnyebb áttekintés szempontjából a Duna egész folyását tizennyolcz szakaszra osztotta be s ezek közül a IV-VII. szakaszok esnek a vármegye területére. A IV. szakasz, a vácz-pesti, ezúttal nem érdekel bennünket. Különben is teljesen megegyezik a Duna mai képével. Az V. szakasz Soroksártól Dabig, a VI. Dabtól Soltig, a VII. Solttól a Bácskáig terjed. Az V. szakaszban azonnal szembeötlik egy vízdúsnak jelzett folyó, mely Gyömrő felől közeleg és a mai Soroksár alatt ömlik a Dunába. Szurcsava voda névvel jelzi. Ma gyömrői víznek ösmerjük s voltaképen már csak medrének nyomai maradnak fenn. Ettől délkeletre Monor irányából Ócsa, Bugyi irányában folyik a Sykus bara és Dab táján egyesűl a Dunával. Ez a Sykus, mely egy a Szittyó-érrel, meg a mai Soroksári-ágból Taksony táján kiszakadó és a Szittyóval párhuzamosan szaladó ág alkotta valószínűleg az ülbői szigetet, a mai Ladány-Ürbő és Ürbőpuszta, meg Méntelek vidékét. Ma ezen a tájon szigetnek nyoma sincs, pedig az a középkorban elég sűrűn szerepel. A VII. szakaszban a Szittyóból kiágazik a Kishalas és ebből viszont a Duna felé siető Kurczova-ér (utóbb csatorna). Mintegy folytatását alkotja, de már ekkor némi megszakítással, a Szittyónak a VIII. szakaszban előtünő hatalmas Mastonka bara. (Bara folyó, mocsaras tó).

Láthatjuk már ezekből is, hogy mily változatos képet mutat Pest vármegyében a Duna-Tisza közé eső terület vízrajzi szempontból, és pedig nem csupán a különböző vízerek, de azok elnevezése szempontjából is. Mindezekből azonban kidomborodik az a tény, hogy a tőlünk megjelölt irányban egy belvizek levezetésére szolgáló széles meder képződött, melynek nyomai még ma is mindenütt feltüntethetők, hogy tehát a mai Csepel-szigettől keletre, le egész a Bácskáig, egy másik szigetszerű területképződéssel állunk szemben.

A középkor vízrajzára vonatkozó adatok megerősítik e feltevésünket s egyúttal jelzik, hogy ez a levezető meder, mondjuk Ó-Dunaág, a honfoglalás korát követő századokban terjedtségre és vízbőségre igen jelentékeny volt.

Az első meglepő tény, hogy maga a mostani Pest szigeten állott. Péter tárnokmester egy 1281-iki okiratában mondja, hogy a fossatum magnum, a nagy vízárok circuit villam Pestiensem körülveszi Pest községeit.⁸

205IV. László 1275-ben megerősítvén V. István öt évvel előbb kelt adománylevelét a szigeti apáczák részére, azt mondja, hogy Toxun Zoych és Kaad nevű herczegségi birtokokat és szolgagyőri vártartozékokat adja az apáczáknak Ylbw (Ülbő) szigettel egyetemben, mely utóbbi a nagyszigethez tartozik.⁹ Már pedig Ürbő nem a csepeli, hanem az ó-dunaági részen keletkezett. A határleírásnál pedig azt olvassuk, hogy ezeknek a birtokoknak a területe a horoszti erdőnél a Dunánál kezdődött s onnan egy keleties folyásu vízérhez vezetett, melyen túl ismét egy más vízárok van.¹⁰

IV. Bélának a csáthi monostor számára kiállított 1264-iki¹¹ és V. Istvánnak ugyanazon monostor részére adott 1272-iki adománylevele¹² említi a Sarwezy-t, a Sárvizet, a Saart s azt folyónak, folyamnak, nagy folyamnak mondja. Ortvay így határozza meg a Sárvíz folyását: a pesti középjárásban, hol a víz Sári, Besenyő, Dabas, Gyón mellett délnek Baracsnak húzódott s a manap is fenlevő Láposréten elterült... a Bugyi és Sári között található Sitó, a Gyóntól keletre lévő tóság e Sár folyónak kétségtelen maradványai. A Sári falu Dabastól éjszaknyugatra, s a Tatárszentgyörgyhöz tartozó Sarlósár még fenntartják nevét, de jelölik egykori irányát a Halásztanya, a Halász Péter-tanya, a Homokhegyek és a gyóni erdő között s a Halászmajor a borovicskai erdő déli vidékén Sarlósár táján, hol ma semmiféle víz nem folyik. Az okiratokban idevonatkozólag említett helyek közül Pezár, Bezer = Peszér; Dobas, Babas = Alsó- és Felsődabas; Boroch = Baracs; Hynarch = Inárcs puszta; Bessenew = Bessenyő; Gun, Gion = Gyón.¹³ Ez tehát a tőlünk jelzett vízmedernek szélső keleti vonalát jelentené. Ha ezen felül figyelembe vesszük, hogy Baranyában a Duna egyik ágát Schardunának mondja egy 1247-iki oklevelünk¹⁴ s hogy a fehérmegyei Sárvíz is a Duna egyik melléklevezető erének jellegével bír, alig tévedünk, ha a pestmegyei levezető mederben az egykori Ó-Dunaágat keressük. Megerősíti ezt egyébként az a tudományosan megállapított tény, hogy a Duna eredeti, ősfolyása határozottan kelet felé igyekszik s csupán geologiai viszonyok térítették el egyes helyeken ez iránytól. Szabó József írja:¹⁵ a Duna ős, de geologiai tekintetben mégis legujabbkori történetére nézve azt mondhatjuk, hogy az kijövén Vácznál a szorosból, szétterült s különböző időben dolgozott azon a téren, mely a mostani folyásától kezdődve, keletnek megy Dunakeszin innen, s tart a fóti, mogyoródi, csömöri s kőbányai hegyekig, honnét visszakanyarodik nyugatnak s Gubacson innen a mostani medrével összeesik. Sőt ha figyelembe vesszük, hogy a lejtősebb része e területnek Budán van s e részben a szilárdabb kőzetek uralkodnak, míglen kelet felé csaknem csupa zúzkövek, vagy a csekély ellentállással bíró durva mész voltak túlnyomók, még azon részletet is szabad e vázlathoz csatolni, hogy e folyam medre kezdetben a felső kavicsterületének keleti részén volt s az beiszapolás s a nyugati part tovább és továbbmosásával nyomult Buda felé s ott jelenleg a nyugati haladásnak netovábbját érte el.

Ha tanulságot véve a multból és jelenből, a Dunának geologiai jövőjéről szólani szabad, akkor azt lehet állítani: hogy annak előbb-utóbb ismét vissza kell tartania kelet felé.

Hosszasabban időztem e tárgynál, nem azért csupán, hogy Anonymus igazát a honfoglalók hadi útjára nézve igazoljam, hanem főleg azért, mert csak így érthető meg a királysággá erősödött Magyarország megyénk területének elosztására vonatkozó intézkedése.

Igen helyesen hangsúlyozta már Tagányi Károly akadémiai székfoglalójában, hogy egyes vármegyék határainak alakulásánál különféle helyi okok működtek közre. Legközvetetlenebb ok gyanánt kétségkívül a földrajzi tényezők, vizek, hegyek, stb. szerepeltek. A vármegyék határai ugyanis kezdetben, midőn még a földnek semmi értéke nem volt, csupán a rajta élőknek, csak a lakott helyekkel szemben voltak szabadon megvonva.¹⁶

206Honfoglaló őseink törzs-szervezettel bírtak. Ez pedig a vérségi rendszeren nyugodott. Természetes tehát, hogy az újonnan szerzett haza birtokba-vétele is e törzs-szervezetnek felelt meg. Valószínű, hogy minden törzsfő a vezetése alatt álló nemzetségeket s azok népeit, azon a vidéken telepítette meg, a melynek elfoglalásában kiválóbb részük volt.

Árpád maga a Fejérvár mellett lévő Noé hegyen ütötte fel fejedelmi székhelyét s nemzetsége részére a mai Fejérvár- és Tolnamegyék területét foglalta le; de megtartotta a Duna-Tisza közének az Ó-Dunáig terjedő szigetszerű részét is.

Ez az oka annak, hogy megyénk területén a nemzetségi és szállási intézmények nyomaival nem találkozunk s annak birtoklási joga és rendje kezdettől fogva eltéréseket mutat az ország egyéb részeiben fennállott rendtől.

A nemzetiségi és szállási intézmény a királyság megalkotásával megszűnt. A magyarok korlátolt hatalmú fejedelméből korlátlan hatalmú király lett. A külföldön való tartózkodás, az új eszméknek felszívása, különösen a kereszténység erősítésére behozott külföldi lovagok és nemesek megtelepedése, új, erősebb szervezést kívánt. Ennek alapfalait maga Szent István rakta le törvénykönyvünk első lapját alkotó intelmeiben.

Az új rend megteremtésének előfeltétele a birtokjog és a honvédelem szabályozása volt. Első lépés erre az volt, hogy a szorosan meg nem szállott területek, a fennálló várak és erősségek a király, illetőleg a szent korona tulajdonává lettek. A második lépés az új királyi tulajdonnak biztosítása és kezelésének megkönnyítése czéljából, a várintézmény és a vármegye megalakítása volt.

A vármegye-rendszer, az úgynevezett királyi vármegye tehát kezdetben szorosan véve uradalmi intézőség jellegével bírt. Szent István felosztotta az országot 45 királyi uradalomra s mindegyiknek középpontul egy fönmaradt földvárat vagy más megerősített helyet rendelt. Az ilyen uradalmak határát kezdetben mesgyének = megyének nevezgették s ezt a nevet a középpontnak, vagy az uradalom élére állított ispánnak a nevével hozták kapcsolatba. Így lett például Visegrádmegye, utóbb Pilismegye, Visegrád váráról és a pilisi hegyről Pestmegye a Pesti várról; Solt megye a Soltok utódjaitól.

Minden uradalom vagy megye legfőbb ura a király volt, ki a maga képviseletében egy ispánt nevezett ki a vármegye élére. Ez teljhatalommal kormányozta az uradalmat s szolgálatai fejében a jövedelemnek egyharmad részét élvezte, kétharmadát azonban köteles volt beszolgáltatni a királynak. Felügyelt az uradalom összes gazdasági teendőire, a királyi parancsokat végrehajtatta, a gondjaira bízott uradalmi lakosság fölött bíráskodott és ha kellett, annak fegyverforgató részét hadba vezette.

A lakosságnak különféle rangja, foglalkozása és kötelessége volt. Az előkelőbbek, a várjobbágyok az ispán körül segédkeztek. Közülők nevezte ki az ispán a maga helyettesét, az udvarbírót. A várnagy, a hadnagy, a századosok tizedesek, az ispán végrehajtó közegei voltak. Az első a várban, a hadnagy a seregben, a századosok, tizedesek a környéken képviselték az ispán személyét. A századosokból alakultak valószinüleg később a szolgabírák, a tizedesekből a falubírák. A nép maga a különféle szolgálati ágak szerint különféle neveket viselt.

Ebből a szervezetből, a királyi megyéből alakult ki utóbb a nemesi vármegye, az alkotmányos önkormányzat legerősebb bástyája.

Szent István, megyénk mai területén, Pauler kimutatása szerint¹⁷, két vármegyét, a pilisit és a pestit alakította, míg a mai Pestmegyének Taksonytól délre fekvő dunamelléki részét Fejérmegyéhez csatolta s csak a tiszamelléki helyeket hagyta meg Pest vármegyében. Utóbb, mikor a megyék száma 72-re emelkedett, beszélnek külön Csepelmegyéről, sőt külön Kecskemétmegyéről is.¹⁸

A Szent István-féle felosztás teljesen megfelel annak a földrajzi alakulásnak a melyet fennebb feltártunk. E szerint volt a vármegye mai területén:

1. Visegrád vagy Pilis vármegye, mely az egykori Buda, Ó-Buda területét a mai pomázi és biai járást foglalta magában és kiterjedt Fejérmegye egykori bicskei járásának néhány éjszakon fekvő és Esztergommegye esztergomi járásának egynémely déli fekvésű helységére is.

2072. Pest vármegye, mely kiterjedt a mai váczi járásra, olyképen azonban, hogy maga Vácz és a tőle éjszakra eső rész már Nógrádhoz tartozott; továbbá a gödöllői járásra, mely Hatvanon is túl terjedt; a monori és a nagykátai járásra az alsódabasi járásnak a tőlünk megrajzolt Ó-Dunaágtól keletre fekvő részére; a kiskunfélegyházai járásra; Czegléd, Kecskemét, Nagykőrös területére. A kunszentmiklósi, kiskőrösi járás keleties részei, meg Kunhalas, Keczel vidéke, ez a kezdetben néptelen terület, nem volt ugyan szorosan beosztva, de természetszerűleg Pestmegye legdélibb nyujtványát alkota.

3. Fejér vármegye területe átnyult a Dunán és magába foglalta a mai Csepelszigetet, az alsó-dabasi járásnak az Ó-Dunaágtól nyugatra eső részeit, az egész ráczkevei, dunavecsei és kalocsai járásokat, vagyis az úgynevezett Solti széket.

Utóbb a vármegye területén még más corpus seperatumok, önálló területrészek is alakultak. Ilyenek voltak:

1, a csepeli ispánság;

2, a kalocsai érsekség hontokai (sárközi) nemesi széke;

3, a szekszárdi apátság fajszi széke;

4, Kecskemegye, és végre

5, a kiskun területek.

Lássuk már most e sokszorosan tagolt területek ősi berendezkedését, az egyes tagolatok egymáshoz való viszonyát és végre Pest-Pilis, majd Pest-Pilis-Solt s végül a mai Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye kialakulását.

A Szent Istvántól alapított 46 vármegye között első sorban szerepel Pilismegye, mely kezdetben Visegrádmegye nevet is viselt, sőt hébe-korba Ó-Budamegyének is mondatott.¹⁹

Pesty Frigyes: "Az eltűnt régi vármegyék"²⁰ czímű művében Pilis megyével foglalkozva, arra a végeredményre jut, hogy Pilismegye nem tartozik a Szent István-féle alapítások sorába, mert oklevélszerű említését ő csak 1225-ből találja először. Harczba száll azonban Botkával, ki azt a véleményt fejezi ki, hogy mivel a pilisi erdő egy 1187-iki - az esztergomi keresztesek részére kiadott királyi adománylevél szerint - Esztergom vármegyében feküdt, Pilis megye csak későbbi időben, a tatárjárás után, vált ki Esztergom vármegye testéből²¹; bár utóbb, a földrajzi fekvésre való hivatkozással, ezt a véleményt ő maga is valószínűnek vallja.²²

Mindkét író úgy véli, hogy a visegrádi várhegyen IV. Béla neje, Mária királynő építtette az első várat 1259 táján.²³ Pedig ez tévedés. Nem tekintve, hogy a rómaiak ad Herculem nevű vára kétségkívül Visegrád és Dunabogdány között, talán éppen a Salamon-tornya helyén állott, már az a körülmény, hogy a visegrádi várhegy természetes kulcsa az Esztergom-Vácz közé eső Dunaszakasznak és völgynek, kétségtelenné teszi, hogy annak olyan a milyen erősség jellegével kellett bírnia. De leginkább bizonyítja ezt maga a várhegy neve, a szláv származású Visegrád. E szó ugyanis wysok (magas) és grad (vár) szóból képződött, világosan jelezvén, hogy a szláv időkben e helyütt valami sövényszerű erődítés lehetett. Magának Pilisnek a neve is szláv elnevezés. Eredeti alakja a Pelys, Pylus, a plesu (kopasz) szóból származik. Ez is tehát szláv telepre vall.²⁴

Azonban e történelmi valószínűségeken felépített hozzávetésen kívül van határozott adatunk is arra, hogy Pilismegye az ősalakítású vármegyék sorába 208tartozik. Fejér György közli velünk Szent Istvánnak a veszprémi egyház adománylevelét, a melyben olvassuk: in comitatu Visegradensis civitatis, vagyis Visegrad városának megyéjében.²⁵ Ez a megye pedig minden észszerű okfejtés szerint nem lehet más, mint Pilismegye. Tudjuk, hogy Pilismegye a későbbi fejlődés korában is a visegrádi várnagyok, mint ispánok vezetése alatt állott és hogy a visegrádi vár joghatósága a Pilis-Gerecse hegyvidék területére, a Pilisségre terjedt ki, más szóval, éppen Pilis vármegyére. Nyugodt lélekkel állítjuk tehát Pauler Gyulával mi is, hogy Pilis megye a Szent Istvántól alakított negyvenöt vármegye egyike volt.

De szükség is volt erre az aránylag csekély terjedelmű vármegyére, mint korona-uradalmi középpontra, éppen földrajzi fekvésénél fogva. Területe Pestről is, Esztergomból is nehezen volt megközelíthető, amott a Duna, emitt a hegyek miatt. Fejérhez nem csatolhatta, mert annak nagy kiterjedtsége megnehezítette volna kormányzását, Győrtől pedig a nehezen járható hegyvidék választotta el.

Pilismegye területén egykor négy vár állott, és pedig: Budavár, Ó-Buda, Solymár és Visegrád. Solymár kivételével mindegyik, tövében jelentősebb város fejlődött ki, a melyekhez járult még Buda és Ó-Buda között Felhévviz és a vármegye nyugatéjszaki határának közelében Zsámbék.

A legrégibb hely a vármegye területén Aquincum, vagy népies ejtéssel Acincum volt, mely valószínűleg már a kelták idejében lakott területet alkotott s melyet a rómaiak Traján császár alatt 113-114 körül Kr. u. szállottak meg.²⁶ Anonymus azt beszéli, hogy midőn honfoglaló őseink e helyet, mely szerinte egykor Atilla fővárosa is volt, elfoglalták, az már részben romokban hevert, de azért mégis sok megbámulni valót nyujtott. Árpád e helyet, a melyen még egy vár állott volna, Kundunek (Kendének) Kurzan atyjának adta. Ezt Kurzán tulajdon nevére nevezte, mely név mai napig sem ment feledésbe.²⁷

Sajnos, okirataink Kurzán váráról nem tudnak sokat²⁸, a mint IV. Béla idejéig egyáltalában hallgatnak az egykori híres római városról. Tény, hogy a római uralom megdőltével a helyet szláv elemek foglalták el és ők nevezték el Budának.²⁹ Utóbb a bevándorló németek felelevenítették a régi Acincum nevet; csakhogy azt elferdítve Eczelburgnak mondták, ez az elferdítés szülte azután egyes krónikásoknak és történészeknek ismert szarvasokoskodását, hogy az Eczelburg név Etele városának emlékét tartotta fenn.³⁰ A szláv Buda név azonban mindvégig uralkodó név maradt, csakhogy mikor IV. Béla a mai budai várhegyen várat emelt s annak töve mindinkább népesebbé lett, a régi Buda név a várra származott át és a régi Buda Ó-Buda nevet nyert.³¹

IV. Béla kora előtt a mai Szent Gellérthegy neve: Pesti hegy a mai várhegyé Ujpesti hegy volt. Ez időben a Gellért tövében a mai Rudasfürdő helyén a balparti Pest városnak egy kis expoziturája volt s a Duna ott alkotta a pesti révet, a melynek az Erzsébethíd pesti oszlopfői táján egy hasonnevű rév felelt meg. Ezen a réven kelt át a honfoglaló sereg balszárnya, erre menekült Kálmán herczeg a sajói ütközet után és itt fulladt számos pesti polgár a Dunába, mikor a tatárok váratlanul reájuk csaptak.

Az ország újjászervezője, IV. Béla, a tatár veszedelemből levonta a tanulságot és minden befolyásával és tekintélyével arra törekedett, hogy a városok maguk erősségekké alakíttassanak át s az ország és lakosai védelmére, minél több alkalmas helyen, erős kőből falazott várak épüljenek. IV. Incze pápához írt, kelet nélkül való, de 1243-1270 közé teendő levelében kifejti a király az ország jövendő 209védelmi hálózatát. Fővédő vonalnak a Duna folyamot jelölte ki, mely egymaga tíz hónapon át tartóztatta fel a mongolok hatalmas seregét. A kúnokat és az ispotályos lovagokat nagy tömegekben az ország keleti határain telepítette ugyan le, de jutott belőlük a balparti erősségekbe is, mert a nemzet a várvédelemhez szokva nem volt. Így keletkezett, részben idegen népek megtelepítésével, Budavára és maga Visegrád kővára is.

Budavárának helyét a király az újpesti hegyen jelölte ki s így keletkezett az említett névcsere. Buda rendkívül rohamosan fejlődött s csakhamar túlszárnyalta Pestet és Ó-Budát is.

A budai várhegy megtelepítése valószínűleg 1249-ben történt, mert 1255-ben már kész és számos lakossal bíró vár és város volt, a melyet maga IV. Béla úgyszólván állandó székhelyévé tett. I. Károly 1308-ban már világosan kimondja, hogy az ország fővárosa Buda. Civitas nostra principalis. És habár az Anjouk idejök jórészét Visegrádon töltötték, Budát is fejlesztették.

A királyi palota első alapját IV. Béla rakta le; első nagyobb stilszerű, csúcsíves palotáját azonban Zsigmond királynak köszöni. Ez az épület a mai Szent-György-tér délkeleti sarkát foglalta el. Előtte széles árok vonult kelet-nyugati irányban, mely a királyi várlakot a várostól elválasztotta s melyen át híd vezetett a vár külső és belső udvarába. I. Mátyás trónraléptekor már ez udvarokat mindenfelől épületek köríték s a király nem tehetett mást, mint a félbemaradt részeket befejeztette, a régieket új stilben átalakíttatta. Függelékei, - kertek, nyaralók, - lenyúltak a hegy oldalán, a mai Krisztina- és Ráczváros felé, keleten pedig, - az istállók - a Dunáig.

Buda az idők folyamán, mint szabad királyi, de főként mint királyi székváros, teljesen kivált a megye területéből s ezért történelme minket ezúttal nem érdekel.

Ó-Buda, illetőleg kezdetben Buda, már a tatárjárás előtt kezd kibontakozni a homályból. Azonban ekkor városnak alig-alig volt nevezhető. A lakosság a királyi kastély körül, melyben IV. Béla a nagybőjtöt szokta tölteni és Szent Péter apostolról nevezett prépostság és káptalan köré csoportosult. Ez a vár az egykori Aquincum theatruma, a Csigadomb alatt emelkedő királyhalmon állott. Első állandó lakója Nagy Lajos király anyja volt, ki állítólag a Záh-féle tragédia után vonult meg itt és kizárólag a jótékonyságnak, meg lelke gondozásának élt. Azután Lajos király özvegye; szintén Erzsébet örökölte a várat; majd meg Borbálának Zsigmond nejének tulajdonába ment át. Ő alatta élte fénykorát. Ő építtette újra 1425 táján az épületeket s ő kezdte az egész vármegyét Alt-Ofner Grafschaftnak neveztetni. És hosszú időn át folyton királynői vár volt. Borbályától átvette leánya Erzsébet, Albert neje, majd Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás anyja (1458-1461). Mátyás első neje Katalin (1461-1464), majd ismét Szilágyi Erzsébet s végül Erzsébet halála után, Beatrix királyné.

Nevezetes épületei közül még hírmondónak sem maradt fenn egy sem, sőt még helyüket sem tudjuk meghatározni. Az óbudai káptalan épületei, a klarisszák kolostora, a pálosok temploma és konventje, Fejéregyháza, a szentléleki János-vitézek épületei, a Margit-plebánia, a minorita kolostor, Beatrix kastélya, nyomtalanul tűntek el.

A város területe felerészben királynői, felerészben káptalani birtok lévén, valami intenzívebb városi élet nem fejlődhetett ki.³²

Solymár várának építési ideje, szerepe a történelemben eléggé homályba borul, habár okiratszerű említésével gyakran találkozunk. Tudjuk, hogy 1435-ben Borbálya királynő bírta, hogy 1442-ben Erzsébet királyné a korbáviai grófoknak adta, 1444-ben az Olnodi Czudarok 600 frtban a Rozgonyiaknak zálógosítják el. 1455-ben Garai László nádor, 1468-ban Garai Jób és Ujlaky Miklós, 1490-ben Korvin János bírja. Első oklevélszerű említése 1401-ből származik (Orsz. lvt. Dip. Oszt. 8650.)³³

Fényben és pompában, kiváltságos előjogokban mind a három pilismegyei várat, különösen az Anjoukorban, messze túlszárnyalta Visegrád vára. Építését 210szintén a tatárjárásnak köszönheti. IV. Béla neje, Mária királynő, megértvén férje nemes szándékait, elhatározta, hogy fölös ékszereit pénzzé teszi s azokon erős várat építtet. Maga a király mondja ezt el 1259-ben kelt adománylevelében és kiemeli, hogy Mária királynő hozományából, tehát teljesen a saját magánvagyonából, különösen a magával hozott ékszerekből, nagy fénnyel és igen erősen építtette meg a várat a visegrádi kopasz várhegyen. Éppen azért a hegyet és egész Pilismegyét neki adományozta és felhatalmazta, hogy a várral szabadon rendelkezhessék. A királyné szeme előtt az a czél lebegett, hogy egy esetleges tatár betörés alkalmával az özvegyeknek és árváknak legyen hová menekülniök. A király nagylelkűségét meg az sarkalta, hogy az így keletkezett vár a nyulszigeti apáczáknak, kiknek sorában az ő leánya, Margit is élt, igen jó és biztos menedékhelyül szolgálhat.³⁴ A. király adománylevelét IV. Orbán pápa is megerősítette 1263-ban.³⁵

Mária királynő a várat teljes jogon bírta s a király kijelentette, hogy joga van azt valamely királyi vagy királynéi szabadosnak odaajandékozni, vagy hagyományozni s hogy ebbe az ország főpapjai és bárói is belenyugodtak. A vár azonban soha idegen kézre nem került, sőt az utóbb egyideig a királyok, 1310-1526-ig pedig a szent korona állandó lakóhelye volt. Rómer alapos archaeologiai kutatásainak sikerült azt a helyiséget is feltüntetnie, a mely a szent korona őrizetére rendelve volt.³⁶

Visegrád hajdani fényét az Anjouknak köszönheti. I. Károly király ugyanis a vár tövében palotát épített s példáját több főur is követte. Ő maga állandóan itt székelt s I. Lajos, bár székhelyét Budára tette át, sokszor időzött falai között. Visegrád valósággal a magyar királyok üdülő, nyaraló-helye volt s 1483-ban, miután Mátyás király ott új palotát épített volt, egy olasz püspök földi paradicsomnak nevezi azt.³⁷ Oláh Miklós költői lendülettel festi Visegrádot és szavai megérdemlik, hogy azokat e helyre is beiktassuk. A város élén, keletnek, áll a mind gyönyörű fekvésével, mind pompás mivoltával kimondhatatlanul nagyszerű királyi lak, paloták és egyéb valóban fejedelmi épületekkel ékeskedő, miután egy ízben négy királynak s azok szokásos kíséretének egymaga kényelmes szállást adott, lévén benne 350-nél több terem. Kapuja a mintegy 200 ölnyire folyó Dunára nyílik s ez és a város és kapu közötti tér fákkal van beültetve. A túlsó oldalon, keletre a palotától, szőlővel és gyümölcsfákkal kedveskedő kert volt. Belépve a kapun, zöldelő rétvirágokkal elborított tér nyulik el szemeink előtt. Benn, száz és nehány lépésnyire a kaputól, kezdődik a lépcsőzet, négyszögű kövekből, hét vagy nyolcz ölnyi széles s mintegy 40 lépésnyi magas. Itt, a királyi udvar számára tág és nagyszerű boltok, vagy boros pinczék fölött, szintén négyszögű kövekkel borított, négyfelől íveken nyugvó tér (area quadripensitis, terasse) van, beültetve kellő arányokban tavaszszal gyönyörűen illatozó s a szemet gyönyörködtető hársfákkal. Közepén vörös márványból bámulatos művészettel faragott szökőkút lövell ki, a Múzsák képszobraival, melynek tetején Cupido alakja márvány-tömlőn ülve, préseli a szintoly ízletes, mint hideg vizet, mely a közeli hegy forrásából csatornán vezettetve ide, kellemes morajjal hull a csöveken át egy márvány-csészébe s ebből egy kerekded medenczébe. E forrásból ama Corvin Mátyás parancsára - kinek műve mind ez építkezés, a miről beszélek - miután rendesen diadalmakat ült, bor patakzott s mint a régi emberektől hallám, majd piros, majd fehér, a mint föllebb a hegy tövében, mesterségesen bocsátották a csatornákba. E helyt szokott maga a király is, sétálni, a szabadban szellőzni, enni, néha a követeket is kihallgatni s nekik választ adni.³⁸

A visegrádi fellegvár, a mint Kottaner Ilonának, a szent korona elrablásában 1440-ben szerepet vivő udvarhölgynek feljegyzéseiből kitűnik, egyenes összeköttetésben volt a királyi palotával,³⁹ a mi azt a látszatot kelti, hogy a királyi palota 213a Salamon tornyától Bogdány felé eső részen emelkedő s ma is nyári lakkal koszorúzott dombtetőn állott.

A fellegvár egyébként királyi várnagyok parancsnoksága alatt állott, a kik mindenkor fényes állású férfiak voltak s jobbára Pilis vármegye főispáni állását is bírták. A vár tehát Pilismegyének hivatalos középpontja, székhelye is volt.

A vár aljában, azon a helyen, a hol ma Visegrád községe áll, előkelő város fejlődött ki, melynek Nagymaros mintegy expoziturája volt. A város és Nagymaros, mely szintén I. Károly idetelepedésének köszöni keletkezését, körülbelül egyforma kiváltságokkal birt, de előkelőség sorában Visegrád messze kimagaslott, mert a városok közül egyedül él már 1378-ban a piros pecséttel, a középkori előkelőség e megkülönböztető symbolumával.⁴⁰ A város beczézgetése annyira ment, hogy sok mentessége utóbb az országnak egyenesen ártalmára volt s azért azokat Ulászló 1498-ban egyszerűen eltörölte.⁴¹

Felhévviz a mai Császárfürdő és Országút helyét foglalta el. Már a tatárjárás előtt külön helység és fontos rév volt. Várossá a János-lovagok idejében alakult. Ők bírták a vásárjogot és szárazvámot is; a révjog miatt sok viszályuk volt a nyúlszigeti Mária-kolostor apáczáival. A mai Lukácsfürdő helyén állott a középkorban a Szent Tamás plebániatemploma.⁴²

Zsámbok első eddig ösmert oklevélszerű említése 1401-ből való, a mikor még egyszerűen "Villa Sambok prope Budam" néven szerepel. 1467-ben a pozsonyi káptalan egyik oklevelében már oppidum, mezőváros a neve. Ez évben a Maróthiaké. 1490-ben Korvin Jánosé volt.⁴³

Pilis vármegye községeit a középkorban, különös tekintettel a Hunyadiak korára, Csánki Dezső állította össze. Ehhez a felsoroláshoz, a ma ismert okleveles adatok alapján, csak itt-ott járulhatunk némi kis pótlékkal. A községek im ezek:

Ákospalotája Esztergom és Visegrád között (1393., 1396. 1418. évekből). Aszófő (Ozofeu villa) Visegrád szomszédságában (1322).

Bajon. A Duna mentében, Visegrádtól ny. felé, a királyi kápolna táján feküdt. (1435., 1469. és már 1395-ben is Kapr. Coll. in 4°450). Békásmegyer (1368., 1394., 1403. sőt 1367-ben is). Bia (1446., 1469). Bogdány ma Dunabogdány (1464.) Bogárfalu (nyoma veszett.) Borony ma Csobánka (1367., 1481.) Borosjenő ma Jenő (1351., 1367., 1435. Egy 1408-iki okl. mint Kysienew Kisjenő szerepel.)

Csaba, ma Pilis-Csaba (1393., 1401-5., 1477.) Csép Békásmegyer mellett feküdt. (1484). Cserged (1482.)

Ébény Tétény táján feküdt Pilis-Pest és Fejérm. határán (1421., 1422. 1457.) Füzeg (nyoma veszett. Csobánka táján feküdt). Garams ma puszta Vörösvár és Csobánka között. Gercse (1465., 1477.) Hidegkút első említése a XV. századból a körmendi levéltár Himfi aktái között. Jászfalu ma puszta Piliscsaba mellett (1477.)

Kaláz (1449. 1482.) Kande (1349. 1367. és 1368. Coll. Hev. XVII. 385.) Boronynyal és Szántóval volt határos. Kelenföld a mai Ráczváros (1236., 1380., 1424. 1430.) Buda külvárosaként szerepel. Keszi, a középkorban Keszi, Alkeszi, Felkeszi néven szerepel. Mind e nevek a mai Budakesz hely fekvésének felelnek meg. (1296., 1390., 1423., 1427., 1465., 1477.) Királyszántó Borony határában feküdt (1367., 1465.) Kisengh ma Kissing néven puszta. Egykor egész a Dunáig nyult le és réve volt, tehát a római fürdő táján állhatott. (1361. 1523.) Kovácsi ma Nagy-és Kis-Kovácsi néven ösmertek (1401., 1457. 1477.) Körmösd nyoma veszett. Keszi táján feküdt. (1434. 1439.)

Leányfalva (1477.)

Nyék a mai Jánoshegy és Hárshegy tövében feküdt. (1389. 1425., 1449. 1472.)

Orosz, ma Kisoroszi, a szentendrei szigeten (1394.) Örs, Kecskeőrsnek is nevezték. A mai Budaőrs. (1282. 1296. 1367. 1396. 1425.)

Paszandok. Az óbudai fensíkon feküdt. (1452. 1483.) Págy a telkii apátság helysége volt. (1342.) Perbál (1348., 1401., 1401-5. és 1494) Ez utóbbi Hev. Coll. 214LXXI. 57.) Pilis ma Szentkereszt. Az egykor híres pilisi apátság székhelye (1360. 1494.) Pomáz (1430.)

Sasad a Sashegy déli tövében elterülő vidéken feküdt. (1296. 1350. 1425. 1469.) Szamárd Ákospalotája mellett volt (1393.) Szántó ma Pilisszántó. (1367. 1393.) Szekeres Diód szomszédja. (1398. 1417.) Szente Kaláz és Pomáz között feküdt (1322-1467). Szent Endre királyi birtok volt s ezért királyi falu nevet viselt. Valószínű, hogy mezővárosi jogokkal is bírt (1358., 1458., 1464. 1468.) Szent-Erzsébet a mai Fehérvári-úton, a Sáros-fürdő telke mellett állott. Pest- és Pilismegye egyidőben ott tartotta gyűléseit. (1374. 1399.) Szent-Jakabfalva a mai Újlaknak felel meg. (1355., 1372., 1424., 1447.) Szent-László ma Pilisszentlászló. - Szent-Péter. Tótfalu fölött egy templom-rom őrzi emlékét. (Galgóczy Pest-Pilis- és Solt megye monografiája. Budapest 1877. III. k. 101.)

Tah ma Tahi (1439. 1447.) Telki (1282. 1455.) Tinnye (1346. 1361. 1401-5.) Torbágy (1429. 1469.) Tótfalu (1447). Tök (1490.)

Üröm a Monyaros hegyen. (1367. 1388.)

Várad valahol Szent-Endre határában feküdt.

Esztergom vármegyéből Pilis vármegyéhez tartozott e korban. Csév, Demes, ma Dömös. (1111. 1138. XV. sz.) Kesztölcz, Maróth ma Pilismarót. (1378. 1398.) Szentlélek Esztergomtól délkeletre. (1287. 1378. 1425.)

Pestmegyéből ide tartoztak: Diód, Horhi és Tárnok.

Pilis vármegye főispánjai, mint említettük, legnagyobbrészt ugyanazok voltak, a kik várnagyokként, a visegrádi vár élén állottak. Ezt a körülményt mégis mindenütt külön felemlítjük. Soraikból ösmeretesek:

1225. Péter; Béla társkirály pristaldusa is volt Horvátországban. (Wenzel Árpádk. Okmt. XI. 183.)

1251-1256. Fülöp (Fejér IV. II. 343. Hazai Okmt. VI. 95. Knauz Monum. Eccl. Strig. I. 386.)

1272. Olivér, ki állítólag a Rátót nemzetségből származott s a királyné tárnokmestere volt. (W. VIII. 390. Fejér. VI. 180. 209.)

1272-1273. Joakim. A Gútkeled nemzetség Dragun ágából származott. V. István fia László idejében mintegy 5 évig csaknem korlátlanul kormányozta az országot. Hogy a trónhoz közelebb legyen, 1272-ben odahagyta a tótországi bánságot és tárnokmesterré, meg pilisi főispánná lett. Viszontagságos életét főbb vonásokban szépen megrajzolta Karácsonyi: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig czímű művében (II. K. 62-63. l.) A történelem Pektári Joachim néven ösmerte sokáig (F. VII. 57. k. 0. VIII. 148. W. IX. 5. 11. Zichy Okmt. I. 32.)

1273. május. Miklós választott esztergomi érsek és királyi kanczellár. (W. IX. 17. 18. Fejér VII. V. 383.)

1275-1277. Joakim másodszor. Ez idő alatt vetette meg a hazánk és Habsburgi Rudolf között kötött szövetség alapját. 1277-ben a Vodicsay (Blagaj) családdal, min ujból kinevezett tótországi bán háborúba keveredett, áprilisban csatát vesztett és ő maga is elesett (F. V. II. 238. H. O. I. 63. II. 11. VI. 197. 201. VIII. 152. 164. W. IV. 23. 35. IX. 28. 50. 82. XII. 76. 92. 111. 140. 150.)

1279-ben. Péter kir. főlovászmester, szebeni ispán. (F V. II. 493 V.)

1281-1284. Tamás királyi és királynéi kanczellár (F. V. III. 97. 235. 240. W. XII. 415. H. O. IV. 66.)

1285-ben. Eyza. Allitólag szerecsen származású és baranyai főispán volt. Neve Haysza lenne. Ez azonban csak Wertner Mór óvatosan veendő feltevése. (Újabb adalékok az Árpádkori megyei tisztviselők ismeretéhez. Történelmi Tár. 1903. 58. Okiratilag) Knauz i. h. II. 192. 207.)

1324-1344. Taranyai Sáfár István visegrádi várnagy (H. O. V. 99. Fejér VIII. III. 106. 534. Anjoukori Okm. III. 27. 388. 589. 486. H. O. IV. 234.)

1345-1353. Bátmonostori Töttös, Becsei Imre fia. Visegrádi várnagy és királyi ajtónálló-mester (Zichy Okmt. II. 180. 198. 235. 294. 356. 438. 476. 495. 505. 523. Fejér. IX. 700. 490. 764. IX. II. 55.)

1358-ben. Hémfi Benedek visegrádi várnagy. (H. O. I. 223. Zichy III. 119. Volt-e egyuttal főispán is, nem bizonyos.

Az utolsó ösmert pilisi főipán Domokos fia Miklós volt, ki 1363-ban csak mint visegrádi várnagy, de 1366-ban már mint várnagy és főispán szerepel (H. O. I. 246. Fejér. IX. III. 560. Anjouk. VI. 108. Zichy II. 236. III. 279.)

A főispán-várnagyokon kívül egyszerűen mint visegrádi várnagyok előfordulnak még 1277-ben Domokos (F. VII II. 97. W. IX. 181. 187. 188.), 1284-ben János (F. V. III. 211), 1298-ban ismét egy Domokos, 1399-ben Marczali István fia Péter (Bak? I. 421.), majd ugyanez évből György; 1400-ben Mátyás alvárnagy (H. O. III. 262.) 1400-1401. Csáki György (Tem. I. 306.) 1403-ban Korbáviai Károly (Fejér X. IV. 241.)

A pilisi alispánok közül csak kettőnek tartották fenn emlékét okleveleink. 1319-ben János (Anjouk. O. T. 511.) 1333-ban Iván volt az alispán. Ez utóbbi a várnagyi hivatalt is ellátta (Anjouk. O. III. 27.) Ugyancsak egy szolgabíró nevét is ösmerjük e korból, Baluzzi Lukácsét, ki 1333-ban szerepelt.

Pilis vármegyének, mint ezekből is láthatjuk, külön szervezete, külön területi hatósága volt. Azonban már jó korán találunk történelmében olyan mozzanatokat, a melyek arra vallanak, hogy Pestmegyével közös intézményeik is voltak. Így már 1335-ben és 1364-ben közösen tartják megyegyűléseiket; 1399-ben pedig egy ily közgyűlésen Pomázi János, László, Miklós és Imre perlik Kürthy Miklóst a Zahrus nevű pestmegyei falujokban elkövetett birtoksértés miatt. 1400-ban Szent-Erzsébet mellett, 1438-ban Szénfalvában tart a két vármegye közös gyűlést. 1374-ben Imre nádor beszél a két vármegye közös üléséről, sőt 1467-ben a két vármegye szolgabírái közös jelentést tesznek.⁴⁴

Mikor történt a két vármegye egyesülése, azt pozitív adat hiányában nem tudjuk megmondani; de az a körülmény, hogy 1366-on túl nem találkozunk többé a pilisi főispáni méltósággal, azt bizonyítja, hogy ez az egyesülés még az Anjouk idejében a két vármegye rendeinek megegyezésével történt.

Pilis ugyan mint vármegye névleg még továbbra is szerepel önnállóan s területe külön szolgabírósági járásként kapcsolódott Pest vármegyéhez. Ez lehet magyarázata annak, hogy az 1505-iki rákosi országgyűlésen Pilismegye külön követekkel, Tahy Istvánnal és Pomázi Czikó Gáspárral volt képviselve.

Tény, hogy az 1492-iki országgyűlés 100 czikkelye, melyet alább Pest megyénél méltatunk, már befejezett tényként beszél Pest és Pilis egyesüléséről.

vármegyének ez az ősi törzse a Szent Istvántól alapított első megyék sorában foglalt helyet. Szorosan körülírt határai nem voltak s azért sokszor előfordul, hogy egyes községei hol Fejérmegyében, hol Külső-Szolnok, vagy Heves, sőt Csongrád vármegyében fekvőknek mondatnak. Ősi területe jobbadán összeesett mai területével, ha abból a Csepelszigetet, a solti széket, vagyis az Ó-Dunaágtól nyugatra eső területeket, éjszakon pedig Váczot és környékét leszámítjuk. Tehát eredeti határai voltak: éjszakon Vácz, mely akkor Nógrádhoz tartozott, délen Félegyháza, a melyen alól, kezdetben, lakott terület le egész a Bácskáig alig volt. Nyugatról egész Pestig a Duna határolja. Itt átlép a Dunán, hogy csápjait kibocsássa a pilisi és fejérmegyei terület és a Duna közé ékelődő háromszögre, melyen Szenterzsébeten alul Kistétény, Nagytétény, Diós, Érd, Sóskút, Tordas, Kulló, Tárnok, Zámor és Berki feküdt. Keletről Nagykátáig Hevesmegyével és a Jászsággal csaknem a mai határok állottak fenn. Abony, Nyársapát, Tetétlen, Jenő, Kécske, Szentkirály, Alpár már változnak és hol Pesthez, hol, igaz csak elvétve, Külső Szolnokmegyéhez számíttatnak.

A megye középpontja és legrégibb lakott helye Pest volt, mely várszerű jelleggel bírt. Várkastélya Diódon volt s ezenkívül öt mezőváros alakult területén. Ezek: Czegléd, Kecskemét, Kis-Hatvan, Kőrös és Szecső.

Pest a honfoglalás előtt szláv telep volt. Valószínű, hogy Árpád bejövetelekor igen gyér volt a népessége, mert már Anonymus említi, hogy Taksony fejedelem idejében Billa és Bossu vezetésével nagyszámú izmaelita jővén be, a fejedelem ezeknek Pest várat adományozta oda.⁴⁵ Annyi kétségtelen, hogy Pest első lakosai között nagy számmal voltak bolgárok, mert a modern nyelvtudomány szerint Pest neve határozottan bolgár eredetű s valószínűleg a mai Gellérthegy valamely nagyobb terjedelmű barlangja adott alkalmat ez elnevezésre. Pest ugyanis barlangot jelent.⁴⁶

216Pest kezdetben a Duna mindkét partjára kiterjeszkedett. Oka ennek a pesti rév volt. Az volt ugyanis a középkorban szokásban, hogy a rév a folyam mindkét partján ugyanazt a nevet viselte s annak tulajdonosai igyekeztek mindkét parton egyező nevű telepet alapítani. A tulajdonképeni helység a balparton feküdt s a jobbparti rév körül csak egyes őrházak, raktárak lehettek. A révet magát és a fölötte emelkedő hegyet Pestnek nevezték; amazt pesti révnek, emezt pesti hegynek; sőt tudjuk, hogy a budai várhegy is ujpesti hegy nevet viselt egyideig s így maga Budavára kezdetben Újpest lehetett. Ez a körülmény okozta, hogy utóbb egyes nyelvtudósok és történetírók a Pest és Oven (Ofen) elnevezéseket egyértelműnek vették.

A hely fontossága folyton növekedett, s idővel nagy német teleppé lett. A tatárjárás után bekövetkezett nagy szervezési munkálat folyamán, az egyébként erődítésre kevésbé alkalmas hely is várszerű jelleget vett fel. Természetes védelmi vonalát a Duna főága és a megyeri rév táján a Dunából kiszakadt, a mai Soroksár előtt abba ismét visszaömlő mellékága, vagyis a hely szigetszerű jellege adta meg. Ennek a mellékágnak a mentén feküdt Felhévvízzel szemben Jenő falu; az új Országház táján Ujbécs, melyek utóbb Pest külvárosaivá lettek. Az ilyképpen alakult pesti terület legkimagaslóbb része a mai Belváros volt, a városháztértől körülbelül a Bástya-utczáig és kelet felé a Kossuth Lajos-utcza torkolatáig eső rész. A mai ujvárosházától a piaristák épületéig terjedő rész volt a vár, a többi terület a város, melyet csak 1471-ben, Mátyás korában vettek körül kőfallal.

Egyébként Pest a jobbparton épített IV. Béla városának függeléke gyanánt szerepelt hosszú ideig és becsületére légyen felemlítve, hogy ennek ellenére mindig magyarabb jellegű volt jobbparti mostohájánál. 1413-ban, a mikor az eddigi adatok szerint először választhatott magának külön bírót, magyar embert emelt e méltóságba, holott a budai híres törvénykönyv magyarnak megválasztását egyenesen tilalmazta. Ez időben azonban még mindig falunak tekintették, s első nagyobb városias jellegű kiváltságait Zsigmond királytól kapta, elismerésül azért az 1000 aranyért, a melylyel a folytonos pénzzavarral küzdő uralkodót megsegítette.

Nagyobb és jelentősebb épületei a középkorban alig voltak. Emelkedése minden tekintetben Mátyás király nevéhez fűződik. Neki köszönte kőből épült kőfalát, mely az Ujvilág-utcza, a Magyar-utcza és a régi Fehér hajó-utcza vonalán állott; ekkor lett királyi tárnoki város és így Buda után az ország második városa, ekkor kezdődnek országos vásárai.

Épületei közül a középkorban csakis a Boldogasszonyról nevezett plebániatemplom, a Domonkosok temploma és kolostora, a Szent János-vitézek Miklóstemploma, a ferenczrendiek és az ágostonosok klastromai említtetnek.

Mezővárosai közül jelentékenyebbek voltak Czegléd, Kis-Hatvan, Szecső vagy Szecsőd, Kecskemét és Kőrös, a melyek mind oklevélszerűleg csak 1368 táján tűnnek fel.

Czegléd régi királyi birtok volt s I. Lajos azt édes anyjának, Erzsébet királynénak ajándékozta oda 1368-ban (O. Lvt. DO. 4723). Tőle nyerték 1368-ban az óbudai apáczák. Vámos, vásáros hely volt.

Kis-Hatvant, a hevesmegyei Nagy-Hatvant (ma egyszerűen Hatvan), 1492-ben említik "oppidum Kyshathvan" néven, a Hatvaniak birtokaként. Valószínű, hogy kiegészítő része volt Bodógfalva (Bodóháza), mely 1439-ben a Báthoryak kezére jutott és akkor Bodogazzonhatvana néven szerepelt. (O. L. DO. 13403.)

Szecső ma Tápió-Szecső. 1474-ben szerepel oppidumként, országos vásárját azonban már 1427-ben említik. Ez időben a Perényieké volt, a kik 1471-ben 16.000 frtért a Báthoryaknak adták el. (O. L. DO. 17254. és 17258.)

Kecskemét nagyérdemű monografusa, Hornyik János, a város eredetét a metanaszta jászok uralmával hozza összeköttetésbe és az ősrégi Partiscumot a város első magvának ítéli. Tény, hogy Kecskemét neve nem szerepel Anonymusnál, ki pedig ezen a tájon is végig vezeti a honfoglalók seregét és hogy oklevélszerű első említése csak 1353-ból való (Forgách család Lvt. M. N. Muz.), hogy tehát sokkal előbb, legalább e néven, nem állott fenn. Hornyik állítása tehát, hogy Kecskemét, melynek területe kétségtelenül királyi birtok volt, a királyi udvarnokok szállása vala, kik ott kecsketenyésztéssel foglalkoztak, igen szellemes elmefuttatás, melyet egy olvasási hiba is támogat, de a mely a történelmi 217valóságot nem éri fel.⁴⁷ Jobban megközeliti azonban az igazságot Gyárfás István, ki a jász-kunok történetében azt mondja, hogy IV. Béla a tatárjárás után a kunok hét nemzetségét a Duna, Tisza, Kőrös, Maros és Temes folyók közein s mellékein telepítette le s úgy látszik, mindegyik nemzetség külön széket alakított, mert későbbi oklevelek alapján kimutatható, hogy éppen e letelepedési vidéken hét kun szék volt: úgymint Hontor, Mizse, Kecskemét, Halas, Zenthelt, Kolbász és Berén.⁴⁸ A miből viszont nem következik, hogy Kecskemét lakossága kun eredetű volna, hanem csak az, hogy a kun székek beosztása alkalmával a városnak már oly előkelő szerepe volt, hogy azt a körülötte csoportosuló kunok középpontjává tenni természetszerű dolog volt.

Kecskemét kun származása ellen szól az a körülmény is, hogy tényleg mindig királyi vagy királynői birtok volt. 1353-ban I. Lajos, Jánosnak Karlafia István fiának adományozza Ágasegyházát "prope possessionem Kechkemeth." 1423-ban már Zsigmond oppidum nostrum-nak, mezővárosunknak, egy évvel később Albert oppidumnak seu civitas-nak, vagyis városnak mondja. Kun szék középpontjának azonban csak 1472-ben neveztetik először. 1517-ben pedig már Maglódi László kecskeméti comesként szerepel⁴⁹, a mi a város gyors fellendülésének és királyaink kiváló gondoskodásának fényes bizonyítéka.

1382-ben Kecskemét Erzsébet királynő birtokában volt. 1415-ben vámjával egyetemben Borbálya királyné, 1439-ben Erzsébet királyné birta. Ez utóbbi a Káthayaknak zálogosította el, kiktől Gutori Nagy László kezére került. 1458-ban Mátyás király, mert Péró János a sókamarai ispánsággal beszámolni nem tudott, a Lábatlaniaknak adja zálogba. A zálogösszeg, 5000 pf., lefizetése után, a város ismét a Pérók kezébe került. 1517-ben azonban, mint láttuk, ismét a kecskemétszéki királynéi kunok ispánságának székhelye volt.

Kőrös okleveleink 1354-ben említik először. (Gyárfás Jászkúnok. III. k. Oklvt. 39. sz.) Előfordul még 1368. (O. L. DO. 5696.) 1382. (u. o. 6973) 1405-1424 (u. o. 9037) 1423, 1435 (Gyárfás III. 278). Mindezekben még csak helységként szerepel. Egy 1467-iki oklevélben, mely a Nemzeti Múzeum őrzése alatt áll, fordul elő tudtommal először a Nagykőrös mezőváros elnevezés (Naghkewrews oppidum). Ezentúl azután mindig városként szerepel. 1382-ben Erzsébet királyné birtokában találjuk. A XV. század folyamán, valószínűleg zálogjogon, a Kaplaiak vagy Jolsvaiak és a Serkei Dezsőfiek bírták. Utóbb a Györkeiek, 1435-ben az Ördögei Bessenyőiek is bírnak benne zálogjogon részeket. A nagykőrösi krónika igen regényes színezetű elbeszélést tartalmaz a város alapításáról, a melyet egyenesen magának Árpádnak tulajdonít. Biztos történelmi adat hiányában a kőrösiek megtelepedésének idejét ma már meghatározni teljességgel nem lehet. Tény, hogy történelmileg olyan nevezetes helyen fekszik, a mely maga valószínűvé teszi, hogy első telepedői a honfoglalók sorában keresendők.

Pest vármegyének a középkorban, Csánki egybeállítása szerint, összesen kétszáz helysége volt. Ezt a számot ujabb adatok alapján 209-re emelhetjük fel. Feltünő azonban, hogy a megye községei közül oklevélszerűleg a XIII. századból csak nyolczat tudunk igazolni és pedig: Árnyasnyirt, Bikcsét, Jenőt, Pándot, Rátoltot, Sápot, Taksonyt és Varsányt. A községek túlnyomó részére csupán XV. századbeli okiratainkban találunk nyomokat. A névsor különben ez:

Abád (1447); Acsa (1462) Nógrád szélén Vácztól keletre; Acsád (W. XII. 511) Pest közelében; Adács (1480-84) Kunszentmiklóstól keletre; Ákosmonostora (1394. 1421. 1467. 1488) ma puszta Héviz mellett. Pródavizi Ördög Miklós 1421-ben a királynak engedte át. 1467-ben a Rozgonyiaké, kik a Csákyak vagy Zsidaiak után az apátság kegyurai is voltak; Akasztó (1291. W. XII. 511); Alap (1447. 1467); Alberti (1390. 1469); Almás (1406-9. O. L. DO. 9153. 1409. 1410). Ma Tóalmás; Alpár a megye legrégibb helye, melyet már Anonymus is felemlít. Árnyasnyir (1297. W. XII. 341) Pest mellett Taksony és Varsány között feküdt. Alsómacsa (1421. 1422. 1446. 1447) ma Mácsa.

Babli már a XV. század elején (1406. 1409. 1410.) úgy emlékeznek róla, mint elpusztult helyről, melyet lakosai elhagytak. Kóka táján feküdt; Bag (1394. 1430. 1467.) Ma Bag és Kisbag Aszód m.; Bankháza (1461. 1515.) Az előbbi évben 218Pesthez, az utóbbiban Fejérhez számítják. 1453-ban fejérmegyeinek mondatik azzal: alias Hazugd, ma puszta Laczházától keletre. Barabásszállása (-háza) a mindszenti kun területen feküdt; Barócz (1440) ma baracsi puszta Kunszentmiklóstól keletre; Báté (1447.); Battyán (1422. 1446. 1482.) Ma Bottyán Vácztól délkeletre; Bene (1458.) ma puszta Őrkény mellett. Bénye (1368. 1459.) Monor mellett; Berczel (1482.) Alberti pusztája volt; Berky (1455. 1464. 1483. 1486.) Ma puszta a fehér-vármegyei Tárnok mellett; Bessenyő (1492.) vámszedőhely volt. Bessenyő 1331. 1374. és 1410-ben rombadőlt falu. Ma Nagy- és Kisbesnyő puszták Ócsa és Sári között; Bikcse (1275. 1310. 1419. 1426. 1470. 1482.) Vámszedő hely. Ma Tápióbicske; Billye (1426. 1431.) Ma puszta Mende mellett; Bódogfalva Kishatvan mellett, v. tartozéka volt; Boldogasszonykátája (1473.) Ma Boldogkáta puszta; Bő (1465.) Ez évben Mátyás a községet, mely már 1349-ben is előfordul, ketté osztja és a Kenderesi Balázs kezén lévő részt Pestmegyéhez csatolja. A mai Tiszabő. Bud (1390. 1446. 1507.) Ma Bugyi Büd (1403. 1401.) Billye mellett feküdt.

Csaba (1411. 1471. 1499.) Ma Rákoscsaba; Csamád (1430. 1464.) Ma Csomád; Csapol (1453. 1467.) Tápióbicske táján; Csekekátája (1474. 1476. 1498.); Csemer (1434. 1447. 1484.) Ma Csömör; Csév (1411. 1447. 1466.) Ma puszta Pilis és Nyáregyháza táján; Csóth (1345.) Alag mellett feküdt; Cső vagy Csővár (l345.) Czinkota (1452. 1465.)

Dabas (1447. 1490.); Damony (1430. 1446.) Ma Domony; Dány (1324. 1463.) ma puszta Dánszentmiklós néven Alberti és Pusztavacs között; Délegyháza (1516.); Diód láttuk Diód kastély alatt. A középkorban Gyódnak is mondatik. Ma Diósd; Dob (1291. W. XII. 511.); Dunaharasztja (1440. 1449. 1453. 1488.) Ma Dunaharaszti; Dusnok (1434.) Péczel környékén feküdt.

Ecser (1447); Eperszeg (1406.) Ma puszta Gödöllőtől éjszak felé; Érd (1450. 1464.) Ma Fehérmegyében; Érkesbudája (1376. 1374. 1376.) Czegléd szomszédja; Eső (1407. 1451.) Ma puszta Örkény mellett.

Farkasd (1508.) Ma puszta Gomba és Mende között; Farnos (1421. 1436. 1476.) Egyes részei Fehér vármegyéhez számíttattak; Félegyház (1389. 1424.) Ma Kiskunfélegyháza; Folt (1406.) Ma Fót.

Gomba (1390. 1437.); Gőd (1415) Ma puszta; Gödöllő (1368.); Gömcsöd (1291. W. XII. 511.); Gubacs (1430. 1467. 1468.) Ma puszta. 1430-ban még szigeten feküdt; Gyál (1323. 1407. 1451.) Már 1323-ban Szent-Györgyről nevezett templom volt e faluban. Ma puszta Soroksár mellett; Gyoldocs (1434. 1439.) Ócsa és Dabas táján feküdt; Gyón (1447.); Gyömrő (1424. 1440. 1446. 1447.); Györk (1881.) Ma Hévízgyörk.

Halásztelek (1291. 1424. 1447. 1487.) Ma puszta Kunszentmiklós és Dömsöd között; Halom (1390. 1440.) Ma puszta Vecsés mellett; Haraszti, régebben Danaharasztja; Hartyán (1480.) Ma Újhartyán; Hartyán (1425. 1426.) Ma Váczhartyán; Hazugd, más néven Bankháza; Hegyesegyház (1391. 1411.) Jászapátival és Kisérrel határos; Hernád (1390. 1466.) Ma puszta Örkény mellett; Hernád, ma puszta Iklad és Aszód mellett; Hévizvölgye (1425. 1440. 1447.) Ma Galgahéviz; Horhi (1467. 1470. 1487.) Tárnok táján feküdt; Hugye, Pestvármegyéhez is számítják, de szorosan véve Csepelhez tartozott.

1klad (1446. 1461. 1422.) Inarcs (1302. 1395. 1464. 1490.) Ma puszta Dabastól éjszakra; Irsa (1407.); Irsvaszeg (1400, 1430, 1450.) Ilsvaszeg, Irsovaszeg, Irsaszeg néven is szerepel; ma Isaszeg; Istvánháza (1395. 1406.) Ma Ivánháza; Jánoshída (1465.) 1401-ben még Szolnok, 1426-ban még Heves vármegyéhez számítják; Jenő, tulajdonkép Kisjenő (1281. 1425. 1438. 1453.) Felhévvizzel szemben feküdt és révje is volt.

Kakath (1397. 1480.) Már korán lakatlan volt. Ma puszta Kunhegyes és Kenderes között; Kakucs (1465. 1480.) Czegléd mellett; Kálva vagy Kálna (1435. 1437. 1459. 1463.) Ma Káva Pilis mellett; Káposztásmegyer (1486.) Kartal (1461. 1472.); Káta (1390. 1453.) Ma Nagykáta; Kenderes (1422. 1465.) 1397-ben Kerek(egy)ház néven szerepelt. Egy része Heves vármegyében feküdt; Kér, máskép Kérvölgy (1421. 1430. 1438.) Már jó korán csak pusztaként szerepel, mely Mácsához tartozott. 1422-ben Mindszentekről nevezett temploma volt. Ma Kéripuszta; Kerekegyház (1323. 1343. 1424. 1444. 1447. 1481.) Gyál szomszédja volt; Kerepes (1467); Kesző (1317. 1329. 1407. 1415.) Ma Dunakeszi; Kisnémedi (1400. 1426.) Vácztól délkeletre; Kóka (1409. 1439. 1472.) Konyó 219(1419.) Tápióbicske táján feküdt; Kormányos (1323.) Gyállal volt határos; .Körtvélyes (1400. 1434. 1437.) Péczel szomszédságában volt; Kuldó (1450. 1455.) Ma Fehér vármegyében fekszik, Martonvásártól éjszaknyugatra.

Lázár (1434.) Péczel táján feküdt; Lőb (1447. 1489.) Ma puszta Üllő mellett; Ligetegyház (1446.) Ma, Liget néven puszta Zsidó mellett; Locsod (1326.) Ma puszta Péczel mellett; Lőrinczi 1415-ben Nógrádhoz, 1467-ben Heveshez, 1470-ben már Pesthez tartozott. Ma nógrád-vármegyei község.

Mácsa (1421. 1422. 1430. 1446. 1447.) Régente volt Felsőmácsa, mely Nógrád vármegyéhez tartozott és Alsómácsa, mely Pest vármegyében feküdt. Ma csak egy Mácsát ösmerünk, Aszódtól éjszaknyugatra, a nógrádi határon; Maglód (1461); Majosháza (1377. 1388.) 1395-ön túl Fejérhez számítják. (Lásd m. a.); Mánteleke (1458.) Ma puszta Damas mellett, délnyugatra; Megyer (1461.) az Abonytól éjszakra fekvő megyeri puszta; Megyer (1438.) hévízvölgyi község volt. Ma Megyerke; Mende (1411.); Mikebudája (1376. 1395. 1441.) Ma puszta Czegléd mellett; Mindszent kun terület lett ; Monor (1401. 1446.); Monostor (1467.) Ma puszta Hévíz mellett; Monostorsáp (1484.) Ma puszta Czibakháza mellett Sáp néven és Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyéhez tartozik. Monyoród (1447. 1453.) Már Szent László király idejében benczés apátság volt. Ma Mogyoród.

Nándorfölde (1400). Péczel mellett feküdt; Némedi (1383. 1400. 1464.) Ma Alsónémedi; Nyársapáti (1445. 1450.) Ma puszta Czegléd mellett: Nyáregyháza (1411. 1441. 1487.) néha Nyári néven. Czeglédtől éjszaknyugatra feküdt; Nyír (1425. 1438. 1440.) Nyíregyháza puszta Valkó mellett.

Olcsa (1440. 1454.) Ma Ócsa; Ordasháza (1326.) A XV. században Solthoz tartozik; Oszlár (1426. 1438. 1440.) Ma puszta Péczeltől délkeletre; Ökörd (1343.) Ma Ökörtelek Csiktarcsa mellett; Örkény (1424.)

Pákony (1417. 1440. 1447. 1449.) Ma puszta Haraszti határában; Palota (1447. 1467.) Ma Rákospalota; Pánd (1275. 1424. 1459.); Párdy (1467). Pest mellett feküdt; Péczel (1434. 1436. 1440.); Pereg (1447.) Laczháza mellett. Tulajdonképen Fehér vármegyéhez tartozott; Peszér (1458.) Ma puszta Örkény vidékén; Péteri (1421. 1455.); Pilis (1424.); Poltharasztja (1404. 1441. 1449. 1485.) Fileharasztja néven is említtetik. Ma Pótharaszt puszta Pilistől nyugatra; Püspökhatvana (1460. 1462.)

Ráda (1434. 1490.) Ma puszta Harasztitól éjszakkeletre; Rátolt (1283. 1465.)

Saap (1291. W, XII. 511.) Monostorsáp szomszédja volt; Ság (1390. 1453. 1469. 1478.) Ma Tápióság; Sáp (1283.) Ma Tápiósáp; Sári (1374. 1410.); Sikátor (1421. 1489.) Ma Rákospalotától éjszakkeletre fekvő puszta; Sikond (1471.) Kálva mellett fekvő puszta volt; Sira (1434.) Péczel vidékén volt; Sokró (1326.) Locsod határában; Soroksár (1403. 1429.); Sóskút (1495.) Ma Fejérvármegyéhez tartozik; Söreg (1368. 1455. 1498.) Ma puszta Czegléd mellett; Süly (1426. 1447. 1472.) Ma Tápiósüly.

Szada (1430. 1446.); Szajos (Zahrus) (1341.) fekvése ösmeretlen; Szakálos (1391.) Gomba vidékén feküdt, ma csak dűlő-névként maradt fenn; Szászhalom (1447. 1460. 1478.) Káposztásmegyer vidékén, a Duna partján feküdt; Székely (1380.) Tárnok határában feküdt. Ma Fehérmegyéhez tartozik. Szele (1347. 1422. 1476.) Az első évben még Szolnok vármegyéhez tartozott, és Nagy- meg Kisszelére oszlott. Ma Tápiószele a neve. Szemere (1454.); Szénfalva, Pesty említi; Szent-Dienes (1424. 1464. 1465.) Ma puszta Soroksár és Haraszti között. Szent-Egyed (1324. 1380.) Ez utóbbi évben már elhagyatott falu. Maglód mellett feküdt; Szentfalva (1467. 1468.) Pest mellett feküdt; Sxent-Györgyteleke (1426.) Ma puszta Isaszeg határában; Szent-György (1508.) Ma Tatárszentgyörgy; Szent-Ivánháza (Lásd Szent-István alatt); Szent-Jakab (1430.) Ma puszta Gödöllő vidékén; Szentkirály (1430.) Ma puszta Gödöllő mellett; Szentkirály Pereg mellett fekvő helység, mely 1453-tól Fejér vármegyéhez tartozott; Szent-László (1425. 1447.) Ma Váczszentlászló; Szent-Lőrincz (1424. 1445.); Szent-Lőrinczkátája (1473.); Szent-Mártonkátája (1437. 1474.); Szentmihály (1467.) a mai nyaralótelep; Szent-Mihály (1505.) Csép mellett a Csepelszigeten feküdt; Szent-Miklós (1430. 1493.-től kezdve Kisszentmiklós.) Szent-Péter (1458.) Dabas vidékén volt; Szent-Szalvátor (1465.) Kakucs táján feküdt; Szent-Tamáskátája (1467.) Ma puszta; Szent-Vid (1390. 1453.) a Bicske határában fekvő Vidi pusztával azonos; Szér (1426.) Kóka és Szecső között feküdt; Sződ 220(1317. 1415. 1439. 1458.); Szörény (1425. 1426. 1467.) Isaszeg vidékén volt; Szunyog (1479). Ma puszta.

Tabajd (1493.) Kis-Szent-Miklós vidékén; Taksony (1281. 1400. 1453.) A megye egyik legrégibb lakott helye. Hajdan szigeten feküdt. Taxon possessio in insula Ilbew (1453. O. L. DO. 14643.); Tápiószentmárton (1495.) Ez évben a vármegye itt tartotta közgyűlését; Tarcha (1447. 1452.) A Tarcsai Csik család birtoka, a melytől a Csik-Tarcsa nevet kapta. Tarcsa (1467.) A Péczeliek birtoka volt. Ma Kistarcsa; Tárnok (1467) Tulajdonképen Pilishez tartozott (1487.) ma Fehér vármegyében fekszik; Tass (1421.) Mácsához tartozott; Téte (1441. 1480.) Ma puszta Gomba és Mende között; Tétény (1405. 1409. 1424. 1430.); Tivadar (1434. 1439.) Péczel vidékén; Tordas (1444. 1487) Ma Fehér vármegye községe, Martonvásártól éjszaknyugatra; Tótfalu (1470.) Ma puszta Aszód mellett; Tura (1394. 1438. 1467.) Vámszedő hely volt.

Újbécs (1281. 1341. 1406.) Pest külvárosa volt. Az Anjouk alatt szép kastély állott benne; Uj-Dány (1324.) Ma Dány, Aszódtól délkeletre; Ujfalu (1446.) A mai Váczkisújfalu Zsidó mellett; Ujfalu (1324. 1343. 1437.) Vámszedő hely volt. Ma puszta Monor mellett; Uri (1324.); Ülbő (1435.) Ma Ürbő puszta; Üllő (Illew) (1452. 1487. 1489.) A megyei törvénykezés helye volt.

Vacs (1415. 1440.) Czegléd vidékén; Vadasülése (1437.) Kálva vidékén feküdt; Valkó (1440.); Vány 1368-ban már elpusztult templomáról és lakatlanná vált területéről van szó. Ma puszta Ócsa mellett; Várok (1473.) Ma puszta Kóka mellett; Varsány (1281. 1391. 1453.) 1449-ben Fejér vármegyéből a nyulszigeti apáczák kérelmére Pest vármegyébe kebelezik; Vasad (1440.); Vatya (1415.) Vacs mellett feküdt; Vecsés (1434. 1481. 1489.); Veresegyház (1426. 1430.); Versegd (1461.) Ma Verseng Aszódtól éjszakkeletre; Vikte (1394. 1424.) Irsa vidékén volt.

Zamar (1458.) Ma Puszta-Zámor Fehér vármegyében; Zsámbok (1380. 1406 -9.) A nógrádvármegyei Szanda vár tartozéka volt; Zsidó (1421. 1422. 1446.) Zsiger (1390. 1446. 1469. 1494.)

Nógrád vármegyéből az idők folyamán egyes községeket Pestmegyébe kebelezek be. Ezek: Acsa, mely 1422 előtt (O. L. DO. 11229.) még Nógrádhoz, azontúl már Pesthez tartozott. Almás Szerda vár tartozéka volt. Ma Tóalmás. Cső, 1414-ben már elpusztult községnek mondják, ma Csővár. 1460-ban azonban már újjáépült, sőt vára is volt. 1482-ben Ráskay Ferencz kir. főlovászmester és budai várkapitányé. Ecskend (1430.) Ma puszta Püspökhatvan mellett; Ecseg (1423 1461. 1481.) Vámhely volt. Győrke (1484.) Ma Galgagyörk; Mindszent (1386.) Ma puszta Verseg mellett; Ompod (1386.) Verseg vidékén feküdt; Sikár (1422.) Acsa mellett volt; Varsány (1415.) Heves-, Pest- és Nógrád összeszögellésénél feküdt és végül

Vácz. (1414. 1423. 1446. 1449. 1470.) Kezdetben két egymástól különálló város volt. Az egyik a német város, a másik a magyar város. Ezzel a megkülönbözetéssel az egész XVI. század folyamán találkozunk. Vámjával együtt a váczi püspök tulajdona volt. Első fellendülését Báthori Miklós püspöknek köszönheti, ki itt díszes palotát épített s azt híressé vált szép kerttel környezte. Valószínű, hogy a váczi vár kiépítését is ennek a püspöknek kell tulajdonítanunk, bár kétség nem fér hozzá, hogy a város a tatárjárás után, egyéb városaink példájára, szintén erődítésszerű alakzatot nyert.

Ámbár sem Pilisben, sem Pestben a Szent István-féle vár-rendszer nyomaira nem találunk, mégis egyes községeiről tudjuk, hogy azok vártartozékok voltak. Így a nyitramegyei Szolgagyőr tartozékai voltak Taksony és a hozzá tartozó Zajcs föld és Rad, mely a mai Rádi pusztának felel meg. Ezeket V. István a nyúlszigeti apáczáknak adományozta oda.

A Fejér vármegye területén fennállott Vitányi vár tartozékai között olvastuk 1453-ból Bikcsét, Csapolt, Szent-Lászlót és a gardai meg kürthi pusztákat. 1459-ben a fentieken kívül még Szőcstelek és Németegyház, 1460-ban pedig Szántó is a várhoz tartozik. Mind e helyek ez időben pest-, illetőleg pilismegyei helységek voltak, bár egyes oklevelekben felváltva, hol Pest, hol Fejér, hol meg Esztergom vármegyéhez számíttatnak. (Csánky III. 307.

Pestvármegye kezdettől fogva kiváltságos helyzetet foglalt el, mely őt az ország összes vármegyéinek élére helyezte. Nem voltak főispánjai és nem voltak alispánjai. A szokásos megyei közigazgatási szervezet legfőbb közegei a szolgabírák voltak. A ki a mai kor szemüvegén át vizsgálja e kiváltságot, az abban 223talán inkább a csonkaságot fogja látni és hajlandó lesz kételkedni, hogy ez a sajátszerű berendezés kiváltság jellegével bír. Azonban ki a középkori magyar institucziókat részletesen ösmeri, az be fogja csakhamar látni, hogy e kiváltság oly nagy méretű, a melyhez foghatóval csak a középkori legfőbb bíróság és hosszú ideig az ország akaratát képviselő országos ülések bírtak.

Ismert dolog, hogy minden vármegye időnként a közgyűlésen kívül köteles volt megyei ítélőszéket tartani. Ezt a sedriát a fő- és alispán és a négy szolgabíró tartotta, több-kevesebb előkelőbb nemes, mint bírótársak bevonásával. A megyei nemesség nem volt köteles bírság terhe alatt megjelenni a sedrián, mint a hogy köteles volt erre a kikiáltott közgyűlések alkalmával, de szokás volt, hogy megjelenjék, sőt a feltűnően elmaradozókat királyi parancscsal intették meg.

Ebbe az általános megyei bírósági szervezetbe, mondja Hajnik⁵⁰ nem volt beillesztve Pest vármegye, sőt később Pilismegye sem. E vármegyékben számos királyi birtok lévén és ezeken közvetetten királyi nép, melyeknek középpontjai a fő királyi várak, Buda és Visegrád voltak, ott közvetetten királyi kezelést tartottak fenn, miért is e vármegyék valóságos királyi immunitási területek voltak. Pestmegyére nézve ellenkező emlékezet nincs. Pilismegyének azonban az Anjoukorszakban voltak még főispánjai, rendszerint a visegrádi várnagyok; később azonban ez is Pestmegyéhez hasonló kezelés alá jutott.⁵¹ E vármegyéknek nem voltak ispánjaik, sem alispánjaik, hanem csak szolgabíráik, kik az alsóbb közigazgatási és igazságszolgáltatási teendőket végezték, és legfeljebb a jobbágyoknak az úriszékektől hozzájuk fellebbezett ügyeikben ítéltek. A nemesekre nézve eltiltásokat vagy inkvizicziókat ugyan végeztek, de felettük nem bíráskodhattak. A nemes itt nem tartozott megyei bíróság alá, a pestmegyei nemest csak a nádornak a vármegyében tartott köztörvényszékén (generale judicium) lehetett beperelni vagy közvetetlenül a királyi kúriába, az ország rendes bírái elé idézni. Ezt az 1446-iki pesti országgyűlés egyértelműen elismerte Pest vármegye ama panaszára, hogy Hédervári Lőrincz nádor reájok főispánt akar erőszakolni.

Nagynevű jogtörténettudósunk eme világos értelmű szavai eléggé érthetővé teszik a vármegye privilegiális jellegét és ennek nagy horderejét. A kiváltság eredetére nézve azonban téved ő is, a mint rossz nyomon járnak mindazok, a kik azt pusztán a királyi birtokok nagy számából, a fővárak közelségéből vélik megfejthetőnek. Ennek a kiváltságnak mélyebben járó okai vannak s a tőlük jelölt okok pusztán azt magyarázzák, miért éppen Pestvármegye és utóbb a vele egyesített Pilis voltak azok, a melyek e kiváltsággal bírtak. Egymagában sem a királyi birtokok nagyobb száma, sem a királyi várak székhelyszerűsége nem adnak eléggé magyarázatot, mert ha ez állana, akkor Fejér-vármegyének, mely jóformán egészben királyi birtok volt és Fejérvár egy ideig királyi székhely és koronázó hely gyanánt szerepelt, vagy Esztergomnak, a mely István idejében szintén királyi székhely volt, hasonló kiváltsággal kellett volna bírnia.

Pestmegye kiváltságos helyzetének kulcsa a szent korona jogi elméletében gyökeredzett. Ezt a jogi elméletet remekül fejtette ki hatalmas alapvető és rendszeresítő művében Timon Ákos.⁵²

Magyarország ősi alkotmányában a jegeczítő középpont mindenkor a szent korona, illetőleg annak jogos és törvényes viselője volt. Minden jog a szent koronából sarjadzott, minden jog erre vezethető vissza, minden jog reá háramlott vissza. Ennek a jog-elvnek hatalmas egységesítő hatása volt s ebből csúcsosodott ki az a politikai és közigazgatási alapelv: minden vármegye legfőbb főispánja maga a király.

Alkotmányunk bölcsőkorában a közvetetlenség játszik főszerepet s ennek folyománya a középpontosítás volt. A király személyesen kormányoz, ő maga bíráskodik. A szervezet fejlődésével előáll a nádor-ispán, a királyi bírói hatalom letéteményeseként. A közigazgatási teendők ellátására egyes részterületeken, a vármegyékben, az esetről-esetre meghatározott jogkörrel bíró megye-ispánok, a főispánok bontakoznak ki, de mindig a király képviselőiként. Az alapelv tehát, a hatalom és jog középpontosítása tovább él. Ennek természetes következménye, 224hogy a főispáni tisztségben a korona, vagyis a király van személyesítve, hogy tehát a megüresedett főispáni tisztség visszaszáll a koronára, a királyra. Ezt a jogi felfogást tükrözi vissza a későbbi századok története is. 1603-ból ismerünk egy-két kamarai iratot, melyek tudtára adják a vármegye közönségének, hogy a főispán halálával a főispáni hivatal is ő császári és királyi felségére szállott.⁵³

Ez a jogi felfogás a legvilágosabban Pest vármegye kiváltságában lép elénk. Egy vármegyének kellett lennie, mely közvetetlenül a király ispánsága alatt álljon, a melynek helyzete a jogi elvet illusztrálja. Csak természetes, hogy ez a vármegye Pestmegye lett, a melyet középponti helyzete amúgy is előre predestinált az egész ország középpontjává, királyaink székmegyéjévé. És a gyakorlati életben is meg volt ennek a kiváltságnak a maga megfelelő megnyilatkozása. Így például az 1467-ben a Rákoson tartott pestmegyei közgyűlésen maga Mátyás király elnökölt. Erre vezethető vissza az a körülmény is, hogy később, mikor a nádorok lettek a vármegye főispánjai, sőt újabb időkben is, Pestmegye főispánja a beiktatáskor fedett fővel és karosszékben ülve, mint koronázáskor a király, emeltetett magasra.

Pestmegye nagy kiváltsága a későbbi fejlődés folyamán tagadhatatlanul zsibbasztólag hatott. A királyi hatalom képviselőjével, a főispánnal szemben, a megyei közönség óhajának személyesítője országszerte az alispán lett. Így tehát az a körülmény, hogy Pestmegye nélkülözte e fontos középpontosító szervet, azt okozta, hogy a megyében a nemesi és az autonom szervezetű vármegyei rendszer kifejlődése késedelmet szenvedett s a vármegye hosszú ideig nem vitt az országos mozgalmakban olyan előkelő és vezető szerepet, mint a milyen őt helyzeténél fogva méltán megillette.

A nemesi előjogok klasszikus korában azonban csak természetes, hogy a vármegye szívós kitartással védelmezte a maga kiváltságos helyzetét. És az országgyűlés azt mindenkor honorálta is. Így az 1446-iki pesti országgyűlésen kívül II. Ulászló 1492-iki I. Decretumának 100. czikke és a második decretum (1495-iki országgyűlés) XX. és XXIV. czikke.

Természetes, hogy mint minden kiváltság, úgy ez is időnként csorbát szenvedett. Legnagyobb ellenségei voltak annak a budai várnagyok, kik a visegrádi várnagyok főispáni szereplésén vérszemet kapva, fönnhatóságukat szerették volna Pestmegyére kiterjeszteni. És tényleg, Walter budai várnagy 1268-ban az egész bírói hatalmat magához ragadta és több éven át gyakorolta. Világos bizonyítékául annak, mondja Pesty Frigyes, hogy a polgári érdekek nagyobb községeknél is a hatalmasok törekvései alá esnek.

Ez azonban, úgy látszik, nem is volt elszigetelt törekvés és a budai várnagyok az 1495-iki decretum ellenére némi jogokat arrogáltak maguknak a vármegye fölött, mert az 1659-iki I. Decretum 76-dik czikke ezt világosan sejteti. A karok és rendek őfelsége kijelentéséhez és az 1492:100. és 1495:20. és 24. t.-czikkekhez ragaszkodván, elhatározzák, hogy Pest-Pilis és Solt vármegyék az érintett alkotmányos törvények szerint való régi jogaikban megtartatván, ugyanazoknak főispáni hivatala a mostani és jövendő nádor gróf uraknál, kiktől különben is - Budának elvesztése után megszünvén, felettök ugyanazon Budaváros várnagyainak hatósága - a főispánok teendőire nézve függöttek, az ugyanazon megyéknek különösen adott hiteles pecséttel együtt, ténylegesen megmaradjon és meghagyassék.

Pestmegye középkori szolgabíráinak sorából csak keveseket ösmerünk. 1328-ban Zsámboki László, Alagi Bató és Pód fia István emléke maradt fenn. (Anjouk. Okmt. II. 357.) 1341-ből ösmerjük mind a négy szolgabíró nevét. Ezek: Pákonyi Tamás fia Domokos, Szadai Péter fia Tamás, Pilisi Pous fia Pető és Gyömrői Pál fia Gergely (Anjouk. Okmt. IV. 84.)

Vármegyénk ama része, melyet egykor Soltmegyének neveztek, Szent István idejében Fejér vármegye kiegészítő része volt. Ezt a sajátságosnak tetsző 225intézkedést a szóban forgó terület földrajzi fekvése határozza meg. Láttuk, hogy a Dunának Soroksár táján kezdődőleg volt egy ága, az Ó-Dunaág, mely egykor nagyon régen a főág lehetett s mely a mai Duna-Tisza közét két részre osztotta. A Soroksártól, illetőleg Taksonytól kezdődőleg délnek folyó és körülbelül Dusnok, Nádudvar, Sükösd, Szentiván táján a mai Fő-Dunával egyesülő Ó-Dunaágtól alkotott földrész, a mai Csepel-szigeten jóval alul terjedőleg sziget jellegű volt. Ettől délnek, Solt és Kalocsa környéke, le egész Bodrog megyén, úgy látszik még a középkorban is, a mai Dunántúlhoz számított, úgy hogy a Dunának Dunavecse, Paks, Bogyiszló közé eső szakasza akkor csak vízerekkel volt a fejérmegyei, illetőleg tolnamegyei részektől elválasztva. Ez az egész terület alkotta a Sárközt.

Igazolja ezt az állítást több oklevélben foglalt helyrajzi adat. Így ösmerjük a szegszárdi apátnak egy 1459-iki levelét, a melyben világosan mondatik, hogy az apátság fajszi széke a Sárközben fekszik.⁵⁴ Ez a Fajsz pedig ma Kalocsától délre, a Duna halpartján fekszik. És itt terülnek el a fajszi szék falvai mind: Bátya, Szakmár, Adacs, Nádasd, Malomér. Pedig ez utóbbiak, Pesty Frigyes egyik adata szerint, a XI. század folyamán Tolna vármegyében feküdtek.⁵⁵ Bizonyítja állításunkat az a körülmény is, hogy Bogyiszló környékén ma is ismernek egy Holt-Dunát s hogy az egykori Páli, vagy Pálföld, mely Tolnamegyében feküdt, kétségtelenül azonos a Bogyiszló határában elterülő Pálsziget nevű lapálylyal. Állításunk mellett szól az is, hogy a kalocsai káptalan egy 1289-iki határjáró levele szerint Szüle és Öle Solti községek határa a madocsai révnél kezdődött s a határjárók szóval sem említik, hogy át kellett szállaniók a Dunán, hogy Madocsához jussanak, a mely pedig ma a Duna jobbpartján, Tolnában terül el. (Dessewffy oklt. 115 1.) Végre Bodrog vármegyének egy 1521-ik évi adólajstroma azt mondja: possessio Szántó in Sarkez. Már pedig ez a Szántó, pusztaként, ma is megvan a Solti részeken a Duna balpartján.

Világos tehát, hogy Szent István beosztása szükségszerű követelménye volt a Solti részek akkori és későbbi fekvésének és hogy Solt nagyobb önállósága a mai Duna folyásának erőteljes kifejlődésével arányosan emelkedett.

Gróf Teleki József a Hunyadiak kora czímű nagy művének első folytatója Szabó Károly, a rendelkezésre állott adatok alapján, Solt vármegyét szintén a Dunántúlra helyezi és azt mondja, hogy a megye "nevét a benne feküdt régi Solt vagy Zsolt várától vette, mely hihetőleg Árpád fiától és utódjától, Zsolttól, mint alapítójától nyerte e nevet."⁵⁶ Galgóczy Károly, a megye első monografusa, úgy vélekedik, hogy Solt vármegye alakítása megelőzte Pilis vármegyéét és hogy a megyének Szent István rendezését megelőzőleg, Solt és Taksony idejében, volt némi önállósága.⁵⁷ Viszont Botka Tivadar Soltot új alkotásúnak tartja.⁵⁸

Ma már kétségtelenül bizonyosnak mondható, hogy Szent István előtt nem volt semmiféle közigazgatási beosztása az országnak s hogy a Szent István-féle rendezés csupán Fejérmegyét ösmert, a melynek Solt és Csepel éppen olyan kiegészítő részei voltak, mint a mai fehérmegyei területek. Utóbb, közigazgatási okokból és a földrajzi helyzet új alakulása által, az Ó-Dunaágtól határolt terület, a Csepel-sziget kivételével, Fejérmegye Solti részeinek, Fejérmegye Solti székének (Comitatus) neveztetett és mint ilyen, külön alispánok és szolgabírák alatt állottak. Ezt a kialakulást azonban nem lehet oklevélileg 1341-nél korábbra tenni s a külön területi jelleg első ízben csak az 1494-95-iki adólajstromokban jelentkezik.⁵⁹ Ettől kezdve mindinkább kidomborodik, az 1505-iki országgyűlésen e részek már külön követtel vesznek részt és Verbőczy is külön vármegyeként sorolja fel;⁶⁰ Szapolyai János alatt pedig már külön főispánt is kapott.

Fejér vármegye Solti székének középpontja kezdettől fogva Solt volt, a hol sedriáit tartotta. Ezen kívül két városa volt: Kalocsa és Pataj (Ma Dunapataj) Arról, hogy Solt vár lett volna, biztos adatunk ez időből nincsen. Várjellege pusztán Kalocsának volt.

226Mint minden nagyobb városnak, úgy a Vajas partján épült Kalocsának alapítását is, egyes írók lehetőleg a legrégibb időkbe igyekeznek helyezni. Sok föltevést szült a város nevének etymologiáját fejtegető igyekvés. Voltak, a kik a nevet a coletiánoktól származtatták, a kik Ptolomaeus szerint a Száva és Dráva között Petovia közelében laktak és ismét, kik azt római colossalis szobroktól (statuae colossa) igyekeztek levezetni.⁶¹

Történelmileg Kalocsa Szent István korára vezethető vissza, a mikor azonban már (1009) mint civitas Colocensis, tehát bizonyos mértékű fejlettséggel és multtal bíró város szerepel⁶². Egy 1452-iki oklevél ugyan csak oppidumnak, mezővárosnak mondja, de csaknem egyidejűleg Ranzanus "érseki méltósággal felruházott említésre méltó városnak, Bonfinius Fejér vármegyében fekvő érseki székhelynek és városnak nevezi."⁶³

A vár valószínűleg szintén a tatárjárás után és IV. Béla király ujjászervezése alapján épült. Közelebbi adatunk erre nincsen, csak azt tudjuk, hogy 1393-ban már erős és szervezett várként állott fenn, a melynek élén a Győr nemzetségből való Ders fia Márton állott. (Zichy Okmt. IV. 514.) Okleveleink felemlítik még a várat 1431-ben, 1435-ben, 1470-ben, 1521-ben.⁶⁴ Mind a vár, mind a város a kalocsai érsekeké volt.

Solt vármegye második városa, mely természetesen népességre és előjogokra nézve messze mögötte maradt Kalocsának, a mai Dunapataj volt. 1396-ban még csak mint birtok, mint falu szerepel, de már 1428-ban vásártartási joga volt. A Zubor (Czobor) család tulajdona, volt, mely 1426-tól kezdve Patai Zubor-nak neveztetett, az eddigi de Cesamis előnév helyett.

Solt középkori községeinek száma rendkívül nagy volt. Míg egész Fejér vármegyében, beleértve Soltot és Csepelt, összesen eddig kimutathatólag 422 község volt, ebből tisztán a Solti részekre 183 helység esett. Ezek a helységek Csánki egybeállítása szerint a következők:

Aba (1431. 1488.) Kalocsa vidékén feküdt; Acsádegyháza (1291. 1453.) Demsedhez tartozott és ennek szomszédságában volt. A XV. század közepén Szent Imre tiszteletére épült kőtemploma volt. Adács (1444.) Ma puszta a bogyiszlói határban; Ágasegyháza (XV. sz. Kovachich Form. Sol. 322.) Ma puszta Kecskemét mellett; Agyagas, ma (1453) Dömsöd dűlője; Akasztó (1291. 1355. 1361. 1429.) Vámhely volt; Álcs (1422.) Ma puszta Akasztó mellett; Apaj (1291. 1453. 1472.) Ma puszta Dömsödtől keletre; Apostag (1436. 1453. 1469. 1487.)

Bábony (1445. 1487.) Ma puszta Kunszentmiklós mellett; Bakháza (1406.) A kalocsai érsek nemes jobbágyai lakták és Kalocsa vidékén feküdt; Bakold (1406. 1483. 1487.) Ma Bakod a dunapataji határban; Bánkháza (1472.) Egyik része (Hazugd néven is) Pest vármegyéhez is számíttatik; Bátya (1369. 1414. 1444.); Bék (1414. 1431.) Ma puszta Fajsz és Dusnok mellett; Berkefelde (1433.) Ma Berke puszta Kalocsától kk. é.; Bial (III. Endre kora; 1344. 1466.) A mai Szentkirályi puszta egy része Laczháza mellett; Billyén (1320. 1409. 1433. 1440.) Tulajdonkép Bölénylese volt a neve és Szalk határában feküdt; Bogyoszló, másként Dalacsa, ma Bodroghoz tartozik; Bol (1453.) Dömsöd szomszédságában feküdt; Bolvár ma Kalocsa határa; Bolyár (1426. 1498.) Ma Harta pusztája; Bors (1446.) ma Borsos, Dusnok pusztája; Bőd (1366. 1425.) Ma Dunapataj pusztája; Bugaczháza (1469.) Laczháza mellett feküdt.

Csabany (1364. 1403. 1443. 1448.) Ma Csabony puszta Szalkszentmárton mellett; Csalka (III. Endre. 1300. 1462.) ma Csóka puszta Laczháza mellett; Csenged (1408.) Ma Csengőd puszta Kiskőröstől északra; Csertőháza (1415. 1434. 1425. 1449. 1479.) Ma Öreg- és Kiscsertő puszták Kalocsa mellett; Csorna (1370-1436. 1493. 1431. 1433.) Ma puszta Kalocsa m.; Czebe (1455. 1457. 1480.) Ma puszta Kiskőrös m.

Dab (1291. 1313. 1416. 1425. 1495); Daj (1391. 1462. 1516.) Taksony vidékén feküdt; Dalacsa ma Bogyiszló; Dédegyháza (1446. 1463.) Ma puszta Alsó- és Felsődélegyháza néven, Laczháza mellett; Demsed (1291. 1424. 1435. 1453. 1462.) Heti vásárjoga volt; 1492-ben tornyos temploma. Ma 227Dömsöd; Derecske (1434) Kiskőrös mellett feküdt; Derény (1382) Tetétlen mellett volt. Disznós (1408. 1433.) a miskolczi határban; Dobovka (1408) Dusnok mellett feküdt; Drágszél (1487). Ma puszta Kalocsa mellett; Dusnok (1408. 1425. 1431.)

Egecse (1437. 1446.) Ma Tass pusztája; Éld (1346-1368. 1363.) A Duna mellett Kalocsától dél felé feküdt és a bogyiszlói határba olvadt. Erek (1483). Ma puszta Kalocsa mellett.

Fajsz (1414. 1364-1519. 1421. stb.); Fekécs (1406.) Feket néven Miske pusztája; Fizestelke (1383. 1439.) Laczháza környékén volt; Fűtő (1311. 1433.) Ma Foktű.

Gálosteleke (1379.) Laczháza környékén feküdt; Gálya (1489) u. o. kelet felé; Gombolyag (1422. 1425. 1435.) Ma puszta Kalocsától éjszakra.

Hajós (1433. 1488.); Halászi (1193. 1369-70. 1352. 1415. stb.) Ma puszta Halász néven Dusnok mellett; Halásztelek (1291. 1424. 1447.) Ma Tass pusztája; Halom (1239. 1369-1519.) Ma puszta Kalocsa mellett; Harta (1289. 1409. 1455. stb.) Ma is Harta község; Hontoka (1409. 1414. 1466.) Fekvése ösmeretlen. A kalocsai nemesi szék középpontja volt.

Ikland (1503) fekvése ösmeretlen. Diód, várkastély tartozéka volt; Inám (1239.) Ma puszta Dunapataj mellett; Ivántelke, utóbb kun terület lett; Izdra (1446. 1469.) a dömsödi határba olvadt; Izsákegyháza (1421. 1426.) Ma Izsák; Izsótelke Laczháza tartozéka volt; Jakabháza, másként Saroksár (1428. 1446. 1745. 1507.) Ma Soroksár; Jánoshalma puszta (1463.) Kápolnához tartozott.

Kákony ma Bodrogmegyéhez tartozik; Kál (1464). Ma puszta Hajós mellet; Kápolna (1439. 1463. 1489.) Laczháza és Majosháza között terült el; Kapusa (1457.) az előbbi tartozéka lehetett; Karácson (1373. 1403.) Ma puszta Kalocsa mellett; Katol (1326. 1461. 1463. 1489.) Ma Kátó puszta Laczháza mellett; Kecskemégy (1426. 1444. 1505.) Kalocsa mellett ma több Mégy nevű puszta van; Keczel (1412.); Keresztúr puszta (1453.) Dömsöd tartozéka volt; Keserőtelek (1433.) Ma puszta Kalocsától éjszakra; Kétegyház (1421.) Izsák vidékén feküdt; Korlátháza (1454.) Hajós vidékén; Kovácshalma (1408.) Kiskőrös és Fülöpszállás között feküdt; Kozmó (1346. 1464.) Dusnok táján volt; Köröm (1464.) Ma Körme puszta Kalocsa mellett; Kőrös (1396. 1433. 1434.) Ma Kiskőrös. Körtvélyes (1431.) Dusnok táján feküdt.

Laczkháza (1320. 1376. és már IV. László király 1424 stb.) Ma Laczháza. Lásd a kun területnél is. Lugas (1464). Dusnok pusztája.

Majosháza (1377. 1388. 1411.) A Duna partján; Malomér (1239. 1429. 1433.) Ma puszta Kalocsa mellett; Máriaháza (1498.) Ma puszta Foktő határában; Mártonháza (1408.) Dusnok mellett feküdt; Mikola (1409. 1455.) Ma puszta Mikla és Hartához tartozik; Mindszent vagy Mindszentegyháza (1421.) Izsák vidékén feküdt. Miske (1346. 1444.) és Mórháza (1464.) Hajós vidékén feküdtek. Nádudvar (1431.); Nagyka (1346. 1425.) Dusnok táján feküdt. Nyárág (1455) Czebe környékén volt.

Orbágy (1455) Mikola, Czebe vidékén feküdt; Ordas (1239. 1427.); Ordasháza (1326. 1497.) Ma Ordas puszta Dabas m.; Orosz (i) (1434.) Ma Bátya pusztája; Öllye (1289. 1409.) Ma Harta pusztája.

Páh (XV. sz.) a mai Páhi község Kiskőrös mellett; Pálfölde (1519) Uszód pusztája; Pázma (1427) Kalocsa vidékén volt; Pereg (1313. stb.) Budy Mátyás falvának és Peresnek is mondatik (1321). A XV. században kétfelé szakadt: Kisperegre másként Szentimrefalvára (1420. 1425. 1460.) és Peregre (1453.) Ma is fennáll Laczháza táján; Perestelek (1453.) Dömsödhöz tartozott; Péterfölde (1422.) Ma Géderlak pusztája; Péterréte (1439.) Laczháza vidékén volt; Petlend (1324-1409.) Szalkszentmárton táján állott fenn; Piski (1444) Kalocsa vidékén feküdt; Polkaracs (1426. 1434.) Ma Polgárdi puszta Kalocsa mellett.

Réztelek (1483). Ma Résztelek puszta Kalocsa mellett; Romántelke (1326. 1439) Szentiván és Laczháza mellett terült el.

Salgó (1433.) Fekvése ösmeretlen; Sáp (1291.) Dömsödhöz tartozott; Soroksár lásd Jakabháza; Solt (1348. 1431. stb.) A megye solti székének sedrialis székhelye volt; Szalk (1317. 1333. 1409.) A mai Szalkszentmárton egy része; Szántó Laczháza tartozéka volt. Szatmár (1414.) Ma Szakmár község Kalocsa mellett; Szent-Demeter (1429. 1495.) Ma Dömötöri puszta Kalocsa és Kiskőrös között; Szent-Imrefalva lásd Pereg; Szent-György (1362.); Szántó-Szent-Péternek 228is nevezték (1487.) Ma Tass pusztája; Szent-Imre (1408). Ma puszta Kiskőröstől éjszaknyugatra; Szentivánszerke (1326. 1379. 1439.) Ma Szentiványpuszta Laczháza mellett; Szentkirály (1406.) Ma puszta Dunapataj mellett; Felsőszentkirály (1399. 1422. 1453.) Ma puszta Laczháza mellett; Szentlőrinczteleke (1433. 1440.) Ma puszta Szalkszentmárton mellett; Szent-Mária-Magdaléna egyháza (1421) Máriaháza puszta a solti határban; Szentmárton (1320. 1433.) Szalkszentmárton egyik része; Szentpéterfölde (1495) Laczháza vidékén feküdt; Szenttamás (1453.) Ma Tass pusztája; Szilágy (1498.) Ma Szentbenedek pusztája; Szőcs (XV. sz.) Ma Szűcs néven puszta Kiskőrös vidékén; Szunyog (1326. 1497.) Ma Dömsöd pusztája; Szülye (1289. 1340. 1409.) Ma Harta pusztája.

Tabd (1488.) Ma Tabdi puszta Kiskőröstől éjszakra; Tard (1429.) Dunapataj vidékén feküdt; Tas (1391. 1424. 1454.); Tatárszállás kun terület volt; Tény (1487.) Ma puszta Kalocsa mellett; Tétel (1426.) A hasonnevű domb közepén feküdt; Tetétlen (1382. 1433. 1446.) Ma puszta Solt vidékén.

Vadas (1348. 1358. 1454.) Ma puszta Szalkszentmárton mellett; Vadkert (1426. 1504.); Várad (1394. 1448.) Dusnok vidékén feküdt; Varajt (1369. 1433. 1498.) Ma Várszeg Fajsz vidékén; Vecse (1404.) Ma Dunavecse; Végles (1494.) Fekvése ösmeretlen; Vejte (1289. 1340. 1454.) Ma puszta Solttól délre, a Duna partján; Vét (1326. 1435.) Szentivány és Laczháza táján feküdt; Vidámtelek, másként Vidatelek (1463. 1516.) Kápolnához tartozott; Virágosberek (1463. 1465.) szintén Kápolnához tartozott; Ülbő egykor szigeten feküdt. (1457. 1460. 1498.) Ma Ürbő puszta Dabas vidékén.

Zádor (1436.) Ma puszta Kalocsától éjszakra.

Solt vármegye kezdetben természetszerűleg a fejér-vármegyei főispánok alispánok hatósága alatt állott. Csak az Anjoukorból van első nyoma annak, hogy külön főispánt nevezett ki a király a solti szék élére. A XV. századból már több solti főispánt ösmerünk és így feltehető, hogy e kortól kezdve egész a török hódoltság bekövetkezéseig mindig saját főispánokkal bírt. Annál inkább, mert már 1421-től kezdve több oklevelet ösmerünk, mely a solti comesekhez, (főispán), alispánokhoz és szolgabírákhoz van intézve. Így előfordul e kitétel 1421-ben, 1431-ben, 1435-ben, 1445-ben, 1447-ben, 1461-ben, 1476-ban, 1498 és 1500-ban.⁶⁵

Az első Solti főispán Udvardi Albert volt. 1427-ben idősb Rozgonyi Istvánt találjuk a Solti főispáni székben, ki egész 1440-ig viselte e méltóságot. (1427. O. L. DO. 11889; 1436-ból O. L. DO. 12895. 1437: Fejér XVII. 887. Fejérvári kereszt. házilvt. lad. 2. faSc. 4. num. 32. 1438: n. o. lad. 2. faSc. 7. n. 66.; 1439: O. L. DO. 13408. 13416. éS H. O. IV. 317: 1440: O. L. DO. 13541. és H. O. II. 290. Csánki adatai.)

1441-1460-ig Ujlaki Miklós erdélyi vajda. 1484-ben Buczlai Mózes volt Solti főispán (1441: Kismart. lt. 32. D. 198., O. L. DO. 13683.; 1460: kapsinai Hung. Dlpl. I. 351.; 1484: Theiner Monum. hist. hung. II. 495. 497. Csánki adatai.) 1500-ban Albert volt a főispán. (O. L. Acta post advoc. 35-41.)

1526-ban Szapolyai János király Paksy Jánost nevezte ki főispánnak. (Jászay. A magy. nemz. napjai a mohácsi vész után. 241.)

A Solti alispánok közül a következők nevei maradtak fenn: 1333. László (Zichy Okm. I. 408.) (F. XVII. 351.) 1348. Márton (Zichy O. II. 291.) 1431. Solti Pál. 1470-80. körül Erdeg Péter kalocsai várnagy (O. L. DO. 24982.) 1500-ban Pakos Jób. (O. L. Acta post adv. 35-41.) 1509. Bolgári Péter (Gyárfás Jászkunok II. k. Okmt. 242.)

Szolgabírái közül ösmerjük: 1348-ból Vadasi Gergelyt és Balduin fia Mihályt (Zichy O. II. 291.) 1358-ból Hardi Lászlót (F. IX. II. 747.) 1391-ből Szilasi Dénest (F. VIII. V. 295) és 1431-ből Csomai Imrét Pál fiát (F. X. V., 351.) 1446-ból Tetétleni Lászlót és Borsi Gáspárt (O. L. DO. 13915.) 1500-ból Murcsi Nagy Mátét (O. L. Acta post advoc. 35-41.) 1509-ből Lukácsy Jánost és Homokmégyi Balassa Lászlót (Gyárfás m. f.)

1526-tól kezdve a Solti szék állandóan önálló vármegyeként szerepel. Mikor a vármegye területe egészen török kézre került, az 1569. évi országgyűlés 52. czikke elrendelte, hogy mivel Solt (Zsolt) vármegyének nincsenek ez idő szerint alispánjai és szolgabírái és mivel a vármegye területén számos megvizsgálandó 229ügy halmozódott fel, ezentúl az igazságszolgáltatást a vármegyére nézve Pestvármegye szolgáltassa.

Sajátságos dolog, hogy íróink legnagyobb része e törvényczikket úgy értelmezi, hogy ezzel Solt vármegye törvényesen Pest vármegyébe kebeleztetett be. Pedig az idézett törvény betűje, mint látható, erről szóval sem emlékezik. S tényleg az 1569:52. t. c. után is hosszú ideig még Solt mindig önálló vármegyeként szerepel. Az 1622-iki országgyűlés 36. czikke felsorolja a végváraknál teljesítendő közmunkák beosztását és a 10. pontban azt mondja, hogy Pest vármegye, mely eddig a váczi várhoz szolgáltatott munkát, most a nógrádi várhoz osztatik be; ellenben a 11. pont szerint a Solti szék közmunkája a balassagyarmati vár javára szolgájon. De sőt az 1618-iki országgyűlés 49. czikkének rendelkezése szerint a váczi várból a közmunkát: Comitatus Pest, Pilis et Albensis sedis Solt fogják szolgáltatni. De már ekkor határozottan hangsúlyozza az országgyűlés, hogy ezt a három vármegyét a nádor szükségképen egyesítse. Ez az egyesítés tényleg csak 1655-ben történt meg, a mikor a három egy vármegye első főispánja Wesselényi Ferencz nádor lett.

A Szent-István-féle rendezés alkalmával a Csepel-sziget Fejér vármegye kiegészítő része lett. Az a körülmény azonban, a melyet már Anonymus is kiemel (Cap. XLIV), hogy a szigetet Árpád vezér fejedelmi birtoknak jelentette ki, és hogy az tényleg, kevés kivétellel egész a legújabb időkig, mindig a királyi család birtoka volt, már jó korán bizonyos különállást biztosított neki. Úgy tudjuk, hogy már a XIII. század bevezető éveiben külön ispánok alatt állott és külön szervezett közigazgatással birt; sőt a sziget önálló jellege sokkal inkább kidomborodott, mint a Solti széké. Arra nézve azonban, hogy vármegyének nevezték volna, egyelőre adatunk nincsen.

A sziget, melyet a középkor folyamán többnyire insula magna, nagy sziget-nek, meg Becse-sziget-nek, sőt Királysziget-nek, de leggyakrabban mégis Csepelnek neveztek, 1281-ben IV. László feleségének, Erzsébet királynénak tulajdonába ment át.⁶⁶ És ettől az időtől kezdve a XV. század folyamán mindig királynői birtok is maradt. Igy 1293-tól Fennena; 1435-től Cillei Borbálya, Zsigmond neje, utóbb özvegye; 1439-ben Erzsébet, Albert király anyja; azután egyideig Szilágyi Erzsébet, Mátyás anyja, majd 1461-től Katalin, Mátyás király első neje, 1481-től Beatrix; 1528-tól Mária királyné tulajdona volt.

Csepel sziget területén a középkor folyamán egy város, a mai Ráczkeve és 19 helység nevével találkozunk.

A sziget főhelye Keve volt, mely kezdetben Csetelaka, Szent-Ábrahám nevet is viselt. Első telepítését, úgy látszik, a Chete családnak köszönte, a mely királyi jobbágyok sorából emelkedhetett ki s utóbb tököli birtokos volt.⁶⁷ Innen származhatott a Csetelaka név. Utóbb, mikor a helységben Szent Ábrahám tiszteletére templom épült és a Csete család elszármazott onnan, a Csetelaka nevet kiszorította az Ábrahámegyháza elnevezés. Legrégibb oklevélszerű említése 1303-ból származik.⁶⁸ Idők folyamán a helység elpusztult. I. Ulászló egy 1440-iki oklevele, melyet a város levéltára ma is őriz, mondja, hogy Ábrahámegyháza "antiquitus villa fuisse dicitur" és hogy azt az aldunai Keve városában, Bálványos és Skronovecz falvakban lakott, de a törökök által onnan elűzött ráczok ujra telepítették és régi lakóhelyükről Kis-Kevé-nek nevezték el. A király tehát az újonnan keletkezett csepeli telepet mindama előjogokkal és kiváltságokkal ruházta fel, a melyekkel előbbi lakóhelyükön bírtak, vagyis városi rangra emelte⁶⁹ És tényleg Keve már 1453-ban mint civitas Keve szerepel; viszont azonban 1464-től kezdve megváltozik a civitas és helyébe az oppidum, mezőváros, jelző lép. Így is szerepel ezentúl 1473-ban, 1474-ben, 1481-ben és 2301503-ig több ízben.⁷⁰ A Kiskeve elnevezés utóbb egyszerűen Keve-alakban jelentkezik s végre származásának jelzésére Ráczkeve névre változott át.

Ráczkeve, melynek közelében állott, Magdics valószínű feltevése szerint, a királyi vagy királynői lak,⁷¹ számos jeles kiváltsággal bírt. Így Ulászló királytól már 1440-ben révjogot nyert. A város polgárai fel voltak mentve a csepeli ispánok joghatósága alól s egyedül saját elöljáróik alatt állottak, a kiktől a tárnokmesterhez felebbezhettek. Nem fizettek harminczadot és vámmentességet élveztek. Mindeme kiváltságokat megerősítette V. László (1453. 1455.), Mátyás király (1458. 1464. 1473. 1489.), Beatrix királyné (1481.), II. Ulászló (1490. 1498. 1501.) és II. Lajos (1524.) Ezenkívül V. László 1455-ben felmentette a várost minden rendkívüli adózástól; Mátyás király pedig 1464-ben fajzási jogot engedélyezett neki.⁷²

A csepeli helységek sorából ösmerjük még a következőket:

Bagamértelke máskép Bagamérfölde is (1283. 1296. 1453.) Csép szomszédja volt; Becse (1342. 1347. 1497.) Már 1342-ben Szent Tstván vrt. nevezett kőtemploma volt; Csepel (1378. 1430.); Cséptelek (1283. 1290. 1453.) Ma Csép; Fedémes puszta. (1264. 1295. 1518.) Fekvése ösmeretlen; Gubacs (1430.) A Csepel sziget legéjszakibb csúcsán feküdt; Gyála (1302. 1461. 1497.) A sziget déli részén volt. Haros (1264. 1295.) Volt Felharos is. Csepel szomszédságában feküdt; Hugye (1395. 1406. 1429. 1446. 1461.) Ma puszta Ráczkeve mellett; Lak (1430.) Szigetszentmiklós vidékén volt; Lórév (1264. 1292. 1453.); Ragály (1317.) Fekvését nem tudjuk; Simonfalva (1497.) A sziget déli részén feküdt; Szentmárton (IV. László, 1303. 1376. 1456.) Ma Szigetszentmárton; Szentmihály (1515.) Csép mellett feküdt; Szentmiklós (1342. 1430. 1456. és már III. Endre.) Ma Szigetszentmiklós; Szőllős (1264. 1430.) A sziget felső részében feküdt; Tamási (1281.) Lórév mellett volt. Tököl (1270. 1317. 1430. 1453. 1477.); Újfalu (1303. 1465.) Ma Szigetujfalu.

A csepeli ispánok névsora visszanyúlik egészen a XIII. század bevezető éveibe. Első ösmert comese, vagyis ispánja volt 1217-ben Tiborcz (W. XI. 150.) Kívüle ösmert még: 1259. Gál (W. VII. 504.) 1293. Bud (F. VII. 237.) 1342. Bessenyő Bekő (F. VIII. IV. 557.) 1355. Beldrei Fülőp, a királyi udvarnokok mestere. (Anjouk. Okmt. VI. 401.) 1371. Vesszős fia János (Zichy Okmt. III. 442.) 1378. Jensul (H. Okmt. II. 131.) 1389-1402. Hardi Miklós 14.. Sibenlinden János. 1435. Turóczy Balás (Budai kam. lt. NRA. 1551/96.) 1438. Sáfár Péter (u. o. 1713/73.) 1440. Pakos Imre (Géresi K. adata) 1455. Garai László nádor. 1456. Farkas László (Budai kam. lt. 380/40.) 1481. Sáfár András az előbbi Péter fia. (Budai kam. lt. 987/10.) 1485. Csepely Mátyás (H. Okmt. V. 365.) 1518. Csehi Mihály (sírkövének tanúsága szerint, mely a tököli templomban van.)⁷³

A csepeli ispánság joghatósága alá egyes a szigeten kívül eső helységek is tartoztak. Ilyenek voltak: 1275-ben Ülbő vagy Ilbő szigete, mely a régi földrajzi alakulásban csaknem összefüggött Csepellel. A XV. században a Solti székből ide tartoztak: Demsed, Keresztúr, Agyagas, Acsádegyháza és Perestelek; továbbá a fejérmegyei Gárdony. 1424-ben: Gubacs, Haraszt, Szentlőrincz és Szentdienes pestmegyei falvak. Ugyanez időtől fogva Fejér vármegyéből még: Adony és Martonvásár.⁷⁴

A sziget egykor sokkal szebb és termékenyebb volt, mint ma. Oláh Miklos valóságos rajongással ír róla: Hozzá foghatót, mondja, Thessaliában sem lehet sokat találni. Érdekes, hogy mily eltérők íróink adatai a sziget nagyságáról. Bombardi Topographia Regni Hung. czímű művében, hosszát 11 mérföldre becsüli; Oláh Miklós szerint csak 9 mérföldnyi, Bél Mátyás szerint csak 5 mértföld. Mai területe egyébként Ortvay adatai szerint 44679 hold.

A foglalás után a szigetet, melyet még II. Ulászló VII. Decretuma is (1514. 3. t.-czikk) korona-uradalomnak nyilvánított, Esterházy István kezére került; ettől 1695-ben Heiszler tábornok, 1697-ben Savoyai Jenő herczeg kezére 231került. Ez utóbbi III. Károly adományából bírta. Utóbb III. Károly neje, Erzsébet királyné, majd meg leánya, Mária Krisztina, Albert tescheni herczeg tulajdonába ment át. Ennek utódja a királyi család lett, mely a sziget nagy részét ma is birtokolja.⁷⁵

Hogy mikor szűnt meg Csepel önállósága és mikor olvadt be végleg Pestvármegyébe, arra biztos adatunk nincsen. Annyi bizonyos, hogy egy 1497-iki oklevél azt mondja Tökölről, hogy az a Csepel-szigeten Pest megyében fekszik. Láttuk azonban, hogy még a XVI. században is volt külön ispánja. Nagyon valószínű, hogy önállósága Buda elfoglalásával (1544.) egy időben szűnt meg s a török kiűzése után többé életre nem kelt, hanem mint Pest és Solt közé ékelődött terület, e két vármegye egyesítésének idejében, Pest vármegyébe olvadt.

A Solti részek nem tekinthetők összetartozó, egységes egésznek, mert e területen kisebb-nagyobb önállósággal bíró, közigazgatási és bíráskodási joggal felruházott, két nemesi szék: a kalocsai érsek nemes jobbágyainak hontokai, vagy más néven sárközi széke és a szekszárdi apátság nemes jobbágyainak fajszi széke is fennállott. Pest vármegye testét pedig a kun szállások kiváltságos területei szaggatták meg.

A kalocsai érsek az esztergomi érsekéhez hasonló közjogi kiváltsággal birt. Birtokaikból érdemes férfiaknak telkeket adományozhatott s ezáltal őket praedialis nemesekké avathatta; az ilyen egyházi praediális nemesek mintegy középosztályt alkottak a nemesek és a várjobbágyok között.

Az egyházi nemesek intézménye Szent István alkotmányának egyik sarkalatos részéből, a honvédelmi rendszerből önként és szükségszerűen alakult ki. A főpap, mint főnemes és mint az egyháznak örök tulajdonjoggal adományozott birtokok haszonélvezője, együtt osztozik a királylyal és a többi nemessel az ország földjében és azt ezekkel együtt védelmezni is köteles. Az ősi alkotmány eme jogelve, melyet II. Endre arany-bullájának 3. czikke az adómentességgel kapcsolatban megerősít, szükségessé tette, hogy az egyháziak hadikötelezettségeik teljesíthetése czéljából, a praedialis egyházi nemesek intézményét meghonosítsák.

A kalocsai érsek sárközi, vagy hontokai nemesi székének középpontja Kalocsa volt, mely vár és város az érseké volt. Csánki úgy véli, hogy az érsek legalább egy ideig (a XV. század végső éveiben) a solti örökös főispáni czímet is viselte. Ez az állítás azonban csak valószínűségre épített feltevés.⁷⁶

Ösmerjük I. Ferdinándnak egy 1559-iki levelét, a mely elősorolja a hontokai székhez tartozó községeket. Ezek: Foktő, Uszód, Nádasd, Szentbenedek, Bogyiszló, Nátka, Solt, Miske, Szentistván, Hontoka, Kara, Zasztó, Tövend (?), Rend, Nána, Varajt, Presztelek, Drágszél, Kozmó és Kalocsa. Mindezek legnagyobb része Pest és Solt vármegyékben feküdt és részben ma is fennáll. Csupán Hontokának, mely pedig a nemesi széknek nevet adott, holfekvését megállapítani eddig nem sikerült.⁷⁷

A hontokai szék privilégiumait Zsigmond király 1409-ben erősítette meg, hivatkozva arra, hogy e szabadalmakat az érseki nemesi szék már Szent István ideje óta háborítatlanul élvezi. A fent felsorolt községeket egyébként I. Ferdinánd, további intézkedésig, Csáti Szini Ráfaelnek, Komothy Balázsnak, Filep Demeternek, Strausz Jeromosnak, Ludányi Baz Ignácznak és Melegh Boldizsárnak adományozta oda. Sorsukról, mint a kalocsai érsek birtokairól, alább leend majd szó.⁷⁸

Okleveleinkben a hontokai szék ismételten előfordul. Így 1483-ban szó van a kalocsai várnagyokról és a hontokai szék ispánjairól, meg két szolgabírájáról (O. L. DO. 18903.) Hasonlókép emlékezik meg egy 1498-iki oklevél (O. L. DO. 20732), továbbá: 1487-ben (O. T. DO. 19333.) Egy 1406-iki és egy 1444-iki 232évi oklevél a hontokai széket sárközi széknek nevezi. (O. L. DO. 9257, és H. Oklt. 408. 1.)⁷⁹ Ez utóbbi szerint Sármegh helysége is a nemesi székhez tartozott.

A szekszárdi benczés apátság nemes jobbágyai alkották a fajszi széket, mely Solt vármegye kiegészítő része volt. A nemesi szék főhelye Fajsz volt, a melyhez tartoztak: Malomér, Varajth egy része, Halászi, Szatmár, Halom, Bátya, Béke, Nádudvar és Pálfölde.⁸⁰ E községek legnagyobb része a XV. században még a Duna jobbpartján, Tolna vármegyében feküdt s csak a Duna folyásának későbbi kialakulásában került a balpartra és Fejérmegye Solti részébe.

A fajszi szék comesei sorából ösmerjük: 1414-1416-ból: Erményi Jakabot. 1429-ből Földvári Márkot. 1444-ből Bacsa Jánost, Nagy (Magnus) Antalt és Fodor Mihályt.⁸¹

Szolgabírák voltak a nemesi székben: 1414-1416-ban Béki Miklós; 1444-ben Varajthi Benedek András fia és Béki Benedek.⁸²

A jászkunok IV. Béla alatt 1239-ben, a mongolok pusztításai elől menekülve, hazánk területére érkeztek. A harczias népet, mely Kuthen vezérlete alatt mintegy 40.000 családból, tehát körülbelül 200,000 lélekből állott, a király, ki a mongolok előnyomulásáról Julián barát előadásából már értesült, szívesen látta és velük valósággal szerződésre lépett. Kikötötte, hogy a keresztény vallást fel kell venniök, a nemzet harczaiban részt venniök és ennek fejében örökös jogon szállásföldeket nyernek. Kuthen maga a Duna és Tisza közében, az Ó-Duna mentében telepedett le, hogy a királyi udvarhoz közelebb legyen. A magyar urak féltékenykedéséből származott félreértés, Kuthen halálát okozta és a kunok bosszúját kihívta, míg a hirtelen bekövetkezett tatár betörés megakadályozta a kunok békés megtelepedését. Az ország romlása után azonban a király a kunokat ismét behívta és a Duna-Tisza közében, a Körös, Maros és Temes partjain jóformán lakatlanná vált területeken újra megtelepítette. Az új telepeseket egyenesen a nádor bíráskodása alá helyezték és nemeseik az országos nemesekkel - az úgynevezett királyi szolgáló nemesekkel - teljesen egyenrangú előjogokat nyertek.

III. László királynak a kunok részére 1279 augusztus 10-én kelt szabadalmi levele szorosan körülírja a kunok köz- és magánjogi helyzetét, de szállásaik helyrajzi körülírását nem adja.⁸³ Csak a későbbi oklevelek egybevetéséből lehet megállapítani, hogy a kunok első szállásai hét székre oszlottak, úgymint: Hontor, Mizse, Kecskemét, Halas, Zentelt, Kolbász és Berény. A további fejlődés folyamán e hét székből három kerület alakult ki: a Jászság, a Nagykúnság és a Kiskunság. Minket e helyütt csak az utóbbi érdekel, mint a mely Pest vármegye területén feküdt.

A Kiskúnság, mely a kecskeméti, halasi és a mizsei székből alakult ki, három városból, nyolcz nagy községből és számos pusztából állott. Ezek területe négy nagyobb tagra (utóbb székre) oszlott. Az első a mai Lajosmizsétől, illetőleg a Fejértótól kezdődőleg délnyugati irányban terjedt és magában foglalta a mai Mizsét, Lajospusztát, Ladányt, Bene pusztát, az árokszállási, kerekegyházi, balázsi puszták határát; innen felnyult éjszaknyugatra a kunszentmiklósi horváti határig és délre leterjedt egész a szabadszállási és fülöpszállási határra. A második tagot az izsáki határ választotta el az elsőtől. Ez volt a legterjedelmesebb és elfoglalta Izsákon túl Pest vármegye egész délkeleti csücskét, magában foglalva a félegyházi, majsai és halasi határokat. A harmadik tagot alkotta a Nagykőröstől keletre fekvő karai és kocséri puszták határa, a negyediket végre a Csepel közelében elterülő laczházai határ és a hozzá tartozó, de a mai aporkai határral elválasztott csókai és kátói határ.

A második vagyis halasi szék és egyúttal az egész Kiskunság középpontja Halas városa volt. Tekintve, hogy a hagyomány szerint a kunság első beosztásában Halas, mint a hét kun szék egyike szerepel, valószínűnek látszik, hogy már az első telepítés alkalmával keletkezett. Oklevélileg azonban csak 1408-ban találkozunk vele, a mely évben Zsigmond király ott tartózkodott és több birtok 233ügyében intézkedett.⁸⁴ 1439-ben Albert Halas mezővárost (melyet Bodrog vármegyében fekvőnek mond) több más várossal egyetemben, elzálogosítja a Hunyadiaknak⁸⁵ és így az egyideig a Hunyadi ház családi birtoka volt, sőt 1490-ben, az országgyűlés beleegyezésével, Corvin János kezében is megmaradt.

A halasi szék másik városa Félegyháza volt. Első oklevélszerű említésével 1389-ben találkozunk. Ez évben ugyanis a délvidéket járó Zsigmond király Szer helység földesuraihoz rendeletet intéz, hogy a szegedi polgárokat a sáregyházi úton, mely Budáról Félegyházán visz keresztül, a szabad járás-kelésben akadályozni ne merjék.⁸⁶ 1424-ben Félegyháza, mely ekkor még egyszerűen helységnek mondatik, Borbála királynő birtokába ment át.⁸⁷

A halasi székhez tartoztak: Ágasegyháza (1353. Gyárfás. 1I. Okt. 35.) 1354. u. o. 40. sz. 1359. u. o. 44. sz. 1429. u. o. 113. sz. 1504. u. 236. sz. 504. u. o. 242. sz. - 1509. u. o. 242.) Izsák mai határában feküdt; Balta szállása (1493. u. o. 226.) Ma Balota puszta a szegedi határszélen. Bocsa szállása (1488. u. o. 217. 1509. u. o. 242.) Ma két puszta jelzi nevét és ezek Tazlárhoz tartoznak. Borbiszállása (1436. u. o. 120.) Bodozlár. Talán egy Bodokfalvával. (1406. u. o. 184.); Csolyos szállása (1473. u. o. 203. - 1475. u. o. 205. 1493. 226.) Ma puszta Kúnfélegyháza mellett; Fejértó (1473. 1475. m. e.) Ma puszta Halas mellett; Füzes; Ferenczszállása; Galambos. (Lásd Zomokszállás alatt); Jakabszállása; Kakasszállása (1436. u. o. 120.); Kempeczszállása (1436. Varga Szegedvármegye története I. 230. 1473. Gyárfás II. Okmt. 203. - 1475. u. o. 205.) Ma Kömpöcz puszta. Kigyós; Kisszállás; Könchögszállása (1371. U. o. 51. - 1473. U. o. 203.) a Kuncheg (Köncsög) nemzetség fészke; Kötöny szállása (1493. U. o. 226.) Jázmántelekszállása (1436. U. o. 121.); Majosszállása, másként Mayossa István szállása. (1436. U. o. 121. - 1493. U. o. 226.) Ma Majsa. Mérges. Asszonyszállásának tartozéka volt Kígyóssal egyetemben; Ötömös (Hysthemes) szállása (1436. U. o. 121.); Thertelszállása (1475. Gyárfás II. Okmt. 204.); Várhely. Tóth Domonkos halasi kun kapitány várkastélya volt és Fejértó mellett állott (1473.) (Gyárfás II. 298. 1.) Zomokszállása, ma Galambos puszta; (1493. Gyárfás II. Okmt. 226.) Zanagh kir. falu. (1385. U. o. 53. sz.)

Az első kun székben, mely Lajosmizsétől le egész Fülöpszállásig terjedt és melynek középpontja Kecskemét volt, ösmeretesek a következő helységek: Kunszentmiklós város. Régi kun telep volt, de okleveleink sajátságosan hallgatnak róla. Valószínűleg eredeti neve Tatárszentmiklós volt, a mely község Zsigmond egyik oklevelében Czegléd és Kőrös szomszédságában levőnek mondatik. A török világ kezdetén körülsánczolt és földvárral erősített hely volt.⁸⁸ Bábony lásd Solt vármegye; Belcher-korban = Belcher dombja, már 1423-ban lakatlannak mondatik. (Gyárfás i. m. II. k. 201.) Boldogasszonyegyháza (1423. Gyárfás II. Okmt. 101.) Lásd Soltban Maréházát, Máriaházát; Bösztörszállása (1517. U. o. 249. sz. 742. lap); Bugaczháza (1451. U. o. 150. sz.) Burgányszállása (1423. U. o. 101. sz.) Csókáshegyeharasztja (1423. U. o. 101. sz.) Fülöpszállása. Galgóczy szerint a legrégibb kun község és telepítése már 1124-ben, II. István idejében, történt.⁸⁹ Okleveles említését nem találom. Gengelteleke (1423. Gyárfás II. Oklt. 101. sz.) Kaskantyu (1399. U. o. 188. sz. 1456. U. o. 189. sz.) A halasi székhez számítják; Kazalháza (1483. U. o. 226. sz.); Kenderes (1521. U. n. 253. sz.) Kerekegyháza (1359. U. o. 44. sz. - 1405. U. o. 75. sz. 1424. U. o. 102. sz.); Kisbalázsszállása; Kunjakabkorbán (1423. U. o. 101. sz.) Lajosszállása (1491. U. o. 220. sz.) Homytha (1423. U. o. 10l.) tévesen Lamytha; Mamahomoka (1423. U. o. 101. sz.) Mindszent (1423. U. o.); Mizse (1427. U. o. 108. sz. - 1469. 193. sz.) Orgobánszállása (1436. U. o. 121. sz.) Orgovány (1509. U. o. 242. sz.) Othasillisszállása (1472. U. o. 199. sz.) Pálkaszállása (1472. U. o.) Zankaszállása, más néven Baltaszállása. (1465.) U. o. 176. sz. a.); Zombatszállása. (1423. U. o. 101. sz. 1444. 138. sz. 1446. 141. sz.) Ma Szabadszállás.

Ehhez a székhez számított még Kara és Kotsér is, melyek Nagykőrös határában külön tagot alkottak.

Laczháza a kecskeméti szék kirendeltségének látszik csupán, de valószínűleg egykor magának Kuthennek székhelye volt. Állítólag IV. (Kún) László nyári lakása is itt állott és itt folytak volna azok a tivornyák, a melyek az Árpádkori történet egyik leggyászosabb lapját töltik meg. Oklevélileg már a XIII. század első negyedéből igazolható, a mikor Fejérvár tartozékának mondatik. 1320-ban Izsófalva volt a neve, utóbb 1376-ban Szántó néven szerepel. Kiegészítő része volt Herbartháza. Laczháza, vagyis inkább Laczkháza néven kb. 1425-től szerepel. Földjei és pusztái voltak: Csókás, Kátó, Jakabháza és Móriczgáttya.

A török hódoltság után a Kis-Kunságot Pest vármegyéhez csatolták, mert annyira elpusztult, hogy önálló közigazgatásra nem volt alkalmas. 1685. után azonban ismét függetlenítették magukat a vármegyétől és igyekezték régi önállóságukat megőrizni. 1703-ban nagy csapás nehezedett reájok. A bécsi udvari kincstár, hogy szorult helyzetén segítsen, az egész Jászkunságot eladta a német lovagrendnek. Ez ellen a törvénytelen intézkedés ellen nagy erélylyel szóllaltak fel a karok és rendek az 1709-iki és az 1712-iki országgyűlésen. A bécsi udvar végre is belátta, hogy a kedélyek lecsillapítására tennie kell valamit és 1712 május 23-iki leírattal beleegyezett, hogy az ügyet országos bizottság vizsgálja meg. Ez a bizottság, a melybe a bécsi udvar nyolcz tagot és az elnököt küldte ki, az országgyűlés pedig csak négy taggal volt képviselve, kimondotta, hogy az egész Kunság és így a jászkunok koronai javak és elidegeníthetetlenek és hogy előbbi mentességeikbe és szabadságaikba visszaállítandók. Az ügy azonban csak 1745-ben nyert befejezést, a mikor Mária Terézia kimondotta, hogy a kunok visszanyerik szabadságukat, kiváltságos jogaikat, szabadbirtokaikat, de váltságúl 580,000 forintot tartoznak lefizetni.

E váltság-összeg arányos beosztása czéljából a Kunság minden városa, községe és pusztája megbecsültetett és az Almásy János főkapitány elnöklete alatt 1746 nov. 24-én tartott jászkunsági közgyűlés e becslést el is fogadta.

E becslés szerint a Kis-Kunság becsértékét összesen 193,150 frtban állapították meg, a mely összegből a dorosmai kerületre 11,800 frt esett, míg a többi, a vármegye területén fennállott kún községek között következőkép oszlott meg: Halas város becsültetett 24200 frtra, Fejértő puszta 8000, Fürjes puszta 4000, Balota puszta 4000, Zsana puszta 3200, Tajó puszta 3000, Bodoglár puszta 4500, összesen tehát 49400 frtra. - Félegyháza becsültetett 12100 frtra, Kisszállás puszta felerésze 2750, Galambos puszta 5000, Ferenczszállása 7000, Csóklyos puszta 6000, összesen tehát 32850 frtra. - Majsa becsültetett 4000 frtra, Ágasegyháza 2500, Kigyós puszta 1500, Jakabszállás negyedrésze 2250, összesen tehát 10250 frtra. - Fülöpszállás becsültetett 9700 frtra, Kisbalázs puszta fele 2000, Jakabszállás negyedrésze 2250, Kerekegyház harmadrésze 3333 33 1/3 drra, összesen tehát 17283 frt 33 1/3 dénárra. - Szabadszállás becsültetett 12100 frtra, Bösztör puszta fele 3000, Jakabszállás fele 4500, Kisbalázs fele 2000, összesen tehát, 21600 frtra. - Kunszentmiklós. becsültetett 12900 frtra, Bösztör fele 3000, Bábony 7500, Szank 5000, Orgovány 8500, Kerekegyház hatodrésze 1666, 66 2/3 drra, összesen tehát 40066 frt. 66 2/3 drra. - Laczháza becsültetett 3600 frtra, Kátó puszta 2000, Csókás 2000. Jakabháza 300, Móriczgáttya 2000, összesen tehát 9900 frtra.

Mária Terézia halála után II. József császár, határozott ígérete ellenére, a Kunság önállóságát ismét megszüntette s a Nagykunságot a nagyváradi, a Jászságot és Kiskunságot a pesti terület hatósága alá helyezte. Viszont az 1789 91-iki emlékezetes országgyűlés visszaállította a kunok szabadságát.

Végre az 1876-iki 33-dik t.-cz. 1. §-a 17., 18. és 19. pontjai a jászkunok önálló törvényhatóságait végleg megszüntette és a Kiskunságot, Dorozsma kivételével, örökösen Pest vármegyével egyesítette.⁹⁰

Az 1876-ik évi 33. t.-cz. tehát vármegyénk mai alakulásának aranybullája. Évszázadokig tartott a belső egyesítő folyamat, mely ama számos tagoltságból álló földterületet, melyet ma Pest-Pilis-Solt és Kiskún törvényesen egyesített vármegye neve alatt ösmerünk, összekögítette, politikai és közigazgatási egységgé avatta. A vármegye kissé sajátságosan hangzó neve évszázados fejlődés, nagy történelmi mult emlékét őrzi s a jövő fejlődés irányait szabja meg.

Vármegyénk mai területe négy, Szent Istvántól alapított egyházmegye joghatósága között oszlott meg. Egyes részein az esztergomi érsek, középtestén a váczi püspök, a pilisi részeken a veszprémi püspök és a soltiakon a kalocsai püspök pásztorbotja alatt éltek a hívek.

Az ország egyház-földírati leírása, a középkori egyházi térkép megszerkesztése, történettudósainkat már rég ideje foglalkoztatja. Már jóeleve tisztába jöttek azzal, hogy okleveles adataink önmagukban e feladat megoldására elégtelenek, mert még a leglényegesebb alkatelemekre: a plebániákra és az egyházi közigazgatási kerületekre: a főesperességekre és alesperességekre nézve sem nyujtanak elégséges támpontokat. A későbbi fejlődés folyamán, különösen a XVII. századtól kezdve, a fennmaradt egyházlátogatási jegyzőkönyvek, az úgynevezett canonica visitatiók már teljesebb és világosabb képet rajzolnak elénk. Sajnos, ezek jórésze is vagy elveszett, vagy még lappang valahol. A középkori kialakulásra vonatkozó adatok felkutatása volt tehát a legfontosabb szükségesség, s e tekintetben az érdeklődés természetszerűleg irányult a vatikáni levéltárra.

A magyar püspöki kar már 1771-ben kutatásokat eszközöltetett e czélból a vatikáni oklevéltárban, a melynek gazdag tárházát először Czeles Márton aknázta ki tervszerűleg, a magyarországi egyházak történetének szempontjából. Az 1771-iki kutatás eredménye a XIV. századbeli pápai tizedjegyzékek magyarországi anyagának lemásolása volt. A pápai tizedjegyzékeket azonban, tudvalevőleg, legtöbbször idegenből ide küldött egyházi egyének állították össze s így nem csodálható, hogy azokban a magyarországi helynevek sokszor a felismerhetetlenségig elferdített, megcsonkított alakban vannak bevezetve. A magyar történettudomány akkori állása mellett tehát jóformán kibetűzhetetlen rejtélyt alkottak. A püspöki kar és egyes szaktudósok vélekedése az volt, hogy a hiba nem a tizedjegyzékekben, hanem azok másolatában rejlik. Ez a feltevés szülte azután az ujabb másolat kiadását szorgalmazó mozgalmat, mely, sajnos, az ügyet ismét egy külföldire, a nagy tudományú, de a magyar nyelvben járatlan Theiner Ágostra bízta. Az ő másolatáról ma már a tudomány megállapította, hogy az még az 1771-iki másolatnál is gyarlóbb és tökéletlenebb.

Végre Fraknói Vilmos buzgólkodása és fáradhatatlan utánjárása, sőt áldozatkészsége mellett, megalakult a Vatikáni magyar bizottság s feltárultak a vatikáni levéltár magyar vonatkozásu kincsei.

Ám ez a kincs olyan volt, mint a föld gyomrából előkerült nyers arany. Végleg beigazodott, hogy a tizedjegyzékek anyagát vastag salak födi, az igazságot azokból csak nagy szaktudással, lelkiismeretes, nehéz munkával, a legaprólékosabb részletek szorgos, úgyszólván górcsövi vizsgálatával, elemzésével lehet használhatókká tenni. Ezt a nehéz feladatot, a vatikáni bizottság megbízásából, művészi kézzel és több neves munkatárs becses segítségével, oldotta meg Ortvay Tivadar⁹¹ Ma előttünk fekszik Magyarország egyházmegyéinek XIV. századbeli atlasza, egyházi földrajzának vázlata s ennek révén vármegyénk területének egyházi beosztásának középkori képe.

Az érseki joghatóság szempontjából az ország, Szent István tervezetében, két nagy egyházi tartományra: az esztergomira és a kalocsaira oszlott. E beosztás szerint az esztergomi egyházi tartományt alkotta a mai Dunántúl és a Tiszáninnen egészen, a Tiszántúlból a szabolcsi és csongrádi vidék s a Dunáninnen, ha a Duna-Tiszaközt külön területnek vesszük, egészen. A kalocsai egyházi tartomány viszont kiterjedt Erdélyre, a Tiszántúl legnagyobb részére, Szlavón-, Tót- és Horvátország területére. A Duna és Tiszaköze megoszlott a két egyházi tartomány között olyképpen, hogy az éjszaki terület - a régi Soltnak sárközi részét leszámítva - az esztergomi, a többi rész; vagyis a Solti Sárköz, Bodrog és 236Bácsmegyék a kalocsai tartományhoz kapcsolódtak. A két érseki tartomány között tehát a választó-vonalat a megye sárközi (ma kalocsai) járása és a félegyházai határ alkották. Ezen a beosztáson, vármegyénkre nézve, az egri érsekség későbbi felosztása sem változtatott, úgy hogy az, Szent István korától kezdve, nagy részében ma is az esztergomi érseki tartománynak, egy töredékében a kalocsainak, illetőleg midőn a bácsi érsekség 1035 táján a kalocsai püspökséggel egyházilag egyesítettettet, a kalocsa-bácsi érsekségnek kiegészítő részét alkotja.

A mai vármegye alkotó elemeit véve alapul, az egyházi beosztás a régi részekben következőkép alakult:

Pilismegye területe az ősi egyházi beosztás szerint a veszprémi püspökség joghatósága alá tartozott. A veszprémi püspökség eredeti területe ugyanis sokkal nagyobb volt a mainál. Éjszakon felnyúlt egész a Dunáig, éjszaknyugaton Nyergesújfaluig, úgy hogy Esztergom politikai megye délnyugati része is hozzá tartozott. Pilismegye, körülbelül a maga ősi kiterjedésében, az esztergommegyei részekkel együtt, alkotta a veszprémi püspökség budai főesperességét. Ennek középpontja előbb a mai Óbuda (akkor Buda), utóbb a mai Buda volt. Kiegészítő része volt a Tétény és Diósd körül elterülő vidék, mely politikailag Pestmegyéhez számított.

Vármegyénk törzse, a szoros értelemben vett Pestmegye, egész testével a váczi egyházmegye területét alkotta. Három főesperességre oszlott e terület: a váczira, a pestire és a csongrádira.

A váczi főesperesség Vácztól, az egyházmegye székhelyétől kezdődőleg leterjedt egész a megyeri révig, a honnan határa csaknem egyenes vonalban Szolnokig vezetett, míg keleti határvonalát a Zagyva vize alkotta.

A csongrádi főesperesség, a csongrádmegyei területen kívül, a pestmegyei Tisza-vidéken, Kecskemét, Nagykőrös, Félegyháza területén terült el s lenyult a későbbi Kiskunság főhelyének, Halasnak határára is.

A pesti főesperesség pedig magában foglalta a megye középrészét, a pesti, soroksári, haraszti, dabasi, mizsei határokat s a mai budapest-szolnoki vasútvonaltól délkeletre eső részeket. Területéből azonban maga Pest exemptionalis jellegű volt s egyenesen az esztergomi érsek joghatósága alá tartozott.

Soltmegye területe megoszlott a váczi püspökség és a kalocsai érsekség között. A váczi püspökséghez tartozott a megyének a Csepel, illetőleg a Duna mai főága és az Ó-Duna közé eső területe, csaknem egészen le a Solti határig. Ez a terület volt a váczi egyházmegye szigetfői főesperessége.

A Solttól délre eső terület, körülbelül a hontokai érseki szék területe, vagyis az egykori balparti Sárköz, a kalocsai bácsi érsekség sárközi főesperességét alkotta; míg Hajós és környéke az érsekség bodrogi főesperességének kiegészítő része volt.

A Csepel-sziget, mely politikailag is teljesen különálló fejlődést mutat, egyházilag is kivételes helyzetben volt. Valószínű ugyan, hogy kezdetben a veszprémi vagy a váczi püspökséghez tartozott, idővel azonban külön vált és nullo mediante, minden közvetítés nélkül, egyenesen az esztergomi érsekek joghatósága alá helyeztetett. Mint később látni fogjuk, igen valószínű, hogy területe a csúthi prépostság kormányzatára volt bízva s mint ilyen, időnként csúthi főesperesség neve alatt is szerepelt.

Ez az egyházi beosztás a vármegye területén csaknem változatlanul fennmaradt egész a XVIII. század harmadik negyedéig. Csak mikor 1777-ben Mária Terézia a székesfejérvári püspökséget alapította, állott be némi változás. A veszprémi püspök joghatósága a vármegyében megszünt s helyébe, jóformán mindenütt, az új székesfejérvári püspök joghatósága lépett. A régi Pilismegye, vagyis a veszprémi püspökség budai főesperessége, egyházi szempontból két részre oszlott. Buda és környéke: Ó-Budát, Budaörsöt, Jenőt, Békásmegyert, Kalászt és Szentendrétől kezdve a Pilis hegység egész vidékét az esztergomi egyházmegyébe kebelezték, viszont a többi részt az új székesfejérvári egyházmegye kötelékébe utalták. Ide csatolták Budafokot és Tétény vidékét is, valamint a Csepel szigetét egész terjedelmében.

Ma tehát a vármegye katholikus egyházi szempontból megoszlik az esztergomi és kalocsai érsekség tartományai között s egyházjogilag részben az esztergomi és kalocsai érsekek, meg a székesfejérvári püspök, nagy részében a váczi püspök jogara alatt áll.

Történetíróink egyhangúlag megegyeznek abban, hogy a Szent István-féle egyházi beosztásban helyet foglalt a kalocsai egyházmegye is, ámbár az alapító oklevelet nem ösmerjük. A történetírók e közös egyezése azonban nem terjed ki az alapítás minden részletkérdésére. Így a többség azt véli, hogy Szent István a kalocsai egyházmegye középpontjául Kalocsát rendelte és hogy azt érsekségnek alapította. Vannak viszont, kik vélik, hogy Kalocsa kezdetben csak püspökség volt, hogy Szent István Bácson állított érsekséget s hogy midőn ez utóbbi egyházjogilag Kalocsával egyesítve lett, csak akkor emelkedett Kalocsa érseki rangra. Mások ismét Kalocsát Sz. Istvántól alapított érsekségnek vallják s azt tanítják, hogy Szent László kihasította a kalocsai érsekségből a bácsi egyházmegyét és azt érsekséggé tette.⁹² Az újabb írók közül Pauler pedig úgy gondolja a kérdést megoldhatónak, hogy a kalocsai egyházmegyét, mint püspökséget, Szent István alapította; székhelyét Kalocsán jelölte ki s első püspökévé Asztrikot tette, ki utóbb személyes érdemeiért és személyére nézve érseki czímet kapott. Hasonló kitüntetésben részesült volna 1050 körül György püspök is. Szent László azután, tekintettel arra, hogy a Szerémség is már Magyarország kiegészítő része lett és annak népe, egyházi szempontból, jórészben Kalocsához tartozott, Kalocsa azonban az ily módon megnövekedett egyházmegyének jóformán éjszaki szélén feküdt, Bácsot tette székhelylyé; ott káptalan és székesegyház alakult s utóbb a püspök érseki rangot és joghatóságot nyert. De mert Kalocsa már előbb, egyes püspökeinek személyére nézve az érseki czímet viselte, természetes, hogy a székhely utóbb visszakerült ismét Kalocsára.⁹³

Azoknak a véleménye, a kik Kalocsát kezdetben csupán püspökségnek vallják, látszólag erős történelmi érveken épül fel. Ugyanis egyik leghitelesebb krónikánk, a Hartviktól írt Szent István élete, határozottan mondja: Astricum - Colocensi episcopatui prefecit. Asztrikot kalocsai püspökké tette.⁹⁴ Az I. Géza-féle 1075-iki többször említett adománylevél 1124-iki átiratának záradéka azt mondja, hogy 1075-ben Nehemiás esztergomi érsek, Dezső kalocsai és más püspökök, tudniillik: Áron püspök, Frank-György, Lázár püspök⁹⁵..., voltak a főpapok. Továbbá okiratszerűleg püspököknek neveztetnek a kalocsai főpapok közül: 1093-ból Dezső; 1103-ból Ugolin és 1111-ből Pál.⁹⁶ Mindenekelőtt le kell szögeznünk itt azt az általánosan ismert tényt, hogy rendi szempontból a kath. egyházban a legfőbb fokozat a püspöki fokozat. Maga az egyház feje, a pápa, rendi értelemben véve nem egyéb, mint római püspök; az érsekek rendi fokozatuk szerint püspökök. A pápa joghatósági szempontból emelkedik az egész hierarchia fölébe, az érsek ugyancsak joghatóság czímén áll egy érseki tartomány püspökeinek élén. Tudva ezt, abból, hogy egy főpap egyszerűen püspöknek czímeztetik, apodiktikus bizonyossággal nem lehet arra következtetni, hogy az nem volt érsek, hanem csupán püspök. Azt tehát, hogy a főpap érsek-e vagy püspök, föltétlenül, csupán a főpapi szék jellege dönti el, a melyen az illető ül. Viszont azonban egyenesen egyházjogi lehetetlenség, hogy valaki püspöki székben üljön és mégis érseknek neveztessék. Ez csak úgy lenne lehetséges, ha valaki vagy két széket töltene be: egy 238érsekit és egy püspökit; vagy viselné valamely elpusztult érsekség czímét, de javadalom és egyházmegye hiányában egy más püspökség székére lenne kinevezve és investiálva. Vagyis két czímet viselne, egy érsekit és egy püspökit. A mely egyházmegye főpapja azonban, az egyházmegye nevével kapcsolatban, érseknek neveztetik, az az egyházmegye feltétlenül és tényleg érsekség és nem lehet csupán püspökség.

A mint tehát abból, hogy egyes okleveleink a kalocsai főpapokat egyszerűen püspököknek nevezik, még nem következik feltétlenül, hogy Kalocsán Szent István csak püspökséget alapított; úgy viszont abból, hogy egyes okleveleink az előbbi oklevelek keltét megelőző, vagy egyező időből a kalocsai főpapokat érsekek-nek mondják, feltétlen bizonyossággal következik, hogy Kalocsa tényleg érsekség volt. Már pedig hiteles adataink szerint Asztrik is, az első kalocsai főpap, és György is, Asztrik utóda, kalocsai érsekeknek mondatnak. Ezt bizonyítja az 1007-ben tartott frankfurti zsinat egyik oklevele, a bambergi püspökség alapítólevele, a melyen olvasható: Asztrik, a magyarok érseke, jelen voltam és aláírtam.⁹⁷ És az így alapított új püspökség évkönyvei 1012-ről azt mondják: A sírbolt előtti oltárt felszentelte Asztrik (Ascherik) a magyarok érseke⁹⁸ Ezt igazolja a pécsváradi alapítólevél (1015), mely Asztrikot határozottan kalocsai érsek-nek mondja.⁹⁹ Ehhez járul, hogy György, ki a kalocsai főpapi székben Asztrik utódja volt, I. Endre megbízásából, követi minőségben, Toulban járt IX. Gergely pápánál és e követség emlékét fenntartó, teljes hitelű iratunk őt határozottan kalocsai érseknek mondja.¹⁰⁰ Igazuk van tehát azoknak, kik állítják, hogy Szent István Kalocsán érsékséget állított fel és ezzel a Pauler-féle, tetszetős, de egyházjogi lehetetlenségre épített konjektura magától elesik.

Bonyodalmat okoz azonban az a körülmény, hogy egyes okleveleink, csaknem ugyanez időből, bácsi érsekek-ről emlékeznek. Igy 1094-ben Fábián, 1124-ben Gergely, 1134-ben Fancica, bácsi érsekként szerepelnek,¹⁰¹ Míg 1135-től, Simon érsektől kezdve, csak kalocsai vagy kalocsa-bácsi érsekek nevével találkozunk.¹⁰² Ez a körülmény ismét sokféle történelmi kombinácziót szült. Beszéltek önálló bácsi érsekségről, sőt történelmi értékűnek tartható adatok kerültek elő a kalocsai és a bácsi érsekségek egyházjogi egyesítéséről.

A rendkívül kúszált és csaknem megfejthetetlennek vélt kérdés ma már szét van bogozva, meg van fejtve. Ennek elévülhetetlen, örök emléke Városy Gyulának, Kalocsa nagytudományú érsekének nevéhez fűződik. Az ő éles, gyakorlott történetírói keze, mély történelmi érzéke megvilágította a kérdést, midőn kimondta a történelmi tételt: Soha sem volt két különálló egyházmegye kalocsai és bácsi, hanem a kalocsai széket, melyet Szent István alapított és mely Asztriktól kezdve mindig érseki czímmel bírt, utóbb valamely szükséges okból Bácsra helyezték át olyképpen, hogy az igazi székhely Kalocsa maradt és ugyanazon főpapnak, egyházmegyéje határain belül, két érseki székhelye, két székesegyháza, két érseki káptalanja volt.¹⁰³

A kalocsai érsekség határa éjszakon összeesett a váczi egyházmegye határával. Végső pontja éjszak felé, a Madocsával szemközt fekvő Dunapart, tehát a mai Harta környéke volt. Az éjszaki határvonal körülbelül ugyanaz volt, mint a mai, vagyis a Solti határ vonala, míg délkeletről körülbelül az Ó-Dunaág középső folyása alkota határát. Kiterjedt az egyházmegye Szegedre és környékére is s felnyúlt egész a halasi szék déli községeiig: Bócsáig, Köncsökig, Orgoványig, Ágasegyházig és Bolyárig. Magában foglalta egész Bodrogmegyét, Bácsmegyét és a régi Szerémmegyének a Kőárkon innen eső részét, vagyis a mai djakovári egyházmegye egész keleti részét is.

A kalocsai érsekeknek két székhelyük és ennek megfelelően két székházuk is volt. A kalocsai és a bácsi. Minket e helyütt természetesen csak a kalocsai székház érdekel, mint a mely megyénk területén áll. Mikor és hol épült az első kalocsai székház, arra vonatkozólag adatunk nincsen. Bombardi, Kalocsa leírásában 241nagyon rövidre fogta tollát s még a város erődítésszerű jellegét sem emelte ki. Újabb kiadója és javítója, Tersztyánszky János, igyekezett pótolni e hiányt. Szerinte a város falakkal volt övezve, igen szép épületekkel bírt, a melyek közül kimagaslott az érsekek fényes palotája.¹⁰⁴ Ezt a palotát 1602-ben testvéri kezek, a magyar hajdúk rabló-természetű csapatai pusztították el. Mikor Nádasdy az adonyi, földvári és paksi török készültségeket legyőzve, visszatért Budára, a szabad hajdúk, mondja Istvánffy, reátörtek Kalocsára, hol ekkor vegyesen törökök és ráczok laktak, üszköt vetettek az érseki székházra meg a székesegyházra, azokat leégették és sok zsákmányra téve szert, eltávoztak.¹⁰⁵

A mai kalocsai székház alapjait Széchenyi Pál, Kalocsa nagynevű érseke rakta le 1705 táján.¹⁰⁶ A tőle épített székház, Bél Mátyás leírása szerint, igen egyszerű, egytraktusos, három szárnyu és emeletes épület volt, melynek déli szárnyában a házi kápolna, a nyugatiban a nagy terem volt elhelyezve. Ezen a részen nagy négyszögű torony emelkedett. Az éjszaki szárnyban a vendégszobák és a szolgaszemélyzet nyert elhelyezést. Az ilykép épített székházat azután Csáky Imre bíbornok-érsek 1724-ben négyszögletű kövekből készült sánczokkal és mellvédekkel, meg széles védő-árkokkal vette körül. A főépület és a sánczok által alkotott udvaron állottak a tágas gazdasági épületek.¹⁰⁷ Ezt az épületet nagyobbíttatta azután 1733 táján Patachic Gábor érsek. Ugyancsak ő építette és rendezte be az érsekek hajósi nyári lakát s látványosság számába menő híres kertjét.

1869-ben b. e. Haynald Lajos bíboros-érsek kezdésére nagynevű archaeologusunk, Henszelmann Imre ásatásokat végzett Kalocsán, hogy a régi székesegyházra, melyet Istvánfy értesítése szerint a szabad hajdúk 1602-ben elpusztítottak volt, némi világosságot vessen. Ez alkalommal kitűnt, hogy Kalocsának, fennállása óta, most éppen a harmadik székesegyháza van. Az első székesegyházból fenmaradt romok a bazilika-stílre és a XI-XII. századra vallanak. Nem volt nagy templom, de igen szép épület lehetett, mert a négy saroktorony alapfalai a legtisztább román ízlésre vallanak. Ezt Asztrik érsek építtette és Szent István rendezte be. Valószínűleg a tatárok dühének esett áldozatul. A második székesegyházból felmaradt romok ugyanis a XII. század végére, vagy a XIII. század első felére vallanak, a mi IV. Béla korával esik össze. Ez a templom a clugnyi benczések által kezdeményezett franczia-csúcsíves stílben épült s azonos a szabad hajdúk által vandal módon elpusztított templommal.¹⁰⁸

A mai székesegyház építésének kérdésével legelőbb Széchenyi Pál érsek kezdett foglalkozni. 1709-ben ugyanis felajánlotta a sárközi tized jövedelmét két egymást követő évre a plebánia-templom építésére. Az volt a gondolata, hogy az ideiglenesen a székesegyház czéljaira is szolgáljon. Azonban eszméjét nem valósíthatta meg. Utóda Csáky Imre azután helyreállíttatta és felszerelte a plebánia templomot s azt használta ideiglenes székesegyházul.¹⁰⁹ A mai székesegyház alapkövét Patachich Gábor érsek tette le 1735 június 2-án.¹¹⁰ és azt annyira felépítette, hogy abban istentiszteletet lehetett tartani.¹¹¹

A székesegyház teljes kiépítése Csáky Miklós és Klobusiczky Ferencz érsekek nevéhez fűződik. A remek főoltárt Kunszt József állította fel Szent István és Szent László királyok művészi márványszobraival együtt, felhasználván az e czélra Nádasdy érsektől hagyományozott összeget is.

A kalocsai érsekek sorozatát, mint láttuk, Szent István király bizalmasa, Asztrik nyitja meg, ki időközben az esztergomi érsekséget is vezette. Utódjáról, I. György, 1050-ből van említés, a mikor Toulban járt, mint a magyar király követe. Utána okleveleinek a következő érsekeket említik: 1075-1093. Dezső; 1094-ben Fábián; 1103-ban Ugolin; 1111-ben I. Pál és még ugyanaz évben Fulbert; 1124-ben I. Gergely; 1131-1134, Fancica; 1135-ben Simon; 1142-ben Muchia; 1149-1165. Mikó; 1167-ben Sayna; 1169-ben Kozma; 1176-1186. 242I. András; 1187-ben I. István; 1188-ban II. Pál; 1190-ben Chitilén fia (I.) Péter. 1192-1202. Győr nb. Saul; 1202-1205. I. János; 1206-1218. Meráni Bertold; 1219-1241. Chák nb. Ugrin; 1241-1254. Benedek; 1255-1256. Buzád nb; (I.) Tamás; 1257-1266. Zsámboki Smaragd; 1266-1277. Bancha (II.) István; 1278-1301. Hunt-Pázmán nb. (II.) Gimesi János; 1302-1304. (III.) István; 1305-1312. Vincze; 1317-1337. Janki (I.) László; 1342-1345. Koboli (II.) László; 1345-1348. Harkácsi (IV.) István; 1349-ben Vásári (I.) Miklós; 1349-1355. Herman nb. Lack fia Dénes; 1356-1358. II. Miklós; 1358-1367. Csanád nb. Thelegdi (II.) Tamás; 1367-1382. V. István, ki 1370-től egyúttal jeruzsálemi patriárka is volt. 1383-1391. Helfenstein (I.) Lajos; 1391-1399. Pelsőczi Bebek (III.) Miklós; 1401-1403. Szepesi (III.) János; 1404-1408. Chrysogonus; 1409-1410. IV. Miklós; 1413-1431. Gualdo (II.) András; 1424-1447. Buondelmonte (IV.) János; 1450-1456. Zekcsői Herczeg Ráfael; 1457-1471. Várday (VI.) István bíboros; 1471-1478. Matuchina (I.) Gábor; 1479-1480. Hando (II.) György; 1481-1501. Váradi (II.) Péter; 1501-1502. Wingarti Geréb (III) László; 1503-1520. Frangepan (II.) Gergely; 1523-1526, Tomory (III.) Pál; 1530-1543. Frangepán (I) Ferencz; 1565- Gregorinacz (IV.) Pál; 1572-1587. Draskovics (III.) György, bíboros; 1596-1598. Kutassy (V.) János; 1600-1607. Pethe (I.) Márton; 1607-ben Szuhay (VII.) István; 1608-1619. Napragyi Demeter; 1619-1623. Lépes Bálint; 1623-1647. Telegdy (VI.) János; 1649-1657. Püski (III.) János; 1657-1666. Szelepcsényi (IV.) György; 1667-ben Petretich Péter; 1668-1685. Széchenyi (V.) György; 1685-1686. Gubassóczy (VIII.) János; 1687-ben Boskovich (II.) Márton; 1691-1695. gróf Kollonich Lipót; 1696-1710. Széchenyi (V.) Pál; 1710-1732. gróf Csáky Imre, bíboros; 1733-1745. gróf Patasich (IlI.) Gábor, az egyházmegye egyik legnagyobb főpásztora; 1747-1751. gróf Csáky Miklós, utóbb esztergomi érsek; 1745-1760. Zetényi Klobusiczky (II.) Ferencz; 1760-1776. gróf Batthyány (I.) József bíboros, utóbb esztergomi érsek; 1776-1784. báró Zajezdai Patachich Ádám; 1787-1817. gróf Kolonits (IV.) László; 1822-1843. Klobusiczky (IV.) Péter; 1845-1851. gróf Nádasdy (III.) Ferencz; 1852-1866. Kunszt (II.) József; 1866-1867. Lonovics (III.) József; 1867-1891. Haynald (II.) Lajos bíboros; 1891-1904. Császka (VI.) György; 1905-ben Városy Gyula kalocsa-egyházmegyei áldozópap, utóbb kanonok, majd székesfejérvári püspök, a tudós történetíró neveztetett ki érsekké s mint ilyen a 83-ik a kalocsai főpásztorok sorában.¹¹²

A kalocsai érseknek ama közjogi személyes kiváltságán kívül, hogy a királyi koronázásnál a prímás mellett bizonyos segédkező funkcziókat végez, a prímási szék üressége idején pedig ő koronázza meg a királyt, maga a kalocsai érseki szék és metropolitai tartomány, melyhez a csanádi, erdélyi, nagyváradi és tinini püspökségek tartoznak, amaz egyházi kiváltsággal bír, hogy kánonszerűleg független a prímási joghatóságtól. E függetlensége és önállósága abban áll, hogy a kalocsai érsek és suffragan püspökei nem kötelesek magukat a prímástól felszenteltetni; nem kötelesek a prímástól egybehívott zsinaton megjelenni; a prímási szék számukra nem fölebbezési fórum, hanem a kalocsai érsek ítéletétől közvetetlenül a római Kúriához felebbeznek; a prímás a kalocsai provincziában nem bír felügyeleti joggal és főpapi kiváltságokkal. A prímásnak az országos törvényekkel biztosított politikai elsőbbségét és kiváltságait azonban ez az exemptio nem érinti.

A kalocsai metropolitának e kánoni jogai részint azon a paritáson alapszanak, melyen mint érsek és metropolita már kezdettől, vagyis 1001-től fogva, az esztergomi érsekkel, mint ilyennel szemben áll, és a melynél fogva mint érsek suffragan püspökeivel más érseknek nem lehet alávetve, részint azon a körülményen, hogy sem országos törvényeink a prímásnak kánoni joghatóságát, a kalocsai érsek és provincziája fölött nem ismerik, sem az egyházi zsinatok határozatai a prímásnak a kalocsai érsek fölött ily kánoni joghatóságot nem tulajdonítanak. Az esztergomi érseknek prímási méltósága tulajdonképen csak a XIV-ik század végén öltött állandó alakot, de a kalocsai érseki tartományra kiterjedő joghatósága soha sem ismertetett el.

243A kalocsai érsekek minden ily irányú kísérlettel szemben századokon át nagy kitartással és erélylyel harczoltak érseki székök és tartományuk függetlenségeért, jogaik és kiváltságaik biztosításáért. A hosszú harcz a Rudnay prímás által 1822-ben egybehívott pozsonyi nemzeti zsinaton nyert kielégítő békés befejezést. Az egyébként köztudomásúlag szelídlelkű, békés hajlamú Klobusitzky Péter kalocsai érsek ugyanis, támogatva suffragan püspökeitől, a zsinat megkezdése előtt oly súlyos érvekkel szállott síkra érseki székének és provincziájának függetlensége mellett, hogy a prímás az előkészítő ülésen kijelentette és jegyzőkönyvbe vétette, hogy a kalocsai érseknek és suffraganeusainak a zsinaton való megjelenése semmikép sem jelenti azt, mintha az érseki széknek és provincziájának előjogai és függetlensége bárminő csorbát szenvedtek volna.

Így simultak el a százados versengés utólsó hullámai is és azóta az ország két első főpapi széke legbékésebb egyetértésben, karöltve teljesíti magasztos hivatását és legfeljebb ama tisztán akadémikus jelentőségű és kizárólag tudományos fegyverekkel vitatott kérdés fölött folytat ártatlan eszmeharczot, hogy melyiköket illeti meg a koronahozó Asztrik első székhelyének dicsősége.

Kétségtelen hogy az érsekség felállításával egyidőben keletkezett Kalocsán a székesegyházi káptalan is. Ezt már az egyházmegyei berendezés intézményes rendszere megköveteli. A sok viszontagságban azonban, a melyeken Kalocsa átment, a káptalani levéltár elveszett és egyéb levéltárainkból is csak nagyon gyéren kerülnek elő adatok, melyek a káptalan történetét megvilágítanák.

Rupp Magyarország helyrajzi történetében¹¹³ úgy véli, hogy a káptalan első tagjai, világi papok hiányában, benczés szerzetesek voltak. Egyébként a káptalan ősi javadalmazása igen csekély lehetett, mert a Győr nembéli Saul érsek már 1198-ban a kanonokok megélhetését biztosítandó, kénytelen volt egyes helységek tizedeit a káptalannak átengedni s vagyonukat három érseki birtokkal megnövelni.¹¹⁴

Azonban csapás csapást követett és a káptalan mindinkább elszegényedett. Valószínű, hogy a boszniai eretnekek garázdálkodását sínylette meg. V. Orbán pápa ugyanis 1368 május havában komolyan inti őket, hogy az egyházak, kivált a kalocsaiak, bántalmazásától tartózkodjanak. VI. Incze pápa pedig már előbb kénytelen volt a káptalan létszámát 12 kanonokról 6 kanonokra leszállítani.¹¹⁵ Ez a balsors állandó társul szegődött a káptalanhoz s csapásaival üldözte egész a XVIII. század első harmadáig, úgy hogy a káptalan, több évszázadon át, egyáltalában nem is állott fönn.

Mikor a nagy erélyű Csáky Imre lőn kalocsai érsekké, a Széchenyi Páltól megindított helyreállítási tervezések és munkálatok nagyobb erővel indultak meg. Csáky ismételten a királyhoz fordult, hogy a terveihez szükséges anyagi eszközöket biztosítsa magának. Hogy kérő szava annál súlyosabban essék a mérlegbe, saját elhatározásából, meghívta Kalocsára a váczi és a boszniai püspököket, hogy önszemükkel győződjenek meg a Kalocsán végbement pusztulásról. Ezt, a mint fennmaradt jelentéseik bizonyítják, a felszólítottak meg is tették. Nem volt ekkor Kalocsán sem székesegyház, sem káptalan s a hívők száma is csekély volt¹¹⁶; szorgoskodásának meg volt az eredménye, mert Károly király meghagyta őt a nagyváradi püspökség székében is s így lehetővé tette, hogy az egyházmegye fellendülését nagyobb anyagi erővel indíthassa meg. Terveit azonban nagyobbára utódja Patasich Gábor valósította meg. Az ő nevéhez fűződik a káptalan helyreállítása is. Már 1733-ban foglalkozott e gondolattal, kijelentvén Károly királyhoz intézett egyik kérelmében: erős szándékom az is, hogy az érseki javadalom jövedelmeinek terhére a káptalant visszaállítom.¹¹⁷ És szavának állott. Már 1734 április 23-áról írja a királynak, hogy egyelőre négy rendes és két rendkívüli kanonokból kívánná a káptalant egybeállítani olyképpen, hogy a prépost, az érsekség jövedelméből, fajzási és legeltetési jogon kívül, évi 500 rénes forintot, a három rendes kanonok évi 400-400 forintot kapjon. A két rendkívüli kanonok megmaradna plebániájának élvezetében, ott laknék és működnék, de a káptalanban 244űlés és szavazás jogával bírna.¹¹⁸ Miután pedig terve megnyerte a király beleegyezését¹¹⁹, Rómába fordult annak megerősítéséért, kérve, hogy a kiadandó bullában a prépost részére a főpapi jelvények használata, a kanonokoknak a "cappa és rochetta" viselésének joga adassék meg.¹²⁰

A pápai bulla, mely 1725 novemberében kelt, a kalocsai egyházmegye ujjászületésének keresztelő oklevele. A nagy alkotásoknak egész sorozatát foglalja magában. Helybenhagyja a Csáky Imre érsektől kezdeményezett alapokon a székesegyház építését, a Bor. Szent Károlyról elnevezendő papnevelő megalkotását és a kalocsai káptalan visszaállítását.¹²¹ Ez utóbbit egészben a Patasichtól megjelölt módon, s az új káptalan tagjainak a viola uszályos kiváltságos nagy kappa viselését engedte meg.

Azonban több közbejött akadály miatt a káptalan tényleges visszaállítása csak 1738-ban ment végbe. Ez évben, augusztus 14-én, nagy pompával szentelte fel Patasich az új székesegyházat és egy hónappal utóbb megtette előterjesztését az új kalocsai káptalan tagjainak kinevezésére nézve. E szerint a visszaállított káptalan első kanonokjai lettek: olvasókanonok Házi György kalocsai plebános; éneklőkanonok Szánovsky Péter akasztói plebános; őrkanonok Kis József érseki udvari pap. Mesterkanonokok lettek: Hedri Boldizsár bajai és Széplaki István jankováczi plebános. Rendkívüli kanonok lett Kökemezei Ádám, ki keczeli plébános maradt és Horváth János hittudor, a papnevelő kormányzója.¹²² Nagyprépostot az új káptalan csak 1747-ben kapott báró Barkóczy Sándor személyében.¹²³

A helyreállított káptalan tagjainak számát Batthyány József érsek 1761-ben 5-re emelte és a káptalan anyagi helyzetét ujabb nagylelkű alapítványokkal javította.¹²⁴ Mária Terézia 1776-ban, Patasich Ádám érsek előterjesztésére 9-re, majd 10-re egészítette ki. A káptalan anyagi helyzetén javított gróf Kolonich Lipót, ki az érsekség egyik birtokát engedte át és végleg I. Ferencz, ki 1832-ben az érseki javadalomból hat helységet és öt pusztát a káptalannak adományozott.¹²⁵

Városy Gyula buzgó és sikeres kutatásai alapján ma már kétségbevonhatatlan, hogy mind a kalocsai egyházmegyének, mind a kalocsai és bácsi székesegyházaknak és káptalanoknak égi pártfogója kezdettől fogva Szent Pál apostol volt. (Az egyház 1885. évi névnaptárában. XII-XVII. lap) Annál sajátságosabb, hogy ennek a valóságban ma már alig maradt nyoma. Az egyházmegye égi pártfogója ma Szent István király, a kalocsai székesegyház pedig Mária mennybemeneteléről van elnevezve.

A káptalan ősrégi pecsétjén, egy 1360-ból származó oklevél tanúsága szerint, egész világosan látható Szent Pál apostol alakja.¹²⁶ Azonban a káptalan helyreállításakor, úgy látszik, nagyon elmosódott pecsétnyomó kerülhetett Patasich Gábor érsek kezébe, mert az ő előterjesztésére III. Károly 1739, február 10-én engedélyezte az új hites pecsétet, Péter apostol alakjával.¹²⁷

A visszaállított káptalannak eleddig 17 nagyprépostja volt. Ezek: 1747-1780. báró Barkóczy Sándor; 1781-1787. Palma Károly Ferencz; 1790-1798. Vajkovics Imre; 1799-1818. Takács Márton; 1824-25. Szalay István; 1827-1831. Ujváry Dávid; 1833-39. Bajzik János; 1840-42. Csupor Mihály; 1843-47. Wagner Ferencz; 1848-52. Girk György:1853-73. Nehiba János; 1875-88. Antonovich János; 1888-1895. Lichtensteiger Ferencz; 1895-1902. Hopf János; 1902-1903. Molnár János; 1903-1904. Majorosy János és 1905-től Schweitzer József.

A káptalan mai tagjai a nagypréposton kívül ezek: Olvasókanonok: Kleiner Lajos pápai praelatus, érseki helynök; éneklőkanonok: Macskovics Pál praelatus; őrkanonok: Zundl Péter prépost; bácsi prépost: Hoffmann Károly apát székesegyházi főesperes: Valihóra Ágoston prépost; bácsi föesperes: Steécz György apát; tiszai főesperes: Povischil Rikárd; mesterkanonokok: Boromisza István 245apát; Horváth Géza. - Tiszteletbeli kanonokok: Balássy András pápai praelatus, kishegyesi plébános; Werner Károly volt dunacsébi; Kleiner Adolf hajósi; Mamusich Félix Szabadka Szt. Terézi; Habram János volt martonosi; Martin József szentfülöpi; Parcsetich József szondi és Ámon Pál újvidéki plébánosok.

A kalocsai érseki egyházmegye a középkorban s a pápai tizedjegyzék tanúsága szerint öt főesperességre volt felosztva. És pedig: a sárközi, azaz kalocsai vagyis székesegyházira; a bodrogira; a szegedire; a bácsi és a szerémi főesperességre. Ezek közül a szegedi főesperesség csongrádmegyei felső része 1514-ben, mikor Szeged a Csanádi püspökök székhelye lőn, a csanádi püspökök alá került.

Ez öt főesperesség közül megyénk területére csupán a sárközi főesperesség esett, de ennek plebániáiról a tizedjegyzékek bővebb felvilágosítást nem adnak.

Okleveleink is csak egy oly megyénkbéli helység emlékét őrizték meg, a mely az egyházmegye területén feküdt és már a középkorban templommal bírt s ez a Kalocsától délre eső Éld, hol 1346-ban a Bold. Szűz Mária tiszteletére szentelt kőtemplom állott.¹²⁸ Egyéb levelekből azonban ösmerjük a következő plébániákat, a melyek bizonynyal templomokkal is bírtak: Ágas-Egyház, Arany-Egyház, Bogyiszló, Fajsz, Fejér-Egyház, Halom-Egyház, Izsák-Egyház, Kalocsa, Keczel, Pataj, Solt, Szent-Benedek, Szent-Iván, Szent-Imre, Szent-Dénes, Akasztó, Vadkert, Foktő, Szent-Gál, Máriaháza (búcsujáró-hely), Miske, Szakmár. A szentimrei ősi templom romjai még ma is állanak.

A Kalocsa-érseki egyházmegye jelenleg csak három főesperességre oszlik: a székesegyházira; a bácsira és a tiszaira. Ezek közül a székesegyházi főesperesség öt esperesi kerülete közül megyénk területére kitérjed a miskei, a hajósi és a keczeli.

A miskei esperesi kerület 10 plébániából áll. Ezek: 1. Bátya. A pleb. keletkezett 1698-ban. Anyak. 1715-től. Temploma a Bold. Szűz születéséről van elnevezve. 2. Dunapataj. Keletk. 1837. Anyak. 1756-tól. Tpl. Nep. Sz. János. Kegyura br. Rudnyánszky Mihály örökösei. 3. Dunaszentbenedek. Kel. 1720. Anyk. 1727-től. Tpl. Sz. Benedek. Kgy. a kalocsai kápt. - 4. Dusnok. Kel. 1738. Anyk. 1738-tól. Tpl. Sz. Fülöp és Jakab apost. Kgy. a káptalan. - Fajsz. Kel. 1720. Anyk. 1720-tól. Tpl. Sz. István kir. Kegy. Tanulmányi alap. - 6. Foktő. Kel. 1814. Anyk. 1815-től. Tpl. Sz. László kir. Kgy. a káptalan. - 7. Géderlak. Kel. 1814. Anyk. 1815-től. Tpl. Sz. László kir. Kgy. a káptalan. 8. Miske Kel. 1826. Anyk. 1729-től Tpl. Sz. Mihály ark. Kgy. az érsek. - 9. Uszód. Kel. 1870. Anyk. 1871-től. Tpl. Regisi Sz. Ferencz. Kgy. a káptalan - 10. Kalocsa mely mint székesegyházi plebánia, közvetlen a főesperes alá tartozik. Kel. 1702. Anyk. 1712-től. Tpl. a székesegyház. Kgy. az érsek. Pléb.

A hajósi esperesi kerület 5 plébániából áll. És pedig: 1. Bajaszentistván. Kel. 1808. Anyk. 1809-től. Tpl. Sz. István kir. Kgy. az érsek. - 2. Érsekcsanád. Kel. 1839. Anyk. 1799-től. Tpl. Ker. Sz. János. Kgy. az érsek. - 3. Hajós. Kel. 1724. Anyk. 1723-tól. Tpl. Sz. Imre hg. Kgy. az érsek. - 4. Nemesnádudvar. Kel. 1738. Anyk. 1724-től. Tpl. Mária látogatása. Kgy. az érsek. - 5. Sükösd. Kel. 1711. Anyk. 1720-tól. Tpl. Mindenszentek. Kgy. az érsek.

A keczeli esperesi kerület 9 plébániára terjed ki, úgymint: 1. Akasztó. Kel. 1735. Anyk. 1727-től. Tpl. Bold. Szűz Mária szület. Kgy. gróf Batthyány József örökösei és a döbrögeczi fölbirtokosok. - 2. Császártöltés. Kel. 1787. Anyk. 1787. Anyk. 1763-tól. Tpl. Sz. Simon és Juda apost. Kegy. a káptalan. - 3. Csengőd. Kel. és Anyk. 1899. Tpl. Magyarország Nagyasszonya. - 4. Homokmégy. Kel. 1877 Tpl. sz. Adalbert vrt. Kgy. az érsek. - 5. Keczel. Kel. 1737. Anyk. 1878-tól. Anyk. 1741-től. Tpl. Sz. Háromság. Kgy. a káptalan. - Kiskőrös. Kel. és . Anyk. 1733. Tpl. Sz. József. Kgy. a Vallás-Alap. - 7. Prónayfalva. Kel. és Anyk. 1906. Kápolna: Sz. János apost. - 8. Soltvadkert. Kel. és Anyk. 1767. Tpl. Sz. Lélek. - 9. Szakmár. Kel. 1868. Anyk. 1869-től. Tpl. Sz. Erzsébet látogat. Kgy. az érsek.

Az egyházmegye területén egykor fennállott apátságok és prépostságok közül megyénk területére esett állítólag a Szent Györgyről és a Szent Ágostonról elnevezett kalocsai apátság. Amazt Szent István alapította volna a káptalant pótló benczés szerzetesek részére és 1455-ben III. Kálix pápa engedelmével V. László király által az érseki javadalomba olvasztatott; emez 1463-ig állott volna fenn és 1463-ban ugyancsak az érseki javadalommal egyesíttetett. Mindkét adatot Palma 246Ferencz Károly közli az egyházmegye 1778-iki névtárában annélkül, hogy állítását bármivel is igazolná.¹²⁹ Tény, hogy a hivatalos körök létezőknek ismertették el ezen apátságokat s azok czímeit ma is adományozni szokás.

A Szent Margitról elnevezett garabi benczés apátság a Dusnok határában fennállott Garab helységben volt, a hol az 1815-ben és 1831-ben megejtett Canonica Visitatiók tanúsága szerint templomának romjai még láthatók voltak. Első okleveles nyomára 1234-ben akadunk, a mikor Ugrin kalocsai érsek bíráskodik a Hozuga apát által Sudai Ábrám fia Ivánka ellen emelt birtokháborítási perében. 1332-ben az apátsággal kánonilag egyesítve volt a zágrábi egyházmegyében fekvő bélai konvent és 1478-ban már a Szent Miklósról nevezett babolcsai monostor is. Valószínű, hogy a XVI. század elején a szekszárdi apátságba olvasztatott be.

A váczi püspökség alapításának kérdését apodiktikusan eldönteni nem lehet. Hiányoznak ehhez az alapításra vonatkozó pozitív adatok. Mégis a rendelkezésre álló történelmi anyag egybevétéséből és valószínűségi okokból megállapíthatjuk, hogy a püspökség a Szent Istvántól alapított tíz püspökség egyike volt. Ezt tanítja a történetírók nagy többségének egyetértő vélekedése¹³⁰ és ez az egyházmegye hivatalos meggyőződése is. Már az 1835-iki váczi történelmi Schematismus hirdeti: Institutionem Episcopatus Vaciensis tribuendam esse Divo Proto-Regi Stephano, ereduti recentiores e criticae legibus quasi pro evicto sumunt. Ezzel szemben, mint látni fogjuk, igen gyönge alapon épül azoknak a véleménye, a kik a püspökség alapításának dicsőségével I. Géza király fejét szeretnék övezni.¹³¹

Ez utóbbi nézet apostolai Kézai Simon mesterre és Márk krónikájára hivatkoznak. Márk krónikás több helyütt foglalkozik Váczczal és azt mindig szoros összefüggésbe hozza I. Gézával. Azt mondja egy helyütt,¹³² hogy: Géza, László és Ottó herczegek s a magyarok egész serege is, kik velök valának, megszállának Vácz körül. Ott akkor nagy erdő volt s abban senki sem lakott egy Vácz nevezetű szentéletű remetén kívül, kinek nevéről nevezte el Géza herczeg azt a várost, melyet később ott épített. Ez 1074-ben történt volna. Ez elég határozott állítás; csakhogy ezt a határozottságot lerontja maga I. Géza király, a ki a garamszentbenedeki apátság alapító levelében, tehát egy évvel később, már úgy beszél a váczi püspökségről, mint a melynek körülhatárolt birtokai, megállapított határai vannak,¹³³ sőt, mikor Alpár határait írja le, egyenesen azt mondja: est terminus cum episcopalibus sancte marie waciensis civitatis, hogy az egyik határ összeesik a Vácz városában lévő Szent Mária-püspökség birtokaival. Már pedig tisztára lehetetlen dolog, hogy ott, a hol 1074-ben még lakatlan erdő volt, 1075-ben már kifejlődött városi élet és szabatosan meghatározott püspökség lehessen. Világos tehát, hogy a Képes Krónikának ez a helye későbbi betoldás, hogy annak alapján I. Gézát Vácz alapítójaként szerepeltetni nem lehet és végre kétségtelen, éppen I. Géza oklevelének bizonyságából, hogy 1075-ben Vácz már régi lakott helyként, előjogokkal felruházott városként szerepelt s hogy püspöksége sokkal régebbi keletű.

De megczáfolja önmagát maga Márk krónikás is, midőn Képes Krónikájának 61-ik és 59-ik fejezetében világosan kimondja, hogy I. Géza a váczi székesegyház építője volt. Megerősíti ezt az állítását a krónikásnak a zágrábi krónika szava is.¹³⁴ És ezzel elesik azok érvelésének súlya is, kik I. Géza alapítása mellett 247Kézai Simon mesternek e szavaira hivatkoznak: Géza Vacie, quam fundasse dicitur, tumulatur. Géza eltemettetett Váczon, melyet állítólag ő alapított volna.¹³⁵

Világos, hogy ha I. Géza idejében a vácii püspökség már jó ideje fennállott annak alápítója más mint Szent István nem lehetett. Hartwik, a szent király életírója, világosan mondja, hogy István tiz püspökségre osztotta fel az országot. Már pedig ez a szám csak úgy érhető el, ha Váczot hozzászámítjuk.¹³⁶ Ez ellen, mint láttuk, semmiféle komoly, számbavehető érvet felhozni nem lehet, de mellette a valószínűségi okok egész lánczolata kardoskodik.

Láttuk, hogy I. Géza, Váczról, mint a fejlődés bizonyos fokán álló városról emlékezik meg. Azt is tudjuk, hogy Vácz vidéke, bár a római imperium határán kívül feküdt, kiválóan alkalmas hely lévén a megtelepedésre, már a legrégibb időktől fogva a lakott helyek sorába tartozott. Archaeologusaink szerint a Vácz táján talált tömör hídfők a római időre, a mikor őrhely lehetett, a vidékén felmerülő nagyszámú kőkori emlékek, a legrégibb időkre, az őslakókra, az ott előforduló sánczok, halmok, a szlávok földváraira utalnak. Vácz tehát lakott hely volt már a honfoglalás korában. Szlávok lakták ekkor s ők nevezték el az Anonymustól is említett Verőcze, vagyis Verbovácz patak nevéről. Szent István korában pedig már nagyobb jelentőségre emelkedhetett s mint ilyen, kiválóan alkalmas pontúl kínálkozott egy Kis-Nógrádból, Pestből és Szolnokból alakítandó egyházmegye középpontjáúl. Ez pedig Szent lstván szemében, kinek berendezkedésében a földrajzi helyzet mindig döntő súlylyal bírt, igen fontos körülmény volt.

De nem is lehetett ez máskép. Föltevésnek is lehetetlenség, hogy éppen az ország szíve, közepe elkerülte volna a nagy király szervező figyelmét s minden egyházi szervezet hijjával hagyta volna azt a vidéket, mely a magyarság megtelepedésének legjobban megfelelt. A váczi püspökséget tehát Szent István alapította, de első nagyobb székesegyházának alapját I. Géza vetette meg.

A váczi püspökség egyházmegyéjének törzsét Pestmegye és Kis-Nógrádmegye területe alkotta. Hozzá tartozott még Külső-Szolnok vármegye is. Csongrád, úg látszik, csak később, a XIII. század folyamán lett az egyházmegye kiegészítő részévé, mert I. Gézának 1075-iki idézett levele még különállónak sejtteti e megye határait. Ezzel szemben viszont Pázmány Péter 1629-iki zsinata azt tanítja, hogy az egyházmegye kezdettől fogva mai terjedtségével bírt. Határait tehát nyugaton a Verőcze-patak és a Duna jelölték. Maga Verőcze azonban már kívül esett a megyén. A déli határ nagyjában az a konvenczionális vonal, mely a váczi és kalocsai egyházmegyéket ma is elválasztja. Éjszak-keleten a Zagyva vize volt, csekély megszakítással, a határvonal, mely azután átlépte a Tiszát, levonúlt a Berettyó mentén délnyugatnak a Kőrösig s csekély részben ennek folyását követve, átment a Száraz vizéig, honnan merően nyugatnak tartva, Hódmező-Vásárhely táján déli irányt vett és Szegedtől éjszakra lépett át a Tiszán.

A váczi püspökök régidőtől fogva Váczon és Nógrádon bírtak székhelylyel. Váczon laktak maguk a püspökök, míg a nógrádi várban a püspöki helytartó székelt.

Vácz, mely püspöki város volt, várával és vámjával együtt a püspöké volt. Lehetett azonban a városnak egy ujabb része is - valószínűleg a XV. századtól kezdve emlegetett német Vácz, - a mely magánosok kezén volt. Igy tudjuk, hogy I. Ulászló király 1440-ben a várost, mely eddig Kolos Jeromos tulajdona volt, ennek hűtlensége miatt, mint visszaháramlott jószágot, a győri vár ostromában és Cilley Ulrik gróf elfogatásában érdemeket szerzett Harcsa Pálnak adományozta oda.¹³⁷ Magának a várnak gondozása és erősbítése a XVI. század második feléig mindig a püspökök gondja volt.

Nógrád hasonlókép a püspökök birtokához tartozott s valószínűleg az ő művük is volt. Szilassy Vincze püspökről tudjuk például, hogy a várat megerősíttette, míg közvetetten utódja Báthori Miklós, a nagy humanista, Traguri Jakab építész tervei szerint restauráltatta. Ugyancsak ő kútat ásatott a várban és a várat magát 30 láb mély és ugyanoly széles hatalmas árokkal vétette körül.¹³⁸

Mindkét székhelyen megfelelő székházat is emeltettek a püspökök. A váczi rezidencziát, mely a tatárpusztítás után ujjonan épült fel, Báthori Miklós, olasz építészekkel, a saját korának ízlésében alakíttatta át. Galeotti elragadtatással beszél e székházról, a melyet kertek, lugasok és halastavak környeztek.¹³⁹ A Báthori-féle palota, melyet Brodarics István püspök nagyobbított volt, 1541-ben a török ostromnak esett áldozatul. És ez évtől kezdve, csekély kivétellel egész 1689-ig, a püspökök, kik inkább csak a czímet viselték s más egyházak javadalmaiból éltek, nem is lakhattak egyházmegyéjök területén. A török kiűzése után előbb Balogh Miklós, utóbb Dvornikovich Mihály buzgólkodásából felépült egy püspöki székház azon a helyen, a hol utóbb a siket-némák intézetét állították fel. Ez a hely azonban semmikép sem felelt meg a székház igényeinek s azért Althann Frigyes püspök a Duna partján fekvő mai székhely alapjait rakta le. Az épületet végleg 1774-ben Migazzi Kristóf püspök fejezte be, míg Kámánházy László püspök a ma is látványosságszámba menő püspök-kertet alapította s annak a Dunára néző hatalmas kőfalát emeltette.¹⁴⁰

A nógrádi székházat Báthori Miklós püspök építtette fel, Traui Jakab dalmát építész tervei szerint. Székesegyházat is építtetett a nógrádi várban, de ezek ma már romjaikban sem ösmerhetők fel.¹⁴¹

Szent István, a váczi püspökség megalapítója, Váczott csupán kisebb arányú templomot emeltetett, mely ideiglenes jellegű volt. A végleges székesegyház, mint láttuk, I. Géza király műve volt, kit 1077-ben itt is temettek el. Ez a templom, mely Podhraczky és Pray vélekedése szerint azon a helyen állott, melyen most a ferencziek kolostora van,¹⁴² 1241 fekete vasárnapján a tatárok dühének esett áldozatul. A IV. Bélától megindított szervezés nyomán ujra épült a székesegyház is, a melyet azután a Báthori Miklós építészei ujjáalakítottak és díszítettek. A török ostrom idején a székesegyház megrongálódott ugyan, de a törökök helyreállították és mecsetté változtatták át; míg végre Murthesan basa 1626-ban tövig leromboltatta és köveit a várfalak kijavítására fordíttatta.¹⁴³

A törökök kiűzetése után Balogh püspök a német telepesektől épített Sz. Mihály-templomot akarta székesegyházul berendezni; de bár a szükséges tőkét egybegyűjtötte, tervét hirtelen halála miatt csak Dvornikovich valósíthatta meg. Ez azonban ép úgy nem felelt meg czéljának, mint az általuk épített rezidencziális ház s azért Althann Károly püspök 1756-ban egy teljesen új székesegyház alapjait tette le. Művét Forgách püspök folytatta, de oly szerencsétlenül, hogy utódja, a finom ízlésű Esterházy Károly, az egész idomtalan tömeget lehordatta és a mai bazilikának alapjait fektette le. Ezt a nagyszabású tervet azután Migazzi Kristóf redukálta és újabb tervek alapján a mai székesegyházat felépíttette, azt 1756-ban felszentelte, de díszítését végleg csak 1777-ben fejezte be.¹⁴⁴

Az első váczi püspök, kinek neve reánk maradt, Kelemen volt. A tihanyi apátság alapító-levelében felsorolt egyháznagyok sorában szerepel. (1055.) Neve mellett nincs ugyan kitéve, hogy váczi püspök lett volna, de Szörényi, az esztergomi érsekek névsorának összeállítója azt állítja, hogy egy régi kéziratban olvasta Kelemen nevét mint váczi püspökét. 1077-re Bél Mátyás, Túróczi krónikája nyomán, említ egy Lázár nevű püspököt. Ezt igazolni azonban semmivel sem lehet. (Not. Hung. III. 114.) I. Géza 1075-iki adománylevele, melylyel a garamszentbenedeki monostort alapította, említ egy Áron nevű püspököt, az egyházmegye kitétele nélkül. A vácziak, arra támaszkodva, hogy Alpár a váczi püspökség tulajdona lévén, a váczi püspöknek ez aktusnál jelen kellett lennie, azt vitatják, hogy Áron tényleg váczi püspök volt. Harmadiknak a váczi püspökök sorába, a váczi Schematismus, az 1102-ik évre való hivatkozással, I. Istvánt iktatja be, kinek utódja Marcellus, a zobori apátság részére Kálmán királytól adott 1111-iki oklevélen olvasható, de a ki már öt évvel később az esztergomi érseki székben ült. 1140-1148-ig I. Marcellus; 1148-1162-ig Ipoly; 1162-1182-ig 249I. Mihály volt a püspök. 1183-ban Jób-ot, ki csakhamar esztergomi érsekké lett, Boleszló követte, a kinek Imre királylyal volt erős összetűzése.

Boleszló az Imre király és Endre között dúlt testvéri viszályban Endre herczeg pártjára állott. Éppen 1199 nagyböjtjén vette hírül Imre, hogy Endre és magyarországi hívei között a levelezést Boleszló váczi püspök közvetíti és hogy a pénzt, melyet a lázadásra gyűjtöttek, a váczi székesegyház sekrestyéjében őrzi. A haragra lobbant király tüstént Váczra sietett, hol őt a káptalan ünnepélyesen fogadta. A király gyűlésre hívta a püspököt és a káptalant s kívánta, hogy a kincstárt nyissák meg előtte. Boleszló vonakodott. A király gyanúját megerősítve látván, alkonyat felé eljött a templomhoz, a melyben a püspök és káptalanja éppen a napi ájtatosság végső zsoltárait énekelte. Beizent tehát a püspökhöz, adja ki a kulcsokat és jöjjön ki. Boleszló nem küldte ki a kulcsokat, de ki se mert jönni. Imre dühös lett, belépett a templomba és megparancsolta, hogy nyissák ki a sekrestyét. A püspök tiltakozott "az erőszak, a rablás" ellen és az oltárhoz menekült. Papjai körülötte csoportosultak és "könnyes szemmel" kezdték az éneket "Tekints reánk, Uram! szent székedből és gondoskodj rólunk!" E passzív ellentállás még jobban felingerelte a királyt; közéjök rohant, Boleszlót megfogta, az oltártól elrántotta és kifelé húzta. A püspök ellene szegült; a mint küzködött, az oltár lépcsőjén elesett, de Imre tovább hurczolta a földön, oda lökte fegyvereseinek s azok megfogták és a templomból kidobták, a sekrestye ajtaját pedig feltörték. Az őrkanonok most már felnyitotta a kincstárt, melyből Imre Boleszlónak a leleszi kolostor alapítására szánt kincseit és a levelezést kivette, az egyház kincseit azonban érintetlenül hagyta. A püspök az erőszakoskodás következtében megszentségtelenítve látva a templomot, benne az istentiszteletet betiltotta; a mire a király azzal felelt, hogy a püspök dézsmáját lefoglalta és kijelentette, hogy a ki Boleszló részéről levelet vinni merészel, annak szemeit kitolatja.

Boleszló mégis módját ejtette, hogy panasza június folyamán a pápa elébe került. III. Incze, bár igaz barátsággal viseltetett Imre iránt, mégis igen komoly dorgáló levelet intézett hozzá és megbízta egyúttal Saul érseket, vizsgálja meg szigorúan az ügyet, igyekezzék a királyt bánatra és elégtételre bírni. Ha ez nem sikerül, "tegyen félre minden szeretetet és félelmet, tartsa csak Istent szem előtt és tegyen jelentést Rómába."

Imre maga elé sem bocsátotta Saul érseket s haragosan fakadt ki a pápa ellen. Később azonban lecsendesedett s írt a pápának egy mentegetődző levelet. Sót utóbb, belátván hevességét és tettének illetlenségét, mintegy engesztelésűl odaajándékozta Boleszlónak azt az adót, a melyet évenként háromszor: karácsonykor, husvétkor és Szent István napján, a király és királyné számára szedni szoktak. Ezt a pénzt azután a megbántott váczi püspök a tőle alapított leleszi kolostornak adományozta oda.

1215-ből Jakab; 1222-ből Briccius; 1238-ból I. Mátyás emléke maradt fenn. Ez utóbbi, esztergomi érsekként vett részt a sajómezei ütközetben s ott el is esett. Utódja a váczi püspöki székben s utóbb az esztergomiban is Vancsai István lett. A tatárvész után Haymo János volt Vácz püspöke, a kinek Roger mester, a nagyváradi kanonok, utóbb spalatói érsek, a maga nevezetes iratát, a Carmen Miserabilét ajánlotta.

1251-1254. Jeromos; 1255-1260. III. István; 1261 után I. Fülöp, László király nejének, Izabella királynőnek kanczellárja; 1279-ben I. László, más néven Haab ; még ugyanaz évben I. Tamás. 1287 táján II. László; utána az Omodénbeli Abba; 1326-ban Lőrincz; 1329-től Rudolf; 1343-tól II. Mihály; 1364-től II. János királyi kincstartó; 1378-tól I. Péter; 1405-től II. Miklós; 1409-től II. Fülöp; 1419-től Lőkös nádorispán fia Salgó (III.).

1430-1437-ig a püspökség az e korbeli oklevelek tanúsága szerint üresedésben volt; sőt valószínű, hogy egész 1447-ig nem töltötték be, a mikor II. Pétert találjuk a püspöki trónban, kit azonban Hunyadi János szorgalmazására Erdélybe helyeztek át 1449-ben. 1455-ben Szilassy Vincze, 1475-ben már a Váczi felvirágzása körül nagy nevet szerzett somlyói Báthori Miklós volt váczi püspök.

1506-ban Várdai (I.) Ferencz, 1513-tól Szalkai (III.) László, a későbbi hírneves esztergomi érsek, 1520-tól Országh (III.) János, a nagynevű Országh Mihály nádor fia és a jogi tudományok nagy mívelője; 1526-tól Brodarics (IV.) István, a mohácsi vész történetírója; 1540-től báró Perényi (V.) Miklós; utána Kechety (I.) Márton; 1549-től Dudich (I.) Ágoston; 1553-tól Péterváradi Balázs; 1561-től 250Ujlaky (IV.) János gróf; 1578-tól Mossóczi Zakariás, a Corpus Juris kiadója; 1582-től Melegh Boldizsár; utána Pethe (II.) Márton, utóbb kalocsai érsek, ki Pázmánynyal szemben az esztergomi székre is vágyott s kinek magyar érzelme és rettenthetetlen szókimondása közmondásos volt; 1587-től Mathésy (V.) István, ki Draskovich titkáraként a trienti szent zsinaton is részt vett; 1593-tól Szuhay (VI.) István, a királyi kamara híres prefektusa, ki utóbb az esztergomi érsekség adminisztrátoraként száműzetésben halt meg, ültek a váczi püspöki trónusban.

Szuhay utódja 1600-tól Radovits (III.) Péter volt. Ezt követték: 1608-tól Almássy (I.) Pál; 1613-tól az éles tolláról ösmert Balásfy (II.) Tamás, pozsonyi prépost. 1622-től a naplóíró Dallos (VI.) Miklós; utóbb győri püspök; 1623-tól Sennyey (V.) István; 1628-tól Felsőtáli Dávid (II.) Pál; 1630-tól Draskovich (I.) György gróf; 1635-től Nagyfalvay (II.) György 1644-től Kopcsányi (III.) Mihály; 1646-tól Hoszszútóthy (IV.) László; 1649-től Püsky (V.) János; 1651-től Tarnóczy (II.) Mátyás; 1655-től Zongor (II.) Zsigmond; 1658-tól gróf Pálffy (III.) Tamás; 1660-tól Szentgyörgyi (II.) Ferencz; 1663-tól Szegedy (III.) Ferencz, később egri püspök; 1669-től báró Pongrácz György; 1676-tól Gubasóczy (VI.) János; 1679-től Korompay (IV.) Péter; 1681-től gróf Kéry (VII.) János; 1685-től Galánthai Balogh (VII.) Miklós; 1689-től Dvornikovics (IV.) Mihály; 1706-tól gróf Esterházy Imre, ki utóbb esztergomi érsek lett és magát mindvégig Frater Emericusnak nevezte, vonatkozással arra, hogy egykor pálos-szerzetes volt. 1709-től gróf Kollonich (II.) Zsigmond; 1756-tól gróf Leslie Vilmos, utóbb laibachi herczegpüspök; 1717-től gróf Althann Frigyes Mihály, ki utóbb a bíborosi kalapot is elnyerte s Vácz egyik legkiválóbb főpásztora volt. 1735-től az előbbinek unokaöcscse, gróf Althann Károly Mihály; 1757-től gróf Migazzi Kristóf, utóbb bécsi érsek; 1758-tól gróf Forgách (III.) Pál; 1759-től gróf Esterházy Károly.

1762-től Migazzi Kristóf, örökös adminisztrátorként vette ismét kezébe a váczi püspöki pásztorbotot és Vácz ujjjáalkotójának nevét érdemelte ki magának. 1786-ban bekövezkezett lemondása után 1787-től báró Splényi Xav. Ferencz lépett a váczi püspöki székbe. 1792-1806-ig üresedésben volt a püspökség, a mikor végre Károly Ambrus Ferdinánd királyi herczeg neveztetett ki püspökké. Ez 1808 január 25-én herczegprimássá lett. Utódja Váczott Kámánházy László. Ezt követték 1824 február 12-étől gróf Nádasdy Paulai Ferencz. 1855-1859. Roskoványi Ágoston, a nagynevű hittudós; 1859-1885. Peitler József Antal; 1887-1899. Schuster Konstantin; 1900-tól gróf Csáky Emmanuel Károly, ki a váczi püspökök sorában a nyolczvankilenczedik.¹⁴⁵

Hogy a székesegyház mellett mekkora volt a káptalan az alapítást követő években, azt adatok hiányában meghatározni nem lehet. Desericzius, a váczi püspökség első monografusa megemlékezik arról, hogy a kanonokok száma, régi hagyomány szerint, valaha meghaladta a harminczat is. Rogerius mester, a siralmas ének szerzője, elbeszélvén Vácznak a tatárok által való romlását, csak annyit mond, hogy az egyház kincseit elvitték, a kanonokokat és más személyeket, asszonyokat és leányokat, kiket kardélre hányni nem akartak, tűzbe vetették és elégették.¹⁴⁶ A XIV. századbeli pápai tizedjegyzékek szerkesztői, a nagy lajstrom függelékében 14 kanonokot névszerint sorolnak elő, a mi szintén megerősíteni látszik a hagyományt abban, hogy a káptalan a népesebbek sorába tartozott.

A török vész végzetes csapást mért a káptalanra. Az 1541-iki ostrom alkalmával a kanonoki székházak a tűz martalékává lettek, levéltárát és okiratait a török hordák szétszórták, a kanonokok egy része elesett, más része török fogságba került. Ettől kezdve csaknem egész 1700-ig szünetelt a káptalan. Maga a püspök sem lakott ez időszak legnagyobb részében Váczott s a hívek lelki gondozását az ecseki plébánosok, mint püspöki helynökök vezették. Egy másik nógrádmegyei plébános kis-nógrádi, egy pestmegyei pedig pesti főesperesként szerepelt.¹⁴⁷

Dvornikovics püspök előterjesztésére a váczi káptalant I. Lipót állította vissza. Megerősítette régi jogaiban és kiváltságaiban s új hiteles pecsétet engedélyezett.¹⁴⁸ Azonban ekkor csak a prépostot, az olvasó és őrkanonokot nevezték ki.

Az ily módon rekonstruált káptalan azonban az 1709-iki rácz lázadás alkalmával ismét menekülni volt kénytelen s végleg és zavartalanul csak 1711-ben 251telepedhetett le. 1713-ban visszaállították az olvasó kanonokságot és a székesegyházi főesperességet. A káptalan egész 1762-ig csak ebből az öt tagból állott. Ekkor Lauchans Xav. Ferencz sebenicói püspök, az iskolakanonokságot, Vertenfelsi Vürth Ferencz körösi apát pedig az ifjabb mesterkanonokságot alapították saját vagyonukból. Ez utóbbi stallum 1767-ben az alsóvárosi plebániával lőn egyesítve. 1769-ben Vürth a székesegyházi kisprépostság javára tett le alapítványt s az ekkép 8 tagból álló káptalant végre 1780-ban, a püspöki javakból, vagyis de mensa episcopali, a szokásos 12 tagra egészítette ki. A váczi káptalan tehát öt régi alapítású és 7 új alapítású javadalmas kanonokságból áll.¹⁴⁹

A káptalan statutumai Kollonich kardinalis idejében 1713-ban keletkeztek s azokon 1767-ben Migazzi bíboros tett ujabb változtatásokat.

A váczi káptalan nagyprépostjai sorából csak a káptalan rekonstrukcziója után való időből származók neveit ösmerjük. Ezek: 1701-től Berkess András; 1731-től Arbay János; 1736-tól Szappantsy Márton 1751-től báró Jean de Roy Miklós; 1759-től Salbeck Károly; 1776-tól gróf Esterházy Pál; 1780-tól Zerdahelyi Gábor; 1801-tól Erdélyi József. Még ugyanez évből: Bodonyi Sándor; 1813-tól gróf Bissingen-Nieppenburg Ernő; 1820-tól Tiller József; 1823-tól Borcsiczky Béla; 1837. Sztankovics János; 1839-től Sághy Mihály; 1850-től Gáspárik Kázmér; 1862-től Kriszter Antal; 1869-től Herman József; 1875-től Ellenbacher István; 1885-től Neszveda István; 1890-től 1910 márcz. 11-ig Virter Lajos.

Az egyházmegyének 1909-ben kiadott hivatalos névjegyzéke szerint a káptalan mai tagjai a következők: Nagyprépost: Virter Lajos (†) v. püspök, helynök, az egyházmegye nesztora; olvasókanonok: Markovics Lázár apát; éneklőkanonok: Jung János felszentelt rosaliai püspök, mogyoródi apát, püspöki helynök; őrkanonok: Motesiczky János pápai praelatus; székesegyházi főesperes: Baksay Károly pápai prael., főtanfelügy.; pesti főesperes: Bucsek Andor prael.; csongrádi főesperes: Schmidt János kisprép.; mesterkanonokok: Rózsahegyi Gyula prép.; Galcsek György apát; Vághegyi Ágoston; Gossmann Ferencz prael., egyházm. kanczellár; Matzenauer Oszkár prép. kamarás. Cz. kanonokok Kammerer Ferencz verőczei; Filipcsics József újszászi ; Matejka Vilmos ecseri; Kossitzky Lajos bujáki; Kazaly Imre nagykátai és Drien István mogyoródi plebános.

A pápai tizedjegyzék tanúsága szerint a váczi püspökség egyházközigazgatási szempontból öt főesperességre oszlott. Úgymint: a szolnoki vagy váczi, a csongrádi, a pesti, a szigetfői és a nógrádi főesperességekre. Az egyes főesperességek területén fennállott esperességekre nézve adatunk nincs. Plebániáit csak részben sorolja fel a tizedjegyzék, de így is azt a benyomást nyerjük, hogy a püspökség területén az egyházközségek száma soha sem volt nagy, különösen a Duna-Tisza közében, - hol a kunok hosszú ideig ragaszkodtak, ha nem is nyíltan, pogány szertartásaikhoz,- csak igen kevés plebánia és egyházas község állott fenn.

A bennünket szorosabban érdeklő főesperességekből, a szolnokiból, a pestiből és a szigetfőiből a tizedjegyzék összesen 9, 5, illetőleg 7 plebániát nevez meg. Ezek közül pestmegyei plebániák voltak, a szolnoki főesperesség területén: a fóth-melléki Istvánháza, Sződ, Duka, Kisujfalu (Mácsa mellett), Battyán (Váczhartyán mellett) Varsány (Verseg mellett), Nagykáta és Tápióság; a pesti főesperesség területén: Abony, Czegléd és Nyilas (ma Nyilasmajor); a szigetfői területen pedig: Apostag, Vecse (ma Dunavecse). Szalk (ma Szalkszentmárton része). Dömsöd, Pereg, Ráda (ma A.- és Felsőráda puszta) és Varsány (ma Dunavarsány).

Középkori okleveleink néhol világosan felemlítik, hogy az illető helységben templom volt, néhol meg a névhez csatolt egyház szócskából, vagy abból válik ez a körülmény valószínűvé, hogy a helység valamely szentnek a nevét viseli. Ez utóbbi esetben feltehetjük ugyanis, hogy a községet a templom védőszentjéről nevezték el. Ily alapon Pestmegyének a váczi püspökség joghatósága alá eső részében a következő egyházas községekkel ösmerkedünk meg: Félegyháza (1389); Gyál, hol már 1323-ban Szent György tiszteletére épült templom állott; Jánoshida (később Külső-Szolnok, majd Hevesmegye községe). Már III. Béla király idejében volt Szent János tiszteletére épült temploma. Kér (Majsa mellett) 1422-ben Mindszentekről nevezett templommal; Kerekegyház (1323) valószínűleg bazilikaszerű kerekegyházról így nevezve. Ligetegyház (1446); Mogyoród, már Szent László király idejében volt temploma; Nyáregyháza (1441). Valószínű, hogy 252nevükhöz hasonló templommal bírtak: Szent-Dienes, Szentegyed, Szentgyörgy, Szentjakab, Szentlászló, Szentlőrincz, Szentmihály, Szentmiklós, Szentpéter, Szentszalvátor, Szenttamás és Szentvid Pestmegyében.

A solti részeken egyházas községek voltak, nevük után ítélve: Délegyház (1446), Izsákegyháza (1426), Kápolna (1439), Kétegyház (1421), Mindszentegyháza (1426), Szentdemeter (1429), Szentemrefalva (1321), Szenttamásegyháza (1453). Határozottan említtetnek a következő templomok: Acsád (1440) Szent Imre tiszt. kőtemplom; Pereg (1347) Szent Imre tiszt. kőtemplommal. Innen a falu egyrésze Szentimrefalva név alatt is szerepel; Szalk (1409) Szent Mihály arkangyal tiszt. épült templommal; Zerk, másként Szentivánzerke (1326) Szent János templommal és Szigetfő (1277), melynek temploma azon a helyen állott, hol most egy szent kút van. - Természetes, hogy ezek csak szórványos adatok és abból, hogy az oklevelek egyes községekben nem említik a templomot, még nem következik, hogy ott templom ne lett volna. Igy például bizonyos, hogy Kecskeméten már a legrégibb korban volt egy Szent Miklós templom s valószínű, hogy a Boldogasszony Homok kápolna is az Árpádkorban épült első alakjában. Kétségtelen, hogy kellett templomnak lennie már a középkorban: Kőrösön, Kishatvanban, Szecsődön, mert ezek már akkor városokként szerepeltek.

A váczi egyházmegye jelenleg egyházközigazgatás szempontjából szintén három főesperességre: a székesegyházira (előbb váczi vagy szolnoki), a pestire és a csongrádira oszlik. A székesegyházi főesperesség hat esperesi kerületet foglal magában: a székesegyházét, a nógrádit, a romhányit, az ecsegit, a hatvanit és a gödöllőit. A pesti főesperesség hét esperesi kerülettel bír. Ezek a fóti, a soroksári, a zsámboki, a nagykátai, az alsónémedi, a kecskeméti és czeglédi. A csongrádi főesperesség pedig az újszászi, szolnoki, (előbb nagyabonyi), alpári, kiskunfélegyházai, csongrádi és hódmezővásárhelyi esperesi kerületekből áll.

A székesegyházi főesperesség székesegyházi esperesi kerületéből 7 plebánia közül 6 esik megyénk területére. Ezek:

1. Galgamácsa. 1725 előtt Szilágy fiókja volt. Ettől kezdve önálló anyakönyvekkel. A Szent kereszt felmagasztálásáról nevezett templommal. Kegyura a korona-uradalom. 2. Püspökhatvan. Temploma Szent Lőrincz tiszteletére, 1709-ben helyreállítva és önálló anyakönyvekkel. Kegyura a püspök. 3. Püspökszilágy. Szent Márton püspök tiszteletére épült templommal. Anyakönyvei 1715-től kezdve vannak meg. Kegyura a püspök. 4. Sződ. Temploma Szent Mária Magdolna tiszteletére. Anyakönyvei 1740-ben kezdődnek. Kegyura Nemeskéri Kiss Pál. 5. Váczhartyán. Temploma Szent István király tiszteletére. 6. Veresegyháza. Temploma Szent Erzsébet tiszteletére épült. Anyakönyvei: 1719-ben kezdődnek. Kegyúr a püspök.

A nógrádi, romhányi és ecsegi esperességi kerületek nógrádi és honti plebániákra terjedtek ki.

A hatvani esperesi kerület 8 plébániája közül csak egy esik megyénk területére. Ez: Verseg, melynek templ. Szent Miklós pp. eln. Már 1672-ben pleb. volt. Anyak.: 1714-től.

A gödöllői esperesi kerület 10 plébániából áll s valamennyi megyénk területéhez tartozik. Ezek: 1. Aszód. Templ. Szent Háromság. Új alapítása 1874-ből. - 2. Bag. Templ. Szent András apost. Régi pleb. Anyak.: 1700-tól. Kgy. a korona-urad. - 3. Boldog. Templ. Szeplőtl. Fogant. Kgy. a földesuraság. - 4. Galgahéviz. Templ. Szent Miklós pp. Anyak.: 1710-től. Kgy. Hevesy Lajosné sz. báró Schossberger Eugénia. - 5. Gödöllő. Templ.: Nepom. Szent János. Anyak.: 1769-től. Kgy. a korona-uradalom. - 6. Isaszeg. Templ. Szent Márton pp. Anyak. 1735-től. Kgy. a korona-urad. - 7. Nagykartal. Templ. Magyarorsz. Szent-Erzsébet. 1868-ban alap. - 8. Tura. Tpl. Mária Menybem. Anyk. 1701-től. Kgy. báró Schossberger Viktor. - 9. Váczszentlászló. Tpl. Szent. László kir. Anyak. 1740-től Kgy. báró Schossberger Viktor. - 10. Valkó. Templ. Szent Mihály ark. Alap.: 1903-ban.

A pesti főesperességnek fóti kerülete megyénk területén fekvő 9 plébániából áll. Ezek: 1. Csömör. Templ. Szent Háromság. Anyk. 1792-től. Ez év előtt Mogyoród leányegyháza volt. Kgy. Lukács Antal és a pusztaszentmihályi közbirt. - 2. Dunakesz. Tpl. Szent Mihály ark. Anyk. 1719-től. Kegy. Magyar Lovar-Egylet. - 3. Ecser. Tpl. Paduai Szent Antal. Anyk. 1737-től, előbb Isaszeg leányegyháza. A kegyuraság vitás. - 4. Fót. Templ. Mária Szeplt. Fogant. 253Anyk. 1845. Előbb Mogyoród leányegyh. Kgy. gróf Károlyi László. - 5. Kerepes. Tpl. Szent Anna. Anyk. 1716-tól. Kgy. A korona-urad. - 6. Mogyoród. Tpl. Szent Mihály ark. Anyk. 1761. Ős pleb., utóbb Kerepes fiókegyháza volt. Kegy. a püspök. - 7. Rákoscsaba. Templ. Nep. Szent János. Anyk. 1748. Kgy. báró Laffert Antal örök. - 8. Rákospalota. Templ. Szent Háromság. Anyk. 1884. Előbb Fóthoz tart. - 9. Ujpest. Tpl. Mennyország királynéja. Anyk. 1870. Előbb Fóthoz tartozott. Kgy. a kath. közönség.

A soroksári esperesi kerület nyolcz plébániára terjed ki. Ezek: 1. Apostag. Templ. Krisztus Urunk mennybemenetele. Anyk. 1766. - 2. Dunaharaszti. Templ. Szent István kir. Anyk.: 1695-től. Kgy.: földbirtokos. - Erzsébetfalva. Tpl. Szent Erzsébet. Anyk. 1888., a mikor a soroksári pleb. kihasíttatott. - Kunszentmiklós. Temp. Szent Miklós pp. Anyak. 1780-tól Kgy. Vallás-Alap. - 5. Pereg. Temploma Szent Mihály ark. tiszteletére. Anyk. 1738. - 6. Solt. Templ.: B. Sz. Mária. Anyak. 1884-től, a mikor Apostagtól elszakíttatott. - 7. Soroksár. Tpl. Mária Mennybemenet. (Túry Gyula szép freskóival). Anyk. Kegyúr: Közbirtokosság. - 8. Taksony. Templ. Szent Anna. Anyk. 1752-től. Kgy. Vallás-alap.

A zsámboki esperesi kerület 6 plébániából áll. Ezek: 1. Dány. Tpl. Sz.-Jakab ap. Anyk. 1748-tól. Kgy. a korona-uradalom. - 2. Kóka. Tpl. Sz.-Mátyás ap. Anyk. 1695-től. Pleb. volt már 1573-ban is. Kgy. a Pállfy herczegi család (Özv. gróf Pállfy Pálné, Károlyi Geraldin). - 3. Szentlőrinczkáta. Tpl. Sz.-Lőrincz vrt. Anyk. 1727-től. - 4. Szentmártonkáta. Tpl. Sz.-Márton pp. Anyk. 1722-től - 5. Tóalmás. Tpl. Sz.-András ap. Anyk. 1709-től. - 6. Zsámbok. Tpl. Sz. Erzsébet. Anyk. 1723-tól.

A nagykátai esperes-kerület 8 plébániája ez: 1. Nagykáta. Tpl. Sz.-Görgy vrt. Anyk. 1663-tól. - 2. Tápióbicske. Tpl. Szeplőtl. Fogant. Anyk. 1719-től. - 3. Tápiósáp. Tpl. Sz.-István kir. Anyk. 1754-től. Kgy. Flesch Emma, Reusz Henrik neje. - 4. Tápióság. Tpl. Sz.-Mihály ark. Anyk. 1787-től. - 5. Tápiósüly. Tpl. Szűz Mária szület. Anyk. 1729-től. - 6. Tápiószecső. Tpl. Sz.-Miklós pp. Anyk. 1698. Kgy. Hevesy Lajosné. - 7. Tápiószentmárton. Tpl. Sz. Márton. Anyk. 1870-től. - 8. Uri. Tpl. Sz.-Imre hg. Anyk. 1700-tól.

Az alsónémedi esperesi kerület 6 plébániából áll: 1. Alsónémedi. Tpl. Sz.-Kereszt felmag. Anyk. 1740-től. Kgy. váczi püspök. - 2. Bugyi. Tpl. Sz.-Adalbert. Anyk. 1761-től. - 3. Örkény. Tpl. Sz.-Lipót. Anyk. 1791-től Kgy. Katona Helén és Horváth István. - 4. Sári. Tpl. Mária mennybemen. Anyk. 1716-tól. Kgy. Madas Károly örök. - 5. Tatárszentgyörgy. Tpl. Sz.-Vendel. Anyk. 1856-tól. - 6. Ujhartyán. Tpl. Sz. Borbálya. Anyk. 1779-től. Kgy. Kakucsi Liebner József.

A kecskeméti esperesi kerülethez hat plébánia tartozik. És pedig: 1. Izsák. Tpl. Sz.-Mihály ark. Anyk. 1730-tól. - 2. Kerekegyháza. Tpl. Sz.-István kir. Anyk. 1873-tól. Előbb Kecskemét leányegyháza volt. - 3. Kecskemét. Tpl. Krisztus urunk menybemenet. Anyk. 1678-tól. Kgy. a kath. városi tanács és a kath. hitközség. - Ugyanott a Sz.-Erzsébetről nevezett templom mellett is van lelkészség, a mely 1906-ban alakult s melynek kegyura a város kath. tanácsa. - 4. Kocsér. Tpl. Sz.-István kir. Anyk. 1881-től. Előbb Nagykőröshöz tartozott. Kgy. a kath. hitközség. - 5. Lajosmizse. Tpl. Sz.-Lajos. Anyk. 1879-től. - 6. Nagykőrös. Tpl. Sz.-László kir. Anyk. 1778-tól.

A czeglédi esperességi kerülethez 8 plébánia tartozik. Ezek: 1. Czegléd. Tpl. Sz.-Kereszt feltal. Anyk. 1744-től. Kgy. a vallás-alap. - 2. Czeglédberczel. Tpl. Nep. Sz.-János. Anyk. 1797-től. Előbb Irsához tartozott. Kgy. a vallás-alap. - 3. Irsa. Tpl. Krisztus Urunk színváltozása. Anyk. 1745-től. - 4. Kispest. Tpl. Sz:-Rudolf. Anyk. 1883-tól. Előbb Soroksárhoz tart. - 5. Monor. Tpl. Mária mennybemen. Anyk. 1763-tól. Kgy. Az egri káptalan. - 6. Üllő. Tpl. Ker. Sz.-János. Anyk. 1727-től. Kgy. az ősi alapítványú váczi káptalan. 7. Pusztavacs. Tpl. Sz.-Ágoston-egyház-atya. Anyk. 1885-től. Előbb Irsához tart. Kgy. Fülöp szász-kóburg-góthai hg. - 8. Vecsés. Tpl. Sz.-Kereszt felmag. Anyk. 1797-től. Kgy. a földesuraság.

A csongrádi főesperesség újszászi esperesi kerületének 5 plébániája közül 4 megyénk területére esik. Ezek: 1. Tápiógyörgye. Tpl. Sz.-Anna. Anyk. 1780-tól. - 2. Tápiószele. Tpl. Szűz Mária szülei. Anyk. 1828-tól. - 3. Ujszász. Tpl. Sz.-István kir. Anyk. 1807-től. Kgy. báró Orczy Endre és gróf Dessewffy Aurél. - 2544. Zagyvarékás. Tpl. Sz.-Imre herczeg. Anyk. 1724-től, bár a plebánia már 1674-ben állott. Kgy. a váczi pp. és a régi alap. kápt.

A szolnoki esperesi kerület 7 plebániájából megyénkhez 3 plebánia tartozik. Ezek: 1. Abony. Tpl. Sz.-István. Anyk. 1737-től.. Kgy. a helyb. földbirtokosság. - 2. Tószeg. Tpl. Sz.-Mihály. Anyk. 1727-től. Kgy. az abonyi földesurak. - 3. Törtel. Tpl. Sz.-János. Anyk. 1788-ból. Kgy. a vallás-alap.

Az alpári esperesi kerület 6 plebániájából 3 a megye területére esik. És pedig: 1. Alpár. Tpl. Jó tanácsról nev. B. szűz Mária. Anyk. 1760-tól. Előbb Újkécskéhez tart. Kgy. a váczi pp. - 2. Jászkarajenő. Tpl. Mária mennybem. Anyk. 1863-tól. Kgy. a kath. közönség. - 3. Ujkécske. Tpl. Sz.-Háromság. Anyk. 1843-tól. Kgy. a helybeli és az abonyi közbirtokosság.

A kiskunfélegyházi esperesi kerületbe 6 plebánia esik, a melyek Csánytelek kivételével a megye területén vannak. Ezek: 1. Kiskunfélegyháza. Tpl. Mária látogatása. Anyk. 1743-tól. Kgy. a város. - Ugyanott a Kalmár-féle leIkészet. Tpl. Sz.-Háromság. Kgy. Kalmár Józsefné özv. Fazekas Anna. - 2. U. o. Sz.-István templom. Anyk. 1885-től. Kgy. a város. - 3. Kiskunhalas. Tpl. Sz.-Péter és Pál. Anyk. 1749-től. Előbb Majsához tart. Kgy. a kath. közönség. - 4. Kiskunmajsa. Tpl. Mária születése. Anyk. 1741-től. Kgy. a város. - 5. Pálmonostora. Tpl. Sz.-Péter és Pál. Anyk. 1838. Előbb Pusztapéteri volt a neve. - 6. Szank. Tpl. Magyarország Nagyasszonya. Anyk. 1906-tól.

A káptalan kebelében a káptalani nagyprépostságon kívül van még Váczott, az úgynevezett káptalani kisprépostság, mely Praepositura B. M. V. de Fonte Vaciensi, Boldogasszonyról czímzett kúti kisprépostság nevet viseli. Állítólag azon a helyen keletkezett, a hol Géza és László herczegeknek, Vácz nevű remetével való találkozásuk után, egy csoda-szarvas jelent volna meg s a hova ők a Boldogasszony tiszteletére kápolnát építtettek. A kisprépostság javadalmát, mint láttuk, 1769-1770-ben Vertenfelsi Vürth Ferencz váczi olvasókanonok alapította és kegyúri jogon első prépostúl unokaöcscsét, Vürth Antalt tette meg. A kisprépostságot, melyet mindig az egyik váczi kanonok bír, a váczi Sz. Mihály plebániával egyesítették 1803-ben.¹⁵⁰

A prémontrei kanonok-rendnek a megye váczegyházmegyei részében három prépostsága volt, az aszódi, a jánoshídai és a zsidai. Az aszódi prémontrei prépostságnak sem alapítóját, sem alapítási évét nem ösmerjük. Zsigmond korában Aszód a túróczi prépostság fiókja volt. A XVI. század elején a hatalmaskodó Podmaniczky János és Ráfael foglalták el, a kik ellen az 1542-iki országgyűlés 44. czikke erélyesen fel is lépett. Közben a Garayak kezében is volt. I. Lipót 1633-ban Aszódot Neczpáli Justh Judithnak, Osztroluczky János özvegyének adományozta, de Olasz Pál prépost 1717-ben az adományozást perrel támadta meg. I. Lipót különben 1689-ben a prépostságot a jánoshídival egyesítette. Úgy látszik azonban, már akkor is, mint ma, pusztán czímében élt. A birtok Justh Juditról örökösödés utján a Podmaniczkyakra szállott.¹⁵¹

A jánoshidai prémontrei prépostságot, mely Nagykátától keletre a Zagyva partján állott, III. Béla idejében Szent János tiszteletére alapították. Alapítójának neve ösmeretlen s alapítási oklevele sem maradt fenn. Úgy látszik azonban, hogy egyidőben a Perényiek kegyurasága alatt állott. A rendi általános káptalan 1294-ben a prépostságot a leutomisli prépostság fiókjává rendelte el; később a zabrdoviczi apátok felügyelete alatt állott. A török hódolás idején a prépostság, melyet különben János király Pásztóy Miklósnak és családjának adományozott volt, elpusztult. 1792-től kezdve visszaszereztetvén Meyners Kázmér lőcsei plebános és prépost által 1688-ban a prépostság javai, azok ismét a zabrdoviczi apátok tulajdona volt; míg végre a prémontrei rendnek Magyarországon I. Ferencz által történt visszaállításakor a csornai prépostsággal egyesítették.¹⁵²

A Szent Balázsról nevezett zsidói prépostság már 1284-ben fennállott (Wenzel Árpádkori Okmt. IV. 261) és a prémontrei rend tulajdona volt. Nagyon valószínű Karácsonyi okoskodása, hogy a prépostság a Zsidó nemzetség ősi monostora volt, ugyanazé a nemzetségé, mely Mácsa községét is alapította s melyből a Csáky és Becsky családok sarjadtak ki.¹⁵³

255A szájhagyomány szerint Kóka mellett a tószögi völgyben is volt egy kolostor. Okleveles adatunk erre vonatkozólag nincsen, de a Vecski dűlőben volt egy templom-rom, mely állítólag a kolostor temploma volt.

A Gödöllőtől nyugatnak fekvő Mogyoródon (egykor Monyoród) a Szent Benedek-rend részére Szent László király, még herczeg korában és a mogyoródi csata emlékére, Szent Márton püspökről nevezett apátságot alapított. Mikor Salamon király és Géza, meg László herczegek serege a Fóth és Mogyoród között elterülő vidéken szemben állott egymással, László, ki a mogyoródi halmokon helyezkedett el, a Képes Krónika elbeszélése szerint, a földre borult és fogadást tön, hogy ha győz, a győzelem helyén monostort épített Szent Márton tiszteletére. A győzedelmes vezér beváltotta szavát és a hadizsákmányt templom meg monostor építésére fordította.¹⁵⁴ A templomban, melynek csodálatosképen gyakran változott a védőszentje, (hol Szent György, hol a Boldogságos Szűz, hol meg Szent Mihály arkangyal nevéről nevezték) évenként istentiszteletet kellett tartani a mogyoródi csatában elhullottak lelki üdvéért. A mogyoródi apátság hatalmas nagy épület lehetett, mert 1366-ban, mikor a benczések nagy káptalana a méltóságától megfosztott garabi apát ügyében ítélkezett, a rend öszszes magyarországi apátjai kényelmes elhelyezést leltek falai között. Budának a töröktől való elfoglalása után az apátság birtokait a váczi püspökök kapták. Althann Mihály püspök pedig 1750-ben, az apátság romjaiból díszes templomot épített, a mely mellé Esterházy Károly püspök 1761-ben plebániát szervezett. Ma Boldogasszonyról nevezett mogyoródi apátság néven szokták adományozni.¹⁵⁵

A monostori apátságról, melyet Ákosmonostorá-nak is neveznek, csak azt tudjuk, hogy az Ákos nemzetség alapította, a melynek ősi birtokai a Galga völgyében feküdtek. Egyike tehát az ország legrégibb alapítású apátságainak, a melynek fennállását már egy 1245 előtti oklevél is, bár csak közvetve (mert felsorolva Prodavizi Ördög Miklós javait: Monostorallyáról és Monostorról szól) szintén igazolja.¹⁵⁶ Az apátság kegyurai a XV. sz. elején már a Zsidaiak, vagyis Csákyak, a század közepén a Rozgonyiak voltak.¹⁵⁷ Ma már czímében sem él.

Az olcsai apátságról nevénél egyebet, az eddig ösmert adatok alapján, nem tudunk. Csánki Dezső talált az országos levéltárban egy 1454-ből való eredeti okiratot, melyben "Abbas de Olcha" olcsai apát szerepel.¹⁵⁸

A megye váczegyházmegyei részében csak igen kevés szerzetes volt megtelepedve. A Szent Domokos-rend, mely pedig az ország legelterjedtebb és legnépszerűbb szerzete volt, csak egy kolostorral bírt e területen. Ez a Szent Piusról czimzett váczi kolostor. A kolostor régibb alapítású volt ugyan, de a török időben teljesen elpusztulván, Dvornikovics püspök újra telepítette és megalapította. A püspök alapítását megerősítették és növelték utódai közül: Kollonich, Althann Mihály és Károly püspökök. A váczi kanonokok és magánosok is több alapítványszerű adománynyal emlékeztek meg róla. II. József azonban, 1785-ben, a szerzetet megszüntette s a váczi kolostort a Szent Mihály plebániával egyesítette. Épülete jelenleg az elaggott váczi papok menedékhelyéül szolgál.¹⁵⁹

A Kegyesrendiek Váczott és Kecskeméten telepedtek meg. A váczi házat 1614-ben gróf Kollonich Zsigmond alapította, Migazzi Kristóf (1781) és Althann Mihály püspökök, meg Káló Ferencz váczi kanonok növelték. A kecskeméti házat Csábrági Koháry István országbíró alapította 1715-ben.¹⁶⁰

A Ferenczesek Megváltóról nevezett tartományának szintén két háza volt. Az egyik Váczon, a másik Kecskeméten. A váczi ház, mely a Szent Keresztről neveztetik, 1719-ben kezdett épülni, gróf Althann Frigyes, bíboros-püspök, gróf Koháry István országbíró adományából és a hívek alamizsnájából. A kolostor, az egykori székesegyház helyén, 1726-ban épült fel teljesen. - A kecskeméti ház Kecskemét ősi plebániájában és Szent Miklósról nevezett templomában keletkezett 1637-ben. 1722-ig ők voltak a kecskeméti katholikusok lelkipásztorai is.¹⁶¹

A kapuczinus-rend besnyői kolostorát gróf Grassalkovich Antal alapította 1763 táján. A Nagyboldogasszonyról nevezett mai templom 1768-1771 között épült fel s annak földalatti kápolnáját az alapító családi sírboltul rendeztette be. A kolostor építését megelőző időben volt e helyen egy csudatévő Máriakép, mely azután az új templomban nyert elhelyezést.¹⁶²

Az Istenes Szent János fiainak, a köznyelven irgalmas atyáknak nevezett szerzet, 1763-ban telepedett meg Váczon. Migazzi bíbornok 1764-ben jelölt ki számukra telket, a melyen részint adományokból, részint saját filléreikből építették fel a társházat. Azonban alig készültek el az épülettel, máris el kellett azt hagyniok, hogy a teréziánumi nemes ifjak konviktusának helyet adjanak. Cserébe a szeminárium régi épületét és a régi nagyprépostságot kapták, a melyeket Kreuz Abdon fogadalmas buzgólkodása következtében, a Migazzitól rendelkezésükre bocsátott eszközökkel, saját czéljaikra átalakítottak, gyógyszertárral és kórházzal elláttak. 1785-től kezdve itt folytatták tevékenységüket.¹⁶³

A Szent István királytól 1009-ben alapított veszprémi püspökség egyike volt a legterjedelmesebb egyházmegyéknek. Joghatósága kiterjedt Somogy, Zala, Veszprém, Fejér, Pilis vármegyékre és Esztergom vármegye egy részére is és hat főesperességet foglalt magában: A fejérvárit, a veszprémit, a zalait, a somogyit, a segösdit és a budait. Minket e helyütt csak a budai főesperesség érdekel, melynek területe a régi Pilis vármegyére egészben, Fejér vármegyéből a mai váli és adonyi járásra, Esztergomból az esztergomi járás nyugat-déli részére terjedt.

A budai főesperesség középteste tehát, éppen a régi Pilismegye volt. Ide tartozott Budavára, Felhévviz, Óbuda, a Nyulak szigete (ma Szent Margit-sziget) nagyszámu monumentális egyházi intézményeivel. Területén úgyszólván minden szerzetes-rend képviselve volt, vagy apátsággal, prépostsággal, vagy monostorral, társházzal. Természetes, hogy a középkorban pezsgő egyházi élet folyt itt s az, egyházi szempontból, klasszikus talajnak mondható.

A középkori pápai tizedjegyzék, minden hiányossága mellett is, a budai főesperesség területén 35 plébániát sorolt fel, a melyek közül Nagy Imre 11 névben határozottan pilismegyei helységeket ösmert fel.¹⁶⁴ Ezek: Torbágy, Tétény, Gercse, Diósd, Horhi, Kaláz, Budakesz, Perbál, Telki, Jenő és Zsámbék. Azt hiszem, ezt a sort megtoldhatjuk még a tizedjegyzék de Monasterio helyével, melyben a Rozsdszigete (szentendrei sziget) Monostor községét sejtem, Merecy-vel, mely Megyer eltorzított neve lehetett, Tolina-val, mely fekvése után ítélve Tinnyének felel meg, hol már 1361-ben Szent Jakab tiszteletére épült templom állott,¹⁶⁵ Barchival, mely Garcsi vagy Garancs, Chdma-Zumbatával, mely Csabát, Csaba-Szombatját jelentheti és végre Berkivel, mely Tárnokhoz tartozván, valamikor pilismegyei hely volt. E szerint a budai főesperességben felsorolt 35 plebánia közül 17 lenne pilismegyei.

A főesperesség területén természetesen már ez időben, sokkal több plébánia volt. Igazolják ezt hazai adataink, a melyek e területen más egyházas helységek emlékét is fenntartották. Igy tudjuk, hogy Budán a német polgároknak a várban volt Boldogasszony templomuk, melynek plébánosát ők maguk választották. Volt ott magyar plebánia is, a Mária Magdolnáról nevezett (ma helyőrségi) templom mellett.¹⁶⁶ Külvárosaiban is voltak plebánia-templomok. Kispesten vagy Kelenföldön állott a Szent Gellért-templom, a mai Vizivárosban a Szent-Péter templom.¹⁶⁷ Felhévvizen állott a Szent Tamás vt. nevezett plébánia-templom¹⁶⁸; az óbudai Szent Margit-templomot és plébániát okleveleink már 1355-ből 259említik.¹⁶⁹; a Boldogasszonyról nevezett fehéregyházi templom már Mátyás korában plebano destituta volt és búcsújáró helyként szerepelt.¹⁷⁰ Visegrádon, a német városban, Szűz Mária tiszteletére épült templom (1343 előtt), a magyar városban Szent László király temploma és plebánia volt (1355.)¹⁷¹. Régies nevök után ítélve, részint pozitív adatok szerint is, egyházas helyek voltak még: Sassad, Örs, Szentendre, Szenterzsébet, Szentjakabfalva, Szentlászló és Szentpéter, melynek emlékét ma már Tahitótfalu fölött éppen csak egy templomrom hirdeti.¹⁷²

A pilisi részek a mai egyház-közigazgatási felosztás szerint megoszlanak a székesfehérvári és az esztergomi egyházmegyék közt, olyképen azonban, hogy a nagyobb rész néhány fejérmegyei helységgel megbővítve, a székesfehérvári püspökség budai főesperességét alkotja, míg néhány plebánia az esztergomi érsekség székesegyházi főesperességének esztergomi és az újabb időben külön helynökségként szereplő budapesti alesperesi kerületeihez tartozik.

A pilismegyei egyházi intézmények sorából mind régiségével, mind előkelőségével kimagaslott a Szent Péter apostolról elnevezett óbudai prépostság és káptalan. Alapítója Turóczi krónikájának értesítése szerint, maga szent István volt, ki azt a Keán bolgár fejedelem hadaitól elvett hadizsákmányból alapította 1022 táján.¹⁷³ Gyarapították, a prépostságot és káptalant I. László és II. Géza királyok. Ez utóbbi építette fel pompás templomát is, a melyet 1150-ben Martinius egri püspök szentelt fel.¹⁷⁴ A prépostság és káptalan gazdagságáról fogalmat alkothatunk magunknak II. Endre királynak 1212-ben kelt kiváltságleveléből, a mely a káptalani határt írja le.¹⁷⁵ E szerint a Császárfürdőtől nyugatra eső terület, a közbeeső hegyeken-völgyeken át, egész a Pilis-hegy oldalig nyúlt fel s kelet felé a Dunától volt határolva. És az óbudai káptalan II. Endrétől kezdve csaknem minden királyunk és királynőnk bőkezű gondoskodásának volt tárgya. Sokat köszönhetett Nagy Lajos király anyjának, Erzsébet királynőnek, ki templomát is ujjáépíttette, Szilágyi Erzsébetnek és első sorban Borbályának, Zsigmond király nejének, a kinek Óbuda legkedvesebb tartózkodási helye volt. Mint hiteles hely, elsőrangú szerepet vitt hazánk jogtörténetében. Hivatalos kiadványaiban a Capitulum Eccl. Budensis, a budai egyház káptalana nevet viselte. Prépostjainak elég pontos és teljes névsorát ösmerjük. Fennállott 1648-ig, a mikor is javadalmával együtt, az esztergomi érsekség papnevelőjének javadalmázására fordíttatott. Újabban csupán czimét adományozzák.¹⁷⁶

A mai Császárfürdő területén feküdt a Szent János vitézek felhévvizi prépostsága és káptalana. A Szt. János-lovagokat a XII. század végén telepítették meg e helyütt királyaink. Az új telep kezdetben csak konvent-jelleggel bírt és a Szent Háromságról volt elnevezve. Utóbb Róbert Károly király hites helylyé, Zsigmond király pedig prépostsággá emelte és káptalannal látta el. A prépostság és káptalan határai és birtokai, úgy látszik, nem voltak szorosan körülírva, mert a középkor folyamán a konvent főnökei, utóbb a prépostok, vagy a mint őket nevezték, a prépostság kormányzói, úgyszólván folytonos pereskedésben állottak a margitszigeti apáczákkal. A vita leginkább a dunai rév és vám körül forgott. Hiteles helyi szerepléséről kivált az 1290-1347-ig tartó időszakból maradt fenn számos okirat.¹⁷⁷ Kórházának emlékét szintén több oklevél őrzi. Utolsó prépostja Posgay János boszniai püspök volt. 1629-ben, Pázmány javaslatára, a prépostság és káptalan javadalmait a Sz. Istvánról nevezett ősi esztergomi papnevelő intézet alapjának adományozták oda.¹⁷⁸

A Szent Zsigmondról nevezett világi prépostságot és káptalant Zsigmond király alapította a budai várnak zsidó-utczájában, a fejérvári kapu mellett. A prépostság kisarányú templomában temették el Podjebrád Katalint 1464-ben 260és itt adta át 1514-ben Bakács Tamás érsek a vöröskeresztes fehér zászlót Dósa Györgynek, ki a török ellen vállalkozott keresztes hadat toborzani, de felhatalmazásával visszaélve, a parasztlázadás szervezőjévé lőn. A török idők után 1699-ben a prépostságot újra helyreállították, azonban 1716-ban már tűzvész áldozata lett. 1720-ban a keresztes vitézek, vagyis a vöröscsillagos, szabályozott kanonokok kapták a prépostságot s ezekre bízta 1771-ben Mária Terézia Szent István király sértetlenül feltalált jobbjának őrizetét. Ekkor azonban már a prépostságnak csak halvány visszfénye volt meg. Régi templomuknak nyoma sem volt s az 1767-ben a kir. palotában épült kápolnában végezték az istentiszteletet, ellátván egyúttal a királynő által odatelepített angol kisasszonyok lelki gondozását is. Ujabb időtől kezdve a vöröscsillagos rend visszament Csehországba és a Szent Jobb őrzését a kir. palotai plebánosok vették át.

A Visegrádtól nyugatnak fekvő Dömsödön Álmos királyi herczeg 1111 körül kezdte építeni a Szent Margit vértanúról nevezett társas káptalannal ellátott prépostságot. Tervét azonban csak fia, II. Béla király fejezhette be 1138 körül.¹⁷⁹ Növelték javadalmait III. Endre 1298-ban a marosiaktól elvett viza-halászat jogával és I. Károly 1329-ben a váczi püspökség javadalmaiból a királyt illető huszaddal, meg az esztergomi érsekség tizedéből fizetendő tíz kepével.¹⁸⁰ A tatárjárás alatt elpusztult, de helyreállott. A törökök alatt is elpusztult; javait III. Károly 1724-ben a nyitrai püspöknek adományozta.¹⁸¹

A benczéseknek megyénk pilisi részeiben két apátságuk volt: a telkii és a visegrádi.

A Szent István királyról czímzett telkii apátságot 1198-ban Mika bán, utóbb nádor, alapította a benczés-rend számára. Alapításával azonban nem volt szerencséje. A letelepedett szerzetesek nem tudtak felemelkedni nemes hivatásuk magaslatára. A kolostor csakhamar züllésnek indult s az alapító már 1220-ban, III. Honór pápától azt kérelmezte, hogy a benczések helyett cziszterczitákat telepíthessen le. A pápa az ügyet a veszprémi püspökséghez utasította, a ki úgy intézkedett, hogy a benczések maradjanak ugyan meg, de reformáltassanak. Azonban, úgy látszik, ennek sem volt sok foganatja, mert IV. László király 1277-ben a nyúlszigeti Domonkos-apáczáknak adományozta oda az apátság javait, azzal, hogy a kegyúri jog is őket illesse s az egyházban az istentiszteletről gondoskodni tartoznak. A kegyúri jog 1455-ben V. László adományából a Garák, majd az Országhok kezére került. A török hódoltság alatt az apátság teljesen tönkrement s ekkor az óbudai káptalan kezelése alá adatott. 1596-ban zálogjogon Etyeki Józsa, 1770-ben pedig adomány útján a bécsi skót benczések tulajdonába ment át. Ma csak czímét adományozzák.¹⁸²

A Szent Endréről czímzett visegrádi benczés apátságot, Szt. Gellért életírója szerint, I. Endre király alapította és pedig a Szent Vazul rendű görög szerzetesek részére. A benczések II. Endre király kérelmére III. Honór pápa rendeletéből, 1221-ben vették át az apátságot. A tatárjárás után a kolostort IV. Béla 1253-57 között helyreállíttatta és újra alapította. 1342-ben a magyarországi benczések itt tartották nagy káptalanjukat; 1306-ban pedig a súlyosan megsebesült Durazzói (II.) Károly a kolostor falai között halt meg. Az apátság 1493-ban szünt meg és pálos-kolostorrá alakult át.¹⁸³

A cziszterczi-rendnek a megye területén egy apátsága volt. Ez a Szent Keresztről nevezett pilisi apátság, melyet III. Béla királyunk alapított 1184-ben, május 27-én. A Pilis-hegynek délkeleti lábánál, Esztergom és Buda között szinte a középen emelkedett a fényes monostor, mely királyaink kiváló rokonszenvének örvendett. Apátjai közül többen királyi és pápai küldetésekben is szerepeltek. Már Imre király a pilisi kolostorra bízta pénzének őrzését és 1202-ben a pilisi apátot küldte Rómába, hogy a pápánál ügyét képviselje. A kolostort a tatárok fölégették, de nem rombolták le, úgy hogy az csakhamar ismét régi díszében állott. Az Anjouk alatt azonban, egyes apátok túlkapásai és pazarlásai miatt, a tönk szélén állott, a melytől csak Nagy Lajos erélyes intézkedései mentették 261meg. Az apátság a török időkben pusztult el. György cziszterczi rendtag elbeszélése szerint a törökök 1526 szeptember 7-ike táján értek Pilisre. A kolostort felgyújtották s egy védekező szerzetest a tűzbe dobtak. A szerzetesek osztrák földre, a heiligenkreutzi kolostorba menekültek. A török 1541-ben lerombolta a kolostort és anyagát is elhordta Esztergomba s az ottani vár erősítésére. A kolostor templomában volt eltemetve Meráni Gertrud.¹⁸⁴

A prémontrei kanonok-rendnek három prépostsága feküdt a pilisi részeken; a zsámbéki, a csukási és a nyulszigetbeli.

A Ker. Sz. Jánosról elnevezett zsámbéki prémontrei prépostság alapítói Smaragd székesfejérvári prépost és testvérei, Gitzel és Egyed voltak, úgy 1255-57 táján. A prépostság 1475-ben megszűnt és a premontrei kanonokok kénytelenek voltak helyüket a pálos-rendnek átengedni.¹⁸⁵

A Szent Mihály arkangyalról czímzett prémontrei prépostság a Nyulakszigetén, vagyis a mai Margitszigeten állott. Az ottani egyházi intézetek között e prépostság kétségkívül a legrégibb volt, mert IV. Béla már 1245-ben elismerte, hogy a rend a Dunaszigetet már ősidők óta bírja. Schier Buda Sacrájában, a forrás megnevezése nélkül, írja: Bizonyosan tudom, hogy első lakosai Morvaországból a zabrdoviczi kolostorból jöttek, melyet 1200-ban alapítottak és Ottokár cseh király által 1211-ben erősíttetett meg. Ez azonban IV. Béla szavaival nehezen egyeztethető össze. A prépostság, mely dús javakkal bírt, a Margitsziget közepe táján állott s romjai a mai főherczegi lak mellett még ma is láthatók. A prépostság a veszprémi püspök joghatósága alól ki volt véve s az esztergomi érsekek alá tartozott. A kolostor a török időkben pusztult el.¹⁸⁶

Volt még a rendnek a szentendrei szigeten is egy monostora, a Szent Miklósról czimzett csukási prépostság, a melynek sorsáról azonban csak annyit tudunk, hogy abban 1216-ban a Szüz Máriá-ról nevezett keresztes lovagok helyezkedtek el, Róbert veszprémi püspök előterjesztésére, II. Endre és III. Honór jóváhagyása mellett.¹⁸⁷

A Szent János lovagrendnek a felhévvizi prépostságon és káptalanon kívül volt még a Szt. Lélekről nevezett házuk és kórházuk óbudán; Szt. Erzsébet-ről czímzett kórházuk Kelenföldön és Szt. Miklós-ról nevezett házuk Pesten.¹⁸⁸

A keresztény foglyok kiváltására 1209-ben alapított trinitarius lovagrend, 1738 márczius 20-án telepedett meg az óbudai határban fekvő máriaczelli hegyen. Ezen a hegyen ugyanis gróf Zichy Péter, ki az óbudai uradalom birtokosa volt, 1724-ben kápolnát épített a Mária-Zellben látható kegykép hű másolata részére. Özvegye Bercsényi Zsuzsánna asszony és fia gróf Zichy Miklós ezt a kápolnát átadták őrzés végett a trinitárius rendnek s kolostor építésére telket adományoztak s nagyobb összegű alapítványt tettek. Utóbb, 1749-ben, Miklós gróf a saját palotája mellett állított helyre egy házat, hogy ott is lakhassanak. Egy másik fióktelepe volt a rendnek a budai hegyek között fekvő Makkos-Mária búcsújáró-helyen. A trinitariusok kolostorát II. József 1783-ban, előbb rokkantak háza gyanánt, utóbb katonai raktárnak használták fel.¹⁸⁹

A Remete Szent Pálról nevezett szerzetesek, röviden pálosoknak bölcsője a pilisi hegyek között ringott. Özséb esztergomi kanonok, lemondván méltóságáról és javadalmáról, mint remete a Pilis-hegy tövében levő erdőségbe vonult. Csakhamar követői támadtak s egész kis remete-telep keletkezett körülötte. Ekkor arra a gondolatra jött, hogy ez elszórtan élő remetéket közös szabályok szerint élő szerzetesrenddé alakítsa át. Igy született meg a magyar pálos-rend, mely hazánk mívelődéstörténelmébe aranybetűkkel véste be nevét.

A pálos-rend első rendházát maga Özséb atya alapította 1250-ben, az ő remeteségének közelében, a Pilis tövében fekvő Szántó község mellett. Ez a pilisszentkereszti rendház volt, mely kezdetben a gyors elterjedésnek induló rend anyaháza és az első három rendfőnöknek, Özséb, Benedek és István atyáknak 262székhelye volt. A kolostort IV. Béla és I. Károly királyok kiváló kegyeikben részesítették. A török pusztításnak esett áldozatul.

Az új rendnek anyaegyházává és főnökeinek székhelyévé lett csakhamar a Szent Lőrinczről nevezett budai rendház, a melyet a rend negyedik tartományi főnöke, Lőrincz atya alapított 1300-ban. A templomot Henck János óvári várnagy, később budai bíró, Velenczei Pál budai polgár és I. Károly király adományaiból, rendkívül díszes alakban, olasz építészek építettek fel és 1310-ben teljesen készen állott. A kolostor nagyságáról fogalmat ad az a körülmény, hogy rendi káptalanok alkalmával 300-500 szerzetes kényelmes elhelyezést nyert benne. A kolostor és templom a Hárshegy és Sz. János-hegy közötti dombos részen, a mostani Szép Juhászné előtt feküdt s belőle remek kilátás nyílott Budára. Legfőbb patronusai voltak a kolostornak I. Lajos király, ki Remete Szent Pál testét is megszerezte nekik Velenczéből s királyi pompa közben helyezteté el a külön e czélra szolgáló Szent István-kápolnába és I. Mátyás király, kinek a kolostor legkedvesebb kirándulóhelye volt. A kolostorban rendkívül buzgó élet folyt és tagjai közül többen, mint Báthory László a bibliafordító, Gyöngyesi István krónikás, Vincze atya, a híres szobrász s mások hervadhatatlan érdemeket szereztek a magyar mívelődés történelmében. A kolostor a török dúlások idején elpusztult, tagjai nagyobbrészt a nyitramegyei elefánti kolostorba menekültek. Romjai még 1756-ban is elég épek voltak s a látogatók bámulatát vívták ki.

A pilisi hegyek között volt még rendházuk a pálosoknak Pilisszentlászlón, melyet 1290 körül III. Endre alapított, egyik kőből épült vadászlakát alakítván át e czélra; Pilisszentléleken, mely IV. Béla vadászlakának helyén, a Dömöshöz közel eső Benedek-völgyben 1263-ban alakult, de csak IV. László király által 1287-ben fejeztetett be Visegrádon, a hol 1493-ban II. Ulászló és VI. Sándor rendeletéből a Szt. Endréről czímzett benczés apátságot vették át. 1475-ben pedig I. Mátyás király óhajára IV. Sixtus pápa a zsámbéki prémontrei prépostságot adta át a rendnek, a hol egész a török pusztításig virágzó zárdájuk volt.

A főváros területén is volt több rendházuk. Ezekkel azonban majd a székesfőváros monografiája foglalkozik majd bővebben.

A Szent Lőrincz zárdának budavári kis klastromán kívül, a budai oldalon pálos rendházak voltak még: Óbudán, a hol a Fejéregyházat, vagyis a Fehér Boldogasszonyról nevezett plébániatemplomot kapták I. Mátyás óhajára IV. Sixtus pápa rendeletéből 1479-ben. A vízivárosban fekvő Szent Pál-templomot, mely előbb szintén plébánia volt, I. Lajos király 1382-ben adta át a rendnek. Volt még rendházuk Buda egyik külvárosában, Szentpéteren is.¹⁹⁰

A pálosok mellett megyénk pilisi részein a legelterjedtebb rend az Assisi Szent Ferencztől alapított ferenczesek rendje volt. Legjelentékenyebb kolostoruk volt az óbudai, mely 1301 táján keletkezett s melyben a legtöbb rendi káptalant tartották. A kolostor I. Lajos király egyik 1355-iki határjáró levele szerint Óbuda éjszaki határán állott. A mohácsi vész után a barátok Pozsonyba menekültek.

A mai Margitszigeten IV. Béla és fia István telepítették meg a ferenczeseket 1272 táján. Itt tartották meg 1288-ban az első magyarországi rendi káptalant.

A budai várban állott a ferenczesek Szt. János evangélistáról nevezett rendháza, melyet IV. Béla 1269-1270 között építtetett. A török hódoltság idején a templom és a kolostor épen maradt, s a barátok, a török hatóságok engedélyével, rendesen ellátták a keresztény istentiszteletet. Ma helyőrségi templom.

Budavárának visszafoglalása után a ferenczeseket a mai Erzsébet apáczák kolostorának helyén telepítették meg. A boszniai tartományhoz tartozó, vagy Kapisztránus barátok 1703 táján kezdték építeni a kolostort, de azt csak 1732 után fejezhették be, a mikor gróf Széchenyi prímás hatalmas alapítványnyal segélyükre sietett. Csakhamar azonban (1785-ben) zárdájukat el kellett hagyniok s az Országútra, a megszünt Ágostonosok rendházába kényszerültek vonulni.

A pesti ferenczrendi zárda a XIII. század folyamán épült. 1288-ban már Gellért nevű gvardiánját említi egyik oklevelünk. A kolostor már ekkor mai helyén állott, a falakon kívül, de Rákos mező szélén. A rákosi országgyűlések alkalmával az ünnepélyes istentiszteletet itt tartották meg.

263A visegrádi zárdát, mely Szent Györgyről volt elnevezve, 1425-ben Zsigmond király alapította. A török időkben végkép elpusztult.¹⁹¹

A ferenczesek mellett a legnépszerűbb rend a domonkosok rendje volt. Ennek a pilisi részeken három kolostora volt, a budai, a pesti és a nyulszigeti.

A Szent Miklós-ról czímzett budai kolostor a várnak azon a részén, mely a pénzügyminisztérium régi épülete és a budai gimnázium között van, egyike volt a rend legrégibb magyarországi kolostorainak. Az 1252-ben Bolognában tartott rendi nagygyűlésen ugyanis kimondták, hogy a következő főkáptalan az 1222-ben Magyarországon megtelepedett Domonkos-rend budai kolostorában fog összeülni, mely alapítási sorrendjére nézve a harmadik kolostor. Tényleg 1254-ben és utóbb 1382-ben a rend ebben a kolostorban tartotta meg szokásos rendi ülését. Itt laktak a magyar tartomány főperjelei is.

A budai domonkos-kolostor a hazai tudományosságnak középpontjává vált, a mikor I. Mátyás 1477-ben a budai egyetemet felállíttatta, illetőleg a Zsigmond királytól alapított Studium generalét egyetemmé fejlesztette.

A kolostor templomát Zsigmond király idejében (1396) a török ellen egybegyűlt burgundi és franczia főurak művésziesen festett czímereivel ékítették. A kolostor a török időkben elpusztult, Buda visszavívása után pedig katonai éléstárrá alakították át. 1784-ig Backhaus-Kaserne volt a neve. Ekkor a tanulmányi alap tulajdonába ment át és iskolai czélokra használták fel.

A Nyulszigeten a rendnek kisebb kolostora volt, melyet IV. Béla a domokos-apáczák híres kolostorával egy időben építtetett. Ebben a budai kolostor néhány tagja lakott fölváltva, külön perjel alatt s ezek végezték az apáczák templomában a rendes istentiszteletet.

A rend pesti kolostora, mely Szent Antalról volt elnevezve, a Dumaparton állott s ma az angol kisasszonyok kolostora. Alapítói magánemberek voltak. Kenderessy Gergely és Balázs, meg anyjuk Bessenyei Anasztázia építették 1230-ban. A tatárvész alatt elpusztult és lakói hősi halált haltak. Az ő soruk között harczolt ekkor a legendás körrel övezett Bánffy Buzát is.

De a pusztulást a kolostor hamar kiheverte, úgyannyira, hogy már 1273-ban a rendi főkáptalan színhelyévé lehetett. A kolostor tövében, a Duna partján folyt le az 1308-iki országgyűlés, melyen a rendek Róbert Károlyt kiáltották ki királynak. A török idők után a kolostort Dvornikovics váczi püspök állíttatta helyre. II. József 1782-ben eltörülvén a rendet, a pesti ház is végleg megszünt.¹⁹²

A Szent Ágoston szabályait követő ágostonos rendnek a mai Országúton volt kolostora. Mikor és ki alapította ezt a Szent István vértanú tiszteletére szolgáló templomot és kolostort, adatok hiányában, nem tudjuk. Tény, hogy a XIV. század végével abban már az ágostonos rend tagjai laktak. A török kiűzetése után Bernadovits László szerzetes buzgólkodására 1699-ben megindult a kolostor visszaállításának nagy munkája, végleg azonban csak 1770-ben nyert befejezést. A szerzetesek e vidéken a lelkipásztori teendőket is ellátták. Azonban a rend a kolostorban csak 1785-ig maradhatott, mert ekkor az a ferenczeseknek adták át, kik viszont az Erzsébet-apáczáknak csináltak helyet.¹⁹³

A Szűz Máriáról nevezett Karmelhegyi rendnek, röviden karmelitáknak, Budavár egyik külvárosában, Budaszentpéteren, a mai Vizivárosban volt kolostora, a mely az Irgalmasság Anyjáról volt elnevezve és I. Lajos király, meg Erzsébet királynő kegyességének köszönhette alapítását. Igy bizonyítja ezt XI. Gergely pápának a rend főnökéhez 1372-ben intézett levele. Cuspinian értesítése szerint a Zsigmond alatt kivégzett 32 nemes síremléke a karmeliták templomában volt elhelyezve. A török időkben a karmeliták templomát mecsetté alakították át. Budavár visszafoglalása után, 1688-ban, a karmelita-kolostort nem állították többé vissza, hanem területét a Kapuczinus-rendnek adták át.¹⁹⁴ A karmeliták kárpótlásul a budavári kisebb Mária-templom romjait és a körülfekvő területet kapták, a melyen 1715 táján a Szent Józsefről nevezett templomot és kolostort 264építették fel. A rend feloszlatása után a templom és kolostor a város tulajdonába ment s utóbb színházzá alakították át.¹⁹⁵

Az Óbudára vivő úton, Felhévviz Országút nevű külvárosának nyugati részén, körülbelül a Gül Baba sírjával ékesített domboldal tövében, állott a Krisztus Szent Testéről nevezett kápolna. A körülötte lévő lankás terület a kivégzettek temetője volt. Itt temették el Koncot és társait; itt földelték el a szerencsétlen Hunyadi Lászlót. "Teste, - mondja Bonfinius, - azonnal fekete posztóba takartatván, szent Magdolna egyházába vitetett s onnét hajnal előtt, titkon, Krisztus testének kápolnájába, mely a külvárosban dombon fekszik, temettetett az apagyilkosok és honárulók közé." Utóbb Szilágyi Mihály kiemeltette dicstelen sírjából és Erdélybe, Gyulafejérvárra vitte.¹⁹⁶

Ezen a gyászos emlékű helyen Marczibácnyi István 1803-iki alapítványa értelmében, telepedett meg 1807-ben az Istenes Jánostól alapított irgalmas barátok rendje. A régi kórház volt az első alapítású rendház és kórház.¹⁹⁷

Volt az irgalmasoknak egy kisebb telepe Pesten is, a III. Károly által alapított invalidusház egyik szárnyában. 1752-ben ezek folyamodtak a városhoz, hogy a szent Rókus-kórházat és kápolnát engednék át nékik, kötelezvén magukat, hogy bizonyos számú városi beteget ingyen fognak ápolni - valláskülönbség nélkül - és a kápolnában az istentiszteletet ellátják. A város azonban az 1775-ben megújított kérelmet is elutasította és így az irgalmasok a várost elhagyták.¹⁹⁸

A kegyes tanítórend a város tanácsával 1717-ben kötött formális szerződés alapján telepedett meg Pesten. Első házuk a mai görög templom területén állott. Mostani házuk pedig a gróf Esterházy Ferencz tábornok örököseitől 43.000 frton vett ház helyén kezdett épülni 1758-ban. A rend a városi tanácscsal kötött szerződés értelmében, elég csekély szolgáltatás mellett, a belvárosi plébániában is tartozott segédkezni, sőt egyideig a plébániát önállóan vezette. A rendháznak Duna felé eső szárnya csak 1843-1845 között épült fel.¹⁹⁹

A Loyola Szt. Ignácztól alapított Jézustársasági atyákat Budavár visszavétele után már 1686 novemberében előbb a dísztéren egykor állott Magdolna-templom mellé, utóbb (1687) a Mátyás-templom mellé telepítette le Széchenyi György esztergomi érsek. Az ő nagyszabású alapíványából épült a jézustársaságiak hírneves collegiuma és akadémiája; a vezetésükre bízott papnevelő és a nemes ifjak kollégiuma. A rend már 1687-ben hozzáfogott a megrongált templom helyreállításához, a melyre 45.076 frtot fordított. A kollégium 1688-ban, a papnevelő és konviktus 1714-ben épült. E nagyszabású építkezések azonban a tűzvész áldozatává lettek s az újabb nagy költséggel járó helyreállítási munkálatok csak 1759-ben értek véget.²⁰⁰ 1702-ben Pesten is kaptak egy kisebb házat s gimnázium vezetésével, meg a belvárosi plébánia teendőivel bízattak meg. Itt azonban helyöket már 1717-ben a kegyesrendiek foglalták el.²⁰¹

A szervita-rendnek Szent Annáról czímzett temploma és rendháza 1717-ben keletkezett, I. Lipót király és Széchenyi György érsek adományából. A kolostor első része 1722-ben, a hátsó csak 1777-ben épült ki. A mostani templom alapját 1725 szeptember 8-án tették le s azt 1732 augusztus 22-én szentelték fel.²⁰²

A szerzetesség intézményébe a XIII. században két hatalmas női szerzet ékelődött be. Mindkettő a szegénység fogadalmán épült kolduló szerzetek fajából sarjadzott. Assisi Szent Ferencz egyházi és szocziális nagy alkotásának a ferenczes rendnek mintájára, az alapító egyik tanítványa, Szt. Klára, a ferenczes acpáczák, vagyis a klarisszák rendjét alapította, míg Szt. Domonkos egyenesen szoczialisztikus ízű szervezéséből a domonkos apáczák rendje nőtt ki. Mindkét rendnek hazánkban több kolostora volt, de legelőkelőbb és legnépszerűbb kolostoruk a pilisi részeken emelkedett. És pedig a domonkos-apáczáké, a királyok védelme alatt, a Nyulakszigetén, mely éppen e kolostor védőszentjéről, utóbb Máriaszigetnek, majd pedig egyik legelőkelőbb lakójáról, IV. Béla Margit nevű szentéletű 265leányáról Margitszigetnek neveztetett el; a Klarissza-apáczák kolostora viszont a királynék védőszárnyai alatt Óbudán, a királynői vár közelében.

IY. Béla a tatárok elől menekülve, fogadalmat tett, hogy születendő gyermekét, ha az ország a csapást szerencsésen kiheveri, istennek fogja szentelni. Ez a gyermek a Clisla várában született Margit herczegnő volt. Elmulván a tatárvész, a király a kis leányt a domonkos szerzetelnök veszprémi házában helyezte el, a hol Olympias testvér nevelő keze alá került. Hogy azonban szerzetesnőnek szánt leánya közelében lehessen, a Nyulakszigetén nagyszabású kolostort kezdett építeni, mely 1250-ben készült el. A kolostort és annak templomát Szűz Mária, az ország védőasszonya pártfogása alá helyezte és abba nagy ünnepélyességgel vezettette be Margit herczegnőt és a domonkos apáczákat. Az 1269-ből keltezett alapítólevelében azután királyilag gondoskodott az apáczákról, számos birtokot, előjogot és kiváltságot engedvén nékik. E birtokok számát azután fia V. István, IV. László, III. Endre királyok és számos főúr és úrnő gyarapította.

A kolostor és templom, melynek romjai még ma is láthatók s mely a sziget közepe táján a pesti Duna-ág közelében feküdt, sok nevezetes eseménynek színhelye és az ország főrangú hölgyeinek nevelőintézete lett. Tagjainak sorából több írónő is emelkedett ki. Ilyen volt maga boldog Margit, ilyen volt nyelvemlékeink egy jó részének másolója Ráskai Lea. Itt esett meg az Ottokárral való találkozás, ki Margit kezét jött megkérni, itt szőtték a béke fonalát IV. Béla és fia István között, itt senyvedett Kun László szerencsétlen neje Erzsébet, kit férje a kolostor börtönébe záratott. A kolostorban élte le ifjú, szent életét Margit herczegnő s itt indultak meg a szentté avatására vonatkozó tárgyalások. A híres visegrádi vár is a domonkos szerzetelnöknek köszöni fennállását, a mennyiben Mária királynőt a vár építésében az a gondolat vezérelte, hogy az apáczáknak egy újabb tatárveszedelem elől legyen hová menekülniök.

A domonkos-apáczák háborítatlanul éltek e kolostorban egész a mohácsi vészig. 1529-ben azonban, félve a török veszedelemtől, elhagyták a szigetet és Nagyváradra mentek, a hol a klarisszák szentjánosi kolostorában találtak menedéket. Igaz női szokás szerint tehát egyenesen a veszély torkába rohantak. Azonban még jókor észrevették, hogy Várad nem nyujthat biztos védelmet. 1567-ben újra felkerekedtek és Nagyszombatba mentek, hol a domonkosok elhagyott kolostorában húzódtak meg. Azonban itt sem volt maradásuk. 1615-ben V. Pál pápa felhatalmazta, az érseket, hogy a nagyszombati kolostort, mely 40 év alatt kétszer égett el s melynek temploma 21 év óta tető és boltozat nélkül áll, szüntesse be. A kolostorban ekkor még 7 apácza volt életben. Ezeket azután elhelyezték a klarisszák pozsonyi kolostorában. II. Mátyás ekkor a nyulszigeti kolostor összes javait és előjogait a pozsonyi klarisszáknak adományozta azzal a kikötéssel, hogy ha a török az országból kiűzetik és a nyulszigeti kolostor ismét helyreáll, azok ipso facto visszaszálljanak régi tulajdonosaikra. A szigeti kolostort azonban Budavár visszafoglalása után sem állították helyre s a domonkos-apáczák rendje a pozsonyi menekülőkkel végleg kihalt.²⁰³

Magyarország legművésziesebben épült kolostora a klarissza-apáczáknak a Boldogságos Szűztől nevezett óbudai háza volt. I. Lajos király anyja, a vallásos lelkű Erzsébet királyné költségén épült 1334-ben. Ranzanus "bámulatos mívű épületnek", Zsigmond király egyik 1391-iki oklevele "csodálatos művészettel ékítettnek" nevezi. Az épületeket 1346-ban fejezték be teljesen s ekkor vonultak be a klarissza-apáczák. Erzsébet királynő rendkívül gazdagon dotálta kedves kolostorát, melynek anyagi javát Mária királyné, I. Lajos leánya, Borbálya királyné és sok magános jótévő adománya gyarapította. A kolostor a török időkben teljesen elpusztult, a klarisszák pedig Pozsonyba menekültek.²⁰⁴

Volt a klarisszáknak még két más kolostoruk is és pedig a budai várban Sz. Margit tiszteletének szentelve és Pesten a Szent Anna-kolostor.

A budavári klarissza-kolostor, a ferenczesek ősi kolostorának tövében, már 1448-ban fennállott. Alapítója és az alapítás éve ösmeretlen. A kolostor a török időkben elpusztult ugyan, de 1714-ben némileg helyreállíttatott, úgy hogy 266abban a Pozsonyba menekült óbudai apáczák jogutódai közül néhányan ellakhattak.²⁰⁵

A pesti ház az 1714-ben ujjászervezett budavári kolostor fiókja volt s a mai régi zálogház helyén állott. 1782-ig állott fenn.²⁰⁶

Az angol kisasszonyok rendjét Mária Terézia királynő a budai várban telepítette meg 1770-ben s megbízta őket leánynevelő-intézet és iskola vezetésével. Azonban itt csak rövid ideig maradhattak, mert a nagyszombati egyetemnek Budára történt áthelyezése miatt helyüket el kellett hagyniok s Váczott telepítették meg őket. Itt a későbbi siketnéma-intézetben laktak. Mikor pedig II. József a pesti domonkos-kolostort bezáratta, azt és a templomot a váczi angolkisasszonyoknak adta át, kik azt 1787-ben foglalták el.²⁰⁷

A Buda-vizivárosban 1740-ben újjáalakított ferenczes-kolostor lakóit II. József az ágostonos kolostorba helyezte át s a házat a Szent Ferencz harmadik rendjét követő Erzsébet-apáczák kórházának engedte át.²⁰⁸

A pilisi részek egyházközigazgatásilag ma jobbára a székesfejérvári egyházmegyéhez, egyes részeikben az esztergomi érseki megyéhez tartoznak.

Az ősrégi székesfehérvári prépostsági káptalant Mária Terézia királynő, VI. Pius pápa beleegyezésével 1777-ben püspökséggé emelte s az új püspökség egyházmegyéjét a veszprémi püspökség terjedelmes testéből hasította ki.

Az új egyházmegye kiterjedt egész Fejér vármegyére és Pest-Pilis-Solt vármegyék pilisi részeinek legnagyobb részére. Két főesperességre oszlott, és pedig a székesegyházira és a budaira.

Az egyházmegye budai főesperessége ismét öt alesperességre oszlott: a bicskeire, az érdire, a szigetire, budai alsó és budai felső alseperesi kerületre.

A bicskei esperesi kerület 8 plébániája közül 5 a pilisi részeken fekszik. Ezek: 1. Bia. Keletk. 1859. Tpl. Sz. Anna. Kgy. hg. Metternich Paula szül. Sándor grófnő. 2. Perbál. Régi plébánia a XIV. századból. Anyk. 1744-től. Tpl. Sz. Anna. Kgy. a pénzügyminiszter. 3. Tinnye. Keletkezett 1788. Tpl. Sz. Anna. Kgy. a Vallás-Alap. 4. Torbágy. Keletkezett 1716. Anyk. 1714-től. Tpl. Mária nevenapja. Kgy. Metternich Paula herczegnő. 5. Zsámbék. Ősrégi plébánia a XIV. századból. Anyk. 1716-ból. Tpl. Ker. Szent János. Kegyura a pénzügyminiszter.

Az érdi esperesi kerület 10 plébániája közül csak 3 pilismegyei. Úgymint 1. Budafok. Keletkezett 1758. Temploma Szent Lipót. Kegyura a királyi család. 2. Tétény. Keletkezett 1772. Temploma Mária mennybemenet. Kegyura báró Rudnyánszky család. 3. Törökbálint. Keletkezett 1702. Temploma Mária bemut. Kegyura Reitter Rezső.

A szigeti esperesi kerület a Csepel-szigetre terjedt ki, mely előbb az esztergomi érsekmegyéhez tartozott. Plébániái: 1. Csepel. Keletkezett 1788-ban. Tpl. Mária szül. Kegyura a királyi család. 2. Szigetcsép. Keletkezett 1862. Temploma Szent Teréz. 3. Ráczkeve. Ősplebánia. Anyk. 1701-ből. Temploma Ker. Szent János, Kegyura a királyi család. 4. Szigetújfalu. Keletkezett 1742. Temploma Szent Lénárd. Kegyura a királyi család. 5. Tököl. Keletkezett 1740. Temploma Mária szül. Kegyura a királyi család.

A budai alsó kerülethez 9 plébánia tartozik. Ezek: 1. Borosjenő. Keletkezett 1698. Temploma Szent Vid. Kegyura József főherczeg. 2. Budakalász. Keletkezett 1745. Temploma Kereszt. felmagaszt. Kegyura a Vallás-Alap. 3. Budakesz. Keletkezett 1699. Temploma Havas Mária. Kegyura a pénzügyminiszter. 4. Hidegkút. Keletkezett 1746. Temploma Mária látog. Kegyura Steinbach Ervin és a szunyogi közbirtokosság. 5. Nagykovácsi. Keletkezett 1715. Temploma Mária mennybem. 6. Piliscsaba. Keletkezett 1711. Temploma Mária neve. Kegyura József főherczeg. 7. Solymár. Keletkezett 1716. Temploma Mária neve. Kegyura gróf Karcácsonyi és Walther Lajos. 8. Üröm. Keletkezett 2671821. Temploma Szent György. Kegyura József főherczeg. 9. Vörösvár. Keletkezett 1692. Temploma Mária mennybem. Kegyura gróf Karácsonyi.

A budai felső kerülethez 8 plebánia tartozik. És pedig: 1. Csobánka. Keletkezett 1808. Temploma Sz. Anna. 2. Dunabogdány. Keletkezett 1724. Temploma Nep. Sz. János. Kegyura a pénzügyminiszter. 3. Pilisszántó. Keletkezett 1772. Anyk. 1761-ből. Temploma Páduai Sz. Antal. Kegyura Rakovszky Vilma és Forster Anna, meg Botzenhardt János örökösei. 4. Pilisszentkereszt. Keletkezett 1800. Temploma Kereszt felt. Kegyura a Vallás-Alap. 6. Pilisszentlászló. Keletkezett 1788. Temploma Sz. László kir. Kegyura a Vallás-Alap. 6. Pomáz. Keletkezett 1770. Temploma Sz. István király. 7. Szigetmonostor. Keletkezett 1768. Temploma Sz. Háromság. Kegyura a pénzügyminiszter. 8. Tahitótfalu. Keletkezett 1801. Temploma Sz. István király. Kegyura a pénzügyminiszter.

Az esztergomi érsek joghatósága, különleges állásából kifolyólag, az ország minden egyes részében kiterjedt bizonyos kiváltságos helyekre. Így megyénk területének egyes részei is, mint kivett, vagyis nullo mediante egyenesen az ország prímásának joghatósága alá tartozó egyházi helyek jelentkeznek.

Ilyen volt Pest városa, mely, úgy látszik, kezdettől fogva ki volt véve a váczi püspök joghatósága alól és mint parochia exempta egyenesen az esztergomi érsek alá tartozott. A Berengár-féle nagy lajstrom függeléke, mely a XIV. század első feléből származik, világosan sejtteti, az 1397-ik évi esztergomi káptalani statutum pedig nyiltan kimondja. Ugyancsak erre vall a Rufinus-féle 1317-1320-ból származó számadási könyv is. Ez adatok szerint különben Pest ebben az időben már "igen előkelő és gazdag" hely volt s plebánosa a jobb javadalmazású egyháziak sorába tartozott.²⁰⁹

A Csepel-sziget, mint királyi birtok, egész terjedelmében szintén ki volt véve a váczi, illetőleg a veszprémi püspökök joghatósága alól és egyenesen az esztergomi érsek alá tartozott. Az érsek a maga helynökévé a csúthi prépostot tette meg, ki az ő nevében quasi főesperesként szerepelt. Egyidőben, úgy látszik, tényleg külön főesperességet alkotott, mert az esztergomi egyházmegyében 1264 és 1265-ben Szent eustachi főesperességgel találkozunk,²¹⁰ a mely nem lehetett más, mint a Csepel-sziget, hol a Szent Eustachról czímzett prépostság állott.

A Csepel-sziget helységeinek jórésze egyházas község volt. Igy a mai Ráczkevén, illetőleg annak egy részében, mely Ábrahámtelke nevet viselt, már I. Ulászló király idejében réginek mondott templom-rom állott. Ez a templom Ábrahám patriárkának tiszteletére épült volt. Tényleg a hely már 1303-ban is Ábrahámberke nevet viselt²¹¹ Becsén már 1342-ben Szent István vértanú tiszteletére emelt kőtemplomot említ egyik oklevelünk.²¹² Szigetszentmártonról IV. László több oklevelet keltezett, a melyekben a keltezés helyét így jelöli: apud S. Martinum, a mi teljes bizonyossággal egy Szent Márton tiszteletére épült templomot jelez.²¹³ Hogy Szentmihályon és Szentmiklóson is volt már a legrégibb korban templom, azt nevök oklevélszerű említése teszi valószínűvé.²¹⁴

A csepelsziget egyházi intézményei közül legkiválóbb volt a csúthi prépostság, a melyet Szent Eustách tiszteletére és a prémontrei kanonokrend részére IV. Béla király alapított. Ő maga mondja egyik 1264-iki adománylevelében, midőn Nyárhidát és tartozékait adta a kolostornak, hogy azt Csúth szigetén ő alapította; egy másik adománylevelében pedig azt mondja a kolostorról, hogy annak ő az alapítója és kegyura. Fekvését ma már meghatározni nem tudjuk, sőt egyesek úgy vélik, hogy az tulajdonképpen a Csallóközben, mások, hogy a fejérmegyei Alcsúton feküdt volna. Ortvay a Csepelszigetre helyezi.

268A prépostság, annak ellenére, hogy prépostja csepeli főesperesként kiváló állást foglalt el a magyar hierarchiában, mégis már korán pusztulásnak indult. 1475-ben Mátyás király kedvelt pálosainak adományozta oda, a kik azt egész a török hódoltság idejéig, a prémontreiek tiltakozása ellenére, békésen birtokolták.²¹⁵

A székesfejérvári egyházmegye hivatalos czímtárában szerepel egy Szent Jakabról nevezett apátság, melynek czímét ma is adományozzák. A czisztercziek rendje egy 1374-ről szóló ismertetésben ez apátságot a magáénak vindikálja. Valószínű, hogy az apátság 1374-ben keletkezett és a Csepelszigeten állott.²¹⁶

Volt még a szigeten Szent Pantaleon vértanúról nevezett monostor is, a melyet röviden Pentelemonostorának neveztek. Mikor és ki alapította, nem tudjuk, de tény, hogy 1238-ban már egy Péter nevű apátja szerepel okleveleinkben. IV. Béla a tatároktól elpusztított monostort Burányi Gábor mesternek adományozta oda, de mivel az több éven át a kolostor helyreállítására semmit sem tett, 1263-ban elvette tőle és Fülöp esztergomi érseknek adta. Azonban rövid idő mulva a monostor a veszprémi apáczák Szent Katalin kolostorának birtokába került, a kiktől azt IV. László király 1277-ben elvette és a Surányiakkal rokon Gabrianiaknak adta. 1414-ben ismét az esztergomi érsekek kezébe került.²¹⁷

Vármegyénk pilisi részei közül a mai egyházközigazgatási szempontból az esztergomi érseki egyházmegye kötelékébe tartoznak, a székesfőváros egész területén kívül, a következő helységek:

A székesegyházi főesperesség esztergomi alesperesi kerületéhez: 1. Kisoroszi. Anyak. 1788-tól. Temploma Rózsafüzér királynéja. Kegyura a földmivelésügyi minisztérium. 2. Visegrád. Ősrégi plebánia. Anyk. 1702-től. Temploma Ker. Szent János. Kegyura a földmivelésügyi minisztérium.

Ugyanazon főesperesség budakeszi alesperesi kerületéhez tartoznak 1. Békásmegyer. Anyk. 1769-tól. Temploma Szent József. Kegyura a Kincstár. 2. Budaörs. Ősi plebánia. Anyk. 1739-től. Temploma Nep. Szent János. Kegyura a földmivelésügyi miniszter. 3. Budajenő. Keletkezett 1686-ban. Anyk. 1718-tól. Temploma Szent Péter és Pál apostolok. Kegyura a telkii apátság. 4. Szentendre. Keletkezett 1332. Anyk. 1723-tól. Temploma Ker. Szent János. Kegyura a földmívelésügyi miniszter.

A Luther Mártontól megindított hitjavító mozgalom 1517-ben kezdődött, de határozott alakot tudvalevőleg csak 1520-ban öltött.

Magyarországba és így a vármegye területére is nagyon hamar eljutott a javított hit, ama tanulnivágyó ifjaknak a révén, a kik németországi egyetemeket látogattak. Ekkor még ellenséges indulattal fogadta a vármegye nemessége a reformáczió tanait, ellenben azokban a helységekben és városokban, melyekben leginkább németek laktak, gyorsan kezdett terjedni a protestántizmus. 1523-ban a Szent-Györgynapkor tartott rákosi országgyűlés még lutheránus ellenes törvényt hozott. Az 53. t.-cz. elrendelte, hogy a lutheránusokat, mint eretnekeket, fej és jószágvesztéssel büntessék. A rákövetkező 1524. évben a Kisasszony-napján megnyílt rákosi országgyűlés még szigorúbb törvényekkel akarta a protestántizmus hódításának útját szegni. Ugyanis akként intézkedett, hogy a lutheránusokat az egész országban irtsák ki és égessék meg. E kegyetlenségnek Rüm György budai könyvkereskedő lett az első áldozata, kit elevenen megégettek, a vallási tárgyú könyveket pedig községről-községre és házról-házra járva, összeszedték és elhamvasztották. 1525-ben, az országgyűlést megelőzőleg, az esztergomi érseki zsinat Konrád és Ziesling János budai lelkészeket eretnekséggel vádolta, mire őket letartóztatták. Mégis 1526-ban, minden királyi tilalom ellenére, Henkel János, Mária királynő papja, nyíltan merte védelmezni Luthert és tanait. Mielőtt II. Lajos király elindult volna Mohács felé, még egy szigorú rendeletet adott ki a lutheránusok ellen.

Igy állottak az ország ügyei, mikor ránk tört a végzetesen gyászos mohácsi ütközet napja. S a javított hit eszméje a mohácsi vész után, azokban a szomorú időkben, egyenesen termékeny talajra lelt. Az 1526-tól 1546-ig terjedő húsz év 269alatt a reformáczió gyökeret vert nem csak a vármegye területén, hanem az egész országban mindenfelé. 1548-ban ugyan két erélyes törvényt is hoztak a hitjavítók ellen, de akkor már késő volt. A vármegye területén eleinte Luther tanai terjedtek el; de midőn 1567-ben a debreczeni zsinat Kálvin hitelveit fogadta el, a vármegye is rögtön arra tért át s ekkor már az egész Duna-Tisza-köz a javított hit mellé állt, melynek követőit akkor sacramentáriusoknak nevezték. Az egyház gyors fejlődését és híveinek szaporodását főként annak is köszönhette, hogy a protestánsok tudós lelkipásztorokkal rendelkeztek, kik kitűnő szónokok voltak. Ilyen volt Szegedi Kis István is, kit méltán neveznek a Duna-Tisza-mellék reformátorának. Szegedi Kis Istvánt 1545 végén Gyulára hívták meg, hol a már akkor hírneves iskola élére állították. Itt egy évig maradt. 1546-ban barátai: Kincses Máté és, Literáti Mihály ajánlatára Czeglédre vitték, mely akkor Kecskemétnél és Nagykőrösnél is népesebb és így a vármegye első protestáns városa volt. Bár csak prédikátornak fogadták föl, azért tanított is az ottani iskolában és keze alól számos jeles tanuló került ki. 1548-ban Czegléden meg is nősült. Két évi és hat havi működés után elhagyta a czeglédi gyülekezetet, de éveken át folytatta reformátori működését a Duna-Tisza mentén, állandóan üldöztetve és zaklatva. Később Ráczkeve prédikátorrá hívta meg Szegedit, a ki itt 1563 husvétnapján kezdte hirdetni az igét nagyszámú híveinek. 1564-ben nagy vallási vitája volt az itteni protestáns templomban Panthanus Szeraphinus nevű pesti baráttal. A mérkőzés Szegedi diadalával végződött. Alatta az egyház felvirágzott s mint püspök, 1564-ben három Wittenbergben végzett ifjút avatott prédikátorrá: Ambrus Lukácsot, Clypeator Jánost és Dombrinus Pétert. Míg Bakonyi Albert czeglédi szuperintendens a Mátrától a Tiszáig terjedő gyülekezeteket, addig Szegedi a dunamelléki s a Pest alatt és fölött fekvő egyházakat igazgatta. Itt írta meg latinnyelvű egyházi munkáit, melyek közül nyolcz nagyobb műve nyomtatásban is megjelent. Természetes, hogy mindegyik, tiltott könyvként, indexre került. Irt azonkívül még hat egyházi éneket is magyar nyelven.

Hazánkban több helyen nem alulról fölfelé terjedt a reformáczió, hanem éppen megfordítva. Előbb a főurak vették föl a javított hitet, azután jobbágyaikkal is elfogadtatták azt. S a melyik főúr a reformáczió híve lett, az mindent elkövetett és sok áldozatot hozott, hogy az egyház fölvirágozzék. Maga Szegedi Kis István is egész pályáján tapasztalta ezt. Bárhol megfordult, mindenütt hatalmas pártfogókra lelt, a kiket nagy tudásával és szónoki képességével sikerült megnyernie. Pest vármegyében számos oly családot találunk, melyek a prédikátorokat támogatták, az egyházat segítették és ajándékokkal halmozták el. Ilyenek voltak a gróf Teleki, báró Podmaniczky, báró Prónay, Wattay, Beleznay, .Fáy, Kajali, Ráday, báró Szeleczky, Paksy stb. családok.

A mohácsi vész előtti időktől kezdve a XVI. század végéig a javított hit a vármegye területén a következő községekben vert gyökeret: Ráczkeve, Szigetszentmiklós, Makád, Bia, Páty, Tök, Tinnye, Dunabogdány, Tahitótfalu, Pócsmegyer, Szigetmonostor, Vácz, Abony, Bogyiszló, Czegléd, Dab, Dömsöd, Dunavecse, Dunapataj, Foktő, Fót, Fülöpszállás, Gomba, Gödöllő, Gyömrő, Hévizgyörk, Izsák, Kecskemét, Kiskunhalas, Kerepes, Kisnémedi, Kunszentmiklós, Monor, Mogyoród, Nagykőrös, Ócsa, Ókécske, Ordas, Pánd, Péczel, Rákoscsaba, Solt, Szabadszállás, Szada, Szalkszenmárton, Szeremle, Tápiószele, Tószeg, Tököl, Uszód, Váczhartyán, Veresegyház, Apostag, Szigetbecse, Áporka, Tápióbicske, Alsónémedi, Kisoroszi, Pest, Váczrátót, Tápióság, Sződ, Tass, Nagy- és Kistarcsa, Acsa, Buda és Óbuda, Budakeszi, Piliscsaba és Szentendre. Ezek egyrésze a török korban elpusztult és azután más vallású lakosokkal telepítették be.

A XVII. század elején Bocskay István kénytelen volt fegyvert ragadni a vallás és a nemzet szabadságának a kivívására és ekkor Solt vármegye passzív viselkedésével szemben Pest és Pilis vármegye nemes dandára 1605 nov. 10-én hozzácsatlakozott. Másnap, nov. 11-én, mikor Bocskay István Vácz alá ért s Mohamed török nagyvezérrel Erdély felől tárgyalt, Váczott református szuperintendencziát állított föl. Ekkor a reformátusok a róm. kath. Szent Mihály-templomban tartották istentiszteleteiket. 1610-ben Dunavecsén már ref. egyházi zsinat volt. Itt hozták az "Articuli XVII. in sinodo D.-Vecse editi; Egopoli (Kecskemét) denuo confirmati" néven ismert határozatokat.

Hogy 1604-1620 között a protestántizmus mily erős volt, bizonyítja az "evangélikus karok és rendek" elnevezése alatt keletkezett párt, melynek az 270országgyűlésen vezető szerepe volt. Ehhez tartoztak Pest-Pilis és Solt vármegyék követei is, mely vármegyék többsége a XVII. és XVIII. században a prot. vallás. híve volt. Az 1662. évi országgyűlésre a vármegye Gedey András főjegyzőt és Kutassy György táblabírót küldte föl s meghagyta nekik, hogy addig ne avatkozzanak semmibe, a míg a vallásszabadságot biztosító törvények sértetlen megtartása iránt nem történik intézkedés. Azonban mindez csak írott malaszt maradt, mert 1701-ben már azt látjuk, hogy Lipót kiadott rendeletével az 1681:XXV. és 1687:XXI. törvényczikkek intézkedéseit egyszerűen hatályon kívül helyezte.

A török hódoltság kora után a birtokosok visszatérve a vármegyébe, régi birtokaikat újra elfoglalták és a török alatt elnéptelenedett helységeket betelepíteni törekedtek. Ezzel ismét a protestántizmus ügyének használtak. A föntebb említett protestáns főurak ugyanis birtokaikat természetesen protestánsokkal telepítették be, a kiknek nyomban egyházat is szerveztek és templomok építésében segítségükre voltak.

A XVIII. század elején leginkább ág. ev. anyaegyházak keletkeztek ily módon a vármegyében. 1702-ben a Paksy család Dunaegyházát, az 1700-as években a Wattay család Csömört, 1718-1720 között Wattay János és István Kiskőröst, 1711-ben báró Szeleczky Márton Albertit, 1714-ben Fáy Mihály Bényét telepítette be felvidéki ág. h. ev. tótokkal. Beleznay János 1725-ben Pilisre ág. h. ev. tótokat, 1730-ban pedig Bugyira református magyarokat telepített. 1733-ban Dabasi Halász Péter ezredes és neje: Bottyán Katalin Gyónt ugyancsak reformátusokkal telepítette be Zólyomból. Ráday Pál 1720-1724 között ref. németeket hozott Svájczból Hartára, 1757-ben pedig Stájerországból lutheránusokat Ikladra. Petőfalvi Bohus Dániel 1742-ben telepítette Péterit ágostaiakkal Illésfalváról. Gróf Grassalkovich Antal viszont a XVIII. század közepén Nagytarcsára telepített ág. ev. tótokat. A telepítő földesurak, nemkülönben utódaik is, mindig jóltevői voltak a segítségükkel megalakult egyházaknak.

De a míg a telepítések egy oldalról növelték a protestáns egyház erejét, ugyanakkor a hatalom más oldalról gyöngíteni igyekezett azt, úgyannyira, hogy némely újtelepítésű helyen az újonnan alakult egyház meg sem kezdhette működését, máris abba kellett azt hagynia. A protestánsok templomait vagy lerombolták vagy elvették és a katholikusoknak adták, a híveket pedig a kath. egyházhoz csatolták. 1684-ben gróf Kéry János váczi érsek visszavette az ottani reformátusoktól a Szent Mihály templomot, a mit azok maguknak helyreállítottak. 1715-ben a magánvallásgyakorlattól is el- és 1716-ban a városból kitiltották őket. (Ekkor a Dvornikovich róm. kath. püspök alatt alakulni kezdett Kisváczon telepedtek le és ott népes gyülekezetté fejtődtek.) A maglódi ágostaiak templomát 1703-1710 között lerombolták; 1740-ben az abonyi reformátusok templomát vették el és adták oda a katholikusoknak, kiktől nem is kapták vissza. 1718-ban Váczhartyán és Veresegyház ref. templomait vették el, hogy szintén a katholikusoknak juttassák. Ugyanebben az évben még elvették a katholikusok a szadaiak ref. templomát is. 1719-ben a reformátusok szentmártonkátai templomát vették el, egy év mulva pedig az alsónémediekét lerombolták.

Ilyen és ehhez hasonló háborgatások miatt a vallássérelmi panaszok a szatmári békekötés utáni országgyűléseken napirenden voltak. Végre a vallási ügy rendezését külön bizottmányra bízták, de ez nem sokat lendített a sérelmek orvoslásán. 1723-ban a király rendeletet bocsátott ki, hogy a míg a vallásügyi bizottság véglegesen nem dönt, addig a vallás terén semmi újítást behozni nem szabad, sőt mindent vissza kell helyezni abba az állapotba, a melyben a bizottság működése előtt volt. Erre a királyi rendeletre hivatkozva, a vármegye protestáns rendei kérvényt nyujtottak be a közgyűléshez és követelték, hogy a Mogyoródon,. Szadán, Szentmártonkátán, Üllőn és Veresegyházán elvett templomaikat adják vissza nekik, Kisattányban, Szentmiklóson, Váczhartyánban és Váczkisújfaluban pedig állítsák helyre a vallás szabad gyakorlatát. Csakhogy a kérelemnek nem volt foganatja, mert a vármegye elutasította a kérelmezőket, a kik ekkor egyenesen a királyhoz fordultak sérelmük orvoslása végett. Ennek az lett az eredménye, hogy a helytartótanács 1725 augusztus 7-én ráparancsolt a vármegyére: hajtsa szigorúbban végre a királyi rendeletet, hogy a felséget ne háborgassák ilyen panaszokkal.

Hogy ezentúl a király föntidézett, 1723. évi rendeletének szellemében jártak volna el, nem igen látjuk. Az 1731 márczius 31-én a vármégyéhez érkezett 271királyi leírat szerint pedig a vallás szabadságát illetőleg az 1668:XXV. és XVI. és az 1687. évi törvényczikkeket akként magyarázták, hogy a protestánsok csak magánvallásgyakorlatot élvezhetnek, vallásukat nyilvánosan gyakorolniok csak az 1681:XVI. törvényczikkben névleg fölsorolt helyeken lehet. Ezeken a helyeken kívül a protestánsok a róm. katholikus plebános alá tartoznak. Vegyes házasságokat csak a plebános előtt köthetnek; a katholikus ünnepeket külsőleg és általánosan kötelesek megtartani; az esküt pedig az előírt minta szerint: mindenszentekre és Szűz Máriára kell letenniök. A ki pedig vonakodnék, az - mint hittagadó - szigorúan büntetendő. E tilalmakkal szemben a protestánsoknak csak az a joguk volt meg, hogy szuperintendenseket választhattak. Mikor ezt a királyi határozatot a vármegye közgyűlésén kihirdették, mindkét protestáns felekezet rendei erélyesen fölszólaltak ellene és elégedetlenségüknek folyamodásban is kifejezést adtak.

Ezek után a protestánsokra nézve a szomorú napok ugyanúgy folytatódtak, mint az előtt. 1745-ben azt látjuk, hogy Soltvadkert református egyháza rövid fönnállása után a vallásüldözések miatt megszünt. 1749-ben Péteri újonnan alakult ág. ev. egyházának lelkészét elűzték, 1763-ban pedig a híveket a magánvallásgyakorlat jogától is megfosztották. 1761-ben Bugyi ref. híveinek templomát elvették és a katholikusoknak adták. Ezeket megelőzőleg 1730-ban a kiskőrösi ág. hitv. ev. egyház híveit eltiltották a nyilvános istenitiszteletek tartásától, papjukat, tanítójukat elűzték, templomukat pedig a földdel egyenlővé tették. Ekkor a hívek kénytelenek voltak szabad ég alatt és félreeső nádviskókban titokban összegyülekezni. Ha pedig az Úrvacsora szentségeiben óhajtottak részesülni, a messze Apostagra és Dunaegyházára kellett járniok. De bármily titokban végeztek is mindent, 1776-ban mégis föladta őket Klimovszki Mátyás r. kath. lelkész a helytartótanácsnál, hogy a szentírást nyilvános helyen olvassák, 12 házban összegyülekezve énekelnek és istentiszteletet tartanak. E miatt a vármegye vizsgálatot rendelt el ellenük. A vizsgálóbizottság az év május 28-án lentjárt, az elüljáróság a panaszokra kimerítő válaszokat adott, de hogy a vizsgálat mivel végződött, azt nem tudjuk. - Az ilyen sérelmek megbeszélése czéljából 1773 szeptember 12-ére gróf Beleznay Miklós Bugyi községbe egyházi gyűlést hívott egybe, mely elhatározta és szervezte a dunamelléki ref. egyházkerületben a lelkészi és világi elemből egyenlően szervezett konventi gyűlések tartását.

A protestánsok üldözése akkor kezdett megszünni, midőn II. József császár 1781 október 21-én kibocsátotta türelmi rendeletét. Ennek hatása alatt az elnyomott egyházak újjászervezkedtek, templomok és iskolák keletkeztek. Péteri hívei még az évben új lelkészt választottak. 1782-ben Bugyi és Szentmártonkáta, 1783-ban Alsónémedi és Váczhartyán egyháza alakult újjá; a szadai reformátusoknak pedig megengedték, hogy a veresegyháziakkal együtt tarthassák istentiszteleteiket. Soltvadkert ref. híveinek az újjászervezkedése 1785-ben történt. De ez a kedvező állapot sem tartott sokáig: II. József halálával megszünt. Azonban a vallásüldözések kora többé sohasem támadt föl olyan nagy mértékben, mint ő előtte. A helytartótanács csak II. Lipót 1790-91. évi XXVI. törvényczikkeinek hézagait igyekezett fölhasználni arra, hogy a protestánsoknak ártson. A XIX. század elején, a mikor gróf Teleki József volt a dunamellékéi egyházkerület főkurátora, már új szellők kezdtek fujdogálni, melyek 1848-ban meg is érlelték a forrongó eszméket.

Az 1848-iki törvények lettek volna hivatva a teljes vallásszabadságot diadalra juttatni, de ez sem sikerülhetett, mert a szabadsághaczot vérbe fojtották és az országra az abszolituzmus szomorú kora következett el. Az egyházi gyűléseket csak kormánybiztos jelenlétében lehetett megtartani. Az abszolutisztikus kormánytól kibocsátott nyilt parancs, mely 1859 szeptember 1-én jelent meg, a protestántizmus háromszázados, viszontagságokban gazdag múltját egyszerre akarta eltörölni, azonban ez nem sikerült neki.

A protestánsok már a reformáczió kezdetén tisztában voltak a jó iskolák hatásával. A vármegye területén alakult első egyházak már az első években iskolákat alapítottak. Mivel eleinte a tanítói állást egy személyben maguk a lelkészek töltötték be, az később is nagy tekintélyben állott. Elemi iskolája már akkor is majdnem minden egyháznak volt. De voltak felsőbb iskolái is. A legelső ilyen iskola Czegléden volt, a hol 1546-ban Szegedi Kis István és később Weresmarty Mihály is tanított, ki azután áttért és pozsonyi kanonok lett. A XVII. században 272Vácznak is híres az iskolája, de 1626-ban ez is megszünt és tanárai, nemkülönben tanuló-ifjai, Czeglédre, Nagykőrösre és Kecskemétre széledtek el. A nagykőrösi főgimnázium a XVI. században keletkezett. 1626-ban a váczi iskola tanulóival szaporodott. A kecskeméti ref. főgimnázium 1600-ban keletkezett mikor az 1599-ben elpusztított tolnai iskola tanulói Petri György tanár vezetése alatt ide költöztek át. A ref. kollégiumban a főgimnáziummal együtt van a ref. jogakadémia is, mely 1836-ban keletkezett. A kiskunhalasi ref. főgimnázium 1593-ban keletkezett. A kunszentmiklósi ref. algimnázium 1735-ben alakult. Az ágostai hitvallású evangélikus egyháznak csak egy középiskolája van s ez az aszódi ág. h. ev. algimnázium, mely 1760-ban alakult. A ref. egyház tanítószükségletét legnagyobb részben a nagykőrösi és dunamelléki ref. tanítóképző látja el, mely 1858-ban keletkezett.

Az egyház igazgatásában az egyházkerületi intézmény, melynek élén a szuperintendens vagyis a püspök áll, már az első időben kialakult. A vármegye területét már a XVI. században dunamelléki egyházkerületnek nevezték és első püspöke Bakonyi Albert czeglédi lelkész, Szegedi Kis István egykori tanítója volt. A második maga Szegedi Kis István lett, midőn már mint laskói, később kálmáncsai szuperintendenst, Ráczkevibe hozták papnak. Mivel Bakonyi ekkor még életben volt, békésen úgy egyeztek meg, hogy ő a Mátrától a Tiszáig terjedő gyülekezeteket, Kis pedig Pesten alul és fölül a dunamelléki egyházakat fogja igazgatni. Szegedi 1563-tól 1572-ig viselte Ráczkeviben a lelkészi és püspöki tisztet. Utána ugyan 34 évig a tudós Skaricza Máté volt a ráczkevei egyház lelkésze, azonban ő nem volt szuperintendens, mivel ezeknek a sora 1572-től 1607-ig szünetelt s a dunamelléki egyházkerületet is a baranyai egyházkerület szuperintendensi igazgatták. 1607-től 1632-ig ismét négy ráczkevei lelkész volt szuperintendens, még pedig Veresmarti, másként Herczegszőllősi Gáspár, K. Molnár István, 1621 után Monostori János, ki Makádon is volt lelkész és Simándi Mihály. Ez utóbbi a török zaklatások kikerülése czéljából lemondott e hivataláról és el is hagyta vármegyét. A török kor végén Ungvári Gergely és 1691-től 1729-ig Patai János kevei lelkészek voltak a szuperintendensek. Patai 105 éves korában halt meg. Ifj. Patay Jánost, a ki 1709-től kezdve 17 évig Szigetszentmiklóson, öt évig pedig Solton volt lelkész, 1731-ben választották szuperintendenssé. Hivatalát 1739-ig tartotta meg s ez idő alatt ismét Szigetszentmiklóson lakott. Tehát mint látjuk, a szuperintendenczia székhelye a szuperintendens lelkész lakóhelye szerint változott. 1610-ben, midőn Bocskay István Váczon megfordult, ott - mint tudjuk - szuperintendencziát alapított. De hogy ez hosszabb ideig fönnállott vagy működött volna, arról nincs adatunk.

Pest vármegye ma is a dunamelléki ref. egyházkerülethez tartozik, melynek jelenlegi püspöke Baksay Sándor dr. kunszentmiklósi lelkész. Püspöki állásánál fogva tagja a főrendiháznak és mint író is, olyan nevet vívott ki magának, hogy a Kisfaludy-társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta. Főgondnoka Darányi Ignácz v. b. t. t., volt földmívelésügyi miniszter. Egyházi főjegyző Ádám Kálmán tiszavezsenyi lelkész, világi Vécsey Tamás dr. egyetemi tanár. Egyházi aljegyzők: Takács József czeglédi, Benkő István rákospalotai és Lévay Lajos sárkeresztúri lelkészek; világiak: Nagy Dezső dr. egyházkerületi tanácsbíró, gróf Degenfeld Kristóf, Bernáth István dr. orsz. képviselő és Kovács Pál kecskeméti jogakadémiai tanár. Ügyész: Nagy Dezső dr. Levéltárosok: Kis Ödön és Vályi Károly kunszentmiklósi gimn. tanárok. Az egyházkerület hatósága alatt nyolcz egyházmegye áll s ezek közé tartoznak a vármegye területéről a következők.

I. Kecskeméti egyházmegye. Esperese: Ádám Kálmán, gondnoka: Bagossy Károly. Hozzátartoznak a következő egyházak és számottevő gyülekezetek: Abony, Czegléd, Gomba, Izsák, Jászkarajenő, Kecskemét, Kiskunhalas, Lajosmizse, Nagykőrös, Ókecske, Pánd, Soltvadkert, Szank, Szentmártonkáta, Tápiószele, Tószeg és Törtel.

II. Solti egyházmegye. Esperese: Baky István érsekcsanádi lelkész, gondnoka Hajós József cs. k. kamarás, dömsödi birtokos. Hatósága alá tartoznak a következő egyházak és gyülekezetek: Áporka, Apostag, Bogyiszló, Dab, Dömsöd, Dunapataj, Dunaszentbenedek, Dunavecse, Érsekcsanád, Foktő, Fülöpszállás, Harta, Kiskunlaczháza, Kunszentmiklós, Majosháza, Makád, Ordas, Orgovány, Ráczkeve, Solt, Szabadszállás, Szalkszentmárton, Szeremle, Szigetszentmiklós, Tass és Uszód.

273III. Pesti egyházmegye. Esperese: Mády Lajos újpesti lelkész, gondnoka, gróf Teleki József tetétleni birtokos. Idetartoznak a következő egyházak és jelentékenyebb gyülekezetek: Alsódabas, Alsónémedi, Bugyi, Dunabogdány, Erzsébetfalva, Fót, Gödöllő, Gyón, Gyömrő, Hévízgyörk, Kispest, Mogyoród, Monor, Nyáregyháza, Ócsa, Őrszentmiklós, Péczel, Pócsmegyer, Pomáz, Rákoscsaba, Rákospalota, Szada, Szentendre, Szigetmonostor, Tahitótfalu, Újpest, Üllő, Vácz, Váczhartyán, Vasad és Veresegyház.

IV. Vértesaljai egyházmegye. Esperese: Koncz Imre, gondnoka, gróf Degenfeld Lajos. A vármegyéből csak négy egyház tartozik hozzá és pedig: Bia, Páty, Tinnye és Tök.

Ág. h. ev. egyházi tekintetben a vármegye a bányai ágostai hitvallású evangélikus egyházkerülethez tartozik, melynek Scholtz Gusztáv budapesti lelkész a püspöke és Zsilinszky Mihály v. b. t. t. a felügyelője. Kerületi jegyzői egyházi részről a vármegyéből Szeberényi Lajos fóti és Sárkány Béla kecskeméti lelkészek. A kerülethez tíz esperesség tartozik, közötte a budapesti és a pestmegyei is.

A budapesti esperességnek az esperese Kaczián János budapesti lelkész, felügyelője Fabinyi Gyula ny. min. tan. - A fővároson kívül csak Újpest és Vácz r. t. városok ág. hitv. ev. egyháza tartozik hozzája.

A pestmegyei esperességnek a főesperese Szeberényi Lajos fóti, alesperese: Sárkány Béla kecskeméti lelk. és felügyelője Beniczky Lajos. Idetartoznak a következő egyházak és gyülekezetek: Acsa, Alberti, Apostag, Aszód, Bénye, Csomád, Csővár, Czegléd, Czinkota, Domony, Dunaegyháza, Farmos, Galgagyörk, Gyón, Harta, Hévízgyörk, Iklad, Irsa, Kiskőrös, Maglód, Mende, Mogyoród, Nagytarcsa, Nyáregyháza, Péczel. Péteri, Pilis, Rákospalota, Rákoskeresztúr, Soltvadkert, Tápiószele, Tápiószentmárton, Váczkisújfalú és Zsidó.

Az itt fölsorolt református és ágostai hitvallású evangélikus egyházak beléletének rövid történetét a következőkben ismertetjük:

Abony. Református anyaegyháza még a mohácsi vész előtt keletkezett. A XVII. században a híveknek már templomuk is volt. 1626-1652-ig Gyömrei István volt lelkész. Utána Tolnai János következett ismeretlen ideig. 1700-1715-ig Császkai János a lelkész s innen kezdve a névsor szakadatlan. 1740-ben a reformátusok templomát a katholikusok elvették. Ez évben fából, deszkatetővel építettek újabb templomot. A mai ref. kő templom 1786-ban épült. Az ezüstbe foglalt s aranynyal bélelt kókuszdió-serleg Kemény János erdélyi fejedelemtől Antos János révén került az egyház birtokába. Hozzátartoznak Újszász ref. hívei is. 1780-ban 1550 ref. és 160 ág. ev., most 2273 ref. és 60 ág. ev. lakosa van. Az utóbbiak leányegyházként Czeglédhez tartoznak.

Acsa. Ág. ev. anyaegyháza a török korban, 1626-1629 között, már fönnállott. 1733-ban régi temploma már romladozott, de még használták. 1752-ben újjáépítették. 1870-ben 850, most 843 ág. ev. lakosa van. Leányegyházként hozzátartozik a nógrádi Erdőkürt.

Alberti. Ág. ev. egyháza 1711-ben már fönnállott. Temploma 1770-ben épült. 1870-ben 2039, most 2711 az ág. ev. és 266 a ref. vallásúak száma. Az utóbbiak Nyáregyházához tartoznak.

Alsódabas. Ref. anyaegyháza 1720-ban alakult. Anyakönyvei is ez évben kezdődnek. Az első lelkész Tutaviszi György volt. A templom 1793-ban épült. Hozzátartoznak Felsődabas, Kakucs és Újhartyán ref. lakosai. 1870-ben 1014 ref. és 25 ág. ev., most 600 ref. és 94 ág. ev. lakosa van. Az utóbbiak Gyónhoz tartoznak.

Alsónémedi. 1606-ban helvét hitvallású, ráczkevei juhászok telepítették. 1631-ben már anyaegyház volt. 1720-ban a katholikusok a templomot elvették és lerombolták, Szőnyi György lelkészt pedig elűzték. II. József türelmi rendelete következtében 1783-ban építették föl újra a templomot. Ekkor Szili Sámuel a lelkész s maradt 1803-ig. Anyakönyvei 1784-ben kezdődnek. 1870-ben 1783, most 2189 ref. és 39 ág. ev. lakosa van.

Áporka. Ref. anyaegyháza már 1761-ben fönnállott. Anyakönyvei is ez évben kezdődnek. A templom 1784-ben épült. 1870-ben 769, most 734 ref. lakosa van.

Apostag. Ref. anyaegyháza 1629-ben már megvolt, templommal. Ekkor Szentmiklósy Albert volt a lelkész, kiknek a névsora innen kezdve máig szakadatlan. A templomot 1805-ben lebontották és újra építették. - Az ág. ev. egyház a XVIII. század elején alakult. Templomot 1715-ben építettek. 1730-ban, mikor 274a kiskőrösieket eltiltották vallásgyakorlatuktól, azok idejártak úrvacsorára. Idetartoznak Dunavecse, Kúnszentmiklós és Szabadszállás ág. ev. hivei. 1870-ben 560 ref. és 979 ág. ev., most 444 ref. és 985 ág. ev. lakosa van.

Aszód. Ág. ev. anyaegyháza és temploma már a török korban fönnállott. 1760-ban algimnáziumot állított. Idetartoznak Bag, Hévízgyörk, Iklad, kartal és Verseg ág. ev. hívei. - A ref. egyház csak leányegyház, mely Hévízgyörkhöz tartozik. Imaháza a jav. int. telepén 1905-ben épült. 1870-ben 1148 ág. ev. és 58 ref., most 1114 ág. ev. és 98 ref. lakosa van.

Bénye. Ág. ev. anyaegyháza 1714-ben keletkezett. Temploma 1786-ban épült. Idetartoznak Káva ág. ev. lakosai. 1870-ben 844, most 1010 ág. ev., 37 ref. lakosa van.

Bia. Ref. anyaegyháza a XVI. században már fönnállt. 1600 körül 26 évig Vecsey Sámuel volt a lelkésze. A régi templom romjai a ref. temetőben ma is láthatók. Az újabb templom a XVII. században épült. Pontosabban nem lehet meghatározni, mert az egyház iratai 1811-ben elégtek. Idetartoznak részben Budaörs ref. hívei. 1870-ben 930, most 1072 ref. és 23 ág. ev. lakosa van.

Bogyiszló. Ref. anyaegyháza a legrégebbiek egyike. A XVII. század elejétől kezdve szakadatlanul fönnáll. Van egy aranyozott ezüst úrvacsorai kelyhe 1718-ból. Az anyakönyvek 1750-ben kezdődnek. A régi templom 1797-ben leégett. A mai templom alapkövét 1798-ban tették le, az építést 1812-ben befejezték, 1870-ben 2050, most 2075 ref. lakosa van.

Bugyi. Ref. anyaegyházát 1730-ban Beleznay János földesúr állította föl. Ekkor az első lelkész Monori Bakos András lett. 1761-ben templomukat elvették s a katholikusoknak adták. 1782-ben kezdték újra az istentiszteletet nyilvánosan gyakorolni. Anyakönyveik 1782-ban kezdődnek. 1870-ben 1240, most 1603 ref. és 39 ág. ev. lakosa van.

Csomád. Ág. ev. anyaegyháza 1729-ben keletkezett, mikor a lakosság azt kérte a vármegyétől, hogy a protestáns vallást szabadon gyakorolhassák és tanítót tarthassanak. Az újabb templom a réginek a helyén 1783-ban épült. Idetartoznak Sződ, Váczbottyán, Váczhartyán és Veresegyház ág. ev. hívei. 1870-ben 594, most 757 ág. ev. lakosa van.

Csömör. Ág. ev. egyháza a XVIII. század elején keletkezett. Temploma 1871-ben épült. Leányegyházként Czinkotához tartozik. 1870-ben 426, most 957 ág. ev. és 406 ref. lakosa van. Az utóbbiak Rákospalotához tartoznak.

Csővár. Ág. ev. anyaegyháza és temploma 1681-ben már fönnállott. 1870-ben 576, most 517 ág. ev. lakosa van.

Czegléd. Ref. anyaegyháza a legrégebbiek egyike. A ref. hitet itt Balázs nevű pap terjesztette először. 1514-ben Mészáros Lőrincz itteni ref. pap volt a Dózsa-féle lázadás egyik vezére. A templom 1530-ban már fönnállott. Ez időtájt már nevezetes iskolája is volt, mely a bölcsészetre és hittanra terjedt ki. Ennek 1546-ban Szegedi Kis István volt az igazgató tanára, ki itt a theologiát tanította. 1547-1562-ig Bakonyi Albert a lelkész, ki a dunamelléki egyházkerület első szuperintendense volt. 1626-ban, midőn a váczi ref. iskola föloszlott, annak egy része Czeglédre származott át. Az anyakönyvek 1723-ban kezdődnek. 1753-ban a helytartótanács rendeletére a templomot és paplakot elvették és a katholikusoknak adták át, az iskolát pedig bezárták. 1760-ban engedték meg újra a tanítást, de csak a grammatikai tanfolyamon, a theologiai tanszéket ellenben beszüntették. Később a templomot is visszakapták a hívek. Idetartoznak Czeglédberczel ref. lakosai. -Az ág. ev. egyház újabb keletkezésű. Hozzája tartozik Abony. 1840-ben 8200 ref., 1870-ben 11919 ref. és 681 ág. ev., most 16,043 ref. és 807 ág. ev. lakosa van.

Czinkota. Ág. ev. egyháza a XVIII. század elején keletkezett. Temploma 1709-ben épült. Leányegyházként hozzátartozik Csömör és Nagytarcsa. Idetartoznak Rákosszentmihály ág. ev. lakosai is. 1870-ben 780, most 1262 ág. ev. és 177 ref. lakosa van. Ez utóbbiak Rákoscsabához tartznak.

Dab. Ref. anyaegyháza már a XVI. században fönnállt. 1652-1668-ig Peterdy János a lelkész s innen a névsor szakadatlan. Van egy selyemhímzésű úrasztali terítő 1737-ből. Anyakönyvei 1753-ban kezdődnek. Az újabb templom 1803-ban épült. 1870-ben 712 s most 548 ref. lakosa van.

Domony. Ág. ev. egyháza a XVIII. század első negyedében keletkezett. Temploma e század végén épült. 1899-ben újjáépítették. Leányegyházként hozzátartozik Gödöllő és Zsidó. 1870-ben 753, most 710 ág. ev. és 23 ref. lakosa van.

275Dömsöd. Ref. anyaegyháza az 1558. évben alakult. Lelkészeinek névsora 1626-tól szakadatlan. Az anyakönyvek 1721-ben kezdődnek. A templom is ez időből való. 1870-ben 3372, most 3264 ref. és 42 ág. ev. lakosa van.

Dunabogdány. Régi ref. egyháza a török alatt elpusztult és a lakosság a szigetbe menekült, a hol most is református magyarok laknak. A hódoltság után leányegyházként Kisoroszihoz csatlakoztak, a mely 1698-tól Nógrád vármegyéhez tartozott. Most imaházuk, mely 1802-ben épült és helyettes lelkészük van. 1870-ben 214, most 172 ref, lakosa van.

Dunaegyháza. Ág. ev. anyaegyháza 1702-ben keletkezett. Temploma 1774-ben épült. Idetartoznak Solt ág. ev. hívei. 1870-ben 2256, most 1955 ág. ev. és 25 ref. lakosa van.

Dunapataj. Ref. anyaegyháza a XVI. században keletkezett. 1576-ban Tatár Mihály a lelkész, kitől a névsor szakadatlan. Van egy ezüst kancsója 1628-ból, egy ezüst tányér 1717-ből, egy ezüst kanna 1724-ből és egy ezüst pohár 1769-ből. A templom 1773-ban épült, de az anyakönyvek még 1736-ban kezdődnek. 1870-ben 4775 ref. és 50 ág, ev. s most 3796 ref. és 66 ág. ev. vallású lakosa van. Ez utóbbiak Hartához tartoznak.

Dunaszentbenedek. Ref. anyaegyháza 1708-ban keletkezett. Az anyakönyvek 1787-ben kezdődnek. A templom 1788-ban épült. 1870-ben 926 s most 920 ref. lakosa van.

Dunavecse. Ref. anyaegyháza a XVI. században már fönállott. 1610-ben itt egyházi zsinat volt. 1626-ban készült az egyház pecsétje. Ez évben Mórágyi Mátyás volt a lelkész, kitől a névsor szakadatlan. Temploma 1640-ben épült, de azóta átalakították. 1870-ben 4112 ref. és 21 ág. ev. s most 3382 ref. és 131 ág. ev. lakosa van. Ez utóbbiak Apostaghoz tartoznak.

Erzsébetfalva. Református egyháza a XIX. század végéről való. Hozzátartoznak a soroksári ref. hívek is. - Az ág. ev. vallásúak Budapesthez tartoznak. 3114 ref. és 795 ág. ev. lelket számlál.

Farmos. Ág. ev. egyháza a XVIII. század második felében keletkezett. Leányegyházként Tápiószeléhez tartozik. Temploma 1850-ben épült. 1870-ben 246 s most 273 ág. ev. és 129 ref. lakosa van. Ezek is Tápiószeléhez tartoznak.

Foktő. Ref. anyaegyháza 1620-ban már fönállott. Az anyakönyvek 1756-ban kezdődnek. Az újabb templom 1843-ban épült a régi helyén. Idetartoznak Kalocsa ref. lakosai: 1870-ben 1365 s most 1295 ref. lakosa van.

Fót. Ref. anyaegyháza a legrégibbek egyike. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. Temploma 1787-ben épült. Idetartoznak Dunakeszi és Mogyoród ref. hívei. - Az ág. ev. egyház újabb keletkezésű. Temploma 1876-ban épült. Hozzátartoznak Dunakeszi és Mogyoród ág. ev. hívei is. 1870-ben 1250 ref. és 223 ág. ev. s most 1709 ref. és 408 ág. ev. lakosa van.

Fülöpszállás. Ref. anyaegyháza már a XVI. században fönnállt. Lelkészeinek névsora 1622-től szakadatlan. Anyakönyvei 1738-ban kezdődnek. Temploma 1750-ben épült. Szentedényei között van egy ezüst tányér 1764-ből s két aranyozott ezüst pohár 1797-ből. 1844-ben a szélvihar a templom tornyának rézfödelét ledöntötte, a templomtetőt összetörte és a boltozatot bezúzta. Hozzátartozik Akasztó ref. lakossága is, 1870-ben 3856 ref. és. 36 ág. ev. s most 3518 ref. és 84 ág. ev. vallású lakosa van. Ez utóbbiak Kiskőröshöz tartoznak.

Galgagyörk. Ág. ev. anyaegyháza már a török kor végén fönnállott. Temploma a XVIII. század elején épült. Leányegyházként hozzátartozik Váczkisújfalu. 1870-ben 493, most 484 ág. ev. lakosa van.

Gomba. Ref. anyaegyháza már a XVII. század elején megvolt. 1642-ben Bogdányi Mihály volt a lelkész, kitől a névsor szakadatlan. Ez időből való a templom is, melynek már akkor orgonája volt. 1870-ben 1687 ref. és 17 ág. ev. s most 1876 ref. és 64 ág. ev. lakosa van.

Gödöllő. Ref. anyaegyháza a XVII. század elején már fönnállt. Lelkészét 1646-ban említik. Anyakönyvei 1722-ben kezdődnek. Regi temploma a várkastélyban, a mai róm. kath. templom helyén állott. A mai 1746-1752 között épült, Grassalkovich Antal (I.) segítségével. 1870-ben 1592 ref. és 128 ág. ev. a most 2032 ref. és 140 ág. ev. lakosa van. Ez utóbbiak Domonyhoz tartoznak.

Gyón. Ref. anyaegyháza 1733-ban keletkezett. Eleinte kápolnában tartották az istentiszteleteket. Első temploma 1751-ben épült, a mai annak a helyén 1812-ben. - Az ág. ev. egyház a XVIII. század második felében alakult. Temploma 2761783-ban épült. Idetartoznak Alsódabas, Ócsa, Örkény, Peszáradacs és Újhartyán ág. ev. hívei. 1870-ben 708 ref. és 650 ág, ev. s most 484 ref. és 844 ág. ev. lakosa van.

Gyömrő. Ref. anyaegyháza 1626-ban már fönnállott, de később elpusztult. 1698-ban már újra fönnáll. 1702-ben Kőrösy Mihály a lelkész. Szentedényei között van egy aranyozott ezüst tányér 1700-ból s egy másik 1750-ből. Anyakönyvei 1750-ben kezdődnek. Harmadik temploma a régiek helyén 1808-ban épült. Idetartoznak Maglód ref. hívei. 1870-ban 1009 ref. és 32 ág. ev. s most. 1258 ref. és 108 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Péterihez tartoznak.

Harta. Ag. ev. anyaegyháza 1720-1724 között alakult. Temploma 1792-ben épült. Hozzátartoznak Dunapataj ág. ev. lakosai. - Ref. egyháza a XVIII. század végén keletkezett. Eleinte leányegyházként Dunapatajhoz tartozott. 1831-ben papi helyettest kaptak. Ekkor a paplakul szolgáló iskolaépületben volt a templom. 1847-ben anyaegyházzá alakult. A mai templom is ez időből való. 1870-ben 2080 ág. ev. és 516 ref. s most 2661 ág. ev. és 837 ref. lakosa van.

Hévízgyörk. Ref. anyaegyháza 1600-ban már fönnállt. A lakosság megfogyása miatt többször kénytelen volt leányegyházzá alakulni. Temploma. 1704-ben épült. 1904-ben újjáépítették. Van úrasztali kelyhe 1723-ból. Idetartoznak Aszód ref. hívei. - Az ág. ev. egyház a XVIII. század végén keletkezett. Temploma 1829-ben épült. 1870-ben 202 ref. és 503 ág. ev. s most 184 ref. és 660 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Aszódhoz tartoznak.

Iklad. Ág. ev. egyháza 1757-ben keletkezett. Temploma a XVIII. század végén épült. 1870-ben 569 ág. ev. és 10 ref., most 770 ág. ev. lakosa van.

Irsa. Ag. ev. egyháza a XVIII. század végén keletkezett. Temploma. 1801-ben épült. Idetartoznak Pusztavacs ág. ev. lakosai. - Ref. egyháza újabb keletkezésű. A hiveknek csak imaházuk van. 1870-ben 1178 ág. ev. és 20 ref. s most 2184 ág. ev. és 383 ref. lakosa van. Utóbbiak Nyáregyházához tartoznak.

Izsák. Ref. egyháza már a XVII. század elején fönnállott. Temploma 1794-95-ben épült. 1870-ben 1790 ref. és 20 ág. ev. s most 1922 ref. és 78 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Kiskőröshöz tartoznak.

Jászkarajenő. Ref. egyháza a XIX. század második felében keletkezett. Temploma 1899-ben épült. Idetartoznak Kocsér ref. hívei. 1870-ben 480 ref. és 25 ág. ev. s most 523 ref. lakosa van.

Kecskemét. Ref. egyháza a legelső időben keletkezett. 1564-ben a pápista, és lutheránus elüljárók megegyeztek, hogy a város egyetlen kőtemplomát közösen használják. 1567-ben a hívek Kálvin tanait fogadták el. Ez időben Bálint és Máté papot emlegetik, az utóbbi valószínűleg Skaricza Máté. 1594-ben Kecskeméti Végh Mihály, 1598-ban Tóbiás és 1600-ban Kecskeméti Búzás Mihály lelkészt említik. 1600-ban keletkezett a ref. gimnázium is. 1641-ben I. Rákóczy György harangot ajándékozott a ref. egyháznak, melynek a kath. templom mellett fatemploma volt. 1670-ben már segédlelkészt találunk. 1678-ban a fatemplom leégett. A mai kőtemplom 1680-1683 között épült. 1699-ben szerveztek két egyenlő papi állást. A templomhoz a tornyot 1742-ben építették. Idetartoznak Kiskúnfélegyháza és Koháryszentlőrincz ref. vallású hívei is. - Az ág. hitv. ev. egyház a XIX. században alakult. Temploma is a század második felében épült. Hozzátartoznak a kiskúnfélegyházai, lajosmizsei, nagykőrösi és ókécskei ág. ev. hívek is. 1900-ban 14,203 ref. és 873 ág, ev. lakosa volt.

Kiskőrös. Ág. ev. egyháza 1720-ban keletkezett. Ekkor lelkésze Bartholomeidesz Ádám, tanítója Szabatka György volt. Temploma 1723-24-ben épült. 1730-ban eltiltották a híveket a szabad vallásgyakorlástól, a lelkészt és a tanítót fölfüggesztették, a templomot pedig egy éjjel teljesen lerombolták. II. József türelmi rendelete következtében az anyaegyház 1783-ban újjáalakult. Ekkor Jeszenszki János lett a lelkész. 1784-re fölépült az új templom is, torony nélkül. Tornyát 1792-ben kezdték építeni, de midőn majdnem készen volt, július 12-én délben összedőlt. 1793 márczius 16-án újra hozzáfogtak a torony építéséhez, a mit a következő év szeptember 5-én be is fejeztek. A tornyot 1820-ban bádogtetővel látták el. Hozzátartoznak Akasztó, Izsák, Páhi és Fülöpszállás ág. ev. lakosai. 1870-ben 7613 ág. ev. és 30 ref. s most 7638 ág. ev és 161 ref. lakosa van. Az utóbbiak Soltvadkerthez tartoznak.

Kiskunfélegyháza. Ref. és ág. ev. vallású lakosai leányegyházként Kecskeméthez tartoznak. 1870-ben 11, most 225 ref. és 57 ág. ev. lakosa van.

277Kiskunhalas. Ref. anyaegyháza 1566-ban már fönnállott. Anyakönyvei 1678-ban kezdődnek. 1592-ben diákiskolát állítottak föl, ezt 1715-ben tovább fejlesztették, most nyolcz osztályú főgimnázium. Idetartoznak Szank ref. lakosai. 1870-ben 9954 ref. és 164 ág. ev. és most 9054 ref. és 186 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Soltvadkerthez tartoznak.

Kiskunlaczháza. Ref. anyaegyháza 1652-ben megvolt. Anyakönyvei 1739-ben kezdődnek. Régi templomát 1741-ben összedöntötte az árvíz. Az újabb templom mai helyén 1742-ben épült. Van egy vert ezüstből készült úrvacsorai kelyhe 1777-ből. A régi templom kis harangja 1844-ig megvolt, akkor becserélték. Idetartoznak Pereg ref. hívei is. 1870-ben 3657, most 3599 ref. és 47 ág. ev. lelket számlál.

Kispest. Ref. egyháza a községgel együtt a XIX. század végén keletkezett, temploma is újabb építés. Most 3239 ref. és 954 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Budapesthez tartoznak.

Koháryszentlőrincz. Ref. egyháza már a XVII. században fönnállott, de később elpusztult. Temploma 1668-ban épült, 1878-ban rombadőlt s azóta elhagyottan áll. 212 ref. lelket számlál, a kik Kecskeméthez tartoznak.

Kunszentmiklós. Ref. egyháza a legrégebbiek egyike, a lakosság mindjárt eleinte Kálvin követője lett. Papjai névsora 1626-tól szakadatlan. Temploma 1704-ben épült. Anyakönyvei 1713-ban kezdődnek. 1735-ben keletkezett ref. gimnáziuma, a mely ma hatosztályú. Jelenleg a dunamelléki egyházkerület püspökének, Baksay Sándornak a lakóhelye. 1870-ben 4785 ref. és 340 ág. ev. s most 4509 ref. és 84 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Apostaghoz tartoznak.

Lajosmizse. Ref. egyháza újabb keletkezésű. Temploma 1903-ban épült. Hozzátartoznak a kerekegyházai és a ladánybenei ref. hívek is. 819 ref. és 73 ág. ev. lelket számlál. Az utóbbiak Kecskeméthez tartoznak.

Maglód. Ág. ev. egyháza a török korban keletkezett. Eleinte közösen használták a templomot a katholikusokkal, de később e miatt viszály támadt, mire Amurát basa a templomot az ágostaiaknak itélte. 1703-1710 között a katholikusok lerombolták s 1777-ben épült föl újra. Ma is ezt használják. Ebben a régi szószék és oltárkép még az előbbi templomból való. Ide tartoznak Péczel ref. hívei. 1870-ben 891 és most 1175 ág. ev. és 133 ref. lakosa van. Utóbbiak Gyömrőhöz tartoznak.

Majosháza. Ref. egyháza a XIX. század elején alakult. Előbb leányegyházként Áporkához tartozott. A század második felében alakult anyaegyházzá. Temploma 1891-ben épült. Ide tartoznak Taksony ref. lakosai. 1870-ben 453 és most 532 a ref. hívek száma.

Makád. 1570 táján már szervezett ref. egyháza és temploma volt. A lakosság a gör. keleti vallásról tért át a reformált hitre. Erre vall az a körülmény is, hogy midőn 1802-ben a régi templomot javították, a lekapart vakolat alatt olyan szentek képeit találták, mint a minők a gör. kel. templomokban szoktak lenni. Szent edényei között 1621-ből, mikor Monostori János, a későbbi szuperintendens, volt itt pap, van egy aranyozott úrvacsorai kelyhe. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. 1870-ben 1356, most 1518 ref. lakosa van.

Mende. Ág. ev. egyháza a XVII. század első felében keletkezett. Templomát gróf Keglevich Tasziló építtette a század második felében. 1831-ben újjáépítették. Leányegyházként Péterihez tartozik. 1870-ben 227, most 412 ág. ev. és 39 ref. lelket számlál.

Mogyoród. Ref. egyháza a 1626-29. évek között már fönnállott s innen a lelkészek névsora is megvan. A XVIII. század elején az üldözések következtében megszünt. Később nagyon lassan kezdett megerősödni. A XIX. század. második felében csak imaháza és előimádkozója van s leányegyházként ma is Fóthoz tartozik. Temploma 1895-ben épült. - Az ág. ev. egyház még újabb keletkezésű, szintén Fóthoz tartozik. Temploma 1901-ben épült. 1870-ben 64 ref. és 115 ág. ev. s most 62 ref. és 137 ág. ev. lakosa van.

Monor. Ref. anyaegyháza már 1830 előtt fönnállott. 1683-ig Bogdányi Péter, utána Tályay György a lelkész, kitől a lelkészek névsora szakadatlan. Temploma 1703-ban épült. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. A templomot 1884-ben újjáépítették. 1870-ben 3406 ref. és 151 ág. ev. s most 4550 ref. és 358 ág, ev. lakosa van. Utóbbiak Péterihez tartoznak.

278Nagykőrös. Ref. anyaegyháza a legrégebbiek egyike. 1526 táján Kálmáncsehi Márton hirdette itt a ref. hitet s a lakosság legnagyobb része áttért. Eleinte a templomot a katholikusokkal közösen használták. A XVII. század elején már virágzó ref. latin iskolája volt. Papjai 1626-tól ismeretesek. Anyakönyvei a házasulókról 1681-ben, születésekről 1715-ben és a halottakról 1736-ban kezdődnek. 1700-ban Kecskeméti János a lelkész. Eddig csak egy papja volt, ekkor szervezték a második rendes lelkészi állást. A templomot a hívek szaporodásával sokszor bővítették. 1856-ban falait fölemelték és orgonát állítottak föl benne. 1876-ban újra megnagyobbították. 1870-ben 16.319 ref. és 94 ág. ev. s most 18.151 ref. és 166 ág. ev. lakosa van. Ez utóbbiak Kecskeméthez tartoznak.

Nagytarcsa. Ág. ev. egyháza a XVIII. század közepén keletkezett. Temploma 1819.-ben épült. Leányegyházként Czinkotához tartozik. 1870.ben 550, most 652 ág. ev. lelket számlál.

Nyáregyháza. Mind a ref., mind az ág. ev. egyház a XIX. században keletkezett. A század második felében az előbbi Monornak, az utóbbi Pilisnek volt a leányegyháza. Templomuk, melyet mindkét felekezet közösen használ, 1893-ban épült. Ide tartoznak Alberti, Irsa és Pilis ref. hívei. 1870-ben 90 ref. és 180 ág. ev. s most 469 ref. és 557 ág. ev. lakosa van.

Ócsa. Ref. egyháza már 1628 előtt fennállott. Ez évben Szokolyai Lőrincz a lelkész. Temploma állítólag még Zsigmond király idejéből való. Az egyház a török korban is folytonosan megvolt. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. 1870-ben 1654 ref. és 30 ág. ev. s most 2172 ref. és 50 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Gyónhoz tartoznak.

Ókécske. Ref. anyaegyháza a XVII. század elejéről való. Van egy úrvacsorakelyhe, 1631-es évszámmal. Temploma is volt. 1658-1672-ig Decsi Péter a lelkész, kitől a névsor szakadatlan. Anyakönyvei 1753-ban kezdődnek. Újabb temploma 1906-1909.-ben épült. 1870-ben 2187, most 2396 a ref. és 15 az ág. ev. lakosok száma. Utóbbiak Kecskeméthez tartoznak.

Ordas. Ref. anyaegyháza 1614 előtt már fönnállott. Van egy aranynyal bevont rézkelyhe 1625-ből, Kún Mihály lelkipásztor ajándéka. 1644-1656-ig Kőrösy Mihály a lelkész. Anyakönyvei 1756-ban kezdődnek. Mai temploma 1785-1786-ban épült, Rudnyánszky József akkori földesúr megegyezésével. 1870-ben 965, most, 743 a ref. hívek száma.

Orgovány. Ref. egyháza újabb keletkezésű. Van ugyan egy úrasztali boros kannája 1606-ból, de az Kunszentmiklós ajándéka. Van imaháza és helyettes lelkésze, azonban leányegyházként Kúnszentmiklóshoz tartozik. 1870-ben 507, most 700 ref. és 50 ág. ev. lakosa van. Az utóbbiak a helybeli ref. egyházhoz tartoznak.

Őrszentmiklós. Ref. egyháza a XVIII. században keletkezett. Temploma is ez időből való. A XIX. század második felében leányegyházként Veresegyházhoz tartozott, de ma már anyaegyház. 1870-ben 460 ref. és 11 ág. ev. és most 646 ref. és 20 ág. ev. lelket számlál.

Pánd. Ref. egyháza a XVII. század elején már fönnállott. 1645-ben Halasi Gergely a lelkész. Később elpusztult. 1713-ban Csótai Istvánnal kezdődik újra a lelkészek névsora. Van egy arany úrvacsora-kelyhe 1703-ból, aranyhímzésű úrasztalkendő 1722-ből és egy másik kehely 1771-ből. Mai temploma 1779-1781 között épült. Ide tartoznak Káva, Tápióbicske és Tápiószentmárton ref. lakosai. 1870-ben 1410 ref. és 16 ág. ev. s most 1526 ref. és 16 ág. ev. lakosa van.

Páty. Ref. anyaegyháza 1626-29 között már fönnállott. Lelkészeinek névsora 1640-től van meg. Van egy aranyozott ezüst úrvacsora-kelyhe 1660-ból. Anyakönyvei 1734-ben kezdődnek. Temploma 1783-ban épült. Ide tartoznak fele részben Budaörs ref. hívei. 1870-ben 2038, most 1848 a ref. lakosok száma.

Péczel. A ref. vallásúak anyaegyháza már 1649 előtt fönnállott. Az egyház birtokában van egy, az úrvacsoraosztásnál használatos aranyozott ezüst serleg 1695-ből és egy vert ezüst tányér, melyet a rajta levő írás szerint, Kajali András 1698-ban ajándékozott. Mind a Kajali, mind a velük rokonságba került Fáy és gróf Ráday családok jóltevői voltak az egyháznak, melynek első ismert papja 1695-ben Vecsei Csász János. Utána következtek: 1719-1732-ig Patay András, 1732-1749-ig Vég Veresmarti Sámuel, 1749-1760-ig Fejes István, 1760-1784-ig Dobray István, 1764-1796-ig Lukács István, 1796-1809-ig Szilvási Gábor, 1809-1845-ig Tóbi Mihály, 1845-1852-ig Dobos János, 1852-1891-ig 279Illés Dániel. Anyakönyvei 1719-ben kezdődnek. Régi temploma a temetőben állt, de rég elpusztult. Köveit felhasználták a mai templomhoz. S a míg az fölépült, a gróf Ráday kastély termében tartották az istentiszteletet. A templomot gróf Ráday Gedeon támogatásával 1798-ban kezdték építeni s 1800-ban felszentelték. 1811-ben orgonát állítottak bele. 1825 márczius 31-én a templom leégett. Ekkor gróf Ráday Pál főgondnok építtette újra. Tornya 1894-ben épült. Föltették bele az elpusztult templomnak 1731-ben öntött s addig haranglábon állott régi harangját. Ide tartoznak az isaszegi reformátusok is. - Az ág. ev. egyház 1784-ben keletkezett. 1834-ben megalakult. Ekkor Horeczky Gábor János volt a lelkész s a gróftól egy házat vettek, a mit imaháznak alakítottak át. 1859-ben újabb imaházat építtettek. Az oltárképet báró Prónay István csináltatta. Leányegyházként Maglódhoz tartozik. 1837-ben 1116, 1877-ben 1329, 1890-ben 1140 és 1900-ban 1454 volt a reformátusok száma, míg ez a szám az ág. evangélikusoknál 170, 205, 127 és 146. Szóval, újabban mindkét felekezetnél inkább fogyás, mint szaporodás észlelhető.

Péteri. Ág. ev. egyháza 1743-ban alakult. Első lelkésze ekkor Konyik János, kit még az évben elűztek s Váczon a kath. hitre tért. 1744-1749-ig Paulinyi Ádám a lelkész. Az istentiszteletet Bohus Dániel földesúr kastélyában tartották. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. 1749 május 29-én Nagy György lett a pap, de a helytartótanács 21-én július elűzte s az imaházat bezárta. Ekkor a hívek Bényére és Maglódra jártak s helyben magánháznál olvasták a bibliát. 1763 augusztus 4-én a magánvallás-gyakorlatot is eltiltották. II. József türelmi rendelete után 1781 november 11-én kezdtek újra nyilvános istentiszteletet tartani. Ekkor hozzácsatolták Gyömrő, Mende, Monor, Üllő és Vasad ág. ev. lakosait, a kik ma is idetartoznak. Imaháza 1873-ban épült s ekkor Blázy Sámuel lett a lelkész 1785-ig. A templom alapkövét 1822 márczius 20-án tették le s az építést 1830 augusztus 30-án befejezve, a templomot fölszentelték. 1870-ben 900 ág: ev. és 12 ref. s most 1111 ág. ev. és 27 ref. lakosa van.

Pilis. Ág, ev. egyháza a XVIII. század közepén alakult. Temploma 1780 táján épült. 1870-ben 3028 ág. ev. és 15 ref. s most 3872 ág. ev. és 118 ref. lakosa van.

Pócsmegyer. Ref. egyháza a legrégebbiek egyike. Lelkészeinek névsora 1626-tól van meg. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. Van egy úrasztali boros kancsója 1746-ból s egy másik 1778-ból. Temploma 1788-ban épült, 1819-ben megnagyobbították. 1870-ben 940, most 829 a ref. lakosság száma. Utóbbiak Nyáregyházához tartoznak.

Pomáz. A reformátusok 1783-ban kezdtek istentiszteletet tartani a Wattay kastély egyik termében. Eleinte leányegyházként Óbudához tartozott. Anyakönyvei 1784-ben kezdődnek. 1845-ben önálló egyházzá alakult. Ide tartoznak Békásmegyer ref. hívei is. 1870-ben 340 ref. és 29 ág. ev. s most 345 ref. és 51 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Budapesthez tartoznak.

Ráczkeve. Ref. egyháza a XVI. század első felében már fönnállt. 1563-1572-ig Szegedi Kis István itt a lelkész és szuperintendens. A templomot a hívek a szerbektől vették. Jónevű iskolájának ekkor Barbatulus István az igazgatója, kit 1564-ben elbocsátottak. 1564-1567-ig Szebeni János, 1569-ig Kaplyáni Tamás, ki ekkor Kendi Farkassal Olaszországba ment egyetemi tanulmányait folytatni. Utóda Skaricza Máté lett, kit Pesti Anthemius János követett. Szegedi halála után 34 évig Skaricza a lelkész. 1607-től 1632-ig Veresmarti, másként Herczegszőllősi Gáspár, K. Molnár István, Monostori János és Simándi Mihály, a török kor végén Ungvári Gergely és 1691-1729-ig Patai János a lelkész s egyben mind a hat szuperindennens. Az egyház szent edényei között van egy úrasztali kancsója 1731-ből, egy czinn tányérja 1736-ból és egy ezüst tányérja 1745-ből. 1870-ben 2275 ref. és 14 ág. ev. s most 2524 ref. s 33 ág. ev. lelket számlál.

Rákoscsaba. Ref. egyháza a XVI. század végén már fönnállott. Templomát 1627-ben cseh reformátusok (hussziták) építették, magyar reformátusok 1731-ben vették birtokba. Lelkészeinek névsora 1632-ből van meg. Anyakönyvei a születésekről 1759-ben, a házasságokról és halottakról 1787-ben kezdődnek. A templomot 1904-ben újjáépítették. Idetartoznak Csömör és Czinkota ref. lakosai. 1870-ben 662 ref. és 80 ág. ev. s most 993 ref. és 114 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Rákoskeresztúrhoz tartoznak.

280Rákoskeresztúr. Ág. ev. egyházát a XVIII. század elején idetelepült tótok alapították, kikhez 1750 táján Württembergből ág. ev. németek is telepedtek, de ezek a rákoscsabai r. kath. pap háborgatásai miatt újra elszéledtek. Temploma 1809-ben épült. Ide tartoznak Rákoscsaba és Rákosliget ág. ev. hívei. 1870-ben 1315, most 2085 az ág. ev. és 304 a ref. lakosok száma.

Rákospalota. Ref. anyaegyháza a XVII. században már fönnállott. Sőt régente a pesti és budai hívek is idejártak istentiszteletre. Anyakönyvei 1722-ben kezdődnek. Temploma is ez időből való. Ide tartoznak Rákosszentmihály ref. lakosai. - Az ág. ev. egyház 1870-ben alakult. Addig leányegyházként Czinkotához tartozott. 1870-ben 886 ref. és 530 ág. ev. s most 1929 ref. és 1220 ág. ev. lakosa van.

Solt. Ref. anyaegyháza 1626-ban már fönnállott. 1634-ben Medgyesi Bálint a lelkész. Anyakönyvei 1755-ben kezdődnek. Temploma is ez időből való. 1870-ben 5694, most 5004 a ref. és 173 az ág. ev. lakosok száma. Utóbbiak Dunaegyházához tartoznak.

Soltvadkert. Ref. anyaegyháza 1745-ben alakult, de a vallási üldözések miatt nemsokára megszünt. II. József türelmi rendelete következtében 1785-ben újra alakult. Ekkor leányegyházként Kiskunhalashoz tartozott. 1797-ben lett anyaegyházzá. Temploma 1805-ben épült. Ide tartoznak Bócsa, Keczel, Kiskőrös és Prónayfalva ref. hívei. - Az ág. ev. egyház is még az 1745. évből való. Temploma 1836-ban épült. Hozzátartoznak Bócsa, Kiskunhalas, Páhi és Prónayfalva ág. ev. lakosai is. 1870-ben 735 ref. és 2200 ág. ev. s most 1093 ref. és 2734 ág. ev. lakosa van.

Szabadszállás. Ref. anyaegyháza már a XVI. században fönnállott. Temploma 1628-ban épült. Van egy aranyozott ezüst úrasztali serlege 1693-ból. 1733-ban kezdték a templomot megnagyobbítani. 1738 augusztus 1-én iszonyú szélvihar ledöntötte. A javítást és nagyobbítást 1741-ben bevégezték. Anyakönyvei 1739-ben kezdődnek. 1870-ben 5366, most 5550 ref. és 105 ág. ev. lelket számlál. Utóbbiak Apostaghoz tartoznak.

Szada. Ref. egyháza a XVI. század végén keletkezett. Eleinte Luther hívei voltak, de 1610-ben Kálvin tanait fogadták el. Temploma 1626-29-ben már fönnállt. 1718 pünkösd hetében a katholikusok elvették templomát, két harangját és az úrvacsora-osztáshoz szükséges szentedényeket. Morzsányi János akkori lelkészt és fiát, Morzsányi Sámuel tanítót pedig kitiltották. A távozókat a hívek a kerepesi határszélig kisérték, hol a lelkész utóljára szentbeszédet tartott. Ezután 65 évig a veresegyházi r. kath. pap keresztelt, esketett és temetett itt. 1783-ban megengedte a helytartótanács, hogy a szadai és veresegyházi reformátusok együtt tarthassanak istentiszteletet. 1787-ben pedig a vármegye megengedte a tanítótartást, ekkor Mészáros István lett a tanító. Az ő idejében és támogatásával épült a mostani templom. 1802-ben a szadaiak, különválva a veresegyháziaktól, önálló egyházzá alakultak. 1870-ben 798 ref. és 42 ág. ev. és most 1032 ref. és 33 ág. ev. lakosa van.

Szalkszentmárton. Ref. egyháza már a XVII. század elején fönnállott. 1626-ban Nádudvari Mátyás a lelkész, kitől a névsor szakadatlan. Van egy úrasztali tányérja 1638-ból, egy kelyhe 1741-ből s egy aranyozott ezüst pohara e fölírással: "renováltatott 1744-ben." Anyakönyvei 1740-ben kezdődnek. A templom Mária Terézia engedélyével 1767-ben épült. 1870-ben 2727 ref. és 40 ág. ev. és most 2858 ref. és 45 ág. ev. lakosa van.

Szank. Ref. egyháza a községgel együtt a XIX. században keletkezett. A század második felében már temploma és helyettes lelkésze volt, de leányegyházként Kunszentmiklóshoz tartozott. Mai temploma 1907-ben épült. 1870-ben 285, most 549 a ref. és 41 az ág. ev. lakosok száma.

Szentendre. Ref. egyháza 1626-ban már fennállott, de most kevés itt a református. Leányházuk Pomázhoz tartozik. Van helyben imaházuk és iskolájuk. Az ágostaiak Budapesthez tartoznak. 1670-ben 181 ref. és 77 ág. ev. s most 227 ref . és 127 ág. ev. lakosa van.

Szentmártonkáta. Ref. egyháza már a XVII. században fönnállott. 1684-ben Börei Mihály első ismert lelkésze. Ekkor már temploma is volt, melyet 1719-ben elvettek és a híveket a vallás szabad gyakorlásától megfosztották. Ekkor Kecskeméti Pál volt a lelkész, ki innen Fülöpszállásra ment. A türelmi rendelet következtében 1782-ben kezdtek újra nyilvános istentiszteletet tartani. Anyakönyvei 281is ez évben kezdődnek. Mai temploma 1823-ban épült. Ide tartoznak Nagykáta, és Tóalmás ref. hívei is. 1870-ben 1500 ref. és 47 ág. ev., most 1716 ref. és 45 ág. ev. lakosa van.

Szeremle. Ref. egyháza a XVII. század elején már fönnállott. 1626-ban Jakabfalvi Imre a lelkész. Utána Patai János következett 30 évig. Anyakönyvei 1743-ban kezdődnek. Temploma 1797-ben épült. 1870-ben 2157, most 1695 a ref. lakosok száma.

Szigetmonostor. Ref. egyháza már 1567 előtt fönnállt. Sokat szenvedett a töröktől, elannyira, hogy 1723-ban csak leányegyház volt, előimádkozóval. 1743-ban alakult újra anyaegyházzá. Anyakönyvei 1744-ben kezdődnek. Van egy úrasztali tányérja is ez évből. Temploma 1792-ben épült. 1870-ben 703, most 715 ref. lelket számlál.

Szigetszentmiklós. Ref. egyháza már a XVI. században fönnállott, de a török alatt elpusztult, csak a fölszabadulás után alakult újjá. 1709-től 1726-ig ifj. Patay János a lelkésze, ki innen Soltra ment. 1731-ben szuperintendenssé választották, akkor újra visszatért s itt élt 1739-ig. Anyakönyvei 1730-ban kezdődnek. Temploma eredetileg az óhitűeké volt. Mai alakjában 1798-ban állították helyre. Tornyát 1853-ban ledöntötte a vihar. 1875-ben ujra építették. A templom czinteremmel van körülvéve. Ide tartoznak Csepel, Dunaharaszti és Tököl ref. lakosai. 1870-ben 2356, most 2782 a ref. lakosok száma.

Tahitótfalu. Ref. egyháza már a XVI. században fönnállott. 1629-ben Váczi János volt a lelkésze. Első templomának építési ideje ismeretlen. A hódoltság végén és után 1665-től 25 évig Szigeti György volt a lelkésze, a kit 1690-ben esperessé választottak. 1714 után Mányoki Sámuel 22, Őri Péter 3 évig (1737-1740) volt lelkész. Ez utóbbi azonban, a mi akkor nagy ritkaság volt, áttért a katholikus vallásra és Váczra ment, hol még 30 évig viselte a reverendát s 1770-ben halt meg. Anyakönyvei 1739-ben kezdődnek. Régebbi anyakönyvei 1762-ben a paplakkal együtt elégtek. Második temploma 1758-ban épült. 1740 után id. Márton József 15, ifj. Márton József 40 és 1811 után Gyenizse József szintén 40 évig volt lelkész és egyben főesperes is. Ezek mind az itteni temetőben alusszák örök álmukat. Harmadik temploma 1801-ben épült. 1870-ben 1686, most 1655 ref. lelket számlál.

Tápiószele. Ág. egyháza a XVIII. század végén keletkezett. Temploma 1825-ben épült. Ide tartoznak Farmos ág. ev. hívei. - A ref. egyház már 1626-ban fönnállott, de később elpusztult. Az újabb egyház a XIX. századból való. Második felében segédlelkészszel leányegyházként Czeglédhez tartozott. Temploma 1900-ban épült. Hozzátartoznak Farmos és Tápiógyörgye ref. lakosai is. 1870-ben 532 ref. és 233 ág. ev. s most 1105 ref. és 295 ág. ev. lakosa van.

Tápiószentmárton. Ág. ev. egyháza már a XVII. század elején fönállott. Temploma is ez időből való. 1870-ben 740 ág. ev. és 120 ref. s most 970 ág. ev. és 235 ref. lakosa van. Ez utóbbiak Pándhoz tartoznak.

Tass. Ref. anyaegyháza már 1625-ben fönnállott. Van egy ezüst úrasztali kelyhe 1626-ból. Temploma 1644-ben épült. 1870-ben 2062 ref. és 60 ág. ev. és most 1842 ref. és 31 ág. ev. lelket számlál.

Tinnye. Ref. egyháza már a XVII. század elején fönnállott. 1663-ban Szoboszlai István a lelkésze, ki a papok hosszú névsorát kezdi. Temploma is még az első időkből való. Van itt egy urasztali boroskancsó 1714-ből. 1870-ben 590, most 393 a ref. lakosok száma.

Tószeg. Ref. egyháza már 1600 körül fönnállott, de később elpusztúlt. Van egy úrasztali kelyhe 1637-ből, tányérja 1712-ből, két boros kannája 1722-ből és 1743-ból. 1700 táján Szőlősy István a lelkész. Anyakönyvei 1730-ban kezdődnek. Temploma is ez időből való. 1870-ben 450, most 536 ref. és 17 ág. ev. lakosa van.

Tök. Ref. anyaegyháza már a XVII. század elején fönnállott. 1626-tól Budai Dániel a lelkésze 16 évig. Anyakönyvei 1712-ben kezdődnek. Temploma 1784-ben épült. 1802-ben megnagyobbították. 1870-ben 1403, most 1101 a ref. lakosok száma.

Újpest. Ref. egyháza a XIX. század második felében segédlelkészszel bírt és leányegyházként Rákospalotához tartozott. Templomát 1878 szeptember 29-én szentelték föl. Addig az iskolában tartották az istentiszteletet. 1895 május 19-én anyaegyházzá alakult. - Az ág. hitv. ev. egyház 1874-ben szervezkedett. Templomát még az évben építtette. De mivel fizetni nem tudott, azt 1875-ben 282elárverezték. Azonban 1886-ban az egyház visszavásárolta. 1870-ben 685 ref. és 548 ág. ev. s most 6027 ref. és 2000 ág. ev. lakosa van.

Uszód. Ref. egyháza a XVII. század elején már megvolt. 1659-től Börvey György a lelkésze 27 évig. Anyakönyvei 1783-ban kezdődnek. Mostani temploma 1790-ben épült. 1870-ben 1564, most 1591 ref. és 15 ág. ev. lelket számlál.

Üllő. Ref. egyháza a XIX. század elején keletkezett. Temploma 1844-ben épült. A század második felében előkönyörgővel bíró leányegyházként még Gyömrőhöz tartozott. Ide tartoznak Vecsés ref. hívei is. 1870-ben 375 ref. és 18 ág. ev. és most 925 ref. és 104 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Péterihez tartoznak.

Vácz. A reformátusok a XVI. században a törököktől szétrombolt Szent Mihály-templomot helyreállították és ott tartották istentiszteleteiket. Mivel pedig Szapolyai, Török Bálint és így a törökök pártján voltak, szabad vallásgyakorlatot élveztek s csakhamar annyira elszaporodtak és megerősödtek, hogy nevezetes iskolát állítottak föl. 1595 után hol török, hol magyar kézre került a város. 1604 november 11-én Bocskay István itt járt, mikor ref. szuperintendencziát alapított itt. Később a lakosság nem bírván ki a kétoldali zaklatást, elköltözött. A ref. iskola tanárai és tanulói 1626 táján Czeglédre, Kecskemétre és Nagykőrösre széledtek. 1684-ben gróf Kéry János katholikus püspök visszatért a városba és a Szent Mihály-templomot elvette a reformátusoktól, kiknek egy része ekkor Tótfaluba költözött. A hívek ekkor magánházakban gyűltek össze istentiszteletre, de 1715-ben ettől is eltiltották őket, mire Tahitótfaluba és Szokolára jártak templomba. Kollonich Zsigmond váczi érsek 1716-ban rendeletet bocsátott ki, melylyel a város területéről kitiltotta a protestánsokat, a kik mint Bocskay katonáinak utódai - megvetették a mai Kisvácz alapját. Ez eleinte önálló község volt, de 1769-ben Váczhoz csatolták. Kisváczon templomhelyet nyervén, 1783-ban hozzákezdtek templomjuk fölépítéséhez és újra megalakították az anyaegyházat. Az anyakönyvek is ez évben kezdődnek. A templomot 1785-ben fejezték be. - Az ág. ev. egyház a XIX. században keletkezett. Temploma 1866-ban épült. Hozzátartoznak Váczduka ág. ev. hívei is. 1870-ben 1415 ref. és 165 ág. ev. s most 1551 ref. és 436 ág. ev. lakosa van.

Váczhartyán. Ref. egyháza már a XVII. században fönnállott. Temploma is volt. 1718-ban megfosztották templomától, papját elűzték és az istentisztelet gyakorlását eltiltották. A türelmi rendelet kibocsátása után az egyház 1783-ban újra szervezkedett. Temploma 1784-ben épült. Anyakönyvei 1785-ben kezdődnek. Idetartoznak Sződ ref. lakosai. 1870-ben 407 ref. és 35 ág. ev., most 458 ref. és 63 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Csomádhoz tartoznak.

Váczkisújfalu. Ág. ev. egyháza a XIX. század elején keletkezett. Van régi temploma is, de leányegyházként Galgagyörkhöz tartozik. 1870-ben 208, most 207 ág. ev. lelket számlál.

Vasad. Ref. egyháza a XIX. században keletkezett. Második felében imaháza volt s leányegyházként Monorhoz tartozott. Temploma 1904-ben épült. 1870-ben 285, most 592 a ref. és 93 az ág. ev. lakosok száma. Ez utóbbiak Péterihez tartoznak.

Veresegyház. Ref. anyaegyháza már a XVII. században fönnállott. Temploma, is volt, de ezt 1718-ban elvették és a katholikusoknak adták. Nemsokára összedőlt. 1783-ban a ref. hívek visszanyerték szabad vallásgyakorlatukat, újjászervezkedtek és 1786-ban fölépítették mai templomukat. Anyakönyvei a születésről 1719-ben, egyébről 1773-ban kezdődnek. 1811-ben a templomhoz tornyot is építettek. 1870-ben 557 ref. és 82 ág. ev. s most 692 ref. és 80 ág. ev. lakosa van. Utóbbiak Péterihez tartoznak.

Zsidó. Ág. ev. egyháza a XIX. század elején keletkezett. Temploma is ez időben épült. Leányegyházként Domonyhoz tartozik. 1870-ben 298, most 332 az ág. ev. lakosok száma.

Végül megemlítjük, hogy Budapesthez tartoznak Albertfalva, Budafok és Nagytétény református, nemkülönben Budafok, Csepel, Erzsébetfalva, Kispest, Pomáz és Szentendre ág. hitv. evangélikus lakosai.

A levéltárak és levelesládák sötétjéből napvilágra hozott régi oklevelek, a könnyen hozzáférhető nyomtatott okmánytárak adatainak tömkelegéből, ma már lehetséges lenne előállítani, ha nem is teljes, de elég hű és világos kartografiai képét hazánk középkori birtokviszonyainak. Erre nézve az első kísérletet, kiszabott körén talán kissé túllépve is, megtette már Csánki Dezső, hazánk történelmi földrajzának buzgó kutatója és rendszeres feldolgozója. Az ő, jobbára a Hunyadiak korára vonatkozó közléseinek alapján, vármegyénk területének birtokviszonyairól is kapunk felvilágosítást. Az Árpád korra vonatkozólag is van egy számot-tevő kísérletünk. Karácsonyi Jánosnak a nemzetségek történetéről írt és a birtokviszonyokra is kiterjedő művében, a melyben a nemzetségek földrajzi elhelyezésére nézve is találunk némi útbaigazítást.

Csánki közléseiből kitűnik, hogy Pilis vármegye területén, a középkorban, nagyobb birtoktesteket nem találunk. A nagyobb rész eredetileg királyi birtok volt, a melyből Óbudát és környékét, meg Visegrádot, a királynők kezében látjuk, míg a többi terület a királyi szolgák között oszlott meg. Nagyobbacska uradalmat Solymár, Zsámbék, Tök és Perbál táján látunk s nagy számmal jelentkeznek a vármegyében mindenfelé az egyházi birtokok.

Pest vármegye területe nagyobbára a kisnemesek kezében volt; ezek tekintélyes csoportjából csak a Péczeliek válnak ki nagyobb terjedelmű, de jobbára szerzett birtokukkal. Nagyobb uradalmat, bár egyes főurak is birtak kisebb-nagyobb birtokkal, csak a Rozgonyiak kezében találunk. A Duna-Tisza köze ismét jobbára királyi birtokra vall, a mennyiben Zsámbok, Sári és Kecskemét vidéke a királynőké s a települő kunok is itt kapják megszabott részöket. Egyházi birtok a pestmegyei részekben aránylag, kevés volt. A nyulszigeti apáczáknak a főváros környékén és a Duna déli mentében, a váczi püspöknek és káptalannak a megye éjszaki részében s a püspöknek az alpári síkon is, az óbudai apáczáknak Czegléden és vidékén volt birtokuk.

A Csepelsziget egész terjedelmében Árpád vezér megszállott birtoka volt s mint ilyen, utóbb királyi családi birtok s jobbára a királyi udvar alkalmazottjai bírták. Adomány útján a Rozgonyiak és az egyház bírt jelentősebb birtoktesteket.

A solti részeken a legtekintélyesebb birtokosok az egyháziak voltak. A kalocsai érsek és káptalan a solti részek déli vidékét úgyszólván csak a szekszárdi apátsággal osztotta meg. Voltak ugyan Solt vármegye éjszakibb részében világi nagyobb birtokok is, így a Laczkfiak, Szentiványiak, Kápolnaiak, Tőttösök, de a legnagyobb rész mégis inkább kisbirtokosok kezében volt.

A magyar birtokjog fejlődésének története tanítja, hogy honfoglaló őseink az egész elfoglalt területet közös birtoknak tekintették, a melyen a törzsfők osztoztak olyképpen, hogy az egyes törzsfők a tőlük meghódított területen telepedtek meg és a törzs e területet az ő vezetésök mellett birtokolta. Utóbb e törzsfők a birtokolt terület egy részét kizárólag a maguk részének tekintették s így keletkeztek a nagy birtokok; ellenben a terület többi része a törzs tagjai között nemzetségek szerint oszlott meg. Ez utóbbiakból származtak a középbirtokosok. Végül a törzsek által szorosan birtokba nem vett területek az ott talált lakosok kezében maradtak s így keletkezett a kisbirtokosok osztálya. A Szent István-féle alkotmány a birtokjogban is új elvet honosított meg. A királynak az országban levő minden földbirtok fölött lévő főhatalmát, mely IV. Béla óta a szent korona eszméjével kapcsolódott össze. Verbőczy már a szent korona hatóságáról beszél, mely a fennálló összes földbirtok fölött áll és közvetetlenül minden magánbirtoknak alapul szolgál.

E fejlődés szerint a törzsfőnökök birtokaiból alakult nagybirtok megoszlott a király és családja, meg a főurak és főúri családok között. Ezek legnagyobb része ősi jogon szerzett birtok volt, a melyet utóbb természetesen királyi adomány és magánszerzemény (vétel, csere) gyarapított vagy változtatott. A középbirtokosok, vagyis a köznemesek, a királyi szolgák birtoka, szintén ősi lehetett, a mennyiben a nemzetségekre esett és utóbb osztály alá került 284birtoktestek részeit alkotta. A kisbirtokosok, vagyis azok, kiknek birtoka csak annyi volt, hogy azt önmaguk és a családbeliek mívelhették, a meghódított haza őslakóinak kezén meghagyott birtokrészekből alakult.

Mindaz, a mi a várszerkezet szerint a vármegyei, vagyis a királyi uradalmi birtokot alkotta és mindaz, a mi Szent István idejében még szorosan birtokba véve nem volt, a szent korona hatósága alá tartozó birtok volt. Ebből a birtokterületből fejlődött részint alapítás, részint szerződésszerű szegődés, részint királyi adományozás útján, az egyházi birtok, azoknak a jövevény főuraknak a birtoka, a kiket már Szent István behívott és megtelepített, hogy nyugati műveltségükkel az ország fejlődésének irányt szabjanak és gyarapodott a főurak, az egyháziak és a középbirtokosok birtokállománya.

Az ország birtok-jogrendszerének világosságánál, a hasonító erők felhasználásával vizsgálgatva vármegyénk mai területének középkori birtokviszonyait, azt tanuljuk, hogy e terület javarésze, különösen a Duna- és Tisza-melléke, a honalapító Árpád törzsfőnöki birtokait alkotta. Vagyis, hogy igazat mond Anonymus, mikor azt állítja, hogy a nagy szigetet, a régi értelemben véve, Árpád vezér önmagának és családjának tartotta fenn. Ennek maradványait jelzik a részben még ma is meglévő királyi magánuradalmak (természetesen a gödöllői újabb szerzemény itt figyelembe nem veendő) és a terjedelmes egyházi birtokok. A vármegye többi része, némi csekély s inkább Pest vármegye éjszakibb részein lévő kisbirtok kivételével, nemzetségi birtok volt. Hogy melyik törzsfőnök nemzetsége között oszlott az meg, azt ma teljes bizonyossággal bajos meghatározni. De tekintetbe véve azt, hogy a vármegye területén egymástól jó távoleső pontokon Árpád-törzsbeli családok nevét látjuk egyes helységekben megörökítve és hogy Anonymus szerint Buda környékén Kurzán törzse telepedett meg, azt kell hinnünk, hogy e nemzetségek a Turul, illetőleg Árpád törzséből és Kurzán ivadékaiból alakultak. Igy tehát vármegyénk ősi birtokos osztálya származására nézve is a honalapítók legelőkelőbb részéből vállott ki.

Karácsonyi összeállítása szerint vármegyénk területén törzsökös nemzetségek voltak az Ákos, Bicske, Gyula-Zombor, Kartal, Káta, Rátót és Zsidó nemzetségek a pestmegyei részeken; a Rosd nemzetség a pilismegyeiekben. Szerző nemzetségek voltak Pilis vármegyében; a Baar-Kalán, Baracska, Hont-Pázmány, Kartal, Osli és a jobbágy-nemzetségekhez sorolt Nána-Beszter nem. Pest vármegyében: a Balog és Záh; Soltban a Rátót és Szente-Mágócs nemzetség.

Pest vármegye legtörzsökösebb nemzetsége az Ákos nemzetség volt. Bizonyitja ezt az a körülmény, hogy e nemzetség az egyedüli, a melynek a vármegye területén nemzetségi kolostora, vagyis ősi fészke volt. Értjük a Hévizgyörktől délre, a mai monostori pusztán, egykor fennállott Ákosmonostorát. Visegrád közelében pedig, bizonynyal hogy a királyi udvarhoz közelebb lehessenek, volt a nemzetség nagy háza, Ákospalotája. A nemzetség Micsk ágának kezében volt még 1245 előtt Hévizgyörk egész környéke: Túra, Szentlászló, Valkó, Nyir, Szörény, Oszlár, Monostorallya, Bag, Némedi és Váczhartyán. A nemzetségből fakadt ki a Bebek-, Cselenfi-, Erne-, Micsk-, a Pocsaji és Álmosdi Csire, meg a Toroczkay ág.

Az Aynard vagy Eynard nemzetség tagjai a pilisi részeken Zsámbék és Perbál vidékén, a pesti részeken Monor táján telepedtek meg. Az Árpádkorban külön váruk is volt "Eynard vára" néven, mely azonban már a XIV. sz. elpusztult. (Csánki adatai nyom.)

A Baár-Kalán nemzetség ősi birtokai voltak a megyében Gyanda, Micske és Sumul, a melyek közül ma már egy sincs meg. Mivel azonban bizonyos, hogy a Szentszalvatóry, Ellősi és Szeri Pósa családok ebből a nemzetségből származó osztályos atyafiak voltak, valószínű, hogy a nemzetség birtokai a vármegye solti részeiben feküdtek, a hol e családok még a későbbi korban is birtokosok voltak. A nemzetség Nána ágáé volt még a pilismegyei Solymár is. Miután ez a nevét valószínűleg a királyi, solymároktól vette, a kiknek lakóhelye lehetett, e birtok már a nemzetség újabb donaczionális birtokai közé tartozik. A nemzetség főhelye különben, a Szeri monostor és az Ellősmonostor volt. E nemből származott a híres Bánk bán.

A gömörmegyei Balog nemzetség, a melyből a Szécsyek és a murányi Venus sarjadzott, 1317-ben donáczió útján kapta a pestmegyei Dunakeszit, Gödöt és Sződöt.

A Baracska nemzetség, melyet már a Névtelen is emleget, Karácsonyi szerint valószínűleg a fejérmegyei Baracskán volt törzsökös birtokos és itt is állhatott a nemzetség monostora. Voltak azonban birtokai Pilis vármegyében is, mert 1212 táján Baracs fia Hippolit neje Margit, a Mindenszentekről nevezett monostornak adományozta oda ürömi szőlejét.

A Bicske nemzetség, mely korán ágazott szét, a Tápió partján telepedett meg. Volt itt a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt templomuk is. 1281-ben a király a bicskei birtok egy részét a Papy családnak adta.

A Gyula-Zsombor nemzetséggel, mely tulajdonképen erdélyi nemzetség volt, egy törzsből hajtott ki az a Maglód nevű főúr, a kit a Névtelen is említ s a kinek nevét a pestmegyei Maglód tartotta fenn.

A hatalmas és több vármegyére elágazó Hont-Pázmány nemzetség Hontmegyei ágának Bényi alága Pilismegyében volt birtokos. Övék volt Borony és Kandé, a mint azt a pilisi apáttal 1299-ben kötött egyezségi okirat elárulja.

A Kartal, másként Korczán nemzetség egyike volt a megye legősibb nemeseinek. Már Anonymus említi, hogy Árpád egyik vezére, Kurzán, a mai Óbuda vidékén kapott birtokot és várat. XIV. századbéli adatokból ma már biztosan megállapítható, hogy Korzán vára Óbudán, a Margitsziget éjszaki csúcsával szemben állott, tehát körülbelül a mai hajógyári szigeten, mely akkor még az óbudai parttal egy földet alkotott. Valószínű, hogy Kurzán vezér ivadéka volt Uza fia Péter, ki 1263-ban Korczán, 1247-ben és 1276-ban Kartal nembélinek iratik s a kinek az egykori Szentjakabon volt birtoka. Egyik tagja Mochor, 1247 táján a jenei révet, mely a mai Margithíd környékén lehetett, az esztergomi egyháznak hagyta. Birtokos volt e nemzetség Kartalon, Tápiószecsőn, Tápióságon, Tápiósülyön, továbbá Pomázon és Felhévvizen is.

A Káta nemzetség a Tápiótól a Zagyváig eső nagy területen telepedett meg. Az ő emléküket őrizte a hét Káta, úgymint: Nagykáta, Szentmártonkáta, Szenttamáskáta, Egreskáta, Boldogasszonykáta, Szentlőrinczkáta és Csekekáta. A nemzetség négy ágra oszlott, a zám-monostori, őri-, csaholyi- és lázári ágra. Ez ágak utóbb Hajdú- és Szatmár vármegyékbe származtak el.

A Nána-Beszter nemzetség a pilismegyei Sassad, a mai budai Sashegy vidékén és Budaőrsön telepedett volt meg. A jobbágy-nemhez tartozott.

Az Osli nemzetség Sopron vármegye tősgyökeres nemzetsége volt és hazánk történelmében kiváló szerepet játszott. Megyénkben e nemzetségnek, melynek ősi fészke és családi monostora Csorna volt, csak Pilis vármegyében volt némi birtoka. A Pomáz vidékén állott Aszófő 1315-ig az ő kezükben volt.

A Rátót nemzetség Olaszországból származott hozzánk Kálmán király idejében. Veszprémben és Pestben telepedtek meg. Ez utóbbi vármegyében a Vácztól délkeletre eső területet kapták, a hol nevöket ma is őrzi Rátót község. Övék volt Kisnémedi, Duka és utóbb Hartyán is. A pestmegyei birtokosok sorából emelkedett ki a nemzetség legelőkelőbb ága, a melyet íróink nádori ágnak is neveznek, mert tagjai között több nádor volt.

A Rosd nemzetség törzsökös pilismegyei nem. Övék volt a mai szentendrei sziget, a melyet éppen azért régente Rosdszigetének neveztek. Mellette a szentendrei parton is voltak birtokaik. Közölök Bagod földét ismerjük.

A Szente-Mágócs nemzetség ősi fészke Baranya vármegye éjszaki és Tolna vármegye déli része volt. Volt azonban birtokuk Pilis vármegyében is, az ordasi erdős részen. Az itt lakó nemeseket ugyanis egy 1229-iki oklevél "Szente és Mágócs neméből valóknak" mondja. Jogot formált a nemzetség a pilisi cziszterczita kolostorra is. Ebből a nemzetségből származott a Kölcsey család.

A Tétény nemzetség egyik része Martonvásár és a róluk nevezett Tétény között telepedett meg. Legalább Both fia Péterről, ki mint homo regius, a király fegyvernökeinek 1270-72 táján az érdi szigetet akarta átadni, tudjuk, hogy a pestmegyei Tétényben lakott. A nemzetség egy másik tagja Pál, 1328-ban adta el Tordacsot, mely hol Fejér-, hol meg Pest vármegyéhez tartozott.

A Zsidó nemzetség ősi fészke a Galgavölgye volt. Itt telepedtek meg és itt éltek a nemzetség tagjai a középkor folyamán. Róluk vette nevét a ma is fennlévő Zsidó község és a nemzetség egyik tagjáról I. Mácsáról Mácsa község. Övék volt a galgavölgyi Tas is. E nemből származnak a Csákyak, a Becskyek és a kihalt Szántai Petőfy család is.

A nógrádmegyei Záh utóbb Zách nemzetségnek megyénk területén is voltak birtokai. Valószínű, hogy Borony-Csobánka elnevezése a nemzetség egyik tagjának nevét örökítette meg.

A vármegye területén élt középkori birtokosok sorozatát, mint említők, Csánki Dezső állította össze Történelmi földrajzának I. és III. kötetében. Az ő adatai alapján a Hunyadiak korában a királyon és királynén, meg Korvin Jánoson kívül, Pilis vármegyében 58 magánbirtokos család volt és 13 egyházi testületnek volt ingatlana. Pest vármegyében volt összesen 260 birtokos. Ezek között szerepel a király, a királyné és hét egyházi testület; a magánbirtokosok száma tehát 201 volt. Fejér, vármegyében volt 696 birtokos, a kik közül a csepeli és a Solti részekre 231 magánbirtokos család esett.

A legnagyobb birtokosok voltak, Pilis vármegyében: A Botos és az Atyai családok. Pest vármegyében: A Berki, Botos, Sülyi Etele, Gecsei, Haraszti, Irsai, Kapi, Gyáli Kenderesi, Gutori Nagy, Nagylucsei, Péczeli, Reichel, Sáfár, Szentiványi és főkép a Rozgonyi család. Csepelen a Rozgonyi család, és a solti részeken a Fajszi Ányos, a Lévai Cseh, a Hartai, az Étyi Kornis, Labdásvarsányi, a Szántai Laczk, a Mikolai, Miskei, Sári, Szentiványi másként Szentivánházai, Szentkirályi, a Tetétleni, Bátmonostori Tőttös és a Patai Zubor (Czobor) család.

A vármegye 1877-iki közigazgatási beosztását tartva szem előtt, a vármegye területén a magán-birtokviszonyok középkori kartografiája, az eddig ösmert adatok szerint, így alakult ki: A pilisi alsó járásban a királyi uradalomhoz tartozó Tökölön a Csete család volt birtokos. 1473-ban ugyanis Mátyás király nemes Csete Lőrincznek, Ernuszt János zólyomi ispán sáfárjának adományozott egy házat és telket, a melyet minden teher alól kivett. II. Ulászló már e birtokot 1497-ben nemesi kúriának nevezte. Csépen a Garai család (1457); Szigetújfalun és a hozzá tartozó újfalusi szigeten az Ujfalussi család (1465); az unyani szigeten az Unyani család (1459) lett birtokos. Lórén a Pándiak egyik ágát, a Lórévieket találjuk (1453); Tétényben a Héderváriak (1454), a Kapronczaiak és főként a Tétényiek birtokolnak (1405-1409); Bián az 1455-ben magvaszakadt Semseiek utódjai, a Farmosi Vidfiek és a velök rokon Botosok éltek. Torbágy eredetileg rácz despoták birtoka volt. Ezek magvaszakadtával (1459) a Gúti Országhok kezébe került. Zsámbékon a Zsámbéki család kihaltával, az ugyancsak Eynard nemzetségbéli Atyai, Kükei és Vér családok örököltek (1401).

A pilisi felső járásban Szentendrén 1482-től a Barthos család, Budakeszin a Dékán (1435), Dobos (1430), Dobozy (1469), Fodor (1465), Jankó (1443), Keserű (1435), Nemes (1465), Szomori (1473) családok birtokoltak. A Péczeli Sike család ottani birtokrészét 1434-ben a velök rokon Farnosiaknak engedték át. A mai Nagykovácsi területén a Felsőkovácsi család volt a földesúr. Tőlük nyert itt zálogjogon birtokot a Dormánházi (1457), a Fodor (1465) és a Jankó család (1479). Solymárt és határát Erzsébet királyné 1442-ben elzálogosította a Korbáviai családnak. Ettől a Czudarok, majd a Rozgonyiak, a Garaiak és végre Korvin János kezébe került. 1472-ben Ernuszt János vett itt nagyobb birtokrészt, mely így utóbb a rokon Szemerék és Zuborok tulajdonába ment át. Perbálon az Eynard nemzetség volt ősbirtokos s ebből fejlődött ki az Atyai, Kükei és a Vér család. 1401-ben helyöket a Marótiak foglalták el. Pilisszántón a Dersanócziak (1465). Borosjenőn a Jenei (1430), a Szántai Laczk voltak birtokosok. Ez utóbbiak részét 1435-ben a király váltotta magához. Kalázon a Bánfi család (1482); Pomázon a Czikó (1413), Tótfalun a Vámosgyörki Pohárnok (1470), Tahiban az 1439-ben magvaszakadt Tahiak után a Pököri, vagy Pekri és 1447-től a Botos család volt birtokos. Leányfalut a Leányfalvi családtól 1477-ben Farnosi Vidfi vette át.

A felső váczi járás birtokosai közül ösmerjük:Kishatvanban a Hatvani (1492); Csőváron a Csővári, 1482-ben a Ráskai; Acsán az Acsai (1487), a Hassás (1487); Mácsán a Rozgonyi; Zsidón a Kenderesi (1489), 287a Nésai (1482) és Rozgonyi (1430); Szadán az Országh (1460); Reichel (1430), Reier (1430 előtt) és Rozgonyi (1465) családokat. Veresegyházán Szántai Laczk (1435), Országh (1460), és 1465-től Reier Szebald után a Razgonyiak nevével találkozunk. Kisszentmiklós a Kornis csálédé volt (1493) Bottyán a Nésaiaké (1482) és a Kenderessi családé Váczhartyánban Országh 1457-ben vette át a Némai Kolosok ősi birtokát. Rátóton a Nésai (1482), a Pásztói (1454), a Tari (1465); az Országh és a Kompolti családok birtak részeket. Sződ és Göd a Szécsiek (1317) kezében volt Dunakeszivel egyetemben, míg Alagon az Alagiak (1455), az Albertiek (1390) és a Bekények (1455) birtokoltak. Sikátor az Alberti és Szilasi (1459);. Rákospalota a Heranth és Szilasi (1459), Káposztásmegyeri a Haraszti (1486) és Széchenyi (1460) családok között oszlott meg.

A váczi alsó járásban Kerepesen és Kistarcsán a Péczeli család (1407); Nagytarcsán a Csikics. (1452); Czinkotán a Czinkotai cs. (1411); Csömörön a Péczeli (1434) és a Farnosi család volt a birtokos. Péczel megoszlott a Péczeliek (1408), a Hartyániak (1408) és a Bojtorjánok (1449) között. Irsaszeghen, Nyiregyházán, Tápiószentgyörgyön a Rozgonyiak a Széplaki Botkákkal, Gödöllőn a Reichel családdal, Ikladon a Szántai Laczk-okkal (1435), a Sági (1461) és az Ikladi (1487) családokkal, Hévizen és Turán a Hévizi Nagy családdal; Zsámbokon a Tárnok családdal birtokoltak egyes részeket. Bagh, Monostor, Valkó (1422) Szentlászló, Liget, egészen a Rozgonyiaké volt. Máriabesnyő a Hatvani családé (1492); Nagykartal a Bornemisza (1490), Etele (1472), a Vámosgyörki Pohárnok (1470) családé volt. Egerszegen a Radványiak (1406); Dányon a Perényiek (1459) és Simonfiak (1490) és Boldogon a Pleskóczi Nagyok voltak birtokosok.

A kecskeméti felső járásban a Kátaiak elágazó családja volt mindenfelé, leginkább azonban a névadó kilencz Kátán birtokos. Kivülök birtak még egyes birtokrészeket a Szunyoghok Nagykátán; a Darabosok (1426), a Kókaiak (1473), Tétényiek és Turócziak (1453) Kókán; a Perényiek (1454) Tápiószecsőn; az Elyvediek (1467), Harasztiak (1407), Szilasiak, Kerekegyháziak, Poltharasztiak és Békések (1459) Pándon; a Bikcseiek (1310) és Rozgonyiak (1467) Tápióbicskén; a Farnosiak Szelefarmoson és a Pányiak (1495) Tápiószentmtártonban.

A kecskeméti közép-járásban Tápiószelén a Garaiak (1476.); az alsó járásban Pótharasztján a Mikebudai Békések (1441); Apáthiban a Bessenyiek (1449).

A kiskun járásban Szentlászlón a Kornis cs. (1407); Kerekegyházán a Dávidházi és Kerekegyházi családok s ez utóbbiak magvaszakadtával a Brezai Horváth és a Kisvárdai Várdai családok (1484); Bábonyon a Bábonyi (1487) és Szúnyogh (1487); Laczházán a Szántai Laczkok; Jakabházán a Jakabháziak (1429) és a Gutori Nagyok (1507), Móriczgátján a Mórháziak (1464).

A Solti alsó járás községei közül Izsák a Tetétleni cs. (1405); Ács a Nyavalás cs. (1487); Kiskőrös a Miklai vagy Mikolai (1434) és előttük a Derecskei cs.; Páhi és Szűcsi a Szőcs cs. (1450); Tabdi a Bolyári (1426) és Kornis (1407) családok. Czebe a Mikolaiak; Hajós a Hajósi és Hajós (1465) és Nagykai (1488); Nádudvar a Nádudvari (1437); Szántó a Laczkfi; Koppányban a Kákonyi (1488); a ma Szentgyörgy néven Hajóshoz csatolt puszta, mely a középkorban Orbágyszentgyörgy néven volt ismeretes, a vármegye levéltárában levő 1488 évi metális levél szerint a következő családok között oszlott meg: Szentmiklósy, Hajósy, Derden, Goda, Kákonyi, Keserű, Hajós.

A solti középjárásban a Gutori Nagy család bírta Berke és Halom pusztákat (1440); a Gombolyagi család Gombolyagot és a Keserő család (1433) Keserűtelket és a Tényiek (1487) Kistényt. Öregcsertő a Sári cs. (1449); Homokmégy a Szakálos cs. (1424), Mégyszállás a Mégyiek (1505); Örjeg a Csornai család (1431) birtokában volt. Bátya a Gutori Nagy családé volt (1476), míg Dusnokon az Istvánfi (1498) és Pocsa (1408); Miskén a Miskei (1444), Porkoláb és Szalánkeméni cs.

A solti felső járásban Ordas az Ordasháziak; Dunapataj a Patayak (1498) és Zuborok (1426); Vejte a Hartaiak (1469); Kisharta a Hartaiak (1464), a Bodorok (1427); Szüle a Hartaiak (1409); Dunatetétlen a Tetétlen (1400); Mikla a Mikolaiak (1439), a Törökök (1425) és Laczkfiak (1420); Szentimre a Hartaiak (1409); Nagyharta a Mód (1409) és a Szél család (1458) birtokában volt. Solton a Soltiak (1431); Mindszenten és Mariházán a Tetétleniek (1465); Kálon a Miskeiek (1449); Dunavecsén a Tetétleniek (1405); Szentmártonban a Gyárfás (1464), a Töttös és Várdai (1406) családok; Szalkon, Homokszentlőrinczen és Csabányon a Töttösök és Várdaiak. Tasson a Tasiak (1314); az Egecseiek (1437), a Bucsu (1487) és Fekete (1502) családok; Halászteleken a Jarabói Pan család (1447); Dabon a Dabiak (1453) és Szúnyoghon előbb a Szunyoghok; utóbb (1479) a Tekeli Nagyok voltak birtokosok.

A pesti alsó járásban Peregben ősi birtokos a Laczkfi (1420) és a Cseh család (1447) volt. A dömsödi, peregi és szunyogi határok közé eső Szentiványon a Füstösök 288(1439) Irsaiak, Szentiványiak és Sáfárok (1395); a Kis (1464), Káldi (1464) és Kövér (1504) családok birtak részeket. Bánkháza a Pándiak és Sáfárok között oszlott meg (1453), 1461.). Ugyane családok birták Majosházát is (1395), a hol kivülök még a Porkoláb (1498), Szeredi (1470), Póka (1446) és Cselei (1504) családok is birtokoltak. Bugyin a Bugyiakon kivül (1504-ig) birtokosok voltak még az Irsaiak, Szentiványiak és Sáfárok (1395); a Borsos (1446), Császár (1507), Fodor (1507), Gerleth (1507), Györgyfi (1507), Lanczok (1507), Sándor (1446) és Nyitrai családok. Délegyháza és Ványa a Szentiványiaké (1459, 1463); Ráda a Kerekegyháziaké és a Nagylucsei vagy Péczeli Farnosoké, meg a Szántai Laczkoké volt. (1435). Ürbőn az Ecseri család volt az úr. (1498) Ordasháza az Ordas családé (1461), Dunavarsány a Labdás Varsányi családé (1416) volt, míg Dunaharaszti birtokán többen osztoztak, és pedig a Haraszti családon kívül (1478), mely az Imreghiek magvaszakadtával kapta e birtokot, a Gecsei (1453), a Gutori Nagy (1440), a Farkas (1440) és Szerdahelyi (1440) család. Soroksáron a Soroksári (1390) és Haraszti (1478) családokon kívül az Adonyiak (1429) birtokoltak. Szentdienesen a hasonnevű családon kívül (1447) a Harasztiak, Szilasiak, Kerekegyháziak, Békések, Poltharasztiak (1459) és a Gutori Nagyok birtak részeket. A gubacsi puszta a Rozgonyiaké volt (1467), míg a szomszédos Péteri a Kenderessieké. Gyálon a Haniki (1455), a Gyáli Kakas (1407) és a Kenderessi család (1483) birtokoltak. Ócsa a hatalmas és gazdag Botosok kezében volt (1440), Pákony és Kakucs pedig a Kapiakéban (1465); Inárcson ismét az Irsai, Szentiványi és Sáfár családok, egy nemzetség tagjai birtak részeket (1395), Pótharaszton Poltharasztiakon kívül (1459) a Haraszti, Szilasi, Kerekegyházi, Békés és a Pákonyi Türgye család tagjaival találkozunk (1447); Sári a Sáriak (1400), Tolvajok és Magok (1449) kezében volt. Felsődabason a Szőke (1464) és Isti (1482) család, Alsódabason a Dabasi (1455) és Bolgár (1464) család birtokolt. Gyón is ez utóbbiaké volt, míg Esső birtokában a Haniki (1455) és Kakas (1407), Adacson a Kenderessi (1489) családot találjuk. Örkény a Haraszti családé volt; míg Vass és Vátya (1415) a Némai Kolosoké. Vátyon ősi birtokosok előbb (1388) a Vátyaiak voltak.

A pesti felső járásban Irsa, Mikebuda és Alberti jó részét az Irsaiak birták, a kiknek hűtlensége miatt Irsa a Kozmai családra (1457), Mikebuda a hasonnevű, a Békés és a Budafi családokra (1482, 1491), Alberti pedig a Kozmai és Kenderessi családokra (1457) szállott át. Pilis birtokában a Harasztiak, Szilasiak, Kerekegyháziak, Poltharasztiak, Békések osztoztak (1459). Birt itt még az Ampolth család is. (1455). Nyáregyháza a Csévi Farkasoké, Vasad a Botosoké volt. (1440) A mai csévi pusztán a Parlagiak, a Szentmihályi Czoborok és a Batthyányak (1464); Monoron az Atyaiak, a Kükei és Vér családok és a Marótiak (1437) voltak a földesurak. A monori határba eső Újfalun a Csetnekiek (1386) és a Marótiak (1437 birtokoltak. Káva a Szajoli (1476) és a Szentiványi (1463) családok között oszlott meg: Gombán a Nemze, Maróti (1437), Vinczló (1454), Bodó családokkal találkozunk. A Botosok itteni birtokát a család magvaszakadtával a Rozgonyiak kapták. (1458) Tete a Kerekegyháziak, a Nagylucseiek és Téteiek kezén volt (1489). Ők birtokoltak Tápisósülyben is, a hol kivülök még a Borsvaiak is birtak részeket. (1487) Uri földesurai a Betleniek (1488), a Csetnekiek (1386) és a Pócsok, (1436) voltak. Tápiósáp az Etele családé (1461.), Oszlár a Rozgonyiaké (1425.); Szentistván a Billyei családé (1426); Péteri a Botosoké (1440) volt. Gyömrőn a fő birtokos a Botos család volt. Az ő magvaszakadásuk után helyökbe a Rozgonyiak léptek. (1445) A Gyömrei család birtokait, mely család 1453-ban kihalt, többen kapták. Birtokosok voltak még Gyömrőn a Nemze, Maróti, Vinczló, Bodó és Inárcsi családok. Maglód a Péczeli és Hartyáni családok között oszlott meg. (1408) Ecseren az Ecseri család volt birtokos (1426). Vecsés a Botosok, Dezsők, Péczeli Farnosok és Borsfiak (1440-1487); Halomegyháza a Botosok és a Blaskók (1486), Pestszentlőrincz a Rozgonyiak (1470) kezében volt. A Nagylucsei család 1484-ben kapta Mátyás királytól a Kerekegyházi család birtokait: Kerekegyházát, Poltharasztyát, Adácsot, Rádát, Gyömrőt, Gombát, Sápot, Sülyt és Tétet.

A hármas vármegye területén elég tekintélyes birtoktesttel szerepelt a katholikus egyház is. Szent István két nagy terjedelmes püspökséget alakítván e részeken, csak természetes, hogy a szabad rendelkezése alá eső ingatlanokból 289megfelelő birtokokat hasított ki a két püspök, a két székeskáptalan és a székesfejérvári prépostság és káptalana részére. Nemes példáját követték utódai és követte a birtokos nemesség, az utóbb keletkezett vagyonos polgárság is. A vármegye területén állott egyházakon és egyházi intézményeken kívül azonban mások is kaptak egyes birtokrészeket a vármegye területén, a mit az a körülmény magyaráz meg, hogy éppen e részeken feküdt javarészben a királyi család magánbirtokainak és a koronázott király szabad adományozása alá eshető földeknek legnagyobb tömege. Viszont a vármegye területén állott egyházak különösen a jóformán a maga egészében királyi birtokot alkotott Fejérmegyében, voltak birtokaik.

Nem lehet feladatunk e helyütt a vármegyében egykor fennállott egyházi birtokok részletes leirását adnuk. Csupán arra kell szorítkoznunk, mint a nemesi birtok kartografiájánál tettük, hogy általános tájékoztatást adjunk. Előbb a vármegye területén kívül fekvő egyházak, utóbb a vármegye területén belül fekvők birtokviszonyait mutatva be.

Az esztergomi káptalan 1390-ben kapta Sasad és Örs helységeket. 1393-ban és 1439-ben pedig Kesztelcz faluban és Nyir pusztán szerepelt földesúrként. Igényt formált a káptalan Csév községhez is, mert 1461-ben ünnepélyesen ellentmondott, hogy annak birtokába Parlagi László és Czoborszentmihály Czobor Mihályt beigtassák (Pesty Eltünt régi várm. T. 62. - Orsz. Lvt. DO. 8014. Fejér XI. 266. Csánki Magy. tört. földr. I. 17.). Az esztergomi székesegyház Mária kápolnája a XIV. század vége óta Budán, Ákospalotáján (1418. Fejér CD. X.II. 306. 385), Bajon és Szamárd helységben (U. o. XI. 266. Csánki i. h. I. 17.) birtokos.

Az esztergomi érsekek a vármegyében csak magánbirtokosokként szerepeltek. Igy Dénes érsekről tudjuk, hogy 1452-ben Szundai Tárnok Demetertől zálogba vette annak Zsámbok, Mácsa, Zsidó és Szentfalva helységekben lévő részeit (Orsz. Lvt. DO. 14513.) A híres váradi püspöknek, Vitéz Jánosnak 1467-ben Kerepesen volt birtokrésze (Orsz. Lvt. DO. 16531). A pécsi püspök pestmegyei jószágaira pedig 1494-ben az évi adóból 52 frt. esett, de hogy e jószágok hol feküdtek, nem tudjuk. (Engel Allg. Weltgesch. DO. 49. 3. Th.).

Az egri püspök jószágaira az 1494-95-iki adókivetés kimutatása szerint a pestmegyei adóból 160-194 frt. esett, de hogy vajjon e jószágok az akkori püspöknek családi jószágai voltak-e, vagy a püspökség tulajdonát alkották, azt adatok hiányában eldönteni nem lehet (V. ö. Engel i. h. 30.) Ugyanezen kimutatás szerint a káptalan 68 frtot fizetett adóban. Pestmegyei birtokait Monoron, Újfalun és Irigeren egyébként az egri káptalan csere utján szerezte 1446-ban a Marótiaktól. (Bakócz kódex. 441.)

A fejérvári prépostnak is voltak a vármegyében birtokai, mert az 1494-iki adóösszeirás 36 frtny adóval rótta őt meg. 1342 táján Váli Imre a pesti hegy várában (a mai Buda) fekvő udvarhelyét 150 márka ezüstért eladta a fejérvári prépostnak (Orsz. Lvt. N. R. A. 860.38). Övé volt a budamelléki Gyóg föld is, melyet 1350-ben Telmán budai bíró fiának adott bérbe (Kod. Dipl. IX. II. 254.)

A fejérvári kereszteseknek a Dusnok melletti Halász pusztán volt nagyobb helységök, a melyben egyházi nemesek laktak, 1534-ben pedig Tamás mester, az esztergomi Szent Erzsébet kórház igazgatója nekik adományozta Czirák helységet. (Acta Crucif. de Alba. Egyet. könyvt. Ab. 196 Csánki i. h. III. 330).

Valósággal nagybirtokosszámba ment a vármegyében a szekszárdi benczés apátság, melynek birtokai a Solti részeken feküdtek s a fajszi nemesi széket alkották. Az uradalom székhelye Fajsz volt s hozzátartoztak: Malomér, Varajt, Halászi, Szatmár, Halom, Bátya; Bék, Nádudvar, Pálfölde és Éld. E jószágai után az 1495-iki adóösszeírás szerint 367 frt. adó esett.

A veszprémvölgyi apáczáknak a megye területén Szántón volt birtokuk a melyet nekik még Szent István adományozott. Ez a Szántó, most Szentgyörgy-puszta a Duna mellett, Tass határában feküdt. A szigetfői révet, mely szintén az apáczáké volt, szántai révnek is nevezték.²¹⁸

A vármegye területén fennállott egyházi intézmények közül tekintélyesebb részt birtokolt a kalocsai érsek és káptalana, a margitszigeti és óbudai apáczák, a várbéli beguina apáczák és a váczi püspök.

A kalocsai érsek bírta Kalocsa várát és városát; továbbá a hontokai érseki széket, a melyhez egy 1657-iki összeírás szerint mintegy 268, Bács, Pest, Baranya, 290Tolna, Bodrog és Csanád vármegyék területén fekvő helységekben lévő birtok-tartozott. E birtokok egy részét azonban az érsekek önmaguk szerezték. Az ősi és így királyi adományozásból, vagy magánalapítványokból származó birtokok, a mennyire a gyér adatokból kinyomozható, a következő soltmegyei helységekben voltak; Bód, Ordas, Orosz vagy Oroszi, Solt és Hontoka. (V. ö. Csánki adatai i. m. III: K. 374.1.) 1334-ben László érsek Gömör és Kishont vármegyékben fekvő birtokait átadja I. Károly királynak s ezek helyébe kapja: Geress, Tótfalu, Csalán, Butuzfalva, Gyümölcsén, Velencze, Újfalu, Lázárfalva helységeket. (Katona Hist. Eccl. Coloc. I. 367.) 1444-ben János érsek az egész Sárközt vallja magáénak, vagyis a solti szék délnyugati részét. Ugyanakkor híveinek: a Sármégyi, Orbágyszentgyörgyi Finta, Miskei, Homokmégyi, Adácsi, Bátyai, Piski családok tagjainak, kétségkívül mint egyházi nemeseinek, új adomány czímén adja Sármégy helység 1/9 részét, mint a néhai Magócs család birtokát. Egyházi nemesei és így birtokai is voltak még Kozmó, Szentkirály, Drág, Fekécs, Bakold, Bakháza, Hontoka és Orbágyszentgyörgy helységekben. (Csánki i. h.) 1559-ben az érsekség birtokaihoz tartoztak még: Foktő, Uszód, Kara, Zastó, Terenel, Rend, Nádasd, Nádudvar, Nána, Szentbenedek, Bogyoszló, Varajt, Présztelek, Drágszél, Kozma, Nagyka, Solt, Miske, Hontoka, Szentistván és természetesen Kalocsa is. (Katona i. m. II. 35. I.) 1674-ben Széchenyi György érsek a kir. kamarához intézett beadványában vitatta, hogy az érsekség ősi birtoktestéhez tartoztak még: Kisbalázs, Szentimre, Akasztó, Tetétlen, Adács és Szentkirály helységek is. (Orsz. Lvt. Neoreg. 988-53.)

A kalocsai káptalannak részei voltak Mikola, Czebe, Orbágy és Nyárád helységekben. (Csánki i, h.)

A nyúlszigeti (majd Mária-, utóbb Margitszigeti) domonkos-apáczák kolostorának, IV. Béla király és neje e kedvelt alapításának, a szigeten kívül voltak még birtokai, a pilisi, pesti és a csepeli részeken. Övék volt jóformán a maga egészében Pomáz, Csaba ésTinnye (Wenzel Árpádkori Uj okmt. IX. 255. 573. O. L. DO. 16507. 17910. V. ö.: Csánki i. m. I. 18.); Sáp (1283-ban), Tordas, Hartyán, Taksony, Újbécs, Jenő, Czinkota, Szentmihály, Szakállas, Üllő, Dunavarsány és Kuldó; meg a jenei rév, melynek jövedelmén azonban a budai káptalannal kellett osztozniok. (Csánki i. m. I. 44.) Övék volt még IV. Béla adományából Oszlár, Süly, Ökörd, Nemus és Nagyüst (Fejér CD. IV. II. 486.); Nána comes hagyományából Solymár (u. o. IV. III. 315). V. István király adományából (1270) Ráda (u. o. VI. I. 49.); Mártonvásári Gergely adományából (1272) Tordács (u. o. V. I. 178.); Moys kir. tárnokmestertől kapták (1274) Piliscsabát (A. II. 200). 1280-ban IV. László nővérétől, Erzsébettől, Tökölyt a Csepelszigeten, a hol már előbb övék volt Szigetszentmiklós és Ülbö szigete (u. o. V. II. 1). Végül övék volt Dömsöd táján a Keveaszó völgyének jelentékeny része (V. ö. Csánki adatait III. K. 382-383).

Az óbudai apáczák ősi birtokai Kalász, Tinnye, Békásmegyer, Üröm és Kande helységekben feküdtek (Anjouk. Okmt. V. 316. O. L. DO. 5623. 5624. 5639. 5715. 15375. 17910. Csánki adatai). Övék volt Pestmegyében Czegléd városa, ez az ősi királyi birtok, melyet I. Lajos király 1358-ban anyjának, Erzsébetnek, ő meg tíz évvel utóbb az apáczáknak adományozott oda (O. L. DO. 5966. és 5698). Erzsébet királyné egyébként nékik adta óbudai házát (1354), a Duna mellett fekvő óbudai fürdőházat (1369) és egy gyógyszertárnak épült kőházat (1369). Volt több hasznot hajtó jog is birtokukban, így a Szentjakabfalvánál szedetni szokott szárazvám is, melyet utóbb a dunai vámmal cseréltek fel. Magában Óbuda határában is voltak szántóföldjeik, a melyeket Silher nevű, fogadós ajándékozott nekik (O. L. Mon. V. Bud. 18713. 24. 25. és 21 meg 23. sz. a). 1372-ben Major Nykus és neje Erzsébet óbudai polgárok szentjakabi földjeiket a Nagyrét körül; Zalai Tamás és neje Margit Kurzán várát a hozzátartozott 26 hold szántóval; Jensl leánya Erzsébet 50 hold óbudai földet adományozott nekik (O. L. Acta V. Bud. 19-5). Ezenkívül ájtatos alapítványképpen kaptak több óbudai és várbeli házat. Igy Baranchi gyógyszerész özvegyének (1375), Selaus Mihály polgárnak (1377), János polgár özvegyének óbudai, István nádor özvegyének, Annának várbeli (1401), Senthei Miklós (1401), Sárkányi Domokos özvegyének, Annának, óbudai házát (1402), (U. o. 18-32. 33., 35., 39. és 19-2., 16., 3., 4., Stb.)

A budavári beguinák birtokai Békásmegyeren; Cserjeden és Csépen voltak. (O. L. DO. 29821., 29852., 30907. Csánki adat.) 1290-ben kapták Moys nádor özvegyétől Bagamértelkét és Cséptelket. Övék volt a Csepelsziget mellett elterülő Dágsziget is. (V. ö. Csánki i. m. III. 364.)

A budai káptalan a Császárfürdő, a pilisi hegyek között fekvő Pócsmegyer s a Dunátol határolt nagy területet birta. Övék volt tehát kezdetben a mai Rózsadomb, a Szépvölgy, a hajdani Monyorós, a Kecskehegy és a hármas határhegy. (Fejér CD. III. F. 118.-121.) Részbirtokos volt Ürömön és földesúri jogot gyakorolt Szentén (O. L. DO. 7419. Magy. tört. tár. II. 17. és 125. - Csánki a.) Ingatlanokon kívül rendkivül sok hasznot hajtó jogot is bírt. Igy a budai partokon őt illette a hegyvám, a tized, a hajókikötési és halászati díj, meg a bordézsma.

A Ó-Budán állott Fejéregyháza, mely előbb világi plebánia, utóbb pálos kolostor volt, az óbudai határban Örs felé eső szőlőkön kivül bírt még ingatlanjavakat Békásmegyeren, Banyaházán (az óbudai királyi vár tövében levő forrás tája). Gercse helységben és a szentendrei határban. (Rupp Buda-Pest 36-37. l.)

A János vitézek óbudai házukon, több malmon és forráson kívül, mikhez a mai Császárfürdő is számított, földesurak voltak Pazandokon, a melyet azonban 1417-ben a nyúlszigeti Szent Mihály prépostságnak voltak kénytelenek átengedni. (u. o. 40-41.) Ez a prémontrei prépostság különben a borosjenői és a semjéni határokban is bírt földet. A János vitézek Szentháromságról nevezett konventjének, mely a mai Lukácsfürdő táján és az Országúton állott és bírt némi fekvőségekkel, a száraz- és vizivámon és a szőlődézsmán kívül, egyéb ingatlana itt nem volt.

A Domonkosrend Szt. Miklósról nevezett budai kolostorának birtoka a Kőkert, másként Ombtelek puszta volt, mely Buda környékén fekhetett (Acta Dom. Pest. 1-4.) Volt jószáguk a gubacsi határban és Rákoscsabán. (Orsz. Lvt.. Acta Dom. Pest. 1-4.)

A buda-szentlőrinczi pálos-kolostornak, a rend anyaháza, a budai Hárshegy tövében elterülő lankás vidéken kívül, különösen magánosok adományából, többhelyütt volt ingatlana. Igy Kőváry Pál nádori itélőmester jóvoltából 1403-ban Páthon kapott mintegy 100 holdat és 1411-ben a Kenderesi birtok egyharmadát. 1503-ban meg Szabó Bencze neje Anasztázia adja oda a kolostornak kajászószentpéteri birtokát, mely akkor Pestmegyéhez számította (Rupp adat. i. h. 200).

A demesi prépostnak Demesen és Tahon (O. Lvt. DO. 15329.); a szántói pálosoknak Piliscsabán (u. o. 8014.); a telkii apátságnak Telkiben és Pátyon voltak ingatlanai.

A királyság első századaiban az államháztartás leginkább a földbirtokon nyugodott. Szent István alkotmánya szerint az ország első földbirtokosa, az ingatlanok ura, maga a király volt, a ki a megszállott részeken kívül, a vármegyei rendszer révén, minden ingatlannak kétharmadrészét élvezte, míg az egyharmadot a közigazgatás költségei emésztették fel. A katonáskodás személyi és birtokteher lévén, a többi közszükségleti kiadásokról a királynak magának kellett gondoskodnia. Szaporították a király bevételeit az úgynevezett királyi haszonvételi jogok, melyek az ország közgazdaságának, iparának és kereskedelmének emelkedésével természetszerűen és arányosan növekedtek.

Az Árpádházi királyok sokszor túlzó bőkezűsége következtében megfogyatkozott a királyi birtokok száma s így elapadt a királyi jövedelmek egyik forrása is. Másról kellett tehát gondoskodni s így született meg a rovásadó, mely azonban mindig - talán Hunyadi Mátyás korát kivéve - önkénytes adomány jellegével bírt.

Sajnos, a mohácsi, vészt megelőző időből csak igen kevés adólajstrom maradt fenn s így csak igen hiányos képet alkothatunk magunknak az ország akkori nemzetgazdasági állapotáról.

Nevezetesek az 1494. és 1495. évekből fenmaradt adólajstromok, a melyek Zsigmond pécsi püspök, királyi kincstárnok felügyelete alatt készültek s a melyeket a bécsi udvari könyvtár 487. számú kódexéből első ízben Engel J. Keresztély tett közzé.

A vármegye területén ez években összesen hat dicator, vagyis adórovó működött. És pedig a pilisi részekben Miklós deák és László dicator; a pestiekben Péter diák és Gáspár dicator, a solti részekben meg Polyák Gergely és Konta István adórovók írták össze az adózókat és szedték be a pénzeket. Munkájukban az alispánok és szolgabírák, meg a választott nemesek támogatták őket.

Az 1494-iki összeírás szerint Pest vármegyében volt összesen 4097 1/2 porta, a melyek, után - portánként egy forint lévén az adó - befolyt 2513 1/2 forint. 1495-ben pedig 4500 porta után 3000 frt.

294Pilis vármegyében volt 1494-ben 1956 porta; 1495-ben 1746 porta; ezek után befolyt az első esztendőben 363 forint, a másodikban 359 1/2 forint.

Solt vármegyében volt 1494-ben 2739 porta; 1495-ben 2755 porta, a melyek után befolyt az első évben 1135 forint; a másodikban 1468 forint. Az egyesült vármegye egész teherviselési képessége tehát 1494-ben volt 8792 1/2 porta; 1495-ben 8991 porta. Ámbár a kimutatás szerint 1494-ben csak 3911 1/2 frt; 1495-ben meg 4831 frt folyt be, ebből a vármegye teljesítő készségének mértékére nézve következtetést nem vonhatunk, mert a Restant inexacti rovatban nem csupán a be nem hajtható, hanem a behajtott, de a főurakat közvetetlenül illető tételek is bennfoglaltatnak. Sőt a kimutatás határozottan kedvező a megye adófizető készségére nézve. Az adólajstrom szerint:

Behajthatlanság czímén tehát 1494-ben a hármas megyében 8792 1/2 frt után 350 frt; 1495-ben 8991 forint után meg csupán 326 forint volt, a mi kétségtelenül igen kedvező s a gazdasági viszonyokra szép fényt vető százalék.

Érdekes a két adólajstromnak a be nem hajtott adók czímű rovata is, mert a portáknak az egyes nagybirtokosok között való megoszlását körvonalozza.

Pest vármegyében az 1494-ik évben felvett 4097 1/2 porta közül esett Korvin János uradalmaira 160, az egri káptalan birtokaira 68, a fejérvári prépostéra 36, a pécsi püspök családi birtokára 52, Kornis Dávid birtokaira 52, Móré Györgyére 15, Bálint váradi püspökre 142 1/2, András budai várnagyra 70, Borswai Benedekre 16, Haraszty Ferenczre 183, Ada mester kir. főjegyzőre 8, Wersegdy Lászlóra 2, a király birtokaira 227, a királyné birtokaira 220 porta. Az 1495-iki lajstrom adatai szerint pedig ezenfelül: Báthory András birtokaira 68, Szapolyai Istvánra 63, a budai beguinákra 16, az egri püspökre 194, Bornemisza Jánosra 44, a margitszigeti apáczákra 27, vagyis a 4097 1/2 illetőleg 4500 porta közül a nagybirtokosoké volt kb. 1230 porta, a mi kb. 30 százalék.

Pilis vármegyében a porták így oszlottak meg: Királyi birtokra esett 786 porta 1494-ben és 1071 1/2 1495-ben, a királyné birtokaira 210 porta, Korvin Jánosra 81, Somi Józsa temesi bán birtokaira 25, a szentendrei barátok birtokára 20, a zágrábi püspökre 50 és az 1495-iki lajstrom szerint még az egri püspökre 80, a margitszigeti apáczákra 12 porta.

Solt vármegyében a porták megoszlásáról névszerint a következő adatokkal szolgálnak a lajstromok: Királyi birtokra esett 56, illetőleg 433 porta; ez utóbbi számban a kunok portái is bennfoglaltatnak. A kalocsai érsek uradalmára 411 1/2, a kalocsai káptalanéra 429, Korvin Jánosra 114, a kunok kapitányára 41, Wégles birtokára 4, és az 1495-iki összeírás szerint még a szekszárdi apátság uradalmára 367, és a dömösi kápolna birtokára 73 porta.

Az 1494-iki összeírásban foglalt 8792 1/2 porta közül tehát névleg ismeretes 3562 porta tulajdonosa; az 1495-ikinek 8991 portája közül pedig 3112.

Az összeírás adatai különben azt is mutatják, hogy a vármegye teherviselő alanyának körülbelül egyharmada kötött, vagyis változásnak kevésbé alávetett jellegű birtok volt. A megye 8991 portája közül egyházi kézen - ha a váradi, pécsi és zágrábi főpapok családi birtokait is ide számítjuk - 1895 1/2 porta volt, vagyis a rovás alá eső ingatlannak mintegy hetedrésze.

Ibrahim nagyvezér 1527-ben Szapolyai János magyar király követeinek kijelentette, hogy Magyarország nem János királyé, de nem is Ferdinánd osztrák herczegé, hanem a szultáné. Török törvény szerint, úgymond, a szultáné mindaz a föld, melyet lova patkója tapodott s melyen fejét nyugalomra hajtá. Már pedig a mohácsi fényes győzelem után a szultán végigvonult Magyarországon, járt és meghalt Budán. A kard jogán tehát az ország a szultáné.

295A török politika azonban most még nem látta elérkezettnek az időpontot, mikor e jogát érvényesítenie lehet. Figyelembe vette, hogy a mohácsi síkon elesett magyar király örökségére a hatalmas római császár öcscse, Ferdinánd is pályázik, a ki figyelemre méltó ellenségszámba megy. Úgy határozták tehát Stambulban, hogy Ferdinánd ellen a magyar középnemesség által megválasztott János királyt fogják istápolni és pedig, hogy a magyarok bizalmatlankodását fel ne keltsék, nem hűbéri, hanem tisztán szövetségi alapon. A török tehát kezdetben, János király szövetségeseként szerepelt, természetesen azzal a gondosan eltitkolt czélzattal, hogy közben kitanulmányozza a terepviszonyokat, előkészíti a talajt s megfelelő időpontban lecsap az elzsibbadt országra.

1528-tól, a mely évben e szövetséget megkötötték, János király haláláig, 1540-ig, a török itt volt, itt sürgött-forgott, mint jó barát, mint szövetséges. A következő évben azután azzal, hogy az ellenkirály ellen így jobban védheti a kiskorú János Zsigmond érdekeit, megrakta török haderővel Budavárát:

Ezt a sakkhúzást megkönnyítette a töröknek a szerencsétlen Roggendorf-Fels-féle hadjárat. A váradi szerződés értelmében János halála után az, egész országnak Ferdinánd kezére kellett volna kerülnie. János hívei azonban királylyá választották és koronázták a kiskorú János Zsigmondot. Mikor tehát Ferdinánd vezére, Fels, 1540-ben megjelent, hogy birtokba vegye az országot, erős ellentállással találkozott, melylyel megbirkózni nem tudott. Ferdinánd 1541-ben Roggendorfot küldte tehát segélyére. A két vezér nekilátott Buda ostromának s ez ostrom hírére megindult Szulejmán személyes vezetésével az ozmán haderő Magyarországba. János hívei vitézül megvédték Budát Roggendorf hadai ellen és midőn némi török segélyt nyertek, a német sereget teljesen megsemmisítették.

Mikor Szulejman hadai élén megjelent, Buda fel volt már mentve; ellenség nem volt. De a török diplomáczia elérkezettnek látta az időt, hogy lábát végleg megvesse az országban. Reátette kezét Budára s a kiskorú királynak Erdélyből s a tiszántúli részekből alkotott egy új fejedelemséget. Buda elveszett s a 145 éves török uralom, a hódoltság szomorú időszaka, megkezdődött.

Mikor 1547-ben Ferdinánd és a török között az ötéves fegyverszünetet megkötötték, akkor már János Zsigmond is, Ferdinánd is, évi adót fizetett a szultánnak, és megyénk területének pilisi részei és a váczi vidék, a melyeknek kulcsai a visegrádi és a váczi várak voltak, török uralom alatt állott.

A vármegyének a Duna és Tisza között elterülő része már közvetetlen a mohácsi vész után szenvedte el az első török pusztítást. Szulejman Budavárában pihent babérjain s onnan 1528 szeptember 24-én indult el, hogy a Duna-Tisza közén áthaladva, országába visszatérjen. Szeptember 19-én készült el a Dunán vert híd, a melyen a török seregnek át kellett szállania. A balparton azután a szultán két részre osztotta seregét. Az egyik, az ő személyes vezetése alatt, a Duna balpartján vonult le a Bácskába, a másik, Ibrahim nagyvezérrel élén, a Tisza jobbpartján haladt. Természetes, hogy a garázda török csapatok ily módon a vármegye egész testén keresztülgázoltak s azt jóformán letarolták. Szulejmán szultán naplójának egyes adataiból következtetve, különösen Nagykőrös, Czegléd, Kecskemét és a szegedi részek szenvedtek sokat az átvonuló török hadaktól.

1552-ben, a fegyverszünet leteltével, a török a temesi részeket foglalta el s innen indult Csanád és Szolnok megvételére. Ez évben téhát török kézben volt már a Duna jobb partján Pécs, Siklós, Szegszárd, Simontornya, Székesfejérvár, Buda, Visegrád, Vácz, Esztergom; a Tisza balpartján meg Temes, Lippa, Solymos, Szeged, Csanád, Szolnok. A Duna és Tisza köze, vármegyénk déli nyulványa, az éjszaki részek és a Duna jobbparti részek tehát valósággal élő török sövénynyel voltak övezve s így a megye területe a török hódoltság középpontja volt. És tényleg; megyénk török birtok maradt mindaddig, míg Budavár visszavételével e vidékről az utólsó törököt is elpusztították.

A régi török államszervezet a legcsodálatosabb emberi alkotás volt. Ha modern fogalmakat alkalmazunk meghatározására, úgy azt szocziálista ízű egyeduralomnak mondhatjuk. Minden a nagyúré; a szultáné és a szultán minden. Ő a török jog forrása; élet, halál, tulajdon korlátlan ura. Népe csak annyi és olyan jogot formálhat, a mennyit és a milyet a szultán engedélyez; csak annyit 296és addig birtokolhat, a mennyit a nagyúr enged s a míg engedélyét vissza nem vonja és végre a szultán egy intése elég, hogy valaki a legmagasabb polczról a legalacsonyabbra sülyedjen, vagy viszont a legjelentéktelenebb sorból a legmagasabb polczra emelkedjék. És amily pillanatnyi szeszélytől függött az igaz érdem sorsa, ép oly ingatag biztonságban volt az egyén élete maga.

Egyrészt tehát meg volt a vagyonközösség, mert hiszen érdemek, tehetség s legkivált hadierények révén bárki is részt nyerhetett az államot képviselő szultán vagyonában; másrészt azonban magántulajdon úgyszólván nem volt s így örök időkre senki az ország bármily csekély területét sem köthette le.

Ezt a török államszervezetet a maga egész ridegségében s a vele járó egész közigazgatási apparátussal átültették a szultánok a meghódított magyar részekre is. A hódoltsággal a hódolt részeken egy csapásra megszűnt a magyar alkotmány; megszűnt minden történelmi hagyomány, minden köz- és magánjogi berendezkedés és az új rendnek adott helyet.

A török államszervezet tehát a hűbérjognak keleti fogalmak szerint felépített alkotása volt, mert a hűbér csupán fizetés jellegével bírt s nem volt a nagy birodalom egyik-másik részéhez kötve. A magyar hódoltságban hűbérbirtokot nyert török, ha újabb érdemeket szerzett, rövid idő alatt megszerezhette hűbérét újjal, a mely esetleg valahol keleten, akár Trapezuntban fekhetett.

A hódoltság területén háromféle hűbér volt. 1. A "hiszari gedik" a zsold-hűbér, mely abban állott, hogy valamely vár vagy palánk őrsége közösen kapott egy falut, amelynek jövedelmében megszabott zsoldjuk arányában osztoztak. Az esetleges fölösleg ennél és a többi hűbéreknél a császári kincstárba folyt be s azért mindennemű hűbér jövedelmét a fődefterdár hivatalból ellenőrizni volt köteles. 2. A timár hűbér, mely 3000-19000 akcse jövedelemig terjedt s melyet 5999 akcséig a beglerbég, azon felül az ő javaslata: "terker"-je alapján maga a szultán adományozott. 3. A ziámet-hűbér, mely 20.000 akcsén felül lévő jövedelmű falvakra vonatkozott s melyet csak a szultán adományozhatott. Arra, hogy a tímár, vagy a ziámet-hűbér egy kikerekített egész legyen, a török kormányzat ügyet nem vetett s így megtörtént néha, hogy egy-egy hűbérben igen messze eső falvak tartoztak együvé.

Az egész magyar hódoltsági rész három pasalikra és egy beglerbégségre oszlott. A pasalikok voltak: a budai, a temesvári és az egri; a beglerbégség székhelye Nagykanizsa volt. Megyénk területe természetszerűleg a budai pasalikhoz tartozott, mely 18 szandzsákból állott. Ezek közül a vármegye területe megoszlott a budai, a szolnoki és a szegedi szandzsák között.

A budai szandzsák székhelye Buda volt s külön bég nélkül, egyenesen a budai pasa alá tartozott. Ez a szandzsák keskeny szalagban a Duna jobbpartján Földvártól egész Visegrádig húzódott fel, Magában foglalta tehát az egész pilisi részt, de átterjedt a Duna balparajára is. Hozzá tartozott Vácz és annak környéke; és innen délre Pestmegye egész középteste, le Kecskemétig. Innen délre a Duna-Tisza köze, le egész Titelig, Bácsig a szegedi szandzsákhoz tartozott, a melynek középpontja Szeged volt. Ide tartozott tehát Félegyháza, Kalocsa, Solt vidéke és az egész Kiskunság.

A mai szolnoki vasútvonaltól nyugat felé eső rész, a maglódi, gyömrői, nagykátai vidék egész Szolnokig s azon felül Hevesmegye, a Jászság és a Nagykunság a szolnoki szandzsák területe volt.²¹⁹

A budai szandzsák zsoldos haderővel megrakott erősségei voltak: 1. Budavára. Ebben (1568-69-ben) volt 1636 zsoldos, kiknek 11297 akcse napi zsold járt. Összes illetményeik egy félévre 2,000.177 akcsét tettek.²²⁰ 2. Pest vára. Zsoldosok száma 939. Napizsoldjuk 4153 akcse; összes illetményült egy félévre 912,515 a. 3. Vácz vára. Zsold. 126. Napizs. 867 a. Összes 152424 a. 4. Visegrádvára. Zsoldos 125. Napizs. 767 a. összes 135,670 a. 6. Zsámbék vára. Zsoldosok 151. Napizsold 997 a. Félévre összesen 175,943 a. Ide tartozott még haderővel megrakott helyként: Hamzsabég, Dunaföldvár, Ercsi, Vál és Csákberény.²²¹

297A Szolnoki szandzsákban Szolnok várában, a szentmiklósi és a csongrádi párkányokban; a szegedi szandzsákban Szeged várában, a kalocsai és bajai párkányokban volt zsoldos haderő elhelyezve. A kalocsaiban 1568-69-ben volt összesen 293 zsoldos, a kiknek napizsoldja 1602, félévi illetménye 279,835 akcse volt.

A vármegye területén elhelyezett összes zsoldos haderő tehát a nevezett években 3270 emberből állott, a kik naponként 19,083 akcse zsoldot kaptak s félévenként 3.664,564 akcsényi hatalmas összeget emésztettek fel. A török haderő nagy hullámzásnak volt kitéve, mert péld. 1544-45-ben ugyanitt 12,000 zsoldos volt, a kik évenként 28.945,363 aktaét húztak a szultántól.²²²

A bírósági szervezet nem terjedt ki a hitetlenek között való igazságszolgáltatásra. Ha peres ügyeikben a kádihoz fordultak, az megvizsgálta az ügyet és ítéletet is hozott, de nem kívánta, hogy minden apró-cseprő bajjal hozzá fordúljanak. Az ő figyelmét a hagyatékok és a bűnügyek fogták le. Az előbbiek azért, mert a hagyaték eligazítása a török bírák főjövedelme volt; az utóbbiakra azért, hogy a tetteseket kinyomozza és azoktól a vérdíjakat behajtsa. Minden egyes pasalikban több bírósági kerület volt, a melyeket náhiek-nek neveztek. A budai pasalik náhiei voltak: Buda, Pest, Vácz, Visegrád, Dunaföldvár és Kecskemét. Volt még náhie a szegedi szandzsákhoz tartozott Kalocsán is.²²³

A vármegyénk területéből alkotott beglerbégség, illetőleg a budai pasalik, egyike volt a nagy ozmán birodalom jövedelmezőbb khászainak. Egy 1619-iki feljegyzés szerint, mely 23 beglerbégség jövedelmét mutatja ki, a budai beglerbég khásza a 10-dik helyen áll 860,000 akcsényi jövedelemmel. Ezzel szemben a temesvári 806,000, a boszniai csak 650,000 akcsét jövedelmezett.

A budai villajet (pasalik) különben a kincstárnak amúgy is nagy hasznot hajtott. Egy 1599-iki számadás szerint ugyanis a villajet 11.828,025 akcsét jövedelmezett; ugyanekkor a villajethez tartozó khászok jövedelme 2.522,385 aktsét, a különböző czímeken bevett rendkívüli jövedelmek 1.241,528 akcsét tettek. 1601-ben a jövedelem 15.174,636 akcse volt, a melylyel szemben azonban az összes kiadás a 18 millió akcsét meghaladta s így az év vesztességgel járt.²²⁴

A török kormányzatnak gondja volt arra, hogy minden falunak és városnak jövedelmét szorosan megállapítsa. Ez a megállapítás időnként revíziónak volt alávetve, a mit a jövedelmek alanyát alkotó vagyoni viszonyok hullámzása tett szükségessé. Az így megállapított jövedelmek szerint osztották be azután az egyes falukat, vagy alkottak belőlük csoportokat.

Voltak egyes falvak, a melyek a khászok, mások, melyek a ziametek vagy tímárok sorába tartoztak. Egyes falvak jövedeimének apadása vagy növekedése azután az egyik osztályból a másikba való áthelyezést tette lehetővé.

A budai pasalikban több császári khász volt, a melyeket jobbára a budai mirmizán (beglerbég) jövedelméül adományoztak oda. Egy 1579-iki feljegyzés szerint Üvejsz pasa a következő pestmegyei falvak jövedelmét élvezte²²⁵: A budai náhieből: Buda város (20.000); Óbuda (19,314); Budaörs (48,118); Békásmegyer (2795); Pilisszántó (5019); Perbál (1000) és Barácska (400 akcse). A pesti náhieből: Pest város (6000); Rákoscsaba (10,760); Czinkota (5065); Kolta (15,730); Sikátor (3500); Aba, Kecskeméti puszta (2852); Szentendre (4127); Leányfalu (2568); Pócsmegyer (6229).

1562-64-ben a budai mirmizán pesti khászához 28 helység tartozott. Ezek közül megyebeliek voltak: Keszi (4000), Irsaszeg (4000), Kun (?) (11,009); Zsenger? (5000), Bicske (8100), Dömsöd (12.500), Csíktarcsa (6000), Veresszekcső (17,500), Szentlőrincz (18,000), Laczháza, (7500), Högyi (Hugyé?) (9000), Haraszti (3500), Balkháza (10,000), Imrefalu (2500), Kóka (25,000), Szentmártonkáta (20,500), Csekekáta (10;725), Hartyán (17,000), Szalkszentmárton (7250), Szentgyörgy (3500), Kőrös város (66,633), Czegléd város (87;503 akcse.)²²⁶

298A budai szandzsák 1632-ik évi hűbérdeftere szerint az egész szandzsákban 42 ziámet és 128 tímár-hűbér volt.²²⁷ A 42 ziámet közül csak 34-nek leírását ösmerjük és ezek közül 30 volt pestmegyei. És pedig Keszi (24,000 akcse) a javak defterdárjának (a pasalik pénzügyeinek első tisztviselője) kezén. Berki (40,685 akcse) a defterdár kiajája (helyettese) kezén. Mácsa (72,000 akese) a defterdáré. Kiskunszállás (12.000 akcse) a budai jancsár-aga személyi pótléka. Gönbös? (46,506 akcse) tartozik Pesthez. A gönüllük agának kezén. Gyömrő (28,000 akcse) Ibrahim kezén. Verseg (23,200 akcse) Mustafa bin Sabáné. Üllő (21,700 akcse) Abdurrazzák főcsauszé. Győrő Kecskemét mellett (21,000 akcse) Ahmed bin Sabáné. Szele (21,000 akcse) Piri Ahmedé. Kóka (21.000 akcse) Hüszeiné. Szentkirály Kecskemét mellett (20,000 akcse) Dervisé. Jánoshída (21,000) Diváne Juszufé. Pomáz (20,500) Khoszrev Abdullahé. Egröskáta (21,000 akcse) Mohammedé. Kánya (20,000 akcse) Veli bin Alié. Tas (40,000 akcse) fele Sabán fődiván-kjatibé (államtanács jegyzője), fele meg Musztafáé. Rákoscsaba (20,000 akcse) Hüszein bin Elhads Ahmedé. Szabadszállás (20,000) Hamza bégé. Szőlős (17,000 akcse) Szülejman főcsauszé. Ság (20,000) Ahmed bin Haszáné. Kerekegyház (15,000 akese) Abdurrazzák főcsauszé. Dány (15,000) Szülejman Hüszeiné. Mogyoród (12,000 akcse) Alié. Újfalu (11,000 akcse) Hüszein bin Elhads Ahmedé, ki Rákoscsabát is élvezé. Acsac (7361 akcse) Ali bin Abdullazizé. Mócs (30,000 akcse) Alié. Németi (20,000 akcse) Kejván bin Abdullahé. Kocsi, tán Kovácsi (15,000 akcse) Abdurrahmán főcsauszé.

A 128 tímár a vármegye községeinek javarészére terjed ki; ezek egyik-másikában ziámet is volt s viszont van olyan falu is, a mely több tímárra oszlott. A tímárok valamely várhoz, vagy a náhie székhelyéhez, vagy más nevezetesebb helyhez voltak beosztva, úgy hogy ez által mintegy tímár-kerületek keletkeztek.

Pesthez tartoztak a következő tímárok: Félegyháza (17,000), Szentlőrincz és Berczel (14, 400), Rákoscsaba (13,050) ziamet is volt ott, Pánd (12,335), Tarcsa (11,000), Oros (10,279), Nyáregyház (10,000), Báli, Herény, Alberti, Gomba, Hernád (9-9000), Dabas (10,000), Szentiván, Káposztásmegyer (8500), Zsidó, Gede, Bágyon (8-8000), Újszász (7800), Vecse (7325), Herencsény, kettő, (á 7200), Bereg, Taksony, Almás, Csáp, Mike-Buda (7-7000), Szenttamás (6900), Bolgár (6500), Homokterene (6500), Ujlak (6227), Szob (6075), Rékás, Dengeleg, Német, Haraszti (fele), Teszér, Irsa, Zsámbok, Németi, Pataj, Vadas, (6-6000), Rékás, Molnári, Újszász, Tetétlen (5000), Uri (4387), Peszér (4000), Alberti, Szenttamáskáta, Tótkeszi két tímár, Mikebuda második tímár, Kazár (4-4000 ak.), Hartyán, Pagon, Zsámbok második tímár (2000), Tövi (6000 akcse).

Budához tartozó tímárok: Sáp (16,000), Acsa a ziamén kívül (9000), Besnyő (8000), Vereb (7400), Hérsa (7250), Martonvásár és Sóskút Fejérből (6000), Tomord (9000), Berkes (10,000) és Jákófalva (2000 akcse).

Kecskeméthez tartoztak: Baracsa (15,000), Palka, Orgován (12-12,000), Varjas (11,000), Borim, Szabadszállás a ziamén kívül (10,000), Jene, Tatárszentgyörgy, Golta (9000), Baládics (8000), Meze (7000), Told (7500), Alsó-Tatárszállás, Kisbalázs (6000), Almás, Baracsa második tímár, Meze második tímár (5999), Egyházas (4000), Pusztapetör (3000), Felgyő (13,050).

Váczhoz tartoztak a vármegyéből: Rátót két részben (6000), Kécske (4000) Hartyán (3500) és ismét (3000 akcse) és 28 más megyebeli falu.

Visegrádhoz tartoztak: Pócsmegyer (18,500 akcse), Bogdány (14,000), 'Tótfalu (12,000), Monostor (7000).²²⁸

A török kincstár a hűbérbe nem adott falvakat és hasznot hajtó jogokat, vagy házilag kezeltette egy-egy főtisztviselővel, a ki azután a neki megszabott napizsoldon felül bevett összegeket beküldeni tartozott, vagy pedig bérlőknek adta ki, a kik a meghatározott bérösszeget szállították a kincstárba. Idővel ez a bérletrendszer igen alkalmatosnak bizonyult s a bérletek száma mindinkább növekedett. Természetes, hogy azok a falvak jártak legrosszabbul, a melyek bérlők kezébe kerültek, mert ezeket a bérlők kiszipolyozták.

A budai és pesti általános bérletek három évi jövedelme 1543-ban, a hiszbetnyereség levonásával, 240,798 akcsét tettek. 1565-ben már ezek a jövedelmek 1.775,000, a következő évben pedig 1.815,000 akcsére emelkedtek.²²⁹ Ezenkívül 299révbeli és hídátkelési jövedelmek bérlete 1567-ben 3 évre 350,000 akcse volt, azonban Mohammed kiája váczi mültezzim és Kurd Gorzu pesti lakos, timariota, többet ígértek 10,000 akcsével s így Szefer budai günüllü helyett ők kapták a bérletet. 1570-ben ez az összeg már 375,000 akcséra emelkedett. A budai császárfürdőért 1565-ben Meoláná Ramazán budai kádi szidsillje szerint Uruda bin Haszán budavári dsebesdsi kiája 9000 akcsét fizetett; 1568-ban pedig szintén három évre az új bérlő Muhammed bin Musztafa budai kumbaradsi már 19,500 akcsét fizetett.²³⁰ A zsámboki tó halászatáért 1547-ben Hazir szubási évi 2000, az ugyanott lévő bajoki tóért Nagy Péter budai bíró évi 1000 akcsét fizetett.²³¹

A váczi vám, kocsivám, vásártér, mészárszék, só, hajókormány-adó, mátkaadó, malomadó, kilenczed, talált vagyon bérlete után 1.613,688 akcsét vettek be 1560 június 26-1562 május 3-áig. Ugyanekkor a kapuadó, gabnatized, musttized, malomjövedelem, széna- és kölestized bérjövedelme 88,751 akcsét tettek. 1563-ban ezeknek bérjövedelme julius 21-től egész október 17-ig már 1.280,717 akcséra emelkedett. 1578-ig pedig e bérletek 18.500,000 akcsét tettek.²³² A kalocsai és solti bérletek 1562-ben 3 évre 962,000 akcsét, 1565-ben 1.010,000, 1568-ban 1.020,000 akcsét tettek.²³³ A kevei (kövini, tulajdonkép Csepel) sziget bérlete 3 évenként volt 1546-bah 910,000 akcse, mely még ez évben új bérlők ajánlata következtében 960;000-re emelkedett; 1548-ban 1,060,000 akcse; 1563-ban 1.540,500 akcse, 1566-ban már csak 1.461,500 akcse.²³⁴ Czegléd várában a bérlet 1564-ben 3 évre 166,500 akcse, 3 év mulva már 429,000 akcse; a marosi bérlet 1565-ben 705,000 akcse, 1570-ben már 740,000 akcse volt.²³⁵

A bérletekről szóló nagyszámú defter mind arról tanúskodik, hogy a bérlők valósággal egymásra liczitáltak s sokszor hihetetlenül nagy összegekkel igérnek többet az előbbi bérlőtől fizetett összegnél. Képzelhető, hogy az ily bérlők micsoda zsarolást vittek végbe a szegény lakosságon, hogy a nagy bérösszeg mellett az ő tisztességes hasznuk is meglegyen. Ez a bérlet-rendszer volt az oka egyrészt annak, hogy a falvak a török uralom idejében elszegényedtek. Megszenvedték a bérletrendszert a városok is, különösen a kereskedők és az iparosok, a kik a nagy adók mellett nem tudtak keresetükből megélni.

Az a körülmény, hogy a hűbéresek rendesen egy-egy falut kaptak zsold fejében s hogy azt lehetőleg kizsákmányolni igyekeztek, okolta a falvak pusztulását. Csak a vérdíj gyanánt szedett pénzekről vegyünk példát, a melyeknek behajtására a török urak nagyon is ügyeltek. Óbudán 100, Czegléden 75, másutt 60-40 tallért vettek egy halálesetért. Gödöllőn egy odavaló lakos természetes halállal halt meg s a földesúr, Musztafa iszpája mégis 41 tallért meg egy borjas tehenet követelt vérdíjként az özvegytől: Kunszentmiklóson egy gyermek fúlt a vízbe s apján 60 frtot ránt Kaplag aga; Szecsőben meghal a bíró és a falu köteles a budai szubasának egy tehenet szállítani. Nagy igazán írták a szadaiak: "bármi névvel haljon meg, az ember, a díjját megveszi a török.²³⁶ Jobb helyzetben voltak némileg a városok, a melyek csak ritkán alkottak khászokat vagy ziámeteket, hanem jobbára a kincstár birtokában voltak s főtisztviselők, néha ellenőrzött bérlők szedték a szorosan meghatározott adókat, vámokat s egyéb jövedelmeket. Ennek természetes következménye azután az volt, hogy a falu lakosai igyekeztek a városokba jutni és ott megtelepedni. Megtörtént, hogy a falu egy éjjel felkerekedett barmaival, hordozhatóbb s értékesebb vagyonával s odahagyva faluját, bevonult valamely városba. 1669-ben az eperjesi gyűlés memoranduma szerint, az Alföldön már mintegy 900 falu pusztult volt el.

Természetesen az ilyen átköltözködések nem mentek simán és minden akadály nélkül. A török hűbérúr, ha be tudta bizonyítani, hogy egykor az övé volt, akár tíz esztendő után is visszakövetelhette elköltözött jobbágyát. Nagyobb átköltözések mindig a szultánok utólagosan kinyert engedélyével mentek végbe s a nagyúr ezt az engedélyt csaknem mindig megadta.

300Ilyen átköltözködésekkel növekedett meg Nagykőrös és Kecskemét, Vácz és Visegrád, talán maga Buda és Pest is. Nagykőrös és Kecskemét igen diplomatikusan jártak el. Ők ugyanis a beköltözködni kivánó falusi nép érdekében valóságos bérleti szerződésre léptek a ziámetek és timárok birtokosaival. Igaz, hogy ez rendesen utólagosan történt, a mikor a falu népe már eltávozott s a hűbér, legalább egyelőre, értéktelenné vált. Ily módon megnövekedett az alföldi városok lakossága, de megnövekedett határuk is. A nagykőrösi krónika szerint például a város pusztái lettek: Kara, Kocsér (ma Jászapáti), Törtel, Lajos (ma Berényé), Mise, Mikebuda, Újszász, Tetétlen, Nyársapát, Örkény, Vatya, Poltharasztja, Kakucs, Inárcs, Besnyő, Jenő és más pestmegyei falvak.²³⁷

Így jutott Kecskemét is nagyszámu pusztához. Övé lett Tatárszentgyörgy, Ágasegyháza, Borbásszállása, Kerekegyháza, Köncseg, Páka, Félegyháza, Kisszállása, Ferenczszállása, Zomok, Jakabszállása, Matkó, Orgovány, Péteri, Csöngöle, Szentlászló, Móriczgáttya, Szank, Bene, Örkény, Újfalu és Majsa.²³⁸ A mint látjuk, úgyszólván mindmegannyi ziámet és tímár.

Magyarországnak a XVII. századból származó török térképein, a hódoltsági részeken, az ősi megyei beosztás feltüntetését hasztalan keresnők. A török kormányzat hivatalosan tudomást sem vett arról, hogy van-e az országban Pestmegye, Pilismegye, Soltmegye, vagy Esztergom, Baranya stb. vagy valaha lett volna. Elvben nem volt előttük más, mint az ő váruk szerint való beosztásuk, a vilajet és azon belül a szandzsák. A mily bámulatos módon volt szervezve a hódoltsági részeken a defterdárok, az adószedők rendje s mindaz, a mi a kincstári és magánjövedelmek szedésével és ellenőrzésével volt összeköttetésben, ép oly hiányos volt a közigazgatási beosztás. Sőt teljesen hiányzott, mert a defteralis és bírósági beosztással esett egybe. Láttuk, hogy az igazságszolgáltatás csak annyiban érdekelte a törököt, a mennyiben vérdíj, fejadó vagy büntetéspénz volt vele egybekötve. Egyébként a helységek az igazságszolgáltatásra, a közrendre és közbiztonságra nézve, a saját hatáskörükbe voltak utalva.

A hódoltsági területen, a falvakban és a városokban tovább működött a magyar bíró, a magisztratus. Eleibe járult a nép peres ügyeivel, viszalykodásaival, sőt büntetőjogi panaszaival is. És a magyar bíró, még oly helyeken is, a hol a török bennlakott, ítélt és itéletét végrehajtatta. Csak halálos ítéleteknél kellett, az ezekkel egybekötött vérdíjaktól való szabadulás miatt, a török hatóságok előzetes engedélyét kikérni. Ama helységekben ugyanis, a hol török nem lakott, ők maguk mondták ki, hogy a gyaurok fölött nem akarják gyakorolni a bírói és végrehajtói hatalmat, hanem elnézik, hogy azt a lakosok a maguk "bolond szokásuk" szerint gyakorolhassák.

A török egyébként kénytelen volt erre az engedékenységre. Képtelen volt ugyanis a várakba helyezett zsoldos hadával, melyeket az ellenséges csapatok folyton készenlétre kényszerítettek, a távolabb fekvő helyeken lakó alattvalók testi és vagyoni épségét megvédelmezni. Nagy csapás volt a vidékre ekkor a kóbor hajdúk nagy tömege. Hol itt, hol ott jelentek meg ez éhező, lerongyollott, de felfegyverezett hordák, fölverték a községet, tüzet vetettek a házakra s elraboltak mindent, a mi kezük ügyébe került. A népet nem védte fegyveres erő és ő maga nem védekezhetett, mert csak a két tollu fejsze (balta) és a kapa maradt kezében, a fegyverviseléstől eltiltotta a török. A hol sok volt az ily becsapás, mint pld. Kecskemét, Kőrös és Czegléd határában, ott a magyar elüljáróság sürgetve kérte a török főhatóságokat, hogy önvédelmükre és az igaz hiten (értsd persze a törököt) nem lévő rablók ellen fegyvert foghassanak. És a török erre is reákényszeredett. 1629-ben a budai beglerbég elrendeli, hogy a három város a tolvajokat elfoghassa s ha törökök, a bégeknek, ha keresztények a nádornak vagy a várak kapitányának adják át. Ha szépszerivel kézre nem keríthetik, fegyveres erővel is nekik mehetnek, megölhetik és vérdíjat fizetni nem tartoznak.

Ha meglepődéssel olvassuk e rendeletben azt, hogy a budai pasalik feje a keresztény foglyokat a nádornak, a királyi várak kapitányainak rendeli kiadatni, 301még inkább csodálattal olvassuk Pest vármegye 1660-iki jegyzőkönyvének azt az adatát, hogy a vármegye kéri a nádort, eszközölje ki, hogy a hódolt helységekben a néptől elvett fegyvereket adja a török vissza. Ez adatok világosan mutatják, hogy Magyarország ősi szervezetének eltörlését a töröknek csak elvben sikerült keresztülvinnie, a gyakorlatban megvolt az a hódoltságban is s nem sikerült elvágnia azokat a hatalmas gyökérszálakat, a melyek a hódoltságban lévő helységeket a megye-rendszer, a magyar alkotmány e védőbástyájához századok óta hozzáfűzte. A vármegye élt a hódolt részeken is és hatalmát igyekezett nemcsak elvileg fenntartani, de tényleg és gyakorlatilag érvényesíteni.

Salamon Ferencz az ő tevékeny életének egyik legszebb és legnagyobb alkotásában, a hódoltság történetében, mesteri kézzel rajzolja meg a vármegye szerepét az ősi, de a hódoltsághoz tartozó vármegyei területen. Az újabb kutatás csak megerősítheti és megvilágosíthatja az ott rajzolt kép részleteit, de abból sem elvenni valója, sem ahhoz hozzáadni valója nincsen.

Pest vármegye, mely már előbb egyesült volt Pilis vármegyével, éppen a török uralom fénykorában egyesült Solt vármegyével és alakult át Pest-Pilis-Solt vármegyévé. 1569-ben Miksa III-dik dekretuma mondja ki az 52-ik czikkben, hogy "Mivel Külső-Szolnok és Fejérvári-Solth megyék, a törökök által elfoglaltatván, alispánnal és szolgabírákkal nem bírnak, azon megyékben pedig különféle megvizsgálandó ügyek találtatnak - ennek utánna az ítéletek - Solth széknek - Pest megye által szolgáltassanak." Pedig Pest is, Pilis is nyakig a török kezében volt akkor s a vármegye közgyűléseit a füleki várban tartotta. Azonban Pestmegyének meg voltak a maga alispánjai, volt négy járásában egy-egy szolgabírája, tartott megyegyűléseket és vezetett jegyzőkönyveket.

A megyegyűlés rendes adókat vetett ki és reparcziálta az országgyűlések által a végvárak fenntartására és erősítésére elrendelt robotokat és az így kivetett adókat be is hajtotta, a robotokat kiszolgáltatta. 1634-ben pld. Földváry György szolgabíró a solti járásból 659 frtot számol el adóban. 1657-ben Jánossy Mihály a Solti járás szolgabírája. Járását ugyan csak 25 portára becsüli, de ezekre 76 frt adót vetett ki 3 frtjával; sőt 1662-ben búzát szállít járásából a füleki várba.

Fizetik a magyar adót Kőrös és Kecskemét is. Nagykőrösről 1671-ben jelenti a szolgabíró, hogy az ott lakó armalistáktól 141 frtot és 92 denárt vett be; 1679-ben pedig a város alázattal esedezik a vármegyének, hogy a nagy pusztulás miatt ne 22, hanem csak 18 porta után kelljen adózniok. Egyébként a kőrösi és kecskeméti számadások még világosabban beszélnek. Két részre oszlanak ugyanis. Az egyikben a "Török rendre való adók", a másikban a "Magyar rendre való adók" foglaltatnak.

De nemcsak az adók maradtak meg a hódoltsági részeken, hanem megmaradtak általában a magyar törvények és az ősi törvényszokások is. Így a földesúri és községi adók kivetése az ősi marhaszám és vadszám szerint ment végbe. A marhaszámba vagy vadszámba beszámították a polgárnak vagy jobbágynak minden jármos és hámos barmát, ezüstneműjét, pénzét.

Van reá példa, hogy a hozott ítéleteket a városi vagy falusi hatóság felterjesztette felülvizsgálat, illetőleg jóváhagyás czéljából a vármegyéhez s hogy a hódoltság területén mindenütt tartózkodtak a vármegye hivatalos közegei.²³⁹

Hogy a vármegye a közigazgatást sem hanyagolta el, arra nézve érdekes adalék Pápai János szolgabírónak 1660 január 9-én kelt körlevele, melylyel az 1659-iki új törvények némely czikkeit meghirdeti s azok alapján a vármegye intézkedéseit tudatja.²⁴⁰ Nagy befolyásra tett azonban szert a vármegye egy geniális intézkedésével, a melylyel a török kormányzat legnagyobb hibáját, a közbiztonság elhanyagolását igyekezett pótolni. Ez az úgynevezett parasztvármegyének, a köz-őrségnek megteremtése volt. Míg egyrészről a nádor útján igyekezett kieszközölni azt, hogy önvédelem jogán a magyar nép fegyverhez jusson, addig másrészt a felfegyverzett népnek alkalmas szervezetet adott.

Említettem, hogy a hódoltsági falvaknak legnagyobb csapását a kóborló szabad hajdúk alkották. Kik voltak e hajdúk? Szamosközy 1603-ból így rajzolja 302őket: a hajdúk oly önkénytesek, magyarok, ráczok, tótok és más gyülevész nép, kik öltözeteiket, élelmöket, pénzöket, szóval mindenöket préda és rablásból szerzik, melyet nem a törökök, hanem a földmívelő szegénység ellen követnek el, kiknek ő szerintők nemcsak minden vagyonát, hanem életét is büntetlen el lehet venni; közellenségei ezek a kereszténységnek, kalózai az emberiségnek.

A kóbor hajdúk ellen számos törvény hozott szigorú rendszabályokat. Igy az 1557: 23. t.-cz, 1563:23. t.-cz., 1574:14. t.-cz., 1597:24. t.-cz. Az 1598. évi országgyűlés 29. t.-czikke kénytelen volt végre kimondani, hogy a bármi szín alatt szerte kóborló szabad hajdút, ha akárhol elfogatik, mindenki szabadon megölheti. Mivel pedig a hajdúk üldözését a török is szorgalmazta, sőt 1664-ben már maga a szultán is írja, ha ily rabló huszárt és hajdút ellentállás esetében kéttollú fejszével vagy kapával megölik a lakosok, ne vonassanak kérdőre, a vármegye rendeinek kapóra jött a dolog, hogy hatalmi körüket és szorgos gondolkodásukat a hódoltság népével éreztethessék.

A vármegye a "paraszt vármegyé"-nek nevezett rendőri szervezetet lassan és fokozatosan léptette életbe s azt 1638-ban Füleken tartott pecsételő székéből kiadott öt kis pecsétes iratában szervezeti szabályzattal látta el. A vármegye területét e szerint a szükségnek megfelelő kerületekre osztották. A kerületbéli parasztvármegyének feje volt a paraszt-kapitány vagy főgondviselő, ki alatt állott más községekben lakó több hadnagy és minden nagyobb faluban egy-egy tizedes. A szolgálati állomások betöltése évenként történt oly módon, hogy "az parasztság válasszon 4-4 értékes (vagyonos), bátor, gyors és jámbor embert az tájon, a hol szükséges az hadnagy tétele, és azok az választott személyek viceispánunk eleében, az Paraszt vármegyétül melléjek adandó emberekkel feljöjjenek az végre, hogy e négy választott emberek közül az, melyiket az hadnagyságra érdemesebbnek és alkalmatosabbnak ítél, Viceispánunk azt válassza s kötelezze hittel az hadnagyságra. Az újhadnagyok is minden faluban, az hol az szükség kívánja, tizedeseket esküdtessenek meg."

Az 1638-iki szabályzat szerint minden útlevél nélkül kóborló hajdút a parasztvármegye 100 frt bírság terhe alatt köteles elfogni és megbüntetés végett a végházak kapitányaihoz, vagy az alispánhoz bekísérni. A parasztvármegye köteles volt ellenőrizni, hogy a végházbeliek a falubeliek lovát, akár kölcsönképen, elvehessék; hogy a falvak lakossága a törökök kívánságára a községek és puszták új határjárását ne eszközölje; hogy a végházbeliek a szegénységet szekéradásra ne kényszerítsék, hogy magokat a parasztság által ne őriztessék, hogy a káromkodók szigoruan megbüntettessenek. A falu bírája a parasztvármegye kapitányának idézésére köteles volt megjelenni, de ezek fölöttök joghatóságot nem gyakorolhattak. Midőn a végbeliek zászlóstúl csatára indultak, a zászló alól megszökötteket a parasztság köteles volt elfogni, mikor pedig a paraszthadnagyok a közös védelem végett felkelést hirdetnek, a ki nem engedelmeskedik, az 2 frt bírságot fizet. Ez a szervezet azután 1667-ben új szervezetnek adott helyet.

A parasztvármegye a közbiztonság előmozdításán kívül a megyei élet és hatalom erősbödését és a magyarság szorosabb összetartását eredményezte. Igy például a dunamelléki falvak 1663-ban április 2-án Kunszentmiklós mellett a Feketehalom nevű dombon összegyűlvén, a "helyeknek megmaradásáért a rajtok hatalmaskodók ellen, az kik az magyar pártról vagynak, irtanak szabályrendeleteket."²⁴¹ Az így alkotott községi rendőrségi szabályzat a közigazgatási jog történelmébe rendkívül érdekes czímet iktatott be.

Másrészt a parasztvármegye áldásos tevékenységét elismerte a török is, meghajtá a lófarkos lobogót a megyei intézmény előtt, a midőn például Mehemet szolnoki bég megengedte, hogy a parasztság "illendő fegyverrel vármegye akaratából" a tolvajok ellen felkelhessen. 1671-ben pedig a budai beglerbég azt írta: Az mivel a nemes Vármegye impositiójábúl tartoztok, megadgyátok, de az ispánok bírságot ne vegyenek stb."

A vármegye egyenesen megkövetelte a hódoltságban levő néptől, hogy az igazságszolgáltatás ügyében hozzája forduljon. Az ez ellen való vétkezést "törökösség"-nek nevezték és annak büntetése csekély kivétellel az volt, a mi a 303hazaárulásé: a halál. Pereg 1675-ben törökösséggel vádolja szomszédját, Ráczkevit. Be is mutatja Füleken a budai pasa levelét, melyet az Ráczkevi folyamodására adott. A vármegye törvényes megintést rendel és a helység nemeseit megidézteti. Hasonló okból idézi meg Dab és Dömsöd földesurait. Némely tógyörki lakosokat, mert határpörüket és más ügyüket az alispán tudta nélkül a török bíró elé vitték, halálra itélik. Azonban a györkiek közbenjárására megkegyelmeznek nekik, és 300 frt bírságot rónak rájuk. Ezt is csak azért, mert jobbulást fogadtak. Wég István tanai lakos a kádi elé vitte leányát, ki urától válni akart. A vármegye ezért törökösség czímén az apát halálra itélte.²⁴²

A vármegye tehát élt és uralkodott a török hatalom idejében is. Az ősi alkotmányt s annak fönséges intézményeit a 150 éves török uralom sem tudta kiirtani az igaz magyar szívekből, és így történt, hogy mikor a török elhagyta az országot, a vármegye azonnal megkezdte működését és a magyar alkotmány gépezete fennakadás nélkül működött tovább, mintha egy pillanatra sem állította volna azt meg egy erős ellenség hatalmas keze. A vármegye 1684 áprilisában még Gácson tartja a gyűlést, ugyanaz év szeptemberében pedig már Pesten ad hálát az Istennek, hogy ismét régi székhelyén lehet s a tárgyakat ott folytatja, a hol előbbi szállásán félbenhagyta volt.

1626-ban írja Bethlen Gábor Pázmány Péternek: "Adná az Úr Isten, volna húszszázezer nemzetünk, de ha connumerálnák az egész országot is a Fátrától innét, feleségestül, gyermekestül is, nem találnának kétszázezer magyar lelket, parasztot.²⁴³ " A török uralom további folyásában a népesség száma még jobban megapadt. Ez az uralom valósággal emberírtás volt s igaznak bizonyult a régi mondás: hová a török lábát beteszi, elhervad ott a fű és virág.

A Duna-Tisza köze szánalmas képet nyújtott. A vidéket ellepték a végtelen mocsarak és tavak. A forró évszakban a víz nagyrésze elpárolgott és buja fű lepte el a talajt, ellenben szárazabb években és szikkadtabb földeken sivatagjelleget adott a tájnak. A mocsaras vidék éghajlati és egészségi viszonyai igen rosszak voltak. A mit a népességből rabszíjra nem fűzött a török, el nem pusztított a török hűbérurak kapzsisága, ki nem öldösött a kóborló rablók gyilkoló keze, azt megtizedelte a mocsárláz, a betegségek ezer és ezer miazmája.²⁴⁴

Egy 1494-95-dik évi összeírás szerint volt Soltban 2739, illetőleg 2756 porta; Pest vármegyében 4097 1/2, illetőleg 4500 és Pilisben 1956, illetőleg 1746 porta, vagyis összesen 8792 1/2, illetőleg 9001 porta. 1555-ben már Pest és Soltban, Csongráddal együttvéve csak 293 1/2 volt a porták száma. 1553-ban Pest vármegyében csak 40 község volt olyan, a melyet össze lehetett írni s ezekben a porták száma még mindig 885 volt.

A török hatalom alól felszabadulva, a megyei hatóság első teendője volt a vármegye állapotát megösmerni. E czélból tehát összeirást rendelt el. És ez az összeírás nagyon szomorú képet tár elénk. Ugyanis az első kecskeméti járásban volt összesen 9 olyan hely, mely lakott is volt, portával is bírt. Ezek Ócsa, Tótalmás, Kóka, Szecső, Izsák, Czegléd, Nagykőrös, Kecskemét és Jánoshída. Volt pedig ebben a 9 helységben összesen 205 5/32 porta. Lakatlan hely volt e járásban 50. A szabadalmas kun községek közül lakott volt 4 helység: Kunszentmiklós, Fülöpszállás, Szabadszállás és Laczháza;. a többi 19 lakatlan volt, 22 pedig csak néhány lakossal bírt.

A második (váczi) járásban volt 31 lakott hely 5 1/32 portával és 47 lakatlan. A harmadik (pilisi) járásban lakott hely 5 1/5 és 1/32-ed portával és 38 lakatlan, elhagyott hely; és végre a negyedik (solti) járásban volt 27 lakott hely 7 3/4 és 1/32 portával és 114 lakatlan hely.

304Összegezve ez adatokat, megdöbbentő eredményre jutunk. Volt a vármegyében összesen 39 4/22-ed porta, tehát az 1495-iki állapotnak jóformán csak 1/30-ad része. A névszerint ösmert községek száma volt, a kun kerületet is beleértve, 380, a melyből csak 112-nek volt lakosa, 268 pedig üresen és romban állott.

Még szomorúbbá válik e kép, ha figyelembe vesszük, hogy a lakott helyek között olyanok is szerepelnek, a melyekben csak néhány lakos volt. Így például Sződön összesen 4, Isaszegen néhány odavándorolt sváb, Varajdon 7. A községek legnagyobb részénél, hol földesúri birtokot találtak, még azt sem tudták megállapítani, hogy annak vajjon ki a birtokosa.²⁴⁵

Természetes, hogy a hol ennyire kipusztult a lakosság, míveletlenül, parlagon feküdt a föld, ott a teherviselőképesség is igen csekély volt. 1690 november 29-én a Budán tartott megyegyűlés, a Kecskeméten és Kőrösön elhelyezett katonaság eltartására kivetést rendelt el. Ezt azonban a rendes módon - portánként - eszközölni nem lehetett. Kimondották tehát, hogy a meglévő porták arányában oly módon járnak el, hogy minden portára 100 komáromi mérő gabona és 3 darab vágómarha essék. Ez alapon azután Básty László járására (Kecskemét) esett 1942 mérő búza és 58 drb. vágómarha, a melyből a három város: Kecskemét, Kőrös és Czegléd, egymaguk 1700 mérő gabonát és 51 drb marhát szolgáltattak. - Deák Pál járása (Vácz) 668 mérő gabonát és 21 drb vágómarhát; Lendvay György járása (pilisi) 573 mérőt és 15 1/2 drb marhát és a negyedik járás 812 mérő gabonát, meg 26 drb vágómarhát szolgáltatott be. A kunsági helyek 201 mérő gabonájával és 6 drb marhájával együtt, a vármegye 4196 mérő gabonát és 126 1/2 vágómarhát tudott beszolgáltatni. A vármegye teherviselő képessége a visszaállott magyar kormányzat idejében egyébként rohamosan emelkedett, mert már a következő évben például Kecskemét egymaga 5000 frtot, Kőrös 2500 frtot, Czegléd 1000 frtot, Vácz 600 frtot, Csaba 62 frt 50 krt, Süly 125 frt, Ráczkevi 250 frtot stb. szállítottak a katonai élelmezési pénztárba. A porták 1696-iki rektifikácziója szerint pedig azok száma már az öt év előtti állapottal szemben (39 porta) felnövekedett 110 3/4 és 1/8-ad portára.

Az 1722-23-iki országos adókivetés szerint Pest-Pilis és Solt vármegyéket 104 1/4 porta után 40611 frt 35 krral, Buda várost külön 24 3/4 porta után 9813 forint 20 drral és Pest várost 8 1/4 porta után 3270 frt. 49 krajczárral rótták meg.

A vármegye 1733-ban a tisztújítás alkalmából összeíratta a nagyobb birtokosokat.²⁴⁶ E kimutatás szerint volt ekkor a vármegyében 94 nagybirtokos. Az egyházi rendből a kalocsai érsek, a váczi püspök, az egri, a váradi és a váczi káptalan és a váradi prémontrei prépostság, a telkii apát, a jánoshídi prémontrei rend; a ferenczrendiek budai konventje, a jezsuiták budai kollégiuma, a pálosok pesti kolostora és az ágostonosok budai háza. Ezenkívül birtokos volt a vármegyében Savoyai Eugén herczeg.

A grófok kezében kilencz nagyobb birtok volt. Ezek gróf Stahremberg Gundacher Tamás, Esterházy József, Károlyi Sándor, Esterházy Péter és György, Illésházy József, Esterházy Antal, Sándor, István és János, Zichy Ferencz és Miklós, Keglevich József és János és Zichy Péter özvegye Bercsényi Zsuzsánna. - A bárók rendjéből birtokosok voltak: Grassalkovich Antal, Péterffy János, Szeleczky Márton, Sztáray-Orczy István, Szápáry Péter, Laffert Ferdinánd és Száraz György örökösei. Volt ezenkívül még a vármegyében 64 birtokos nemes, a kiknek sorában a Podmaniczky, Prónay, Bohus, Vay, Beniczky, Wattay, Ráday, Jeszenszky, Földváry, Irsay stb. nevekkel találkozunk.

Mind e névsorból, mind különösen Mária Terézia királynő 1770-iki urbariumából kitűnik, hogy a török hódoltság alól való felszabadulás után a vármegye birtokosai sorában nagy változások állottak be. Számos birtok annyira elpusztult, hogy azoknak még tulajdonosait sem lehetett egykönnyen kipuhatolni. Igy különösen vármegyénkben is működni kezdtek a királyi bizottmányok, a melyek minden birtokot, melynek tulajdonosát kétségen kívül megállapítani 305nem lehetett, a kincstár számára vettek birtokba s ily birtokok azután részint vétel, részint adomány útján jutottak új, sokszor a vármegyében eladdig talajjal nem bírt birtokosok kezébe. Igy például a váczi járásban, és bízvást mondhatjuk, az egész vármegyében, a legnagyobb birtokos gróf Grassalkovich Antal volt.

Az 1770-iki urbárium szerint volt a vármegyében összesen 7154 28/32 jobbágytelek, a melyek a vármegye négy járása között így oszlottak meg: A váczi járásban volt 2002 18/32; a pilisiben 1454 31/32; a kecskemétiben 2178 31/32 és a soltiban 1518 20/32 jobbágytelek.

A váczi járás jobbágytelkei közül gróf Gracssalkovich Antal tulajdonában volt 557 egész 16/32, vagyis az összes telkeknek több mint negyedrésze: Községei, melyek e hatalmas domíniumot alkották, voltak: Bagh, Boldog, Csíktarcsa, Csömör, Dány, Dunakeszi, Ecser, Gödöllő, Hévizgyörk, Isaszegh, Kerepes, Kisszentmiklós, Mácsa, Sződ és Zsidó. Ide tartozott még a kecskeméti járásból Soroksár 70 jobbágytelekkel. - A váczi püspökségnek önmagában volt 122 jobbágytelke; a váradi káptalannal együttesen (Szadán és Veresegyházán) 54 8/32 jobbágytelke. - A váczi káptalan 54 16/32 jobbágytelket bírt Üllőn; az egri káptalan meg 127 8/32 telket Monoron. - A világi birtokosok között 25 teleknél többet bírtak: Róth Éva, Prónay Gábor özvegye, a Fáy nemzetség, a Podmaniczkyak, báró Laffert Ignácz, a Beniczkyek, gróf Telekiek, Esterházyak, a Koháry és Sőtér nemzetség és gróf Fekete György.

A pilisi járásban nagybirtokos volt a királyi kincstár, 416 jobbágytelekkel és számos zsellérséggel, a ráczkevei uradalom, mely szintén a kincstáré volt már ekkor, 378 jobbágytelekkel. A kincstár tehát 794 telkével a járásnak éppen a felét bírta. A többi rész megoszlott az egyházi birtokosok között. Magántulajdon ebben a járásban igen kevés volt. Báró Sándor biai uradalmán kívül, melyben Farkasné asszonynak is része volt, még a Wattay nemzetség, a Bosnyák nemzetség, Esterházy Károlyné és Majthényi Károly bírtak jelentősebb részekkel.

A kecskeméti járás leginkább kisebb birtokosok között oszlott meg. A nagyabonyi közbirtokosság: Schlosberg Krisztina, Hartwig József és Rozália, Bencsik József, Pál Elek, Boros György, Balogh József, Török András, Csák Imre, Eördögh Pál, Vörös László és Sándor, Gyömörey József, Vörös Mózes árvái, Végh Péter, Csúzy Gáspár, Tallián Ferencz és Antal, Battha Bálint, Bogyay János voltak egyetemleges nagyobb komplexumok birtokában. Kívülök jelentősebb birtokosok voltak még a Szeleczkyek, Beleznayak, Irsayak, Károlyiak, Prónay Gábor özvegye stb. A váczi püspökség Alpáron és Alsónémediben 14; a káptalannal közösen Rékáson 51 telekkel volt érdekelve. Az óbudai apáczák czeglédi uradalma 373 12/32 jobbágytelekből, a jánoshídi prémontreiek birtoka 68 24/32 telekből állott.

A solti párásban a főbirtokos a, kalocsai érsek volt, 940 jobbágytelekkel. Kívüle a Beleznayak 167, a Rádayak 44, a Révayak 119, a Sőtér és Fáy nemzetség 107 jobbágytelekkel bírtak.

Az 1805-iki felkelés alkalmával új összeírás készült a vármegye birtokos-osztályáról. E szerint a vármegye ekkor már öt járásból állott, az összes nagybirtok évenként 1.703,339 frtot jövedelmezett, a melyből 4%-os perczentuáczió alá 168,565 és 20%-os kivetés alá 1.534,774 frt esett. Az egyes járások szerint:

A kecskeméti járásban volt összesen 34 uradalom; ezek évi jövedelme 333,914 frtot tett: Legjövedelmezőbb volt a czeglédi uradalom évi 70,000 frttal és az abonyi évi 48,000 frttal. 20,000 frtnál többet jövedelmezett: Nagykőrös és Tápiószentmárton. 10,000 forinton felül volt a törteli, szelei, nagykátai, kókai és a kecskeméti uradalom. A legkisebb birtok az Orczyak péteri része volt, mely 1845 frtot és a tamáskátai birtok, mely csak 1540 frtot jövedelmezett.

A pesti járásban volt 49 nagyobb uradalom. Ezek jövedelme 291,191 frtot tett. Legjövedelmezőbbek voltak a dánszentmiklósi 36,000 és a bugyi 34,000 frttal. A 10,000 frt jövedelmet megütötte a felsőinárcsi, az alberti, a hernádi (14,000) és a mikebudai uradalom. A többi birtok jövedelme 3-6000 frt között váltakozott. 1000 frton is alul maradt a tetei birtok.

A váczi járásban volt 29 uradalom, összesen 444,780 frt jövedelemmel. Legjövedelmezőbb volt a gödöllői, mely 200,000 frtot hozott; ezt követte a váczi püspökség uradalma 74,000, a turai uradalom 50,000 frttal. A váczi káptalan birtoka 23,560 frtot, a fóthi uradalom 23,100 frtot jövedelmezett. A többi birtok jövedelme mind 5000 frton alul maradt. Legkevesebbet jövedelmeztek Kis-Kartal (330 frt), Mindszent 880 frt és Feketeerdő 550 frt.

306A solti járásban volt 35 uradalom, összesen 269,385 frt jövedelemmel. A kalocsai érsek jövedelme 100,000 frttal, a káptalané csak 13,240 frttal van felvéve. Ezenkívül legtöbbet jövedelmeztek: a szalkszentmártoni 20,000 frt, a dunavecsei 15,000 frt; a dömsödi 12,500, az Izsáki 9000 frt; a szekszárdi apátság híres nemesi székének főhelye, Fajsz csupán 824 frt jövedelmet hozott. A miklai uradalom, mely a Vigyázó és a Salamon család között oszlott meg, 6000, illetőleg 400 frtot hozott. Legkevesebb jövedelme volt a zádori uradalomnak, mely a hozzátartozó Vejtével csak 737 frt jövedelemre volt felbecsülve.

A pilisi járás 20 uradalma 354,226 frt jövedelemmel szerepel a kimutatásban. Legtöbbet jövedelmezett a kincstári uradalom: 103,467 frt, azután a pomázi: 70,000 frt; a ráczkevei 50,413 frtal következett. A telkii apát jövedelme 20,000 frttal; a vörösvári uradalomé 14,300 frttal, a biaié 14,410 frttal, a tétényié 17,075 frttal van felvéve. Legkisebb jövedelmű, 825 frt, volt a Majláthok pátyi részbirtoka. Ugyanott a Bosnyák családnak 1500 frt volt a jövedelme.²⁴⁷

A török kiverése után tünt ki, hogy a 150 éves pogány uralom milyen pusztítást követett el az országban, leginkább pedig vármegyénkben, mely a hódoltsági terület középpontja volt. Láttuk, hogy egész községek kipusztultak, s ezeknek csak nevök és emlékök maradt fenn.

Ez a körülmény szükségessé tette a vármegye jó részének újjátelepítését. A bécsi kormány hamar felismerte a telepítésből származó politikai előnyöket s igyekezett azokat a maga részére hasznosítani, főkép az által, hogy csak németek és egyéb nemzetiségek telepítését mozdította elő. De felismerték annak szükséges voltát az új földesurak is, a kik munkaerő és jobbágy hiányában nem tudták birtokaikat kellően kihasználni. Megindult tehát az új telepítés a kormány, a vármegye és a földbirtokosok közös akcziója révén. Már 1689-ben megjelent a Inpopulationale patens, a telepítési kir. rendelet, mely a főelveket szabta meg, melyek alapján az egyes telepítési szerződéseket megkötötték.

A főbirtokosok közül különösen báró Patasich kalocsai érsek, Grassalkovich Antal herczeg, a Wattay, Paksy, Gellért, Fáy családok és gróf Zichy Péter buzgólkodtak a telepítés terén.

Az új telepítés alkalmával alig egy-két helyre hoztak a telepítő birtokosok magyar népet; jobbára németeket, tótokat és ráczokat telepítettek, mert azokban alkalmazkodóbb elemét véltek nyerhetni. Magyarokat telepítettek meg 1720 körül Rákoscsabán, 1810 táján Nagykartalon és 1680-ban Kerekegyházán.

Tótokat telepített Grassalkovich Antal Zsidón, Kerepesen (1710), Kakucson (1770-80 között), Tatárszentgyörgyön (1751 táján), Örkényben (1784 előtt), Újhartyánban (1772) és Ecseren (1722). A Wattay család tótokat telepített. Piliscsabán, Pilisszántón (1761), Dukán (1770 táján), Rátóton (1695), Sződön (1770), Csomádon (1729), Csömörön (1729). Wattay István 1718-ban Kiskőrösön telepített le lutheránus tótokat, a kiket Nógrád, Hont, Nyitra és Turócz vármegyékből toborzott össze. Tótokat telepített még a Tegzes család Vadkerten (1719); a Paksy család 1691 táján Apostagon és Danaegyházán; a Forster család 1710 táján Sáriban; a Gellért család Felsődabason (1727); az Irsayak Irsán (1711); báró Szeleczky Márton Albertin; Beleznay János Pilisen; Fáy Mihály 1714-ben Bényén és Káván; a Koháryak 1750 körül Mendén; a Bohusok 1748-ban Péteriben. Tótokkal népesült még 1729-ben Czinkota; 1720 körül Rákoskeresztúr, Isaszeg, Domony és Hévizgyörk; 1790 körül Szele-Farnos; 1860-ban Kerekegyház (részben) és 1750 táján Gyón, mert a Dabasi Halász Pétertől 1733-ban oda telepített ref. magyar lakosság elégtelen volt.

A ráczok, mint azt a vármegye kialakulásának történetében láttuk, már Zsigmond király óta tartózkodtak nagyobb tömegekben a vármegye területén. A XVIII. században megindult új telepítések során újra ráczokkal települt Ráczkeve, Szentendre, Szigetszentmiklós, Tököl (1690 után), Csép, Szigetújfalu, Lóré (1706), Izbégh, Csobánka, Kaláz, Porváz, Sükösd (1710 táján), Szentistván (Patasich által hozott dalmaták), Bátya és Dusnok.

A németek, különösen Budán, szintén ősi lakosok voltak a vármegyében. Nem voltak valami túlságos számmal. Annál többen jöttek az új telepítés rendjén. Német lakosok telepedtek meg: Ráczkevén, Savoyai Jenő herczeg alatt 1698-ban; Csepelen (1689 körül); Csépen (1750 táján); Szigetújfalun (osztrákok 1720); Szigetszentmárton (svábok 1720 körül); Szigetbecsén (stájerek 1706 körül); Albertfalván (1819), Promontoron (1737-39), Tétényben (1690); Törökbálinton, Budaörsön Zichy Péter által 1730 körül; Kistorbágyon (1690); Telkin és Jenőn a skót benczések által 1703-ban, Zsámbékon Zichy Péter által 1700 után; Budakeszin (1698), Hidegkúton (1690 után); Nagykovácsin, Solymáron (1700 körül); Vörösváron, Szentiványon (1690 táján); Perbálon a skót benczések révén (1703 körül); Borosjenőn (1690); Ürömön (1690 után), Békásmegyeren (1770 táján); Kalázon (1770), Pomázon (1770 körül); Dunabogdányban gróf Zichy Péter által 1695 után. Rákoskeresztúron Bujanovszky által würtembergi svábok 1750-1756. Rákoscsabán (1720), Isaszeghen (1690 körül); Ikladon Ráday Pál által stájerek 1757 táján. Kerekegyházán (1860); Kishartán Ráday Pál által hozott svécziai ágostoniak (1720-24); Taksony a klarissza-apáczák által (1720); Haraszti (1720), Soroksár, Újhartyán és Vecsés Grassalkovich Antal által 1724, 1772, illetőleg 1791-92-ben.

A magyar alkotmány szerint minden vármegyének tulajdonképpen való főispánja maga a király. Ő benne központosul minden hatalom, mint a szent korona letéteményesében, és a vármegyék élére állított főispánok szorosan véve az ő képviselői. Kezdetben, míg a királyi vármegyéből nem fejlődött ki az autonom vármegye, az alispán nem volt egyéb, mint a királytól kinevezett főispán helyettese. Csak az autonom vármegyében emelkedett ki az alispáni állás s lett a vármegyei rendek bizalmának letéteményese, a királyi hatalmat képviselő főispánnal szemben, a nemesség érdekeit védő legfőbb közeg.

Ez az alkotmányjogi fejlődés élesen tűnik szembe Pest vármegye közigazgatásában. A vármegyének kezdettől fogva nem voltak főispánjai, hanem ezt a tisztet a király természetes helyettese, a nádor viselte. Viszont a nádor helyettese, alispáni jogkörrel, az igazságszolgáltatásra nézve az országbírók, a közigazgatás terén a nemesi bírák, a szolgabírák töltötték be. Ez volt oka annak, hogy Pest vármegye egyik-másik közgyűlésén maguk a királyok, rendesen a nádorok elnököltek; az úriszékeket pedig, választott nemesek segédkezésével, a járási szolgabírák vezették. És éppen ez a kiváltságos helyzet hatott zsibbasztólag a megyei élet lüktetésére, mely erőteljesebbé tulajdonkép akkor lett, mikor területe úgyszólván csak képleges volt, a török hódoltság korában.

Az idők folyamán és a viszonyok kényszerítő hatása következtében alakult hármas-egymegye, Pest-Pilis-Solt kifejlődése, már az autonom vármegyei rendszer idejébe esett s mint ilyen is, kiváltságos helyzetét legalább bizonyos fokig fenntartotta. A hármas vármegyének főispánjai továbbra is a nádorok voltak és csak akkor találkozunk másokkal, ha a nádori szék üresedésben volt, mint pld. 1647-1684-ig, a mikor az ország főkanczellárja, Szelepchényi György herczegprimás volt a főispán és 1732-1740-ig Lothringeni Károly kir. helytartó, vagy pedig az abszolutisztikus időkben. Nádori főispánok voltak a hármas vármegye egyesítése után 1660-1667-ig Wesselényi Ferencz; 1684-1713-ig hertzeg Esterházy Pál; 1714-1732-ig gróf Pálffy Miklós; 1741-1751-ig gróf Pálffy János; 1751-1765-ig gróf Batthyány Lajos. Mária Terézia uralkodásának második felében, mely mintegy előkészítése volt a jozefinismusnak, az ország törvényei ellenére, Albert hesseni herczeg, a királynő veje, lett kir. helytartó és főispán. 1790-1795-ig Sándor Lipót főherczeg és nádor; 1795-1847-ig József főherczeg és 1847-1848 szeptemberéig István főherczeg voltak az ország nádorai, következéskép a vármegye főispánjai.

Az alkotmányos idők beálltával, a nádori szék nem töltetvén be többé, az első miniszteri ellenjegyzéssel kinevezett főispán - tehát, az első rendes 308főispán - gróf Zichy-Ferraris Viktor lett, ki ezt a tisztséget 1873-ig viselte. Őt követték 1873-1876 báró Lipthay Béla, 1876-1889 gróf Szápáry István, 1890-1904 Benitzky Ferencz, 1906-1909 Gulner Gyula.

Egyes nádorok, kényelmi szempontból, önmaguk helyett adminisztrátorokat tartottak. Ilyen lehetett már 1659-ben gróf Balassa Imre, a ki ellen a vármegye óvást is emelt s ilyenek voltak: Pálffy nádor idejében gróf Grassalkovich Antal; Batthyány Lajos nádor idejében Fekete György (1751-1757) és Batthyány József kalocsai érsek. Ez ellen a szokás ellen a vármegye 1749-ben felfolyamodással is élt, azonban egyelőre kevés eredménynyel, mert 1791 után ujra találkozunk velök. Ilyenek voltak: Brunszvik József 1791-ben; Nagy József 1795-ben; Barkóczy Ferencz 1802-ben; Szőgyényi Zsigmond 1821-ben; Somssich Pongrácz 1832-ben; Prónay Albert 1837-1846-ig; id. Földváry Gábor és gróf Károlyi István 1848-ban.

A jozefinistikus időben főispáni helytartók állottak a vármegye élén. Ezek: Ürményi József 1780-ban; gróf Zichy Ferencz 1782-ben; Majláth József 1783-ban; Almásy Pál 1787-ben; Ürményi József másodszor 1790-ben.

A szabadságharcz legyőzését követő alkotmányellenes korszakban 1848-1860-ig, biztosokként állottak a vármegye élén: Babarczay Antal és Szentiványi Vincze (1849); báró Majthényi László, mint megyefőnök (1850); .Koller Ferencz és Augusz Antal (1851); még ugyanez évben Kapy Ede és 1856-tól Péchy Ferencz. Ez utóbbiak, az új beosztás szerint, Pest-Pilis vármegye élén állottak, Pest székhelylyel; míg a Pest-Soltnak nevezett új vármegyében ez időben, előbb Kalocsa, utóbb Kecskemét székhelylyel: Végh Ignácz 1850-ben; Keresztessy József 1850; Horváth Mihály 1851; Rózsahegyi István 1856 és Bonyhádi Perczel István 1859-től kezdve voltak a főispáni helytartók.

Az alkotmányos idők előkészítő korszakában 1860-1861-ig és 1867-ben gróf Károlyi István; a visszaesés korszakában 1861-1867-ig Kapy Ede; 1867-1869-ig Lipthay Béla voltak a főispáni helytartók.

A XVII. század közepétől kezdve az egyesült hármas vármegye élén már alispánokat és rendes megyei tiszti személyzetet találunk. Hogy mikor és mily alapon ruházta fel a király a vármegyét alispánválasztási joggal, azt biztosan meghatározni nem lehet. Tény, hogy 1630-ban Ráday András volt az alispán. Ő szerepel ugyanis abban a tanúvallatásban, a melyet a vármegye Nátkay Balázs javára rendelt el. 1638-tól kezdve a vármegye jegyzőkönyvei meglévén, az alispánok sorozatát meglehetős pontossággal tudjuk egybeállítani. Az alispánt a rendek választották, a helyettest azonban a főispán nevezte ki.

Ez adatok szerint 1638-ban Ráday András volt még mindig az alispán, sőt még 1642-ben is újra megválasztják. Alatta működtek helyettesekként 1638-tól Mocsáry Balázs; 1639-től Batik Gergely; 1640-ben Kutasy György 1642-ben Vámosy István; 1643-ban Batik János. 1657-ben megválasztják Földváry Jánost; 1659-ben Nándori Bene Jánost, helyettes Vámossy István; 1660-ban Fekete Lászlót; 1665-ben Kutasy Györgyöt; 1686-ban Batik Pétert; helyettes alispán Báthory László, 1669-től h. a. Mocsáry Ferencz; 1672-ben Bélteky Pált; h. a. Michalek Miklós, 1681-től Wattay Pált; 1682-től Ráday Gáspárt, 1686-tól Gyürky Istvánt. 1689-ben választatik alispánná Verlain János István; h. a. Sőtér Ferencz, 1691-től Hochwarth Mihály; 1692-1701 Sőtér Ferencz; h. a. Laczkovich István; 1696-tól Zoldán László; 1702-1707. Petrovay László; h. a. marad Zoldán. 1707-1710. Darvas János; h. a. Horváth András. 1710-1715. Osztroluczky János; h. a. marad Horváth. 1715-1717-ig Imre János; h. a. Laczkovich László. 1717-1722-ig Szeleczky Márton; h. a. Imre János, 1719-től Bajthay István. 1722-1742-ig Mágocsy Mihály; h. a. Farkas István. 1731-től Jeszenszky Mihály, 1733-tól Nedeczky József, 1735-től Zlinszky János. - 1747-47-ig Zlinszky János; h. a. Huszár István. 1747-57-ig Horányi Gábor; h. a. Huszár. 1457-68-ig Beniczky István h. a. Laczkovich Imre. 1768-84-ig Laczkovich Imre; h. a. Muslay Gábor, 1783-tól Tahy György. 1784-98-ig Szily József; h. a. Tihanyi Tamás, 1790-től Laczkovich György, 1792-től Muslay István, 1793-tól ismét Laczkovich. 1798-1808-ig Laczkovich György; h. a. Szentkirályi László. 1808-ban Friebeisz Antal, majd Muslay István. 1810-1819-ig Muslay István. 1819-1820-ig Szentkirályi László; h. a. Ottlik Dániel.

1818-tól kezdve a helyettes alispánt másodalispánnak nevezik s azt a vármegye rendei választják ép úgy, mint az első alispánt. Ettől kezdve tehát 3111818-20-ig I. Szentkirályi László, II. Bárczay Pál. 1820-29-ig I. Bárczay Pál, II. Friebeisz József. - 1829-32-ig I. Kovách György, II. Dubraviczky Simon. 1832-45-ig I. Dubraviczky Simon, II. Földváry Gábor. 1838-tól Simoncsics János. 1841-től Szentkirályi Mór. 1845-48-ig I. Szentkirályi Mór, II. Nyáry Pál. 1848-ban I. Nyáry Pál, II. Balla Endre, a kiket 1849-ben Madarassy László és Jankovich György váltottak fel. Budavár visszavétele után a vármegye I. alispánja ismét Nyáry Pál, II. meg Szeles Lajos.

A szabadságharcz leverése után a vármegye élén egész 1860-ig kinevezett tisztikar állott, a kiknek nevét, mert állásuk nem a vármegye bizalmában gyökeredzett, mellőzendőknek véljük. 1861 január 5-én ismét Nyáry Pált választotta a vármegye alispánjává, míg másodalispánná Beöthy Lajost tette. Ezek azonban már október 1-én az egész tisztikarral egyetemben lemondottak s helyökbe ismét kinevezett tisztviselők léptek.

1867-ben a vármegye három alispánt választott. És pedig elsőnek Beöthy Lajost, másodiknak Szilassy Istvánt, harmadiknak ifj. Földváry Gábort. A törvényhatóság újjászervezése után pedig 1872-1877-ig Beöthy Lajos, 1878-1894-ig Földváry Mihály, 1895-1905-ig Benitzky Lajos és 1905-től Fazekas Ágoston az alispán.

A vármegye területe, az országszerte dívó rendszer szerint, négy járásra volt osztva, a melyek élén a szolgabíró állott, kinek oldalán esküdtek működtek. E négy járás volt a pilisi, a váczi, a kecskeméti és a Solti. Ezekhez járult ötödiknek, 1791 táján, a pesti járás, melynek területét a váczi és kecskeméti járásokból hasították ki. A pilisi járás területe összeesett a régi Pilis vármegye területével; de hozzá tartozott a Csepel-sziget is. A váczi járás a Duna bal partján Vácz környékére terjedt ki. Legdélibb községe volt a Duna mentében Palota, odébb nyugatnak Czinkota és Rákoskeresztúr. A pesti járásból a Gödöllőtől Isaszegh, Péczel irányában huzódó hegyhát választotta el, melynek keleti része alkotta a pesti járást. Ennek legéjszakibb községei Tápiósüly és Sáp, meg Úri voltak, legdélebbiek meg Irsa, Pilis és Vátya. Nagykáta vidéke Tápsósülytől kezdve a Tiszáig és annak mente le egész Félegyházáig, a kecskeméti járáshoz tartozott, míg az Ódunától jobbra eső részen a Csepel alsó részétől Apostagtól, kezdve le a Duna mai folyása mellett egész a Bácskáig, a solti járás húzódott.

Már a XVII. század folyamán állandóan volt a vármegyének jegyzője, 1659-től kezdve kimutathatólag ügyésze is. 1674 után két vármegyei jegyző szerepel, 1700-tól kezdve meg már fő- és aljegyzőkkel találkoznak. Az első, a kiről tudjuk, hogy főjegyzővé választották, Suppán István volt. A század végén volt a vármegyében főbiztosi, adószedői állás is.

1738-ban a vármegyének teljesen szervezett tisztviselői kara volt és pedig szorosan meghatározott fizetéssel. Az alispán kapott évenként 500 forintot; a helyettes alispán fizetése volt 250 frt; főjegyzőé 300 frt; aljegyző kapott 230 frtot; főadószedő segédjével együtt 450 frtot; a szolgabírák 200 frtot; a vármegyei ügyész 150 frtot; a főbiztos 200 frtot, az esküdtek 30-30 frtot, a járási biztosok (ketten együtt) 248 frt 56 krt, a vármegyei orvos 150 frtot, az albiztosok 75-75 frtot. A járási biztosok mellé két-két lovas pandur volt rendelve 50-50 frt fizetéssel. Azonkívül volt 1697-től kezdve rendes börtönőr évi 40 frt és két megyei hajdú havi 3 frt fizetéssel. A vármegye tehát tiszti fizetésekre évenként 4335 forint 56 krt fordított. Az alispán és a szolgabírák jövedelmét azonban tetemesen emelték a bírságokból őket ölető részek. Igy például már 1661-ben kimondta a vármegye, hogy a mely községre bebizonyul, hogy egy csavargót szándékosan futni engedett, az 500 frt bírságot fizet, a melyből 100 frt az alispánt, 50 frt a szolgabírót illet meg.

Mivel a vármegye érdekében állott, hogy a Pozsonyban székelő kormányhatósaggal és a Bécsben levő udvari kanczelláriával közvetetlenül is tárgyalhasson, azért e ezélból Pozsonyban és Bécsben megyei ügyvivőt tartott. A pozsonyi ügyvivőséget azonban 1726-ban, egyelőre beszüntették.

Ámbár a vármegye élén álló tisztviselők hatáskörét, az országszerte egyenlően kifejlődött szokásjogon kívül, nagy általánosságokban az ország törvényei is meghatározták, mégis az egyes vármegyék esetről-esetre szükségét érezték, hogy egyes tisztviselők jogkörét szorosabban körülírják. Pest-Pilis-Solt vármegyék jegyzőkönyveiben ismételten találunk erre vonatkozó szabályzatokat. Igy például az 1660-iki megyegyűlés az alispán bírságolási jogkörét határozza 312meg, az 1678-iki pedig a hagyatéki osztályban követendő eljárását, meghatározván 2000 frtban azt a maximális összeget, a mikor az alispán önhatalmúlag járhat el. (Protoc. 1657. 64. pag. 118 és 1669-79. p. 302.) A szolgabírák hatáskörére vonatkozó szabályokat alkotott az 1657-iki, az 1661-iki és 1666-iki megyegyűlés. (Protoc. 1657. 64. p. 17. és p. 154, 1664.-69. p. 36.) Behatóbb szabályzatot alkotnak az 1725-iki, 1730-iki és 1750-iki statutumok.

Érdekes és sok tekintetben egyedülálló a vármegyének 1733-iki határozata, mely az alispán túlkapásaival szemben a főispáni hatáskör egyes eseteit állapítja meg. Kimondja ugyanis, hogy ha az alispán megyegyűlés tartását tartja szükségesnek, ezt oly időben hirdesse meg, hogy a főispán előzőleg ő kir. fenségének a tárgysorozatot bemutathassa s arra vonatkozólag elhatározását kikérhesse. A megszavazott határozatokat szintén köteles az alispán a főispánnak bemutatni. Ha akár lemondás, akár halálozás következtében valamely tisztség megürül, az alispán az arra hivatottak sorából többeket a főispán elé terjeszteni köteles. A vármegye levéltárában a járási szolgabíráktól és az úriszékektől hozott minden ítélet elhelyezendő s a levéltár a főispán ellenőrzése alatt áll.

A törvényhatóságtól alkotott jogszabályok egész komplexumára kiterjeszkedni e helyütt, teljességgel lehetetlen. Ez maga egy külön terjedelmes kötetre való anyagot szolgáltatna. Azért csupán néhány nevezetesebb jogszabály felsorolására szorítkozva, kissé bővebben csak a vármegye egyik legnagyobb és legterjedelmesebb statutumát, az 1725-ikit fogjuk ösmertetni.

Az adózásra vonatkozó jogszabályok közül figyelemreméltó az 1700 január 5-iki megyegyűlés határozata, mely az adóalap eltagadása ellen lép fel kellő szigorúsággal. Bebizonyított esetben 12 frt pénzbüntetést ír elő, a mely felerészben - hogy az érdekeltséget felkeltse - a helyi hatóságot, felerészben az összeírókat illeti meg. (Protoc. 1695-1703. p. 497.) Az 1737 augusztus 26-án tartott megyegyűlés pedig 13 pontban írja elő az adókivetés körül követendő eljárást. Intézkedik az urasági ispánok adójáról, a kik személyöket, nejöket és két lovukat kivéve, minden egyebüktől a helység lakosaival egyenlő adózásra szorították. Intézkedik még a libertinusok, a kurialisták, armalisták, a szegénység, a nemes anyától, de nemtelen atyától származók, a molnárok, ácsok, a kocsmák, szabók, sörfőzők, szerződéses iparosok és a zsidók adójáról.

Számos jogszabályt alkotott a vármegye a peres eljárásra vonatkozólag intézkedett azokról, kik az egyenes adósságot (liquidum debitum) átruházták a csavargó hajdúkra, hogy azok erőszakkal hajtsák be az adósságokat. Ily esetben a szolgabíró köteles volt az ilyen átruházót, még ha nemes ember volt is, 24 frtra megbüntetni és az átruházás által esetleg okozott kárban elmarasztalni. (1665. febr. 23. Protoc. 1664-69. p. 12-13.) A peres eljárás gyorsítását az 1672 augusztusában tartott megyegyűlés írta elő, kimondván, hogy az úriszéken folyamatba tett perekben az ítélet meghozandó, ha az értesített felek valamelyike nem is jelenik meg. (Prot. 1669-79. p. 71.) Az 1747 május 9-iki megyegyűlés pedig kimondta, hogy ily esetekben a személyes megjelenés kötelező és megszabja a peres eljárás körül felmerült költségek fizetését (Prot. 1742-48. p. 779.) és 1742-ben tilalmazza az önügyködést és kimondja, hogy a folyamatba tett perben beállott egyezkedés a perköltségeket nem szünteti meg (IX. o. p. 133.)

A földesurak túlkapásaival szemben is felemelte a vármegye hatalmas szavát. Az 1729 szept. 15-én tartott közgyűlés a népelnyomókkal szemben hoz üdvös határozatokat és kimondja, hogy a jus gladiival bíró földesurak itéleteit a szolgabírák felülvizsgálni és a vármegyének írásbeli jelentést tenni tartoznak.

A vármegye rendcinek a limitácziókra, a cselédügyre, a társadalmi rendre irányuló jogszabályait itt mellőzve, áttérünk az 1725. évi jún. 20-21-iki nagyfontosságú statutumra.

A statutum 16 pontból áll és kiterjed a közigazgatásnak csaknem minden ágazatára. Mindenekelőtt intézkedik a vármegyei tisztviselők anyagi helyzetéről, midőn kimondja, hogy tisztújító űlés előtt sem a fizetésekben, sem az állásokban változtatást tenni nem szabad. A tisztújító ülések 3-3 évenként, de ha a szükség úgy kívánja, időközben is egybehívhatók. A rendes tisztújító közgyűlés szeptember 313havában tartandó. A 3. pont intézkedik arról, hogy a megyegyűlések határozatai jegyzőkönyvbe foglalandók s azokat járási űléseken megváltoztatni nem lehet. Egyébként is a részleges, vagyis járási gyűléseken hozott határozatok a megyegyűlésnek jóváhagyás végett bemutatandók. 4. A bevételekről és kiadásokról rendes számadásokat kell vezetni s a perceptorok a vármegyének elszámolni kötelesek. 5. A pénztáros csak az alispántól láttamozott nyugtákat és számlákat fizethet ki és felhatalmazás nélkül semmiféle kiadásra sem jogosult. 6. Az itélőszékek évenként legalább négy ízben tartandók. Meghatározzák az eljárást is és különösen a törvényes mentességi okokat. 7. Intézkedik a felebbviteli székek bíráinak napidíjairól, a 8. pont pedig meghatározza a várgymegyei tisztviselőket illető napidíjakat. 9. A községi számadásokról, a 10. pont a Parasztvármegyéről, a 11. a bitangságban talált marhákról, a 12. a marhaállomány számbavételéről, a 13. a mezei pásztorokról intézkedik. A 14. pont meghatározza a hivatalos iratok taksáit, a 15. az alispán és a szolgabírák által saját körükben tárgyalható és elintézhető peres ügyek maximumát 1200, illetőleg 1000 frtban állapítja meg. A 16. pont végre a földesúri jog gyakorlását szabályozza és a túlkapások megszüntetését czélozza. (Prot. 1725. Fasc. IV. Nr. 7.)

Ez az 1725-iki statutum hosszú ideig maradt érvényben, ama változtatásokkal, a melyeket azon az 1730 április 22-én és kivált az 1750 márczius 23-án tartott vármegyegyűlések tettek. (Prot. 1730-1783. p. 49-53. és 1749-56. p. 104-108. Mindeme jogszabályokat közölve lásd: Kolosvári S. és Óvári K. Magyar jogtört. emlékek IV. kötet I. részében. Budapest, 1896.)

A vármegye közönsége - a nemesek és főurak - a vármegyegyűléseken, az úgynevezett generalis congregatiókon nyilvánította és dekretálta a maga akaratát. Ezeken az általános jellegű és az egész vármegyére kiterjedő közgyűléseken kívül, tartott még a vármegye részleges, vagyis járási megyegyűléseket is, a melyeken egy-egy érdekeltség tagjai vettek részt. Voltak még úriszékek is, a vármegyei rendektől delegált bíróságok űlései, a melyeket szükség szerint a járások más-más helyén tartottak meg.

A vármegye rendei legtöbbször Pesten és pedig kezdetben sátrak alatt a Rákos mezőn tartották gyűléseiket. Az a nevezetes vármegyei gyűlés is, a melyen maga Mátyás király elnökölt, a Rákoson folyt le. A XIII. és XIV. század folyamán a vármegyei rendek gyakran a budai révnél, a Sárosfürdő táján állott Erzsébetfalván gyülekeztek össze. 1459-ben Tápiószentmihályon tartották a megyegyűlést s alig van régi nevezetes hely, hol egyszer-másszor össze ne gyűltek volna. Az úriszékeket az egyes járásokban a főhelyeken tartották meg.²⁴⁸

Pest-Pilis vármegyéknek rendes székhelye Buda vára volt, Solt vármegyéé pedig Kalocsa. Mikor 1541-ben Buda török kézre került, a vármegye egész területe pedig lassanként hódoltsági területté lett, a vármegyének rendes székhelye nem volt, de nem is lehetett. A vármegyének fenmaradt legrégibb jegyzőkönyvei azt tanítják, hogy a vármegye vezetősége ez időben leginkább Fülek várában tartózkodott s ott tartott, Hevesvármegye rendjeivel felváltva, megyegyűléseket is. Az árvaszékeket pedig hol a füleki várban a dunamelléki lakosság számára, hol meg a szécsényi várban a tiszamellékiek részére. A szerint, a mint a török kezében lévő terület szűkebb és szűkebb határok közé szorult, a megye intézői is közelebb húzódtak a határszélekhez. 1660 után leginkább Losoncz lett a megyegyűlések helye, 1684-ben pedig, mikor a vármegye a török járom alól felszabadult, bár Buda várának tornyain még a félhold volt kitűzve, a megyei rendek már Pesten gyűléseznek. 1687-ben Losoncz és Apátfalva között a szabadban, sátrak alatt, de már 1689-ben Buda várában folyik le a vármegyei rendek tanácskozása. A Rákóczi-időkben a vármegye valósággal vándorüléseket rendezett. Hol Nagykőrösön, Czegléden, hol Kókán, Zsámbokon, Aszódon, Versegen, Rátóton, Apczon, sőt Egerben, Árokszálláson, meg ismét Ráczkevén, Szentlőrinczkátán és Hatvanban jönnek össze a rendek.

A nádor-főispán már 1689-ben elrendelte, hogy a vármegye Budán állandó házat vásároljon, míg a rendek saját elhatározásukból 1696-ban Pesten is szereztek 314házat a vármegyének. Különben a rendek többsége kezdettől fogva inkább vonzódott Pesthez, mint székvároshoz, s Budát, mely a nádorok ízlésének felelt meg jobban, lehetőleg mellőzte. 1691 január 11-én például Budára hirdették, de Pesten tartották meg a vármegyegyűlést "a Duna jegének veszedelme miatt". Aligha tévedünk, hogy a rendek Budától való idegenkedésének alapja, a város eminenter német jellege volt. Hiszen tudjuk, hogy volt idő, a mikor Budán magyar ember bíró sem lehetett. Pest ellenben kezdettől fogva magyar érzelmű s jórészt magyar lakosságú város volt. Jellemző, hogy a rendek belenyugodtak abba, hogy a budai vármegyeháza bérbe adassék (1780 után). Midőn az alispán előterjesztette, hogy a budai ház első emeletét Erdélyi József apát, kecskeméti plébános, kit a budakerületi nemzeti iskolák felügyelőjévé neveztek ki, óhajtja kibérelni, a vármegye örömét fejezte ki azon, hogy oly tisztességes lakót fogadhat házába s 160 frt évi bérben sietett a jelentkezővel megegyezni. A budai vármegyeházat azután 1806-ban a báró Eötvös családnak 18.000 frtért örök áron eladták. Ellenben szerető gonddal igyekeztek a rendek a pesti székházat nagyobbítani és szépíteni. Bél Mátyás elismeréssel emeli ki, hogy a pesti vármegyeház tágas és kényelmes épület. A mostani vármegyeház középső része 1811-ben, hátsó része 1832-ben épült, de az 1838-iki árvíz nagyon megrongálta az épületet s akkor alaposan kijavították. Ez alkalommal épült fel, 1841-ben, a székház nemes egyszerűségével ható főhomlokzata.

A vármegyéknek, mint tudjuk, a középkorban, talán az egy Somogy vármegye kivételével, nem volt saját czímerök és pecsétjök. Erre nézve az 1550:62. t.-cz. intézkedik, midőn megengedi, hogy a vármegyék, a mennyiben ezt kérelmezik, saját czímeröket és pecsétjöket használhassák.

Pest vármegyének, még Pilissel, sőt Solttal való egyesítése után sem volt saját czímere. A hivatalos kiadványokat kezdetben a négy szolgábíró látta el a saját pecsétjével, a mennyiben azok az egész vármegye közönségének nevében jelentek meg. Utóbb a kiadványok az alispán pecsétjét viselték magukon, de e mellett a négy szolgabíró pecsétjei is megmaradnak. Végre az 1659 július 10-én tartott közgyűlés utasításba adta megválasztott követjeinek, Bene János alispánnak és Pápay Jánosnak, hogy a vármegye részére külön czímert eszközöljenek ki. A vármegye kérésének az országgyűlés a 76. t.-czikkben tett eleget s az új czímerrel ellátott pecsétnyomót 1660 január 8-án a közgyűlésen mutatta be az alispán a vármegye közönségének. E szerint a vármegye czímere egy sziklahegy tetején álló oroszlán, a mely jobb lábával aranykoronát, ballábával pedig aranyalmát tart. A pecsétnyomón a felső körzetben a nádornak neve FRANCISCVS WESSELÉNY PALAT. 1059, alsó körzetében a: Sigil. Comitatus Pest, Pilis, Solt köriratot viselte.

Ezt a czímert használta a vármegye egész 1733-ig. Ekkor azonban már nagyon hangosan megnyilatkozott a rendek elégedetlensége a miatt, hogy a pecséten a Wesselényi neve van. Igy vélték, hogy félreértésre adhat okot s nem egyezik a vármegye méltóságával. Mágocsy Mihály alispán tehát előterjesztést tett ez ügyben a főispánnak, Lothringeni Károly herczegnek, ki szívesen vállalkozott, hogy az ügyet a királynál pártfogolni fogja. Szerette volna azonban, hogy a vármegye az oroszlán helyett a kétfejű sast vegye fel czímerébe. Természetes, hogy erről az újításról a vármegye rendei hallani sem akartak s az oroszlán megtartását kívánták. 1733 márczius 31-én érkezett le a vármegyéhez III. Károly kiváltságlevele, mely a régi czímert helybenhagyja és a pecsétet "Sigillum Comitatuum Pest, Pilis et Solt articulariter unitorum" körirattal rendelte ellátni. Ezt a köriratot 1836-ban V. Ferdinánd király engedélyével változtatták át magyarra: "Pest, Pilis és Solt t. e. vármegyék pecsétje 1836." A régi latin köriratú pecsétnyomó, melyet annak idején (1733) 24 1/2 arany nehézségű aranylapra metszetett ki a vármegye, az 1837 november 13-án tartott vármegyegyűlésen keresztülreszeltették s megőrzés végett a Magyar Nemzeti Múzeumnak adták át.

Hazánk területe kiválóan mezőgazdasági terület volt már a honfoglalás előtt is. A római uralom idejében az akkori mezőgazdasági fejlettségnek színére 315emelkedett s bár a következő zavaros idők a földmunkások békés munkálkodásának éppenséggel nem kedveztek, mégis a föld megmívelésének természetes szükségessége a mezőgazdaság elemi ősmeneteit és gyakorlását fenntartotta. Mikor őseink mai hazánkat elfoglalták, akkor már az itt elterpeszkedett szláv elemek bizonyos szervezett gazdasági és társadalmi életet teremtettek meg, a melyet az új urak a maguk ízlésének, a maguk állami és társadalmi szükségletének megfelelően alakították át. Szent István alkotmányának egyik alapbástyája, a várszerkezet és a megye-beosztás, a mezőgazdaság történetébe új fejezetet illesztett bele s új társadalmi rendszert alkotott.

A magyarok az új hazában letelepedve, katonai szervezetüknek megfelelően, a fősúlyt a ló- és a marhatenyésztésre vetették. Már Béla király névtelen jegyzője beszéli, hogy Árpád fővezér a Csepel szigeten szállott meg s látván annak buja termékenységét, a lovainak és barmainak főhelyévé jelölte azt ki. Ebben az időben különben a magyarok barmai között leginkább tevék, bivalyok, juhok és kecskék szerepeltek. Az éghajlati viszonyok azonban a teve-tenyésztésnek nem feleltek meg s így azok helyett a szarvasmarhák ma is ösmert és tenyésztett fajai foglalták el. III. Béláról azonban még feljegyezte Corner Ádám krónikás, hogy I. Frigyesnek 1184-ben négy tevét ajándékozott, mikor tőle az ország határán elbucsúzott.

A lótenyésztés a vármegye területén mindig nagy méretekben folyt. Igazolja ezt a csepeli királyi méneseken kívül az a körülmény, hogy például a demesi prépostnak, bár nem tartozott a főbb javadalmasok sorába, igen tekintélyes ménese volt. (Fejér Cod. Dipl. II. 105.) És Ahtonyról, kinek Csanád környékén volt széke, de birtokai a Tiszán innen is elnyúltak, a Szent Gellért legenda írója azt beszéli, hogy equorum indomitorum habebat multitudinem innumerabilem, a szelidítetlen lovaknak nagy sokaságával bírt (Vita L. Ger. C. 10). És tudjuk, hogy királyaink is mindenkor súlyt helyeztek a lótenyésztésre mind hadi czélokból, mind hadijátékok és a lóversenyek miatt. II. Lajos király számadásai szerint lótenyésztésre és lótartásra a kir. udvar igen jelentékeny összegeket költött.²⁴⁹

Ujabb időkben maga a megyei hatóság igyekezett a lótenyésztést előmozdítani. 1781-ben például összeírást rendelt el a megyében található nagyobb fajta lovakról és két évvel utóbb az ilyen lovakat tenyésztő birtokosok táblázatát állította össze, azzal a nyilvános czélzattal, hogy a nemesebb fajú lovak tenyésztését jutalmakkal is előmozdítsa.

A magyar marhafaj, mely honfoglaló őseinkkel jött a hazába, ősi eredetiségét megtartotta s nagy fejlődésnek indult. Legkedvezőbb volt a marhatenyésztésre az Alföld s ott meg is tartotta jellegző sajátságait. Brocquiére azt mondja, hogy a Szeged és Pest között elterülő síkságon igás állatoknak számtalan nyája látható. De már Oláh Miklós is kiemeli, hogy Pestmegyében a Duna és Tisza között van a kúnok mezeje, a kik ott ökörcsordákat és méneseket tartanak s jó legelőként emeli ki a Rákos mezejét. Az 1828-iki országos összeírás adatai szerint Pestmegyében volt 23706 igás ökör, 12563 anyatehén, 7764 meddő tehén, 2223 három éven túl lévő tinó és üsző, 3117 két éven alól lévő. A három éven alul lévő kocsi és méneslovak száma 44120, a kétéveseké 2918. Volt a megyében 58298 darab juh, 8272 drb sertés és 33 kecske. A nagyobb városok itt nem rzerepelnek.²⁵⁰

Az esztergomi érsek érsekújvári hídvámosainak 1587 deczember elsejétől 1588 november végéig terjedő feljegyzései szerint a hídon 84,282 ökröt hajtottak át. Ehhez a számhoz első sorban, mint legtöbbet szállító, Pestmegye járult és pedig főleg Kecskemét, Káta, Gyömrő, Abony, Czegléd és Tetétlen tenyésztői révén.²⁵¹

A magyar nemzet konszolidálásával egyidejűleg a mezőgazdaság, a földmívelés is fejlődni kezdett. Maga a Szent István-féle megyerendszer mezőgazdasági szervezés jellegével bírt és természetszerűen mozdította élő a tervszerű gazdálkodást. A királyi uradalmakon, az egyházak és főurak birtokain s a nemesek sessióin kívül, a többi mívelhető föld a lakosság szabad rendelkezésére állott. Kiki annyit mívelhetett belőle, a mennyit a rendelkezésére álló anyagi eszközök mellett megbírt. Ez az intézkedés - a földközösség első alakja - századok hosszú folyamán fennmaradt s csak helyenként és időnként változott egyes részleteiben.

A földközösségre vonatkozó adatokat legelőbb Tagányi Károly állította össze²⁵² s az ő műve e kérdésben ma is iránytadó. A tőle egybeállított adatok szerint megyénkben a telkekhez állandó járandóságok nincsenek, hanem azokat a lakosok hol egy, hol 2-3 évenként szokták felosztani.

A közös határú községek jobbára mind a Dunán innen voltak. Ordas, Dömsöd, Pereg, Némedi, Kóka, Kécske, Tószeg, Tököl, Sződ falvak és Kecskemét, Kőrös, Czegléd, Ráczkeve, Pest meg Vácz városok bírtak közös határokkal. De kimutatható a földközösség még Pándon, Csabán, Harasztin, Ócsán, Sárin, Tasson és Szentmártonkátán is. Kécske kivételével az elősorolt falvakban, valamint Váczott és Ráczkevén az egy vagy több-nyilas osztás dívott. Természetesen az osztásnál a föld minősége is számításba jött s az egyesek minden osztásnál másutt kapták illetményüket. A terjedelmes határú Kécskén, Kecskeméten, Nagykőrösön, Czegléden és Pesten mindenütt az első foglalás, "a hol ki a földet szántóvá alakítani kezdte" volt szokásban. Pest város földjei is osztatlanok voltak s határát mindenki kénye-kedve szerint szabadon élhette. Az 1720-iki összeírásból kitünik, hogy a földmívelés ekkor még a marhatenyésztéssel szemben csekély jelentőségű volt, mert Pest városa, mivel az eddig évi 66 frt.-ért bérelni szokott gubacsi, szentlőrinczi és péteri legelőket nem kapta meg, a határosztást beszüntette.²⁵³

Az 1715-ben megtartott első hivatalos népszámlálásnak és az ennek adatait helyesbítő 1720-iki összeírásnak a gazdasági állapotokra vonatkozó feljegyzései szerint²⁵⁴ a vármegyében még nagyon sok míveletlen terület volt. Magyarázta ennek éppen a földközösség intézményének fennállása és az a körülmény, hogy a török idők alatt rohamosan megfogyatkozott népességet még a folyamatban lévő telepítések is csak kis mértékben tudták pótolni.

1715-ben 138 lakott községet, 1720-ban már 144-et írtak össze. Ezekben volt

Az 1760-iki összeírás adatai²⁵⁵ részletes képet rajzolnak a megye népesedési, marhatényésztési és földmívelési viszonyairól. Az összeírás szerint volt a megye négy járásában összesen 21596 nős gazda, melyből a kecskeméti járásra esett 7495, a váczira 4893, a pilisire 4541, a Soltira pedig 4667, özvegységben élt 3736. Tehetős zsellér volt 2008, teljesen szegény 1218, bujdosó, vagy mint a köznép nevezi, rideg ember volt 74. Ez a négy utóbbi szám járások szerint így oszlott meg. I. Kecskeméti járás: 1418, 689, 414 és 41. II. Váczi járás: 919, 708, 301 és 15. III. Pilisi járás: 743, 454, 437 és 15. IV. Solti járás: 659, 157, 66 és 3.

Az összeírás mezőgazdasági adatairól a következő táblázat nyújt fogalmat.

Világosan mutatják e számok, hogy a vármegyében Budavár felszabadulása után a közgazdasági viszonyok lassú, de folytonos emelkedésnek indultak. Mindamellett a föld kellő kihasználása szükségessé tette a földelosztás és arányosítás munkálatát. Ezt II. József császár indította meg országszerte és így vármegyénkben is. Míg azonban ez a munkálat mindenütt elveszett; mert a császár törvénytelen rendeletein bosszankodó törvényhatóságok azokat egyszerűen megsemmisítették, addig vármegyénk első katasztere egy sajátos véletlen következtében a Szily család levéltárában fennmaradt és a Nemz. Múzeumba került.²⁵⁶

E rendkívül becses okiratnak minden egyes község birtokviszonyait feltüntető részletes adatait e helyütt közölnünk nem lehet s csupán a végösszegek feltüntetésére s az azokból folyó tanulságokra szorítkozhatunk. Ez első kataszteri felosztás szerint volt a vármegyében:

a mely végösszeghez; ha hozzávesszük a közösen használt legelők területét 67,644 hold 5418 □-ölet, az egész kataszteri földmérés alá eső földek összege kitesz 1.592,084 holdat és 1029 □ölet. E számok megértéséhez azonban meg kell jegyeznünk, hogy a II. Józseftől elrendelt és vármegyénkre nézve 1789-ben foganatosított kataszteri földmérés a holdakat 6400 □ölével számította.

A József-féle kataszter igen örvendetes javulásról tesz tanúságot. Az 1720-iki összeíráshoz képest, mely összesen 73324 holdról emlékezik, a mívelés alá eső terület a megyében, valamivel több mint félszázad alatt, meghuszszorosodott, a mi igen jelentékeny szaporodás. Az egyes ágakat véve, a szántóföldek területe kb. 10%-al, a réteké kb. 15%-al, de a szőlőké csak kb. 2 1/2%-al növekedett.

Az egyes mívelési ágakat szem előtt tartva, érdekes, hogy a földesúri hatalom alatt álló területeken a kertek, nádasok és a szőlők vannak aránylag leginkább a jobbágyok kezére átengedve. A 42896 hold szőlőből például csak 2033 h. volt házi kezelésben, míg 42862 holdat a jobbágyok bírtak. Az uraság borszükségletét tehát a bordézsma volt hivatva kielégíteni. Erdőterület földesúri hatalmon kívül nem volt, de nem volt szőleje sem másnak, mint a kinek azt a földesúr engedélyezte.

Az 1827. évi 7. tcz. által elrendelt összeírás adatai szerint a vármegyében volt 41986 szőlőbirtokos, a kik 29980 frt. 41 kr. jövedelmet értek el. A szőlők mívelése 115,989 kapás munkaerejét vette igénybe s a szőlők összesen 217,962 akó bort termettek. A termés átlagos értékét egyébként az összeírók 327,148 frt. 51 krra becsülték. Volt ugyanekkor a vármegyében 15 gyümölcsös és szilvás, a melyek azonban csak 22 frt. 21 krra értékelt termést tudtak felmutatni.

A szőlőmívelés és a gyümölcstermelés különben a vármegyében kezdettől fogva a lakosság egyik legkedvesebb foglalkozása volt. Oláh Miklós Hungariájában ismételten emlékezik a szőlőmívelésről és a kertészetről. Így említi, hogy a Szent-Gellérthegyen, a királyi kerteken túl, a hegyek szőlővel vannak beültetve. Nagymaros fölött hosszú domboldal vonul, mely egészen be van ültetve szőlővel. Említi még azt is, hogy a Csepel-szigeten is terjedelmes szőlőtelepek vannak.²⁵⁷

A nagy török utazó, Evlia Cselebi²⁵⁸ Buda vára leirásában azt mondja, hogy a budaiaknak "kitünő gyümölcsük is bőségesen van. Lédús és édesen-csipős a szőlőjük. Őszibaraczk, sárgabaraczk, meggy és cseresznye bőségben van, sőt a hegyek között arasznyi fákon földi meggy is terem. E város tiszta földjében, Pest, Kecskemét és Kile síkságain, Ó-Buda tanyáin igen sok fű, lóhere, luczerna, másféle réti fű, foghagyma, metélő hagyma és vöröshagyma terem." 1663-ban a vörösvári palánkról mondja: Számtalan kertje van s rácscsal körülzárt kertjeiben olyan sok és olyan nagy káposzta terem, mintha mindegyik egy mir-i mirámi dob volna. A bosnyákok ezt a káposztát meglátva, így szólak: "Ah! dsánum, dinum imanum Kápuszka" Ah lelkem, hitem, kedves káposzta!

A kertészet terén maga a királyi udvar járt elül jópéldával. Az Anjouk visegrádi és Mátyás király híres budai és pesti kertjei európai látványosságszámba mentek. Bonfinius leírása szerint a budai királyi kertben a tekervényes útak tarka virágú rétek, rózsaligetek és ibolya-ágyak, halastavak, díszes fasorok, lombok közé rejtett barlangok, fákból és cserjékből alkotott útvesztők mellett vezetnek el. Itt-ott sodronyból készült madárházakra bukkanunk egyik másik oly nagy, hogy cserje-ligetek és gyümölcsfák is megférnek benne.²⁵⁹

A honfoglalás után az erdőkkel borított területek legnagyobb része a fejedelmek kezére került, mint az egyesekre nézve legkevésbé értékes ingatlan. A földközösség mellett az egyes helységek határában fekvő erdőségeket, a mennyiben földesúri hatalom alatt nem állottak, szintén a közös birtoklás rendszere szerint kezeltették. Megyénk területén számot tevő erdőség csak a pilisi részeken, a váczi Naszál mentében, a Galga völgyében és a Csepel-szigeten volt. Ezek legnagyobb részben a királyi birtokok állagát alkották, földesúri hatalom alatt jóformán csak a galgavölgyi, a Rákoskeresztúrtól keletnek Üllő felé eső területektől éjszaknak fekvő erdőségek állottak. Szabad, vagyis közöserdők - az 1789-iki kataszter szerint - a megyében egyáltalában nem voltak. Ezzel szemben mégis az 1779 márczius 3-án a királyi tábla által Szentmártonkátán tartott tanúvallomás azt látszik igazolni, hogy a lakosság a faizás jogán az erdők közös birtoklására jogot formált.²⁶⁰

Kezdetben okszerű erdészeti gazdálkodásról szó sem volt. A szegénység a faizás jogán látta el magát tüzelő-anyaggal és az erdőkezelőségeknek főgondja csak az volt, hogy a túlságos irtásokat megakadályozza. Ezt sem annyira az erdők, mint a vadak védelme szempontjából tették. Királyainknak és főurainknak ugyanis jóformán egyetlen sport-szenvedélye a vadászat volt. Oláh Miklós írja, hogy már régidő óta a királyi vadas, melynek neve Nyék (a mai Jánoshegy alján elterülő rész), karózattal van övezve, nem éppen sűrű erdő, kellemes tisztásai vannak, területe négy magyar mérföld és vadakban bővelkedik. Volt itt a szélen egy udvarház, nagyszerű épületekkel. Bonfinius is említi, hogy a vadaskert tele van állattal, közöttük sok a szelídített vad.²⁶¹ Mátyásról tudjuk, hogy ez volt legkedvesebb tartózkodási helye s itt pihente ki fáradalmait. Még II. Lajos idejében is visszhangzott a budai erdőség a vadászok lármájától s különösen Mária királyné kultiválta e vidéket, sőt I. Ferdinánd is megfordult e tájon s tervbe vette a vadaskert rendszeres kezelését.²⁶²

A rendszeres erdőültetés és kezelés a vármegyében Skopek Ferencz pestvárosi jegyző kezdeményezése vezethető vissza. Ő ugyanis 1755-ben, egy névtelen levélben, azzal a javaslattal fordult a magyar udvari kanczelláriához, hogy különösen a fában leginkább szűkölködő Alföldön, a vizenyős helyeken fűzfákkal való beültetését rendelje el. A javaslat megnyerte az irányadó körök tetszését és a helytartótanács rendeletet bocsátott ki az összes törvényhatóságokhoz, a melyben évnegyedes jelentés kötelezettsége mellett a tűzfa-ültetést elrendeli. Skopek felbuzdulva az eredményen, 1762-ben új eszmével lépett fel Pest város közgyűlésén. Azt indítványozta ugyanis, hogy az akáczfák ültetése is kötelező legyen. És ezzel megszületett az az üdvös akczió, melynek vármegyénk legnagyobb része a ma is meglévő s nagyértékű akáczos erdeit köszönheti.

A Mária Terézia korában felvirágzott nemzetgazdasági intézmények közül a vármegyében nehezen tudott talajt verni a selyemtenyésztés. Az óbudai uradalom igazgatójának 1771-iki jelentése szerint, az uradalom területéhez tartozó 12 községben: Ó-Budán, Szentendrén, Zsámbékon, Tökön, Perbálon, Szántón, Bogdányban, Tótfalun, Monostorban, Békásmegyeren, Budaörsön és Budakeszen 1769 óta összesen csak 2349 drb. eperfát ültettek el és pedig 1038 vöröset és 1311 fehéret. Ennek a csekély számnak az volt az oka, hogy a lakosság szivessebben foglalkozott a jobban jövedelmező szőlőmíveléssel, mint az eperfák ültetésével. 1771-ben például az egész selyemtermés az uradalomban 15 font volt. A visegrádi uradalomban még kevesebb volt az eperfa, úgy hogy selyemtermelést meg sem lehetett kezdeni, éppen eperfalevél hiányából. A ráczkevei uradalom 1771-ben Ráczkevén és Makádon tett kísérletet eperfa ültetéssel. A makádi ültetés sikerült, de a ráczkeveiből csak az elültetett 900 drb. gyökeres vessző indult meg, 11000 síma vessző és az egész magból kelt palánta elpusztult. Buda városa sem jósolt a megyében nagy jövőt a selyemtenyésztésnek, ellenben Pest állandó szakemberrel végeztette a munkát, a kit évi 200 frttal javadalmazott. A Szent Rókus-kápolna előtt egy 50 öl hosszú s ugyanannyi széles terület volt eperfákkal beültetve a melyeket 1771-ben ismét 3706 drb fával növeltek.²⁶³

Már a vármegye földrajzi fekvéséből is következik, hogy lakosai körében találkoztak olyanok, kik a halászattal mesterségszerűen foglalkoztak. Különösen a Duna mentén lakozók, a vácziak, marosiak, óbudaiak, a pestiek, a csepelszigeti lakosok és a solti részek dunai községei sorában találunk okleveles adatokat a halászatról és a halászokról, kik később külön czéheket is alkottak. A tervszerű halászat nyoma az a vizafogó, a mely 1528-ban Vácz és Buda között épült. Ezt a viza- és halfogót, a melyet "zegyem"-nek neveztek, Pempflinger Márk, a budai vár neves udvarbírája építette. A kir. helytartótanácsnak azonban nem tetszett a dolog és felírt ellene az udv. kanczelláriához. Ez a vizafogó szerinte tönkre fogja tenni a komáromi és a gutai halászokat, a kik pedig tisztán a halászatból élnek; de tönkre teszi az egyházak ilynemű berendezkedéseit is, mert a viza nem fog tudni Váczon felül kerülni. Ez volt az oka, hogy a váczi régi vizafogót, melyet Ulászló király tisztjei építettek, el kellett pusztítani. A panasz meghallgatásra talált s a vizafogót már a következő évben le kellett rombolni.²⁶⁴

A mezőgazdasági munkások, különösen az aratók, már a XVIII. század első éveiben is kitűntek szertelen követeléseikkel. A vármegyének 1729 július 28-án Pesten tartott közgyűlése panaszosan említi, hogy az aratók igényeiket annyira felemelték, hogy jóformán a learatott gabona felerészére tartanak számot. Határozatképen kimondották tehát a vármegye rendei, hogy ezentúl a nemes vármegye lakosai és népei közül senki se merészeljen az aratóknak és kaszásoknak többet adni, mint tiszta buzából nyolczadot, keverékből hetedet, rozsból, árpából, zabból stb. hatodot. Ha e szabály ellen valaki vét, ha munkaadó: tiz forintra, ha munkás egész keresménye felének elvesztésére büntetendő.²⁶⁵ 1730-ban pedig kimondják, hogy az aratómunkásokat a szolgabírák 12 frt bírság, és a keresmények felének elvesztése alatt kötelezhetik arra, hogy lakóhelyükrők máshová ne szegődjenek mindaddig, míg otthon munkát találhatnak s azután is csupán a vármegye területén vállalhassanak aratást.²⁶⁶ Az 1804-iki cselédrendtartás szerint a mezei munkások napibéreit így határozták meg: kaszás és boglyázó étellel 24 kr, a nélkül 30 kr; szénagyűjtő étellel 10, a nélkül 15 kr; arató étellel 15, a nélkül 20; kapás 5-20 krajczárig; kévekötő étellel 20, a nélkül 25, szőlőmunkás 7-27 kr-ig. 27 kr napibért a metszők kaptak, étel nélkül.²⁶⁷

A cselédügy rendezése már az 1696-iki egyik vármegyegyűlést is foglalkoztatta. Ekkor kimondották, hogy a szerződés új évtől új évig tart s a gazda köteles ekkor a cselédet kifizetni. Ezt a rendtartást a városokra és mezővárosokra is kiterjesztették.²⁶⁸ Az 1723-ban január 19-én tartott vármegyegyűlés részletesen megszabja a szegődött cselédek bérét és a szerződés módját. E szerint 320az év leteltével a gazda és cselédei egy héten belül tartoznak megegyezni. A hét elmultával a községi elüljáróság haladéktalanul köteles a szolgáktól és szolgálóktól az úri dézsmát és az adót behajtani s azt a földesuraknak, illetőleg a vármegyei perceptoroknak beszolgáltatni. Ez a szabályzat Szent György napján lépett életbe s ekkor a pásztorok, lovászok és juhászok kivételével, a többi cselédség mind 24 frt bírság terhe alatt, újra szegődni köteles.

A kézmívesekre nézve a szabályzat elrendeli, hogy akár napszámban, akár önállóan boltjaik vagy a vásárok számára dolgoznak, a két sz. kir. várost is beleértve, minden czéhből két-két tagot küldjenek ki, a kik azután a munkabérek és az árak limitáczióját sürgősen elkészíteni kötelesek.²⁶⁹ Ez a határozat különben szintén mutatja, hogy a vármegye közgyűlésének, bizonyos ügyekben, a sz. kir. városok területén is volt joghatósága.

Az 1726. jan. 21-én tartott vármegyegyűlés azután részletesen meghatározza az egyes cselédek béreit. A béresgazdánál a bérmennyiség azonban nincs beírva, a mi arra vall, hogy itt, mint bizalmi állásnál, külön megegyezésnek volt helye. A többiek bére így alakul: öregbéresnek 10 frt, abaruha és egyéb szokott ruha és étel; középbéresnek 8 frt; abaruha és egyéb szokott ruha és étel; kisbéresnek 6 frt, abaruha és étel; 6 ló mellett kocsisnak 15 frt, libéria és étel; 4 ló mellett ugyanennyi; 2 ló mellett kocsisnak 12 frt, ruha és étel; forrajtárnak 6 frt libéria és étel; lovásznak 3 ló mellé 6 frt, libéria és étel; inasnak egész esztendőre, belső szolgálónak a bére nincs kitéve; konyha-szolgálónak és parasztszolgálónak 8 frt praeterea nihil, vagyis azontúl semmi. A mit mégis úgy kell érteni, hogy ezek is a háznál étkeztek, csak ruhanéműt nem kaptak.²⁷⁰

1804-ben a vármegye rendei elfogadták a Szabolcs vármegyétől hozott cselédrendtartást s annak kinyomatását is elrendelték. Ez a rendtartás 20 pontból áll és mindenre kiterjedő részleteket tartalmaz. E szerint a szegődés tartama egy év, mely új évtől új évig tart. A cselédnek bizonyítványnyal, vagy községi passzussal kell bírniok. Az esztendő letelte előtt hat héttel joga volt a cselédnek felmondania; ha ezt elmulasztotta, egy további esztendőre újra szegődöttnek tekintették. A gazda a távozó cselédnek köteles volt bizonyítványt adni. A kereset nélkül való szegények kötelesek elszegődni, sőt erre szoríthatók is.²⁷¹

Egy alakítandó magyar gazda-szövetség eszméje szintén a vármegyéből indult ki. Szentkirályi László alispánhoz valaki 1717-ben tervet nyujtott be, "hogy hazánkban egy, a mezei gazdálkodásra és annak előmenetelére ügyelő szövetség szerveztessék", melynek czélja a gazdaságra vonatkozó hasznos tudnivalók, teendők följegyzése, összeállítása és kinyomatása volna, hogy ez által akár kisebb, akár nagyobb birtokosoknak némi útmutatás álljon rendelkezésükre s a gazda, ha gazdaságában javítást akar eszközölni - külföldi könyvek után indulva - ne legyen kénytelen saját kárán tanulni.

E gazdaszövetség tagjaivá, az indítványozó véleménye szerint, az ország ügyes és szorgalmas gazdáit kellene kiválasztani, a Pesthez közel lakó tagok közül pedig igazgatóságot alakítani, mely titkárt tart és levéltárat állítana fel. A költségeket egy gazda-naptár kiadásával és elárúsításával véli fedezhetőknek.

Az alispánnak tetszett az eszme s bemutatta azt József nádornak, a főispánnak is. A főherczeg elvállalta az alakítandó szövetség "főoltalmazói" állását s ezzel az ügy meg is volt indítva. 1817. aug. 24-én az alispán elnöklete alatt ültek egybe: báró Brudern József, gróf Brunswick Ferencz, gróf Esterházy Károly, gróf Festetich György, gróf Festetich János, Glosius Dániel táblabíró, gróf Festetich Antal, gróf Hunyady József, báró Orczy Lőrincz, Szily József udv. tanácsos, gróf Waldstein Manó és báró Wenckheim József, hogy az eszmét megvitassák.²⁷²

Volt-e sikere a szép és hasznos eszmének, vagy csak eszme maradt, nem tudjuk. Újabb idők, a régi álmodozók szép terveit, megis valóra váltották.

A kereskedelem a vármegyében a Duna mentében és különösen Budán és Pesten vett kezdettől fogva nagyobb lendületet. Nagy Lajos ideje óta pedig, 321a ki Budának, melyet fővárosul szemelt ki, árúmegállítási jogot adományozott, az egész magyarországi kereskedelem középpontja Buda lett. E kiváltság szerint ugyanis a kereskedőket akár szekéren, akár hajón, felülről vagy alulról érkeztek Budára, e városban minden áruikkal megállapodni és azokat csupán e helyen eladni kötelezték. Német, cseh, lengyel, olasz és porosz kereskedők vonultak át a vármegyén s hozták be a külföldi ipar gyártmányait.

A kereskedelem, melyet Zsigmond s utóbb Mátyás király is nagyban emelt, a török időkben sem szünetelt a vármegye területén. De változott a kép, mások voltak a kereskedők. A németek és csehek nem merészkedtek Komáromon alul kerülni s így a ráczok vették kezükbe a közvetitést. A török különben is, nem tekintve, hogy szükségleteinek fedezésére rászorult az idegen kereskedőkre, a vámok és adózások szempontjából is arra törekedtek, hogy a kereskedelmet előmozdítsa. E czélból legkivált a vásárok tartását szorgalmazta.

Az 1715-iki és 1720-iki összeírások adatai szerint a vármegyében az üzleti élet a két sz. kir. városban Budán és Pesten összpontosult. A vármegye területén szoros értelemben vett kereskedőt, vagy mesterembert csak keveset találunk. A foglalkozási táblákba felvett fogyatékos adatok szerint 1715-ben Czegléden 3 kereskedő volt, a kik évenkint 30 frt bért fizettek a városnak; Kőrösön a kereskedelmet egy idegen képviselte, a ki ezért a városnak 20 frtot fizetett; Ráczkevén néhány marhakereskedő és viza-halász volt. Ez utóbbiak azonban 1712 óta egy fillért sem kerestek. A szentendrei ráczok között volt a legtöbb kereskedő; ezek faboltokban holmi apróságokat árultak és vásárokba is jártak. Az 1720-iki összeírás szerint pedig az üzleti élet az egyes községekben így van feltüntetve: Borosjenő: igásmunkából és napszámból él; Kecskemét: néhány görög és örmény boltosa van, kik 80 frt bért fizetnek, maguk a város lakosai semmiféle questust vagy commerciumot nem űznek. Kőrös: néhány idegen kereskedő, kik a városnak 28 frt bért fizetnek. Pataj: egy görög kereskedő évi 30 frt bérrel. Ráczkeve: Két marhakereskedő, néhány szatócs és halász. Solymár: egy kovács. Szántó: három mészégető. Szentendre: három marhakereskedő, 4 bolt, mely a városnak 170 frt évi bért fizet. Más kereskedés nincs. Szentlászló fát szállít Szentendrére. Vácz: egy serfőző, egy kelmefestő, egy hajós, egy vinczellér. Az 1720-iki összeírás összesítő táblázata szerint volt a vármegye területén: egy ács, egy borbély, egy fazekas, két kovács, egy kőmíves, egy lakatos, négy szabó, öt varga, két kereskedő, öt más foglalkozásu, vagyis mindössze 31.

Hatvan év mulva, mikor Mária Terézia királynő elrendelte, hogy a kereskedelem előmozdítása érdekében szándékolt munkálatok könnyítésére irassanak össze az országban élő iparosok, kézmívesek és gyárak, a vármegye már vigasztalóbb képet nyújt. Az összeírás, mely 1771-74 között történt, az Országos Levéltár gazdag anyagában lelhető fel.²⁷³ Megyénkre nézve az adatok ezek:

A szövő- és fonóipar általában legelterjedtebb volt az egész országban s eléggé képviselve volt a vármegyében is. Posztószövő és ványoló Pest városában 10, a kik azonban évenként (1773-ban) csak 2 vég fehér karaffia posztót (rőfje 1 frt 06 kr); 27 vég finom kék posztót (rőfje 1 frt 42 kr); 287 vég vastag flanelt, 54 vég vékony flanelt és 320 drb bolyhos pokróczot tudtak elkészíteni. Budán egy 28 rőfös vég finomabb posztó 35-47 frtba került. Óbudán 3 iparos naponta 12 rőf posztót szőtt. Egy vég (19 rőf) ára 6-17 frt között váltakozott.

Kalapos volt Pesten 3, Szentendrén és Óbudán egy. Budán nincs kitéve a kalaposok száma, csak portékájuk ára. Egy Castor-sapka csattokkal 4-6 frt; közönséges gyapjúsapka 21 krajczár és 2 frt között váltakozik. A pesti kalaposok mindent összevéve körülbelül 290 tuczat kalapot készítettek. Tuczatját 3-9 frtjával adták. Volt még Pestnek 4 süvegese is, a kik 200 pár első-, 900 másod- és 2000 pár harmadrangú árút készítettek. Párja 1.48-2.24-el kelt.

Harisnyaszövő volt Pesten egy, a ki évente 650 tuczat hosszú férfi- és 750 tuczat női harisnyát szőtt. Az előbbiek tuczatja 12-15, az utóbbiaké 10-12 frt között váltakozott. Készített még 100 tuczat férfi, 140 tuczat női kapczát, 180 tuczat keztyűt és 200 tuczat nyakravaló kendőt. Fejkendőből 3000, 2000 és 2000 véget szőtt 24 rőfével. Budán egy, Szentendrén kettő dolgozott.

Takács a vármegyében egy sem volt. A vármegyei vásárokat e czikkekből a nyitramegyei, soproni és beszterczebányai takácsok látják el. Szabót sem 322jegyez fel az összeírás a vármegyében egyet sem, a mi, tekintve az 1720-iki összeírás adatait, a kimutatás helyes voltát erősen diszkreditálja.

Gombkötő volt Pesten, Budán, Szentendrén (2), Óbudán (3). A szorosabb értelemben vett gombkötőkön kívül volt Pesten két olyan iparos, a ki csak szalagcsinálással foglalkozott. Készítettek évente 600, 400, 3000 rőf selyempántlikát 500, 300 és 3000 rőf félselyempántlikát minőség szerint. A passzomántosok aranyzsinórt (skofiumot egy lat 30 kr) ezüst-, selyem- és gyapjúzsinórt készítettek. Kötélverő csak Komáromban és Nagyszombatban volt.

Timár volt Pesten (5), Budán, Váczott (1), Szentendrén (4). A pesti öt mester feldolgozott évenként 500, 650, 600 pár ökörbőrt minőség szerint; párját 16-18 frtjával számították. Feketére festett tehénbőrt 150, 300 és 300 párt 9-12 frtjával; borjubúrt 100, 200, 140 darabot 9-13 frtjával kötegét. Áruikat egész Triesztig szállították. A vargák összeírását nem ösmerjük. Szőrmeáruk kikészítésével a vármegyében senki sem foglalkozott.

Pestnek nem volt aranylapítója s a vásárt a budai és a gácsvárosi lapítók látták el. Egy könyvecske arany 3 frt 45 krba, ezüst 36 krba, kevert 1 frt 48 krba került. A kovácsok száma nincs felsorolva.

Késes volt Pesten (5), Budán, Váczott (1). A pesti késesek a három minőségből évenként 1000-1000 párt készítettek és 7-15 krjával adták.

Rézmíves Pesten volt egy. Készített aranyozott és ezüstözött gombot, sárgarézből való pitykét s árúival az egész országot beutazta.

Asztalost nem említ a jelentés, se bodnárt, se kerékgyártót, se puskaagykészítőt. Ilyenek jóformán csak Sopronban és Pozsonyban voltak. De volt Pesten (4), Budán, Óbudán (1) fésűs. Az óbudai fésűs naponta féltuczat fésűt csinált s tuczatját 24-36 krjával adta. A pestiek évente 80, 400 és 500 tuczatot készítettek el minőség szerint s tuczatját 12-48 krjával árulták.

Volt Pesten egy papirfestő is, de az is olyan szegény, hogy egyfajta fehér czédulán és levélpapiroson kívül egyebet nem csinált.

A törökök, a kiknek sok puskaporra volt szükségök, a budai vár aljában puskaporgyárat állítottak fel, a melyben török katonaság dolgozott. A puskapor gyártásához szükséges salétromot legnagyobbrészt Kőrös városa szállította, de résztvett a szállításban Czegléd is. A két város határában ugyanis igen sok salétromos föld volt s az egyes területeken a föld felszínén kivirágzás alakjában mutatkozott. Ezt a körülményt felhasználták a törökök és kötelezték a két várost salétrom-szállításra. Az évi termés 1200-2800 oka körül ingadozott.²⁷⁴

Az 1761-iki helytartótanácsi összeírás szerint a vármegyében 59 szabadalmazott czéh volt, nem számítva a két szabad királyi város czéheit. Ez mutatja leginkább az 1771-iki összeírás hiányait. Kitünik ebből, hogy varga- és csizmadia-czéhek voltak: Óbudán, Szentendrén, Zsámbékon, Kalocsán, Váczott, Ráczkevén, Kecskeméten és Nagykőrösön. Szabók pedig: Szentendrén, Zsámbékon, Kalocsán, Váczott (két czéh, magyar és német), Ráczkevén, Kecskeméten és Nagykőrösön. Egyébként is 5 czéh volt (szattyán és kordován készítő tabakosok, szűcsök, paplan- és zubbony-készítők; Kalocsán 4, (közte irhások és szűcsök), Váczott magában 16 czéh s ezek között oly iparos-czéhek, a mely iparágak képviselőiről az 1771-iki összeírás meg sem emlékezik, mint lakatosok, puskamívesek, órások, szíjjártók, nyergesek és sarkantyúsok, ruhafestők, kádárok, szűrszabók, borbélyok. Ráczkevén volt 4 czéh, közötte a szűcsöké; Kecskeméten 10 czéh, közöttük lakatosok, borbélyek, szappanfőzők, szűcsök, takácsok és Nagykőrösön hét czéh.

A főkereskedelmi ér a Duna volt a legrégibb idők óta. Már Nagy Lajos-korabeli adatokból látjuk, hogy Buda és Bécs között igen élénk hajózás folyt. Pozsonyiak, budaiak, pestiek és szeben-brassói kereskedők vetélkedtek hajóknak kereskedelmi czélokra való felhasználásában. A szárazföldi kereskedelmi út nyugat felől Győrnek menve, Bia táján lépett vármegyénk területére, Pozsonyból meg Váczon vezetett át.

Az osztrák körök mindig nagy súlyt helyeztek arra, hogy a magyar kereskedelmet irányítsák és befolyásolják. Azért már jóeleve hajózási társulatokat alapítottak s igyekeztek a dunai hajózást egészen a maguk számára lefoglalni. A bécsi hajósczég, melyet 1531-ben vezettek be a város évkönyvébe, a török időkig Bécstől Budáig járatta hajóit. Buda elfoglalása után azonban 323már csak Győrig, sőt utóbb csak Pozsonyig merészkedtek lebocsátkozni. Ekkor Komáromtól le, egész az alsó Dunáig, a hajózás a magyar és rácz hajósok kezébe ment át. Hajósaink nagyobbrészt Bécsben vásárolták a hajókat, de azért volt Óbudán és Nagymaroson hajókészítő telep, bár ide a hajóépítésre megfelelő fát messze földről kellett szállítani. A XVIII. század elején a bécsi Lärnpecherammt hajói elárasztották a Dunát s a magyar hajósokat kezdték kiszorítani. Már a XVI. században jártak a Dunán járművek, melyek a személyszállítást közvetítették; katonai czélokból pedig már az Árpádok korában is úsztak a Dunán személyszállító hajók. A XVII. és XVIII. századokban, kivált a Rákóczi-mozgalmak idejében, a katonaság jórészét hajókon szállították le Budára.²⁷⁵ A vármegye levéltárában van egy érdekes helytartósági irat, mely gróf Batthyány Tivadarnak és társainak kizárólagos szabadalmat enged 1793 augusztus 23-án oly hajó készítésére, "mely a víz ellenében megyen."²⁷⁶

1755-ben Fournier Ágost a "Morvaországi társulat" czím alatt a kivitel emelésére alakult szövetkezet megbízásából beútazta Magyarországot, hogy a kereskedelmi viszonyokról tájékozódjék. Jelentése vármegyénkre nézve is néhány érdekes adatot tartalmaz. Szentendréről mondja, hogy a kereskedelem ott egészen a görögök kezében van, mert az egész várost jóformán ők lakják. Forgalmuk egész Törökországig terjed. Nevezetesebb kereskedői: Sagarovics és Lobsánszky, Popovics János, Kumovics Áron, a Szenkovics és Prambovan testvérek. Raktáraik tekintélyesek, sokat vesznek készpénzen s a következő árúczikkeik vannak: aacheni posztó, morva posztó, fulnecki posztó; sziléziai félrázsa, linczi és sziléziai vászon, flanell, svájczi és egyéb gyapjúárúk.

Fournier kiemeli Budának és Pestnek, mint kereskedelmi középpontoknak, kedvező helyzetét. Óbudán két igen nagy zsidó kereskedés volt, a Kapl Mózes Jeremiás és testvérei és a Löbl Markus, Hollitscher Jeitl s társai czégek. Azt mondják róluk - írja az idegen utazó - hogy nagyban csempészkednek és árúiknak csak nagyon kis része van rendesen elvámolva.

Pestre az utazó éppen a Medárd-napi vásár alkalmával érkezett. Az eladók és vevők nagy sokaságát találta együtt. A szomszédos helységekből való kereskedők is megjelentek, mert ezek a vásáron látják el magukat árúkkal.²⁷⁷

A vármegyei hatóság részint kereskedelmi okokból, részint biztonsági szempontból ismételten foglalkozott a Duna és a megyebeli belvizek szabályozásának kérdésével. A vármegye levéltárában halomszámra állanak az erre vonatkozó érdekesnél érdekesebb jelentések és sokszor a mai vizrajzi viszonyokat megvilágositó tervezetek. Igazán nagy kár, hogy ezt a becses anyagot hozzáértő szakemberek mindeddig még ki nem aknázták.

Terünk nem engedi, hogy e helyütt ez anyagra bővebben kiterjeszkedjünk. Csak röviden felsoroljuk a nevezetesebb intézkedéseket s egy-két nagyobbszabású tervet mutatunk be. Már 1774-ben foglalkozott a vármegye a Sárviz folyónak kiszárításával; 1779-ben jelentést kívánt a helyi hatóságoktól a vármegye területén található mocsarakról, hogy azok tervszerű lecsapolására nézve intézkedhessen; 1780-ban a Galga vizének szabályozása; 1781-ben a biai tó lecsapolása foglalkoztatta a vármegyét. 1763-ban Rutkay Mihály mérnök egész tervezetet dolgozott ki a vármegyében lévő tavak lecsapolására. 1811-ben a biai tó lecsapolása volt ismét napirenden és élénk vita keletkezett e kérdés körül gróf Sándor Vincze meg Szily József között.²⁷⁸

A Duna gyorsan iszaposodó medrét a vármegye közönsége ismételten tisztogattatta. Igy olvasunk 1783-ból egy jelentést az Esztergom és Buda közötti folyamszakasz tisztításáról. Az 1804-iki jegyzőkönyvekben meg a Dunameder tisztítási költségei 1801-1802-ből és a szükséges eszközök vannak felsorolva.

A Duna gyakori kiöntései által okozott károk már jó eleve a folyam szabályozására irányozták a figyelmet. Védték a partokat, a mint azt egy 1737-iki jelentés 324mutatja, de ezzel számbavehetőbb eredményt elérni nem tudtak. 1768-ban 1770-ben, 1775-ben a jegyzőkönyvek egész sorozatát írják össze a Duna kiáradása által okozott károknak. Mikovinyi Sámuel mérnök 1774-ben az árterületekről térképet is készített s az ár ellen való védekezésről értékes indítványokat tett. 1799-ben Szigetszentmiklóst a Duna jege egésze elseperte, úgy hogy a vármegye kénytelen volt a község lakosait jobb és biztosabb helyre áttelepíteni.²⁷⁹ A XVIII. század folyamán a vármegye területén 1744-ben, 1748-ban, 1768, 1770, 1775, 1780, 1781, 1788, 1795 és 1799-ben voltak nagyobb árvizwek. 1774-ben a víz Pest alatt 21, 1775-ben 23 ölnél magasabb emelkedést ért el. 1775-ben Pesten 611 ház omlott össze és a kár 171,224 frtra rúgott.

Az 1838-iki nagy árvíz, mely a testvérfővárost úgyszólván letörölte a föld színéről s annak újabb alakulását tette szükségessé, rendkívül nagy pusztításokat okozott a vármegye területén is. Ez évben a jég, a 0 vonal fölött 20'6"9"' magasságú vízállásnál, január 6-án állott meg Pest fölött s csak márczius 13-án délután 2-3 óra között indult meg. Másnap a víz magassága már 27'11"9"'-ra emelkedett s elborította a várost.

Az árvíztől legtöbbet szenvedett a solti járás, a hol az összes kár mintegy 414,686 frt 11 kr volt. Legnagyobb volt a pusztulás Solton, a hol 408 ház dőlt romba, 169 megrepedt; összedült még 63 kamra és 67 istálló. Akasztón 146, Apostagon 136, Bátyán 110, Bogyiszlón 127, Dömsödön 140, Dunavecsén 133, Fajszon 187. Patajon 92, Szalkszentmártonban 132 és Uszódon 59 ház omlott össze. Nagy volt még a pusztulás Dab, Dusnok, Foktő, Harta, Hajós, Géderlak, Szentbenedek, Szeremle és Tass községekben. Kalocsán összedült 232 ház, 143 kamra, 205 istálló; megrepedt 127 ház, 39 kamra és 48 istálló.

A pilisi járásban sokat szenvedtek: Lóré (37), Makád (15), Becse (20), Ráczkevi (120), Csép (20), Tököl (152), Csepel (117), Albertfalva (39), Promontor (27), Bogdány (123), Visegrád (53), Tótfalu (161), Pócsmegyer (138), Monostor (118), Szentendre (177), Óbuda (22 zsidó ház), Kaláz (14), Óbuda (397 keresztény ház), Tétény (19). A zárjelbe tett számok az összedült házak számát jelzik. A hivatalos kárbecslés szerint a kár 1.103,920 frt 27 krra rúgott. A váczi járásban a székhelyen kívül, elpusztult Ujpest.²⁸⁰

A vármegye levéltárában eleddig talált legrégibb szabályozási terv 1751-ből való és a solti járás Dunaszakaszára vonatkozik. Újabb terv készült 1774 táján. Ez évben ugyanis Balla Antal mérnök beterjesztette észrevételeit Böhm mérnök ellenvetéseire a szabályozás körül készített terveiről. 1780-ban ismét új tervek készültek, a melyeknek felülvizsgáltatására a vármegye bizottságot is küldött ki. A bizottság két évig tanácskozott, de megegyezni nem tudott. 1798-ban a Ferencz-csatorna ásatása foglalkoztatta a vármegyét. A megyei érdekeltség vonakodása sok erélyes rendszabály meghozatalára kényszerítette a törvényhatóságot, mely a maga részéről mintegy 4000 emberrel vett részt a nagy munkában.

1715-ben báró Dillher, Szolnok parancsnoka, rendkívül geniális tervvel lépett fel, a mely, ha megvalósul, a vármegye kereskedelmének nagy előhaladást volt hivatva biztosítani. Legfelsőbb helyre ugyanis egy momorandumot adott be, a melyben kifejti, hogy a Duna és a Tisza között Pesttől Szolnokig csatornát kellene építeni. A csatorna minden nehézség nélkül és csekély költséggel lenne elkészíthető, mert alkalmasabb terepet csatornaépítésre keresve sem lehetne találni egész Magyarország területén. E két város között ugyanis a terület oly pompás síkság, mint Senaar Babylon mellett. Nincs itt semmiféle hegy, szikla, vagy erdő, csak két bokortalan domb, melyek nagyobb akadályt nem alkotnak. Pontos mérések szerint - lépésben való lovaglást véve - Szolnok Pesttől 14 órára van. A két folyam szintje között nagyon csekély a külömbség. A Duna ugyan magasabban fekszik valamivel, de ez könnyű szerrel kiegyenlíthető. Ha az ország ingyen-munkáját a csatorna építésére rendelnék, az e kerületben fekvő 16 vármegyére egyenként egy-egy mértföldnyi út esnék. A csatornát ugyanis nem lehet egészen egyenes vonalban ásni s így, egyéb akadályt is beleszámítva, a 14 mértföldnyi távolság helyett 16 mértföldet kellene alapul venni.

A csatorna megteremtése, a memorandum szerint, rendkívüli gazdasági jelentőséggel bírna. Egy a sószállítás, a melyet a csatorna úgyszólván ingyenessé 325tenne, másik előny a fa-szállítás lenne, mert míg most Bécsből hozzák Budára a fát és Budán egy fatörzs 1 frt 30 krba kerül, addig a csatorna kiépítése után Máramarosból potom áron szállíthatnának az ország szívébe s onnan külföldre is kiszámíthatatlan mennyiségű fát. Ajánlja a csatorna kiépítését a haltenyésztés is. Szolnokon hihetetlen mennyiségben van a hal, értéke alig van s ingyen is eleget kaphatni. Az Alföldön a vízhiány miatt lehetetlen a halat Pestre szállítani; ha a csatorna kiépülne, ez semmi nehézséget sem okozna. Tekintetbe kell venni még azt is, hogy ha a Duna vize a Tisza vizét átjárná, a tiszai hal jóságra és finomságra minden európai halat felülmulna. Arra is számítani lehetne, hogy a csatorna mentén a mezőgazdaság emelkednék s így a vármegye olyannyira szükséges új telepítései is gyorsabban lennének keresztülvihetők. Végre kifejti azt is, hogy a csatorna hadi szempontból is kiváló jelentőséggel bírna.

Báró Dillher a csatorna részletes tervét is elkészítette s azt a mérnökök (1725) nagy elismeréssel fogadták, de az életrevaló terv soha sem valósult meg.

Fraknói Vilmos a hazai és külföldi iskolázásról írva, alapos történelmi kutatások alapján kimondotta: A középkorban, miként nyugati Európa minden államaiban, úgy hazánkban is a katholikus egyház volt a művelődési mozgalom kiindulási és középpontja s következőleg a tanügynek is vezetője.

E történelmi tény alapján kétségtelen, hogy vármegyénk területén, különösen a pilisi részeken és Budán meg Pesten, találkozunk a legnagyobb szellemi kulturával, mert ezeken a részeken és hozzávehetjük még a Csepel-szigetet, meg Kalocsa környekét, volt a legtöbb egyházi intézmény, a legpezsgőbb egyházi, tehát kulturális élet. A székesegyházi, káptalani, kolostori és plebániai iskolák voltak a tanítás közegei. Békefi Remig, a jeles művelődéstörténetíró kimutatta, hogy a hol plebános és plebánia volt, ott iskola és tanítás is volt.²⁸¹ Az első elemi iskolák tehát a plebánosi iskolák voltak, míg a magasabb tanítás a székesegyházi - a kalocsai és váczi - káptalani - az óbudai és a kolostori iskolákban talált kellő mívelésre. Legcsekélyebb volt a kulturális élet a Duna és Tisza közén, a hol a keménynyakú kunok, a kik csaknem a középkor végső szakáig ápolták régi pogány szokásaikat, lehetőleg elzárkóztak a plebániák és iskolák építése elől. Legalább ezt kell hinnünk, ha figyelembe vesszük, hogy e területről okirataink alig egy-két intézmény emlékét tartották fenn.

A szellemi élet kivált a kolostorokban talált otthonra. A domonkosok budai kolostora, különösen a XV. század folyamán, a magyar tudományos élet középpontja volt. A pálosok buda-szentlőrinczi kolostorában több neves, a párizsi egyetemen is ösmert szerzetes atya tartózkodott. Itt készítette el Báthory László atya egyik legrégibb magyar bibliafordításunkat is. Dombrói Márk krónikája pedig említi, hogy a nagy fénynyel és pompával épített kolostori templom képei és szoborművei az odavaló szerzetes atyák mesteri kezét dícsérik.²⁸²

A magyar nőnevelés középpontja a nyulszigeti domonkos apáczáknak a kolostora volt. IV. Béla szent életű leánya, ki e kolostorban töltötte el életének legnagyobb részét, mint írónő is megörökítette nevét, a lelki életről szóló művével. Itt élt Ráskai Lea is, kinek régi magyar nyelvemlékeink egy tetemes részét köszönhetjük. A magyar főurak előszeretettel küldték ebbe a kolostorba serdülő leánygyermekeiket, a hol éneket, olvasást és kézimunkákat tanultak. Hasonló iskolájuk volt az óbudai apáczáknak is.²⁸³

A XV. században már a városok is tartottak fenn iskolákat. Budának 1525-ben hét iskolája volt, a mi arra mutat, hogy jó eleve gondoskodott iskolák felállításáról. Legrégibb ösmert iskolamestere Lavai Robeck Pongrácz, ki 1450-ben viselte ezt a hivatalt. Pesten már 1238-ból ösmerünk iskolamestert.²⁸⁴

Mikor a török vész pusztulást hozott a vármegyére s az egyházi intézmények elhagyottan, rombadűlve állottak, a kulturális élet is hanyatlásnak indult. Az ország rendei ugyan sürgetve sürgették a királyokat - így 1550-ben 326is - hogy az elpusztult kolostorok és egyházak vagyonát iskolák helyreállítására és alapítására, tudós és jó tanítók ellátására, szorgalmas tanulók segélyezésére fordítsák, de ennek, legalább vármegyénkre nézve - nem volt sok foganatja.

A protestantizmus ösztönszerűleg nagy súlyt helyezett az iskolákra s nagy érdeme, hogy az iskolamesterek állását tiszteltebbé és előkelőbbé tenni igyekezett, midőn azt a papi állás alsóbb fokának tekintette.

A budai főiskola, mely Mátyás király idejében európai hírre tett szert, de már tehetetlen utódai, II. Ulászló és II. Lajos alatt közel volt a megsemmisüléshez, a protestantizmus által egyidőre ismét fellendült. Ám ez fellendülés nemzetietlen volt. Idegen tanárai: Gryneus Simon, Lang János, Vinsheimus Vid idegen szellemet honosítottak meg s nem csoda, hogy 1523 körül hazánkat elhagyni kényszerültek.²⁸⁵

A XVI. század közepe táján volt protestáns iskolája - az eddig ösmert adatok szerint - Czeglédnek, a hol Szegedi Kis István és az utóbb konvertitává és pozsonyi kanonokká lett Weresmarty Mihály is tanítottak.²⁸⁶ Volt iskolájuk Kecskeméten, a mely nagyobb virágzásra emelkedett, a mikor 1599-ben a híres tolnai iskolát a törökök elpusztították s annak tanulói Petri György vezetésével Kecskemétre költöztek át.²⁸⁷ Volt a kath. iskola mellett protestáns iskola is Pesten 1563 körül, a hol ekkor Szkaricza Máté tanított.

A törökök kiszorítása után az iskola-ügy is elég gyors lendületnek indult. Az 1770-71-iki összeírás szerint volt az országban összesen 2845 népiskola. Ebből Pest-Pilis-Solt vármegyére esett 186. Tehát már elég tekintélyes szám. Budán ez időtájban hat városi iskola volt, Pesten kettő, Óbudán egy katholikus és egy református. Volt ezenkívül még a görög nem egyesülteknek 8 iskolájuk.²⁸⁸

Mária Terézia 1777-ben az egyetemet Budára helyezvén át, a vele kapcsolatos budai egyetemi főgimnázium is megkezdte működését s ez Budán maradt akkor, a mikor az egyetemet - 1784-ben - Pestre helyezték át. 1832-ben e gimnázium a kegyesrendiek vezetése alá került. 1851-ben világi tanárok vették át.

A félegyházai algimnáziumot Balogh István ottani plebános kezdeményezésére a város állította fel 1809-ben. Azonban 1822-benmár meg is szünt, mert a tanárok, a csekély javadalmazás miatt, elhagyták. Hosszas utánjárásra 1862-ben ismét engedélyezték s a város azt fokozatosan fejlesztette ki.

A kalocsai gimnáziumot 1765-ben alapította gróf Batthyány József kalocsai érsek s azt a kegyesrendiekre bízta, a kik ott 1860-ig működtek. Ekkor Kunszt József érsek a gimnáziumot 200,000 frt alapítványával főgimnáziummá emelte s vezetését a Jézus-Társaságra bízta, mely azt konviktussal látta el.

A kecskeméti főgimnáziumot gróf Csábrághy Koháry István alapította és a kegyesrendiek vezetésére bízta. Főgimnáziummá 1863-ban lett.

Pesten a XVIII. század derekán két gimnázium volt. Az egyiket, mely a redoutban nyert elhelyezést, Albrecht főherczeg szorgalmazására alapították a tanulmányi alap terhére. Ez kezdetben német intézet volt s 1861-ben alakította át Nagy Márton kegyesrendi áldozár magyar nyelvűvé. A másik a kegyesrendiek gimnáziuma, melynek első csirájával ugyan már 1717-ben találkozunk.

A váczi kegyesrendi gimnáziumot Kollonich Zsigmond váczi püspök alapította 1714-ben. Főgimnáziummá csak újabb időkben fejlődhetett ki.²⁸⁹

A protestánsoknak a XVI. század közepe táján Czegléden volt iskolájuk, a hol Szegedi Kis István is tanított. Volt még iskolájuk, az eddig ismert adatok szerint, Kecskeméten, 1563 körül Pesten és Kőrösön.

1766-ban az ág. ev. iskola a vármegye területén csak egy volt, az aszódi középiskola. A reformátusoknak ez időben elemi iskoláik voltak: Czegléden, Halason, Kúnszentmiklóson, Kecskeméten, Laczházán, Nagykőrösön, Patajon, Szabadszálláson és Kúnszálláson.

A vármegye minden kulturális intézményt lelkesen felkarolt és tőle telhetőleg istápolt. A XIX. század első évtizedeiből származó vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek a szellemi élet terén hazánkban észlelhető forrongásoknak és 329mozgalmaknak hű tükrét alkották. Ismételten (1825, 1836, 1839) foglalkozott a vármegye a Magyar Nemzet Múzeum ügyével. Az 1825-iki követutasítás 10-dik pontja szigoruan meghagyja a vármegye követeinek, hogy igyekezzenek mindenképpen előmozdítani a magyar nyelv rendszeres és okszerű tanítását és pedig az egész vonalon, az elemi oktatástól kezdve, a legfelsőbb tanintézetekig. Sürgeti a Nemzeti Szinház felállítását, a katonai nevelőintézet és főképpen a Nemzeti Múzeum építését. Foglalkozott (1825, 1830, 1843.) a m. kir. egyetem kérdésével. Az 1825-iki követutasítás 28-ik pontja mondja: az országgyűlésen határoztassék el törvény által, hogy a pesti universitás minden külső függéstől mentesíttessék és a fundatorok tett intézetei szerint igazgattassék és az iránt óvás tétessék, hogy a pesti universitás tagjainak accomodatiójokban rövidség ne legyen.²⁹⁰

A 29-ik pontban pedig sürgeti a vármegye, hogy ama szerencsétlenek számára, kik elméjökben megtébolyodtak, az országban egy közönséges institutumnak felállítása iránt az országgyűlésnek javaslatjai végrehajtassanak; ha pedig hosszabb idő alatt nem állíttatnék fel, az esetre az egyes jurisdictióknak e részben tett és teendő intézkedésökben akadályok ne tétessenek.²⁹¹ A tébolyda ügyében a vármegye külön bizottságot is küldött ki, a mely részletes tervezetet dolgozott ki, hogy az eddig begyűlt 11,837 frt tőkét miként lehetne növelni. Szándékában volt a rendeknek egy külön vármegyei tébolydának a felállítása is, s annak helyéül Kecskemétet jelölték meg.²⁹²

Egy műegyetem felállításáról is sok tanácskozás folyt a vármegye termében, sőt részletes tervet is dolgoztak ki arra nézve, miként lehetne e kérdést megoldani. Kétségtelen, hogy a vármegyének ez a fellépése sokban hozzájárult ahhoz, hogy 1846-ban, József nádor 50 éves nádori jublieuma alkalmából a József-műegyetemet tényleg felállították.²⁹³

A honi szobrászat előmozdításának czéljából a vármegye társulatot szervezett, a melyben Simoncsics János alispánon, mint az alakulás elnökén kívül, résztvettek: Fáy András, Ilkey Sándor, Nyáry Pál. A tényleges működés Ferenczy István művész segélyezésével indult meg. Tervbe vette a társulat egy Mátyás-szobor felállítását is, melyet Ferenczy lett volna hivatva megalkotni.²⁹⁴

A jótékonysági intézkedések sorából, az 1845-ben alapított rabdolgoztató intézeten kívül, különösen megemlítendők azok az akcziók, a melyeket a vármegye az 1717-iki és 1846-iki inségek idején tett. 1817-ben, az éhinség idején, a vármegye rögtön szervezte a segélyezést s gondoskodott az inségesek megmentéséről. A jövő eshetőségeknek elejét veendő elrendelte, hogy közmagtárak állíttassanak fel. A terv valósult is, de a fellobbant buzgalom hamar csökkent s a közmagtárak intézménye ma már csak régi emlékekben él. Az 1846-iki éhinség megszüntetésére a vármegye 50.000 pengő forintnyi kölcsönt vett fel s azt az országgyűlési költségek kivetésének kulcsa szerint, a megyebeli birtokos nemesektől és uradalmoktól szedte be.²⁹⁵

A mint láttuk, a vármegye 1825-iki követutasításában nyomatékosan követelte egy nemzeti színház felállítását. De a nemzeti színészetet már előbb is istápolta. Ráday Pál, Kazinczy Ferencz és Kelemen László alakították az első magyar színész-társaságot 1791-ben, az ország fővárosában. Azonban ez rövid életű volt s csak néhány előadást tarthatott, mert megfelelő épülete nem volt s a német színház intrikáival is küzdenie kellett. Mikor 1799-ben új német színház épült, a vármegye arra törekedett, hogy abban felváltva, a magyar színészek is játszhassanak, vagy hogy legalább a régi német színház, e rozoga épület adassék át nekik. Azonban czélt érni nem tudott és a pesti színjátszó-társaság kénytelen volt az országban szétoszlani; díszletei a vármegyeház padlására kerültek.

1801-ben a vármegye ismét kezébe vette a magyar színészet ügyét. A társaság segítése czéljából gyüjtést indított a megyebeli földesurak között és hasonló kérelemmel fordult az ország többi törvényhatóságaihoz is. A begyűlt pénzeket a vármegyei pénztár kezelte. 1801-1837-ig hosszas és kitartó buzgólkodásának 330sikerült is 157.158 frt 59 krt összegyüjtenie. Fontosabb azonban, hogy sikerült az ügynek herczeg Grassalkovich Antal pártfogását megnyernie. A herczeg telket ajándékozott az építendő színháznak, a melyen az, a nemzet napszámosainak buzgó közreműködése mellett, 1837 augusztusában fel is épült. Hogy azonban a Magyar Nemzeti Színház fennmaradását is biztosítsa, a vármegye 500 drb 100 frtos részvényre alapított társaságot szervezett. Ebből nyert segítséget a színház 1841-ig, a mikor végre országos pártfogás alá került. A színház bizottmányában azonban a vármegye, alispánjával továbbra is, egész az újabb, modern szervezésig, tevékeny részt vett.²⁹⁶

Hasonló buzgóságot és szivósságot fejtett ki a vármegye az országos vakok intézetének felállítása körül. Ennek az intézetnek az alapítását az 1826-iki országgyűlésen József nádor a vármegye főispánjaként indítványozta. Az első gyűjtés Pozsonyban ment végbe, a hol akkor jelen volt Beitl Ráfael, a vak gyermekek tanítómestere s az országgyűlés tagjainak néhány képzett vak tanítványát bemutatta. József nádor, ki az ügyet nagyon szívén viselte, a vármegyében is szervezett gyüjtő-bizottságot, a mely csakhamar 1457 frt 12 krt gyűjtött össze a nemes czélra. Az országosan megindult gyűjtés lehetővé is tette az intézet felállítását, melynek első szállása az Üllői-út elején volt, a Donner-féle házban. 1835-ben Földváry Gábor alispán kezdésére tárgysorsjátékot szerveztek, a melynek jövedelméből felépült az a király-utczai ház, a melyben a vakok intézete, emlékezetünk szerint, egész a legujabb időkig elhelyezést talált.

Az a föld, a melyen ma Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye terül el, attól a pillanattól kezdve, a melyben a honfoglaló ősök apró, gyors lovainak patái először dobbantak meg rajta, az alakulás küszöbéhez ért új ország, a mi édes hazánk természetes középpontjává vált. Nem a honfoglalók, nem is az első királyok kifejezett akarata, hanem földrajzi helyzete és az ország határainak kifejlődéséből sarjadzó szükségszerűség avatta e fontos szerepre.

Árpádnak, a honfoglaló vezérnek megtetszett a nagy sziget, a hol megpihent és a hol lovainak jó elhelyezést talált és megtetszett az a végtelen hullámos síkság, mely a Noé hegyet uralta. Itt ütötte fel fejedelmi sátrát és itt tanyáztak közvetetlen utódai a fejedelemnek egész Gyejcs vezér ideig. Gyejcs már Esztergom felé gravitál, Szent István végleg itt állítja fel trónját, bár a koronázást és a királyi törvénykezést Székesfejérvárhoz köti. Ez a két végpont az, a mely között nemzeti királyaink az ország középpontját önkénytelenül keresik. Árpádot megejtette a vidék buja, zöld mezősége, Gyejcset és Istvánt a nagy látóhatárral kecsegtető szikladomb, melynek lábát a Duna hullámai mosták. Csakhamar azonban kitünt, hogy az Árpádtól választott sík, sem az esztergomi várhegy nem az a hely, mely az ország fővárosává lenni van hivatva. Egyik sem nyujthatott biztos menedékhelyet a királynak, az ország féltett kincseinek. Ezt megmutatta már a legközelebbi jövő, mely állandó ellenségül a németséget vetítette a nemzet figyelő szeme elé. Már pedig Székesfejérvár, mind Esztergom a nyugatról betörő ellenség legkényelmesebb előnyomuló vonalának útjába esett, anélkül, hogy akármelyik is kellő elővédekkel lett volna körülvéve.

A földrajzi fekvés Pilis és Pest vármegyéket avatta az ország természetes középpontjává. E két vármegye területe, kivált a későbbi fejlődés idejében, Magyarországnak úgyszólván geometriai központja is volt. Éjszakról a Kárpátok hatalmas bérczei s azok előőrsei a Mátra hegycsúcsai; keletről a Tisza és Duna folyása s a Tisza-Duna közének mocsaras lápjai, délről a Bakony s a Vértes-hegység 331védték az ellenség elől. Nyugatról a pilisi hegyek és a Naszál között összeszorult folyam természetes erődítés jellegével bíró kaput alkotott.

Mikor a tatárvész végigsüvitett az országon s IV. Béla ismét megjelent az elpusztult mezőkön, mintegy felsőbb ihletből, erődített helyeket kezdett építeni s felismerte a pilisi és pesti részek nagy stratégiai fontosságát. Neje Mária megépítette a visegrádi várat, ő maga pedig az újpesti hegyen Budavárát. E két hatalmas erődítés, melyek mindegyike vármegyénk területére esett, még szükebb határok közé szorította azt a földet, melynek középontjának kellett lennie.

A nyugati légkörben nevelkedett Anjouk és a Hunyadiak hatalmas törzse, már kifejezetten vármegyénk területéhez kötötte az ország középpontját és székhelyét, s csak a török hódolás idejében szünt meg Budavárnak e szerepe s csökkent utóbb is a Habsburgok egységesítő politikájának hatása alatt.

Másodízben ült bele az ifjú magyar trónusba Szent István méltatlan, szerencsétlen utódja, Péter király. Ezúttal III. Henriknek, a németeknek köszönhette rövid dicsőségét. A magyar nép, mely ösztönszerűen megérezte, hogy a németség részéről semmi jót sem várhat, hamar ellene fordult, feltámadt és behívta az országba Szár László számkivetett fiait: Endrét és Leventét. Ezt a politikai felkelést akarták kiaknázni a pogány szellem titkos hívei, azonosították tehát a németséget a kereszténységgel és halált mondtak mindarra, a mi e két fogalommal bármily összeköttetésben is volt. Endre és Levente meghallották a hívó szót, bejöttek és egyenesen a pesti mezőkre siettek, hogy az országot birtokba vehessék. A pogányság lázongása azonban meglepte őket. Levente megingott s visszatért az ősi vallásra; Endre azonban várt.

A vérszemet kapott pogányság a rákosi mezőkön és a pesti rév táján tanyázott, mikor a Székesfejérvárott egybegyült püspökök és papok hódoló küldöttsége a sasadi hegyvidék tájára érkezett. A pogányok reájok támadtak s nagy vérengzést vittek végbe. Gellért csanádi püspököt, kit utóbb az egyház a szentek sorába iktatott, lehúzták a szekeréről, ütötték-verték, mellébe dárdát ütöttek s fejét a Duna partján, a mai Gellérthegy aljában, egy sziklatömbön, melyet időnként a folyó hullámai nyaldostak, szétzúzták. Böd püspököt megölte a kőzápor, melylyel a menetet fogadták. Beszteréd és Beneta püspökök a kompba menekültek s átjutottak a pesti partra; ám itt is a pogányok kezébe estek. A véres események hírére elősiető Endre már csak Benetát menthette meg. Beszteréd kapott súlyos sebeibe belehalt.²⁹⁷

Péter bukása után Endre elfoglalta a trónt és visszahelyezkedett arra az alapra, melyet Szent István megteremtett s mely Magyarország fennmaradását egyedül biztosíthatta: a nyugati eszmék, a keresztény életnézet talajára. Levente pogányként halt meg és pogánymódra temették el holttetemét Taksonyban, azon a helyen, a hol szépapja, Taksony vajda nyugodott.

Béla és László királyi herczegek és a nagy dolgokra hivatott, de szerencsétlen természetével mindent leromboló Salamon között lefolyt küzdelmek végső befejező akkordjai már a vármegye területéhez fűződnek. A kemeji síkon szenvedett vereség után Géza herczeg átkelt Kotajdnál a Tiszán és Vácz felé menekült. Salamon nem üldözte. Azt hitte, a herczeg ereje végleg letört, nincs vele mit törődnie. De keservesen csalódott. Géza Nagymaros táján találkozott Lászlóval és sógorukkal, Ottóval, Morvaország éjszaki részének urával, kit László segélyül hívott volt. Salamon a kemeji síkról visszatérőben, már közel Pesthez, Péteriben járt, a mikor hirül hozták, hogy László és Ottó egyesültek Gézával és nagy sokasággal jönnek ellene. Vid, a királyi hadak vezére azonban nem hitt a híreknek. "A herczegek seregét, - mondá az ifjú királynak - tönkre tettük. Csak csőcselék szegődhetett melléjük. A csehekkel én magam végzek."

Salamon, - írja Pauler²⁹⁸ az adatok remek csoportosítása alapján, - tele bizalommal Vid szavában, előre sietett és Pesttől keletre leszállott a Rákos völgyébe, hogy a mai Gödöllő irányában Vácz felé nyomuljon (1074 márczius 12). De a herczegek már elhagyták Váczot és a mogyoródi, csömöri dombok irányában, Czinkotára tartottak. Salamon tehát keletre fordult és Mogyoród meg Czinkota 332között a herczegek ellen indult, kik Fóth és Czinkota között, háttal a Dunának állottak fel. A Csömör felett éjszakra és délre terjedő homokos halmok és völgyek választották el a két sereget. Mindenki másnapra várta a csatát; a kora tavaszi köd azonban lehetetlenné tette egész nap az összeütközést. De azért a két sereg készen volt s a lovak mellett, kézben a kantár, tölté az éjet és várta a nap fölkeltét. Hajnalban rendezkedtek. A herczegek a mai Fóthtól délre állították fel seregüket. Balra, Mogyoród irányában, László állott első sorban, a bihariak élén; továbbá Géza foglalt helyet, a nyitrai zászlóalj közepében; még lejebb, a jobb szárnyat Ottó herczeg alkotta. Mögöttük három-három zászlóalj állott, mintegy tartalékban, úgy hogy a sereg három hadtestet formált, mindegyiket 4-4 sorjával. Az egésznek lelke László herczeg volt, a ki, mikor felfegyverkezett, a földre borult és fogadást tett, hogy ha győz, a győzelem helyén monostort épít Szent Márton tiszteletére. Azután körülnyargalt vitézei között és buzdította őket...Az ő csapatjában Géza zászlója lobogott, hogy magára vonja Salamon figyelmét, ki úgy számított és nem csalódott, főerejével azt fogja megtámadni, a kit már egyszer, csak nemrég, legyőzött. Salamon is hajnalban állítá csatarendbe seregét és keresztüllovagolt a közbeeső halmokon le a síkra, szekerészeinek, csatlósainak meghagyván, hogy kövessék és a domboldalon álljanak meg, hogy az ellenség őket valami tartalékseregnek gondolja. Vid még egyre mondogatta: ha meglátják seregünket, futnak. Mikor azonban a dombról lejövet előttük látták Géza és László seregét, Ernye mondá Vidnek: Csoda, ha ezek a hadak előlünk elfutnak. Akkor nem hagyták volna hátuk mögött a Dunát, hanem - úgy vélem - azt tették föl magukban, hogy vagy győznek, vagy meghalnak. Vid, a balszárny, a csehekre vetette magát; Salamon jobbra, a herczegek balszárnya, László csapata ellen lovagolt, Ernye a középhadtest ellen vonult fel. A csehek mindjárt az első összecsapásban megsemmisítették a bácsiakat. Vid elesett. Salamon, a ki Gézát kereste, mikor látta, hogy László ellen indult, parancsolta a zászlótartónak, hogy forduljon balra a központ felé. László rögtön felhasználta ezt az ellenséggel szemben oly veszélyes mozdulatot s az első ugrott neki Salamon csapatának. A bihariak utána rohantak és hátba fogták Salamont, míg elülről a nyitraiak, szintén nem vert had, támadták meg, A csata általánossá lőn és rövid időre Salamon teljes vereségével végződött. Kivált az idegen hadakat, cseheket, németeket kaszabolták László és Géza vitézei. Vezéreik Marquard, Szvatopluk megsebesültek és fogságba estek (1074 márczius 14.) Salamon nem volt a halottak, a sebesültek között. Szétvert seregének romjaival menekült, még pedig, mivel a pesti révtől elzárták, délnek és ott, a hol a Csepel-sziget véget ér s a Dunának két ága ismét egyesül, Szigetfőnél átkelt a Dunán és Mosonyig meg sem állott.

László szavának állott. Miután a halottakat tisztességesen eltemettette, a sebesülteket elhelyezte, hálát adott győzelméért és annak emlékére megalapította a mogyoródi apátságot. Salamon IV. Henrik pártfogása alá helyezkedett, a ki augusztus második felében segélyére is jött és hadaival egész Váczig hatolt előre. Géza király parancsára azonban a nép minden eleséget jó eleve eldugott a német sereg elől s így IV: Henrik az éhség miatt visszafordulni kényszerült.

Az a rettenetes csapás, melyet a bizánczi diplomáczia, a kunok segélyével, 1091 áprilisában, a Propontis közelében a bessenyőkre mért, megrémítette magukat a segítőtársakat, a vándor kunokat is. Igyekeztek a görögök karmai közül kisiklani. Egyik csapatjok akkor, Kapolcs vezérlete alatt, betört a törcsvári szoroson s elözönlötte a Közép-Maros, az Aranyos, a Szamos völgyét. Majd átkelt a Tiszán és rettentő pusztítást vitt végbe a Duna-Tisza közén, a pestmegyei "Homokon". I. László király ekkor Horvátországban volt elfoglalva. Hirét vevén a betörésnek, gyorsan visszatért s még elég jókor érkezett, hogy a vármegyénk területéről már eltávozott rabló hordákat Becse táján utólérje és jóformán megsemmisítse.

Idők folyamán a vármegye területén igen sok külföldi fejedelem és követség fordult meg. Kivált az Anjouk és I. Mátyás idejében. Az első nagyobb külföldi látogatás a harmadik keresztes hadjárat emlékéhez fűződik. III. Béla még élt, mikor III. Frigyes császár, keresztes hadai élén, az ország határán megjelent. (1189.) A király elébe sietett a kereszteseknek s miután velök az országon való átvonulásra nézve megegyezett, levitte a császárt vendégül Budára (a mai Óbuda) "Atilla városába"s négy napig vadászott vele "családi vadászó szigetén".

Az Imre király és Endre herczeg között kitört viszálykodásban vármegyénk a törvényes király részén rendületlen hűséggel állott meg. Imre legjobban szeretett is Óbudán és tájékán, meg Dömös vidékén tartózkodni. Egyszer azután hírül vette, hogy Endre herczeg és a pápa között a levelezést Boleszló váczi püspök közvetíti. Rögtön Váczott termett, a püspököt felelősségre vonta, sőt az oltár előtt bántalmazta. A tőle tervezett keresztes hadjárat költségeire gyüjtött kincseit is a pilisi czisztercziek kolostorának őrizetére bízta.

A vármegye területén játszódott le II. Endre nejének Gertrud királynőnek tragédiája is 1213 szept. 28-án. Endre király Holics felé indult seregével. Neje Gertrud királynő a pilisi hegyek között maradt vissza. Látogatóban ott volt pompaszerető rokona VI. Lipót osztrák herczeg. Ott volt öcscse, Berthold herczeg, a kalocsai érsek is. Szabadban, sátrak alatt tanyáztak. Ekkor történt, hogy Péter, Simon Bánk nádor veje és Kácsik Simon, Fülek ura, rajta ütöttek a királynén és mulató német vendégein. Lipót és Berthold herczegek elmenekültek, de számos német lovag és a királyné a támadók áldozatává lettek. A királynét sátrában támadták meg az összeesküvők, kik benne keresték az ország sok bajának, a németség előtérbe tolásának legfőbb okozóját. Dühükben annyira mentek, hogy karjait, melyeket könyörögve kinyujtott, levágták és őt magát szíven szúrták. A halálos csapást Péter ispán és Simon Bánk veje mérték reá. A rettenetes hír Leleszen érte utól a királyt, ki azonnal visszafordult, hogy az összeesküvőkön bosszút álljon, a támadókat megbüntesse. A szerencsétlen királyné holttestét a pilisi czisztercziták temették el kolostoruk templomában.

II. Endre szerencsétlen kormányzásának egyik nyugvópontja az 1231-iki törvény volt, melyet közvetetlen a gyászos kimenetelű holicsi hadjárat után hozott s mely a magyar nemzet szabadságainak és az alkotmány főbb elveinek kodifikálását alkotja, a mely azonban csak hosszas küzdelmek, interdictum útján lépett életbe a beregi egyezmény alakjában. Róbert esztergomi érsek e küzdelem során 1232-ben interdictum alá helyezte az országot. A mindinkább növekedő zavarok lecsendesítése végett most II. Endre a pápához fordult, a ki is e czélból Jakab prenestei biborost küldte az országba. A pápai követ Budán (Óbuda) szállott meg s itt kezdte meg a tárgyalást a király és a nemzet között, mely azonban csak 1233-ban járt eredménynyel, éppen a beregi egyezmény által.

Mikor hire jött a tatárveszedelemnek, IV. Béla Óbudán tartózkodott. Innen adta ki első parancsait és innen indult a szerencsétlen sajómezei ütközetbe. 1241 márczius 15-én megjelent a királyi várban a nádor. Halálra hajszolt habzó paripán jött. Jelentette, hogy a tatárok márczius 12-én betörtek az országba, játszva rombolták szét a torlaszokat, melyeket a király az országba vezető szorosokban építtetett s a nádor seregét úgyszólván az utolsó emberig lekaszabolták. A hírrel jóformán egyidőben tüntek fel az első tatár csapatok is. Mikor IV. Béla azzal a sereggel, mely már Esztergomnál, Fehérvárnál összegyűlt, átkelt Pestre, akkor már a tatárok előcsapatja is Pest előtt állt. A fősereg Batu vezetése alatt, Munkács táján nyomult az országba, de Sciban a maga 10.000 emberével előre nyargalt, hogy kémszemlét tartson. Ezek pusztították el a Galga völgyét, Gödöllő vidékét és Szolnok felől egész Pestig a közbeeső falvakat. Egy részük (1241 márczius 17.) éppen fekete vasárnapon, Váczra vetette magát, a hová a környékről számosan menekültek, s a várost megvette és feldúlta. A magyarok egy része a székesegyházba és annak mellékpalotáiba menekült, de a tatárok ott is megostromolták őket; mindent kiraboltak, mindenkit kardélre hánytak. "Igy szenvedtek fekete vasárnap a vácziak, hogy az Úr Jézus Krisztussal osztozni érdemesekké legyenek", mondja a krónikás.

A király és serege a gyönge falú pesti várból nézték a tatár csapatok pusztítását, de a király nem engedte, hogy közéjök csapjanak, mert úgy vélte, hívei még nincsenek elegendő számmal egybegyülekezve. Mikor Ugron érsek megjött hadaival, csakhamar megtörtént az első összecsapás. A vitéz érseket ugyanis nagyon bosszantotta, hogy a tatárok ott ugráltak, garázdálkodtak a magyarok szeme láttára. Nem gondolva tehát a király tilalmával, márczius 17-én nehányadmagával kinyargalt ellenök. A tatárok, a mint reájok bukkantak, lassan megfordultak és hátráltak. Ugron vágtatva utánok iramodott. A futók valami mocsaras helyre, - valószinűleg a sződi mocsarak közé - szorultak; könnyű lovuk átvitte őket a süppedékes talajon, de Ugron és társai, nehezebb fegyverzetükben, nehezebb 334lovaikon, belesülyedtek és megrekedtek. A tatárok ekkor visszafordultak, körülvették a mocsárt és záporként lőtték rájok nyilaikat. Ugron alig negyedmagával tudott csak kivergődni és a pesti királyi táborba visszamenekülni.

A szerencsétlen sajómezei ütközet után a menekülő magyarok szétszórt csapatai robogtak végig a vármegyén. Erre menekült a súlyosan megsebesült Kálmán herczeg is, a kitől a megrettent pestiek hasztalan kértek segedelmet. A tatárok nyomon követték a menekülőket. Csakhamar körülvették Pestet s azt háromnapi ostrom után, a polgárság hősies védekezése ellenére, elfoglalták. Mikor betörtek a városba, valósággal vérfürdőt rendeztek. A Duna habjait megfestette a lemészároltak vére. Ápril közepén már alig állott egy-egy ép ház. Füst, korom és vér borított mindent s a rablott zsákmány halmokra rakva hevert a Rákosmezején. Egész 1242 február haváig, tartották megszállva a tatárok a vármegye területét s azt jóformán teljesen elpusztították. Az 1242-iki kemény télben, február elején beállott a Duna. A jégen átkelt Kádán hadteste a jobb partra s előbb Budát, azután Pilis megyét pusztította el.

IV. Béla a tatárveszedelemből azt a tanulságot vonta le, hogy hasonló támadások ellen biztos védelmet csak a jól megépített várak nyujthatnak. Egyik főtörekvése tehát ily erődített helyek építése volt. És ennek a törekvésnek köszöni építését a visegrádi vár és az újpesti hegyre épített vár, mely utóbb Budavár néven a királyok tulajdonképpeni székhelye lett.

A társadalmi és politikai élet középpontja ekkor a Nyulakszigete, a mai Margitsziget volt. Itt épült fel IV. Béla király és neje Mária királynő bőkezűségéből a domonkosrendű apáczák híres kolostora, a melyben a királyi család legifjabb sarjadéka, a csodaszép Margit élte le szent és csodákkal gazdag életét. A szigeten volt palotája az esztergomi érseknek és egy kisebb kastélya magának a királynak is. IV. Béla, ki hol pesti palotájában, hol meg az új budai várban lakott, a pihenés óráit a szigeten töltötte el. Itt leghívebb emberei vették őt körül s itt beszélte meg velök az ország jólétére irányzott nagyszabású terveit. Alig volt nevesebb magyar főúr ez időben, ki a szigeten meg ne jelent volna, már csak azért is, mert jóformán valamennyinek volt egy-egy rokona vagy gyermeke a domonkos-apáczák kolostorában. Megfordult itt 1260-ban II. Otokár cseh király is, a ki szövetségesként, látogatást tett a királyi udvarban s rávetette szemét az akkor 18-ik életévébe fordult Margit herczegnőre. Azonban nász nem pecsételte meg a szövetséget. Margiton nem fogott rábeszélés, sem fenyegetés.

A IV. Béla és fia István között kitört egyenetlenség ismét testvérháborúba borította az országot. A harcz a király és az "ifjabb király" seregei között jobbára a Tiszán túl folyt, a végső és elhatározó ütközetet azonban megyénk területén a mai Isaszeg környékén vívták meg. A két sereg 1265 márczius elején ütközött össze. István maga vezette seregét, de vele volt Miskócz Panyit és a sebesült Csák Péter is. Általános lovas-csata fejlődött ki, a melynek folyamán István több ízben életveszély fenyegette, a mely azonban mégis az ő győzelmével végződött. De István nem aknázta ki győzelmét; hallgatott Fülöp érsek szavára és békejobbot nyújtott legyőzött atyjának. A békét megkötötték, a harczi zaj elült és István megjelent a Nyulakszigetén s Margit meg Fülöp érsek jelenlétében ünnepélyes esküvel erősítette őszinte békülését. IV. Béla pedig "visszafogadta atyai szerelmébe fiát."

A halál IV. Bélát 1270 május havában, a szent kereszt megtalálásának ünnepén érte utól és pedig a Nyulak szigetén, kedves leányának, Margitnak közelében. A szent életű leány különben nem sokkal élte túl atyját. 1276 júliusában már megindult szentté avatási pöre. Eleinte X. Gergely parancsára magyarok vizsgálták az ügyet, de V. Incze olasz vizsgálóbiztosokat küldött a szigetre. Ezek működése mintegy két hónapig tartott. Meghallgattak vagy száz tanut s igyekeztek a legapróbb részleteket is kideríteni, az igazságot lehetőleg megközelíteni. A vaskos jegyzőkönyvek, telve Margit szent életének és csudatételeinek erős bizonyítékaival, Rómába kerültek s ott rájok ült az évszázados por.

A IV. László alatt napirenden lévő belvillongások, rablások és fosztogatások meggátlására az ország püspökei és főurai, az egyes megyék nemesei és a kunok, a Rákoson gyűlést tartottak. A püspökök, élükön Báncza István kalocsai érsekkel, az ország közakaratával egyházi átokkal sujtották mindazokat, kik az ország békéjét háborgatják, a király vagy egyház jogait, javait bitorolják. (1277 május 30). A király pedig ott a közönség előtt megesküdött, hogy az ilyenfajta gonoszokat 335kerüli és ha az egyházi átok nem használ, a haza "pestiseit" az urakkal, nemesekkel, kunokkal, az ország egész erejével megfenyíti.

A jóakaratu hazafiak minden buzgólkodása hasztalannak bizonyult. IV. Lászlóból kitört az anyja kun vére. Mérhetetlen testi vágyai s a parázna kúnokhoz való szertelen vonzódása, végromlásba döntötték az országot. Mulató pajtásai ültek a királyi tanácsban, a kikben nem volt meg sem a kellő komolyság, sem a pártatlanság az ország ügyeinek vezetésére. Az egyház és a magánosok javai egyformán közprédává váltak, s közigazgatás és az igazságszolgáltatás csaknem teljesen megakadt s a pogánysághoz szító kunok kényök-kedvük szerint garázdálkodtak. A király és a nemzet jobbjai között kitört küzdelemben az egyház a nemzet mellé állott. És ez volt az ország szerencséje, mert még az állam összeroppanása előtt sikerült a dolgok menetét a rendes kerékvágásba zökkenteni.

III. Miklós pápa Fülöp fermói püspököt bízta meg, hogy nevében és képviseletében IV. László kicsapongásainak véget vetve, az országban a rend helyreállítását megkísérelje. A pápai legátus diplomatikus működésének első eredménye az úgynevezett kun törvény volt. A legátus mindenekelőtt esküvel erősített igéretet vett a királytól, hogy az országot gyűlésre hívja; a mit ott rendelnek, azt elfogadja, megtartja és másokkal is megtartja, a kunokat mind megkeresztelteti, őket a pogány vallástól eltiltja, az ország közhivatalaiban mást mint keresztényt nem alkalmaz. Mikor a király letette a legátus kezeibe az esküt, Ladomér nagyváradi püspök, ki az esztergomi székre volt kijelölve, nagy egyházi assistenczia mellett "a budai hegyen", a prédikátorok Szent Miklós templomában, kihirdette, hogy mindenki, bármily magas állású legyen is, az egyház kiközösítése alá esik, a ki a kötendő békét és a hozandó törvényt bármikép is megsérti. Ily előzmények után jöttek össze az ország rendei Téténynél, a Duna mellett 1279 július 15-én. Ott voltak a főpapok, főurak, a nemesek, a kunok, szóval "egész Magyarország közgyűlése", itt hozták a kun törvényt, mely hivatva volt az ország megzavart rendjét és békéjét helyreállítani. IV. László a tétényi országgyűlés végzéseit 1274 augusztus 10-én oklevélbe foglalva adta ki.

A társadalmi és politikai zavarok természetesen az erkölcsök, a fegyelem lazulásával karöltve jártak. Ezen a bajon segíteni volt hivatva a budai zsinat.

Az egyház és a jóérzésű hazafiak együttes működése azonban hasztalannak bizonyult. IV. László nem változott. Ha megszorították, mint az 1286 június végső napjaiban tartott rákosi országgyűlésen, fűt-fát igért és esküdözött, de a mint magára maradt, visszasülyedt megszokott kicsapongásaiba s minden igéretről, esküről megfeledkezett. A dolog vége az lett, hogy a Henrikfiek fegyvert fogtak s kitört a polgárháború, Albert osztrák herczeg színlelt segítségével súlyosbítva. IV. László ekkor (1287 május) a Csepel szigetére, majd Pest vidékére, végre Budára sietett és igyekezett megmenteni, a mi még menthető volt. Jó szerencséje, hogy Öböl fia Mihály - a Kállay család őse - pártjára állott és vitézségével, hatalmas karjával megvédelmezte őt a felkelőkkel szemben. A szerencsétlen fejedelemtől csak a halál váltotta meg a szenvedő országot.

IV. László utóda az ifjú velenczei Endre herczeg lett. Általános bizalmatlanság fogadta a trónon s a főurak külön kormánytanácsot rendeltek melléje, hogy így minden tettét ellenőrizhessék. III. Endre azonban hamar meghódította a szíveket. Igéretet tett, hogy az ország törvényeit betartja és készséggel járult hozzá, hogy mielőbb országgyűlés tartassék. 1290 augusztus végén, Óbuda mellett, Árpád sírja táján gyülekeztek össze az ország rendei. A hozott törvények egytől-egyik a megzavart közrend helyreállítását czélozták.

Ugyane czélból jöttek össze 1298 augusztus elején Pesten a főpapok, a főurak és a nemesek. A főpapok sorából hiányzott ugyan Gergely, az esztergomi érsek, ki már ekkor a VIII. Bonifácztól pártolt Anjouk trónrajutása körül buzgólkodott, de megjelent 10 megyés püspök és megjelent sok javadalmas apát és prépost. A gyűlést Pesten a minoriták - a barátok mai - temploma mellett, a mely akkor a város szélén állott, tartották meg. Nevezetes ez az országgyűlés azért, mert első ízben lépett fel a vármegyei nemesség nagyobb erélylyel és határozottsággal annyira, hogy az augusztus 5-én megnyilt első gyűlésből a főurakat, a kikről nem hitték hogy javukat akarják, kizárták és csak az egyházi személyeket vonták be a tanácskozásba. Utóbb természetesen a főurak is részt vettek a gyűlésben, mert a hozott törvényeket "a király, főurak és főpapok pecsétjükkel megerősítették" és egyúttal 1299 május8-án a Duna mellé a 336Rákosra újabb országgyűlést hívtak egybe. Azonban sem az előbbi, sem az utóbbi országgyűlés nem tudta, az állapotokat orvosolni. A pápai diplomáczia jól működött. Mind többen és többen akadtak a főpapok és a főurak köréből, a kik kételkedni kezdtek abban, hogy velenczei Endrének lenne legtöbb joga az Árpádok trónjára és mindinkább szaporodott az Anjou-pártiak száma. Az Endréhez hű főurak július közepén megint összejöttek országgyűlésre és hol Budán, hol Pesten, hol a Rákoson tanácskoztak, de Gergely érseket és híveit ügyüknek többé megnyerni nem tudták. 1300 június elején Pesten még egy országgyűlés ült egybe, mely III. Endre trónjának biztosításán, az ország egységének és békéjének helyreállításán buzgolkódott. A bekövetkezendő visszavonásokat azonban megakadályozni nem tudták s az utólsó Árpád sírba szállott anélkül, hogy konszolidált állapotokat tudott volna teremteni.

Az utolsó Árpád-ivadék sírba hanyatlott s a trónkövetelők egymásután jelentek meg az országban. Mindegyik női ágon követelte magának Szent István koronáját s mindegyik pártot igyekezett nyerni.

Vármegyénk II. Venczel cseh király hasonnevű fiának pártjához csatlakozott. Kitünik ez abból, hogy Gergely érsek, az Anjou-pártnak legfőbb embere, egyházi kiközösítés alá vetette a vármegye területét. De erre mutat az a körülmény is, hogy Gimesi János, a kalocsai érsek, a Venczel-párt egyik legfőbb embere volt. Ő koronázta meg a budavári templomban Venczelt, miután ugyanott tíz püspök, több főúr és nemes országgyűlést tartott, s őt ünnepélyes formában az ország királyává megválasztották. Az ellenpárt, a melynek Boccasinó Miklós pápai nunczius elég jól megvetette az ágyát, 1302 szeptemberében hadat szervezett, a melyet maga Károly Róbert, a trónkövetelő és Gergely érsek vezettek. A had rögtön megtámadta Budát, de sem a várost, sem a várat bevennie nem sikerült. Felszólították tehát a polgárságot, adná ki Venczelt, a ki a pápa engedélye nélkül foglalta el a trónt. A polgárok azonban kereken kimondták, hogy ők ragaszkodnak Venczelhez és tudni sem akarnak az olasz király fiáról. Károly Róbert emberei erre megszállották a budai hegyeket, raboltak, égettek, dúltak. A várbeliek össze-össze mérték kardjukat az Anjou-pártiakkal, de nyugtuk tőlük csak akkor lett, mikor Németújvári Iván haddal közeledett Venczel védelmére.

II. Venczel értesülvén, hogy fiát Magyarországon veszély fenyegeti, 1304 júniusában nagy sereg élén útra kelt s miután útjában Esztergomot megvette, Gergely hadait megszalasztotta, bevonult Budára. Néhány napi ott-tartózkodás után éles szeme felismerte a helyzetet és miután a szent koronát és a koronázási jelvényeket álnokul megszerezte, fiával egyetemben haza ment.

A Németújváriak, a kikkel a Duna-Tisza köze és a szomszédos vármegyék együtt éreztek, Venczel futása után új jelölt után néztek. Megállapodtak Bajor Ottóban, kit maga Venczel király ajánlott. Az új jelölt, miután a koronát és a többi jelvényeket a cseh királytól átvette volna, a hozzá ellenséges osztrák herczegek kijátszásával Pozsonyban termett, a hol őt már a Németújvári grófok várták s koronázását az ellenpárt minden erölködése ellenére keresztülvitték. Az új király azután nagy kísérettel Budára jött s ott magát a hódoló népnek bemutatta, míg serege a budai hegyek alján és a pesti mezőkön táborozott.

László erdélyi vajda fogságába került és csillaga leáldozott. Pest, Pilis és Solt vármegyék, meg a kunok székei, a melyek eddig hallani sem akartak Károly Róbertról, most látván az eddigi jelöltek gyámoltalanságát, egy szívvel-lélekkel az Anjou-párt hívei sorába állottak. 1307 október 10-én az Anjou-párt már a pesti minoriták temploma mellett tartja űlését, az országgyűlésnek nevezi és Károly Róbertet megválasztott magyar királynak dekretálja.

A pápa ez idő tájban Róbert Károly ügyeinek előmozdítására, a rendkívül tevékeny és ügyes Fra Gentile bíborost küldi az országba. Ez belátta, hogy védencze csak úgy számíthat állandó uralomra, ha az oligarchák jóakaratát megnyeri. Ezek sorában egyik leghatalmasabb volt Csák Máté, kinek birtokai Trencséntől egész Pilis vármegyéig terjedtek s a kinek a vármegye nemessége sorában is sok híve volt. Ennek megnyerésére törekedett most a nunczius és sikerült is néki Csák Mátéval a kékesi pálosok kolostorában, a visegrádi vár közelében megegyezésre jutnia. Mihelyt a bíboros Kékesről visszaérkezett, legott országgyűlést 339tartott Pesten a domonkos szerzetesek kolostorában. Ez az országgyűlés, a melyen csaknem az összes főpapok, számos főúr s igen sok nemes - kivált a pestvármegyeiek - vettek részt, ünnepélyesen királyává választotta Róbert Károlyt s hűséget esküdött neki. Ezzel az Anjouk uralkodása biztosítva volt.

1330 április 17-én újabb merénylet színhelye volt a vármegye pilisi része. A királyi család: Károly király, Erzsébet királyné és két fia, a négyéves Lajos és három éves Endre herczegekkel éppen asztalnál ültek a visegrádi ebédlő palotában, a mikor berontott oda az ősz Záh Feliczián s kardot rántva, nekitámadt a királynak. Károly jobb karját emelte fel védelmül, a királyné pedig jobb kezével födte el a király fejét. Feliczián kardja lesujtott, a király jobbját súlyosan megsebesítette, a királyné jobb kezének négy ujját lemetszette, de a király koponyájában már kárt nem tehetett. Mondják - de erről az egykorú nemzeti kútfők mitsem tudnak - hogy Feliczián támadásának oka leánya Klára lett volna, ki a királyné körül teljesített szolgálatot s kit a királyné öcscse, Kázmér herczeg megbecstelenített volna. A hazai kútfőkből inkább az tünik ki, hogy Feliczián őrültségi rohamban követte el merényletét. A király hívására egybesereglett országrendek külön törvényszéket küldtek ki, amely május 15-én kimondta itéletét, hogy a Záh nemzetség egyenes ivadékai kiirtandók.

Róbert Károly diplomácziai fényes ünnepet ült 1335-ben, mikor a magyar-cseh-lengyel szövetséget megkötötte. Október második felében és novemberben érkeztek a fejedelmi vendégek Visegrádra, hogy a szövetség oklevelét megpecsételjék. Elsőnek jött Kázmér lengyel király és Ulászló, Leczye meg Dobszyn herczege; velük érkezett meg Galhard pápai követ is. Azután megjött, János cseh király; majd ennek fia Károly morva őrgróf és veje Henrik alsóbajor herczeg. Itt voltak még: Rudolf szász herczeg, Boleszló Szilézia herczege; a meiszeni és olmüczi püspökök és ott volt sok előkelő magyar, lengyel, cseh, bajor morva, szász és sziléziai főúr, szolgálattevő nemes. Nagy vigasságra, fényes lakomákra tekinthetett le akkor a visegrádi királyi vár, mert a krónikások szerint egy-egy ebédre 4000 kenyér és 180 akó bor fogyott el.

Ezen az összejövetelen a cseh király ünnepélyes formában lemondott a lengyel koronáról és a lemondásáról kiállított oklevelet a magyar király kezébe tette le, mindaddig, míg a lengyel király a kikötött kárpótlási összeget lefizeti. Itt kötötték meg a hármas-szövetséget, melynek éle Lajos német király és Albert osztrák herczeg ellen irányult. Itt nyert békés elintézést az a nagyon kiélesedett viszály is, mely a lengyel király és a német lovagrend között dúlt.

Az a fény és pompa, a melyet Károly király kifejtett s melynek középpontjává Visegrádot, Óbudát és Budavárát tette, fia, Lajos, a legnagyobb és leghatalmasabb magyar király alatt csak növekedett. Egyik fejedelmi látogatás a másikat követte, egyik követséget a másik váltotta fel.

Az Anjouház - sajnos - nem tudott Magyarország trónusában évszázadokra kiható dinasztiát alapítani. Már Nagy Lajos fiutód nélkül halt meg és leánya Mária, Zsigmond király neje, éppen akkor esett halálos baleset áldozatául, a mikor várandós állapotban volt. Zsigmond a török ellen ment harczolni és a Duna balpartján fekvő Kis-Nikápolyt ostromolta. Neje a budai várban maradt s innen naponként kilovagolt a budai hegyek közé. Egy ily sétalovaglás alkalmával leesett lováról és koraszülöttnek adott életet. Azonban mind ő, mind az újszülött az esés következtében szenvedett sérülésekbe csakhamar belehalt.

Zsigmond királynak az idegenek tanácsára támaszkodó kormányzása nagy elégületlenséget szült országszerte, a mely 1401-ben elemi erővel tört ki. Húsvét után egybegyűltek ugyanis a főurak, élükön a nádorral és Kanizsai érsekkel, hogy a szentgyörgynapi nyolczados törvényszékek alkalmából, a szokásos országos tanácskozásokat megtartsák. Ezek folyamán az urak komoly szemrehányásokat tettek Zsigmondnak, hogy a temesvári országgyűlés törvényeit mellőzi, hogy az ország dolgairól könnyelműen intézkedik és felszólították, hogy az udvarában és tanácsában lévő idegeneket azonnal bocsássa el. Zsigmond, ki már rég ideje érezte az elégületlenséget és orvoslás helyett csak jobban visszahúzódott a magyar tanácsosoktól, oly határozottan szegült ellen, hogy a békés megegyezés lehetősége teljesen ki volt zárva. Az elégedetlen főurak erre Óbudára mentek s ott formális összeesküvést szőttek Zsigmond ellen. Jellemző, hogy az általánossá vált mozgalomból még a király személyes hívei sem merték magokat kivonni. Az összeesküvők április 28-án fegyvereseikkel és valószínűleg a pilisi és pesti nemesekkel, 340megszállották a várat, behatoltak a királyi palotába. Zsigmond teljes királyi pompába öltözötten lépett a támadók elé. Én vagyok - mondá - királyotok, hűséget esküdtetek nekem, miért jöttök így reám!? Az urak nevében Széchenyi Simon válaszolt: Nagyságos Urunk, azért jöttünk, hogy a cseheket, lengyeleket és a többi idegeneket kiűzzük az országból. Ha nem egyezel ebbe, akkor nem vagy többé királyunk, foglyunk vagy. - Királyotok vagyok - kiáltá Zsigmond, ha megöltök, nem maradok megbosszulatlanul! Majd e szavakkal rántá ki tőrét: Rajta, a legelsőnek, ki hozzám nyúl, torkába ütöm ezt a tőrt. Tar Lőrincz ekkor kardot rántott és a király elé állott, hogy megvédje őt. Ám a támadók lekaszabolták s elfogták a királyt, a kit még aznap, erős kiséret mellett, Visegrádra szállítottak. A vérszemet kapott vármegyei nemesség pedig reávetette magát a királyi udvar népére s ezek futással tudták csak megmenteni életöket.

Nápolyi László hírét vevén az óbudai összeesküvésnek és Zsigmond elfogatásának, a magyar trónra régóta táplált igényeit megvalósíthatni hitte s a pápa támogatásával Magyarországba indult. Zsigmond azonban ismét felülkerekedett és megszabadulva fogságából, a Garaiak és Stibor vajda segítő csapataival, diadalmasan vonult előre. 1403 augusztus közepe táján már Buda alatt állott. Pozsonytól idáig alig is talált ellentállásra s a budai polgárok is szíves örömmel várták. Mielőtt azonban bevonulhatott volna székhelyére, elég kemény csatát kellett megvívnia az ellene feltámadt egyetemi ifjúsággal. Ezek ugyanis Makrai Benedek jogtanár vezetése alatt útját állták a diadalmas királynak és bár a bevonulást nem hiúsíthatták meg, de a pesti oldalon, megszaporodva még hosszú ideig zavarogtak. A Garaiak alig tudták Makrai seregét megfékezni.

Zsigmondot 1411-ben a német választófejedelmek római császárrá választották s erről őt követség utján értesítették. A szövetséget Zsigmond budai palotájában fogadta s itt adta ki a német rendek részére császári szabadalmi levelét. Egyáltalában Zsigmond mindent elkövetett, hogy királyi székhelyének dicsőségét növelje.

Az a jogos elégedetlenség, a melyet az idegen elemeknek a királyi udvarban való szertelen dédelgetése és az ország sorsának intézésébe való beleavatkozása ismételten keltett, az Albert király uralkodása alatt tartott első országgyűlésen (1439 május) elemi erővel tört elő. A gyűlölség a német elem iránt ekkor már oly nagy volt, hogy egy tekintélyes magyar polgárnak, Ötvös Albertnek rejtélyes eltünése több napig tartó utczai harczokat okozott s a budai német polgárok életébe a legnagyobb veszélynek volt kitéve. Garai László, a macsói bán, csak nagynehezen tudta a zendülést elfojtani. Ez a hangulat az országgyűlés tárgyalásaiban is megnyilatkozott. A rendek nem várták be a királyi előterjesztéseket, hanem saját kezdeményezésükből hoztak törvényeket. Megujították azokat az intézkedéseket, a melyeket az idegenek befolyása ellen már Zsigmond uralkodásának első éveiben hoztak s kimondották, hogy a király az országos hivatalokra idegeneket nem nevezhet ki, jószágokat nekik nem adományozhat, idegen zsoldosokat nem fogadhat, a királyi jövedelmeket csak honpolgároknak adhatja bérbe. Albert meghajolt a rendek akarata előtt és a törvényt szentesítette.

Albert halála után a rendek többsége, nem várva be az özvegy királyné lebetegedését, Budán gyűlt egybe és 1440 januárjában elhatározta, hogy III. Ulászló lengyel királyt hívják meg a trónra. E végből küldöttséget küldött Lengyelországba, felhatalmazván annak tagjait, hogy ha Ulászlóval megegyezésre jutnak, őt forma szerint királylyá választhassák, a mit tényleg meg is cselekedtek. Időközben megszületett Albert király jogos örököse. V. László s az ország két pártra szakadt. Pest vármegye rendei Ulászló híveinek sorában állottak.

Ulászló a törökökön nyert győzelme után diadalmenetben vonult be Budára, a hová csakhamar országgyűlést is hirdetett (1444 február-április). Erre nemcsak a maga embereit, hanem V. László híveit is meghívta. Az országgyűlésen megjelent a vármegyei nemesség fejenként, megjelentek a főurak és főpapok és pedig pártállásra való tekintet nélkül. Igy megjelent ott Szentmiklósi Pongrácz, Szakolicza ura, ki féktelen garázdálkodásaival az ország éjszaki részének urait és nemességét nagyon elkeserítette. Ezek nem akarták tűrni, hogy "a rablólovag" velök együtt tanácskozzék. Oly erélylyel követelték megbüntetését, hogy a király őt és testvéreit kénytelen volt őrizet alá helyeztetni. A nemeseket ez nem elégítette ki, hanem reátámadtak Pongrácz úr kíséretére, elfogták Nebojsza 341Pétert, a szentmiklósi várnagyot és embereit s egyeseket felakasztottak, másokat meg a Dunába vetettek. Mind e zavarok ellenére az országgyűlés számos igen üdvös határozatot hozott s a közbiztonság helyreállítását keresztülvitte.

I. Ulászló szerencsétlen halála után az ország V. Lászlót, a törvényes örököst ösmerte el királyának. A kisded király azonban Frigyes császárnak, gyámjának, a kezében volt s a magyar uraknak nem sikerült kiadására nézve megegyezésre jutniok. Az ország sok ügyes-bajos dolgának és magának a kormányzásnak megbeszélésére tehát az 1446 márcziusában tartott országgyűlés június havára Pestre újabb országgyűlést hirdetett s arra a nemességet fejenként való megjelenésre kötelezte. És a nemesség meg is jelent. A Rákos mezején táborozott sátrak alatt, s itt tartotta tanácskozásait is, míg az urak odabenn Pesten gyűléseztek, az ország belbékéjét, a vagyon- és közbiztonságot érdeklő törvényczikkeket a nemesség egyhangúlag elfogadta s azokra mindenki egyénileg tette le a meghatározott esküszöveget. Az urak az eskü letétele után Pestre lovagoltak vissza, hogy a kormányzó választására nézve az előkészületeket megtegyék. A nemesség azonban elébök vágott s gyors cselekvéssel véget vetett minden latolgatásnak, fontolgatásnak. Egyértelműleg kikiáltottak Hunyadi Jánost az ország kormányzójává s erről az urakat értesítették. Az urak pedig meghajoltak a bevégzett tény előtt s maguk is hozzájárultak a választáshoz. Alig néhány hónap mulva újra egybegyűltek az ország rendei és pedig ezúttal Budán. Hédervári Lőrincz nádor halála tette szükségessé az országgyűlést, a melyen a vármegyék követeikkel vettek részt. Nádorrá Garai László macsói bán lett, de Budavárát nem neki, hanem magának a kormányzónak adták át a rendek.

V. László gaz tanácsosai, a Hunyadiak esküdt ellenségei, addig áskálódtak, míg az ifjú király bizalmatlanságát a legnagyobb fokra csigázták és véres terveik számára ily módon a talajt előkészítették. Gyűlöletük kivált a daliás Hunyadi László ellen irányult, a kiről azt híresztelték, hogy a királyságra tör s a kiben tényleg az egész igaz magyarság Hunyadi János méltó utódját látta. A király 1457 márczius 14-én a királyi várlakba hívatta a két Hunyadit: Lászlót és Mátyást s midőn megjelentek, híveikkel egyetemben elfogatta és börtönbe vettette őket. Két nappal később a Szentgyörgy-téren Hunyadi László, a nemzet reménysége, hóhérpallos alatt végezte be ifjú életét. A kis Mátyást a király magával vitte Bécsbe s onnan Prágába, a hol addig maradt, míg az ország megválasztott királyaként, diadalmenetben visszahozták.

A megyénk területén lejátszódott történelmi események között alig van nevezetesebb és megkapóbb, mint Hunyadi Mátyásnak királylyá választása. Az ország főpapjai és főurai, miután igen szárazhangú levélben tudatták a rendekkel V. László hirtelen halálát, 1458 január 1-ére "a választások egyértelmű foganatosítása végett Pest városában országgyűlés tartását" határozták el. A köznemességet fejenként való megjelenésre szólították fel. Az erős hideg miatt csak lassan gyülekeztek a rendek és maga Szilágyi Mihály is csak január 20-án vonult be nagy kísérettel és fegyveres erővel. Az urak külön, a nemesek ismét külön tanácskoztak. Amazok a budai várpalotában gyülekeztek, emezek a Rákos mezején táboroztak. A jelenlevő velenczei követ az országgyűlésen megjelent nemességet 15000-re becsülte. Más források szerint erre az ünnepélyes alkalomra mintegy 40.000-en jöttek össze. A közvélemény jelöltje Mátyás volt. Őt pártolta a hatalmas Szilágyi Mihály, Szécsi Dénes a prímás és maga a pápa követe Carvajal bíbornok is; de legfőképpen melléje sorakozott egy szívvel-lélekkel a köznemesség. Az ellenjelöltek: Kázmér lengyel király és a szász herczeg, szóba sem jöttek. Az urak tanácskozása jóformán csak a formaságokra vonatkozott, de azért ez is eléggé elhúzódott, olyannyira, hogy január 24-én, a választás napján, a köznemesség elúnta a várakozást, otthagyta a Rákos mezejét és a Duna partján, sőt magán az erősen befagyott folyón állott fel. Minduntalan felhangzott ajkaikról jelöltjük neve és a zaj nőttön-nőtt. A köznemesség ez izgúltsága siettette a budavári tanácskozás befejezését. Csakhamar megjelentek a főurak és kihirdették a nemesség színe előtt, hogy egyértelműleg Hunyadi Mátyást ajánlják királynak. És negyvenezer torokból hangzott a kiáltás: Éljen Mátyás király.

Mátyás király hatalmas egyénisége csak nehezen tudott hozzátörődni azokhoz a korlátokhoz, a melyek közé a hazai törvények uralkodói hatalmát szorították. Nagy tervei gyors cselekvést kívántak s az országgyűlések nehéz apparátusa nem kedvezett a gyorsaságnak. Mégis, hogy a külszínt megadja, 342igen sok országgyűlést tartott, persze legtöbbször azért, hogy a megtörtént dolgok jóváhagyását eszközölje ki. Alig volt időszak, a melyben a megye annyiszor látta volna vendégül az ország rendjeit, mint éppen az abszolutisztikus hajlamú Mátyás alatt. Már 1458 júliusában együtt látjuk a rendeket; 1471 április havában, 1478 február 14-én Budán; 1485-ben Váczott; 1486 januárjában és 1488 februárjában, meg 1490 áprilisában ismét Budán tartott országgyűléseket. Mindezek igen üdvös határozatokat hoztak.

1476-ban világraszóló fényes ünnepélyek színhelye volt a megye. Mátyás új menyasszonya, Beatrix deczember 10-én érkezett meg Székesfejérvárra és 13-án ment végbe megkoronázása. Decz. 15-én vonult Buda várába és erről a jelenvolt külföldi követek elragadtatással emlékeznek meg.

1490 május havában a nemzet ismét királyválasztó gyűlésre jött össze a Rákoson. Vagy 9-10.000 köznemes táborozott ott. Nagy volt a zaj, nagy az elevenség, de nyoma sem volt többé annak a nemzeties felbuzdulásnak, mely Mátyás választása alkalmából töltötte el a kedélyeket. Négy jelölt és négy párt volt. Miksa római király, a Habsburg-ház feje; Ulászló cseh király és testvére János Albert s végre Korvin János, Mátyás természetes fia. Leglármásabb volt János Albert lengyel herczeg pártja. Ez politikai pucscsot is megkísérelt. Míg az urak az előterjesztésekre nézve tanácskoztak, az Albert-párti nemesség királylyá kiáltotta ki a lengyel herczeget. Hosszas tárgyalások után végre is - az urak megszegvén Mátyásnak tett igéretüket - II. Ulászlót választották meg. János Albert, hogy képzelt jogainak érvényt szerezzen, fegyveres erővel tört be és egész Pest közeléig nyomult és ott tábort ütött, egy nappal előbb (augusztus 8.) hogy bátyja Ulászló király Budára érkezett.

II. Ulászló gyönge bábnak bizonyult. Nem tudott határozott lenni s azzal akart hódítani, hogy sűrűn országgyűléseket tartott. Ezek az országgyűlések (1492 február 2., 1493, 1495, 1496 nyara, 1497 november 11., 1498, 1499, 1500) a magyar nemzet történelmében korszakot alkotók ugyan, de nem azért, mintha valami érdemleges dolgot értek volna el az ország közállapotának helyreállításában, hanem azért, mert ezeken az országgyűléseken fejlődött ki a Verbőczy vezetése alatt állott párt, a köznemesség, az urakkal teljesen egyenrangú, sőt fontosságban azokat máris felülmúló törvényhozási faktorrá. Eddig az országgyűléseken a királyok tettek előterjesztéseket az uraknak; ezek értesítették azután tárgyalásuk eredményéről a köznemeseket, a kik rámondták a kész törvényczikkekre az igent. Most megváltozott a helyzet. II. Ulászló követségek útján alkudozni volt kénytelen a nemességgel és nem lehetett abból többé még törvényjavaslat sem, a mihez a köznemesek előzőleg hozzá nem járúltak. A súlypont tehát a köznemesek gyülekezetére billent át. Mivel a politikai forrongás az ország fővárosában alakult ki, csak természetes, hogy abban vármegyénk nemessége, mint mindig jelenvaló és mint küzdelem legközvetettlenebb szemlélője, fokozottabb mértékben volt érdekelve s a vezetők között foglalt helyet.

Már Hunyadi János kormányzóvá választása alkalmával kimondották, hogy az alakulandó országos tanácsban a köznemességet hely illeti és annak a nyolczad törvényszékek idején a felerészét, egyébkor háromnegyed részét, alkotják. II. Lajos trónraléptekor az 1516 április 25-ére hirdetett országgyűlés pedig a kiskorú király mellé állandó királyi tanácsot szervezett, a melyben hat főpap, hat országnagy és 16 köznemes foglalt helyet. A köznemesség befolyása az ország sorsának irányítására ilyformán folyton növekedett s ha mégis kellőleg érvényesülni nem tudott, azt az udvari emberek cselvetései okozták.

A II. Lajos uralkodása alatt tartott országgyűlések között nevezetes szerepet játszott az 1524 szeptemberi diaeta, a melyen a köznemesség nyiltan kikelt az urak ellen, a kik magukat a közterhek alól kivonják és a törvények végrehajtását megakadályozzák. Sőt, midőn hire jött, hogy a török Szörény várát megvette, a köznemesség küldöttséget bocsátott a király elé. A küldöttség szónoka - Werbőczy István - felsorolta mindazokat a veszteségeket, a melyek Mátyás óta az országot érték. Felségednek - mondta egyebek között - Magyarországon kívül más országai is vannak, veszély idején fejedelmi rokonaihoz menekülhet, de a mi sorsunk hazánk sorsától elválaszthatatlan. Kijelentette, hogy ha erős kézzel ragadja meg a kormányt, a nemesség kész őt buzgón támogatni, ellenkező esetben módot fog keresni, hogy a végső veszélyt elhárítsa és annak előidézőit szigorúan megbüntesse. II. Lajos mentegetődzött és igért, 343de nem cselekedett. Az 1525-iki rákosi, majd hatvani országgyűléseken is hasztalan léptek fel az igaz, önzetlen hazafiak a legerélyesebben, hasztalan sürgették a bajok orvoslását. A küzdelem a nemzet és királya, a köznemesség és az urak pártja között mindinkább elposványosodott, személyes térre terelődött, kicsinyes érdekek palástolójává lett. Az ország feltartóztathatlanul rohant a végveszedelembe, a mely 1526 augusztus 29-én a mohácsi síkon fejeződött be.

Elesett a király s elesett a nemzet színe-java. Az életben maradottakat azonban nem józanította ki ez az iszonyú csapás sem. A pártos visszavonás tovább dúlt. A helyett, hogy egyetértésben igyekeztek volna egyhangú határozatokat hozni, két pártra szakadtak. Két részre tépték az országot, a melyek közé csakhamar hatalmas harmadiknak ékelődött be a török uralom.

II. Lajos halála után a nemzet ismét királyválasztás előtt állott. Az özvegy királynő hívei Ferdinánd osztrák herczeg mellé álltak s őt tartották neje révén a legjogosultabb jelöltnek. Ez a párt azonban kezdetben igen csekély volt s magyar főúr alig állott mellette. A köznemesség jelöltje a népszerű Szapolyai János volt. Régen, az 1505.-iki rákosi országgyűlés óta, egyengette a vármegye népe a nemzeti királyság útját. Most elérkezett a pillanat, hogy cselekedjék. 1526 november 5-ére székesfejérvárra királyválasztó országgyűlést hívott egybe a tokaji értekezlet, a melyen a főurak, a vármegyék és az erdélyi három nemzet követei vettek részt. János vajda azután elfoglalta Budát és Visegrádot, hol a koronát őrizték, és 200 jó lovassal megszállotta Székesfejérvárt.

Az országgyűlés, miután II. Lajosnak a mohácsi csatatéren időközben feltalált tetemét nagy gyászpompával a prépostsági székesegyház sírboltjában elhelyeztette volt, november hava 10-én egyhangulag királylyá választotta Szapolyai János vajdát s őt másnap - az esztergomi érsek a csatatéren elesvén - a rangban legidősebb Podmaniczky István nyitrai püspökkel ünnepélyesen megkoronáztatta. Az osztrák-pártiak azonban Pozsonyban összegyülekezvén s magukat a nádortól egybehívott egyedül törvényes országgyűlésnek jelentvén ki, deczember 16-án Ferdinánd herczeget választották mg az ország királyává.

Az országnak tehát két királya volt és hogy ez a szakadás hosszú időre fennmaradt, annak leginkább János király nehézkessége és erélytelensége volt az oka. Ha Fráter György ekkor állhatott volna már a kormányrúd mellé, hazánk története bizonynyal egészen más alakulást vett volna. János, ki mintegy 20 éve számíthatott arra, hogy egykor a magyar trónba kerülhet, mikor végre czélját elérte, teljesen készületlenül, üres tarisznyával állott. Sem pénzt nem gyűjtött, sem serege nem volt, de meg gyors és elhatározó cselekvésre való készsége sem. Ámbár megválasztása alkalmával jóformán az egész ország mellette állott, képtelen volt poziczióját megvédeni. Ferdinánd, ki nagy szövetségesekre, haderőre támaszkodhatott, ki nem csinált nagy dolgot a megvesztegetésekből - e czélból Mária királynével 79 levelet küldetett szét; - a ki tehát egyrészt a fenyegető török veszélylyel szemben erősebb védőnek látszott, másrészt az önérdeket jobban tudta felkelteni és istápolni, az erélytelen Jánossal mégis meg tudott küzdeni és lassan, de biztosan hódítgatta el annak híveit.

A Szapolyai háznak, Jánosnak és utóbb fiának, János Zsigmondnak, királyi székhelye, - kevés megszakítással, a mikor Buda Ferdinánd kezébe került, - az ország fővárosában, Budán volt. Pilis-megye rendei tehát mindvégig a Szapolyaiak pártján állottak s azok hatalmi poziczióját támogatták. Pest vármegye azonban átpártolt Ferdinándhoz. Mária ügynökei már 1527 elején hírül hozták hogy a dunáninneni vármegyék nemessége kész Ferdinánd mellé állani, ha az haddal jelenik meg az országban. És Ferdinánd meg is jelent. Július 8-án még Dévénynél állott és augusztus 20-án, miután Győrt, Komáromot, Tatát, Esztergomot, Visegrádot megvette volt, akadálytalanul bevonult Budára. János király ugyanis hasztalan sürgette az urakat és nemeseket, hogy jöjjenek segítségére. Nem jött senki, sőt a körülötte lévő hadinép is - valószínűleg pénz és eleség hiányában - eloszlott. Révay István, ki a naszádosok élére állott, szintén János ellen fordult, 900 emberével és 23 naszáddal felnyomúlt egész a Csepel-szigetig s közvetetlen Buda közelében fenyegető állást foglalt el. János e szorongatott helyzetben aug. 12-én átköltözött a pesti partra és elmenekült.

344Ferdinánd a telet Esztergomban töltötte, seregét pedig Budán, Pesten, Óbudán, Váczott és a környéken, tehát vármegyénk területén szállásolta el. Zsoldot azonban nem fizetett, mert az ő zsebe is üres volt. Természetes, hogy a katonák soraiban a fegyelem meglazult s elmaradt zsoldjuk fejében a népet sanyargatták s kivált a falvakon garázdálkodtak. Ferdinánd 1528 január végére tehát országgyűlést hívott egybe Budára, hogy a rendektől hadi segélyt kérjen. Azonban ezen a gyűlésen leginkább csak az urak voltak jelen s a köznemesség még távol maradt. Ekkor híre jött, hogy János király a törökkel szövetkezik. Ez nagyot változtatott a helyzeten. Mind többen voltak, kik úgy vélték, hogy ily körülmények között az országnak Ferdinándhoz kell állama. 1528-ban Pest vármegye követei már Budán jártak Ferdinánd helytartóságánál és kijelentették, hogy ha a török betörne, ők lakóhelyükön sem maradhatnának meg, mert annyira elpusztult már most is az egész megye, hogy képtelenek védekezni. Sírva kérték az urakat, mondanák meg őszintén, vajjon számíthatnak-e Ferdinánd védelmére? A helytartóság urai azonban csak kerteltek, nyílt ígéretet nem mertek tenni. Igy történt, hogy a mikor a török 1529 szeptember 14-én ünnepélyesen visszaadta Budát János királynak, nemcsak a pilisi, de a pesti, csepeli és Solti részek is János király híveinek a sorába állottak.

Ferdinánd kísérletet tett, hogy visszafoglalja Budát, de kísérlete kudarczczal járt. Hadműveleteit félbe kellett szakítania és fegyverszünetet kért János királytól. Ezt a fegyverszünetet Visegrádon kötötték meg. Egyelőre csak három hónapra szólt, de később, a folytonos meghosszabbításokkal, jóformán állandó jelleget nyert. A visegrádi egyezmény az uti possidetis elvén, az államterület kettéosztásának alapján állott. Kimondotta, hogy ama területeken, melyek tényleg kezén vannak, mindegyik fél maga parancsol és az adót magának hajthatja be.

János király halála után a szultán Izabella királyné csecsemő gyermekét, János Zsigmondot ösmerte el Magyarország királyának s őt pártfogásába vette. A jók reménykedése, hogy az ország területe, egysége ismét helyreáll, meghiúsult. Martinuzzi Fráter György csodálatot keltő lángeszű diplomatizálása nem tudta az eseményeket megakadályozni. Az egység helyett még nagyobb szakadás következett be. A török felvonult és az ország három részre omlott szét.

Ferdinánd Fels tábornokot küldötte az országba 1540-ben, hogy foglalja el Izabellától Budát, a melyet most Fráter György védelmezett. Fels hosszabb ostrom után elfoglalta a visegrádi alsó várat, majd átkelt a balpartra, lement Váczig, mely önként kaput nyitott előtte. Innen Pestre indult, azt és Óbudát megszállotta és hozzáfogott Buda ostromához. De hamar belátta, hogy az "nem neki való falat" s elvonult Tata felé. A következő évben Roggendorf vezérlete alatt ismét megjelentek Ferdinánd hadai Buda kapui előtt. Az ostrom megkezdődőtt, de - bár maga Izabella királynő Fráter György háta mögött Roggendorffal megalkudott és árulással a németeket a vízivárosi piacig segítette, sikerrel nem járt. 1541 augusztus 21-én Roggendorf feladta a vár ostromát és igyekezett seregével elvonulni. De késő volt. Ferdinándnak meddő és haszontalan vállalkozásai csak arra voltak jók, hogy a szultán haragját felgerjeszszék. A szultán elhatározta, hogy végső csapást mér Ferdinándra és leteszi alapját Magyarországra vonatkozó terveinek. A török előcsapatok 1540 telén már Kalocsán táboroztak. 1542 februárjában Pest felé nyomultak. Megvették Váczot és Pestet, s folyton csipkedték a császári hadakat. Mikor Roggendorf visszavonulását megkezdte, már annyi török volt együtt, hogy megtámadták a császári sereget. A várbeliek kirohantak és Roggendorf serege széthullott. 7000 német esett el, maga Roggendorf is megsebesült és sebeibe bele is halt.

Öt nappal később (1541 augusztus 26-án) már maga a szultán is Buda előtt állott. De ekkor már nemcsak azért jött, hogy Izabella fiát megvédje, hanem hogy "Buda városát az izlám egyik székvárosává tegye." Magához kérette a tanácsosokat és a csecsemő királyt. Augusztus 29-én jelentek meg a kelenföldi táborban a magyar urak, a kiket a szultán rögtön és szívesen fogadott, de őrizet alá helyezett. Mikor azután a csecsemőt ismét hazaküldte, elbocsátotta az urakat is, Török Bálint kivételével, a kit foglyul tartott. Az urak visszatértek Budára, de Buda már nem volt az övék. Időközben bevonultak abba a szultán csapatai és elfoglalták a várost, a várat. Szeptember 2-án már a mecsetté átalakított Nagyboldogasszony templomában mondta el hálaimáit a ravasz szultán.

A Budavár tornyaira kitűzött lófarkú félhold 146 esztendeig lengett egy helyütt s csaknem ugyanannyi ideig a körülfekvő egész vidék, tehát Pest vármegye, a pilisi részek, a Csepel-sziget; a Duna és Tisza-köze, a török birodalom kiegészítő része volt. Vármegyénk eltűnt a törököktől készített magyarországi térképekről s a budai szandzsák nevet nyerte.

Vácz, a vármegye legéjszakibb csúcsán fekvő erődített hely, a török uralom egész ideje alatt csak futólag volt néha keresztény kézben s az egész megye általában, sőt a XVII. század közepén még Nógrád vármegye alsó része is török kézben volt. A vármegye birtokosai kibujdostak, a vármegye a saját területéből ki volt szorítva és mégis élt. Ez a megyerendszer életrevalóságának, nagy horderejének legmagasztosabb bizonyítéka. A vármegye rendei idegen területen - jobbára Fülek és Gács várában - jöttek össze, itt tanácskoztak, itt hoztak határozatokat és módját tudták ejteni annak, hogy e határozatokat a török uralom ellenére végre is hajtsák. A vármegye az egész idő alatt nemcsak adót és várépítési munkát, hanem a törvények által esetről-esetre kirótt szolgálmányokat is teljesítette. Az 1567:3 és 1569:10 t.-cz. már elrendelte, hogy a török által behódított részek lakosai is minden országos adózást viseljenek; de csak felét fizessék annak, a mit az ország többi lakosai fizetnek.

Ez az adózási rendszer állott fenn az egész török uralkodás alatt, a mit az 1625:28; 1635:4; 163:8; 1647:33; 1649:96; 1655:l5; 1659:10 és 1662:50 t.-cz. igazolnak.

A reformáczió tanai, melyek a XVI. század első negyedében még ellenséges fogadtatásra találtak a vármegyei nemesség körében s inkább csak a németektől lakott városokban tudtak elterjedni, a mohácsi vészt követő vigasztalan egyházi és társadalmi állapotok között, gazdátlan talajra találva, mindinkább előtérbe nyomult. Az 1523-ban Szent György napján tartott rákosi országgyűlésen a köznemesség még törvényt hozott a lutheránusok ellen és már 1564-ben, a debreczeni zsinat évében, jóformán az egész Duna-Tisza-köze az új vallás pártján állott. Nagyban előmozdította ezt az a sajátságos körülmény, hogy a törökök szembetűnőképen inkább kedveztek a reformátusoknak, mint a katholikusoknak. Pest-Pilis vármegyék nagyobb része tehát jó eleve a protestáns vallás híve volt s mint ilyen, tőle telhetőleg támogatott minden oly mozgalmat, mely a vallásszabadság jegyében indult meg. Mikor Bocskay felemelte a felkelés zászlaját, melyre ugyan a magyar nemzet felszabadításának jelszava is reá volt írva, a hármas vármegyéből a pesti és pilisi részek hozzája csatlakoztak, míg Soltmegye inkább passzív álláspontot foglalt el.

Mikor Bocskay átvette a szultán athnaméját (1605), mely Magyarországot és Erdélyt reábízza ugyanazon jogokkal, a mint azt egykor János király bírta, Sárospatakról azonnal megindult Pest alá, hol reá a téli szállásra vágyó nagyvezér már türelmetlenül várt. November 10-én a Rákos-patakhoz érkezvén, annak jobb partján szállott táborba a nemesség dandárával, mely hozzá Nógrád és Vácz vidékén csatlakozott. A találkozás november 11-én, a várral szemközt emelt sátorok alatt, a vár ágyúinak üdvlövései mellett ment végbe. Lala Mohammed öt óra hosszat tárgyalt Bocskayval az erdélyi dolgok felől. Lakoma után az urak jelenlétében a nagyvezér a sátrak alatt beszédet mondott; kiemelte, hogy Magyarországnak többet ér a török barátsága, mint az ígérgető, de soha sem cselekvő németek támogatása; intette őket, hogy a fejedelemhez hívek legyenek s végre drágaköves kardot övezett Bocskay oldalára, jobbjába királyi pálczát, baljába zászlót adott és fejére koronát tett. De Bocskay ezt a koronát azonnal levette fejéről, kijelentvén, hogy Magyarországon egyidőben csak egy koronás király lehetséges.

Bocskay eredményes fellépése, az a körülmény, hogy az erdélyi fejedelemség a protestantizmus erős vára volt, hogy a fejedelmek birtokai jobbára az úgynevezett felsőmagyarországi részeken voltak, a melyek a bécsi kormányok kezeügyétől távolabb estek, okozta, hogy az ország ellenzékének politikai vezetése a felsőmagyarországi tizenhárom vármegye kezébe került. És éppen ez a 13 vármegye volt a magva annak a pártnak, mely körülbelül 1604-1620-ig vezető szerepet játszott az országgyűléseken, mely az evangelikus karok és rendek nevezete alatt lett ösmeretes s a melynek számbeli többségét a több-kevesebb állandósággal csatlakozó szomszédos vármegyék, meg az alsómagyarországiaknak nevezett vármegyék protestáns vallású követei adták meg.

346Pest-Pilis és Solt vármegyék közönségének többsége, a XVII. század első éveitől kezdve, egész a XVIII. század végső tizedéig, a protestáns vallások híve volt. Természetes tehát, hogy a vármegye vezetősége és országgyűlési követei a többség sorából került ki és hogy a vármegye követi utasításai az evangelikus karok és rendek kívánságaival egyeztek meg. A vármegye, ha ez időben nem is játszott vezető szerepet, mégis a vallásszabadság biztosítását, sőt időnként egyenesen a protestantizmus uralomra jutását czélzó küzdelmekből, mindenkor bőven kivette a maga részét. Méltán azok közé számítható tehát, a kik a bécsi, nikolsburgi és linczi békekötések kiküzdését legjobb erejökkel előmozdították.

Azonban az ott elért eredményekkel a protenstánsok nem elégedtek meg. Az 1604-től kezdődő gravaminalis politika, mely a vallási sérelmeken kívül csak éppen a király- és nádorválasztással töltötte az elég gyakori országgyűlések idejét, a mely minden nagyobbszabású, állandó alkotást lehetetlenné tett, Pest vármegye rendei részéről is istápolást nyert.

Világosan kidomborodik ez az áldatlan politika a vármegye azon utasításából, a melyet Gedey András főjegyzőnek és Kutassy György táblabírónak, az 1662-iki országgyűlésre felküldött követeknek adott. Sürgessék, - úgymond - a követ urak, hogy mindazok, melyek a királyi diplomában és az ország más alkotmányos törvényeiben, jelesül pedig az 1608, 1647, 1649 és 1655. évi törvényczikkekben, a vallásra nézve megszabattak, megtartassanak és megerősíttessenek, úgy hogy ezen ország kebelében mindenkinek teljes vallásszabadsága sértetlenül meglegyen és a lakosoknak innen származó sérelmük megszünjék. Követ urak addig egyéb ügyekbe ne avatkozzanak, mig ezen ügy s az ebbeli sérelmek elintézve nem lesznek.

Pedig hát a törvényekben már úgyis únos-untalan biztosított vallásszabadság újabb megerősítésén kívül, - a melynek egyébként ebben a korban sok gyakorlati értéke úgy sem volt, - lettek volna az országnak más, fontosabb tárgyalni való érdekei is, a mint az ez utasítás többi pontjaiból is kitünik. Kívánták ugyanis a rendek, hogy a mikor a vallási sérelmek már elintézést nyertek, sürgessék a követ urak a nádori hatáskör teljes visszaállítását, a török ellen való védekezés legjobb módját. Hírül járt már ekkor, hogy a török ellen nagy erélylyel szándékozik a bécsi udvar fellépni. Erre nézve tehát. utasítja a vármegye követeit, hogy már az országgyűlés tárgyalásai előtt érintkezzenek a karokkal és rendekkel. Ez volna tulajdonképpen a legsürgősebb feladat, mert - mint a vármegye maga panaszolja - a török oly kegyetlenséggel pusztítja a falvakat és városokat, hogy azok végínségre jutottak.

Kívánta még a vármegye, hogy a várhelyek az 1655:3. t.-cz. értelmében katona-őrséggel láttassanak el; hogy azok kapitányai és egyéb tisztjei a nádortól függjenek; hogy a rablók és tolvajok ellen hozott törvények a gyakorlatban is foganatosíttassanak és hogy a lovas-elszállásolások, kivált a törvények által ilyféle teher alól mentesített nemesség és papság terhelése, elkerültessenek.

Ez üdvös és szükséges utasítások közé a rendek azonban még a következőket szőtték: Vigyázzanak a követ urak, nehogy a jezsuiták a múlt országgyűléshez beadott, de az ország által nyilvánosan visszautasított kérésök folytán valami szín alatt, az ország karai és rendei közé befogadtassanak.

I. Lipót uralkodása nem indult meg szerencsés csillagzat alatt. Első szakaszát a szerencsétlen vasvári béke zárta le, a mely végsőig ingerelte a már rég ideje elkeseredett kedélyeket. Második szakaszát a Lobkovitz-politika töltötte ki és megszülte a Wesselényi, Zrínyi, Nádasdy, Rákóczi-féle mozgalmakat, a melyek - Wesselényi halála után - tévútakra kerültek és a bécsújhelyi vérpadon nyertek gyászos befejezést. Harmadik szakaszát a törökök ellen folytatott dicsőséges győzelmek, az utolsót pedig az alkotmány megdöntésére irányult abszolutisztikus erőszakoskodások jellemezték.

Pest-Pilis és Solt vármegyék, a tizenhárom felsőmagyarországi megyéhez s így a Wesselényi-mozgalomhoz csatlakozott. De mikor kitűnt, hogy a küzdelem kellő előkészítés hiányában meddő maradt s a bécsi kormány seregei mindenfelé diadalmaskodtak, visszatért a király hűségéhez és a 13 vármegye rendjeivel ő is részt vett az 1670-iki beszterczebányai részleges országgyűlésen. 349Ezt az országgyűlést a bécsi udvar, melyet a mindinkább izzóbbá váló hangulat kissé megijesztett, azért hívatta össze, hogy azon a felsőmagyarországiak és a szomszédos hat vármegye sérelmeiket előadhassák. Vármegyénk erre a gyűlésre Batik Pétert és Pápay Pétert küldte követekül. Az utasításokat, a mi ez időtájban még elég szokatlan volt, magyar nyelven szerkesztették össze a rendek. Érdemesnek tartom ez igen érdekes és fontos okmányt egész terjedelmében közölni.:

Instructio universitatis Dominorum Magnatum et Nobilium Comitatuum Pest, Pilis et Solt unitorum Generosis Dominis Petro Batik et altero Petro Pápay ad terminum videlicet 24 praesentis mensis februarii in Liberam et Regiam Montanamque Civitatem Novisoliensem, pro Congregatione seu Concursu Comitatuum Partum Regni Cis-Danubianorum praestitutum, - ablegatis nuntiis data:

Primo: Minthogy legkiváltképen arról való concursus lészen az, hogy az nemes tizenhárom vármegyétől példát vevén, tartsunk-e mi is valami partialis hadat az törököknek executiói és agyarkodási ellen? annak honnét lehetne continna provisiója? és hová kellenék collocaltatni? elsőben is azért igen helyesnek, tanácsosnak és szükséges dolognak ítéli ezen nemes vármegye is bizonyos számú katonáknak interventióját ilyen okokkal; mindazáltal primo minden teljes tehetséggel praecaveálnunk kelletik, magunk gyalázatával meg ne ösmertessük magunkat a törökkel, az mely ha csak megfogadjuk az hadakat s nem continuáljuk, azonnal megtörténik; - secundo: Kívántatik annak okáért annyi számút fogadni és inkább keveset, a kinek infallibilis fizetése meglehessen; tertio: és minthogy arra való pénznek nem az szegénységtől, hanem a földes uraknak erszényéből ki kell telni, sok helyes ratiókra nézve annak modalitását fel kell találni, etiam a refractariis miként desumáltathatnék inremissibiliter; - quarto: nyilván való dolog az egész haza előtt: - Füleket, nem utolsó bástyáját maradék országunknak, tette fel czélúl, ha csak az városát is porrá teszi az szomszéd török ellenség, és így az fogadandó hadnak ha csak harmadrésze is, de necesse, ide collocaltassék, így jut securitásba; - megmaradása légyen az bányavárosoknak is; - quinto: az mint feljebb is attingáltatott, tegyenek a nemes statusok oly rendelést: legyen indossulibilitása azon partialis hadaknak.

Secundo: Declarálják követ uraim ezen vármegyék rettenetes nagy ínségét s nyomorúságát, a kihez képest in hoc necessitate, lehetetlen adaequáltatásuk az több békességes helyen levő vármegyékhez; s így mennél kevesebb lehet, azt vállalják fel vármegyénkre.

Tertio: De mindezek, hogy annál rendesebben secundáltathassanak, eő felségének, az mi kegyelmes urunknak tudtára kell adni.

Quarto: Minthogy az nemes tizenhárom vármegye között pro 17-a affuturae mensis Martii, Lőcsén kell bizonyos követséget instituálni, az iránt egyezzenek meg követ uraim, az több nemes vármegye követeivel: minden vármegyéből külön kell-e követeket küldeni, avagy hogy csak onnét expediáljanak, példát vevén a nemes tizenhárom vármegyétől.

Quinto: Nyilván vagyon az is az egész ország előtt: megnevezett fileki Praesidiumnak nagysága és sok különb-különbféle fogyatkozásai miatt, az mely vármegyék rendeltettek ide pro praestando gratuitu labore, csaknem elégtelenek reá, kiváltképpen pedig ezen nemes Nógrád vármegye ad extremum enerváltatván már mindenfelül; s ha (kitől ő szentsége oltalmazzon meg bennünket) porrá tehetné az városát az török, soha meg nem épülhetne: az ellen pedig igen könnyű volna prevideálni, ha fortificáltatnának jobban a palánkok, s concurrálnának extra solitum gratuitum laborem az nemes vármegyék; mert egy hét alatt úgy fortifikálhatnánk semel pro semper; ágyú nélkül meg nem vehetné az ellenség. Laboráljanak azért követ uraimék ebben is, úgy mint majd legszükségesebb dologban. Úgy esett értésére az itt való nemes vármegyéknek, hogy minapi itt való katonák veszedelmét az török épen az magyarra veti eő felsége előtt, holott tudva lévén követ uraiméknál, semmi offensát azon katonaság nem adott az töröknek; hanem fizetetlen nem lévén; élődött Ipolyon túl való falvakon, az mely nem is tiltatott, az békesség ellen szabad lévén mindenkor az Ipolyon túl járása, az töröknek pedig nem. Azon legyenek követ uraimék, proponáltassék ő felsége előtt ez is, az honnét is kitetszik az töröknek reánk való nagy agyarkodása és csalárdsága. Mely nagy képtelen dolgot kívánjon most is az egri basa az szegénységtűl az hír megvitele dolgában, tudva vagyon az is követ uraiméknál.

350Ad ultimum. Az bányavárosok és közönségesen ennek az darab földnek megmaradása függne attól, ha az mi kegyelmes urunk eő felsége Losonczot praesidiumnak munialná, az mely dolog igen könnyen meglehetne, lévén egyébiránt is szép fortalitiumja ott levő nemes vármegye házának. A kirül követ uraim minden teljes tehetséggel tractáljanak s eő felségét, ha úgy tetszik az státusoknak, találják meg felüle. Caetera committuntur rexberitati et industriae Dominorum ablegatorum. Datum et generali congregatione nostra die 17 mensis februarii Anno 1670 in Praesidio filekiensi celebrata²⁹⁹.

A beszterczebányai részleges országgyűlés semmit sem végzett. A rendek elégületlenül oszoltak szét s az izgalom folyton növekedett. A felsőmagyarországi mozgalom nem volt végleg letörve. A kuruczok, vagy a mint még akkor nevezték: a bujdosók, a Tiszán túl kisebb-nagyobb csapatokba verődve tanyáztak s csak az alkalmas időt és a megfelelő vezért várták, hogy fegyverüket az abszolutisztikus bécsi kormány ellen fordítsák. Ez a vezér, több meddő kísérlet után, feltűnt az ifjú Thökölyi Imrében, a kire kivált a protestánsok tekintettek nagy várakozással. Pest vármegye bizonyos semleges álláspontra helyezkedett. Nem csatlakozott nyíltan a felkelők mellé, de lehetséges mértékben igyekezett őket anyagilag segélyezni. Viszont fenntartotta a jó viszonyt a császáriakkal is.

A mindig késedelmező I. Lipót, látva a fenyegető veszélyt, végre reászánta magát, hogy a hazafiaktól rég sürgetett országgyűlést megtartsa. 1681 május 22-én személyesen jelent meg a soproni országgyűlésen. Június 13-án a rendek, kik egyébként nem nagy számmal jelentek meg, megválasztották nádorrá Eszterházy Pált s hozzáfogtak a sérelmek tárgyalásához. Az országgyűlés oly törvényeket hozott, a melyek minden tekintetben alkalmasak lettek volna arra, hogy az országban a rendet helyreállítsák, ha idejekorán hozattak volna. Most már késő volt a békés kiegyenlítésre való törekvés, a protenstánsokat és az elégületleneket kielégíteni és megnyerni többé nem lehetett. Az 1681-iki országgyűlés 26. t.-cz. különben, mely a vallási sérelem reparálását czélozta, vármegyénkre nézve kimondotta, hogy a protestánsok mindazon templomokat, a melyeket e törvény hozatalakor tényleg kezükben tartottak, továbbra is megtarthassák.

Mióta a vármegye területe budai vilajetté lett, a vármegye rendei a szomszéd Nógrád vármegye vendégszeretetét élvezve, Füleken tanácskoztak. Nagyon érthető tehát, hogy a rendeknek az 1670-iki utasításokban oly annyira szívükön feküdt e várnak kellő megerősítése. Aggodalmuk nem volt alaptalan. 1682-ben Thököly újra sorompóba lépett s oldalán most már hatalmas török sereg állott. Csakhamar hatalmába kerítette a felsőmagyarországi várakat: Kassát, Ónodot, Eperjest, Lőcsét, Szepesvárt, Szendrőt, Tokajt, úgy hogy a királyiak kezén az egy Füleken kívül, más erősség nem is maradt. Augusztus 16-án Thököly Füleket is ostrom alá vette. Koháry István emberfölötti erővel védekezett, de a túlnyomó erőnek soká ellentállani nem tudott. Fülek elesett, Pest vármegye levéltára odaégett s alispánja és rendei ismét hajléktalanokká lettek.

1683 május havában Thököly Tállyára hívta a 13 felsőmagyarországi vármegyét és a szomszédos hat vármegyét, köztük tehát vármegyénket is. Fejenként való felkelést és nagyobb hadi segélyt követelt tőlük. A rendek azonban vonakodtak e túlzott követeléseket megadni. Thököly felbosszankodott ezen a váratlan ellentálláson és elbocsájtotta a rendeket, de előbb kijelentette, hogy a segélyt, az ő beleegyezésük nélkül, a saját biztosaival fogja beszedetni. Május 27-én csakugyan rendeletben hagyta meg a vármegyéknek, hogy június 6-ára 1400 szekeret, 1400 vágómarhát és 14000 köböl lisztet állítsanak ki hadai számára. Ezen kívül, mint Felsőmagyarország fejedelme, a nemességnek jószág- és fejvesztés alatt személyes felkelést rendelt, a községek, pedig kapuszám után kirovott gyalogságot tartoztak kiállítani. Pest vármegye kivetése szerint minden porta után 20 forint hadi-adó beszolgáltatása s portánként 5 gyalog katona kiállítása rovatott elő a községek terhére. A nemeseket kötelezte a fejenként való felkelésre, a tehetetleneket magok helyett egy lovas kiállítására és 4 forint taksa fizetésére. A nemesi had kapitányává Rádai Gáspár alispánt, hadnagyaivá: 351Nagykőrösről Oláh Jánost; Kecskemétről Sárközi Pált választották meg. A mustrának június 26-án Losonczon kellett volna megtartatnia; azonban a budai pasa kajmakánja, Murát aga, tiltó levelet küldött s így történt, hogy az alispán ismételt sürgetése ellenére, Thököly segítségére a vármegyéből senki sem mozdult.

A hadiszerencse végre Lipóthoz szegődött. A fenyegető török veszély végre megmozgatta Európát és mikor Kara Musztafa Bécs kapui előtt megjelent, egy nemzetközi hatalmas keresztény hadat talált magával szemben, mely herczeg Lotharingiai Károly és Sobiesky János lengyel király geniális vezetése alatt állott. Bécs felszabadult, a török hadsereg szétszórva menekült s az egyesült keresztény hadsereg győzelmesen vonult előre, hogy Magyarország felszabadításának nagy művét megkezdje. 1684 június 18-án Károly herczeg serege bevette Visegrádot és június 27-én Vácz mellett megütközött Kara Mohammed budai pasa 18000-nyi seregével. A győzelem ismét Károly herczeghez szegődött. Vácz még aznap, Pest pedig június 30-án a keresztények kezébe került.

Károly herczeg előtt nyitva állott tehát az út Budavárig. Ő azonban inkább Érsekújvár alá óhajtott volna menni, mert nem érezte magát elég erősnek, hogy Budát, a török birodalom e hatalmas oszlopát, bevehesse. Tábornokai óhajának mégis engedett és a szentendrei szigeten, a Duna balpartján szállva át, július 14-én a császárfürdő tájékát szállotta meg. A táborban volt a nádor vezetése alatt vagy 9000 magyar, de mert fizetést nem kaptak és a németek zaklatásának voltak kitéve, lassanként elszállingóztak úgy, hogy alig maradtak ezren. A herczeg megvert ugyan egy-két segítő csapatot, de a vár ellen mitsem tudott elérni és november 3-án kénytelen volt elvonulni, sőt Pest és Vácz ismét török kézre került. A következő évben Ibrahim pasa Visegrádot is megvette.

A váratlan szerencsével végződött hadjárat kényszerítő hatással volt vármegyénk magatartására is. Már Bécs felszabadításának és a török hadsereg pusztulásának hírül vétele után (1683 november 27.) Nógrád, Pest és Heves vármegye rendei közös gyűlésre jöttek össze Fülek várában, hogy a teendőkről tanácskozzanak. A vármegyék a török rablásai és sanyargatásai, a tatár pusztításai és a német zsoldosok zsarolásai miatt végső ínségre jutottak, ellenálló erejök megtörött. Követséget menesztettek tehát Rabatta tábornokhoz és a nádorhoz, a hol kifejtették, hogy a füleki vár elpusztulásával minden menedéküktől megfosztatván, kénytelen-kelletlen meghódoltak Thökölynek, de most visszatérnek a király hűségére és magukat a tábornok pártfogásába ajánlják. Rabatta a küldöttséget Caraffához utasította, mint a ki a hűségre visszatérők dolgait rendezni fogja. Közben megérkezett Lipót királynak kegyelmet hirdető manifesztuma, a melyet a nádor a lakompachi táborból küldött meg a megyének, felszólítván a rendeket "hogy félretévén az Istentől elszakadt pogány s azzal egyetértő nem igaz magyar ellenséget, forduljon Istenhez, kegyelmes királyához és minthogy az felfuvalkodott ellenség megszégyeníttetett, siessen Kegyelmetek is fejenként felülni és velünk, az hol érti létünket, conjungálni magát.

A vármegye deczember 15-iki ülésén, hol a király manifesztuma és a nádor levele is bemutatásra került, felolvasták gróf Caraffa és gróf Rabatta leveleit is, a melyekben a vármegyét a téli beszállásolás megváltására hívják fel. A vármegye hajlandó lett volna bizonyos szolgálmányokra, de a kívánt összeget túlnagynak tartotta. Követeket küldött tehát a két tábornokhoz. A követség azonban nem sokat használt. Caraffa újabb rendeletet küldött a megyére, a melyben tudtára adja, hogy a császári és magyar feles számú hadaknak Pest, Pilis, Soltmegyék és a Kiskunság rendeltetvén téli szállásúl, a tartás mennyisége rájok ki fog vettetni s azt fizessék meg, mert "különben a vitézek kimennek, marhátokat elhajtják és egyébféle jószágtokat prédára hányják, lakóhelyeiteket feldúlják és felégetik, magatokat kardra hánynak, még a csecsemőknek is nem lészen kegyelem, elannyira, hogy emlékezetek se legyen e világon, hogy ha különben cselekesztek és mentől hamarább tisztetekhez fel nem jüttök." Mit volt mit tenni, az erőszak előtt meg kellett hajolni. A vármegye deczember 20-iki körlevelében tudatta a községekkel, hogy a vármegyére 2000 lovas adatván, egy ember és egy ló tartása naponként 4 polturába kerül, melyet porták szerint vetettek ki, és a vármegye jobb ügyre méltó buzgósággal igyekezett a kívánt öszszeget beszedni és azt mindenféle úton-módon összeszerezni.

Az 1683-iki téli elszállásolás költségei azonban az amúgy is végínségben lévő vármegye teherviselési képességét teljesen kimerítették. Hozzájárult, hogy 352a török, mely a vármegye területén még mindig úr volt, január 3-án megparancsolta, hogy a vármegye községei Budára palánkkarót szállítsanak és a janicsárok élelmezésére több ezer juhot vigyenek. Egyúttal kijelentette a budai pasa, hogy ha a községek a németnek szálláspénzt adni merészelnek, "a bírákat felkarózza és a városok rosszúl járnak."

Pest vármegye ily körülmények között erélyes lépésre határozta el magát. Tudatta Caraffával, hogy önként semmi terhet nem vállal s csakis a törvényes úton előirt kívánságoknak hajlandó eleget tenni. Hasonlóan jártak el Nógrád és Heves vármegye rendei is. Caraffa ekkor a vármegye alispánját és főjegyzőjét elfogatta és börtönbe vetette. Minden közbenjárás hasztalan volt, mert a kegyetlen tábornok nem engedett s az urakat addig, míg a szálláspénz az utolsó garasig befizetve nincs, nem volt hajlandó szabadon bocsátani.

Január 14-én (1684) értesítette Rabatta a vármegyét, hogy a király mindazoknak, a kik hozzá állhatatosan hívek maradnak és február végén Pozsonyban az e végett kinevezett biztosok előtt megjelennek, kegyelmet ad, ő pedig ezek részére nemcsak útlevelet, hanem kíséretet is fog állítani. Ez előtt a bizottság előtt Bulyovszky Ferencz főjegyző és Horvát Gergely jelentek meg a vármegye nevében és elpanaszolván, hogy Szilasy Endre alispánt még most is fogolyként őrzik Gács várában, élénk színekkel festették azt a pusztulást és nyomort, a melybe a vármegye jutott. Orvoslást azonban nem kaptak.

1688 június havában a keresztény hadsereg Károly herczeg és Miksa bajor fejedelem vezérlete alatt megindult Buda ostromára. Károly a jobb parton, Miksa a bal parton haladt elő. Károly a császárfürdőtől a Svábhegyig eső szakaszon, Miksa, miután Pestet megvette és a Margitszigetnél hidat vert, átkelt a Dunán és a Gellérthegyen helyezkedett el. A német és más nemzetiségű zsoldosok száma 64, a magyar harczosoké 24 ezer volt. Az ostrom igen hosszadalmas volt s az ostromlók, a törökök hősies védelme ellenében, nem tudtak számbavehetőbb eredményt elérni. Már június 19-én megindultak a harczok és mikor augusztus 8-án a nagyvezér vezetése alatt álló török segélyhad előcsapatai a budai hegyek között megjelentek, még jóformán csak egy-két jelentősebb elővéd volt az ostromlók kezében. Szulejmán pasa hadserege azonban nem volt olyan, hogy Károly herczeggel nyílt csatába merészkedett volna bocsátkozni. Arra törekedett tehát, hogy a janicsárok és spahik közül minél többet juttasson be a várba. Augusztus 14-én 9000 embert lökött előre, hogy Károly herczeg hadtestét áttörve, a vár felé igyekezzenek. De a csel nem sikerült. A németek és magyarok hosszas küzdelem után lekaszabolták őket. Augusztus 20-án hajnalban megismételte merész kísérletét. Ekkor a Lipótmező felől lopózkodott vagy 1200 janicsár a Városmajorig. Ezek közül vagy 200-300 be is jutott a várba; a többi elesett. Augusztus 29-én ismét Óbuda felől igyekezett 3000 embert bejuttatni, de most is kudarczot vallott. Ekkor már Károly herczeg tisztában volt azzal, hogy Szulejmán Budát nem hogy felmenteni, de még megsegíteni se tudja és hogy tőla nincs mit tartania. Szeptember 2-án délután 4 órakor tehát általános rohamot rendelt el a vár ellen. A rohamoszlopok ellenállhatatlan erővel nyomultak előre s mind több és több magyar meg német harczos jutott be a várba. A török hősies, kétségbeesett védekezése mitsem használt. Délután 6 órakor megszűnt az ellentállás és Budavára keresztény kézre került.

Budavár visszavételét gyorsan követte a vármegye egész területének felszabadulása. A török egész hadseregét Eszéknél igyekezett összevonni, a melynek ostromát Károly herczeg elhatározta volt. Ily módon úgyszólván kardcsapás nélkül szabadult fel a vármegye. De e felszabadulásban nem sok köszönet volt. Jött a töröknél is pusztítóbb ellenég, a német zsoldos sereg. 1685 február 3-án a pestmegyei városok hivatalos értesítést vettek, hogy egyezzenek meg a némettel, mert "a Duna-Tisza közt se leszen maradástok." Még ugyanazon hónapban megírta nekik egy tábornok, hogy adózzanak, különben "rajtatok megyünk tűzzel-vassal, lakóhelyeiteket megemésztjük". Kecskemét maga 1685 október 18-ától 1686 április 24-ig készpénzben, gabonában, marhában 194,666 forintot fizetett a töméntelen ajándékokon kívül, melyet a főtisztek között kellett szétosztania. És ez a sanyargatás folyton erősebb és erősebb lett a Duna-Tiszaközén. Csak Kecskemét táján is, 1686-1688-ban, tíznél több virágzó község teljesen elpusztult. Igazán nem csoda, hogy fölös számmal találkoztak olyan magyarok, kik visszasírták a török szolgaság idejét.

A fényes sikerek, melyeket I. Lipót oly váratlanul aratott, természetesen felköltötték a bécsi udvar csak ritkán szunnyadó, de soha meg nem szűnő törekvéseit, hogy Magyarországot a birodalomba beolvaszthassa, egyszerű tartománynyá sülyessze. Buda felszabadításának legközvetetlenebb következményei ez abszolutisztikus törekvések nagyméretű fellendülése volt. Minden eszközt felhasználtak arra, hogy az ország egységét és ellenálló erejét megtörjék és a kitűzött czélt előmozdítsák. Erre szolgált a protestánsok üldözése, az eperjesi vértörvényszék és ezt mozdította elő az a sok garázdálkodás, a melyet a német zsoldosok véghez vittek s a mely fölött a parancsnokok szemet hunytak.

A bécsi politika a török kiűzését és Magyarországnak a török hatalom alól való felszabadítását úgy állította oda, mint a melyet tisztán a császári fegyvereknek lehet köszönni; a melyért tehát I. Lipótot és utódait rendkívüli hála és köszönet illet. És hála és köszönet fejében követelték a Habsburg-ház örökös királyságának elismerését, a királyválasztói jog felfüggesztését. Az 1687-iki országgyűlésen a királyi előterjesztésben már az mondatik: hogy "a császári királyi felség az országnak, mint nagy részében fegyver által meghódítottnak, önkénye szerint is szabhatna törvényeket". Már 1671 óta Lipót tanácsosai úgy viselkedtek, mintha Magyarországon minden, a jog, törvény és az egész alkotmány, pusztán a király akaratán fordulna. Ezt a felfogást nagyszámú pamphlet-íróik igyekeztek Európa közvéleményének szuggerálni. Nagy jóakaratában Lipót mégis kijelentette, hogy tiszteletben kívánja tartani az ország régi törvényeit és alkotmányát s azért 1687 október 30-án Pozsonyba országgyűlést hirdetett. A főurak már meg voltak nyerve az udvar szándékainak, csak a vármegyei rendek ellenállását kellett megtörni. Ez is megtörtént. A rendek elfogadták a Habsburgház férfi-ágának a magyar koronára vonatkozó örökös jogát. Az alkotott törvénykönyv első czikke József főherczegnek, a szokásos hitlevél adása nélkül való megkoronázását és esküjét emelte törvényerőre.

Azonban az alkotmányos kormányzás hangoztatása csak addig tartott, míg az 1681-iki 1. t.-cz. meg volt alkotva. Ténylegesen egy pillanatra sem volt tapasztalható, sem az alkotmányos kormányzás maga, sem az arra irányuló igaz és komoly akarat. 1696-ban már a bécsi értekezlet előtt feküdt Kolonics reformtervezte, mely ugyan sok üdvös, sőt a kor jogi fejlettségét meghaladó intézkedést is tartalmazott, de a melynek igaz czélja csupán az volt, hogy a magyar közigazgatás letörése, a vármegyék megrendszabályozása útján, az alkotmány fölé sírhantként boruljon. A gonoszúl kieszelt tervet ekkor Széchényi Pál kalocsai érsek ép oly erélyes, mint nagy készültségre és ismeretre valló fellépése megbuktatta ugyan, de az utóbb mégis feltámadt s egyidőre életbe is lépett.

A bécsi minisztérium hamar tisztában volt tehát azzal, hogy Magyarországgal csak addig nehéz megküzdeni, a míg a vármegye tekintélye, vezető és irányító hatalma fennáll és míg népe anyagi áldozatokat tud hozni. Ehhez képest szabták meg a vármegyékkel szemben követendő eljárásukat, a mely a szó szoros értelmében polyp-politikának volt mondható. Reáfeküdtek a vármegye vezetőségére, a vármegye népére és földére a "közérdek" csápjaival; szívták és szipolyozták, megakadályoztak mindent, a mi energiát teremteni tudott volna. Ezen a gyilkos processuson ment át vármegyénk is. Reánehezedtek a bécsi politika csápjai: az adók, a katonai beszállásolások és zsarolások, a neoaquistica commissio és a rablók meg tolvajok ellen szükséges erélyes védekezés teljes elmellőzése.

Az alkotmányosságon a bécsi kormány az első sebet az adók törvénytelen kivetésével ütötte. Már 1698-ban, nem törődve a Bécsbe értekezletre meghívott magyar urak ellenzésével, deczember 24-éről keltezett királyi leírat érkezett a vármegyéhez, a mely hírül adta, hogy az országos adót a király évi négy millió forintban állapította meg s elrendelte, hogy ez adóból egy tizenhatodrészt a városoktól, a fenmaradó összeg egyharmadát meg az uraktól, két harmadát 354a szegénységtől, vagyis a portáktól szedjék be és pedig minden haladék nélkül. A vármegye vezetősége kénytelen volt meghajolni s a reá eső 60.033 frtot reparcziálta, befizetését erélyesen sürgette. Sőtér Tamás szolgabíró például 1699 február 19-én írja járása községeinek: ;,az országra vettetett négy millióból ezen Nemes Pest Pilis és Solt uniált Vármegyékre esett 60,033 frt, mellyet az Nemes Vármegye mostani Congregatio alkalmatosságával repartiált, melynek specificatiója eképpen következik: Kecskemét 14,381 frt; Kőrös 6812 frt 50 den.; Czegléd 2320 frt 65 den." Márczius 21-én kelt körlevelében pedig már figyelmezteti őket "a négy Millióbul eső kirovást katonai exekuczió fogja behajtani a késedelmező községeken." És ismét június 11-én igy ír: "Második parancsolattyában Kegyelmes Urunk eő Fölsége parancsollya, hogy az négy milliók fizetésére succurráljanak az egyházi személyek is, akármi névvel neveztessenek mindazáltal az mely város vagy falu az maga Papja vagyis Prédikátorja, Mestere portióját magára fölvállalni, az egy Esztendőben, hadd imádkoznánack jobban, hogy ezen sulyos Portiónk cassáltatnék, igen jó volna.

A spanyol örökösödési háború előre vetődő árnyéka izgalmasabb húrokat hozott mozgásba. Bécsben észrevették, hogy ismét szükség lenne a magyar nemzet karjára és vitézségére. Megjelent tehát a királyi pátens, a mely megengedi, hogy a négy milliós évi adóból egy tizedrész elengedtessék. 1700-ban a kivetett adóból 54,688 frt 99 kr. esett Pest vármegyére.

A törvénytelenül kivetett súlyos adóktól okozott bajt és romlást növelték az adó beszedésével megbízott császári közegek által elkövetett gyakori visszaélések. A hadibiztosok egyik remek példánya éppen a budakerületi hadibiztos Rensigh úr volt. Kecskemét város jegyzőkönyvei igen sok feljegyzést tartalmaznak működéséről. 3 évig viselte e hivatalt s az alatt csak Kecskemét környékén végkép elpusztított tíz virágzó községet. 1686-ban ugyanis Szentkirály, Szentlőrincz, Kocsér, Újfalu, Monostor, Kerekegyháza, Révbér, Böld, Jenő, Dánszentmiklós még teherképes községek voltak, 1689-ben már a lakatlan, elpusztult helyek között szerepeltek. Igy már 1687-ben annyira zaklatta a polgárokat, hogy egyeseknek a templomokban, a zárdákban vagy a paplakokban őrizetre letett kincsesládáit is felnyittatta, feltörette, azokból minden pénzt kivett. Az adó szépen be is folyt. 36,499 forint. Nyugtát azonban a biztos úr csak 31.000 írtról adott, a többit zsebrevágta; sőt még ezenfelül 1350 frtnyi ajándékot is vett a várostól. 1688-ban az ő részére 1000 frtnyi, a testvére részére 15 forintnyi ajándékot vett át Kecskeméttől. Pest vármegye följelentésére Carafa felfüggesztette ugyan hivatalától a hadibiztost és vizsgálatot indított, de ezt is csak a föld népe sínylette meg. Tizenöt személyből álló bizottmány szállt ki ugyanis vizsgálatra a községekbe és 16 lovával egyetemben hónapokig élősködött a szegénység zsírján. Igazságot a panaszosok alig kaptak. A nem nyugtázott összegeket az illető városok és községek újra megfizethették.

Az ország letörésének egyik eszköze a katonaság volt. Nemcsak azért, mert a késedelmes adókat katonai végrehajtás útján szedték be, de kivált a telelések, átvonulások alkalmával szükséges hadiélelmezés és a miatt a sok rablás miatt, a melyet a német zsoldosok elkövettek.

Egy egykorú vers, mely akkor ajkról-ajkra szállott, elégikus hangon panaszolja:

II. Rákóczi Ferencz híres Vallomásaiban borzalmas képet fest azokról a garázdaságokról, melyeket a katonaság elkövetett. "A császári katonák magaviselete, írja, hasonló volt a pogányok zsarnokságához a pénz kizsarolásában, mit azután még gonosztettekkel is tetéztek. A fizetni nem tudók feleségeivel visszaéltek, arra kényszerítve a férjeket, hogy adósságuk fejében engedjék őket át. Másokat halálra vertek még akkor is, ha nem volt egyéb bűnük, minthogy nyomoruságos helyzetükről panaszló szavakat hallattak... A panaszok felületes megvizsgálásánál egy német vallomása többet ért, több magyar tanúénál. A katonaságnak ezen összeesküvésében a nép ellen, a közkatonát a tiszt, a tisztet a 355tábornok pártolta. Ez által az egész törvényes kormány felforgattatott, mert a megyék fő- és alispánjai s más hivatalnokok tisztségüket nem teljesíthették s kik hivatalaikban buzgóbbak valának, azokat lázadóknak kiáltottak ki."

A katonai vezetőség gondolkodásmódjába erősen bevilágít Rabutinnak, az erdélyi hadak főparancsnokának egyik 1697-iki levele: "Szánakozás fogja el lelkemet, akár a hadak, akár a szegény nép nyomorúságát tekintem. Ezeknek nincs a miből kielégíthetnék amazokat, azok azt kérik, engedném meg, hogy magok hajthassák be szükségleteiket. Én ezt kénytelen vagyok megengedni azoknak, kik valóban nagy szükséget szenvednek, inkább áldozván fel a népet, mint a hadsereget."

A vármegye levéltárában fenmaradt az 1690-iki és 1691-ik évi katonai élelmezés kivetési lajstorma. Az 1690 nov. 29-én Budán tartott vármegyei közgyűlés a Kecskeméten és Nagykőrösön levő katonaság eltartására, a portával bíró községekre adóportánként 100 komáromi mérő gabonát és 3 darab vágómarhát vetett ki. Ebből Básty László járására esett 1942 mérő búza és 58 vágómarha. A második járásra (Vácz), melynek Deák Pál volt a főbírája, 668 mérő gabona és 21 darab vágómarha; Lendvay György járására (Ráczkevi) 573 mérő gabona, 15 1/2 vágómarha; a halasi járásra 812 mérő gabona 26 vágó; a kúnságra 201 mérő gabona és 6 darab vágómarha; vagyis összesen 4196 mérő gabona és 126 1/2 darab vágómarha. 1691-ben 308 ember és 154 ló eltartására, az ember adagját havonként 6 1/2, a ló-adagot 6 frt.-jával számítva, két hónapra 20.482 frtot, vagyis portánként 500 frtot kellett kivetni.

Ez azonban csak a hivatalos kivetés útján előteremtendő terhet jelentette, és ez volt a terhek kisebb része. Ehhez járultak azután a hosszú fuvarok, a száraz porcziók, a tényleges élelmezés és a tiszteknek és vezéreknek kijáró diskrecziók. Igy például Mercy tábornok 1685 október 16-án serege részére haladéktalanul és minden vármegyei hatóság mellőzésével, 200.000 kenyeret követel. Három nappal később már azt írja a városnak, hogy mivel ezen részek megmaradása és védelme végett, a vezénylete alatt álló hadsereggel egész télen át itt fog megállapodni, ő felségének hű szolgálata és legmagasabb parancsa szerint, a sereg élelmezését az itteni helységek kötelesek ellátni, a bírák és a községek küldöttjei haladéktalanul siessenek hozzá, hogy parancsait vehessék. És e parancsokat, a melyeket "egyezkedés" útján létrejött "önkénytes megajánlás"-nak kereszteltettek el, a legkérlelhetetlenebb módon hajtották végre s a teherviselés legszélső határait is felülmúlták. Igy például Kecskemét, Mercy tábornok november 8-iki rendelvénye szerint téve számadást, a téli hat hónapra köteles volt adni: 186,000 font kenyeret, vagy 1491 kassai köböl búzát, köblét négy vékával számítva, a mi tehát 5964 véka. 186,000 font húst, vagy 930 darab legalább kétmázsás vágómarhát; 23,256 véka zabot; 900,000 font vagyis 1860 öt-öt mázsával terhelt szekér szénát; 186,000 itcze bort. Ez utóbbit a város 14,880 német forinttal válthatta meg. És ezenkívül a városnak kellett Mercy konyhájára szállítania egy hordó bort, egy hordó eczetet, tojást, zöldséget, répát, salátát, halat stb. November 20-án a tábornok a vármegye községeitől 2000 darab palánkfát (3 öl magas emberderéknyi gerendát) követel. "Ezzel penigh úgy késedelmeskedgyetek, hogy ha 6, 7 vagy nyolczad nap alatt az megh írt kétezer karófa itt nem lészen, Felséges Urunknak erős és számos vitézit tűzzel-vassal rajtatok küldjük, magatokat mint nyilvánvaló ellenséget fegyverre hányatunk, lakóhelyeiteket felégettyük, elpusztittattyuk, az kiket elevenen foghatunk közületek, karóban vonattyuk, vagy felakasztattyuk."

Mivel a Pest vármegyére kivetett hadi élelmezési költség behajtására sok idő kellett volna, Mercy tábornok egyszerűen megparancsolta Kecskemét és Kőrös városoknak, hogy a vármegye helyett a 14,850 frtot nyolcz nap alatt fizessék le, mert különben "Ördögnek adgya magát ő Nagysága, - írja Darvas főszolgabíró, - valamint hogy most Gyöngyöst elraboltatta, úgy elraboltattya Kecskemétet is. A város csak az 1685. és 1688-iki években; a Hornyiktól közölt részletes kimutatás szerint, 194,666 frt 24 denárt fizetett hadélelmezés czímén.

Növelte a vármegye községeinek terheit az úgynevezett tábori hosszú fuvar, a melyben sokszor szekér, igavonó állat is elveszett. Igy Eger kapitulálása után a kiköltöző törököt Nagyváradra a vármegye volt köteles fuvarral ellátni. 1691-ben Nagyvárad ostrománál a vármegyéből igen sok szekeret rendeltek le, melyek jóformán mind odavesztek; mikor a vár kapitulált és a törököt 356Titelre szállították, csupán a kecskeméti fuvarosoknak 118 ökre hullott el. 1693-ban Heisler Donát tábori főbiztos a vármegyéből 1000 ökröt és megfelelő számú szekeret rendelt ki tábori szolgálatra. A következő évben ismét 1000 ökröt, 500 szekeret és 600 embert kívánt a vármegyétől. Tegnap, írja a vármegye alispánja, Méltóságos Generális Commissarius Heisler úr eő Nagysága itt volt, de itt csak Vecsernyéig késett, mingyárt Postán az Táborra alá ment, én eleget könyörögék eö Ngnak az ezer ökrök elengedése és kevesebb számú adása végett, de csak egyet sem engede el, hanem annak csak meg kell lenni, én bizony nem tudom, ha mind ily sulyossan bánnak velünk és kíméletlenül, soha meg nem állhattyuk, hanem el kell pusztulni nyomorult Vármegyénknek." Az alispán hathatósabb eszközökhöz is folyamodott. Két héttel utóbb (1694 augusztus 22) azt írja a városoknak, hogy ,;Heisler Uram eő Nga számára 24 fiatal borjas teheneket, kik negyedfűvek legyenek minnyájan és egy szép bikát szerezzen körikben Kegyelmetek...Talán az quártélyosokbul tekéntet és az ezer ökörből is visszabocsátás lesz érette."

A diskrécziók adása nagyon divatban volt s nem csekély összeggel növelte a vármegye terheit. Az 1693-95-iki vármegyei számadások e tekintetben sok érdekes adatot tartalmaznak. Igy megtudjuk, hogy 1693 nov. 1-től 1694 okt. 31-ig, fizetett a vármegye diskréczió fejében Fischer és Beck János uraknak 300 frtot; Masler Jánosnak a Rabutin ezred kapitányának 50 frtot; Schweidler Antal hadbiztos úrnak 70 font szalonna árában 14 frtot; Heiszler Donát legfőbb biztos ő excellencziájának 640 frt 50 dénárt, és ismét különféle ajándékokra és diskrécziókra 306 frt 8 denárt. E mellett a hadibiztosságnak beszolgáltatott 18,100 frtot. 1694 nov. 1-től 1695 okt. 31-éig pedig fizetett diskrécziókban Schweidler Jakab hadibiztosnak 150 frtot; gróf Unfeldnek, a Rabutin ezred ezredesének pedig 300 frtot.

Volt még egy módja a katonai fizetéseknek: a száraz porczió, vagy vak porczio. A katonai egyének számára, a természetben való kiszolgáltatás helyett készpénzben, vagy mint a magyar ember ma is mondja "száraz pénzben" fizetendő élelmezési illetmény. Az átkelő hadcsapatoknak tulajdonképpen fizetniök kellett volna, vagy legalább a kiszolgáltatott élelemről nyugtát adniok. Az élelmezési tisztek sokhelyütt nem vettek igénybe élelmezést, hanem azt készpénzben vették fel és nyugtát adtak az utalványozott helyeknek az élelem természetben való átvételéről. Azzal indokolták eljárásukat, hogy a hadipénztár nem adott kellő pénzt s a nyugtákat fogja majd beváltani. Ezt is száraz porcziónak nevezték. Az előbbi száraz porcziók czimén járó összegeket a hadbiztosság mindig beszedte, ellenben a bemutatott nyugtákat nem mindig honorálta, mert a mint páter Anasztáz, ki egy ilyen vitás nyugta ügyében a főkommissariusnál közbenjárt, írja: "némely officialisok, kik az Quietantiát atták, fölvették az fizetést azon Hadaknak táplálására, azonban látván a jó gazdálkodást, az pénzt magoknak tartván, egy quietantiával kinyomták az szegénység szemét."

A sok panasz és jajgatás végre felhatott a császár füleibe is és így keletkezett az 1695-iki Regulamentum Militare, a hadélelmezési szabályzat, mely részletesen megszabja, mit követelhet a katonaság s mit köteles adni az ország. E szerint a katonát megillette szállás, ágy és a házigazdával kőzős tűzhelyen kívül gyertya, só, fejenként egy font marhahús és két font kenyér. A lónak járt naponként 6 font zab, 8 font széna és hetenként 3 kéve vagy köteg szalma. A személyrészlet mellé havonként másfél forint, a lórészlethez pedig egy forint pótlék járul. Amazt élelmezési pótlék, emezt zsold fejében, a hadipénztár az. ország adójából fizeti. A természetben meghatározott élelmezésen túl a katonának szállásadójától semmiféle czímen italt követelni nincs joga. A szabályzat azonban szabályzat maradt, a katonaság zsarolt tovább s a nép úgy védekezett, a hogy tudott. És a vármegyei hatóság a bekvártélyozások alkalmával valósággal alkudoznia kellett a tisztekkel az élelmezés miatt. Igy 1700 aug. 5-én Sőtér Tamás értesíti a községeket, hogy a tisztekkel megegyezésre lépett ilyenformán: "a Szegénység a Vitézlő Rendnek napjában adgyon két font kenyeret, a mellé egy tál étket, aki felérjen jólakásra egy font tehénhússal, akár káposzta, lencse, borsó, tej és kása és más tésztás étel; néha pedig valami tyúk-hús is és, más is, a kivel a szegény ember szokott élni, becsülletes egy tál étellel tartozzanak a szegénység gazdálkodni, de többet ne, hacsak maga jó akarattyából valaki nem cselekeszi, hogy ad valamit nekik. Azon egy tál étek pedig úgy adatik, hogy nem az ő kivánsága 359szerint, hanem a szegény embernek értéke szerint; ha ő nem akar azzal megelégedni, pénzen vegyen magának és annyit készíttessen, a mennyit akar. Sztrázsára mikor mégyen, akkor pedig többet nem tartozik fizetni a szegénység, hanem napjában öt grajczárt, azaz nyolcz pénzt, ha kenyeret viszen pedig magával, nem kell többet adni két polturánál. Addig míglen az abrak-adásnak eljő az ő ideje, mikor abrakkal is kell tartani lovaikat, akkor pedig napjára kell fizetni lovaitól három garast; most immár a hol fű nincsen, a szénát is tartozik elvenni lovainak táplálására; a hol fű vagyon, pedig füvet adgyanak; a mellett ha lovatlan Német vagyon az quártélyában, azoknak adgy alkalmatosságot, ha peniglen valamellyike maga dolgában menne és nem az eő Felsége dolgában, az ollyannak sem kocsit, sem lovat ne adgyanak, hanem mennyen és sétállyon gyalog."

A tisztek ellátására nézve külön intézkedések történtek.

Igy 1697. évi nov. 21-én Sőtér Ferencz alispán rendeli: Kecskemét város ideiglenesen és a t. vármegye további intézkedéséig élelmezni fog a savoyai herczeg ő fensége tartalékából: 10 tiszt urat, kiknek naponkint ebédre és estelire ad 4-4 tál ételt és 10 pint bort; 19 közszolgát, kik mindegyikének ád naponkint 1-1 font húst és két font kenyeret; 50 lovat és öszvért, melyek mindegyikének ad 8 font abrakot, 8 font szénát vagy szalmát naponkint; 28 ökröt, melyeknek kellő mennyiségű szénát ad.

Egy kapitány élelmezési illetményét 1639 októberében hét napra így állapították meg. "Borbéli Portiója 21 ice. - Husbéli portiója 21 font. - Tyúk numero 10. - Réce numero 1 pár, vagy helyette 1 lud. - Só 3 font. - Gyertya 18 szál. - Kenyér 19. - Tyukmony 25. - Liszt 1 véka. - Eczet 1 pint, - Szalonna 3 font. - Abrak 4 mérő. - Hagyma és petrezselyem elegendő. Vaj 1 pint. - 1690-ben gróf Stöckersberg Ditrik ezredes élelmezését Kecskemét városa volt köteles kiszolgáltatni következőleg: Hetenkint: 150 font marhahús; 20 tyúk; 2 lúd; fél mérő lisztláng; 1 mérő közönséges liszt; 42 kenyér; 50 tojás; 7 pint vaj; 1 pint méz; 8 pint eczet; 1 mérő répa; 30 retek: 1 fogás vereshagyma; 1/2 fogás foghagyma; 5 font szappan. Havonkint: 10 akó bor; 1/2 mérő dió; 1 mérő alma; 60 mérő zab; 15 lóra elegendő széna és alomszalma. Naponkint 4 szál viasz-gyertya; 8 szál fagyúgyertya. Egész télre: 10 hízott sertés; 5 borjú; 150 ft átalány fűszerszámra; Káposzta és böjti napokra elegendő hal.

Ambár ez az élelmezési módszer a végsőig próbára tette az adózó nép teherviselő képességét, mégis nem e miatt jajdult fel a szegénység. A mi teljes pusztulással fenyegette, az a német katonaság megszokott rablása és tolvajkodása volt. A táborból, mondja Illésházi, a német had a vármegyékre szállott; és mivel nekik nem fizettek, szabadon dúlták, rabolták az országot: sem nemes ember háza, sem úré, akinek vára nem volt, meg nem maradhatott. Ez különösen a császári hadak átvonulásakor volt divatban. Ilyenkor a megyei hatóság már jó eleve figyelmeztette a veszélyben lévő községek előljáróságát. Sőtér Ferencz szolgabíró 1687 junius 16-ról Igy ír: Méltóságos Bádensis Herczegh eő Méltósága Feles számú Hadaival edgyütt ide érkezvén ma, aligh ha Szolnok felé rövid idő alatt nem fogh nyomakodni: ahozképest félő, az szárnya kegyelmetek (Kőrös, Kecskemét, Jászberény, felé is el ne érjen; azért Kegyelmetek az marhájokat vagy igen jó férre hajtsa Halas felé, vagy Sz.-Miklós felé, avagy penig az Városban tartsa s kívül ne hadgya az mezőn, mert bizony oda lészen: sőt az kinek az Templomoktól messze férre vagyon az háza, semmi féltő portékáját házánál ne tartson, hanem az belső kerítésben vigye és hordgya késedelem nélkül s az Templomokban, mert ez igen csintalan nép... Az 1693 deczember 21-én tartott megyei közgyűlés pedig a Duna-Tisza köze felső részbéli községeinek szabadságot adott, hogy szükség és veszély idején, úgymint a török, tatár, kurucz beütése, vagy a császári hadsereg átvonulása alkalmával, ha saját területükön, vagy bérlett pusztáikon barmaikat és egyéb jószágaikat bizton nem tarthatnák, azokat ily esetben bármely földesúr birtokára, mezővárosok és helységek határába áthajthassák és ott maguk javára megtarthassák, az ellenséget pedig ez által a rablásban meggátolják.

Minden elővigyázat azonban hasztalannak bizonyult; A császári hadak a rombolásban és pusztításban oly művészi készségre tettek szert, hogy a legszemfülesebb védekezés sem használt semmit. Lehetetlen lenne akárcsak megközelítőleg is értékelni azokat a károkat, a melyeket a Magyarország felszabadítására vezényelt császári sereg az ország lakosainak okozott. Az 1696 nov. 27-én tartott megyei közgyűlés határozatából küldöttségileg vették számba a katonai kihágások 360által okozott károkat. A Styrhumb tábornok alatt álló lovasság, melyet a táborból visszavontak, a Solti járásban a következő károkat okozta: Dusnok község kára 291 ft 50 d.; Bogyiszlóról elhajtottak: 5 drb ökröt, 50 drb. javított süldőt; elvittek 50 m. buzát, 40 m. zabot, 100 petrencze szénát, pedig a menlevélért 25 frtot fizettettek a községgel. Kára tehát 792 frt. 50 dr. - Bátya község kárát 297 frt 25 denárban; Varajtét 372 frt 25 dr. - Szántóét 296 frtban állapították meg. Sükösdről elraboltak: 170 m. buzát, 130 m. zabot, 80 m. kölest, 3 marhát, 2 lovat, 150 hízó süldőt, 800 petrencze szénát stb. A kár 2477 frt 60 dr. volt.

Természetes, hogy ilyen viszonyok között a közrendészeti, a közbiztonsági állapotok is teljesen züllöttek voltak. Pestmegyében valóságos rablóvilágot éltek. Nap-nap után hallatszott híre egy-egy betörésnek, és utas ember félnapi járóföldre sem merészkedett egyedül. Ha magyart ért bántódás, nem volt az a fórum, a mely elégtételt tudott volna szerezni. A németség, a katonai parancsnokságok, ügyet is alig vetettek az ilyféle panaszokra, a vármegye fegyveres erő hiányában nem tudott erélyesebben fellépni s az úgynevezett "parasztvármegye", a megye közrendészeti közege, mind erélytelenebbé vált. Jaj volt azonban a megye alispánjának, a szolgabíráknak, ha véletlenül németnek esett valahol baja. 1694 november 6-áról Sőtér Ferencz alispán körlevélben hirdeti, hogy elébbi napon Pest alatt, Üllő táján egy német úr szekerét a tolvajok felvervén, mintegy 3000 frt. értékű portékáját elvették, tehát a községek keljenek fel 500 frt bírság alatt és a tolvajokat keressék: "mert már egy emberséges ember sem mehet élve el tőlük az úton." 1699 február 2-án Ócsa táján a budai ellenőrt rabolták ki és "sok számú pénzt vettek el tűle." Ugyanitt nehány nap múlva még nagyobb rablás történt. Marsigli tábornok, a török béke tárgyában, három kocsival sietve utazott át Kecskeméten. Itt a bíró megkínálta kísérettel, de ő azt visszautasította. A tábornok és kísérete éjjel érkezett Ócsa alá, a hol egy rablócsapat megtámadta, két szolgáját megölte, őt magát a lábán megsebesítette és mindenéből kifosztotta. Lett is ebből nagy baj. Hogy tovább afféle galyibánk ne légyen, írja az alispán a községnek, Kegyelmeteknek 1000-1000 arany bírság alatt parancsolom, edgymással edgyet értvén, mindgyám vármegyéstűl mennyen ki minden felé, és az egész pusztákat, mezőket járja el, ha egy hétig kell is és az tolvajokat keresse, mert ha elmulattya, nemcsak az megírt bírságot nem fogja elkerülni, de más nagyobb kár is fogja Kegyelmeteket követni, majd az Méltóságos Követ Urak Kecskemétre fognak érkezni, fejemre nem venném, ha valami galyiba érné eő Nagyságokat. A haditanács szigorú vizsgálatot indított, a kecskeméti bírót elfogatta, le is lakatoltatta és az alispán is csak nagy-nagy nehezen tudott szabadulni a börtöntől. Az alispán megbízottai ugyanis a haditanács elnökének és Locher Károly titkárnak 2-2 hintós lovat, Kurtz elnöki titkárnak szép nyerges paripát állítottak az istállójába. Sok ajándék ment a tanácsosokhoz is. Herczeg Savoyai Eugén és gróf Schlick tábornok 12-12 bornyas tehenet kaptak időközben szerzett magyar birtokaik első felszereléséhez, Schlick grófnőt meg egy 40 talléros selyempaplannal tisztelték meg. A fogságot az alispán elkerülte, de a bírságot nem. Ő reá 1500 frtot, a megyére külön 1500 frtot, Kőrösre 750, Kecskemétre 500 és Kürtre 250 frtot vetettek.

A hadi kormány megkívánta, hogy a megye és a községek tartsák fenn a közrendet legalább annyira, hogy az ő embereiknek bántódása ne essék; de a rend fenntartásának eszközeitől, a fegyverektől megfosztották őket. Az alispán 1698-ban a következő körlevélben adta hírül a lefegyverezést: Isten minden jókkal áldgya Kteket, kívánom. Akarám tudtára és értésére adnom KK. ezen Currens levelem által, hogy Klmes Urunk eő Fölsége nagy büntetés alatt parancsollya, hogy az egész országban mindenütt a paraszti renden levő Jobbágyságtól az fegyvert Földes Uramék és Nagyságok és eő KK. elszedgyék és bizonyos erős securus helyben vigyék; de minthogy ezen Nemes Vármegyéhez az földes urak igen távul és messze laknak, azért determináltatott, hogy minden helyből az processualis szolgabíró szedgye el az fegyvert nyolczad nap alatt, az mint az Budai Fölséges Commissiótúl parancsolatunk vagyon iránta; ez úgy lévén, parancsoltatik KK. mi általunk Várossi és Falussi Bírák, Hadnagyok és Eskütt Uraimék, hogy kiki az maga bottya alatt levő Papoktól, az kiknek beneficiumuk nincsen, hogy az fegyvereket elszedgye, Mesterektül, prédikátoroktól, Parasztságtól Deáktúl és Mesterlegényektűl minden személy válogatás nélkül, 1000 arany bírság alatt; úgy az katonától, hajdútól, az kik végházban nem laknak, hanem az Vármegyében 361valami kevéssé letették magokat lakóul... a kik pedig az megírt napok alatt végben nem viszik azon fegyver elszedést és föl nem hozzák Pestre jó gondviselés alatt, Executió által szedetik el tőlük és így nagyobb kárt vallanak, mert az maga böcsülletit mindenik elveszti végette.... Az fegyvert pedig hogy tudhassa KK. minéműeket köll szedni, úgymint Szablyát, Pallost, Hegyes tőrt, Láncsát és Puskát köll elszedni.... Az is tudtára legyen KK. hogy mind addig az Németség az Qártélybúl ki nem megyen, míg ezen dolog mind végben nem megyen és annak utánna azt is ígéri Klmes Urunk eő Fölsége, hogy ha újabban az hadak téli Quartélyba szállanak, kinek-kinek vissza adgyik fegyverit.

A bécsi politika czéljainak legalkalmasabb és leghathatósabb eszköze az úgynevezett neoaquistica commissio volt. A Kollonits bíborostól készített "Magyarország ujjászervezése" néven ösmert abszolutisztikus kormánytervezet egyik pontja mondja, hogy ez istentől mindennel bőven megáldott ország közjövedelmei nem fedezik a költséget, új jövedelmi forrásokat kell tehát nyitni, mert igazságtalan lenne, hogy miatta ő felségének többi örökös tartományai terheltessenek. "Ily forrás lesz egyebek közt a töröktől visszafoglalt országrész: mire nézve, hogy a király azt, mint melyet fegyverrel, német katonái vérével s annyi költséggel fogalt vissza, hajdani világi birtokosainak nem köteles visszaadni. Tanácsolja mindazáltal, hogy ő felsége ezt kegyelemképen tegye, de csak oly feltétel alatt, hogy e jószágok hajdani birtokosai, vagy azok örökösei, jogaikat mielőbb világosan bebizonyítani, azután hűségeskűt letenni és végre a birtok nagysága szerint reájok rovandó adót megfizetni, a katonaélelmezési s más közterheket viselni tartozzanak. Az egyháziaknak, jogalapjuk világos lévén, köteles ugyan a király visszaadni az illető jószágokat, de szintén csak a közterhek viselése mellett. A mely jószágokra nézve a birtokjog be nem bizonyíttatik, azokat el kell adni." Ámbár az új reform-tervezetet, annak első bemutatása alkalmából, Széchényi Pál kalocsai érsek erélyes fellépése megbuktatta, mégis már 1692-ben találkozunk olyan intézkedésekkel, a melyek az új szerzeményi birtokigazolás előkészítését czélozták. Ilyen volt az a rendelet, mely a budai kamarai inspektort és adminisztratort utasította, hogy kerületéből az összes földesurak névjegyzékét, birtokaik és jövedelmeik mennyiségét írja össze és terjeszsze fel. 1695-ben pedig megjelent egy királyi rendelet, hogy a visszafoglalt részeken minden birtok a királyi fiskus által lefoglaltassék s azok birtokosai a császári udvari kamarához utasíttattak birtokjogaik igazolása végett. A vármegyékhez küldött rendeletben pedig felhivatnak a birtokosok, hogy záros határidő alatt igazolják hiteles bizonyítványokkal birtokjogukat. 1696 július 6-án, külön bizottmányt állítottak fel, a mely ez igazolások elfogadására egyedül volt feljogosítva. Ez a Neoaquistica Commissio. Pest-Pilis és Solt megyék birtokosaival szemben ez a bizottság működését 1697. január 7-én kezdte meg és a hó minden hétfő, kedd, csütörtök és péntek napjain tárgyalt. "Minden Uraság, mondja a rendelet szétküldése alkalmából az egyik szolgabíró, az ki ebben az Nemes Vármegyében ollyan jószágot bír, mely ennek előtte az Töröknek adózott, akár lakják, akár pedig puszta légyen, arról való leveleit Bécsben az eő Felsége Commissiója előtt producállya és megmutassa, ha jószága nélkül el nem akar lenni...

A Neoaquistica Commissio önmagában véve igen üdvös intézkedés lett volna a gyanús birtokszerzők ellen. Megtörtént ugyanis, hogy valamely községben elpusztúlt a földesúr családja s a birtokot egyszerűen a község ragadta magához; viszont sok kalandos exisztenczia is birtokhoz jutott ily módon a török hódoltságban lévő részeken.

A bécsi kormánynak azonban a birtokigazolásokkal nem az volt a czélja, hogy a jogot és igazságot megállapítsa, hanem hogy megvesztegetésekre és jutalmazásokra minél több ajándékozható birtokot harácsoljon össze. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a családi oklevelek, a donationalisok jórésze a zavaros időkben elveszett és hogy sok törvényes birtokos lesz, a ki jogát nem fogja igazolhatni.

A nemzet, miután 45 éven át zaklatták ezekkel a birtokigazolási perekkel, 1741-ben a 21. t.-cz. által az egész Neoaquistica Commissiót megszüntette, de a sok szenvedett jogfosztást és sérelmet jóvá tenni már nem tudta.

Hogy mily igazságosság vezette a Neoaquistica Commissio működését, mutatja az a sok panasz, a melyet a vármegyék emeltek. Pest vármegye 1696-ban több ízben panaszolta a királynak, hogy a budai királyi kamarai igazgatóság oly 362jószágokat is erővel elfoglal, melyeket az illető birtokosok már a török uralom előtt is bírtak s melyeket őseik s maguk, örök donácziókkal szereztek.

Ám a panasz nem hatott fel a bécsi Burgig. A birtokigazoló bizottmány, titkos utasításai szerint, nagy ridegséggel működött, a bécsi kormány pedig a nagyszámú háramlott birtokot kegyeltjeinek és azoknak adományozta, vagy értéken messze alul maradó pénzen eladogatta, a kiket politikai meggyőződésükben, a nemzet jogaihoz való ragaszkodásukban, az alkotmány védelmezésében megingatnia és a bécsi udvar uszályhordozóivá megváltoztatnia sikerült.

Legjobban illusztrálja a Neoaquistica működését a megyei birtokosok névsora 1723-ból. Egész sorát találjuk az olyan birtokosoknak, a kiket előbb a megyéhez semmiféle kötelék nem kötött és teljesen idegenek voltak még magában az országban is. Pestmegye birtokosainak 1733-ban készült összeírásának élén találjuk Savoyai Eugén herczeg nevét. A grófok között szerepel Stahremberg Gudacher Tamás; a bárók között pedig Grassalkovich Antal, a ki ekkor már a megye leggazdagabb embere volt, holott, - szóbeszéd szerint - alig egy-két évtizeddel előbb, még szegény kéregető tanulónak ösmerték. Közben azonban ő volt a rettegett Neoaquistica Commissiotól igénybe vett koronaügyész.

Súlyosan nehezedett a vármegyére az úgynevezett fegyverjogváltság is. A spanyol örökösödési háború kitörvén, a királynak nagyobb pénzösszegekre volt szüksége. A birtokeladásokból várható jövedelem nem lendíthetett a "birodalmi pénztár" ürességén, mert ez még csak a jövőben ígérkezett nagyobb pénz-forrásnak. Itt pedig gyors pénz kellett. A bécsi kormány leleményessége azonban segített magán. 1702-ben a török hódoltság alól visszafoglalt vármegyékre "fegyverjogváltság"" czímén vetett ki rendkívüli adókat és elrendelte, hogy ezt az adót haladéktalanul be kell fizetni. Pest vármegyére 30,000 frtot vetettek ki s azt 15 nap alatt be kellett fizetni. A vármegye kölcsön útján szerezte be az összeget és utólag vetette ki az egyes érdekeltekre.

A megye-rendszert a bécsi kormány látszólag fentartotta ugyan, de éppenséggel nem respektálta. Kérelmeire, remonstráczióira, óvásaira ügyet sem vetett. A vármegye tartott ugyan közgyűléseket, de merőben idegen befolyás alatt. Egy tábornok, de kisebb tisztek is beleavatkoztak a gyűlések menetébe, a határozatok hozatalába. Az 1695-iki Regulamentum a vármegyegyűléseket egyenesen a főhadibiztosoknak rendelte alá. A vármegye a közterhek viselésénél, az adó beszedésének módozatainál, a hadibiztosság rendeleteinek végrehajtását czélzó intézkedéseknél egyébbel nem is igen foglalkozhatott. Sőt 1689-ben a bécsi kormány egyenesen kísérletet tett a megye-rendszer átalakítására. Pest vármegye alispánjává ugyanis Werlein István János budai kamarai administratort, pénztárnokává meg Hochbart Mihály kamarai tisztet nevezték ki. Ez az intézkedés azonban oly felzúdulást okozott, hogy a kormány meghátrált.

Jellemző, hogy a bécsi kormány szavában mennyit lehetett megbízni. Pálffy Tamás nyitrai püspöknek és kanczellárnak egyik, a megye rendeihez intézett levelében azt írja: Nagyságtok kigyelmetek legyen jó reménységben - Tanácskoznak Bécsben, de mást rendelnek az égben."

Mind a vallásügy, mind a nyomasztó adók és más alkotmány-sérelmek tárgyában, írja Horváth Mihály, hazánk nagynevű történetírója, úgy Magyarországból, mint Erdélyből több panaszos felírat, több követség járt évek folytában Bécsben. De mindez szintoly sikeretlen maradt az önkényes uralmi rendszertől elállani nem akaró minisztertanács előtt, mint herczeg Esterházy Pál nádor felszóllalása, ki látván a kedélyek mind hevesebb forrongását, eddigi tétlenségéből szinte fölébredve, 1703-ban az adók mérséklése és más törvénytelenségek megszüntetése végett egy emlékiratot nyújtott be a királyhoz. Ez alkalommal az országban mind mélyebb gyökeret verő elégületlenséget s az ebből támadható veszedelmet élő szóval is élénken ábrázolván, egyebek között azt mondta volna Leopoldnak: ha az önkényes kormányrendszert, meg nem változtatja s az adóról újabban kiadott rendeleteket vissza nem vonja, meglássa, marad-e Magyarországnak még tovább is királya, ő pedig nádora.

Igaza volt a nyitrai püspöknek. Erre a jóslatszerű memorandumra is az volt a válasz: megfontolom. A bécsiek tanácskoztak, - de az égbeliek másként 363határoztak. Csakhamar fennen lobogott II. Rákóczi Ferencz Szűz Máriás zászlaja s a szellő vitte gyors szárnyakon a jelszót: Isten, Haza, Szabadság

Alighogy híre ment Rákóczi felkelésének, Pest vármegye érdemes alispánja, Sőtér Ferencz azonnal a fejedelemhez csatlakozott, hogy vitézi kardját a szabadság szent ügyének szentelje. A fejedelem egyik ezredének parancsnokságát bízta reá s mint ilyen vitézül állotta meg helyét. Míg azonban alispánja sietve sietett a szabadság zászlaja alá, addig a hivatalos vármegye megmaradt a császár hűségében, habár az urak és a nép többsége a felkelőkkel rokonszenvezett is.

Petrovai, az új alispán és szolgabíró, legkivált Huszár János a kecskeméti járásban, jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeztek a budai dicasterium kegyeit hajszolni és parancsolatjainak a vármegyében érvényt szerezni. Egymás után adták ki a rendeleteket; de hogy mily fejetlenül, mutatja az is, hogy gyakran az egyik rendelet egyenesen ellenkezett a másikkal. 1703 július 30-án, mikor Rákóczi Tiszabecsénél győzött, Huszár szolgabíró reáparancsol a Duna-Tisza közére, hogy bizonyos számú jó paripás fegyvereseket küldjenek Alsó-Némedibe. Egy héttel később azonban már visszavonja ezt a rendeletet és katonák helyett pénzt kér. Augusztusban az egyes vármegyei városokból és községekből teljhatalmú megbízottakat hívnak meg a pesti vármegyeházára, hogy velök a teendőket megbeszélhessék. Egy másik rendeletben meg, a mely augusztus 19-én kelt, azt írja Huszár szolgabíró, hogy Kglmes Urunk eő Fölsége Parancsolattya szerént kölleték Kglteknek tudtára adnom, hogy kiki jószága és feje vesztése alatt, ha valamelly Passus nélkül való járókat és kóborlókat és kémöket Rákóczi vagy is Bercsényi Pátensével való járókat valahol hallana, látna, vagy találna, azokat meg fogja, fogassa...Patensekkel együtt az N. Vármegye Magistratussa kezében béküldgye... Szeptember havában a vármegye tisztikara elrendelte, hogy a községek Szolnok erődítéséhez a turai erdőből palánkkaró szállításához 100 igás szekeret állítsanak. Szeptember 13-án pedig a "megyei kisgyűlés" elrendeli, hogy a Duna-Tisza-köze a szegedi várparancsnoknak, "ámbár az iránt sem ő felségétől, sem közvetlen felsőbbségüktől (a budai hadibiztost értik) utasításuk nincsen, minthogy azonban a mostani lázadás háborúsága idején annak szükségét beismerik, a szállíttatni kért terményeket beszolgáltassák." Szeptember 20-án Pestre rendel a vármegye élelmet, mert "bizonyos Kglmes Urunk eő Fölséghe lovas Regementit várván, számokra Provisiót kölletvén tönnünk, "azért Kglmtek is szénát és abrakot küldgyön be, Kecskemét 15 szekér szénát, ugyanannyi m. abrakot; Kőrös 10 szekér szénát és 10 m. abrakot, Czegléd 5 szekér szénát, 8 m. abrakot, Abony 3 szekér szénát, 6 m. abrakot."

A vármegye tisztviselőkarának hazafiatlan viselkedése ellenére, a megye többsége csatlakozott a fejedelemhez, a ki 1703 szeptember 13-áról a domahídi táborból intézett manifestumot a vármegye minden rendű lakosaihoz, fegyverre szólítva azokat a nemzet szabadsága érdekében. "Ezen Fegyverviselésünk okát, mondja a fejedelem, minden röndüeknek ezen Nemös Uniált Vármögyékben is nyitott Levelünk által tudósítanunk és bizonyossá tönnünk, hogy egyedül hazafiúsághunktól viseltetvén, megnyomorodott hazánknak keserves Törvénytelen szenvedését, és az idegen Nemzettűl Törvényeink, Diplomáink igasságának ellene való sanyargatásit szánakozó szívvel érözvén, minden privatumok ambitiója nélkül vöttük most kezünkre ügyét Nemzetünknek, a mikor a kiszabadulásnak oly bizonyos alkalmatosságát láttuk, hogy ha most nem, soha többször hazánk szabadulását nem remélhetni; kihez képöst minden Egyházi, Világhi, Úri, Nemösi és Fegyverviselő, egy szóval Nömös Pest Pilis és Solth Uniált Vármögyéknek minden röndű lakosit ezen Pátensünk által intyük, sőt hazafiúságokra s Nemösi szabadságuknak szeretetére kényszeríttyük is, hogy...harmadnapok alatt ezen Pátensünknek publikáltatásától Táborunkban maghát bejelentse s mutassa..."

Feltűnő, hogy a vármegye Duna-Tisza közé eső része, kivált oly jó magyar városok, mint Kecskentét, Körös stb. csak hosszas babozás után csatlakoztak a szabadságért harczolókhoz. Ennek oka a rácz veszedelem volt. A bécsi kormány ugyanis az erre könnyen kapható ráczokat használta fel, hogy nehéz helyzetéből kieviczkélhessen. Szabadjára engedte ennek a féktelen csordának a Duna-Tisza-közét. Kecskemét városa mindig pontosan teljesítette a császár hadaktól megkívánt járulékokat. Igy vélte tehát, hogy a budai dikasterium és a császári hadbiztosság részéről bizonyos fokú védelemre számíthat. Mikor 364tehát a ráczok elkezdték csipkedni, védelemért a budai parancsnokhoz fordult. Ez pedig biztatta, de nem segített rajta. Ily módon azonban a város és a példáját követő szomszéd helységek is eltávolodtak a nemzeti ügytől és magukra vonták a fejedelem méltó neheztelését. Pedig igaz védelmet a ráczok ellen mégis csak innen kaptak. Mikor Deák Ferencz, Szőcs János, Borbély Balás és Ónodi János Deák Szolnok várát körülvették, Kyba rácz ezredes 3000 főnyi sereggel sietett a vár felmentésére. Azonban a kuruczok csakhamar megvették Szolnokot s ezzel a fejedelmi hadaknak szabad útat nyitottak Pest vármegyében, Deák Ferencz pedig szétverte a ráczokat. Ugyancsak Deák Ferencz mért erős csapást a ráczokra Ágasegyháza mellett.

Rákóczi értesülvén, hogy Pest vármegye csatlakozását kivált a rácz bektörések késleltetik, Deák Ferencz és Illosvai Imre vezénylete alatt nagyobb haderőt küldött azzal a kimondott czélzattal, hogy Szolnoknak is védelmére legyenek, meg a bácskai ráczokat is hódolatra kényszerítsék, vagy - ha máskép nem megy - rablásaikért megbüntessék. A két kurucz ezredes január 4-én megtámadta a Csepel-szigetet és abból Eugén herczeg méneseit és gulyáit egy lábig elhajtotta. A csepeli merénylet megbosszulására Budáról és Dunavecséről - hol Kreutz vezérőrnagy állott - erős csapatokat küldtek a Duna-Tisza közébe, melyek közül 1704 január 13-án Üllő és Ócsa között, Pakonyon, Szabó Máté kuruci kapitány "öt zászlóallya ráczot összve tört" a mint a kőrösi krónika írja. Deák és Illosvai pedig Kreutz és Monasterli hadát megtámadván - január 15-20 között - véres csatában megverték; Kreutzot magát 200-ad magával elfogták és a fejedelemhez Miskolczra küldték. E győzelem után reátörtek a bácskai ráczokra, s helységeiket tűzzel-vassal elpusztították. Februárban Deák Ferencz hadnagyai a dunapataji sánczban vonultak meg. Innen figyelték a ráczok mozdulatait s innen értesítették a Duna-Tisza közét, hogy a ráczok nagyban készülnek ellenök, siessenek tehát hadat állítani. De Kecskemét és a többi város ekkor már, úgy látszik, csak panaszkodni tudott, cselekedni nem. A dunapataji tábort nem erősítették meg s a ráczok lassan-lassan belopództak a Duna-Tisza közére. 1704 márczius 5-én elpusztították Izsákot, úgy hogy az odavaló tanács levele szerint "csak úgy" maradtak meg "mint a megszedett szőllő és a nyári takarodás után a tarló."

A pestmegyei urak a gácsi várban gyülekeztek össze. Velök voltak a nógrádiak is. Ott volt: Vay Adám, Török András nógrádi alispán, Ráday Pál főjegyző, Ráday Gáspár volt pesti alispán és ipja Kajaly Pál, Gyürky Ádám, Darvas Ferencz, Bulyovszky Dániel és mások. Forma szerint ellenállottak ugyan, de csakhamar megadták a várat és felesküdtek a fejedelem hűségére.

A dunántúli expediczió kiváló fontossága megkívánta, hogy a szervezettebb hadak ott konczentráltassanak. A Duna-Tisza közéről is tehát Deák Ferencz dandárát a Dunántúlra rendelték. Hogy azonban Pest vármegye őrizet nélkül ne maradjon, a fejedelem megbízta Jánosi János ezredest, hogy Pest vármegye minden rendű lakosait felültesse s külön dandárrá alakítsa, egyúttal a Duna-Tisza közötti hadak parancsnokává Andrási Istvánt nevezte ki. Jánosi február 11-én kelt rendeletével a pestmegyei felkelőket Kecskemétre rendelte be mustrára; Andrási pedig külön "futólevél"-ben felszólított "minden külön kenyerest", hogy fegyvert fogjon, készenlétbe helyezkedjék és a hívó szóra azonnal felüljön. Az ekként szervezett pestmegyei hadat Andrási Kecskeméten megmustrálta és azzal Pest felé szállott ki. Azután saját ezredének egyrészéből, a szegedi hajdúkból és Tuzári István, Kökényesi és Pap Mihály hadnagyok csapataiból külön sereget szervezett s ennek parancsnokává Jánosit nevezte ki, s őt részletes utasítással ellátva, Kecskemét és környéke védelmével bízta meg. Verebélyi Péter karabélyos kapitányt pedig 600 lovassal Solt alá, a tetétleni pusztán készült sánczhoz küldötte, hogy a kecskeméti hadnak előőrsül szolgáljanak.

1704 tavaszán Rákóczi elhatározta, hogy személyes vezetésével és a Károlyi Sándor ezredeinek bevonásával rendet teremt a Duna-Tisza közén s átszáll a Dunántúlra. Április havában ehhez képest Kecskeméten már együtt voltak Károlyi Sándor, Vay Adám, Andrási István, pater Andrási Miklós és Jánosi János. Andrási Miklós páter zagyva hada a Talfájában, Andrási Istváné a Széktó mellett szállott táborba, Vay Ádám pedig a Gátér mellett telepedett meg. Április 2-áról érkezett meg a fejedelem parancsa Károlyihoz, hogy "az Kecskeméti taraczkokat az Dunapartra hozatván Földvárhoz, sánczot csináltasson, hogy 365az kompokat megoltalmazhassa, az hadat gyűjtse, az városiakat viritum insurgáltassa és említett Földvárnál táborba szállván, Deák Ferenczczel, Radóval és Bay Lászlóval jövendő hadakkal megegyezzék és jó karban hagyván az portusnak állapotját, legalább az hadnak felével átköltözzön. Én Isten kegyelméből csak valami hajdút várván, azonnal indulok el." Ehhez képest Károlyi április 9-én Soltról bocsát hirdetményt a községekre, melyben a bírákat halálbüntetés alatt kötelezi, hogy a hazaszéledt katonákat táborába küldjék. A hadakat a Dunafelé vonják és Solt, Pataj, Ordas, Apostag meg Dömsöd táján állítsák fel.

A fejedelem április 19-én érkezett a vármegyébe. Első állomása Nagykáta volt. Innen válaszolt arra a nyílt levélre, a melyet Zala vármegyéhez Heister intézett volt s melyben a fejedelmet sértő módon apostrofálta. Április 28-án Dabon, 30-án már az ordasi táborban volt. Az Eger és Gyöngyös mellől hozott had zöme azonban ekkor még csak Kecskeméten táborozott. Az ordasi táborból május 5-éről azután nyílt levelet küldött a dunántúli vármegyékhez, a melyben kijelenti, hogy "az közügynek elől segéllésére s azon a Dunán túl való Nemes Vármegyék a Németh s Rácz ellenségek rettentési s fenyegetési ellen való oltalmokra magunk feles hadainkkal sietünk a Dunán átköltözni." Buzdítja tehát a vármegyéket a nemzeti ügy mellett való kitartásra, a szabadság védelmére.

Rákóczi azonban még sem jutott a Dunántúlra. Megjött ugyanis Bercsényi levele, melyben Heister ellen segélyt kér. A fejedelem tehát kénytelen volt Károlyit négy ezreddel elbocsátani s Forgácsot négyezer lóval a Dunán átküldeni. Igy már reguláris had alig maradt körülötte. Midőn pedig a Soltnál vert Duna-hídon az átkeléshez akart fogni, a sereg, mely a Duna-Tisza népéből toborzódott össze, vonakodott e parancsnak eleget tenni. Katonáinak ez a szelleme és az a meggyőződése, hogy ily készültséggel sikeresen nem szállhat szembe Heister fegyelmezett hadával, kényszerítették, hogy a dunántúli expediczióról egyelőre lemondjon. Májusban és juniusban azonban Ordas, Dunapataj és Solt között táborozott, hogy a ráczokat féken tartsa. Innen intézkedett azután a ráczoktól leginkább fenyegetett czegléd-kőrös-kecskeméti vonalnak a védelméről. Jól tudván, hogy a Dunántúlra való átkelést éppen a városi hadak vonakodása, és a rácz veszedelemtől való félelem okozta, már május 9-én hazabocsátja az aggódó népet, és a zaklatott vidék védelmével Vay Adám kapitányt bízza meg.

A vármegye lakosságát a sok szenvedés, a sok háborúság bizonyos fásult tétlenségbe ringatta. Érdekesen illusztrálja ezt a fejedelemnek az a rendelete, melyet 1704 j únius 6-án Pest vármegyéhez intézett; "Esett penigh értésünkre, hogy az szegénységh és Lakosok olly oktúl viseltetvén, hogy ha mink takarmánt gyűjtenénk is, nem magunk, hanem hadaink által emésztetnének megh, sem kaszálás, sem pedigh más oeconomialis takarodást tenni és véghez vinni nem akarnának, mivel pedigh jól tudgya azt az Nemes Vármegye, hogy ha téli quártéllyok Hadainknak az szükséges Naturalék administratiojával és jelen létével nem lészen öszve kötve, az Nemes Országh szolgálattyában eshető fogyatkozás ne talán magának is az Nemes Vármegyének kedvetlenségével és kárával foghna együtt járni; Azért az Kaszálás és egyéb takarodáshoz való alkalmatosságok iránt is adgyon olly parancsolatot ki, in gremio sui lévő helységeknek, hogy az helyek lakosai igyekezzenek annyira való szénát és egyéb Naturálékat tartani, hogy mind hadaink szükségére, mind pedigh magok privatus usussára azon takarmánnyal succurálhassanak."

Időközben a fejedelem a földvári hídfőt Eszterházy Antal védelmére bízva (jan. 29-én), a kiskőrösi pusztán át a Bácska felé nyomult, hogy a féktelenkedő ráczokat megfenyítse. Hadai számos falut felperzseltek, a bácsi erődöt megvették és Szegedet ostromzár alá vették.

A Széchenyi érsek útján folyó békealkudozások során a bécsi udvar előterjesztéseket nyujtatott át a fejedelemnek, a melyekre ez nem akart előbb válaszolni, hanem csak, ha híveivel az ügyet jól meghányta-vetette. E czélból tehát országgyűlést akart egybehívni és az volt a kedvencz eszméje, hogy ezt a tábori országgyűlést az ősi Rákos-mezőn fogja megtartani. Bercsényi azonban, a kinek véleményét Rákóczi minden fontosabb dologban kikérte, bár kijelentette "Az mezei gyűlésnek igenis idejét, szükségét is látnám" a Rákost nem tartotta megfelelő helynek, mert Buda is, Pest is még mindig a német kezében volt.

1706-ban a fejedelem a Duna-Tiszaköz védelmével Bottyán Jánost bízta meg. Föladatává tette, mondja Thaly Kálmán Bercsényiében, hogy a saját, 366Zsámboky, Jánosi és Hatvani Szabó Máté ezredéivel Pest alá, Solt tájékára menvén s a Kecskemét körül fekvő hadakat - Szőcs János ezerét és a 2000 főnyi hajdút - magához vonván, igyekezzék a bácsi ráczokat hódolásra bírni, Földvárt megvívni, ott avagy Paks körül elsánczolt hídfőkkel állandó hidat veretni és a Tisza-Duna között tanyázó dunántúli hadtöredékeket: Bezerédyt, Balogh Ádámot, Helleprontot, Szekerest, Rátkyt költöztesse által és tovább Veszprém, Pápa tájára Károlyi elé; a ki viszont a Csallóközön fog hadaival átkelni a Dunántúlra. Battyán, mielőtt a megbízáshoz hozzáfogott volt, előbb még Esztergom ostromával tett egy meddő kísérletet s így csak február 20-a táján érkezett le Pest, a solti sáncz és Kecskemét környékére. Átvevén a vezérletet, mindenekelőtt tájékozódást kívánt. Kémjei bentjártak Budán, Pesten s a német kezében lévő minden erődített helyen.

A fejedelem április 2-áról keltezett titkos utasításában meghagyta Bottyánnak, hogy igyekezzék a szerbeket - kikkel mind neki, mind Hellepront János ezredesnek, előbb baranyai alispánnak, összeköttetései vannak - a magyar ügynek megnyerni. E czélból Rákóczinak a ráczokhoz intézett nyílt leveleket is csatolt, melyekben nemzetiségük, szabadalmaik épségben tartását ígéri, ha meghódolnak és Bottyán tábornoknál jelentkeznek. Kik közölök hadakozni kívánnak, azokat zsoldjába fogadja és azonnal kifizeti, kik otthon gazdálkodni óhajtanak, azokat védelmében részesíti. Bottyán e dologban mindenképpen mesterkedett. Sikerült is neki Mindszenti szegedi rácz kapitányt, ki egykor alatta szolgált, továbbá Sajnovics György ráczkevei és Bozó szigetvári kapitányokat némi altisztekkel és katonákkal magához édesgetni és Rákóczi hűségére megesketni. Azonban a bécsi udvartól zsoldot húzó pópák fanatizálták a tömegeket s ezek az "árulók"-ra bosszut esküdtek. Mindszentit meg is ölték.

Márczius 26-án indult a fejedelem parancsára Török András jász-kun kapitány némi hadakkal Bottyánhoz. Vele jöttek Le Maire és Saint-Just hadimérnökök, azzal a meghagyással, hogy a dunai állandó hidat védő sánczokat, a tőlük megjelölt helyen, azonnal építeni kell kezdeni. E munkálatokhoz Pest, Pilis és Solt egyesült vármegyék, a három város: Kecskemét, Kőrös, Czegléd és az egész duna-tiszaközi lakosság köteles napszámmal és fuvarokkal hozzájárulni. Bottyán és Saint-Just hídfőül a fejedelem múlt évi hídjának helyét szemelték ki Ordas és Paks között, az imsódi kanyarulatnál; a túlsó parton pedig a kömlődi hegyet. Le Maire helyeselte ezt és az erődítési terveket.

Bottyán hajdúsággal megrakott flotillája, melyet új sajkákkal és Selmeczen készíttetett néhány rézpánczélú hajóval is szaporított, készen állott s a közlekedést biztosította. Általában az öreg tábornok nagy erélylyel járt el és bár ezer baja volt a késedelmes szállítások, a hadbiztosok hibás rendelkezései stb. miatt, mégis végbevitte a nagy munkát. A kömlődi sánczból, mely utóbb a néptől Bottyánvára nevet kapott, már április 10-én sürget vasat az építkezéshez. Három erődöt emeltetett: egyet a balparton Imsódnál, egyet ezzel átellenben Paks fölött és ez utóbbival összeköttetésben, a hegytetőn, a több bástyájú főerődöt.

A tábornok időközben egy kis diversiót csinált a Dunántúlra, a minek hírét vevén Glöckelsperg császári tábornok, budai, tolnai, simontornyai németekkel rajtaütött a paksi építő táboron és a még csak épülő Bottyánvárát megtámadta. Azonban a kuruczok résen voltak és erős küzdelem után megszalasztották a németeket. Bottyán éppen visszatérőben volt. Néhány napi pihenés után, hogy a kölcsönt visszaadja a budai parancsnoknak, útra kelt. Ekkor veszi hírét, hogy Simontornyából 300 szekérből álló élelmezési vonat indult Budára. Sietésre nógatja embereit, a szekereket Fejérvár táján utóléri, a kísérő hadat megtámadja, vagy 300-at. levág, 80-at foglyul ejt közülük, az élelmezési vonatot pedig zsákmányul ejti. Harmadnapra (május 30.) már Buda alatt állott. Nagy merészen megtámadta a ráczvárost s mielőtt a várőrség feleszmélt volna, 800 ráczot kardélre hányat s gazdag zsákmánynyal elrobog.

Bottyánnak sikeres működése végre felkeltette az új császári fővezérnek Herbevillenek figyelmét. Megbízta tehát Glöckelsperg és Lőwenburg tábornokokat, hogy a Bottyántól ostromolt és igen szorongatott Földvárt mentsék fel, Bottyán várát foglalják el. A két tábornok igen erős, jól szervezett haddal indult útjára és Esterházy Dániel ügyetlenkedése következtében czélt is ért. A mint ugyanis Glöckelsperg előhadát közeledni látta, nemcsak tüstént abbahagyta a földvári fellegvár ostromát, hanem a lovas hadat - Bottyán tiltakozása ellenére 369átvezette a hídon s minden kardcsapás nélkül visszavonult előbb Ordasig, utóbb a Solti földsánczig. Rákóczi, ki maga is nagy haddal indult Bottyán felmentésére, jún. 21-én Dányon értesült erről s bosszankodva írta Bercsényinek "Esztorás Dániel teljességgel megbódulván, az hidat ott hagyván, Solthoz nyomult."

A magára hagyatott Bottyán bezárkózva várába, nekikészült, hogy azt megvédi. Június 19-én hajnalban Glöckelsperg Kömlődhöz érkezett és megkezdé a vár körülszállását. Bottyán ekkor, hogy az ellenség erejét kikémlelje, saját ezrede élén vakmerően kirohant a várból. Heves összecsapás fejlett ki, a melyben maga a hős tábornok is megsebesült. Mikor a hajdúság az öreg tábornokot, kiről az volt a hit, hogy "testét kard nem fogja, golyó nem járja" megsebesülten látta, minden önbizalma elveszett. Hasztalan biztatta, bátorította őket a sebzett oroszlán, nem tudott beléjök lelket verni. Őt magát hű huszárezrede átvitte a hídon az imsódi sánczba, ott bekötözték sebeit és gyógyulás végett Kecskemétre szállították. A várat Csajághy és Horváth Tamás hősiesen védték, de egy hajdú-őrnagy árulása révén a császáriak azt mégis bevették. Az imsódi sánczot, melyet a németek szintén elfoglaltak, az időközben észretért Esterházy visszavette és a hidat szétbontotta. Glöckelsperg, ki Bottyánvárába őrséget rakott, június 27-én a Solti erődöt is elkezdette a jobb partról bombázni és naszádaival ostromoltatni, de visszaverték. És mivel arról értesült, hogy Rákóczi e napon Ócsához érkezett: Pest megtámadtatásától tartván, abbanhagyta a solti ostromot és visszatért Budára.

Rákóczinak tényleg szándéka volt Pestet megtámadni, azonban kiküldött kémei nem hoztak biztató híreket; mindazonáltal július 1-én Ócsáról keltezett országgyűlési meghívóiban a rendeket a Rákos mezejére invitálja, reménykedve, hogy addig mégis csak sikerül majd Pestet megvennie. Ócsáról a fejedelem Vácz felé fordult. Július 3-án Gyömrőn; 4. és 5-én Rákoscsabán; 7-8-án Vörösegyházán és 9-én Vácznál állomásozott. Diverziójának azonban a vármegyére nézve semmi jelentősebb következménye nem volt.

Mikor Herbeville fővezér Erdélybe vezette seregét, Budán magához véve az élelmezési vonatot, a Duna-Tisza közén indult útnak. Bottyán, ki ekkor már sebéből felépült, 1705 szeptember 25-ének hajnalán Nagykőrösnél 6000 emberével neki támadt a császáriak 20,000-nyi hadának. Az erős támadása zavarba hozta őket, jót ütött rajtok, pár száz elhullott közölök és sok társzekér zsákmányul esett. 28-án Kecskemétnél ismételte a támadást Glöckelsperg seregére, de kevesebb sikerrel, mert a németek most már óvatosak voltak. Október 10-éig sarkalta Bottyán a német hadakat, mely napon Herbeville Csongrádnál átköltözött a Tiszán. Egyébként a császáriak átvonulása alkalmával, a fejedelem parancsára a községek mindenütt elhagyták házaikat és elhajtották, rejtették marháikat, egyéb jószágukat, miáltal a hadsereg sok nélkülözésnek és nyomorúságnak volt kitéve. Csak Kecskemét és Nagykőrös várták be a császári csapatokat, mely engedetlenségükért azután büntetésül Bottyán 900 főből álló huszárezredét kellett újra ruházniok.

A sok ide-oda lovaglásban Bottyán nemrég behegedett sebe újra kifakadt s ő kénytelen volt Kecskeméten hosszabb ideig az ágyat őrizni. Felgyógyulása után a fővezérlet intézkedése szerint Solt mellett átkelt a Dunán s elhagyta a Duna-Tisza közét.

1708 tavaszán híre járt, hogy a ráczság a három duna-tisza-közi városra készül csapni. E hírre Sőtér Tamás ezredes, kit a fejedelem Pest vármegye védelmével bízott meg, április 4-én megjelent Kecskeméten és a teendők felől tanácskozott. Ebből kifolyólag azután 14-én parancsot küldött Pest vármegye minden községére, hogy gyűjtsék össze a mezei hadakat. A támadás ekkor ugyan elmaradt, de szeptember 11-én a ráczság mégis lecsapott Nagykőrösre. A város azonban idejekorán értesült a veszélyről és mint a krónikás beszéli: ;,A német commandírozó tiszt oly fúriával, mint egy fene bestia, a gyalog ráczságot a város árkának megmászására és lerontására szüntelen hajtotta; de mind azért, hogy a sáncz magas volt, mind pedig a sánczoknak belső részein kasok mellett álló puskás embereknek szüntelen való lövöldözések, benne sok károkat tettenek, éppen meg nem hághatták. Azalatt a lovas ráczság, mikor a kőrösi katonákat a czeglédi kapu körül ostromlaná, Sőtér Tamás Oberster három zászlóallya katonákkal elérkezék, - ezek rajta menvén a lovas ráczokra, behajtották őket az budai kapuig, holott is megfordulván, a ráczság magát eléggé oltalmazta - 370onnan a mezőségre szorítván egymást... Ezután a veres német commendánst is megsebesítették és mihelyt ezt látták a ráczok, mindjárt takarodtak.

Sőtér Tamás november havában Szentmártonkátán, hol hadiszállását tartotta, kecskeméti tisztjeitől levelet kapott, a melyben azok ama gyanújoknak adnak kifejezést, hogy a város magát a császáriak oltalma alá helyezte. Kellett valaminek lennie a dologban, mert a városi levéltár még ma is őrzi gróf Herberstein Ernőnek, az új szegedi parancsnoknak 1708 október 18-áról kiállított oltalomlevelét, a melyben őket jóakaratáról biztosítja és ígéri, hogy Pest közelében a némedi határban telelőt fog szervezni, a hová méneseiket és gulyáikat bátran elhajthatják. Október 26-án meg a budai parancsnok erősíti meg ezt az ígéretet. Nagykőrös november 7-én arra szólította fel Kecskemétet, hogy miután Czegléddel egyetemben a fejedelemhez küldöttséget kívánnának meneszteni, jó lenne, ha a kecskemétiek is csatlakoznának hozzájuk. Csatlakoztak-e, nem-e, arról nincs hír, de tény, hogy Sőtér tisztjei éppen azon az alapon gyanúsították meg a várost, hogy egy idő óta semmiféle marhájának bántódása nincsen. Az estve veszem, írja Sőtér a város bírájának, ezerembeli Tiszteimnek levelét, edgyütt az Reusok examenjével, melyből világosan kitetszik, hogy Kgltek az Német protectiója alá adta magát, mert mostanában sem jószágát, sem emberit az ellenség nem bántja." Felszólítja tehát a várost, hogy maguk igazolására haladéktalanul hites embereket küldjenek hozzá. Igazolta-e magát, arról nincs hír, de tény, hogy nyilvánosan csak 1710 deczember 24-én Ebergényi László császári tábornok kezébe tették le a császárnak szóló hűségesküt.

Az 1708-iki erős télen Pest vármegyében a Sőtér Tamás ezredet és Szemere László brigadéros három lovasezredét quartélyozták el. Sőtért a három városban, Szemere hadait pedig Hévízen, Turán, Kókán és ezek vidékén.

Az 1709-ik esztendő szomorúan virradt a szegény, sokat szenvedett magyar népre. "Az emberek között lévő sok és nagy háborúságot és nyomorúságot az is nagyon szaporíttya, - írja Petthő Gergely krónikája, - mind hallhatatlan nagy hideggel, mind sok és nagy havok iszonyatosságával, melynek mind a kettőnek mássát az emberek oly könnyen nem látták, nem hallották. A többi közt, minekutána ez a nagy hideg Vízkereszt napján estve felé kezdődött, úgy annyira elterjedett, hogy a miatt az égi madarak, hollók, varjúk, csókák és apró madarak a fákról fagyva hullottak. Magyarországban is a hideg a szőlőknek és Diófáknak igen ártott. Továbbá éhben és a következendő esztendőkben Magyar és Erdély országban nagy döghalál kezd uralkodni és Újbudán a Rácz-Városban magát kimutattya". A pestis a Tiszántúli megyékben vette kezdetét s kivált Vásárhelyen dúlt nagyon. Sőtér ezredes mindent elkövetett, hogy a járványt Pestmegyébe be ne hurczolják. Ekkor járt éppen egyik kapitánya: Nyúzó, ki szatmármegyei kemény legényeket vezényelt, a Tisza vidékén; az ezredes attól tartott tehát, hogy csupa kíváncsiságból bemegy Vásárhelyre és a járványt elhozza majd Kecskemétre. Irt tehát Károlyi tábornagynak, kérvén, "parancsollya meg keményen Nyúzó bátyámnak, a ki kemény kálvinista bőrű ember, mint alatta valóival együtt" hogy be ne merjen menni Vásárhelyre. Márczius 19-én meg Erdős Mihály az első járás szolgabírája értesíti a községeket, hogy "Collonellus Uram eö Kglme parancsolattyát vettem, hogy Kgltek sem maga, sem cselédgye az Tiszán túl való földre, nevezetesen az holott vastagon grassál az pestis, Vásárhely, Szentes és Makó tájékára ne bocsássa, se pedigh onnét való embereket maga között el ne szenvedgyen, élete és jószága elvesztése alatt." De hasztalan volt minden elővigyázat, hasztalan minden védekezés, a "guga-halál", mint a nép nevezte, elterjedt itt is és éppen a féltett Kecskeméten lépett fel először.

Heister tábornok dunántúli nagy sikerei egyre-másra elpártoltatták a dunántúli megyéket a fejedelemtől. Ennek megakadályozására Bottyánt indította 5000 emberrel - a pestis miatt ennyit is csak nehezen lehetett összegyűjteni - a veszélyeztetett vidék védelmére. Az öreg tábornok seregével a Duna-Tisza közére szállott alá és Soltnál, majd Földvárnál kísérlette meg az átkelést. Ez azonban nem sikerült, mert a naszádos had Budáról már akkor oda érkezett s maga Heisler is, ki Battyán vállalkozásáról értesült, Földvárnál termett. A tábornok időközben azt is hírül vette, hogy a budai őrség a Duna balpartján száguldozik és a városokat, községeket hódolásra kényszeríti. Visszatérésre szánta tehát magát és Pestet megkerülve, Szentlőrincz táján szállott meg; majd innen Vácz felé vonult s ez útjában a budai őrség egyik csapatját megverte. Innen ismét a Délvidékre 371ment s a tőle annyira gyűlölt ráczokat vagdalta meg. Ez volt utolsó fegyverténye, mert szeptember 27-én a tarna-örsi táborban hirtelen meghalt.

Battyán halála után az események gyors egymásutánban követték egymást. Szomorú napok jártak a magyar szabadság bajnokaira. Rákóczi csillaga a romhányi ütközetben lehanyatlott s a letört nemzet kénytelen volt megalkudni a győztes császárral, I. Józseffel.

Pestmegyét, melyből a császári hadakat a szabadságharczosoknak nem sikerült egészen kiszorítaniok még egy pillanatra sem, csakhamar egész kiterjedésében császári hadak özönlötték el. 1710. októberében már ismét feltűnik a látóhatáron Huszár János szolgabíró s egyre-másra gyártja a rendeleteket, hogy a városok és községek az adókat és kivetéseket haladéktalanul küldjék be "ő szent Fölsége hadibiztosainak. 1710. január 22-én volt a romhányi csata és október 14-én Pataki Gáspár pestmegyei alispán már kiadja a városok és községek előljáróságához intézett és Strelizky József hadi commissarius ellenjegyzésével ellátott rendeletet, hogy a kuruczok javait "kemény hit alatt" konscribáltassa, konfiskálja, az ingóságokat a hadi biztoshoz beszállítsa."

A szabadság zászlaja lehanyatlott, de a felkelő sereg fölött vívott győzelmek nem voltak oly méretűek, hogy a császári és királyi hatalom kénye-kedve szerint bánhatott volna el az országgal. I. József és tanácsosai czélszerübbnek vélték a rendes békekötést a rögtönös leigázásnál. Gróf Károlyi Sándorral tehát, mint az országban megmaradott egyetlen főharczossal, megkötötték a szatmári békét. I. József azonban sírba hanyatlott, mielőtt a béke okmányát ratifikálták volna; Károly, a trón örököse meg a távol Spanyolországból indult útnak, hogy trónját elfoglalja. A közbeeső időt Károly édes anyjának Eleonora császárnőnek kormányzása töltötte ki. Okos és elővigyázatos asszonyként, nehogy a felkelők újra lélekzethez jussanak, sietett a maga nevében a szatmári békét megerősíteni, s annak elfogadását Károly nevében is megígérni. És ezen a békeokmányon épült fel III. Károly meg Mária Terézia uralkodása, az a burkolt abszolutismus, a mely Magyarország történetébe két mozgalmas, üdvös alkotásokban gazdag fejezetet illesztett be s letette azokat az alapépítményeket, a melyeken hazánk mai kultúrális és gazdasági fejlődése épült fel. A magyar nemzettől pedig egyetlen Habsburg sem ért el annyit, mint III. Károly, ki szabadjára hagyta a beszélni szeretőket és a sok pelyvából ki tudta szemelni a magot, meg Mária Terézia, a ki kedveskedésével úgyszólván ujjain forgatta az egész országot.

III. Károlynak egyik legfőbb vágya az volt, hogy a királyi ház örökösödése a leányágra is kiterjesztessék. Ezt a czélját rendkívül ügyes, diplomatikus módon érte el. Először Horvátországban hintette el az eszme magvait; és azok kikeltek a zágrábi püspök ajkain, a ki egész váratlanul már 1712-ben a horvát országgyűlésen ily irányban felszóllalt és határozatot provokált, hogy a horvátok hajlandók a királyi ház örökösödését a leányágra kiterjeszteni. És az eszme elindult hódító útjára. Kezdett, mondja Károlyi Sándor emlékirataiban, kezdett együtt is másutt is kiintegettetni a felséges ausztriai háznak magvaszakadtával következő leányág successiója; mely iránt is kinek-kinek mi légyen véleménye, a fölséges udvar előre alkalmasint beszedte. Tényleg így cselekedett. E véleménygyűjtők és reábeszélők egyike volt Managette udvari tanácsos. Ő 1722 június 4-én kelt levelében azt írja a német kanczellárnak, hogy legközelébb beszélt b. Sándorral azon urakról és megyékről, a kik a női örökösödés tárgyában hajlandók megfelelni Ő felsége várakozásának. És levele további folyamán felemlíti, hogy e tekintetben Pest vármegye készsége minden kétségen felül áll, a mi természetes már csak azért is, mert ennek a megyének a nádor a főispánja. És tényleg az 1722-23-iki országgyűlésen a megye követei ilyen utasításokkal jelentek meg.

A szatmári békét követő országgyűléseken természetesen a vallási sérelmek is napirendre kerültek. Ezek nélkül az ország egy pillanatig sem lehetett el. Azonban bár a vallási ügy rendezésére is külön bizottmányt küldtek ki, a kölcsönös megértés egy betűnyit sem haladt előre. 1723-ban az országgyűlés katholikus és evangelikus rendei kölcsönös óvástétellel váltak el, a király pedig rendeletet bocsátott ki, hogy míg a vallási bizottmány munkálataira vonatkozó végelhatározását ki nem adja, e téren semmiféle ujítást tenni nem szabad és mindent 372vissza kell helyezni abba az állapotba, a mint az a regnicolaris bizottság működését megelőzőleg volt. Pestvármegye protestáns rendei ennélfogva 1724 elején folyamodást nyujtottak be a megye közgyűléséhez, követelvén, hogy e királyi rendelet meghagyása szerint Szentmártonkátán, Mogyoródon, Szadán, Veresegyházán és Üllőn helyeztessenek vissza nemrég elvett templomaik birtokába; Kisváczon, Kisújfalun, Szentmiklóson és Hartyánban pedig, honnan papjaikat elűzték, állíttassék helyre vallásuk szabad gyakorlata. A vármegye azonban a kérelmezőket elutasította és pedig azért, mert a nevezett templomok ugyan 1715 óta, de mégis az országos bizottság összeűlése előtt vétettek el a helvét hitvallásuaktól s így a királyi rendelet intézkedése alá nem esnek. A protestánsok ezt az okoskodást nem voltak hajlandók vállalni és sérelmükkel egyenesen a királyhoz fordultak. Mozgolódásuknak legfőbb eredménye az volt, hogy a kir. magyar helytatótanács 1725 augusztus 7-én meghagyta a megyének, hajtaná szigorúbban végre a királyi rendeletet "nehogy a panaszlóknak okuk legyen mindúntalan Ő felségéhez folyamodniok és ilyféle súlyos panaszokkal császári füleinek, mint az eddigelé gyakran történt, alkalmatlankodniok."

Végre 1731 márczius 31-én megérkezett a sóvárogva várt királyi végelhatározás. E szerint a vallásszabadságra nézve az 1668:25. és 26. t.-cz. és az 1687-iki t czikkek akként magyaráztatnak, hogy a protestánsoknak az egész országban engedett vallásgyakorlat csak magángyakorlat; a nyilvános gyakorlat meg csak az 1681:26 tczikkben névleg felsorolt helyeken szabad. E helyeken kívül az akatholikusok is a katholikus plebános alá tartoznak. Superintendensek választása meg van engedve. A hittagadók szigorúan büntetendők. Vegyes házasságok csak kath. lelkész előtt köthetők. A kath. ünnepek, külsőleg, általánosan kötelezők. Az esküt az előírt minta szerint, tehát az Istenre és minden szenteire, a Boldogságos Szűzre kell letenni, ez alól csak az igazságszolgáltatásnál kihallgatott tanúk mentendők fel, a kik az esküt csak a közönséges forma szerint teszik le.

Természetes, hogy mikor a vármegye közgyűlésén ezt a legfelsőbb királyi elhatározást kihirdették, az ellen a mindkét felekezetű protestáns rendek erélyesen felszóllaltak s elégedetlenségüknek folyamodásokban adtak kifejezést. Meglepő azonban, hogy Althán Frigyes bíbornok, váczi püspök, ki előbb Nápoly kormányzója volt, a királyi rendelet ellen 1731 május 23-án óvást tett és kijelentette, hogy "lelke keserűségével és borzalommal olvasván a rendeletet, melynek tartalma a katholikus hittel, az isteni tisztelettel, a lelkek üdvével, az apostoli szék tekintélyével, a szabadságokkal, kiváltságokkal s jogokkal homlokegyenest ellenkezik, főpásztori kötelességének tartja, ez ellen is megujítani mindazon ellenmondásokat, melyek a vallás ügyében a katholikusok részéről 1608 óta tétettek; és miként ő maga ezen rendeletet érvénytelennek tartja, úgy kijelenti, hogy az egy megyéjebeli papot sem kötelez s annak megtartását megtiltja". Végül még kinyilvánítja, hogy a rendelet ellen a pápához fellebbez.

A király hírül vevén a váczi püspök tiltakozását, rendelkezett, hogy az egész terjedelmében hozzá felterjesztessék. Megösmervén ily módon az ügyet, a bíborost maga elé idézte Bécsbe, hogy védelmét előadja. Althan azonban kétszeres idézésre sem jelent meg s igazolására egy lépést sem tett. Károly király nagy haragra gerjedt ez eljárás miatt és a szokásos és egyedül törvényes formák mellőzésével, erőszakos eljárásra ragadtatta magát. A váczi püspök írását ugyanis leküldötte a kir. kanczellária a cs. kir. helytartótanács útján a megyéhez és meghagyta, hogy az a megye nyilvános ülésében széttépessék. Felhívta egyúttal a megyét, hogy a püspök javait zár alá vesse. A királyi rendeletnek a megye 1731 szeptember havában tartott közgyűlésén tett eleget. A váczi püspök javai egy évig maradtak zár alatt, a mikor azokat, a pápa közbenjárására, végre feloldották.

A nemzet lovagias felbuzdulása a mindenünnen szorongatott királynő megmentésére: Vitam et sangvinem, életet és vért ajánlott fel és ezen ajánlatának híven eleget is tett. A porosz háborút, Mária Terézia ellenségeinek erejét, a magyar fegyverek, az ujonnan szervezett magyar ezredek vitézsége döntötte meg, a sok adó, melyet emberben, vérben és pénzben hozott áldozatúl a nemzet. Az 1741-iki nemesi közönséges felkelésből, a mint azt a megye levéltárában fekvő repartitio mutatja, Pestmegye becsületesen kivette a maga részét. Mikor pedig 1744-ben a porosz király betört Csehországba, az ország vezérlő urai kijelentették, hogy bár az országgyűlést most már összehívni nem lehet, kezeskednek róla, hogy a megyék a nemesi fölkelést önként megajánlják. "Most van megint ideje, írja 373augusztus 22-éről a megye nádor-főispánja, hogy nemzetünkhöz oly különös szeretettel viseltető királynénkhoz, asszonyunkhoz és anyánkhoz véghetetlen hívségünket - bizonyítsuk....Fegyvert kiáltok tehát nagy dicsőségű édes hazámnak és nemzetemnek". Mivel pedig a részleges felkelés nem elég, közönséges nemesi felkelést hirdet s felhívja a vármegyét, hogy ezen kívül is, a maga erejéhez mérten, igyekezzék számosabb lovat és gyalog-katonaságot állítani. A nádor felhívása készséges fülekre talált a megye rendjeinél, kik akkor sem zúgolódtak, mikor gróf Eszterházy József magyar nyelven írt levélben tudatta velők (1744 november 30.) hogy a felkelő sereget télire Galicziába viszi.

Mária Terézia már 1741-ben szándékozott az ország fővárosát meglátogatni. Szeptember 18-án ugyanis sajátkezűleg aláírt és gróf Batthány Lajos kanczellártól ellenjegyzet levélben azt írja Pest vármegye rendeinek, hogy mivel Budára óhajt jönni, gondoskodjanak, miszerint fa és mindenféle élelem nagyobb mennyiségben hozassék mindenfelől piaczra, hogy tisztességes áron lehessen venni. Ekkor azonban nem jött el; de hogy a magyarok iránt való szeretetének újabb jelét adja, megengedte Grassalkovich Antalnak, kit hasznos szolgálatai jutalmául időközben grófi rangra emelt, hogy mozgalmat indítson a romokban heverő királyi palota ujjáépítése ügyében. A könnyen lelkesülő magyarok egyre-másra hoztak áldozatot e szép czélra, úgy hogy 1749-ben az építéshez szükséges pénzösszeg már együtt is volt. Május 13-án nagy ünnepélyességgel tették le az alapkövét s nehány év múlva már fel is épült a palota, mely azonban egyelőre apácza-zárda, azután a terezianista nemes ifjak konviktusa majd egyetemi épület lett; királyi székházúl azonban csak későn s akkor is rövid ideig szolgált.

A királynő 1751-ben megvalósította ígéretét. Eljött magyar fővárosába és augusztus 8-13-ig lakott Pesten, Barkóczy Ferencz egri püspök házában. Majdnem naponként kikocsizott a Rákosra, hol akkor a hadsereg gyakorlatozott. Különösen kitüntette ez alkalommal Grassalkovichot, kit gödöllői uradalmában meg is látogatott. Augusztus 10-én és 11-én volt a császárral egyetemben Grassalkovich vendége, ki ekkor olyan fényt és pompát fejett ki, minőt - az udvari urak maguk vallják - vagy ehhez hasonlót még soha sem láttak. A kastély, melybe száz lovastól kísérve este vonult be a királyné, 70.000 lámpától tündéri világításban úszott. Másnap a kastély és a park megtekintése után, a pazar fényű ebéden több ezren vettek részt; ott volt az egész udvar, a környék urai, az előkelőbb megyei nemesek; ott volt a papság, a polgárság s minden számot tevő tényező.

1764-ben a királynő augusztus 27-én meglátogatta Váczott Migazzi biboros-püspököt. A főpap, ki hugának a nászát ünnepelte egy Sztáray gróffal, a város végén felállított diadalkapunál fogadta magas vendégeit. A királynő jelen volt az esküvőn és a vőlegénynek szép gyémántgyűrűt, a mennyasszonynak drága nyaklánczot adott emlékül. A násznép a királyi asztalhoz is hivatalos volt. Ebéd után Albert herczeg hadijátékot rendezett; este általános kivilágítás és pompás tűzijáték gyönyörködtette a vendégeket. Másnap Mária Terézia a nevét viselő intézetet és az épülő székesegyházat látogatta meg; délután a Dunán halászat, este vízi hadijáték szórakoztatta. Augusztus 31-én férjével, a császárral együtt Budára rándult, hogy a királyi palotát megtekintse. A kíséretében lévő német urak, - csupa jóstehetségű ember - igen fölöslegesnek vélték, hogy ilyen nagyszerű palotát építettek a világtól oly annyira eleső, éktelen városban, hol az udvar aligha fog valaha székelni. Visszafelé még egy napot töltött Váczott a királynő.

Az 1764-iki országgyűléstől a királynő az adók tetemes felemelését és a nemesi felkelés szervezését kérte. A rendeknek e két kérelem egyike sem kellett. Az adó felemelését tiltotta az ország teherviselő-képessége; a nemesi felkelés szervezése, úgy a hogy az tervezve volt, szaporította volna a főurak és urak terheit. Mikor a királynő váczi kirándulásából visszatért (szeptember 14-én) az ország prímása és a nádor átnyújtották neki az országgyűlés kétrendbeli feliratát. Ezek egyike sérelmeket, másika a királyi előadásokra adott tagadó választ foglalta magában. E váratlan válasz annyira felingerelte kedélyét, hogy az országgyűlés bezárását elrendelni és Pozsonyból rögtön elutazni akart. A nádornak és más tanácsosainak nagy reábeszélésbe került, hogy e szándékától eltérítsék s reábírják, hogy a rendeknek mérsékelt hangú választ adjon, a melyben mindkét kívánságának megadását sürgeti. A rendek azonban állhatatosan megmaradtak tagadó álláspontjukon, esküvel is erősítve, hogy az ország több terhet nem bír el. Ekkor a királynő, az urak tanácsára, 374magához hivatta az ellenzék vezéreit, köztük Rádayt a pest-vármegyei követet is. Minden kedveskedése, az urak minden mesterkedése azonban csak annyit ért el, hogy az előbbi évek adóját némi pótlékokkal megszerezték.

Ama nagyszabású reformok között, a melyek Mária Terézia nevéhez fűződnek, helyet foglal az úrbéri szabályzat is. A királynő minden országgyűlésen felvetette a jobbágyok viszonyainak szükséges rendezését, azonban a rendekkel sehogy sem boldogult. Ezek szűkkeblűen elzárkoztak a jobbágyok állapotának felsegítése elől és a királynő előterjesztéseit mellőzték. Mária Terézia tehát végre mégis arra szánta magát, hogy a megalkotott úrbéri szabályzatot, rendeleti úton lépteti életbe. Ez a munka hat esztendőt emésztett fel. 1769 végén az új úrbéri szabályzat Pest vármegyében befejezéséhez közeledett.

II. Józsefnek a haladás eszméiből szőtt fátyolba burkolt absolutismusa mindenütt egyenlő nyomokon járt, mert hiszen éppen a generalizálás volt egyik alapgondolata. Pest vármegyéhez is megérkeztek a kalapos császár rendeletei s a vármegye tisztviselőkara kénytelen volt, az erőnek és hatalomnak nyomása alatt, azokat végrehajtani. De azért a vármegye egy alkalmat sem mulasztott el, hogy tiltó és óvó szavát felemelje. Igy például az ország katonai asszisztencziával tervezett összeírása ellen, a melyről azt mondja, hogy "az ilyen elméleti tervek, melyeknél azok tanácsa nélkül járnak el, kik a körülményeket ösmerik, nem válhatnak a közjó hasznára. (1784). A vármegye tehát a császár ellen éppen azzal érvel, a mit az reformterveinek védelmére pajzsul helyezett maga elé. Abban a nagy felzúdulásban, mely 1789-ben József rendeletei nyomán kitört, Pest vármegye komoly, de erélyes és határozott felirattal vett részt. Az országgyűlés tartásának újabb elhalasztását azzal indokolni, hogy az adórendszer munkálatai még nem készültek el, nem szabad. A királyi leirat ezen okadatolása ép oly sérelem, mint a milyen magoknak az előmunkálatoknak az ország tudta és megegyezése nélkül való előkészítése. "Nehogy tehát e részben köteles hűségök és őszinteségök ellen vétsenek, alázatosan és bizodalmasan kijelentik ő felsége előtt, miképen őket soha semmi sem fogja arra bírhatni, hogy alkotmányos jogaik és kiváltságaikról önkényt lemondjanak." Egyuttal a vármegye egy magyar nyelvű feliratban szívére köti a kir. magyar helytartó-tanácsnak, hogy addig is, míg a sérelmek orvosoltatnának, mindenekben a törvényekhez s nevezetesen az 1723-iki 102, t.-czikkhez tartsa magát.

A nemzet felháborodása győzött. A testileg erősen megrokkant császár, ki halálát közeledni érezte, visszavonta összes törvénytelen rendeleteit. Mikor a nemzet féltett kincsét: a szent koronát Bécsből leküldték, a vármegye külön e czélra vármegyei zászlóaljat alakított, hogy a vármegye területére való bevonulásul díszkíséretül szolgáljon. A szent koronát 1790 február 20-án, 600 ágyúlövés üdvözlő dörgése, fényes ünnepség között helyezték el Budán. Egész diadalútján, a határtól az ország szívéig, mindenütt lelkesülten hangzott az üdvözlet: Éljen a magyar szabadság! És ugyanaz nap II. József megszűnt élni. Bizonynyal igaza volt, mikor környezetéhez így szólt: Óhajtanám, ez írassék síromra: itt nyugszik egy fejedelem, ki jó és tiszta szándoka, mellett is elég szerencsétlen vala látni, hogy minden tervei hajótörést szenvednek.

A mit II. József a maga szerencsétlenségének mondott, az Magyarországnak és a Habsburg uralkodó háznak szerencséje volt. Forradalmi idők jegyében állott ekkor a világ és ha II. József halálával nem zökken vissza minden abba a helyzetbe, a melyben trónraléptekor volt, ha az ő erőszakos abszolutizmusa és I. Ferencz alkalmi abszolutizmusa közé jótékonyan oda nem ékelődik a II. Lipót mérséklete, akkor kétségtelen, hogy ma egész más alakulatokkal kellene számot vetnie az európai konczertnek.

A forrongás az egész országban oly mértéket öltött, hogy a magyar természetnek éppenséggel meg nem felelő köztársasági államforma is hívekre talált. Sőt gyakorlatilag is alakot öltött. Minden egyes vármegye ugyanis, jóformán 375egész önállóan vélt országos ügyekben is eljárhatni és az újólag életbe lépett megyegyűlések az egész országra kiható határozatokat hoztak.

Ilyen veleitások nyilvánultak meg Pest vármegye közgyűlésén is. A megyei rendek egyenesen azt az álláspontot foglalták el, hogy II. József cselekedetei megsértették a pragmatica sanctiót és így az örökösödés kérdését újra kell rendezni. És ezen álláspontjának utóbb országos pártot sikerült alakítania. Egyik vármegyei közgyűlésén, miután Pest vármegye sajnálkozását fejezte ki a háború költségei fölött, kijelenti, hogy újonczokat csak márczius végéig állít. Utasítja a tisztikart, hogy ez időn túl az újonczozásnak állja útját. Minthogy Lipót toscanai herczeg - ez t. i. II. Lipót az új király - most jön majd Bécsbe, fesse le előtte a prímás, az országbíró és kanczellár az ország állapotját. Fejtsék ki, hogy Mária Terézia és József önkénykedése megsértette az örökösödésről szóló törvényt, Lipót pedig azonnal jelentse ki, hogy bátyja összes tettei törvénytelenek. Mivel kitűnt, hogy az eddigi biztosítások nem elegendők, országgyűlést kell egybehívni, az új hitlevél és a hozandó szükséges óvóintézkedések, meg törvények miatt.

A mint II. Lipót Bécsbe érkezett, rögtön biztosító leveleket küldött a vármegyékhez. Ezekben kijelenti, hogy a trónörökösödést szabályozó 1723-iki I. és II. törvényczikkek erejénél fogva a kormányt átvette s az ország tisztviselőit hivatalukban továbbra is megerősíti. Eleve tudósítja egyszersmind a rendeket, hogy elhatározott akarata őket jogaik és szabadságaik, törvényeik és alkotmányuk birtokában fenntartani, ennélfogva az újításokat eltörlő január 28-iki rendeletet ő is jóváhagyja; végül ígéri, hogy mielőbb országgyűlést tart.

Ezt a biztosító levelet azonban a megyei ellenzék mindenütt nagy elégületlenséggel fogadta. Az országban mindenütt, még a főrendek között is, az volt a felfogás, hogy a legkevesebb, a mit II. Lipótnak tennie lehet, egy nyilatkozat, a melyben, - mint a hogy Belgiumban tette volt, - elődjének minden intézkedését törvénytelennek jelenti ki. A királyi biztosító iratra ilyen értelemben válaszoltak a vármegyék. Legerélyesebb és legnyomatékosabb volt Pest vármegye válaszirata. "Alig hittünk szemeinknek - mondják a rendek - midőn Felségednek a folyó hónap 14-ről (1790 márczius 14.) hozzánk küldött tudósító leiratában alkotmányunknak nem azon méltán várt biztosítását vettük, minőt mind a veszély magyarázza, melybe az elébbi igazgatás által ejtettünk, mind jogaink elvitathatlansága, mind a nemzetnek az elhúnyt felséges császár alatt tanúsított vastürelme igényelt volna, s minőt a belgáknak adni, Felséged maga egy a nemzet jogait tisztelő fejedelem s az embereket alattvalóiban is becsülni tudó atya kötelességének tartotta....Felséges Úr ! A nemzetek nyilván joga s azon társadalmi szerződés, mely szerint országok támadnak, bizonyítja, hogy a felségi jog eredetileg a népek birtokában létezik. E tétel, melyet maga a természet ír mindenki szívébe, azok sorába tartozik, melyekről egy igazságos fejedelemnek (minőnek Felségedet is tartjuk) kételkedni nem szabad. E fölségi jog, a törvények által mérsékelt királyságban, a törvényes fejedelem és a nemzet által közösen gyakorlott törvényalkotó gyakorlatban nyugszik oly módon, hogy a nemzet mindig bírjon azon eszközökkel, melyek a köztársaság czéljainak elérésére a körülmények szerint szükségesek. Bízunk tehát, hogy Felséged az országgyűlést és sérveink orvoslását nem fogja egyedül azokra szorítani, mik a kegyelmes tudósító leiratban foglaltatnak, hanem nekünk is meg fogja adni azt, mit a belgáknak adott, kik szabadságukat fegyverrel védelmezték. Mert bizonyára rossz példa volna, ha a kormány tettei által azt bizonyítaná, hogy a népek nem engedelmesség, hanem csak fegyver által védhetik és nyerhetik vissza jogaikat. Méltóztassék tehát Felséged, kinek egyenes lelkében teljesen bízunk, hogy jó szándokaiban semmi tanácsok által nem engedi magát megingattatni, ezeket kegyelmesen szívére venni, s a közügyek iránt mennél elébb az összes rendekkel, nem pedig egyesekkel tanácskozni, és meggondolván azt, hogy szabadságaink az osztrák ház uralkodása alatt sem a kölcsönös szerződések, sem az azokon nyugvó törvények s oklevelek által eléggé biztosítva nem voltak s következőleg, hogy ügyeink biztosításáról bővebben kell gondoskodnunk: méltóztassék a nemzet igazságos kérelmét akként meghallgatni, hogy mind a fejedelem és nemzet közt létező kölcsönös régi jogviszonyaink megújíttassanak s kifejtessenek, mind a mostani körülmények igényei szerint újabb szerződések köttetvén, polgári létünk teljes, biztossága megállapíttassék. És csak ezután vegye át Felséged a törvényes eskü 376letétele és megkoronáztatása után az ekként erős alapokra fektetett ország kormányát, hogy így azokat is, mik a rendszer közkívánata szerint még tanácskozás alá veendők, a törvényesen és szabadon, tehát az idegen katonaság eltávoztatásával tartandó országgyűlésen a rendekkel törvényesen tárgyalhassa."

E felirat olvasásánál azt hinnők, hogy a vármegye rendei között az úgynevezett felvilágosodás, a Francziaországból áralmó: testvériség, egyenlőség és szabadság eszméi, óriási előhaladást tettek és a konzervatív magyar eszejárást teljesen átidomították. Ez azonban nagy tévedés. A rendek nem tudtak a maguk szűk látókörén felül emelkedni. Mindenünnen a rendi alkotmány meredek sánczai emelkedtek s azok mögül csak azt és annyit láttak meg, a mi és a mennyi az ő maradi felfogásuknak hasznára vált. A haladás és a maradiság csak a periferiákon túl találtak érintkező pontokra. A vármegye rendei ugyanakkor, a mikor az új királylyal szemben csaknem köztársasági elveket hangoztattak, elhatározták, hogy németnyelvű átiratot többé el nem fogadnak, elhatározták azt is, hogy a vármegyeházáról levétetik a házszámot és hogy a koronát a szomszéd megyék nemeseivel együtt ők is őrzik; de hogy hívatlan és méltatlan ebben ne vehessen részt, eltiltják, hogy nem nemes járjon égszin ruhában .fekete dísszel, aranyos gombbal és övvel. Igazán sajátságos, ha meggondoljuk, hogy néhány év mulva Pest vármegye az újítók vezérévé vált.

II. Lipót szavának állott. Már márczus 29-én kibocsátotta az országgyűlésre szóló meghívókat és a kitűzött napon, június 10-én a nevezetes országgyűlés, mely 1530 óta az ősi Budán a nemzet első gyülekezése volt, tényleg meg is nyílt. Nagy tömegekben jöttek fel a rendek, a nemes ifjak, bandériumok, kérelmezők. Budán alig lehetett szállást kapni. "hisz még a peleskei nótárius is oda igyekezett." Június 10-én "beálla a híres diaeta Budán, - írja naplójában Keresztesi - a hol vagyon az országnak egy nagy háza; ebben a többek közt két nagy szálla, egyikben a mágnások gyűltek össze, presideált az esztergomi érsek, Batthyány József kardinális, a mellette lévő zöld szék üres vala, mely a reménység alatt levő palatinus számára tartatott. Balfelöl az országbíró, azután a banus, gróf Károli s több regni barones, azután a főispánok. Jobb felől a kalocsai érsek, azt követték a püspökök s a szentmártoni apátúr. Ezeknek hátuk megett még egy sor széken ültek kétfelől az ifjabb mágnások, a többi pedig, a hová fért, ült, állt. A másik szállában mely igen nagy, mégis szűk, gyűltek össze a statusok, ezek ültek négy igen hosszú, zöld posztóval bevont asztalok mellett, veres bőrös székeken; egy kevéssé magasabb helyen korlátokkal körül volt véve az ötödik asztal, mely mellett ült a királyi tábla; itt presideált a personális. A ház karzatokkal volt körülvéve (melyekről mondotta II. József császár, hogy onnan szórhatják a magyarok az adtát, teringettét), itt voltak a sok ifjak." A nőknek is akkor engedték meg először a karzatok látogatását.

Az országgyűlés hosszú ideig vitatkozott az új hitlevél formája fölött s a különféle pártok között kezdett kialakulni a közvélemény, mely Pest vármegye álláspontját tette magáévá. Mindazonáltal e radikálisabb fellépésről a rendek, hosszas és sikeres puhítás, sőt az ellenzéki vezérek ellen kilátásba helyezett hűtlenségi actio árán egyelőre lemondottak s a koronázás, az időközben Pozsonyba áthelyezett országgyűlésen az év végén, a szokott ünnepségek között ment végbe.

Az országgyűlés dunamelléki kerületének ülésein egy törvény tervezet került tárgyalás alá, a mely, ha törvénynyé vált volna, nemzeti függetlenségünk és alkotmányunk ez időszerint a lehető legjobban lett volna biztosítva. E javaslat ugyanis az eddig működött helytartótanácsot, mely "a helyett hogy őre és végrehajtója, inkább felforgatója lett az alkotmánynak és törvényeknek" végkép eltörültetni kívánja. E helyett állandó országos tanácsot kíván, melynek elnöke a nádor, vagy ennek akadályoztatása esetén más, rangban közvetetlen utána következő zászlósúr legyen. A tanács tagjai lennének: a prímás és négy megyés püspök, a horvát bán, az erdélyi vajda, a tárnok, kincstartó, a koronaőrök és 40 az ország és a kapcsolt részek megyéinek rendjeiből választott tanácsos, meg 20 titkár. Ezek hat évre lennének megválasztva, de három évig lennének kötelesek viselni a hivatalt. Ez a tanács felelős lenne az országgyűlésnek, mely ha tisztjének meg nem felel, úgy egyenként, mint a maga egészében meg is büntetheti, feloszlathatja, újjal pótolhatja. Az udvari kanczellária hatásköre egyedül a kegyelmi, adományozási és kiváltság-adási ügyekre szorítkoznék. Szóval: ez parlamentáris, felelős kormányzat lett volna, úgy hogy a 379végrehajtó hatalom nem kinevezett miniszterekre, hanem megválasztott testületre ruháztatott volna.

A vallási sérelmekre nézve Pest vármegye azokkal tartott, a kik e kérdést a bécsi és linczi békekötések szellemében akarták végleges, beigtatott törvényczikkel rendezni. Ez a felfogás többséget is nyert.

Az országgyűlés egyéb határozatai közűl különösen kiemelendő még három, mind a melyek kezdeményezésében és keresztülvitelében Pest vármegye járt elől. Ezek közűl az első az az eskű, a melyet a rendek országgyűlés elején letettek s a melyben kijelentették, hogy a rendek tudta és beleegyezése nélkül közülök senki a kormánytól sem hivatalt és méltóságot, sem más akármi nemű kitüntetést nem fogad el és hogy a kik a főrendek közűl hasonló esküt tenni vonakodnak, azokkal a kerületi és választmányi űléseken sem tanácskozni, sem együttülni nem fognak. És tényleg 139 főrendi tag le is tette a kívánt esküt.

A második határozat a magyar nyelvet iktatta be jogaiba. Kimondotta az alsó tábla, hogy a kerületi űléseken ezentúl a tanácskozás nyelve a magyar. Ehhez képest a napló magyarúl vezetendő, de a horvátokra való tekintetből latin szöveg is közlendő. Ugyanezeknek megengedték, hogy véleményüket; ha akarják, latinul is előadhatják.

A harmadik nevezetes határozat az, hogy a reformügyek előkészítésére és kidolgozására kilencz országos bizottságot szerveztek. Szili József alispánt, Pest vármegye követét a rendek a harmadik, vagyis az úrbéri ügyekkel foglalkozó regnicolaris bizottságba osztották be.

II. Lipót váratlan halála és I. Ferencz trónralépte hamar végét vetette azoknak a vérmes reményeknek, a melyek a magyarság szívét eltöltötték volt. Az volt az általános reménykedés, hogy az ország szabadságainak és törvényeinek tiszteletben tartása mellett, a szükséges közigazgatási, közgazdasági és kulturális berendezkedések és fokozatosan, rázkódás nélkül fognak megvalósúlni. Mindebből semmi sem lett. Az 1790-91-iki országgyűlés rendelkezései írott malaszt maradtak s a csendes abszolutizmus csakhamar régi fényében ragyogott.

A franczia forradalom első diadalai és kicsapongásai az udvarok és a kiváltságos osztályok körében rémületet és felháborodást keltettek. I. Ferencz király tehát féltékeny gonddal ellenőrzött minden mozgalmat, irtózott mindentől, mi kissé szabadabb felfogást tükrözött vissza, kipusztítani igyekezett az irodalom útján gyorsan terjedő eszmék csíráit is. A kormányhatóságok valóságos vadászatot rendeztek a franczia irodalom termékeire.

Egy ilyen csomagban Laczkovics György pestmegyei alispán nevére Hamburgból Trenk egyik Ausztriából kitiltott könyvének néhány példánya érkezett. Természetes, hogy Riettaler könyvvizsgáló azt rögtön lefoglalta és a helytartó tanácsnak jelentést tett. A helytartó tanács az alispánt kérdőre vonta. Laczkovics nyilatkozott, de nyilatkozatát a vármegyei közgyűlés útján küldte át a helytartósághoz. Nyilatkozatában kijelenti, hogy régóta összeköttetésben áll Trenk Frigyessel és minden kiadványát meg szokta rendelni, de arra, hogy több példányban küldje el könyvét, nem szólította fel. Egyébként, úgymond, az ő meggyőződése szerint, a nemes embernek joga van mindent olvasni és illik mindent ismernie "még az államok titkait és a szentek szentét is, hogy képes legyen a jót elfogadni, a rosszat visszautasítani."

Pestmegye, e nyilatkozatot felterjesztve, sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy ily dolgokért nemes embereket zaklatnak. Az esetnek híre menvén, a többi megyék is, kivéve nehány konservativ megyét, csatlakoztak óvástétélükkel Pest vármegye feliratához. Ily nagy mozgalomnak kellett születnie, hogy egy úri ember egy külföldi könyvet nyugodtan kézhez vehessen és elolvashasson.

Minden elővigyázat ellenére a franczia forradalmi eszmék és a reájok vonatkozó irodalom mégis beutat talált az országba s titkos híveinek száma mindjobban szaporodott. Nincs kómikum híjján, hogy Magyarországon a forradalmi első szervezkedés éppen a bécsi udvar egyik volt bizalmasának, Martinovics császári tanácsosnak és udvari vegyésznek a műve volt. 1794 április végén Bécsből Pestre jött azzal a határozott szándékkal, hogy itt titkos társaságokat szervezzen. Egyszerre - és ez jellemző a szertelen nagyravágyási s - az egyébként 380egészen jelentéketelen ember - erkölcsi világára - két különböző, sőt ellentétes irányú társaság alapítását tervezte. Az egyik a reformátorok társasága volt. Ebbe azokat a szegényebb mágnásokat és nemeseket igyekezett bevonni, a kik elégületlenek voltak a fennálló viszonyokkal és az alkotmány átalakításától, a mennyiben a nemesi jogok épségben tartatnak, nem idegenkedtek. Czélul oly köztársaság alakítását tűzte ki, a melyben a törvényhozó hatalmat két kamara, - a nemesek és a nem nemesek képviselői, - intézné. Az ingatlan birtok a nemeseké maradna, a nem nemesek azt mint bérlők kezelnék. Adót senki sem fizetne, mert az egyházi, koronai javak és a harminczadok jövedelme fedezné a közszükségletet. Tényleg ő ezt a társaságot csak arra akarta szervezni, hogy a fennálló kormányforma megbuktatását elősegítse. A romok fölé új épületet emelni "az egyenlőség és szabadság társasága" volt hivatva és pedig tisztán demokrata alapon. Ezen az alapon ki is dolgozta a leendő alkotmány tervezetét.

"Az egyenlőség és szabadság" társaság igazgatói, tehát Martinovics terveinek előmozdítói voltak: Hajnóczy József, az aszódi evangelikus lelkész fia, Laczkovics János pestmegye alispánjának Laczkovics Györgynek testvéröcscse, egyébként nyugalmazott kapitány, Szentmarjay Ferencz kamarai titkár és gróf Sigray Jakab a dunántúli kerület táblabírája.

Az összeesküvés felfedeztetvén, Martinovics és társai csakhamar fogságba kerültek és Bécsbe vitettek, hogy ott az udvari bizottság előtt folyjon le perök felségsértés czímén. A kihallgatások kezdetöket is vették, azonban a vármegyék erélyes fellépésére a bűnösök és az egész peranyag csakhamar a budai királyi táblának a kezébe került.

Pest vármegye rendei 1794 augusztus 25-én tartott közgyűlésükben tárgyalták Martinovics és társai elfogatását és Bécsbe való vitelét. A dolgok valódi állását ekkor az országban még senki sem ösmerte, mert a bécsi udvar a nyomozás során beszerzett adatokat s az elfogottak bűnösségének mibenlétére vonatkozó minden iratot olyannyira titokban tartott, hogy még a kir. helytartótanácsot sem avatta be minden részletbe. Pest vármegye rendei azonban látták azt az egyet, hogy magyar honpolgárokat, sőt nemeseket elfogtak, Bécsbe hurczoltak s ott felettök törvénykezni akarnák. A rendek heves beszédekben keltek ki ez ellen az újabb sérelem ellen. gróf Keglevich Ágost indítványozta, hogy a királytól felvilágosítást kell kérni, azon okokról, melyek az elfogatás elrendelésére indították. Ezt az udvari párt határozottan ellenezte. Szónokai között gróf Teleki József koronaőr többi között kijelentette, hogy ha "tulajdon fia volna a hírlelt bűnben, megegyezne megöletésében." Végre, hosszas vitatkozás után, elfogadtak egy közvetítő javaslatot, mely szerint a vármegye nem vonja felelősségre a királyt, de a foglyoknak a hazai rendes törvényszék elé állítását követeli.

A vármegye felirata igen higgadt és loyális hangon volt megszerkesztve. A rendek - úgymond - nem tudják mily bűnt követtek el az elfogottak. Hír szerint felségsértést. Nem veszik őket pártfogásuk alá. Ha vétkesek, ám bűnhődjenek. A nemzet egyaránt tiszteli a királyi méltóságot és az ország törvényeit. A trón védelmére kész bármily áldozatot is hozni és vérét is ontani, a mint már gyakran és bőségesen ontotta vérét az osztrák házért. Minthogy azonban a foglyok kivitele által a személyes biztonságot fenyegetve és a törvényt sértve látják: felkérik ő felségét, hogy a foglyokat visszaküldeni, ha csakugyan vétkesek, a hazai törvényes bírák által megítéltetni, az ily kivitelek jövendőben való megakadályozása iránt intézkedni és a nemzethez, mely úgy a törvények megtartását, mint a királyi méltóság és a közbéke ellen intézett merényletek méltó megbüntetését kötelességének ösmeri, több bizalommal viseltetni méltóztassék.

A magyar udvari kanczellária a vármegye felíratát mind hangjára, mind tartalmára nézve rendben lévőnek találta, abban meg nem ütközött. Fel is terjeszté a királynak, javasolva, hogy a király jelentse ki, hogy az elfogatások az 1716:7. t.-cz. értelmében történtek, de a foglyok csak szembesítés végett vitettek fel Bécsbe s a mint ez megtörténik, a királyi tábla elé fognak állíttatni. Az államtanács magyar referense Izdenczy József azonban nem találta helyesnek, hogy a király ily ígéret által engedményt tegyen a közszellem kívánságainak és megkösse kezeit. Ellenkezőleg azt kívánta, hogy a további bűnrészesek is Bécsbe vitessenek: Fiat justitia aut pereat mundus, mondá votumának vegén. Igy született meg a királyi válaszirat, melyben érezteti a rendekkel neheztelését. "Nem csodálkozhatunk eléggé a felett - úgymond - hogy midőn mi, a törvény által 381reánk ruházott végrehajtó hatalommal élve, alattvalóink biztonsága és a közjó érdekében, a szükséges intézkedéseket megtesszük, ti nem átalljátok mondani, hogy ez által a törvények szentsége ellen vétettünk. Ennélfogva bizalmatlanságtokat és azt a föltevést, mintha mi a hazai törvényeket kevésbé ösmernők, komolyan rosszaljuk, annál is inkább, mert a foglyoknak törvényszék elé való állítása eddig szóba sem jött és így ti az ügynek előleges ismerete nélkül tápláltatok ellenünk súlyos és alaptalan gyanút. Minthogy trónra léptünk óta legfőbb kötelességünknek ismertük a törvények fenntartását és minthogy azokhoz a jelen esetben is alkalmazni kívánjuk magunkat: elvárjuk, hogy jövőre személyünk és rendelkezéseink iránt nagyobb bizalmat és tiszteletet fogtok tanúsítani; annálinkább, mert törekvéseink a közjónak és a gondjainkra bízott népek boldogságának előmozdítására valónak mindig irányozva és képeink iránt viseltető szeretetünknek számos bizonyítékait adtuk." Végül tudomásukra hozza, hogy Laczkovics, Hajnóczy és Szentmarjay, az 1741:LVI. törvényczikk értelmében, a kúria által leendő elitéltetés végett, Magyarországba vissza fognak küldetni. És tényleg nemcsak ezeket, de Martinovicsot, meg Sigrayt is visszaküldték.

Tudjuk, hogy Németh János ügyigazgató hyperloyalis buzgalmából, az egyébként még elég ártatlan összeesküvés tagja közül tizennyolczat ítéltek halálra. Ezt a rettenetes ítéletet azonban I. Ferencz még sem engedte végrehajtani, de még így is hetet fejeztek le. Ezek: Martinovics, Hajnóczy, Laczkovics, Szentmarjay, Sigray, Őz és Szolarcsik. Az első öt kivégzést 1795 május 20-ára tűzték ki és a végrehajtást Pest vármegye törvényhatóságára bízták. A nádor május 16-án kelt rendeletének vétele után, az alispán a következő napra kisgyűlést hívott egybe, mely Szabó János szolgabírót küldötte ki. Ez május 18-án, a vármegye nevében átvette a halálra ítélt foglyokat és a börtön udvarán négy vármegyei hajdút állított fel. A kivégzés a "generális kaszáló réten" ment végbe, mely azóta Vérmező nevet visel. Őzt és Szolárcsikot június 3-án végezték ki.

Martinovics és társainak kivégzése nem jelentette a szabad eszmék halálát, de mint a hogy az másutt lenni szokott, feltámadását sem. Lassan, de folytonosan előhaladt a modern áramlat s most már behálózta azokat is, a kik nem sokkal előbb még rendíthetetlen hívei voltak a rendi kiváltságoknak. A tudás fájának gyümölcseitől azonban, mint Horváth Mihály mondja, még folyton halál és börtön rettenté vissza a kíváncsiságot. Igy például 1802-ben három ifjú ember, Zsarnóczay János ügyvéd, Mikola István juratus és Kiss Károly főhadnagy ellen folyt felségsértési per. Mindhármukat halálra ítélték, Kiss királyi kegyelmet kapott, de Zsarnóczayt, a szabadság-dalnokot és Mikolát e dalok kinyomatóját és terjesztőjét, Pesten június közepén, végezték ki.

Gondja volt a Thugut-féle kormányrendszernek arra is hogy a magyar hírlapirodalom ki ne fejlődhessék s ezen a réven meg ne ösmerkedjen az ország a ,;rendbontó" elvekkel. Az 1790-ben, vagy már korábban keletkezett időszaki írások közül csak a "Magyar Hírmondó" és "Magyar Kurír" tengődtek még. 1806-ban az előbbi egészen megszűnt s ekkor kezdte Kulcsár István a "Nemzeti Újságot." Azonban külföldi híreket hoznia tilos volt s csak aprólékos napihíreken tengődött. Pest vármegye ekkor pártolólag lépett közbe és folyamodott, hogy engedtessék meg Kulcsárnak a külföldi hírek közlése, mert a közönség teljes tájékozatlanságban van a világ folyása felől. Ez a kérvény ugyan nem talált meghallgatásra, de a vármegye által megindott mozgalomhoz mind több törvényhatóság csatlakozott s a bécsi kormány végre is megengedte Kulcsárnak, hogy oly külföldi híreket közölhessen, melyeket a bécsi hivatalos lapból ollóz ki. Ily viszonyok között csodaszámba megy az a fellendülés, mely a következő időszak jellegét adta meg.

A nemzeti nyelv, annak művelése és terjesztése körül egy idő óta különös buzgalom mutatkozott a nemzetben. Pest vármegye, mely most már határozottan átvette a vezérszerepet az ország vármegyéi között, már 1805-ben elhatározta, hogy mindenféle irományok magyar nyelven terjesztessenek a megye elé. Kevéssel utóbb Gömör vármegye kezdeményezésére mozgalom indult meg az iránt, hogy egy magyar nyelvmívelő tudós-társaság alapítassék. E két mozgalom élén haladt Pest vármegye, és 1806-ban, hogy a törvénykezés, a közigazgatás nyelve, minden ágazatban kizárólag a magyar lehessen, egy nagy szótárt készíttetett el, mely azonban soha napvilágot nem látott. Az 1807-iki országgyűlésen elhangzott beszédek szűlték azt a nemes felbuzdulást, a melynek a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása lett a következménye.

I. Ferencz uralkodásának legnagyobb részét a Napoleoni háborúk töltötték ki. Ez a háború természetesen óriási pénz- és véráldozatába került az országnak és jogos reformkívánságai, a melyek közgazdasági helyzetét és így teherviselő képességét is emelték volna, Bécsben mégis siket fülekre találtak. Az 1807-iki országgyűlést is jóformán eredmény nélkül zárták be, annak ellenére hogy az udvar egy újabb franczia háború eshetőségével már tisztában volt. Sőt azért küldte haza a nagyon ellenzékieknek talált rendeket, hogy egy újabb országgyűlésre, hajlíthatóbb követeket hozzon egybe. Kedves Zichy, mondá egy ízben I. Ferencz híres pénzügyminiszterének, most szőrmentében kell bánni a népekkel; mostanság a népek is nyomnak a mérlegben.

A magyarok megnyerése czéljából az országgyűlés tartama alatt mindenféle ünnepélyeket terveztek s éppen azért Ferencz harmadik nejének; Mária Ludovikának koronázását is ekkor akarták megtartani. Azonban nem egyedül az ünnepélyek hatására alapította az udvar a maga számításait. A főispánok titkos utasítást kaptak, eszközöljék ki, hogy a követek kevés utasításokkal láttassanak el és az ellenzék legnevesebb tagjait ne válaszszák meg követekül.

Az 1808-iki országgyűlés ily előzmények után ült össze. Az udvar nem csalódott. "Minden népnek, egész Európának szemei reátok magyarokra vannak függesztve" hangzott a királyi trónbeszéd egyik passzusa. És a követek híztak a büszkeségtől és megszavazták a rendkívüli segélyeket. Nemesi felkelést határoztak és az állandó magyar hadsereg kiegészítésére 20000 újonczot ajánlottak meg.

I. Ferencz király és császár 1809 február 19-én és ismét április 1-én kiáltványt bocsátott ki, a melyben értesíti az országot, hogy a békét többé nem tudja fenntartani s felszólítja a nemzetet, hogy a nemesi had lehető hamar felüljön, és a vármegyék és városok katonával, és eleséggel segélyezzék a birodalmat.

"Mostanság, mondá a segély ügyéről vitatkozó pestmegyei rendek űlésén József főherczeg, a nádor-főispán, mostanság királyunk üdve, hazánk fenmaradása, ősi alkotmányunk létele forog kérdésben. Nem arról van többé szó, viseljünk-e háborút, vagy fentartsuk-e a békét, hanem arról: vajjon fenmaradhatunk-e továbbra is alkotmányunkkal s törvényes szabadságunkkal, vagy még magyar nyelvünk vesztét is kelljen siratnunk." A háború nemsokára tényleg kiütött és kezdetben némi babérokat fűzött I. Ferencz homloka köré. Utóbb a francziák mind előbbre nyomultak s ekkor sor került a magyar insurrectióra is.

Ily körülmények között jött létre az utolsó magyar nemesi felkelés, a melynek kellő felszerelésére és begyakorlására Alvinczy tábornok édes-kevés gondot fordított, mely azonban így is nagy szolgálatot tett az ügynek s éppen nem végződött oly csúfos kudarczczal, mint azt még egyes hazai történetíróink is hirdették. A pestmegyei zászlóalj rendes naplószerű feljegyzéseket vezetett, a melyből több vitéz tette világlik ki. A francziák híres vezérei magok is elismerőleg mondták: Ils sont braves, mais pas encore dressés!

János főherczeg hátráló hadainak fedezetére éppen a nemesi felkelő sereget rendelték ki. 1809 május végső napjaiban a győri táborban tényleg össze is gyűlt vagy 8000 nemes János főherczeg a pesti és a veszprémi zászlóaljakat Karakó mellé rendelte, hogy ott a Marczal-folyó széles mocsarain és lápjain átvezető hosszú töltést és hidat megvédelmezzék, a francziák előhaladását késleltessék. A két zászlóalj oly vitézül felelt meg e feladatának, hogy az átjárást a nagy franczia sereggel szemben két napig megtudta védeni s ily módon János főherczeg fáradt hadai időt nyertek, hogy magukat kipihenhessék és rendezett oszlopokban vonulhassanak vissza. Csak a harmadik napon, midőn a bosszús francziák, kik 700 holtat és sebesültet vesztettek, ágyúkat szegeztek a hősies zászlóaljak ellen, kezdték meg ezek a jól fedezett visszavonulást és feladták a védelmi vonalat. Azonban ennek is nem a nemesi sereg, hanem maga János fóherczeg volt oka. Gosztonyi János ugyanis a pesti zászlóalj parancsnoka segélyt kért az onnan mintegy félórányira tartózkodó főherczegtől, ki azonban ezt kereken megtagadta. "Ha a főherczeg Jánosnak mai napon (június 10). Tüskevár és Tarna alól Pápa felé masírozó ármádiája az ellenséggel Karakónál szembeszállott volna, - írja a napló, - itt lett volna az asperni ütközetnek mása, hasonló kimenetelű, de sokkal hasznosabb következésű."

383A győri csatában a pesti, veszprémi és a győrvármegyei zászlóajlak voltak azok, a melyek János főherczeg hátrálását fedezték s csak az ő vitézségüknek köszönhető, hogy az egész had vezérestől a francziák kezébe nem esett.

Az 1812-1814-ig folyt második napoleoni hadjárat alatt a kormány ujonczban, pénzben és élelmiszerekben négy ízben kívánt megajánlást és segélyt. Pest vármegye mindannyiszor tiltakozott az 1790:19. törvényczikk értelmében az ellen, hogy a kormány országgyűlésen kívül emel hasonló követeléseket. Hatóságilag nem is vetette ki egyszer sem a kért segélyt, nem is vette be s nem is szolgáltatta át. Ismerve azonban királyának szorult helyzetét, magánúton annál többet járult a háború költségeihez.

Pest vármegye 1810 január 8-án tartott közgyűléséből a béke egyoldalú, a magyar érdekek teljes elhanyagolásával történt megkötése alkalmából, felirattal fordult a királyhoz és mindenekelőtt fájdalmát nyilvánította, hogy az ország egy része fölött (értik t. i. a magyar tengerpartot, mely a francziák kezében maradt), a törvények sérelmével, a nemzet hozzájárulása nélkül határoztak. "Bátrak vagyunk állítani, mondja többi között a felirat, hogy ezen annyira meggyült és még egyre növekedő bajok soha sem, legalább ily mértékben nem támadtak volna, ha Felséged hű magyarjainak tanácsát és kívánatait, melyeken az 1790 óta tartott országgyűléseken felterjesztettek, kegyelmesen meghallgatja... Mi soha sem kívántunk és nem is kívánunk egyebet, mint belügyeink rendezését és azon eszközök elintézését, melyek áltat az ország jobb létre vergődhessék, erejében gyarapodhassék s e végett a külbátorság és béke-állandóságot." Ez a nehány klasszikus sor megvilágítja Pest vármegye hazafias működésének egész programmját.

A franczia háborúk óriási összegeket emésztettek fel. A bécsi kormány, hogy folytonos pénzzavarán segítsen, az érczalap figyelembe vétele nélkül szaporította a papiros-pénzt. 1808 végén már 706 millió olyan bankó volt forgalomban, a melynek reális értéke nem volt. Ez az összeg a bécsi béke megkötésekor már 1060 millióra rúgott, úgy hogy 100 ezüst forintért 1000, sőt 1200 r. forintot kellett fizetni. Természetes, hogy ez mindent rettenetesen megdrágított, a kereskedelemben, a pénzviszonyokban pangást és zavart okozott. A kormány ekkor úgy segített magán, hogy 1811 február 20-án rendeletet adott ki, mely szerint a forgalomban levő papírpénzt névértékének 1/5-ére szállította alá. E szerint 100 frt 20 frt, az 1060 millió 212 millióra csökkent. Hasonlókép jártak el a 80 milliónyi rézpénzzel is. E szerint a 30 krajczárosból 6, a 15-ösből 3 krajczár lett. A 6, 1/2 és 1/4 krajczáros pénzt pedig egyszerűen értéktelennek nyilvánították.

Az egész ország felzúdúlt e rendelet ellen, a mely nemcsak mérhetetlen károsodást vont maga után, hanem egyik legfontosabb ügyben egyszerű, nyílt rendelettel intézkedett, semmibe vévén az alkotmányos tényezőket. Pest vármegye 1811 április 8-án tartott űléséből igen nemes és mérsékelt hangon írt fel a törvénytelen rendelet ellen. "Nem kételkedünk, írja, hogy Felséged február 20-iki rendeletében oly szándékból szállíttatta le a bankjegyek és a rézpénz értékét, hogy a kormánya alatt álló népek javát eszközölje. Nyíltan ki kell mégis jelentenünk, hogy a kegyelmes rendeletben foglalt eszközök bennünket nemcsak aggodalomba ejtettek, de meg is rettentettek. Látjuk ugyanis, mit a királyi rendelet tartalma is elárul, hogy ezen intézkedés a magánosok közötti pénzviszonyokat megzavarja, vagyonukat kevesbíti; a szerződéseket és kötelezettségeket önkényesen szabályozván, a birtokjogot és a szerződések szentségét veszélyezteti; látjuk továbbá, hogy a rendelet egyszersmind az adóról, só áráról és egyéb ügyekről is intézkedik. Mindezek természetök szerint oly tárgyak, melyekről csak országgyűlésen lehet határozni...Mindezért tehát - mivel úgy vélekedünk...hogy a közügyön a Felségedtől kitűzött idő alatt a magánosok közötti pénzviszonyok megzavarása és rázkodtatás nélkül is lehet segíteni, kérjük Felségedet, hogy bennünket e királyi rendelet végrehajtása alól felmenteni a mennél előbb országgyűlést hirdetni, azon pedig hű magyarjainak tanácsát is ...........meghallgatni s a bankjegyek kevesbítése fölött határozni, csak azután méltóztassék."

A vármegye egyébként nemcsak panaszkodott, de egyenesen reá is mutatott a czélszerűbb és méltányosabb eljárásra. "A papírpénz kevesbítését" úgymond 384oly módon lehetne elérni, "hogy lassankint jó értékű arany és ezüst pénzzel váltassanak be s vétessenek ki a forgalomból. Ha e czél az ország lakosságától áldozatokat igényel, a nemzet nem fog elzárkózni és nem fogja ez áldozatokat megtagadni. Tett eddigelé is eleget, különösen 1807-ben, mikor a kincstár bajainak orvoslására ingó vagyonának, ingatlanának századrészét felajánlotta."

A vármegyék egyértelmüleg jártak el, midőn előleges összebeszélés nélkül a törvénytelen rendelet végrehajtását felfüggesztették. A helytartótanács megsürgette tehát a végrehajtást s a vármegyék óvástételéről s kérelméről tudomást sem vett. Pest vármegye igen éles hangon válaszolt a helytartótanács e sürgetésére s csodálkozását fejezte ki, hogy ez a hatóság, melynek feladata lenne az ország jogainak védelme, a helyett, hogy e sérelmes rendelet meggátlására a Felséges Úrnál lépéseket tenne, még "felelet terhe alatt sürget a kérdésben forgó királyi rendelet végrehajtására." Kéri tehát a kormányszéket, járna közbe a királynál, hogy e rendelet az egybehívandó országgyűlésig felfüggesztessék.

Az ellenkező vármegyék felterjesztésére a magyar udvari kanczellária adott választ. Meghagyta a megyéknek, hogy a rendeletet 8 nap leforgása alatt múlhatatlanúl kihirdessék. Azonban a megyék továbbra is ellenállottak, sőt Pest vármegye ezt az ellenállást egyenesen leczkéztető modorban hozta a kanczellárnak, gróf Koháry Ferencznek tudomására. "Azt hittük, mondja a vármegye, május 2-án tartott közgyűléséből keltezett feliratában, hogy a magas kanczellária szintúgy átlátja, mint mi, hogy a királyi rendelet, mely olyanokat is parancsol, a melyek felett országgyűlésen kívül határozni nem lehet, végre nem hajtható. Hittük ezt annál is inkább, mivel a magas kanczellaria polgártársainkból áll, kiknek ugyanazon törvényeik és jogaik vannak, mint nekünk és a kiknek ezek sérelmét ép úgy kellene érezniök, mint érezzük mi............Nevelte e reményünket az, hogy a magas kanczellária esküvel is le van kötelezve az ország iránt a törvények hűséges megtartására......Annál nagyobb fájdalommal vettük tehát a nagyméltóságú magyar kanczellária leiratát, melyben még csak azt sem említi, vajjon feliratunkat felterjesztette-e a király elébe s küldetett-e arra királyi határozat; minél fogva azt kell hinnünk, hogy a nagyméltóságú kanczellária a király határozatát is megelőzve, csak önakaratából sürgeti a királyi rendelet végrehajtását. ...A magas kanczelláriának nem áll jogában, előleges királyi határozat nélkül rendeleteket küldeni a vármegyéknek." Végül kijelentik, hogy mivel ők a törvénytelen rendelet ellen a királyhoz írtak fel, azt mindaddig nem fogják végrehajtani, a míg magától a királytól választ nem kapnak. Ez a királyi válasz meg is érkezett május 8-án. Legfelsőbb haragjának és a legszigorúbb eszközöknek alkalmazásával fenyegeti meg a király a vármegyét, ha rendeletét azonnal végre nem hajtja, "melyet eddig is minden törvényes alap nélkül, egyedül makacs ellenzési és kijátszási szándékból" mulasztottak el.

A királyi válaszra a vármegye újra hangoztatta a rendelet törvénytelen voltát, de végre kijelenti, hogy mivel e rendelet értelmében az örökös tartományokban a régi papírpénznek újjal való beváltása már folyamatba tétetett, hogy ebből az országra nagyobb kár és baj ne háramoljon, a rendelet végrehajtását megfogja kísérelni. De mivel az adózók kezei között annyi pénz nincs is, a mennyit azoknak különböző adózásai a régi papírpénzben ötszörösen véve tesznek: az adók behajtásáról egyáltaljában nem kezeskedik.

Ezzel azonban a dolog még nem ért végett. A vármegyék, élükön Pest vármegyével, újabb feliratban kérték a királyt, hogy az okozott sérelmet tegye jóvá. A május 8-iki királyi leírat ugyanis azt jelentette ki, hogy a finánczterv mely az egész birodalmat illeti, Magyarországon külön nem tárgyalható. Pest vármegye nem hagyta szó nélkül e királyi felfogást. Június 5-éről keltezett felíratában kijelentette, hogy éppen ez a tétel az, a mely ellen, míg az alkotmány fennáll, felszóllalni kényszerül. "Azon hit és kötelességnél fogva, melylyel alkotmányunk, törvényeink s Felséged iránt tartozunk, ki kell jelentenünk: hogy független országunkat, mely semmi más országnak és népnek nincs alája vetve, a többi örökös tartományokkal nem lehet mindenben egyenlőlen igazgatni. Felséged alkotmányunk s arra letett esküje iránt való hűségénél fogva, 1810 február 26-án és szeptember 8-án a német örökös tartományaiba bocsátott patenseiben maga is elismerni méltóztatott, hogy Magyarországban a financziális rendszer tekintetében sem lehet oly módon eljárni, mint ama tartományokban, hanem eleve az iránt is országgyűlésen szükség határozni."

385A vármegye erre az önérzetes feliratra csak közvetve kapott választ. Megjelent ugyanis a vármegyében gróf Barkóczy Ferencz, a vármegye főispánjának helytartója, mint kiküldött királyi biztos, és felmutatott egy királyi parancsot, mely szerint a megyének 1811 május 8-án a kanczelláriához intézett leczkéztető feliratát a vármegye levéltárából kivenni és megsemmisíteni kell. "Hogy - úgymond az udvari parancs - a botrányos merényletnek még emlékezete is eltörültessék." A királyi parancs betü szerint való értelmének azután a királyi biztos eleget is tett. A financziális terv végrehajtása miatt azonban a vármegye még 1816-ban is tiltakozott és követelte az ügynek országgyűlésileg való rendezését.

A financziális tervezett azután végre mégis az 1811-12-iki országgyűlés elé került, azonban kedvező elintézést nem nyert. A király is, a rendek is elégületlenül, sok keserüséggel tértek haza otthonukba. Azonban ez a hidegség a magyarok részéről csak addig tartott, a mig a király veszélybe nem jutott. Az 1813-iki háborús mozgalmak alkalmából Pest vármegye augusztus 4-én kelt feliratában kijelentette, hogy minden erejének megfeszítésével igyekezni fog olyan előkészületeket tenni, hogy "ha Európa jelen mozgalmaiban a veszély reánk is kiterjedne, az ország védelmére Felséged kívánata szerint minden készen legyen." És ismét: "Tapasztalni fogja Felséged, hogy hű magyarjai, midőn a királyért s hazáért törvényes úton szólíttatnak fel áldozatokra, teljesen megfelelnek a beléjök helyezett bizalomnak." 1814 márczius 15-én azután a vármegye jelenthette is a királynak, hogy az önkéntes adakozások a kívánt mennyiséget is meghaladják. A megyében egyébként a 17-40 év között lévő katonasorba tartozó egyének száma 8768 volt.

De minden áldozatkészség hasztalan volt; az ország alkotmányán és törvényein ejtett sérelmeket még tetézték. 1812-1825-ig nem ült össze az országgyűlés és a vármegyének folyton egy-egy flagráns sérelem ellen kellett felemelnie szózatát. Ennek a hosszas küzdelemnek meg volt azonban a maga erkölcsi jelentősége. A nemzet levetette magáról a maradiság salakját, s megtisztultan, mint az ujabb kor demokratikus eszméinek fenkölt hírnöke lépett elő, és feltartózhatatlanul vitte a hazát és a népet az uj Magyarország felé.

A vármegyék 1812-1825-ig, a mikor ugyanis országgyűlést nem tartottak, egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy a királyhoz intézett feliratokban a nemzet sérelmeit felpanaszolják, azok orvoslását kérjék. Azonban I. Ferencz, a helyett, hogy ez ügyeket alaposan mérlegelte volna, hogy az egyetértés és a kölcsönös bizalom fejlesztésére törekedett volna, válaszirataiban mind bosszúsabbnak mutatkozott s így az örvény az uralkodó és nemzete között mind nagyobb lett, a mi e forrongó időkben sok veszedelmet rejtett magában. A nemzet nagy önuralmára vall, hogy a nyílt összeütközés még ekkor sem tört ki.

A sok királyi rendelet közül, a melyekkel az országot igazgatták, különösen az ujonczozásra és az adózásra vonatkozó rendeletek hozták forrongásba a kedélyeket. A vármegyék egy része kénytelen-kelletlen engedelmeskedett e rendeleteknek is, megkísérté azok végrehajtását, de a nagyobb rész semmiféle eszközzel sem volt erre reábírható. A bécsi kormány ekkor a megyékre kir. biztosokat küldött, a kik azonban még a vármegyeházára való bebocsátást is csak katonai segédlettel tudták kierőszakolni. Ez az eljárás azután felzúdította azokat a megyéket is, a melyek egyébként a rendeleteknek eleget tenni igyekeztek. "Bár mi, írja Pest vármegye 1823 junius 10-iki közgyűléséből, a királyi kívánatok mind a két tárgyát foganatba venni igyekeztünk, korántsem ismertük el mindazáltal, hogy országgyűlésen kívül akár az egyiket, akár a másikat jogszerűleg lehetett volna tőlünk kívánni; sőt ismételt feliratainkban kijelentettük, hogy mind a két rendelet sérti alkotmányos törvényeinket és ebbéli óvástételünk mellett, csak határtalan bizodalmunkat akartuk ezen áldozatteljes engedelmességünk által tanusitani Felséged iránt, jól tudván, hogy oly időket élünk, melyekben 386a királyoknak szükségök van, hogy népeik hűségének és szeretetének bőségesebb bizonyítványait tapasztalják."

"E súlyos harczokban a Felséged iránti engedelmesség és a törvényhez való ragaszkodás között, bár mi meghajoltunk, lehetetlen volt mégis el nem keserednünk, hallván, hogy némely hatóságoktól, melyek ezen áldozatot a törvények értelmével lelkiösmeretökben megegyeztetni képesek nem voltak, a legerőszakosabb módon csikartatik ki, mit szabad akaratra kellett volna hagyni. Nem akarunk szólani az elkövetett erőszak egyes módjairól, melyek által a nemesek személyének és udvarának biztonságát megsértették....azt mindazonáltal nem mellőzhetjük hallgatással, mi az ország rendeinek jogaival ellenkezvén, a fejedelem és az alattvalók közt lévő kötelékeket meggyöngíti...Mert habár e törvénytelen módon keresztül is vihető a legfelsőbb parancs....egyúttal az alattvalók szíve, mely a királyok főkincse, elidegenedik s a polgári társaság leggyöngédebb köteléki meglazulnak...Igen félünk, hogy e dolgoknak igen gyászos következményei lehetnek, hacsak ezen eljárás, melyet csak a magyar közügy iránt ellenséges tanácsosok sugalhattak, meg nem szüntettetik és az okozott sérelem orvoslást nem nyer. Azért kérjük Felségedet, méltóztassék az egyes megyékre küldött biztosokat visszarendelni és országgyűlést hirdetni."

A vármegye mindazt, a mit a királyhoz intézett feliratban elmondott, előadta József főherczegnek, a nádornak is, mint a megye főispánjának és felkérte, hogy ily értelemben járjon közbe a királynál. Pest vármegye kérelméhez számos törvényhatóság csatlakozott s a nádor reászánta magát az útra. De az udvarnál zokon vették közbenjárását és a főherczeg kegyvesztett lett.

Mindazonáltal a vármegyék erélyes ellenállásának mégis megtermett a gyümölcse. Egyszerre más szellő lengedezett a bécsi udvarból. A király Bergamóból, 1825 július 3-áról keltezett levélben összehívta az országgyűlést. Annak helyéül Pozsonyt, megnyitásra szeptember 11-két tűzte ki.

Pest vármegye rendei Péchujfalusi Péchy Imre táblabírót és Románfalvi Fejérváry József főjegyzőt választották meg követekül, a kiket 29 pontra terjedő, bő és részletes utasítással láttak el. Ez az utasítás magában foglalta körülbelül mindazt, a mi az ország nagy többségének kívánsága volt s a mit az országgyűlési rendek már jóformán egy század óta folyton-folyvást sürgettek. Az első két pontban a királyné koronázásáról és a koronázási ajándékról emlékezik meg s azután áttér a két legsérelmesebb pontra: az ujonczozásra és az adóra. Utasításba adják e részben, hogy a kormány eljárása ellen az országgyűlésen törvényes óvástételt szorgalmazzanak, hogy az ujonczok és az adó országgyűlés megajánlása nélkül, pusztán királyi rendelettel való kirovása a jövendőben preczedensnek ne vétethessék. Kívánják, hogy a financziális ügyek, vagyis a pénzérték és annak érczalapja, az 1811-iki országgyűlés kívánatának megfelelően, törvényben rendeztessék és a Nationalbank hypothekájának dolga tisztáztassék. Egy 1816 június 1-én 7327. sz. a. kiadott királyi rendelet ugyanis kimondta, hogy a Bécsben felállított Nationalbank biztosítékát, a többi között, az egész status bányáinak jövedelmei alkotják. A rendek tehát azt kívánják, mondja ki az országgyűlés, hogy ezt nem szabatd soha így magyarázni, mintha a nemzet akár a status adósságait fellvállalta, akár pedig a Nationalbank papírjaiért jótállást vállalt volna, nehogy annak terhe valamikor az országra háríttassék. Kívánják továbbá, hogy a kereskedelem előmozdítására alkalmas intézkedéseket sürgessenek. Sajnosan tapasztaltatik, mondja az utasítás, hogy Magyarországon több utakon és módok által megy ki a pénz az örökös, sőt külső tartományokba is, mintsem onnan befolyik, melynek természetes következése az levén, hogy a nemzeti szorgalom ösztönét elvesztvén, a nemzet ínségre fog jutni. Sürgeti tehát az 1802. és 1807-iki országgyűléseken már hangoztatott eszmék megvalósítását és felveti egy kereskedelmi kamara alakításának szélszerű voltát. Ad utasításokat a só árleszállítására, az országgyűlések három-három esztendőnként való megtartására, a regnicolaris deputácziók munkálatainak újra való felvételére, az országgyűlési tárgyalások gyorsítására vonatkozó szabályzatok készítésére, a vas-adóra, a mértékek egyenlősítésére; a limitácziókra vonatkozó vármegyei jog fentartására, az iparra, a megyei számadások felülvizsgálatára, a magyar nemes testőrség megcsappant alapítványának kiegészítésére, az uzsoratörvény alkotására nézve érdekes az utasításnak 10. pontja, mely azt kívánja, hogy a magyar nyelv használatának kötelezettsége mondassék ki a kisebb iskolák oktatásában, a főrendi tábla 389tanácskozásaiban s általában minden rendű és rangú közhivatalokban. A nyelv pallérozása czéljából sürgetik Pesten "egy jól elrendelt theatrum" felállítását és segélyezését. Kívánják, hogy a "Ludoviczea" Pestre tétessék át és a nemzeti múzeummal egyesítessék. Utasítást adnak még a követeknek, "hogy azon szerencsétlenek számára, kik elméjökben megtébolyodnak, az országban, egy közönséges institutumnak felállítása iránt az ebbeli országgyűlésének javaslatai végrehajtassanak". Végül kívánják - s ez jóformán a modern haladás egyetlen momentuma ebben az utasításban -, "hogy az országgyűlésen határoztassék el törvény által, hogy a pesti universitas minden külső függéstől mentté tétessék és a fundatorok tett intézetei szerint igazgattassék, és az iránt óvás tétessék, hogy a pesti universitas tagjainak accomodatiojokban rövidség ne legyen".

Az országgyűlés legnevezetesebb közjogi eredménye a király 1825 november 28-án érkezett leirata volt, a melyben kijelentette, hogy a múlt események az ő atyai szívének is kellemetlennek voltak s az alkotmányt ezentúl sértetlenül fenn fogja tartani. Ezt a nyilatkozatot siettek is a rendek leszögezni s azt III. t.-cz. gyanánt a Corpus Jurisba be is iktatták. Nevezetes határozat volt a reformeszmék szempontjából a regnicolaris munkálatok újra való felvétele is. Két évi heves és hosszú vitatkozások után csak nagyon kevés törvényczikket alkotott meg ez az országgyűlés s a pestvármegyei utasításában foglalt dolgok legnagyobb részét a jövő diétára halasztatott el. A társadalmi akczió terén örök emlékezetűvé vált ez az országgyűlés a magyar nyelv érdekében lefolyt vita s ennek következtében gróf Széchenyi István első nyilvános fellépte s a Tudományos Akadémia megalapítása által.

Az 1830-iki országgyűlésen először képviselte a megyét Dubraviczky Simon másodalispán, a ki a modern haladás embere volt. Kölcsey írja róla naplójában, az 1832-iki országgyűlés alkalmával. "A pesti Dubraviczky értelmes, jókedvű és ritka egyenességű férfiú; ki a maga nehéz állásában, mint a nádor megyéjének követe és alispánja, s mint az oppositio egyik nevezetes tagja, már két országgyűlésen köz bizodalomra érdemesült." Azonban ekkor még nem alakultak ki a pártok az országgyűléseken és így csakis tisztán az utasítások szabták meg mind az ő, mind követtársa: Szentkirályi László működésének irányát. A megye rendei elsősorban természetesen utasításba adták mindazokat az ügyeket, a melyeket az 1825-26-iki országgyűlés el nem intézett. Azután örömüket fejezték ki Ferdinánd főherczeg tervbe vett koronázásán és kimondták, hogy a megfelelő koronázási ajándékot, meg a királytól kérendő ujonczokat megajánlják. Új kivánalmak gyanánt kívánták: a regnicolaris deputácziók munkálatainak kinyomatását, hogy azokkal a törvényhatóságok jó eleve foglalkozhassanak; hogy a magyar ezredekhez, a lehetőség szerint, csak magyar, vagy magyarul tudó tisztek neveztessenek; hogy az országgyűlések ezentúl Budán vagy Pesten tartassanak és állandó országháza építtessék; hogy a király az év egy részét Magyarorzágon töltse.

Az országgyűlés azonban nagyon rövid lélekzetű volt. A koronázáson és ujoncz-megajánláson kívül, alig végzett egyebet.

Egészben véve a tervezett köz- és magánjogi, meg közgazdasági reformok megvalósításának ez a folytonos eltolása az országnak hasznára vált. Az az áthághatatlan szellemi és közgazdasági kínai fal, a melylyel az osztrákok önzése, szűkkeblűsége s csekély politikai látóköre Magyarországot körülövezte, a XVIII. század végső két évtizedétől kezdve, folyton fejlődő irodalom mellett is, csaknem lehetetlenné tette, hogy a magyarság, a maga haute créme-jében is, a kor haladásával karöltve járhasson. Bizonyos dolgokban igazán naiv tájékozatlanság tanyázott mindenfelé és éppen az 1825-26-iki országgyűlés regnicolaris deputáczióinak munkálatai tesznek tanúságot hátramaradottságunkról.

Ekkor lépett fel gróf Széchenyi István, a nemzet nagy reformátora, ki külföldi tapasztalatait, nagy tudását, csodálatos lelkesedéssel és buzgalommal egyesítette és a nemzet jobbjaiban a jövő fejlődés reményét élesztette fel. A nemes gróf minden módot és alkalmat felhasznált, hogy az agyában forrongó eszméket a társadalomba bevigye, azokat megkedveltesse, népszerűekké tehesse. Csakhamar észrevette, hogy működése termékeny talajra fog találni Pest vármegye közgyűlési termében, a hol a rendek, bár még határozott állást foglalni 390nem tudtak, az új eszmék iránt mégis sok fogékonyságot tanúsítottak. E czélból tehát Pest vármegye táblabírájává neveztette ki magát.

Igen érdekesen magyarázza meg Széchenyi István ez elhatározását vármegyénk egyik nagy fia és a reformátor grófnak hívségen segítőtársa, Fáy András, abban a czikkében, a melyet a tervezett "Széchenyi-Album" részére a gróf pestmegyei működéséről írt. "Ezen mindkét küzdterét józan számítással választá a nemes gróf. Ugyanis Pest vármegye középponti fekvésénél, terjedelménél, főispánjának tekintélyénél, hazafias buzgalmánál és szónokainak kitűnő tehetségeinél fogva, már ezen időtájban is oly tekintélylyel kezdett bírni a többi vármegyék előtt, melynél fogva mintegy vezéri szerepet vitt a hazában s ezen szerepét később csaknem a hegemoniáig fokozta. Ehhez járult, hogy Pest vármegye a maga rendes közgyűléseit a pesti négy országos vásár alkalmával tartván, azoknak termei mindenkor megteltek az ország minden vármegyéiből besereglő szóló és hallgató közönséggel; gyakran oly férfiakkal is, kik egyedül a végett jöttek Pest vármegye gyűléseire, hogy annak egy vagy más tárgyban vitáit és határozatait hallhassák, s megyéiknek megvihessék. E szerint Pest vármegyének gyakran kis diétát képzett közgyűlései legalkalmasabbak valának oly indítványok átküzdésére, mikre nézve a többi vármegyékben is felfogás, pártolás és siker valónak óhajthatók."

Széchenyi István Pest vármegye közgyűlésein 1831 őszétől kezdve vett részt. Ugyanis az augusztusi közgyűlés a nemzeti nyelv terjesztése s az ezzel kapcsolatos nemzeti színészet ügyében állandó bizottságot küldött ki, a melyben a gróf szeretett volna részt venni. Ebbeli óhaját ki is fejezte Fáy András előtt, ki mindjárt a bizottság első ülésén indítványozta, hogy a gróf választassék be a bizottságba s annak tárgyalásaira hívassék meg. Ez az indítvány azonban nem talált meleg fogadtatásra. Egyeseknek aggodalmuk volt, hogy a bizottságnak nincs joga önmagát kiegészíteni. Végre is azonban győzött a józan többség és a második ülésből meghívó ment a grófhoz, hogy mint szakértő, vegyen részt a tárgyalásokon. Széchenyi meg is jelent és a bizottság az ő indítványát terjesztette a választmány elé, hogy ezúttal csak a fő alapelv mondassék ki, az t. i., hogy a nemzeti színház létesítésének egyetlen lehetséges módja a részvénytársaság. A részletes tervet majd annak idején fogják elkészíteni. Széchényi utóbb az ügyről nagyobb művet is írt, a melyet Pest vármegye rendeinek ajánlott s csak a közbejött 1832-36-iki országgyűlés miatt történt, hogy a magyar nemzeti színház felállításának kérdése ezen az alapon, megoldást nem nyert. Az országgyűlés folyamán ugyanis a kassai színésztársaság vezértagjai: Pály Elek, Megyeri, Bartha, Telepy és Tóth azt kérvényezték a vármegyétől, hogy vállalkozásukat pártfogolja és tegye lehetővé, hogy Pesten telepedhessenek meg. Ekkor keletkezett a Döbrentey Gábor igazgatása alatt álló budai magyar színház. (1833.)

1834 február 4-én a vármegye közgyűlése elfogadja a választmány javaslatát, hogy a magyar színház építésére és a színészet megalapítására sorsjáték rendeztessék. Ennek előleges költségeire a vármegye 6000 frtot ajánlott meg. A sorsjáték terve azonban a felsőbb hatóságok jóvoltából megbukott. Ekkor történt, hogy herczeg Grassalkovich Antal a hatvani kapu előtt álló telkét egy magyar nemzeti színház építésére odaajándékozta. Ezzel a színház ügye egészen más mederbe sodródott. A szívós természetű Földváry Gábor másodalispán, mint a színi választmány elnöke, minden halasztó jellegű indítványnyal szemben kivitte, hogy a már befolyt s újabb gyűjtések útján még várható pénzek felhasználásával, az építéshez azonnal hozzáfogjanak. Igy épült fel, tisztán Pest vármegye pártfogása alatt, a Magyar Nemzeti Színház.

Széchenyi István fáradozásai következtében 1832 februárjában megalakult a hídegyesület, melynek czélja volt Buda és Pest között állandó hidat emelni. Mintán a tervet a nádor is felkarolta és a szükséges hivatalos adatokat, felméréseket stb. az egyesület rendelkezésére bocsátotta, az ügy látszólag a legjobb sikerrel kecsegtetett. De csak látszólag. Tényleg a közönség nagy részében a terv ellenszenvvel találkozott. "Híre járt már (1831-ben), mondja Fáy András, hogy Széchenyi az új hídon mindenkit meg akar fizettetni. Ez eszme még akkoron a legtöbbeknél hátborzongató, némelyeknél hajmeresztő vala. E szerint a bár közóhajtású pest-budai híd, legtöbb kiváltságosainknál azon régi dialecticai kifogássá vált: concedo majorem, nego minorem. Egy előkelő tisztviselője a 391vármegyének lángbaborult arczczal nyilatkoztatá, hogy ő inkább Paksra kerül le átkelni a Dunán, ha Budára menni leend kénytelen, mintsem nemes létére hídvámot fizessen. És mégis Széchenyi Pest vármegyébe - melynek szabadelvűsége már-már tekintélyeskedni kezd a hazában - veté legtöbb bizalmát s ennél kívánta első ostromba venni tervezett hídja teherviselését."

1832 őszén foglalkozott Pest vármegye választmánya a hídegyesület két tagjának; Széchenyi István és Andrássy György grófoknak folyamodványával, a melyben az ügy pártfogását kérik. A választmányi ülés igen izgalmas volt. Maga Széchenyi terjesztette elő a híd ügyét. Meggyőző érvelésére felhangzott innen is, onnan is a kiáltás: Szép! Dicső! Széchenyi mégis "kesernyés és félgúnyos mosolylyal" fejezte be szavait: "De - mondá - ha ilyesmi üdvöst, szépet, nagyot és dicsőt kívánunk előállítani, bizony kisé szögre kell akasztanunk kiváltságainkat, zsebünkhöz nyúlnunk és - vámot fizetnünk az új hídon." A maradiak, kik között ott volt a sok laudator temporis acti, kik lelkesedtek a multon, küzdöttek a jelenért, de nem tudtak áldozni a jövőért, igen udvarias és magasztaló szavak birtokában adták le nyilatkozataikat: nem a híd, hanem a hídpénz ellen. Egy fiatal tüzes haladópárti szónok áradozva beszélt Széchenyi tervéről és nyíltan kárhoztatta "a kiváltságos osztályok rögzött idegenkedését minden közteher-viseléstől, mely a polgári állam és élet egyik elválaszthatatlan feltétele" s kire a vármegye egyik régi, tekintélyes táblabírája reá is szólt: Nem hittem volna, hogy öcsém uram ennyire megúnta légyen azt a kis nemesi szabadságát. A haladást, ha az megindul útjában, ép úgy nem lehet megállítani, mint a rohanó lavinát. Az ujítók terveinek nem lehetett többé gáncsot vetni. A közgyűlés negyedik napján a vármegye rendjei egyhangúlag kimondották, hogy a híd tervezetét pártfogolják, a hídpénz eszméjét elfogadják s ily értelemben adnak utasítást a vármegye követeinek s kérik a többi törvényhatóság hozzájárulását.

Azon ügyek közt, a melyek érdekében Széchenyi István a pestmegyei gyűléseken sokat kardoskodott, volt a minimum-kérdés is. A gróf abból indulva ki, hogy a földbirtok túlságos eldarabolása általános elszegényedést fog előidézni, indítványozta, adná a vármegye utasításul követeinek, hogy sürgessék oly törvény alkotását, mely kimondaná, hogy ezentúl, ha az örökség révén felosztandó birtok az ötven holdat meg nem haladja, az osztható ne legyen, hanem az egész a legöregebb testvérre szálljon, ki viszont köteles többi testvéreit, becsár szerint, kielégíteni. Ezt az indítványt azonban a vármegye rendjeinek többsége az 1839 április 10-én tartott közgyűlésében megbuktatta, úgy okoskodván, hogy a minimum elég lenne ugyan arra, hogy a legöregebb testvér megéljen, de elégtelen, hogy a többi testvér abból kielégíthető legyen.

1832 folyamán a regnicolaris bizottságok munkálatainak vármegyei tárgyalásánál Széchenyi azt indítványozta, hogy állíttassék fel három millió frtnyi alaptőkével egy országos pénztár, a mely elsősorban közlekedési eszközök megteremtésére szolgáljon. A vármegye az indítványt nagy lelkesedéssel elfogadta, de az országgyűlésen tárgyalás alá nem vették.

A vármegye közgyűlésein sok oly eszmét pendítettek meg ez időben, a melyek részint csak legújabban valósultak meg, részint még ma is a pia desideratok osztályába tartoznak. Igy Széchenyi pendítette meg, hogy az adóst a fizetetlen kamatok kamatainak megfizetésére kellene szorítani. Volt indítvány, mely kívánta, hogy az építendő vasútak Pestből, mint középpontból sugározzanak ki s a Duna balpartja jobban pártoltassék, mint a jobbpart.

Ekkor történt, hogy a vármegye közgyűlésén a zsidók egyenjogúsítására nézve is tettek indítványt s azt az 1839-iki követutasításba fel is vették: "A zsidók - mondja az utasítás-tervezet - azon alakban, melyben eddig a polgári társaság minden tettleges jótékonyságát nélkülözve, kettőztetett teher alatt léteznek, az ország valóságos kárának és önhasznuk keresését, élelmi módjuk ezen egyedüli nemét kivéve, a véllek semmi kapcsolatban nem álló többi polgárok ellenségének tekintetvén, miután ez nemcsak a XIX. század annyi számtalan előítéleteken diadalmaskodott szelíd szellemével össze nem egyeztethető, hanem magával a status czéljával is homlokegyenest ellenkezik: idő lelkéből eredt szózatnak véli a küldöttség, annak országgyűlésen leendő indítványozását, hogy a zsidó vallás bevett vallásnak jelentessék ki, s követői más nem nemesekkel egyenlő polgári jogokba állittassanak, birtokot vehessenek s nemességet is kaphassanak.

392A gyors tempóban való haladás vágya, az ifjúi lelkesedés hozta magával, hogy a vármegye-gyűléseken gyakran a legfontosabb ügyek, a legnemesebb eszmék rögtönzött indítványok alakjában kerültek elő s kellő előkészítés nélkül per accidens fogadtattak el; a mi természetesen magának a jó ügynek ártott legtöbbet. Ez bírta reá Fáyt, hogy beadja az "indítványok indítványát", vagyis azt az indítványt, mely kimondatni akarta, hogy az egyes, előre nem jelzett indítványok fölött a vitatkozást és határozathozatalt csak a következő közgyűlésen lehessen provokálni. A vármegye haladó szellemű ellenzéke, mely legtöbb sikerét éppen a meglepetésszerű előhozakodásnak köszönhette, az indítványok indítványát megbuktatta. Fáy András ellenezte a zsidó receptiót, mert bár azt jónak és helyesnek vélte, most még nem tartotta időszerűnek s jobb, úgymond, ha kevesebbet, de bizonyosabban elérhetőt kívánunk." Ily értelemben tett indítványt is. "Javaslatomra, mondja ő maga, azt súgták mosolyogva fülembe: mi is tudjuk, hogy semmi sem lesz belőle, de tegalább Pest vármegyéé legyen a dicsőség, hogy ezen szabadelvű eszmét először ő pendítette meg.

A politikai alakulások között meg kell még itt említenünk azt a mozgalmat, a melyet Wesselényi Miklós és Ragályi Tamás indítottak meg. Wesselényi, ki a Széchényi-féle mérsékelt haladásnak legnagyobb ellensége volt, a "Balitéletek" czímű művében fejtegette, hogy az alkotmányos jogokat a korona ellenében szélesíteni kell s mindaz ellen, a miben a kormány ezen alkotmány szellemétől eltér, erélyes ellenzéket, a hol pedig másként nem lehet, a vis inertiaet, a passiv ellenállást köti honfitársai szívére. Ennek a vis inertiaenek szerve a vármegye. Wesselényi s utóbb Ragályi erre a passiv ellenállásra egész politikai tant építettek s azt mint különös politikai panaceat dicsőitették, hirdetvén, hogy egykor Európa összes számottévő államai irigyelni fogják tőlünk ezt a politikai erőt, melynek jelentőségét azonban kizárólag a vármegyei rendszer alkotja.

Az 1832-iki esztendő a béke jegyében született. I. Ferencz ekkor ülte uralkodásának negyvenéves jubileumát. Az ország, melyet a csak imént megszűnt kolera-járvány pusztítása is melancholikusabbá hangolt, megünnepelte ezt a jubileumot. Éppen Pest vármegye rendeit illeti a kezdeményezés dicsősége, ennek a mind emberi, mind alattvalói szempontból is korrekt, loyalis eljárásért. A vármegye ugyanis a nádor elnöklete alatt tartott egyik közgyűlésében elhatározta, hogy márczius elején nagyobb küldöttséggel jelenik meg a trón előtt és hódolatának kifejezést ad. A vármegye hasonló eljárásra szólította fel a többi törvényhatóságokat is. Márczius 5-én 34 vármegye küldöttsége állott tisztelegve az agg uralkodó előtt.

Az uralkodó kegyesen fogadta a küldöttséget és Pyrker László egri érsek, patriárka üdvözlő beszédére hosszasabban válaszolva, felemelte királyi óvó szózatát azok ellen, kik a modern demokrata eszméktől elvakítva, az országot romlásba dönthetik: Vigasztalásunkra szolgál, mondá, hogy magyar népemet is a bizalom, szeretet és hála érzelmei lelkesítik. Ezt annál örömestebb látjuk, mert legbiztosabb jelnek véljük arra nézve, hogy ti. ... e nyugtalan időkben is, sikeresen fogtok a jövő szervező országgyűlésen mindazok elintézésében munkálkodni, mi titeket és hazátokat a csalékony elméletek káros befolyása és a belőlük származó zivataroktól megóvhat, nemzeti jellemeteket sértetlenül és törvényes jogaitokat, meg szabadságtokat épségben fentarthatja...A magyarnak veleszületett tekintete és tisztelete régi alkotmánya iránt, óvjon meg titeket azon veszélyektől, melyekkel az ujítás kórsága és a külföld utánzása - mindenkor össze van kapcsolva. Ám a haladás útját már a királyi óvó-szó sem akaszthatta meg.

Az 1832 deczember 16-án Pozsonyba gyűlt országgyűlési követek jobbára ugyanazok voltak, a kik már a mult diétán is résztvettek volt. Pest vámmegyét ismét Dubraviczky Simon alispán és Péchy Ferencz táblabíró képviselték. Az ezek részére adott elég terjedelmes utasítás mindenekelőtt a regnicolaris bizottságok munkálataira vonatkozó kívánalmakat összegezi; azután figyelmezteti a követeket, hogy a mennyiben "a kegyelmes királyi propositiókban oly tárgyak foglaltatnának, melyek iránt ezen vármegye rendei utasítást nem adtak, kötelességök...mindazok iránt...a vármegye rendeit a lehető legnagyobb sietséggel és pontossággal tudósítani...a vármegye rendeitől felvilágosítást kérni." 393Ezzel természetesen túlságosan megnehezítették a követek helyzetét, de a tárgyalások gyors menetét is. Az utasítás többi pontjai a már untig emlegetett kívánalmakat újítja meg. A tárgyalások gyorsítását, a hazai nyelv terjesztésére és jogainak épségben tartására vonatkozó intézkedéseket; az Országos tébolyda ügyét, a sóárak szabályozását, a hamis bankók által okozott károk megtérítését és sok kisebb-nagyobb fontosságú, országos érdekű ügy rendezését sürgeti. Az általános utasításokat azután esetről-esetre, a mint az egyes ügyek az országgyűlés folyama alatt szóba kerültek, újabb és újabb pótlásokkal egészítették ki. Ez utóbbiak jobbára a nemzeti színházra, az állandó pest-budai hídra és a nem nemesek birtokképességének biztosítására vonatkoznak.

Négy és fél esztendei komoly és magas színvonalú vitatkozás után 1836 május 2-án zárták be ezt az országgyűlést. Alkotni, nem sokat alkotott, de az a szellemi tőke, melyet a rendek ez alkalommal gyűjtöttek, becses volt.

A bécsi kormány szintén hasznos tanúlságokat vont le a lefolyt országgyűlésből. Látta, hogy az újítás szelleme mind nagyobb tért foglal az országban és megdöbbenve hallotta azt a nyílt, szabad és férfias hangot, a melyen az egyes követek beszéltek. Bűnbakul a jóindulatú kanczellárt, Reviczkyt dobták oda és utódjává a bezárt országgyűlés kevésszámú reakcziós irányú főrendiházi képviselői közül a legbuzgóbbat: Pálffy Fidélt tették meg. Az új kanczellárnak az lett volna a feladata, hogy a haladás elé gátat vessen s a szabad eszmék terjedését tűzzel-vassal megakadályozza, ha lehet, a nemzet szívéből teljesen kipusztítsa. Ennek a czélnak érdekében fogták el a pozsonyi országgyűlés aranyifjúságát, azt, a melyet a vármegyék a követek mellé rendeltek, hogy a politikai élet küzdelmeibe jó korán beletanuljanak. Közölök Lovassy Lászlót, hogy a többieket megfélemlítsék, tíz évi várfogságra ítélték.

A bécsi kormánynak igen szemet szúrt Kossuth Lajos fellépése, ki az Országgyűlési Tudósítások kiadásával lehetővé tette, a kormány minden ellenzése ellenére, hogy az országgyűlés tárgyalásairól a magyar közönség meglehetősen teljes tájékozódást szerezhessen. Kossuth felbuzdulva a sikeren és azon a nagy erkölcsi erőn, melyet vállalkozása képviselt, az országgyűlés után Törvényhatósági Tudósításokat adott ki, a melyekben közölte mindazt, a mi a vármegyék közgyűlésein történt s állandó kapcsot teremtett az egyes hatóságok között. Az országgyűlés alkalmával nem mert a kormány Kossuth vállalkozásával szemben erélyesebben fellépni, most azonban annál nagyobb vehemencziával igyekezett a gondolatszabadság egyetlen közegét, a Törvényhatósági Tudósításokat agyonütni, annál is inkább, mert a czenzura révén nem tudott ennek a lapnak, mely a vármegyék pártfogása alatt állott, semmiképen sem ártani. A bécsi kormány végzése szerint József nádor, mint Pest vármegye főispánja, tilalmat vetett közbe az írott lap ellen s erről Dubraviczky Simon alispánt rendeletileg értesítette. Az ügy természetesen a vármegyei közgyűlés elé került, a hol Dubraviczky tettét, hogy a rendeletet Kossuthtal közölte, azt egyáltalában a vármegye engedélyének előleges kikérése nélkül tudomásul vette és végrehajtotta, rosszalták és a tett intézkedéseket megsemmisítették. Kimondották továbbá, hogy a törvényhatóságok tárgyalásai nyilvánosak lévén, azoknak közlésére mindenki jogosult; a kérdéses tilalom tehát a nyilvánosság jogába ütközik. Kossuth vállalatát a köztörvény oltalma alá helyezték; a kormány törvénytelen rendelete ellen felírtak és a többi vármegyét hasonló eljárásra szólították fel. Végre is a kormány - a régi recipe szerint - erőszakhoz folyamodott, Kossuthot elfogatta s ellene felségsértési pert indított. Ugyancsak a szabad eszmék letörését és a hazafiak megfélemlítését czélozta a Wesselényi Miklós ellen indított felségsértési per is. Kívüle még másokat is perbe fogtak; köztük gróf Ráday Gedeont, ki a vármegye vezéralakjává növekedett, a nagy népszerűségnek örvendő Patayt, azután Ágostont, Farkast s több másokat.

Ekkor vette kezdetét az az izgatás is, a melyet a kormány a magyarországi nemzetiségek és a horvátok között, fizetett ügynökeivel élesztett.

Mindezen, kivált a gondolat- és a személyes szabadság ellen irányult erőszakoskodások ellen a vármegyék ismételten és ismételten felírtak, annélkül, hogy bármit is elértek volna. Végre is az a meggyőződés vert gyökeret a megyei rendek között, hogy a szelídnek ősmert V. Ferdinánd mindezekről tudomással sem bír s miniszterei nem engedik, hogy a tiltakozó és kérő szózatok a király füléig elhassanak. Pest vármegye tehát arra szánta magát, hogy nagyobb küldöttséget 394meneszt Bécsbe, a mely élőszóval adja elő az ország panaszait. A küldöttség meg is jelent Bécsben, de a kanczellár határozottan kijelentette, hogy a király azt fogadni éppenséggel nem hajlandó s meghagyja nekik, hogy mentől elébb igyekezzenek hazajutni és csendben maradni. Természetes, hogy a pestmegyei küldöttség e kudarcza mélyen sértette az összes vármegyék rendeit.

Ily elkeseredett hangulatban volt az ország, a mikor az 1839-iki országgyűlésre a követválasztásokat meg kellett ejteni és a követutasításokat elkészíteni. A kormány minden úton és módon arra törekedett, hogy az egyes vármegyékben a kiválóbb ellenzéki követjelöltek megbukjanak és a kormánynak kedves egyéniségek minél nagyobb számban kerüljenek fel az országgyűlésre. Az ellenzék viszont nem elégedett meg azzal, hogy kebeléből választassanak a követek, hanem kiadta a jelszót, hogy már a követek egyéniségével is tüntetni kell a kormány ellen és meg kell választani mindazokat, kiket a kormány felségsértési vagy becstelenségi kereset alá fogott.

Ehhez képest Pest vármegyében gróf Ráday Gedeont léptették fel, a kit minden erőszak és presszió ellenére a szintén ellenzéki Szentkirályi Móricz mellé, a vármegye második követévé nagy többséggel választották meg. Ez a követválasztás azután hosszú, bonyodalmas összeütközésnek lőn okozójává. A kormány ugyanis 1839 május 8-áról kelt királyi leirattal gróf Ráday megválasztását törvénytelennek nyilvánította és felszólította a, vármegyét, hogy más követet válasszon. Tudatta egyúttal, hogy ha a vármegye e parancsnak eleget nem tenne, erőszakkal is meg fogják akadályozni Ráday részvételét az országgyűlésen. A vármegye, hosszú vitatkozások után, elfogadta ebben az ügyben Dessewffy Aurél indítványát, mely szerint a döntés az országgyűlés dolga leend s addig is a vármegyét csupán Szentkirályi Móricz fogja képviselni. Az ügy utóbb az országgyűlésen Ráday lemondásával és országgyűlési óvással ért véget.

A vármegye egyébként Szentkirályi Móriczban teljesen elegendő és megfelelő követtel bírt. Azt mondja róla Csengery, hogy ő egyike volt azon kitűnő egyéniségeknek, kik a szép tehetség mellett, legtöbb törvényhozói készültséget hoztak magukkal s a kik az egész követi kar helyett dolgoztak.

Pest vármegye utasításait az 1839-40-iki országgyűlésre a vármegye legjobbjaiból alakult bizottság dolgozta ki. Dubraviczky Simon alispán elnöklete alatt részt vettek ebben a munkában: gróf Széchenyi István, gróf Ráday Gedeon, Kovács György, Fáy András, Benyovszky Péter, Lissovényi László, Tahy Károly, Simoncsics János másodalispán, Nyiry Pál főjegyző, Rákóczy Endre, Gál József ügyészek és Zlinszky János főbíró. Az utasítás kiterjedt a mult országgyűlésekről visszamaradt, vagy nem kielégítően elintézett tárgyakra, az összes sérelmekre és kívánalmakra. Különös súlyt helyez azonban a szólás- és a személyes szabadság biztosítására.

Ez utóbbi pontra nézve a politikai vétségek miatt elitéltek részére engedélyezett és 1840 május 1-én kihirdetett királyi amnesztia kiengesztelődést teremtett a rendek és főrendek, meg a kormány között; a vármegyéktől követelt szólásszabadság biztosításában azonban csak egy epizódot jelentett. A többi követelmények legnagyobb része ismét a jövő országgyűlésre halasztódott el.

Azonban ezek a kívánságok még a következő 1843-iki országgyűlésen sem nyertek mind elintézést. A vármegyét ekkor ismét Szentkirályi Móricz és Ráday Gedeon képviselték s az utasításokat újra bizottság állította össze. Ez az utasítás főkép azt kívánta, hogy mivel "hanyagság a végrehajtásban megsemmisíti a törvény jótékonyságát", a követek indítványozzák, hogy az országgyűlés kérje számon a kormányt és a törvényhatóságokat, vajjon az újabban hozott törvények miként lettek végrehajtva. Érdek-egység elve, mondja az utasítás egyebek között, legyen tehát a jelszó, mely a közeledő törvényhozást a haladás szellemében teendő intézkedéseiben vezérelje. Érdekegység: szellemi, közjogi, birtokviszonyi és közteherviselési tekintetben."

A Pest vármegye 1843-iki követutasításában hangoztatták az érdekegység elvét. "Alig hiszünk valakit, mondják a vármegye rendei, csak kissé gondolkodót is honunkban, ki át ne látná, hogy minden osztályok külön érdekeinek egy magasabb közös érdekbe egyesítése nélkül nemzetünknek jövendője nincs."

Ennek az eszmének a hatása alatt tette meg Pest vármegye a kezdeményező lépést a népképviselet életbeléptetése érdekében. 1844 augusztusában tartotta a vármegye azt a nevezetes közgyűlését, a melyben Kossuth Lajos ezt a korszakos eszmét indítvány alakjában felszínre vetette. A vármegye lelkesedéssel fogadta el az indítványt s elhatározta, hogy a kormányhoz ily irányú feliratot fog küldeni. A felírat tényleg el is készült s első lépés volt a rendi Magyarország gyökeres átalakulásához vezető nagy úton. "Nemcsak Magyarország, hanem az egész monarchia érdeke kívánja, hogy ez országban, mind szellemi, mind anyagi tekintetben, valódi reformok tétessenek; - fájdalommal tapasztaljuk, hogy ellenére az országgyűlés megnyitásakor ápolt reményeknek...a kormánypárt ellenzése által minden reform meggátoltatik. A haladás ezen rendszeres meggátolása mondhatatlan kárára van a különben is oly hátramaradt nemzetnek." Kijelentik a rendek, hogy ők hűséggel viseltetnek az uralkodó ház iránt, de a törvények szellemében kívánják, hogy az alkotmányos elvek valahára uralomra jussanak a kormányban, mi végre a népképviseletet óhajtják életbe léptetni.

Belátták azonban a nemzet vezérférfiai végre azt is, hogy a reformok és a haladás ügyét nemcsak a politikai, hanem a társadalmi küzdőtéren is fel kell karolniok, ha eredményeket akarnak elérni. Ennek a belátásnak volt köszönhető a védegylet megalakulása, a melyben Pest vármegye rendei nagy számban foglaltak helyet. A védő-egylet alelnöke gróf Teleki László, igazgatója Kossuth volt s választmányában helyet foglaltak Szentkirályi Móricz, Fáy András s más vármegyebeli vezérférfiak. Az egyesületnek mindenki tagjává lehetett, ki hat évre becsületszavával kötelezte magát, hogy minden szükségletét, a mennyire csak a hazai ipartól telik, honi készítményekből fogja kielégíteni és az egyesület czéljaira évenként húsz krajczárral adózik. Egyébként az eszmét Pest vármegye követe, Szentkirályi Móricz már az utóbb lefolyt országgyűlésen vetette fel és tette általánossá, mikor kimondta, hogy "védvámok hiányában saját küszöbeink előtt kell felállítani a sorompókat".

Annak, hogy az ország közvéleménye a haladást és a hangoztatott szabadelvű reformokat igazán kívánja, próbaköve a nemesi adózás kérdése volt. A közös teherviselésnek, közös adózásnak...vármegyei s országgyűléseken annyiszor, annyi hévvel és szenvedélylyel megvitatott kérdését, - írja Horváth Mihály - nemcsak az adózó nép iránti igazságérzetből, hanem még inkább azért kívánta megoldani a reformpárt, mert ez leendett a leghatalmasabb eszköz a nemzet külön osztályainak érdekben egybeforrasztására, a jogok és terhek egyenlősítésére, szóval, a demokráczia elveinek életbe léptetésére.

Gróf Széchenyi István, e mozgalomnak leglelkesebb agitátora, minden követ megmozgatott, hogy a nemesi adózás tényleg életbe lépjen. 1844 augusztus végén, mikor az országgyűlés már vége felé közeledett, lement a pest-vármegyei közgyűlésre s ott indítványozta, hogy a vármegye határozzon meg egy minimumot, mely az adózás kérdésében a végső határt jelölné s ezt adja követeinek utasításba. A vármegye elfogadta az indítványt s a minimumot 3 millió forintban állapította meg. Pest vármegyének ez az állásfoglalása, melyet más vármegyék is követtek, okozta, hogy az 1843-44-iki országgyűlésen a nemesi adózás kérdését, legalább elvben, kimondták.

A kérdést aktuális alakban ismét a társadalmi akczió oldotta meg. Pestvármegyének 1845 januáriusi közgyűlésen ugyanis Rosty Albert nagybirtokos, báró Eötvös József és Trefort Ágost ipja, nyilatkozatot adott be, a melyben a többi között mondja: a tekintetes nemes vármegye előtt tisztelettel kinyilatkoztatom, hogy e vármegye kebelében fekvő ingatlan birtokaim és javaimra nézve, lemondva adómentességi kiváltságomról, melylyel mint nemes, törvény szerint birok, magamat mind a házi, mind a hadi adónak alávetem.

Az első önkéntes pestmegyei nemes adózót csakhamar követte a második és pedig nem kisebb ember, mint maga Kossuth Lajos. A vármegye egyik 1845-iki jegyzőkönyve örökíti meg ezt az eseményt. És a példaadás hatott. Mind Pest vármegyében, mind az ország többi részében folyton szaporodott az önkéntesen adózó nemesek száma. Igy történt, hogy még mielőtt a törvény az általános adózást dekretálta volna, a nemesség, mely az országgyűlési költségek viselését már előbb vállalta volt, a közadózásban már ténylegesen részt vett. A társadalmi akczió sikere jóval megelőzte tehát a politikai akczió sikerét.

A bécsi kormány, mely Magyarország fejlődését és az ellenzék erősbödését félő szemmel nézte, régóta tisztában volt azzal, hogy az alkotmány legerősebb védőbástyái: a megyék. Ez volt mindig és lesz a jövőben is a nemzet gerincze. Ezt akarta tehát letörni, vagy mert annyi ereje a legerősebb abszolutizmusnak sem volt, legalább szabad mozgásában megbénítani. Erre alkalmas czélnak látszott a megyék főispánjait adminisztrátorokkal helyettesíteni, a kik, inkább beamter-emberek lévén, mindenre kapható közegekké voltak átalakíthatók. Sőt kísérletet tettek arra nézve is, hogy a megyéknél a német szellem egyik legsajátosabb termékét: a bürokrácziát is meghonosítsák.

Pest vármegyében ezt a becsempészni kívánt új rendszert már az 1845 márcziusában tartott közgyűlésen vita tárgyává tették. A megye és az ország elsőrangú szónokai: Kossuth, Eötvös József és mások, nyíltan kimondották, hogy az adminisztrátor-rendszer révén nagy veszély fenyegeti az ország alkotmányát, a mely ellen tehát írtó háborút kell vezetni. "Ha, hallatszatt az egyik szónok ajkairól, ezen felülről nevezett és elmozdítható főhivatalnok, ki a törvényszéken a magánosok élete és vagyona felett ítél, kezében tartja a megyei tisztviselők kijelölési jogát s a korteskedés által legtöbb helyt demoralizált alnemességünkkel rendelkezhetik, ki az utasítások megváltoztatásán folyton munkálhat, mialatt a vármegye legjelesebb férfiai az országgyűlésen távol lesznek, - ha e befolyásos egyén ellenállásra nem fog találni, a megyék nemsokára az ő akaratának registrátoráivá fognak sülyedni."

A nyílt összeütközésre a honti adminisztrátor esete adott okot. Ez ugyanis a rendes és törvényes úton egybehívott és megalakult közgyűlést rendelettel elhalasztotta, holott erre semminémű rendbontás ürügyül nem szolgált. Maga Eötvös József, ki a megyerendszer ellenzői sorába tartozott, kelt ki legerélyesebben Pest vármegye közgyűlésén e törvénytelenség ellen. "Ki az új főispáni rendszerhez kötött utasítást nem ismeri, mondá egyebek között, nem lehet fogalma, mennyit tehet egy ember, kinek évenként öt-hat ezer forint fizetése van. Vezetni az egész megye közdolgait s azon kívül minden egyes járásait, sőt minden községeit. Elnökölni minden tanácskozásnál, minden törvényszéken. Körülutazni a megyében, felvigyázni a határozatok végrehajtására, átvizsgálni minden falusi bíró vagy jegyző pénztárát...A vármegyegyűlések táborozásokká váltak; a tanácskozások parancsszó mellett tartatnak. - Mind ez a vármegyei hatóság megsemmisítésére vezet." Indítványozza ennek következtében, hogy a többi vármegyékhez körlevél intéztessék, benn a vármegyében pedig bizottmány választassék, melynek feladata legyen a népképviselet és a felelős kormányzat behozataláról indítványt tenni.

A bécsi kormány egyik törekvése az volt, hogy Horvátországot saját képére és hasonlatosságára alakítsa át. E munkáját természetesen éber figyelemmel kísérte a magyarországi ellenzék. Mikor azután a tartománygyűlés egybeállításánál a kormány a nemesség szavazatjogára vonatkozó alkotmányos joggyakorlatot egyszerű kormányrendelettel megváltoztatta, a flagráns törvénysértés okot szolgáltatott arra, hogy a megyék sorompóba lépjenek. Pest vármegye 1845 novemberében tartott közgyűlésén elhatározta, hogy feliratot készít és a királyhoz küldöttséget meneszt, a mely Horvátország abnormis állapotának szanálását és az egész új kormányrendszer megváltoztatását szorgalmazza. A küldöttség azonban, mint ez már előbb is megesett, nem jutott be a királyhoz, sőt felsőbb rendeletre azt semmiféle kormányközegnek sem volt szabad fogadnia.

Ilyen izgalmas hangulatban érkezett el az 1847-iki követválasztás napja. Pest vármegyében az egyik követ Szentkirályi Móricz lett, mint a megye bizalmának régi és kipróbált hűségű letéteményese. A másik követ személyére megoszlottak a vélemények. Batthyány Lajos, Teleki László és Eötvös József, kik azon voltak, hogy a kanczellárt, Apponyi Györgyöt megbuktassák, kívánták, hogy Pest vármegye a kormány legveszedelmesebb ellenfelét, az izgatás mesteri szónokát, Kossuthot válaszsza meg, mintegy határozott tüntetésképen a kormánynyal szemben.

Fel is léptették. Azonban, Horváth Mihály értesítése szerint, Kossuth ekkor még nem volt nagyon népszerű ember. Voltak még az ellenzékiek között is 399egyesek, a kiknek rokonszenvét nem bírta, ezek tehát Patay Józsefet jelölték. A konzervatív párt, taktikából, hogy Kossuthot megbuktassa, szintén Patay mellé állott s az ő számára gyűjtötte a szavazatokat. Hasonlókép járt el a megyei tisztikar is, a mely szintén Kossuth ellen volt hangolva. Azonban minden erőlködés hasztalan volt. Patay ugyanis nem vállalta a jelöltséget; sőt kijelentette, hogy inkább elköltözködik a megyéből, semhogy Kossuthellenes mozgalmat istápoljon. A helyébe felléptetett Balla Endre főjegyző, kit a kalocsai papság is nagyban támogatott; nem tudott a Kossuth név varázsával megküzdeni. A választáson Kossuth 2950 szavazatott kapott Balla 1315 szavazatával szemben. Pest vármegyét tehát a következő nagyfontosságú diaetán, mely az utolsó rendi országgyűlés volt, az ellenzék vezérei, Kossuth Lajos és Szentkirályi Móricz képviselték.

Pest vármegye ez alkalommal kimondotta, hogy lemond a szokásos részletes követutasítások kidolgozásáról, a melyek a követek működését nehezítik, és csak általános, nagy vonásokban jelöli meg az irányt és szellemet, a melyben képviseltetni óhajt. Példáját számos más megye is követte. A megye utasítása mindenekelőtt kívánja, hogy a megürült nádori székbe István főherczeget válassza az országgyűlés. Következnek ezután az alkotmányosság szilárdítására vonatkozó javaslatok. Ezek a nihil de nobis, sine nobis elv gyönyörű parafrázisát alkotják. Követ urak, mondja az utasítás, minden igyekezetöket oda fordítsák, miszerint az országgyűlés az alkotmányosság azon teljes álláspontjára emelkedjék fel, melyről a nemzet mindenre nézve, a mi jelenét és jövőjét érdekelheti, akarata sulyát elhatározólag mérlegbe vesse. Az országgyűlésnek, úgy jogainak, mint kötelességeinek főbbjei közé tartozik a kormány eljárását nemcsak a jövendőre irányozni, hanem a multra nézve taglalás alá venni, és pedig úgy egyes tettei s mulasztásai, mint összes politikája tekintetében, úgy jog s törvényszerűség, mint helyesség s czélszerűség szempontjából." "E tekintetben háromszoros szempont forog fenn, ú. m.: országunk állása: 1. a külhatalmasságok irányában, 2. a velünk egy fejedelmet ismerő ausztriai monarchia; 3. és belügyeink tekintetében."

1. "A külhatalmasságok irányábani kormánypolitikát illetőleg mi azon meggyőződésre jutottunk, hogy ez ügyekbe a magyar kormány vagy semmi befolyással nem bír, vagy legalább nem bír azon hatékony befolyással, mely törvények, királyi eskű és alkúkötések által biztosított országos szabad önállóságunknak megfeleljen...És mivel nem bír, hazánk állapota nem jogszerű"

2. "A mi az ausztriai monarchia irányábani viszonyt illeti, köteles hű ragaszkodással lévén a törvényekhez, nem feledjük mi az 1723:2. t.-cz. által örökített kapcsot; de kell, hogy emlékezetben tartassék egyszersmind az 1790-dik törvény is, mely királyi szentesített szóval arról biztosít, hogy hazánk szabad és egész törvényes rendszerében független; tehát semmi más országnak, avagy nemzetnek alá nem rendelt...Ez alapon Pest vármegye rendei az ausztriai birodalméval találkozó érdekek méltányos kiegyenlítésére örömmel nyújtanak kezet. De valamint távol vannak attól, hogy Ausztria érdekei hazánk érdeki alá rendeltessenek, úgy viszont soha semmi lépéshez nem fogják megegyezésüket adni, mely hazánk érdekeit azon tartományok érdekeinek feláldozná vagy alárendelné."

3. "A mi végre szorosabban vett belügyeinket illeti, felhozatnak megszaporodott és soha nem orvosolt sérelmek. Ezek is a kétféle kormányrendszer folytán szaporodó bizalmatlanságból és ferde felfogásból származóknak mondatnak."

Következik végül a népnek politikai jogokkal való felruházására, az úrbéri viszonyok rendezésére, a birtok szabaddá és biztossá tételére, a hitbizományokra, a valláserkölcsi nevelésre, a sajtó-czenzurára, az anyagi érdekekre stb. vonatkozó kívánalmak rövid felsorolása. A vármegyének követi utasítását, Borsod vármegye utasításával egyeztetten a vármegyék legnagyobb része mintaképül használta fel. Haladni akarunk mindnyájan, hangzott az országgyűlési követek többségének szózata, de midőn a konzervatív párt Bécsnek tart, mi Budapest felé kívánunk haladni.

Mielőtt azonban az országgyűlést megnyitották volna, 1847 október 18-án, Pest vármegye gyűléstermében oly jelenet látszódott le, mely, az egész országat örömteljes izgatottságba hozta. Ferencz József föherczeg, kit általán trónörökösnek tekintettek, ezen a napon iktatta be István főherczeget a vármegye főispáni székébe. A nagy ünnepélyességgel megejtett beiktatás magyar nyelven-folyt le. "Ez a díszes tiszt, mondta az ifjú trónörökös; alkalmat nyújtott nekem e szeretett Magyarországba oly perczben lépni, midőn ez - mint felséges urunk atyai 400szíve óhajtja - egy boldog korszak küszöbén áll, mert tanúja lehetek annak a közszeretetnek, melyet fenséged dicső emlékű atyjától örökölt s önmaga fényes tulajdonaival még jobban megszilárdított; de tanúja annak a közbizalomnak is, melyet fenséged magas erényeivel és hazafiúi buzgó törekvéseivel már is kivívott, mik által biztosítva látom nemcsak e nemes vármegye, hanem a szeretet honnak is boldog jövendőjét...Magam pedig ünnepelni fogom mindig e napot, melyet fönséged iránt való hő szeretetemnek és a magyar nemzethez való élénk ragaszkodásomnak nyilvános jelét adhatám." Mily jelenet lehetett az, kiált fel Márki Sándor, mikor azután az egyik Habsburgnak, a trónörökösnek, azért mond köszönetet a másik Habsburg, István főherczeg, mert "ajkairól örömmel hallotta zengeni ez alkalommal édes hazánk nyelvét."

V. Ferdinánd, mikor 1847 november 12-én az országgyűlést megnyitotta és a királyi előadásokat Majláth György országbírónak átnyujtotta, magyar szóra nyitó királyi ajkait. És a hevülő magyarok ismét örömzajban törtek ki "Nincs már ezután mitől félteni a magyar nemzetiséget!"

A királyi előadásokra adandó válaszfeliratot Pest vármegye követe, az erős logikáju Szentkirályi tolla fogalmazta meg s abban főként azok domborodtak ki, a miket a vármegye másik követe, az ellenzék vezére, Kossuth Lajos, a baranyai követ beszéde kapcsán elmondott.

Az országgyűlés eleinte nagyon lassan haladt előre. Szentkirályi Móricz 1848 márczius 1-én mondott beszédében sajnálkozott, hogy az ország négy hónapi tárgyalás után sem tud kibontakozni az apró-cseprő kérdésekből és nincs általános, magasabb szempont, olyan nagyobbszerű eszme, mely eljárását jellemezhetné. Ez a beszéd mintegy előkészítése volt a villámgyorsan bekövetkező nagy eseményeknek. Márczius 3-án a konzervatív Balogh Kornél azt indítványozta, hogy a királytól a bank állásáról s a forgalomba hozott bankjegyek födözetéről felvilágosítást kérjenek.

Ezzel meg volt adva az alkalom arra, hogy a "nagyobbszerű eszmék" felvonuljanak. Kossuth, kiről Dessewffy Emil már 1-én azt újságolta, hogy legfeljebb három nap mulva alkotmányt fog kérni az örökös tartományoknak, és Magyarországnak felelős miniszteriumot, felhasználta az alkalmat és megtette az első nyilvános lépést az új alkotmány megteremtésére. Kijelentette ugyanis, hogy Balogh indítványa csupán a kívánalmak egy része lehet; ők azt kívánják, hogy Magyarországnak önálló pénzügye, külön és önálló pénzügyminiszteriuma legyen. Mint az adminisztrátori kérdésekben is kitűnt, minden bajnak kútfeje a hibás kormányrendszer. Ez a rendszer idejét multa, emberei rövid időn sírba szállnak "de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferencz József főherczegre, ki első fellépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trón öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti."

Ettől kezdve az országgyűlés bámulatos munkaerőt fejtett ki. Naponként 2-3 ülést is tartottak és a rendekkel versengve dolgoztak a főrendek is. Alig hat hét alatt meg volt alkotva az a hatalmas törvénykönyv, mely hazánk mai alkotmányának sarkköveit foglalja magában. 1848 április 11-én V. Ferdinánd király, felesége és Ferencz József főherczeg kíséretében, a pozsonyi prímási palota dísztermében megjelent a rendek között, hogy a hozott törvényeket szentesítse. "Én, - mondá István főherczeghez intézett beszédében, - magyar nemzetemnek szívből óhajtom boldogságát, mert abban találom fel a magamét is. A mit tehát ezek elérésére tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel át is adom neked, kedves öcsém, és általad az egész nemzetnek úgy, mint kinek hűségében leli szívem legfőbb vigasztalását.

És ebben a magasztos, örök időkre nevezetes pillanatban nagyon igazat hirdetett a nádor szava, mondván: "Egy boldogított, hálás nép környezi itt fölséged királyi székét, s a nemzet szíve soha forróbb szeretettel, több hűséggel nem dobogott fejedelme iránt, mint dobog most felségedért, ki a jelen törvények szentesítése által honunk újjáalkotója lett. Valamint új, életerős alapra fektették ezek a magyar alkotmányt, úgy biztosabb alapot nyer általok az a szent frigy mely e hazát fölségedhez és királyi házhoz édes kapocscsal köti."

Pest vármegye rendei kitörő lelkesedéssel ünnepelték az új törvények létesítését, a melyeknek előkészítése jóformán éppen a pesti vármegyeháza üléstermében folyt le. A vármegye már az 1848 márczius 15-én tartott üléséből elrendelte, hogy a járásbeli tisztviselők tartsák kötelességöknek a bekövetkezendő 401átalakulásokról, a törvények szelleméről felvilágosítani, nehogy a szabadsággal még élni nem tudó nép szabadosságra ragadtassa magát. Ennek a bölcs előrelátásnak meg volt a maga eredménye. A mélyre ható átalakulás, melyet az új alkotmány okozott, Pest vármegyében úgyszólván minden megrázkódtatás nélkül ment végbe. Csak itt-ott, szórványosan fordultak elő kihágások. Igy a tótajkú községek közül egyesek, mint Sződ, Rátót, Battyán, Pilisszántó, Péteri, Ecser, sőt a magyar Gomba is, ellenszegültek a nemzetőrség összeírásának. Tápióbicskén a nép a fiatal erdőt erőszakkal legelőnek foglalta el, az ecsetiek meg hozzáláttak, hogy a Grassalkovich-féle uradalmon megosztozkodjanak. Azonban a vármegye mindezeknek a kóros jelenségeknek hamar véget vetett.

Az alkotmányos miniszterium a nádori teendőkkel elhalmozott István főherczeg mellé, a vármegye főispáni helytartójává Károlyi Istvánt nevezte ki, a ki a széket az 1848 június 20-án tartott vármegyegyűlésen foglalta el.

Az új alkotmány Pest vármegyét tíz képviselőválasztó kerületre osztotta s így a vármegye az 1848 július 6-án megnyílt első magyar parlamentben 10 képviselővel vett részt. Ezek voltak: gróf Teleki László a Szolnok-abonyi; Patay József a monori; Beniczky Ödön a gödöllői; Hajnik Pál a váczi; Eckstein Rudolf a szentendrei; Nyiry Pál a ráczkevei; Hajós József a dunavecsei; Halász Boldizsár az alsódabasi; Szeles Lajos a dunapataji és Nagy Ignácz a keczeli választó kerület részéről.

A mit a király, a trónörökös és a nádor-főherczeg a nemzettel egyetértésben igen jól megcsináltak, azt a bécsi tanácsosok, kik a dolgok ezen alakulásába belenyugodni sehogy sem tudtak, alaposan tönkretették. A nemzet kénytelen volt fegyvert ragadni, hogy jogait, sőt önállóságát, szabadságát, megvédje.

Pest vármegye bőven kivette a szabadságharczból a maga részét mind anyagi mind vérbeli áldozatokban. Tudjuk, hogy az első magyar miniszterium, az első parlamentáris országgyűlésen, Kossuth Lajos által felhívta az ország figyelmét arra a veszélyre, mely "az árulás, a pártütés, a reakció" térfoglalása miatt fenyegeti. Azt indítványozta tehát, hogy az országgyűlés a komoly és becsületes béke előkészítése végett emelje fel az ország hadi erejét 200.000 főre; ebből azonnal állítson ki 40.000-et és adjon a hadi költségekre 42 millió forintot adóban és hitelben. Kossuth még be sem fejezte beszédét, a mikor a radikális párt vezére, Nyáry Pál pest-vármegyei alispán felugrott és kezét az ég felé emelve kiáltotta: Megadjuk ! És esküre emelt kézzel minden képviselő ismételte: Megadjuk!

A megajánlott ujonczokból Pest vármegyére 6200 ember esett. Ezt a számot sokszorosan meghaladta azonban az a sereg, a mely a vármegye lakosságából, a lelkesedés tűzétől égve, a honvédek sorába állott. Követte a vármegye hivatalos szózatát, mely az 1848 szeptemberének 16-ik napján tartott közgyűlésén hangzott fel: "A haza fölött mindinkább összevonuló viharokat a vármegye sokkal jobban ismeri, semhogy meggyőződve ne legyen, mikép Magyarországot nagyobb veszély a jelennél soha sem fenyegette, mikép tehát mindenkinek, ki híve a királynak, ki híve honának, ki a szabadságot és függetlenséget megérdemli, kinek polgári becsülete szent, elmulhatlan kötelessége elkövetni mindent, mi a veszély elhárítására vezethet."

A kötelességnél is többet tett a haza megmentésére az áldozatkészség. Gróf Károlyi István főispáni helytartó már 1848 júniusában 100 lovat ajándékozott a rákoskeresztúri és fóthi nemzetőrök felszerelésére. A vármegye köszönetet mondott, a felajánlott lovakat azonban, a gróf beleegyezésével, az ágyútelepek felszerelésére fordította. Később azután a nemes gróf szervezte a Károlyi-huszárezredet, a melynek kiegészítő helye Nagykőrös volt.

A vármegye az 1849 május 15-én Kecskeméten tartott gyűlésében, a rendes katona-szolgáltatáson felül, egy 300 lovasból és 600 gyalogosból álló védőcsapat szervezését is elhatározta olyképpen, hogy az csak a nemesség költségére essék.

Nagy gonddal és körültekintéssel szervezte a vármegye az 1848-iki törvény értelmében alakított nemzetőrséget is. E végből a vármegyét, az 1843 november 28-iki közgyűlés hét őrnagyi kerületre osztotta. Az összes nemzetőrök számát pedig 31.266-ban számlálta össze. Ebből 774, lovas, 30.492 gyalogos volt.

Ez a nemzetőrség a szabadságharcz folyamán különösen három alkalommal tüntette ki magát. A Bácskába, a rácz mozgalmak lecsillapítására 4000 402pestmegyei nemzetőrt rendeltek ki. Ezek mintegy 6 heti táborozás alatt sok hőstettet jegyeztek a szabadságharcz történetének lapjaira, ha kitűzött feladatukat teljesen megoldaniok nem is sikerült. Mikor Jellasics hadai ellenünk felvonultak, a Dunántúl védelmére a kormány a többi között a pestmegyei nemzetőrség 10.000 emberét is kirendelte. Ezek résztvettek az ozorai csatában s nagy részök volt Róth és Philippovics horvát tábornokok elfogatásában. Végre abban a katonai tüntetésben, melyet Aulich tábornok rendezett Pest alatt, Asbóth csapataival 3000 kecskeméti, körösi és czeglédi nemzetőr vett részt.

A felelős magyar kormánynak, hogy az állami és katonai költségeket biztosítsa, első teendője a pénzügy szervezése volt. Ehhez képest elhatározta, hogy a magyar nemzeti bankot sürgősen felállítja. Május 19-én jelent meg a pénzügyminiszter felhívása, a melyben kéri az ország közönségét, hogy a mi nélkülözhető érczpénzzel, aranynyal, ezüsttel, vagy ily értéket képviselő értéktárgyakkal bír, tegye le akár kölcsön-, akár ajándékképen a haza oltárára.

Ez a felhívás lelkes visszhangra talált a vármegyében. Mindenekelőtt maga a vármegye, mint törvényhatóság, hozta meg a maga áldozatát. 400.000 pengő forintnyi rendkívüli adót szavazott meg s azt az országgyűlési költségek kulcsa szerint, a birtokos nemességre vetette ki. "Megyénk nemessége, írják a rendek május 27-én tartott választmányi ülésükből, a pénzügyminiszternek, a törvény szerint csak november 1-én beállandó közteherviselési kötelezettségét a haza jelen aggasztó körülményei tekintetéből megelőzvén, jövendő beszámítás mellett 400.000 pfrt. megajánlott...egyszersmind arról is intézkedtünk, hogy az adózók mind az évi adótartozásukat, mind pedig a hátralevőséget rövid idő alatt befizessék. Intézkedtünk továbbá az iránt is, hogy az önkéntes adakozások minél nagyobb számmal befolyjanak."

A magánosok adományainak egybegyűjtésére és feljegyzésére a vármegye külön bizottságot küldött ki, mely az egyes adományokat külön-külön jegyzőkönyvbe foglalta. Mindez iratok, sajnos, elvesztek s így az önkéntes adományok összegéről még hozzávetőleges számot sem tudunk adni. Csak példaképen, úgy a hogy azt Galgóczy állította össze, mutatjuk be a következő ösmert adományokat: Gróf Károlyi István főispáni helytartó 10.000 forint; gróf Nádasdy Ferencz kalocsai érsek 200 font és 15 lat ezüst; Jankovich Mihály turai plébános 135 1/2 lat ezüst; Tallián Mária 25 font 10 3/16 lat ezüst; Nagy József abonyi orvos 100 darab arany; Fáy Ignácz porvázi birtokos 400 akó bor; Körmendi István csővári telkes gazda 200 forint.

Az 1849 május 29-én Czegléden tartott vármegye-gyűlés példát mutatott arra, miként kelljen megbecsülni azokat, kik a hazáért véröket ontották s megsebesülve munkaképtelenek lettek. Nyáry Pál ugyanis indítványozta, hogy a vármegye tegyen alapítványt, "mely vérünk, nemzetiségünk, hazánk megmentésében példátlan hősiességgel harczolt s a közszabadság e dicsőséges harczában vérpazarló elszántsággal küzdött 200 s a vármegye által fejenként 6 pengő krajczárnyi napi díjjal ellátott sérvvitéz holtiglani ápolására volna fordítandó. Pest vármegye közönsége, miként a fájdalmak napjaiban a jog és Szabadság előharczosa volt, miként a függetlenségi csata vérmezejére első állitá ki katonáját, úgy jelenleg a dicsőségesen kivívott nemzeti győzelem után is első akarván lenni azok közt, kik a honmentő sereg számára hálás érzettel nyujtandják önkéntes ajánlataikat, az elnöklő alispán indítványát örömmel elfogadja oly módosítással, hogy az e szent czélra megkívántató 146.400 ezüstforint tőke behajtására magát ugyan kötelezi, de míg az lenne, addig a kamatot fizeti, mi a kormánynak is bejelentetik."

1849 január haváig Pest vármegye területe jóformán teljesen mentve volt a nagyobb táborozásoktól. A szabadságharcz színhelye inkább a periferiákon volt. Ám mikor Windischgrätz seregei Budapest felé vonultak fel, a kormány pedig Debreczenbe volt kénytelen menekülni, az összes hadállások megváltoztak s működésük Pest vármegye területére, vagy a szomszédos megyékre helyeztetvén át, a vármegye, kivált a sok átvonulás miatt, igen sokat szenvedett. Görgey nem várta be a közeledő osztrák haderőt, hanem Vácz felé vonult el. Windisch-Grätz hadai január 6-én vonultak be várba.

Perczel, ki Windisch-Grätz bevonulása előtt alig nehány órával hagyta oda, Budavárát, a Tisza balpartján, Szolnok és Tiszafüred között foglalt helyet. Itt egészítette ki seregét 15.000 emberre, és 40 ágyúra is szert tett. Ezzel a sereggel azután január 28-án megszállotta Czeglédet és egész Irsáig nyomult előre. Az volt 403a szándéka, hogy a Pesten elhelyezett őrséget kicsalogassa és megtámadja, azonban Dembinszky, az új fővezér, ki valóságos Fabius Cunctator volt, visszaparancsolta s így a vidék ismét ki volt téve az osztrák katonák zsarolásának.

Windiach-Grätz a kápolnai csata után úgy vélte, hogy a "magyar lázadást" teljesen leverte s ily értelemben tett jelentést az Olmützben székelő udvarnak. Tudjuk, hogy csalódott. A magyar sereg csak ezután vívta ki a legfényesebb győzelmeket s az áprilisi napok dicsősége büszkesége a magyar vitézségnek.

Czegléd, Nagykőrös és Kecskemét vidékén Jellasics hadai állottak, a melyek közvetetlenül Perczel visszaparancsolása után vonultak ide. Mesterházy hadai Czibakházánál február 24-én összeütköztek az osztrák hadak egy részével s azokat visszavonulásra kényszerítették. Nagyobb jelentőségű volt a szolnoki csata, a melyben Damjanich aratott fényes győzelmet. Ez utóbbi ütközet részben a vármegye területén, Tószeg és Abony közelében folyt le.

Vetter tábornok, ki Dembinszky után a magyar sereg fővezérletét vette át, úgy tervezte, hogy a Duna-Tisza közén bocsájtkozik a mindenünnen előtörő osztrák hadakkal döntő jellegű ütközetbe. Ezért márczius 17-érc Czibakházához nagy tömegeket, mintegy 35.000embert vont össze. Ő maga a kocséri erdőnél, a körösi határban ütött tábort és felhívta a környék lakosságának figyelmét, hogy résen legyenek s ha a magyarok győznek, azonnal verjék félre a harangokat, hogy a megfutamodó osztrákokat a községek népe is üldözni segítsen. Tervéről azonban a kedvezőtlen terepviszonyok miatt le kellett mondania.

Görgei, ki időközben ismét főparancsnok lett, Miskolcz felől vonult hadaival Pest felé. Windisch-Grätz maga Vácznál táborozott és Jellasich duna-tiszai hadait Nagykáta felé, Schlick seregét Gödöllő irányában tolta előre. Ez utóbbi had április 2-án már Aszódnál állott, sőt az elővéd ugyanekkor Parrot tábornok alatt Hatvant szállotta meg. A magyar elővéd, Gáspár András ezredessel élén, április 3-án ütközött össze Parrottal a azt visszanyomta, sőt mikor Wisocky hadosztálya Csány felől idejében megérkezett, az egész osztrák sereget hátrálásra bírta. Ez volt a nyitánya a diadalmas áprilisi hadjáratnak.

Windiach-Grätz, értesülvén a hatvani kudarczról, az összes sereget Gödöllőhöz rendelte s elhatározta, hogy döntő csapást mért a magyar seregre. Görgei éles esze egy pillanat alatt felfogta a helyzetet s a mint Jellasich előnyomulásáról értesült, megbízta Klapka és Damjanich tábornokokat, hogy Jellasichot külön ütközetre kényszerítsék. A koczkázatos vállalat csak részben sikerült. Jellasich Tápióbicskéhez, Kóka és Szecső vidékére érkezett és még sejtelemmel sem bírt arról, hogy a magyar sereg szembe jön vele. Április 4-én délelőtt tizenegy órakor ütött rajta a Rasztics vezetése alatt álló utóhadon Klapka egyik dandára. Az osztrákok tehát, mielőtt Gödöllőt elérték volna, kénytelenek voltak egy csatát megvívni. Véres és hosszadalmas harcz fejlődött ki, a melyben mindkét fél hősiesen megállotta helyét. Végre is a híres vörössapkások eldöntötték az ütközet mérlegét. Az osztrák sereg meghátrált, miután bosszúból üszköt vetett Bicskére. A győzelmet a magyarok ugyan igen drágán, mintegy 800 emberük elvesztésével fizették még, de meg volt az a haszna, hogy oly sereggel kellett döntő ütközetbe bocsátkozniok, a melynek egy részét már megfélemlítették.

1849 április 6-án folyt le az isaszegi csata, a mely a magyar hadsereg egyik legfényesebb haditénye volt. Április 5-én, nagycsütörtökön, Damjanich hadteste Szecsőn és Kókán nyugodott; Klapkáé, a balszárnyat alkotva, Úriban és Sülyön állott; Gáspár hadteste a jobbszárnyon állásábán maradt, a hatvan-gödöllői vonalon Turáig terjeszkedve. Auliché védtartalékként, Damjanich háta mögött, Tóalmáson tanyázott. Aasbóth a vasút mentén; Pilisig haladt.

Schlick, az Aszód és Bag táján lefolyt némi csatározás után, Besnyőn állapodott meg, míg Jellasich Dányban éjjelezett.

Az összeütközés, a mint azt Görgei kívánta, Isaszegen történt meg. Jellasich déltájban érkezett oda, és Klapka, a ki tizenegy órakor még csak Sápon volt, két órakor már megtámadta a bán előcsapatát. Azonban a horvátok résen voltak, vitézül ellenállottak és Klapkát hátrálásra bírták. Szerencsére éppen ekkor lépett harczvonalba Damjanich hadteste s új fordulatot adott az ütközetnek. Jellasich, ki hada zömével a Rákos-patak jobb partján állott, a nagytarcsai erdős dombokat foglalta el, jobb szárnyával Péczelre, a ballal az isaszegi malomra támaszkodva, a magaslatról rémséges tüzelést kezdett Damjanich hadaira. Damjanich azonban ezzel nem törődve, éppen szuronyrohamot akart vezényelni 404a dombok ellen, a mikor Gödöllő felől feltűnt Schlick hadosztálya. A mint ezt észrevette, rögtön lemondott a támadásról és a Rákos balpartján vetette meg lábát, hogy a most már túlnyomóan erős ellenség előnyomulását, a míg lehet, feltartsa, esetleg lehető rendben visszavonuljon. Úgy négy óra tájban, a szentkirályi erdő felől, végre Aulich hadai és kevéssel utóbb maga Görgey is megérkezett. Az így megerősödött sereg, kivált mikor a megfélemlített Klapka is újra beállott a sorba, mind jobban és jobban nyomult előre és estére elfoglalta a lángba borított községet, meg azokat a magaslatokat is, a melyeket Jellasich tartolt volt megszállva. Schlick, ki egyenesen szembe került Damjanich-csal, egész éjjeli tizenegy óráig folytatta a harczot, de végre is meg kellett hátrálnia és Gödöllőre visszavonult. Az ellenség nem kételkedvén, hogy a győzedelmes magyar sereg másnap újra fog támadni, czélszerűbbnek vélte, hogy mielőbb lőtávolon kívül kerüljön. Másnap tehát Gödöllő kardcsapás nélkül került magyar kézre s főhadiszállássá lett. Aulich hadteste ekkor Czinkotát és Kerepest szállotta meg, míg Asbóth serege egész Monorig és Üllőig nyomult. Klapka Mogyoródon és Fóthon, Damjanich Gödöllő alatt pihente ki fáradalmait.

Pest vármegye tiszti karának nagy része akkor, a mikor Windisch-Grätz seregei a fővárosba bevonultak, meghajolt az erőszak előtt. A helyett, hogy a mint az a török idők óta ily esetekben szokásban volt, más vármegyébe tette volna székhelyét, hogy "habár onnan a megyét nem kormányozhatnák is, legalább az ellenség czéljainak előmozdítására fel ne használtathassanak." Sőt állítólag Babarczy Antal császári biztos meghagyása szerint, még újonczokat is kezdtek állítani. Most tehát a vármegye nagyobb része visszafoglalva lévén, Kossuth Gödöllőről április 9-én kelt rendeletében Batta Samut kormánybiztossá nevezvén ki, kötelességévé tette, "hogy Pest, Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék törvényhatóságát gyökeresen rekonstruálja, közigazgatását a törvényes alkotmányos ösvénybe visszavezesse s a haza iránti hűségre esküvel kötelezendő új tisztikart választván, általa az országgyűlés parancsainak s a kormány rendeleteinek sikert és foganatot szerezzen." Úgy látszik azonban, Kossuth rendelete igaztalanul támadt ennyire a tisztikar ellen, mert a megyei rendek május 14-én tartott tisztújító közgyűlésükben elhatározták, hogy "a kormánybiztos úr kérje meg a bizottmány nevében a nemzet kormányát, miként az ezen megyére nézve kibocsájtott nyílt rendelet által érzékenyen sujtott tisztikar tagjainak nyujtassék mód és alkalom arra, hogy a nem vétkes magát kitisztázhassa és lehető ártatlanságát bebizonyíthassa. És ennek megtörténendése után, mint becsületét helyreállított hazafi, ha a közbizalom feléje fordul, a megyei hivatalnokok sorába ismét felvétethessék."

A magyar hadi tanács, a fényes győzelmek ellenére, úgy határozott, hogy most nem veszi vissza a fővárost, hanem Komárom felmentésére siet. Hogy azonban e törekvésétől Windisch-Grätz figyelmét elterelje, oly mozdulatokat tétetett Aulich seregével, a melyek tüntetőleg jelezték a Pest felé való előnyomulást. Míg tehát Damjanich Veresegyházára, Klapka Csornádra és Dunakeszire nyomult, addig Aulich és a pestvármegyei nemzetőrség élén Asbóth a rákosi mezőkön álló osztrák sereg ellen való készülődést maszkírozták.

Damjanich és Klapka április 10-én megtámadták Ramberg hadosztályát, mely Vácznál állomásozott és Götz meg Jablonszky dandáraiból állott. Az ellenség a város déli oldalán fekvő Gombáspatak vonalát és a Hétkápolna-dombokat tartotta elfoglalva s egy ideig igen makacsul védekezett előnyös hadállásában. Legélénkebb volt a harcz a Gombáspatak hídja körül. Az ellenséges tüzérség oly sűrűn tüzelt, hogy kezdetben a Waza, sőt a 9-ik és 3-ik zászlóaljak is hátrálni kezdettek. Ez utóbbinak vitéz parancsnoka: Földváry Károly alól két lovat is kilőttek, de ő nem hátrált meg. Kezébe ragadta a zászlót és gyalog állt vitézei élére, kik azután a 9-ik zászlóaljtól támogatva, a kartácstűz ellenére szuronyt szögezve elfoglalták a hidat. Az ellenség legerősebb pontját elvesztvén s egyszersmind a szőlőhegyeken Klapka hadtestét is feltűnni látván, hogy be ne keríttessék, a városba hátrál és utczaharczot kezd, de innen is kiűzetvén, a város éjszaki részére menekül. Az utczai harczban maga Götz is megsebesült, foglyúl esett és még aznap meghalt. Jablonovszky, ki a vezérletet átvette, a megvert sereggel előbb Verőczéig, utóbb egész Párkányig hátrált.

Az áprilisi fényes győzelmek betetőzése Budavár visszafoglalása volt. Görgey május 2-án és 3-án érkezett a vár alá, a melyet Hentzi tábornok védelmezett . 405Május 4-én vette ostrom alá a várat s bár Hentzi erre Pest bombázásával felelt, kitűzött czéljából nem engedett. Hosszas, csaknem háromhetes erős ostrom után, végre május 21-én, reggeli 7 órakor rohammal bevette azt. Az osztrák zsoldosok, mondják Irányi és Hajnik a néphez intézett proklamácziójukban, keményen védelmezték a várat, de a magyar vitézségnek végre engedni voltak kénytelenek...Örvendj magyar nép, de el ne bízd magad, hanem készülj újabb csatákra, hogy új győzelmeket és végdiadalt arass."

Nemsokára bevonultak az országba az oroszok, hogy megsegítsék bajbakerült szövetségesüket, az osztrákot. Július elején az orosz hadsereg már Hatvan, Nagykáta és Aszód körül táborozott és egyik előcsapata Váczig nyomult előre. Görgey és Nagy Sándor, Armin osztrák és Sass orosz tábornok csapataival július 15-én Sződnél találkoztak össze s bár a magyarok az oroszokat visszanyomták, mégis ez az előcsatározás valami jelentősebb mozzanatot nem alkotott. Másnap már Paskievicz orosz fővezér egész haderejével Aszódról a Galga völgyén Hartyán és Sződ közé nyomult, 17-én pedig a váczi rettenetes utczai harcz után, a magyar sereg Balassagyarmat felé kényszerült visszavonulni.

Perezel hada a Tiszától e közben Újszász, Abony és Szele felől egész Nagykátáig meg Zsámbokig nyomult elő, hogy oldalba fogja az orosz sereget. A július 20-án Tura mellett megvívott ütközetben a magyarok tartották meg ugyan a csatateret, de azért Perczel tájékozódván az orosz sereg roppant erejéről, jobbnak vélte a visszavonulást. Július 25-én seregének egy része Czegléden, Czibakházán át, a másik Nagykőrösön, Kecskeméten át Szegedre vonult.

Ezzel le is záródott a szabadságharcz hőseinek szereplése a vármegye területén. A túlnyomó erő csakhamar győzedelmeskedett és Görgey letette Világosnál az orosz sereg előtt a fegyvert.

A nemzet leveretése után a győzedelmes orosz hadak kivonultak az országból; az osztrákok meg hozzáfogtak a megtorláshoz. Ezerre megy azoknak a neves és névtelen hősöknek és vértanúknak a száma, a kik a szabadságharcz leveretése után a megtorló hatalom kezének csapásai alatt vérzettek el.

Pest vármegye fiai közül igen sokan voltak e vértanúk sorából. Nevüket felemlíteni sem lehet e szűkre szabott határok között. Csak a nevesebb és ismertebb alakokat említjük itt fel. Nyáry Pál a világosi fegyverleltételkor került fogságba. Kötél általi halálra ítélték, de nem akasztották fel. Büntetését 20 évi várfogságra változtatták: 8 évig ült vasban, Josephstadtban, a mikor végre kegyelmet nyert. Szeles Lajos másodalispán halálos ítéletét 15 évi várfogságra változtatták. A komáromi kazamatákban halt meg. Gróf Károlyi Istvánt a Károlyi-ezred felállításáért 400,000 frt birságra és két évi fogságra ítélték. Halász Boldizsár, Patay József és Simonyi János képviselőket halálra ítélték. Kegyelemből börtönbe kerültek. A gödöllői születésű Török Ignácz tábornokot, az aradi vértanúk sorában akasztották fel. Gáspár András tábornokot 10 évi várfogságra ítélték. gróf Teleki László párisi követ volt, mikor a világosi fegyverletétel történt. Utóbb a szász királyi kormány elfogta őt és kiszolgáltatta Bécsnek. Azonban kegyelmet kapott. Kossuth Lajost, Hajnik Pált, Gorove Istvánt, Rákóczi Jánost a pesti törvényszék 1851 szeptember 21-én ítélte halálra s mivel szökésben voltak, az Újépület mögött felállított állandó vesztőhelyen, in effigie felakasztották őket.

Az abszolut berendezkedés természetesen véget vetett az alkotmánynak és véget vetett az alkotmány védőbástyájának, a vármegyének is. A katonai diktatura már 1850 elején kezdett megváltozni s helyett adott a polgári abszolutizmusnak. Ez utóbbi "provizorium" neve alatt szerepel 1850-1853 közepéig. Ez időtől számítandó az úgynevezett definitivum egész az októberi diplomáig.

A polgári abszolutizmus az országot öt kormányzati kerületre osztotta be. Ezek voltak: a pesti, pozsonyi; soproni, kassai és a nagyváradi. Pest-Pilis-Solt egyesült vármegye ebben a felosztásban két részre oszlott. És pedig: Pest-Pilis és Pest-Solt vármegyékre. Ez a két rész azután Esztergom, Fejérvár, Borsod, Heves, Szolnok, Csongrád vármegyékkel, a Jászsággal és a Kunsággal egyetemben alkotta a pesti kormányzati kerületet, német minta szerint.

Gróf Károlyi István 1860 november 29-éről keltezett körlevelében arról értesítette a vármegye rendeit, hogy őfelsége által a vármegye főispáni helytartójává 406neveztetvén ki, deczember 10-ére összehívja az első vármegyei közgyűlést. Első sorban azokhoz intézte meghívását, a kik az 1848-iki bizottmány tagjai közül még életben voltak, de azonfelül felszólította a községeket is, hogy küldötteikkel képviseltessék magokat. Megjelent ezeken kívül számos vármegyei főbb birtokos és sok más előkelő érdeklődő is. "Ő felségének kinevezésénél fogva, mondá Károlyi István gróf megnyitó beszédében, a vármegye kormányzatával megbízva levén, tehát újra elfoglalom azon helyet, melyre tizenkét gyászos év előtt az alkotmányos kormány által helyeztettem. Megújítom tehát ünnepélyesen azt az esküt, a melyet 12 év előtt e helyen letettem."

A vármegye nevében Nyáry Pál üdvözölte a főispáni helytartót és indítványára megalakította a tisztikart. Jegyzőnek Ivánka Imrét; tiszti ügyésznek Egressy Samut; főszolgabírónak Szilassy Istvánt; esküdtnek Jancsics Antalt nevezték ki ideiglenesen. Ezután Battha Samu indítványára a régi bizottsági tagok lemondottak tisztükről, mire új választást rendeltek el. Az új vármegyei bizottság 623 tagból állott s abban minden osztály képviselve volt.

Természetes, hogy a vármegye rögtön megszüntette az abszolutizmus által történt kettéválasztást s a régi törvényes egységet állította vissza.

Az ekként régi alakjában újjáalakult vármegye 1861 február 11-én tartott közgyűlésében foglalkozott azzal a keményhangú császári leirattal, a melyet I. Ferencz József az októberi diploma alkalmából a nemzethez, 1861 január 16-án intézett. A vármegye hódoló tisztelettel és mély köszönettel vette tudomásul a kegyelmes királyi iratot, de egyúttal férfias nyíltsággal és őszinteséggel mondta el a politikai viszonyokról, az ország helyzetéről, a jövő alakulásáról táplált véleményét, kívánalmát és reményeit. "A nemzet, mondja a vármegye felirata, mintegy feledve a felejthetetlen tizenkét év, az erőhatalom éveinek még égetően sujtoló nyomását, a fejedelmi nyilatkozatot kezdeményezésnek tekintve, a bizalom hajlamával lépett a fejedelmi akarat elébe azon hitben és reményben, hogy Felséged, engedve a nemzet nyilvánulandó kérelmének, a törvényes alkotmány szilárd alapjára építendi a szervezendett országlás építményét; mert a fejedelmi hatalom teljessége és az alkotmányosság dualizmusa összeférhetetlenek az államszervezetben s ha tartósan kisérletül vétetnének, e dualizmus romboló visszahatása magát az államot döntené meg.

Eme dönthetetlen igazság öntudatos érzetével intézte, hódolattal alulírt Pest vármegye bizottmánya, a közjog terén minden eddigi lépteit. S míg egy részről, úgy végzéseiben, felterjesztéseiben, sőt a tanácskozás sikamlós terén is óvatosan kerülte a recriminatio hevességét, míg a fejedelmi jogok és kötelmek fontos, de kényes kérdését a trónváltozás ügyében, az önmérséklet parancsolta hallgatásba temette, míg önkényt visszariadt szellőztetésétől a véráldozatok még tán párolgó sírgödreinek, míg a nemzet legmélyebb lealáztatása, az idegenek által idegenül lett kormányzás felett is elfojtotta élénken kitörni vágyó érzelmeit, addig másrészről, elidegeníthetetlen jogainál fogva, nyíltan, őszintén; minden utógondolat nélkül nyilvánította, kérte és követelte, hogy a visszaszervezés, a szentesített törvények, a hatalom erejénél fogva, a nemzet a jogellenesen felfüggesztett, de el nem töröltethetett alkotmány alapján kezdessék meg és vitessék keresztül. - - - Az el nem késett fejedelmi magábaszállás a nemzet kegyeletét felébresztvén, az annak jelenségében, Isten szent lelke nyilatkozatát szemléli.

A nemzet hitt és remélt e jelenségben Felséged részéről: míg a folyó évi január 18-án kelt királyi leirata első szózata a nemzethez - a kárhoztatás és elitélet e komoly szózata, a hitet s e hit gyermekét; reményünket a jövőben - egy csapással ingatá meg. A helyzetnek ezen komoly és aggasztó felfogását, nem Felségednek elitélő, sőt fenyegető királyi szava okozza csupán, mert a szív törvényénél fogva enyhülés követi a felindulást, - hanem okozza azon szomorú meggyőződés, hogy Felséged a nemzettet egy azon térre, a törvényes alkotmány terére lépni vonakodik még akkor is, midőn a nemzet majdnem egyetemes kivánatát, kérelmét meghallani elég ideje és alkalma volt." - - -

"Az október 20-iki diploma, midőn a nemzet törvényhozása alól elvonja az alkotmány sarkköveit, az adó- és ujonczadás, a pénz- és hitelügy, a vám- és kereskedelmi dolgok, a jegybank ügy elvei, a posta, távírda- és vasútügy elvei és sóügy kérdéseit s ezeket egy a nemzettől idegen s a haza határain kívül székelő, egy szóval alkotmányunkban merőben idegen testület törvényhozása alá rendelni szándékozik: majdnem egészen megszünteti a Felséged 13 uralkodó 409őse esküi által szentesített koronázási s felavatási okleveleket." A felírat azután részletesen felsorolja azokat a czikkeket, a melyeket az októberi diploma megsért.

"Felséges Úr! - mondja végül a Tanárky Gedeon főjegyző tollából származó felírat. - E nemzet az ősöktől öröklött hagyomány hitével még mindig hisz Szent István ereklyéi varázserejében; hiszi, hogy a király, kinek fejét, a nemzet akaratából a szent korona illeti, nyert bölcsességben, - a palást illetése által vállai erősebbek a kormányzat terhei hordozásában, - a a kard győzhetetlenné teszi az ország védelmében: s a nemzetnek e hite alapja az erőnek és hatalomnak, - mert az alap maga a nemzet: e hatalomhoz rövid és egyenes, de egyetlen út vezet, - a törvényes alkotmány útja: erőszak nem ragadta azt magához soha s nem ragadandja soha; - mert az megfojtaná a varázs erejét, a nemzet hitét, - s ez által a hatalom alapja, a nemzet támogatása kisiklanék az erőhatalom vas karjai közül. Felséged örököse e hatalomnak, lépjen a hozzávezető egyetlen útra s Király és Haza mentve lesz."

Pest vármegye, mint e felirat hangja eléggé mutatja, nem kívánt sem meghátrálni, sem minden áron egyezkedni. Az ő jelszava: a királyhoz és alkotmányhoz való hűség volt mindig és óvó szózatát eme nehéz időkben is mindenkor felemelte, a mint a legcsekélyebb törvénysértést is tapasztalta. Igy például óvást emelt az 1861-iki országgyűlést egybehívó császári és királyi körlevél ellen, mert az az országgyűlést az 1848-iki törvény rendelkezése ellenére, Budáa, nem pedig Pestre hívta össze. A képviselők napidíjait egy helytartóság-intézvény a császári pénztárból utalványozta ki. A vármegye ezt az utalványt, mint törvénytelent félre tette és a szükséges költségeket a letétpénztárból előlegezte. Mikor pedig az országgyűlést szabályos befejezése előtt feloszlatták, a vármegye teljesen magáévá tette az országgyűlés óvását, helyeselte annak eljárását s a többi vármegyét is felhívta, hogy hasonló határozatokat hozzanak.

Beköszöntött végre a provizórium és tünedezett mindegy remény, hogy a király és a nemzet valaha megértik egymást. Pest vármegye 1861 augusztus 27-iki közgyűlésén foglalkozott az új helyzettel. A rendek ekkor elhatározták, hogy mindaddig együtt maradnak, míg csak erőszakkal fel nem oszlatják őket. A közigazgatási költségek fedezésére, miután adókat nem vethettek ki, kölcsön felvételét határozták el s e kölcsönt a vármegye közönségének adakozásából kívánták előteremteni. A hazafias tisztikar pedig lemondott hat havi fizetéséről.

A helytartótanács a vármegyével szemben retorzióhoz folyamodott. Rendeletileg oszlatta fel a vármegyei bizottságot és megsemmisítette annak az országgyűlésre vonatkozó határozatait. A rendek e helytartósági rendelet tárgyalása czéljából szeptember 30-ára közgyűlést hívtak össze; de mert idejekorán értesültek arról, hogy a kormány a közgyűlés megtartását meg fogja akadályozni, már 29-én összejöttek. Csakhogy a kormány is résen állott. A vármegye termébe fegyveres hatalom vonult be és megakadályozta a vármegye-gyűlés megtartását. A vármegye tisztikara erre, október 1-én, lemondott hivataláról s a legfontosabb folyó ügyek intézésével a vármegyei urak egy magánértekezletének határozatából, Nyáry Pál alispántól kijelölt nehány hivatalnokot bíz meg.

Végre; a külpolitikai viszonyok nyomasztó hatása alatt, 1865 szeptember 17-én kelt elhatározással, őfelsége összehívta az alkotmányos országgyűlést Pestre és 20-án felfüggesztette a februári alkotmányt, hogy az egységes birodalmi alkotmány helyére, nemsokára Magyarország történeti joga lépjen. A király szíve megtalálta a nemzetet, a nemzet hűsége reátalált az ő alkotmányos, szeretett fejedelmére. Deák Ferencz államférfiúi működése megteremtette a király és a nemzet között az összekötő kapcsot: az 1867-iki kiegyezést, mely helyes magyarázat mellett: igazságos kifejlődésre alkalmas.

Az a czim, melyet e czikkely homlokára írtam, mutatja, hogy a történelem legújabb lapjához érkeztünk. Még friss rajta az írás, az idő hatása még nem sárgította el betűit. Ha nyelvtanilag akarnám meghatározni amaz eseményeket, melyek e lapról szólanak hozzám, talán folyamatos múltnak kellene neveznem, mert hiszen a reájok vonatkozó akták, éppen a jelen fejlemények bizonysága szerint, még egyáltalában lezárva nincsenek.

410Sokszor ültem levéltárak boltozatos ívei alatt, tanulmányozva a poros iratokat. Ilyenkor megjelentek lelkem előtt a megyei rendek, kaczagányos, mentés, mindig süveges és mindig kardos, tiszteletreméltó sorai. És nyomukban mindenütt ott settenkedett a sérelmi politika, mily sok szép időt rabolt el a nemzettől és sok előhaladásnak volt az akasztéka. És 1522-től végig az eltűnt századokon keresztül, hasztalan keresek időt, a mely kizárólag a nemzeti erő tápláló forrásainak, a közgazdasági ágazatok fejlesztésének lett volna szentelve. És a mikor merengő lelkem visszatérve a jelenbe, végigsiklik a mostan való életen, úgy látom és úgy érzem, hogy a rendek lelkes, hazafias, áldozatkész sorai ma is megvannak, csak ruházatuk változott. Ezzel az anyaggal íródott meg a legújabb történelem utólsó lapja, a melyet, mert elfogulatlanul megítélni azt ma még senki sem tudja, nem a történetíró, hanem csak a történetkutató módszerével fogok bemutatni. Adatot rovok adathoz, eseményt eseményhez, hogy az utókor lássa, miként folyt le ez a küzdelem.

Az 1887-iki kiegyezés minimuma annak, a mit a nemzet elfogadhatott és maximuma annak, a mit az uralkodó megadni hajlandó volt. Ennek a két szélső határnak összeegyeztetése, mindkettőnek emelése, a kiegyezési törvényben letett jogok elvek és kötelezettségek kifejlesztésével alkotja a jövő előhaladás súlyos problemáinak összegét. A fejlesztés maga csak egy lehet: a nemzet boldogsága, a király elégedettsége. A fejlesztés módja többféle lehet. És ez a politikai pártok kialakulásának, a vezérpolitikusok egymástól különböző eljárásának forrása.

A XX. század meghozta a magyar parlamentbe az obstrukcziót. A kiegyezés megújítása, az osztrákok túlkövetelése miatt, válságba jutott. Annak az ideje, hogy a katonai kérdés, - a mely a kiegyezés alkalmával is noli me tangere volt, - a magyar alkotmányos formákhoz és nemzeti érzéshez idomítható legyen, az uralmon lévő szabadelvű párt felfogása szerint, még nem érkezett meg. Ellenben az ellenzék úgy vélte, hogy türelmének fonala már túlhosszúra is sodródott s a kérdést véglegesen rendezni kell. A parlament kisebbsége tehát megakasztotta a parlament többségének munkáját, mert azt törvénytelennek, alkotmány- és nemzetellenesnek vélte. És hosszú éveken keresztül rendes karácsonyi ajándéka e nemzetnek egy-egy akút kormányválság volt. Széll Kálmán kormányát követte Tisza István vállalkozása, azután gróf Khuen-Héderváry Károly rövid kormánya.

Az 1903-iki év őszén, már Héderváry lemondása után, az ellentét a király és a nemzet között, még jobban kiélesedett, a galicziai hadgyakorlatok alkalmából szeptember 13-án kiadott hadiparancs következtében. Hangsúlyozta ebben az uralkodó, hogy a hadsereg a felségjogok keretébe tartozik s e kérdésben szervezeti változtatásokba nem fog beleegyezhetni soha.

Következett gróf Tisza István vállalkozása, az úgynevezett "erős kéz politikája." A szabadelvű párt mindenáron meg akarta menteni poziczióját s ennek érdekében nem riadt vissza attól sem, hogy megsemmisítse az ellenzéket. Ez utóbbi védekezett és - vígan folyt tovább az obstrukczió. Az ugrai levél, a technikai obstrukczió ellen indított mozgalom, a Dániel-féle halasztó jellegű indítvány, a Perczel Dezső házelnöktől keresztülerőszakolt, 1904 november 18-iki szavazás; a Háznak királyi kézírattal való elnapolása, gyors menetben követték egymást és megérlelték azokat a jeleneteket, a melyek az új űlésszak megkísérelt megnyitásakor, 1904 deczember 13-án, a képviselőházban lejátszódtak. Az új ülésszak megnyitását ekkor a kormány előbb deczember 28-ra, utóbb 1905 január 5-ére halasztotta; s miután azt keresztülvinni akkor sem tudták, a király az országgyűlést január 4-én feloszlatta. Az 1905-iki választásokból a szabadelvű pártnak már csak foszlányai maradtak fenn.

Tisza István, a parlamentárizmus elvének megfelelően, beadta lemondását, ám a válság elintézése - melynek folyamán a király Kossuth Ferenczet is magához hívatta és meghallgatta - hosszú időt vett igénybe s báró Fejérváry Géza megbízatásával ért véget 1905 június 18-án. Az új minisztérium a június 21-iki ülésen mutatkozott be s mivel tervét, hogy a királyi kéziratok tárgyalását elkerülje, nem tudta keresztülvinni, a házat királyi kézirattal elnapolta.

Azonban a képviselőház többsége az elnapoló kézirat felolvasását megakadályozta; a minisztérium távozása után is együtt maradt s tárgyalásait folytatta. Mindenekelőtt a kormánynak bizalmatlanságot szavazott, azután pedig kimondotta, hogy a kormány nemcsak súlyos alkotmánysértést követett 411el a ház elnapolásának kieszközlésével, hanem hogy fennállása és egész kormányzata alkotmányellenes; hogy az állami jövedelmeknek, különösen a közadóknak igénybevételére és az állami kiadások eszközlésére feljogosítva nincs; hogy a véderő kiegészítését, illetőleg létszámának fenntartását törvényesen nem eszközölheti, sem ujonczozás által, sem az 1888:XVIII. t.-cz.-ben megjelölt rendkívüli módon; - a kereskedelmi szerződésekre vonatkozólag idegen államokkal nem tárgyalhat és hogy különösen tilos neki a közös ügyek fedezésére a magyar állampénztárból bármely összeget fordítani.

A mennyiben pedig a kormány ez tiltott ténykedéseket mégis teljesitené, a Ház a kormány összeg tagjait figyelmezteti a törvénytelen tényekkel összekötött anyagi és büntetőjogi következményekre. A törvényhatóságokat pedig emlékezteti alkotmányvédő hagyományos feladatukra; figyelmezteti őket az 1886:XXI. t.-cz. 21. szakaszára és az 1504:I. t.-cz. 5. és 6. szakaszaira és elvárja tőlük, hogy az alkotmányellenes kormányzatot támogatni nem fogják.

A főrendiházban is megszavazták a kormány ellen a bizalmatlansági indítványt, a mire június 22-én beadta lemondását. Lemondása azonban nem fogadtatván el, kezdetét vette törvénytelen, alkotmányellenes kormányzása.

Itt kezdődik a törvényhatóságok nemzeti ellentállásának története.

Pest vármegye közönsége 1905 június hó 20-án rendes közgyűlést tartott melyen Beniczky Lajos alispán elnökölt. A tárgysorozatba a politikai helyzet megítélése és Heves, Arad, Vas még Zemplén vármegyék közönségének ugyane tárgyra vonatkozó átíratai voltak felvéve.

Az átiratokkal kapcsolatban báró Prónay Dezső, gr. Keglevich Gábor, Kossuth Ferencz, dr. Holló Lajos, gr. Keglevich Mikós, Gulner Gyula, dr. Förster Aurél és társai a következő indítványt terjesztették a közgyűlés elé:

"A vármegye törvényhatósági bizottsága súlyos aggodalommal látja, hogy az ország alkotmánya és törvényes rendje ellen újabb támadást készülnek intézni. Mindez szigorú kötelességévé teszi a vármegyének, hogy az alkotmány védelmére szavát felemelje és törvényes álláspontját szabatosan körvonalozza. Ez okból kimondja a törvényhatósági bizottság:

I. Minden olyan kormányzati rendszer ellen, mely kész az országgyűlés kifejezett akarata ellenére is kormányozni, a mely a képviselőházban történendő leszavaztatása mellett is helyen marad, és a mely az ország közvagyona és a befolyandó közjövedelmek fölött a képviselőház egyenes tilalma ellenére, tehát törvénytelenül rendelkezni kíván, a vármegye törvényhatósági bizottsága ezennel ünnepélyesen tiltakozik.

II. Az országgyűlés által meg nem szavazott adók és ujonczok az alkotmány alapelvei és törvényeink világos rendelkezése szerint (1504. I. t.-cz.) a vármegye által a kormány rendelkezésére nem bocsájthatók.

III. Köztisztviselőit és a hatósága alatt álló városok és községek tisztviselőit ezennel eltiltja attól, hogy az ilyen kormányzás fennmaradását támogassák. Különösen pedig eltiltja attól, hogy meg nem szavazott adók beszedésében és beszolgáltatásában és meg nem szavazott ujonczok előállításában bárminemű részt vegyenek.

IV. A vármegye törvényhatósági bizottsága számít tisztviselőinek és a vármegye polgárságának kipróbált hazafiságára. Bármiféle sérelemért, a mi a tisztviselőket törvényes eljárásukért netalán érhetné, a vármegye teljes elégtételt fog nyujtani. Egyúttal a tisztviselők működésének támogatására és a vármegye hatóságai egyöntetű eljárásának elősegítésére egy 65 tagú bizottságot küld ki, a mely bizottság intézkedik az iránt is, hogy szükség esetén a vármegye törvényhatósági bizottsága az alispán útján rendkívüli közgyűlésre összehívassék.

A bizottság önmaga választja elnökét és alelnökét és magát más tagokkal kiegészítheti. A vármegye alispánja és főjegyzője hivatalból tagjai lesznek a bizottságnak, a jegyzői teendőket pedig a jegyzői kar valamelyik behívott tagja fogja ellátni.

A közgyűlés ezt az indítványt Kossuth Ferencz és báró Prónay Dezső emelkedett szellemű beszéde után egyhangú lelkesedéssel határozattá emelte. Kimondotta egyúttal, hogy Heves vármegyének átíratát örömmel üdvözli; az abban kifejtett elveket magáévá teszi és hasonló szellemben kérvényt intéz az országgyűlés képviselőházához. A kérvény megszerkesztésével Fazekas Ágost főjegyzőt bízták meg. (21781. kig. 1334. kgy. 1905. számú határozat).

A hozott határozat alapján kiküldött 65 tagú bizottságot a közgyűlés nyomban megalakította. Tagjaiul a következőket választotta meg:

Kossuth Ferencz, báró Prónay Dezső, gróf Keglevich Gábor, Gulner Gyula, Holló Lajos, gróf Vigyázó Sándor, Babó Mihály, Posgay Miklós, Krasznay Ferencz, Laszlovszky Béla, gróf Benyovszky Sándor, gróf Károlyi Sándor, Molnár Albert, Szemere Huba, Szemere Miklós, Hermán Ferencz, Baross János, Bottlik János, gróf Dessewffy Emil, Biró Zsigmond, Darányi Gyula, Förster Aurél, Gosztonyi Miklós, Gosztonyi Tibor, Halász Gyula, Haáder György, Nyáry József, Wodianer János, Pálóczi Horváth István, Horváth József (Czegléd), Katona Gyula, Kolozsvári Kiss István, Kostyán József, Liptay György, B. Molnár Sámuel, Révész Béla, Molnár Albert (Fót), Szászy János, Tóth Sándor, Freysinger Lajos, Takáts József (Czegléd), gróf Keglevich Miklós, Weresmarthy Miklós, Weresmarthy Ödön, Ugró Gyula, Benkő István, Angeli Márton, Schiffer Márton, Kesserű Antal, Tóth Imre, Simonfi Jakab, Schlésinger Sámuel, Rákóczy István, báró Prónay Gábor, Baráth Kálmán, Blaskovich Ernő, Gyömrőy Aurél, Huppert Jakab, Kovách Gáspár, Magyari Kossa Sámuel, Majthényi Károly, Muzsik Lajos. Hivatalból tagjai voltak a bizottságnak Beniczky Lajos alispán és Fazekas Ágost főjegyző. Utóbb a bizottság önmagát egészítvén ki, tagjai közé sorolta még Dalmady Győző árvaszéki elnököt, Bellaágh Imre t. főügyészt, Földváry Elemér th. biz. tagot, Dubraviczky László és Agorasztó Tivadar tb. főjegyzőt, id. Szánthó Pált, Mészáros Lajos drt, Gaál Lászlót, Heller Ivánt, Szabó Lajost, Hédervári Lehel drt és Hörcher Józsefet.

A 65-ös bizottság 1905 június 21-én tartotta alakuló űlését, melyen elnökké; báró Prónay Dezsőt, alelnökökké Gulner Gyulát és Holló lajos drt választották meg; a jegyzői tisztet a legelső űléstől kezdve Szabó Géza aljegyző töltötte be.

A vármegye törvényhatósági bizottsága 1905 július hó 17-én tartott közgyűlésén olvasták fel a Fejérváry-kormány leíratát, a melyben kinevezéséről értesíti a vármegyét és működéséhez annak támogatását kéri.

A kormány leíratához csak egy szónok, Gulner Gyula szólott hozzá. erős szónoki lendülettel, hogy mivel a kinevezett kormány nem alkotmányos és parlamentáris, mert alkotmányunk és törvényeink előfeltételeinek meg nem felel, a vármegye közönsége vele szemben a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetik; támogatását tőle megtagadja és a leíratot egyszerűen az irattárba helyezi.

Ugyanekkor a közgyűlés egyhangúlag elfogadta a 65-ös bizottság következő határozati javaslatát:

I. A községek által kezelt borital- és húsfogyasztási adók, a mennyiben önként befizettetnek, a községek által elfogadhatók; elvárjuk azonban a községek törvénytiszteletétől, hazafiságától és az ország alkotmánya iránt érzett hűségüktől, hogy miután ezen adók szintén az országgyűlés által meg nem szavazott adók jellegével bírnak, ezen adókat nem bocsájtják a kormány rendelkezésére, hanem letétileg lehetőleg gyümölcsözőleg elhelyezik teljes jogfenntartással és teljes megbízható pénzintézeteknél, a községi törvény 121. §-a értelmében.

II. A kiegészítési és békelétszám felemelése czéljából behívott tartalékosok és póttartalékosok behívói a képviselőház folyó június hó 21-én hozott határozata értelmében nem kézbesíthetők. E pontnál Babó Mihály bizottsági tag azt indítványozza, hogy a behívóknál már a szolgabírák tagadják meg a közreműködést, hogy így a gyöngébb, tehát az önvédelemre nem képes jegyzői kar a zaklatástól már itt is megvédelmezve legyen.

III. Az alispán folyó évi 22139. sz. a. a hadseregbe önként belépők részére szükséges belépési bizonyítványok kiállításának és kiadásának eltiltása tárgyában kelt rendeletét helyesli és ahhoz teljes egészében hozzájárul a bizottság.

IV. Azon felmerült kérdésre, hogy a 13378. kig. 923. kgy. sz. határozat 3. pontja miként értelmezendő, kimondja a bizottság, hogy a hivatkozott pont rendelkezése annyira világos, hogy értelmezésre nem szorul, különben kétség esetén csakis a közgyűlés lenne hivatott annak bővebb magyarázatára.

V. A bizottság kimondja, hogy a legszélesebb módon közhírré teszi a vármegyei adózók körében, hogy az alatt az idő alatt esedékessé váló adót, míg a költségvetés az országgyűlés által megállapítva nincs, takarítsa meg s a törvényes fizetési kötelezettség időpontjának elérkeztéig tegye félre s azt el ne költse.

413VI. 1905 január 1-ső napjától kibocsájtott fizetési meghagyások, melyek már elnevezésüknél fogva is fizetési parancsnak tekintendők, nem kézbesítendők, (21781. kig. 1336 kgy. 1905.)

Végül kimondotta még a közgyűlés, hogy a községi és rt. városi tisztviselőket a passzív resistentiából kifolyólag rájuk háramló bármely sérelmeikért nemcsak erkölcsileg, hanem minden más tekintetben is támogatni fogja.

Egyébként a vármegye községi jegyzői 1905 július 12-én tartott értekezletükön kimondották, hogy a vármegyei törvényhatóság kebelében alakított 65-ös bizottságnak a határozatait föltétlenül végrehajtják. Az eljárás egyöntetüségének biztosítására kilencz tagú állandó bizottságot küldtek ki és a permanens bizottság megállapításainak korlátai között, feltétlen kartársi egyetemlegességet vállaltak egymásért - egyenként és összesen.

A vármegye hatósága alatt álló rendezett tanácsú városok, - részint szóbelileg, részint átíratok útján - jelentették be csatlakozásukat. Ily módon az egész vonalon szervezett ellentállás megakasztotta a belkormányzat gépezetét és előre látható volt, hogy csakhamar erős összetűzésre kerül a dolog a kormány és a vármegye tisztikara között.

Kristóffy belügyminiszter, július hó 24-ről keltezett 70742. számú leíratával megsemmisítette a vármegye közönségének 13373/923. és 21781/1336. szám alatt hozott határozatait és felhívta az alispánt, hogy rendeleteit azonnal és feltétlenül hajtsa végre, eljárásáról pedig neki nyolcz nap alatt jelentést tegyen.

A 65-ös bizottság Kristóffy leíratát törvénytelennek jelentette ki és javaslatára az 1905 augusztus 10-én tartott vármegyei közgyűlés a következő határozatot hozta:

A belügyminiszter határozatával szemben a vármegye közönsége a következőket mondja ki: Az 1504. évi I. törvényczikk világosan tiltja az országgyűlés részéről meg nem szavazott adó beszolgáltatását, sőt kimondja, hogy valamely vármegye valami adót, vagy bármi segélyt önszántából és nem az egész ország megegyezéséből és akaratából, tudniillik az országgyűlésen kívül s így az ország régi szabadsága ellenére, ajánlana vagy szolgáltatna, bármi módon és akármilyen ürügy alatt, - az ilyen vármegyét becsületének elvesztésében marasztalja, vagyis becstelennek nyilvánítja.

Az 1504. évi I. t.-cz.-ket az 1635. évi LXXXVIII. t.-cz., továbbá az 1681. XII. t.-cz. is világosan fenntartja és megújítja.

Az 1790-91. évi XIX. t.-cz. szerint pedig: "biztosítani méltóztatott Ő szent Felsége az ország és hozzá kapcsolt részek Karait és Rendeit, hogy bármely néven nevezendő, akár pénzben, akár terményekben álló adók, a vagy ujonczok .... sem fognak kivonatni, sőt szabad ajánlat örve alatt vagy bármely más czímen sem fognak országgyűlésen kívül szorgalmaztatni."

Az 1867:X. t.-cz. szerint - az állami "költségvetésnek országgyűlésileg történendő megállapítása mindig csak egy évre terjed és újabb megállapítás és megajánlás nélkül adót kivetni és behajtani nem lehet.

Az 1867. XII. t.-cz. 17. §-a szerint Magyarország államköltségét a magyar felelős minisztérium előterjesztésére az országgyűlés alkotmányos úton fogja elhatározni, azokat (tehát az országgyűlés részéről megszavazottakat) a minisztérium a saját felelőssége alatt veti ki, szedi be és kezeli.

Az 1790-91. évi XII. t.-cz. szerint pedig Magyarországot rendeletekkel, vagy úgynevezett pátensekkel kormányozni nem szabad és nem lehet; - végrehajtó hatalmat pedig csak a törvények értelmében lehet gyakorolni.

A vármegyének folyó évi június hó 20-án tartott közgyűlésén hozott 13.373-923. sz. határozata mindenképpen megfelel az idézett törvényeknek, azokkal megegyezik, azoknak természetes folyománya, szükségszerű következménye, az idézett törvényekkel azonos.

A belügyminisztérium a törvényhatóságokat Magyarország világos alaptörvényeinek megszegésére, a törvényben a hitszegéssel egyenlőnek nyilvánított megbecstelenítő cselekedetre nem kényszerítheti: ennélfogva a belügyminisztériumnak 70742/II. a szám alatti leíratában foglalt az a kijelentése, hogy a vármegye 13373-923. sz. határozatának bizonyos rendelkezéseit megsemmisíti, a fentidézett törvények világos rendelkezésével ellenkezvén, az 1790-91. évi XII. t.-cz. értelmében semmis és tárgyánál fogva az 1886:XXI. t.-cz. 20. §-a szerint joghatálylyal nem bír, annyival kevésbé, mert a fentebb jelzett törvények élő 414törvények és ezeket hatályon kívül helyező törvények nem hozattak. Igy a megsemmisítő határozat figyelembe nem vehető.

Ez a határozat a szomszédos törvényhatóságokkal is közlendő.

Tárgyalás alá vették ugyanakkor a miniszterelnöknek a törvényhatósághoz intézet "Szózat"-át. E tekintetben azt javasolja a bizottság, hogy mivel az előbbi határozati javaslatban teljesen körülvonalazták a törvényhatóság álláspontját, a "Szózat" tárgytalan s így helyeztessék irattárba.

A belügyminiszter ezt a határozatot is csakhamar megsemmisítette. Az erre vonatkozó leírattal a vármegye közgyűlése szeptember hó 18-án foglalkozott, a mikor is a 65-ös bizottság azt javasolta, hogy a miniszteri leírat ellen a vármegye írjon fel a képviselőházhoz és határozatilag mondja ki, hogy a leíratot "törvénytelennek és joghatálytalannak" tartja, mert a vármegye határozata nem tartalmaz egyebet, mint az alkotmány védelmét s így annak megsemmisítése az alkotmány elleni merényletnek tekintendő.

Az alkotmányvédő bizottság ez indítványát báró Prónay Dezső a következő beszéddel ajánlotta elfogadásra. Igen tisztelt közgyűlés! Az imént felolvasott miniszteri rendelet, különösen annak indokolása, olyan sajátszerű, hogy valóban mintegy kihív arra, hogy vele kissé behatóbban foglalkozzunk, azt elemezzük.

A miniszter a maga rendeletében először is arra utal, hogy első rendeletével szemben, a melylyel megsemmisítette Pest vármegyének júniusban hozott határozatát, az alispánnak kellett volna felírnia az 1886:XXI. t.-cz. 68. §. c) pontja értelmében, a mit az alispán nem tett s így a miniszter a vármegye 2-ik határozatát semmisnek tekinthetné, sőt semmisnek kellene tekinteni. A miniszter azonban nem tekinti semmisnek, hanem előterjesztésnek, felíratnak veszi, - s azután megsemmisíti. Nagy adag kómikum rejlik benne. Szinte nem tudja az ember, mi nagyobb benne: a rabulisztika és szofisztika-e, vagy a kómikum. Azt mondja a miniszter, hogy neki semmisnek kellett kvolan tekintenie a vármegye határozatát, véleménye szerint tehát a vármegye 2-ik határozata önmagában, a törvény erejénél fogva nem bír joghatálylyal. Ha állana is ez a vélemény, - a minthogy nem áll, - akkor sem kellett volna megsemmisíteni a határozatot, csak konstatálni, hogy valamely formahiba miatt, valamely határozat joghatálylyal nem bírhat, önmagában véve semmis.

De mit tesz a miniszter? Egy önmagában szerinte a semmisség jellegével bíró határozatot felterjesztésnek és előterjesztésnek vesz, s mint ilyent semmisíti meg. Világos mindebből, hogy nem lehetséges arra az álláspontra helyezkedni, hogy a vármegye határozata közjogunkkal ellenkeznék és megsemmisíthető lenne. Ennélfogva csupán szófűzésekből álló rabulisztikus indokolást fűz a miniszter a maga leíratához és különösen a formákban jártas jogászi ügyességgel akarja azt elfogadhatóvá tenni, pedig kétségtelen, hogy efféle indokolás bármely abszurd határozathoz csatolható volna. De ha gyenge az indokolás, még sokkal gyengébb ez a rendelet érdemben. Legyen szabad visszaidéznem Pest vármegye június hó 20-iki közgyűlésén hozott határozat lényegét, a mely abban áll, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adók és ujonczok a törvények világos rendeltetése szerint a vármegye által a kormány rendelkezésére nem bocsáthatók. A vármegyének ez a határozata olyan kétségtelen törvényes alappal bír, hogy az meg nem semmisíthető. Minden kísérlet e vármegyei határozat megsemmisítésére, nem egyéb, mint egy kísérlet hazánk fennálló törvényei joghatályának és érvényének kijátszására. Mert a mit a vármegye mond, az nem a vármegye önálló saját elhatározása, hanem az egyszerűen megállapítása annak, a mi törvényeinkben foglaltatik és határozott utalás a tisztviselők részére törvényeink tartalmára. Ezzel világossá akartuk tenni, hogy az országgyűlés által meg nem szavazott adók befizetésére nézve semmi jogi kötelezettség nem létezik és ennélfogva ezen adók beszedésére nézve nem létezik autonom hatóság számára jogi kötelezettség. A mit Pest vármegye kimondott, azt minden falusi pénzbeszedő saját jogkörében, a törvény alapján megtehette volna, sőt megtennie kötelessége. A vármegye kötelessége csak az volt ez esetben, hogy reá mutasson mindazokra a törvényekre, azoknak időrendbeli és logikai egymásutánjában, a mely törvényeinknél fogva ez idő szerint állami adó, mint egyéni fizetési kötelezettség nincs. Törvényben megállapított adó-rendszer van, hanem adó, mint a fizikai és jogi személyt terhelő közjogi kötelezettség az állammal 415szemben való vagyoni szolgáltatásra, ilyen értelemben ma adó nincs. Közjogunk szerint az állami adókat csak egy évre állapítja meg az országgyűlés. Van földadó, mint föladó-rendszer, elméletben, de mint a földbirtokost terhelő közjogi szolgáltatás: ma földadó nincsen, jogilag tehát senki sem köteles ilyent beszolgáltatni és nincs autonóm hatóság, a mely ilyen szolgáltatás elfogadására kötelezve és jogosítva lenne. Ezt mondja ki a vármegye és utal azon törvényekre, a melyeknél fogva ez a magyar közjog szerint kétségtelen. Ennélfogva igen tisztelt bizottság, véleményem és tiszteletteljes javaslatom az, hogy a vármegye mondja ki ismét egy határozatban a következőket:

(Itt megismétli az 1905 aug. 10-én tartott közgyűlési határozatban felsorolt idevágó törvényczikkeket és így folytatja):

Mivel a vármegyének 1905. évi augusztus 10-én 25570. sz. a. kelt határozatában a vármegye ezen törvényekre utalva mondotta ki, hogy a vármegye határozatai ezen törvényekkel tökéletesen azonosak és többre, mint a mi a törvényekben foglaltatik - ki nem terjednek: a vármegye ismételten ezen törvényekre utal és ezekkel szemben a miniszternek felolvasott rendeletében foglalt azt a kijelentését, hogy a vármegye határozatát megsemmisíti, figyelembe nem veheti, ezt az ország törvényei és az alkotmány ellen intézett merénylet kísérletének minősíti és elhatározza, hogy ezt a tényt feliratban a képviselőház ezen miniszteri leiratban foglalt súlyos alkotmánysértéssel szemben alkotmányunk értelmében járjon el."

Minthogy a kérdéshez többé szólani senki sem kívánt, az elnök a határozatot a következőkben mondta ki:

Miután a vármegye közönsége egyhangúlag azon véleményben van, hogy báró Prónay Dezső indítványát elfogadja, ennélfogva a miniszter azon intézkedését, melylyel világos és életben levő törvényeink hatályát támadta meg, merényletnek tekinti az alkotmány ellen, azt visszautasítja s egyúttal orvoslás végett felíratban fordul a képviselőházhoz.

Általános meglepetést keltett, a főispáni szék váratlan betöltése. Főispánná Tahy István kamarást, nyugalmazott vármegyei aljegyzőt nevezték ki. A kinevezést tudató belügyminiszteri leírattal a 65-ös bizottság már október hó 28-án foglalkozott s hosszas, beható tanácskozás után kimondotta, hogy a november 6-ára összehívott rendkívüli közgyűlésnek indítványozni fogja, hogy a kinevezett főispántól a szokott esküt ne vegye ki. Ugyanekkor elhatározta a bizottság, hogy a közgyűlés szeptember 18-iki utasítása alapján a vármegye adófizetőit felhívja, hogy a múlt évi állami adójukkal arányban álló összeget bocsássa a vármegye rendelkezésére. Ennek a felhívásnak a szövege - melyet báró Prónay Dezső elnök és Szabó Géza jegyző írt alá, - a következő:

Alkotmányválság napjait éljük.

Alkotmányellenes kormány viszi az ország ügyeit, mert olyan, a mely nem a legutóbbi képviselő-választások alkalmával többségre jutott ellenzéki pártok programmja alapján, hanem annak ellenére, sőt az országgyűlés mindkét házában történt leszavaztatása daczára is, a képviselőház határozottan kijelentett akaratával és tilalmával szemben kormányoz.

Országgyűlés együttlétében maga az országgyűlés van hívatva arra, hogy a kormánynyal szemben az alkotmányos ellenőrzést gyakorolja, cselekedeteiért feleletre vonja. Úgy de az országgyűlés a kormány alkotmányellenes tanácsára elnapoltatott és így az önkormányzati testületek között első sorban a törvényhatóságokra vár a feladat, hogy híven történelmi, dicső szereplésükhöz, védelmére keljenek a veszélyben forgó alkotmánynak, védelmére nem harczi eszközökkel, hanem a törvényes ellentállásnak fegyverével, tehát magának a törvénynek előbb-utóbb diadalt szerző erejével, a melyet a történelem folyamán - sajnos - gyakran, de mindig sikeresen használt.

Ez a törvényes ellentállás pedig abban áll, hogy a törvényhatóságnak joga van megvonni a kormánytól az országgyűlésileg meg nem szavazott adójövedelmeket és megtagadni az országgyűlésig meg nem szavazott adójövedelmeket és megtagadni az országgyűlésileg meg nem ajánlott ujonczok kiállítását.

416Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye sem maradt el az ország alkotmányához rendületlen hűséggel ragaszkodó törvényhatóságok sorából s azért élve az ellentállás törvényes fegyvereivel, határozataiban kimondja, hogy mivel a kormány az állami közjövedelmek beszedésére és az újonczok kiállítására törvényes felhatalmazással nem bír, úgy a törvényhatósági tisztviselőket, valamint a vármegyébe kebelezett községek elüljáróit eltiltja attól, hogy az állami adókat beszedjék, sőt el is fogadják, valamint, hogy az országgyűlés által meg nem ajánlott újonczok kiállítását bármi tekintetben előmozdítsák. A borital és húsfogyasztási adókra nézve pedig, minthogy azok is oly jövedelmet képeznek, a melyek felett a kormány országgyűlési megszavazás nélkül nem rendelkezhetik, utasította a községi elüljárókat, hogy ezeket hajtsák ugyan be, azonban az esedékes részleteket ne szállítsák a kir. adóhivatalba, hanem helyezzék el takarékpénztáraknál, mint betéteket.

E határozatokat a kormány az önkénytesen fizetett állami adók elfogadására, az önként előálló újonczokra és a borital és húsfogyasztási adókra vonatkozó részében megsemmisítette.

De a törvényhatósági bizottság ezt a megsemmisítést tudomásul nem vette; nem vehette pedig azért, mert a netalán törvénybe ütköző vármegyei határozatok megsemmisítésének jogát csak alkotmányos kormány gyakorolhatja és még kevésbé semmisítheti meg egy alkotmányellenes kormány a vármegyének épen az alkotmány védelmére szigorú törvényes jogkörében hozott határozatát.

A vármegye törvényhatósági bizottsága tehát továbbra is változatlanul fenntartotta határozatait.

A kormány megsemmisítő rendeletével kétségtelen bizonyságát adta annak, hogy az alkotmány biztosítékait megkerülve, az országgyűlés tilalmával daczolva, igyekszik magának adójövedelmet és újonczokat biztosítani.

Ezen kísérletek vajmi csekély eredménynyel fognak ugyan járni, mert a nemzet túlnyomó többségével szemben sikeresen alkalmazható törvénytelenségeknek az ideje lejárt. Lehet azonban, hogy éppen e sikertelenség fogja a kormányt arra ösztönözni, hogy nyíltan előálljon a törvénytelenség erőszakos eszközeivel és felfüggeszsze a rendeleteinek nem engedelmeskedő vármegyei tisztviselőket és községi elüljárókat.

A vármegye törvényhatósági bizottsága kijelentette, hogy a vármegyei tisztviselőket és községi elüljárókat a vármegyei határozatnak megfelelő eljárásából eredhető támadásokkal szemben minden rendelkezésre álló eszközzel védelmébe veszi és bennünket bizott meg azzal, hogy az őket érhető jogsérelem orvoslási módjára nézve tegyünk javaslatot.

Javaslatunkra a törvényhatósági bizottság közgyűlésében döntött e kérdésben és határozatának teszünk eleget, a midőn azzal a felhívással fordulunk a vármegye közvetlen adófizetőihez, hogy a múlt évi állami adókkal arányban álló összegeket bocsássák a vármegye rendelkezésére és e czélból, a csatolt posta-takarékpénztári befizetési lap felhasználásával, fizessék be a "Magyar Általános Takarékpénztárba."

Az ezután befizetendő részletekhez szükséges befizető lapokért forduljanak a községi jegyzőkhöz, kik utasítva vannak befizetési lapokat ingyen adni.

Az így egybegyűlő összegnek az lesz a rendeltetése, hogy a törvénytelenül felfüggesztett tisztviselők és elüljárók megkapják jogos javadalmazásukat.

A törvényhatóság teljes szavatosságot vállal arra nézve, hogy akkor, ha az alkotmányos élet helyreálltával ezen alap megszünik, minden befizető 3.6% kamattal együtt visszakapja pénzét, a melyet kívánatra az illető adótartozásának törlesztésére lehet fordítani.

A befizetésekre a törvényhatóság nem kényszerít egy adófizető polgárt sem, mert erre joga nincsen. Mégis bízunk abban, hogy a törvényhatóság nevében tett eme felhívásunknak sikere nem marad el, nemcsak azért, mert mindenkinek érdekében áll, hogy az alkotmányellenes kormányzat megszüntével utólag amúgy is lerovandó állami adótartozását már most, jóhitelű pénzintézeténél gyümölcsöző betétben félretegye, de főleg azért, mert meg vagyunk arról győződve, hogy országunk legfőbb kincsének, önálló nemzeti létünk zálogának, ősi alkotmányunknak megvédelmezéséhez híven mindig tanúsított hazafias magatartásához - a vármegye lakossága osztatlan érzelemmel csatlakozik s ezzel előmozdítja a képviselőházi többségben nyilvánuló nemzeti akarat érvényesülését.

419Figyelmeztetjük az adófizető polgárokat arra, hogy az állami költségvetés hiánya csak az egyenes állami adók kényszerű fizetése alól menti fel az alkotmányellenes kormányzat idejére az adófizetőket, míg a törvényhatósági útadót és egyéb törvényhatósági alapok járulékait, valamint a községi pótadókat állandóan kell fizetnünk, mert ezekre az adómegtagadási jog nem vonatkozik. Ezek pontos befizetése kettőzött fontossággal bír éppen a jelen válságos időben, midőn az országgyűlés együtt nem létében a megtámadott alkotmányt vármegyének és községnek kell tisztviselői és elüljárói útján megvédelmezni.

Adófizető polgárok;

Teljes bizalommal intézzük felhívásunkat hozzátok, mert erős a hitünk, hogy az alkotmány védelme mindnyájunkat egy sorban talál és sietni fog e vármegye minden hazafias polgára filléreivel hozzájárulni annak meggátlásához, hogy az alkotmány becsületes és állhatatos szolgálata miatt a vármegyének egy tisztviselője, a községnek egy elüljárója se veszítse el a maga és családja megélhetésének anyagi biztosítékát.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényhatósági bizottsága által kiküldött 65-ös bizottságnak 1905. évi szeptember hó 18-ik napján tartott űléséből.

Meg kell jegyezni, hogy erre a czélra gróf Károlyi Sándor már 25000 koronát és báró Prónay Dezső 10,000 koronát juttatott a bizottság rendelkezésére.

1905 októberében, vármegyénk érdemdús és szeretett alispánja: Beniczky Lajos erősen megrendült egészségének helyreállítása végett bizonytalan időre szabadságot kért és a délvidékre utazott. A vármegye részvéttel adta meg a kért szabadságot és október 15-étől kezdve a vármegye ügyeinek vezetésével Fazekas Ágoston főjegyzőt bízta meg, a ki súlyos feladatát mindvégig szilárd, rettenthetetlen bátorságra valló lélekkel oldotta meg.

Fazekas Ágoston alispán-helyettes, a további teendők ügyében a 65-ös bizottsággal egyetértően, november 6-ára rendkívüli közgyűlést hívott egybe. Alig mentek szét a meghívók, már is jelentkezett a vármegye kinevezett főispánja, Tahy István.

Levelet intézett ugyanis az alispán-helyettes főjegyzőhöz, a melyben kijelenti, hogy mivel ő már október 21-én kinevezett főispán volt, a rendkívüli közgyűlés meghívójának kibocsátásakor a főispáni szék már nem volt üresedésben. Már pedig, - úgymond - a rendkívüli közgyűlés összehívása az 1886:XXI. t.-cz. 46. §-a értelmében az ő hatásköréhez tartozik: ennélfogva ő a közgyűlést törvényszerűen összehívottnak nem tartja, azon megjelenni nem fog s a hívatalos eskütétel végett szükséges közgyűlés kitűzése és összehívása iránt törvényes hatáskörében maga fog intézkedni.

E levél vétele után két nappal egy másik levelet is intézet Tahy a főjegyzőhöz, melyben értesíti, hogy a törvényhatósági bizottságot november hó 15. napján d. e. 11 órakor tartandó rendkívüli közgyűlésre összehívja, melynek egyedüli tárgya a főispáni eskü letétele lesz. Megkeresi tehát a főjegyzőt, hogy ezen rendkívüli közgyűlést, az 1886:XXI. t.-cz. 46. §-ának harmadik bekezdése szigorúan a mellékelve megküldött szöveg-minta szerint hirdesse ki.

Erre következett Fazekas Ágoston főjegyzőnek az a nevezetes válasza, mely később bűnvádi eljárás tárgya is volt. E levél teljes szövege a következő:

"Méltóságos úr! F. hó 4-én kelt levelére, melyben főispánná történt kinevezésére hivatkozván, az 1886:XXI. t.-cz. 46. §-ának harmadik bekezdése alapján engem, mint ez időszerinti alispánhelyettest arra hív fel, hogy a Méltóságod által f. hó 15-ére összehívandó közgyűlésre a készített tárgysorozatot tegyem közhirré és a meghívót portómentesen küldessem szét, hogy ez által a közgyűlésnek törvényesen történt összehívása megállapítható legyen, törvényes álláspontomat a következőkben terjesztem elő:

Föltétlenül törvényen alapulónak ismerem el Felséges Uram, Apostoli Királyom főispán-kinevezési jogát. Mivel azonban az alant hivatkozott törvények, illetőleg igazságügyminiszteri rendelet szerint, a főispáni szék ezidőszerint üresnek, illetőleg a kinevezett főispán a joghatóság gyakorlásában ez idő szerint akadályozottnak tekintendő, a tárgysorozat kihirdetését a törvényszerű előfeltételek hiányából megtagadom.

Mert az állami tisztviselők szolgálati idejét, tehát a kinevezett főispánét is, az 1885. évi XI. t.-cz. 7. szakasza az eskű letételétől állapítja meg. Ezen pedig 420az 1893. évi IV. törvény sem változtatott. Törvényen alapul tehát az a régi gyakorlat, hogy kinevezett főispán csak akkor lép joghatóságába, a mikor az 1886:XXI. t.-cz. 60. szakaszának értelmében az esküt szabályszerűen leteszi.

Ezt igazolja az igazságügyminiszter által a kir. főügyészséghez és ügyészségekhez a minisztertanács határozata alapján f. évi 37482. sz. a. intézett rendeletének negyedik bekezdése is, a mely szerint a főispáni joghatóság gyakorlása az eskü letételétől veszi kezdetét. Ebből tehát önként következik, hogy a kinevezett, de még esküt nem tett főispán, az 1886:XXI. t.-cz. 46. szakaszában meghatározott azon jogot, hogy a saját hatáskörében rendkívüli közgyűlést hívhat össze, nem gyakorolhatja. Minthogy pedig ezek szerint joghatóságot gyakorló főispán még nincsen, illetve a főispáni szék még nem foglaltatott el: a főispáni szék üresen, illetve a kinevezett főispán a joghatósága gyakorlásában ez idő szerint még akadályozottnak tekintendő és a már hivatkozott törvény értelmében a rendkívüli közgyűlés összehívása ez idő szerint kizárólag az alispánnak, illetőleg törvényes helyettesének jogkörébe tartozik. Ezért alkotmányunk iránt érzett feltétlen tiszteletem, illetőleg a törvényekre letett esküm akadályoz abban, hogy a fenti levélben kifejezett óhajnak eleget tegyek."

A vármegye közgyűlése november 6-án foglalkozott a főispáni kinevezést tudató belügyminiszteri leírattal s az előbb vázolt levélváltással. Napirend előtt bizalmat szavazott a közgyűlés Beniczky Lajos alispánnak, a ki súlyos természetű betegsége miatt szabadságra menni volt kénytelen és Agorasztó Tivadar tb. főjegyzőnek, a ki a neki miniszteri titkári czímmel és jelleggel felkínált főispáni titkárságot visszautasította és a titkári teendők ellátását - melyet pedig Beniczky Ferencz főispán mellett a legnagyobb buzgósággal teljesített - erélyesen megtagadta és beszüntette.

Áttérve ezután a napirendre, a közgyűlés Szabó Géza aljegyző részletes referádája és Gulner Gyula fulminans szónoklata után a következő határozatot hozta: A vármegye közönsége mindenek előtt legnagyobb sajnálatának, de egyszersmind mélységes megütközésének ad kifejezést a fölött, hogy Tahy István úr személyében a törvényhatósági bizottság tagjai között találkozott olyan egyén, a ki a nemzet alkotmányvédő harczában arra a megbélyegző szerepre vállalkozott, hogy magát eszközül adja oda egy alkotmány- és törvényellenes kormányzat szolgálatára, a nemzet törvényes igazainak letörése czéljából.

A jelenlegi kormány ugyanis, mert az 1848-iki törvényekben biztosított parlamentáris alkotmány követelményeinek nem felel meg, nem tekinthető sem parlamentárisnak, sem alkotmányosnak, ennélfogva törvényesnek sem és pedig annál kevésbé, mert daczára annak, hogy a képviselőház határozatával az ország közjövedelmeinek kezelésétől eltiltatott és az országgyűlés mindkét háza által kimondott bizalmatlansággal van megterhelve, sőt ellenében a képviselőház előtt vád alá helyezési indítvány fekszik, - mégis az ország közjövedelmeit kezeli és az ország közkormányzatát vezeti, az 1848-iki III. törvénygyűlés törvénytelen elnapolásával igyekszik menekülni.

Tahy István úr ennek a törvénytelen kormánynak ellenjegyzésével neveztetett ki főispánnak, mint ilyennek kellene az 1886. évi XXI. t.-cz. értelmében a szokásos esküt a törvényhatóság közgyűlése előtt letennie, tehát a vármegye közönségének hozzájárulásával és segédkezésével hozzájutna azon feltételekhez, hogy a főispáni jogokat az eskü letételétől függő joghatálylyal gyakorolhassa.

A vármegye közönsége már kimondotta, hogy ezen kormányt a fentebbi okokból sem parlamentárisnak, sem alkotmányosnak, sem törvényesnek el nem ismerheti; törvényes kötelességét szegné meg tehát, ha segédkezet nyujtana az ilyen kormány törvénytelen kormányzatának folytatásához, sőt megkönnyítéséhez az által, ha közreműködnék arra, miszerint az eskü letételével Tahy István úr a főispáni jogok törvényes gyakorlásához hozzájárulhasson.

A főispán ugyanis mindaddig, míg a törvényhatóság közgyűlése előtt az esküt le nem tette, a főispáni jogokat nem gyakorolhatja; a hosszas, szakadatlan és zavartalan jogszokáson kívül még azért sem, mert az államhivatalnokok szolgálati idejének megkezdését, a milyen a főispáni is, az 1885. évi XI. t.-cz. 7-ik §-a az eskütétel napjától állapítja meg s ezt az 1893. évi IV. t.-cz. 13-ik §-a nem módosította, már pedig a szolgálati idő megkezdése, vagyis a szolgálati 421viszony beállta előtt semmiféle államhivatalnokok avagy tisztviselő, tehát a főispán is, hatósági jogokkal felruházva nincs és nem is lehet.

Ugyanezt az álláspontot foglalja el az igazságügyminiszter is, a midőn f. évi 37.482. szám alatt a kir. ügyészségekhez intézett rendeletében világosan beismeri, hogy a főispáni joghatóságoknak megkezdése az eskü letételétől függ.

A törvényhatóság tehát csak alkotmányos és törvényes kötelességét teljesíti, a midőn ezennel elhatározza, hogy nem nyújt segédkezet ahhoz, miszerint Tahy István az eskü letétele által, szolgálati idejének megkezdésével, a törvénytelen kormány czéljai érdekében a hatósági jogok gyakorlatát megkezdhesse.

Egyúttal Tahy István úrnak az alispánt helyettesítő főjegyzőhöz intézett átirataival szemben, a melynek egyikében azt tudatja, hogy a mai napra törvényesen összehívott közgyűlésen meg nem jelenik, pedig a mai közgyűlés éppen a főispáni kinevezés tárgyában kelt belügyminiszteri leírat következtében hivatott össze, - másikában pedig arról értesít, hogy saját főispáni esküjének letétele végett f. hó 15-ére rendkívüli közgyűlést hívott össze, kijelenti a vármegye közönsége, miszerint Tahy István úrnak azon jogát, hogy az eskü letétele előtt rendkívüli közgyűlést hívhasson össze, nemcsak el nem ismeri, de ez ellen a leghatározottabban tiltakozik, mert a rendkívüli közgyűlés összehívásának joga is, éppen úgy, mint minden egyéb főispáni jog, csak azon főispánt illeti meg és törvény szerint csak azon főispántól gyakorolható, ki a törvény rendelkezésének eleget tett, vagyis az esküt a törvényhatóság közgyűlése előtt letette.

Ebből kifolyólag a törvényhatóság helyesli és magáévá teszi azon álláspontot, a melyet a vármegye alispáni helyettes főjegyzője ezen átíratokkal szemben elfoglalt; helyesli és magáévá teszi azon törvényen alapuló cselekvényét, a mely szerint tiltakozott Tahy István úrnak azon törvénybe ütköző szándéka ellen, hogy a rendkívüli közgyűlés összehívására vonatkozó jogot törvényellenesen magához ragadja, - helyesli és magáévá teszi a törvényhatóság az alispáni helyettes főjegyzőnek azon eljárását, hogy a törvényellenesen, illetéktelenül összehívni megkísérlett közgyűlés meghívóinak szétküldését megtagadta.

A mennyiben pedig Tahy István úr mindezek daczára mégis arra a törvénytelen lépésre vállalkoznék, hogy rendkívüli közgyűlést összehívna, a jelenlegi egyedül törvényes és törvényesen illetékes alispán vagy helyettese elnöklésének mellőzésével rendkívüli közgyűlést tartani s azon az esküt letenni megkísérelné: - kijelenti a törvényhatóság, hogy a bizottsági tagoknak amaz összejövetelét, legyenek ott bármily számosan, vagy bármily kevesen, törvényes közgyűlésnek elismerni sohasem fogja, az ott hozandó határozatokat előre is érvénytelennek és semmisnek jelenti ki, tisztviselőit abban az esetben gyülekezésben való közreműködéstől eltiltja és ha ott mégis Tahy István úr a törvény kijátszásával és világos sérelmével esküt tenne is, ezen cselekvényét sohasem fogja annak tekinteni, mintha a törvényes esküt letette volna s ennek alapján jogosítva lenne a főispáni jogokat joghatálylyal gyakorolni.

A törvényhatóság egyszersmind azon jogából kifolyólag, a mely szerint saját helyiségeivel kizárólag és feltétlenül rendelkezik, utasítja az alispáni helyettes főjegyzőt, hogy úgy a közgyűlési termek, mint az ú. n. főispáni hivatal helyiségeit bezárva, pecsételje le és eltiltja attól, hogy ezeket további rendelkezésig, bárkinek is rendelkezésére bocsássa.

Végül elhatározza a bizottsági közgyűlés, hogy az 1886:XXI. t.-cz. 55. §-a alapján jelen közgyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére az alispáni helyettes főjegyző elnöklete alatt báró Prónay Dezső, gróf Keglevich Gábor, gróf Dessewffy Emil, Holló Lajos dr., Szemere Huba, Babó Mihály dr., Förster Aurél dr., Földváry Elemér és Gulner Gyula bizottsági tagokból álló küldöttséget küld ki s ezen hitelesítő küldöttség eljárásának határidejéül f. évi november hó 14-ének délelőtti 11 óráját tűzi ki.

A közgyűlés befejezte után báró Prónay Dezső és Fazekas Ágoston azonnal foganatosította a határozatnak azt a részét, mely a közgyűlési terem s a főispáni helyiségek elzárására vonatkozik s ezeknek a helyiségeknek összes ajtóit Gulner Pál udvari kapitány kíséretében lepecsételték.

A vármegye erélyes állásfoglalása megrendítette Tahy Istvánt. A legközelebbi napok egyikén levelet intézett a főjegyzőhöz, a melyben jelzi, hogy az izgatott kedélyekre való tekintetből egyelőre nem kíván a főispáni eskü 422letevése iránt intézkedni. Majd néhány nap mulva arról értesítette az alispánhelyettest, hogy egészségi szempontból, hosszabb időre, Mentonéba utazott.

Kristóffy vagy nem mert erélyesebben fellépni, vagy még nem találta elérkezettnek a kellő időt. Egyelőre csak a megfélemlítés politikáját űzte. Lapjaiban nap-nap után fenyegette a tisztikart. A legerélyesebb megtorló intézkedéseket helyezte kilátásba. Haragja kivált Fazekas Ágoston és Szabó Géza ellen irányult. Ez utóbbitól azt vette zokon, hogy a 65-ös bizottságnak jegyzői teendőit - ezen kiválóan politikai jellegű hivatást - fiatal kora ellenére erélylyel és nyugodtsággal végezte el.

A fenyegetéseket csakhamar a tényleges megtorló intézkedések követték. 1905 november 15-én felfüggesztette állásától Fazekas Ágoston főjegyzőt.

Ezzel azonban Kristóffy nem elégedett meg. Vizsgálatokkal molesztálta a vármegyét; állami javadalmazását deczember hó 1-től megszüntette. A hivatalos lap november 24-iki száma pedig királyi kézíratot közölt, mely szerint Tahy István főispánnak, betegsége által való akadályoztatása időtartamára, a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei és Kecskemét törvényhatósági városi főispáni teendők ellátásával gróf Laszberg Rudolf, Győr vármegye és Győr szabad királyi város főispánja - ez állásában való meghagyása mellett - ideiglenesen megbízatott.

Gróf Laszberg már november 24-én megjelent a vármegyeházán. Csendőrök szállták meg a vármegyeházát s ezeknek fedezete alatt Laszberg feltörette lakatossal a lezárt és lepecsételt főispáni helyiségeket. Ő maga kíséretével együtt az alispáni hivatalos szobában várta a fejleményeket. A vármegyeház udvarán összegyűlt forrongó közönség dühétől félve, a szobát nem merte elhagyni. A 65-ös bizottság e közben a gazdasági egyesület helyiségeiben ülést tartott, mert e közben megérkezett Kristóffynak egy másik rendelete, melylyel a 65-ös bizottságot feloszlatja. Elhatározását azzal okolja meg, hogy e bizottság a közigazgatás rendes menetét rendszeresen gátolja, magának nemcsak a közgyűlés hatáskörén is túlterjednek. Megtiltja ennek alapján, hogy a hivatalos helyiségeket e bizottságnak rendelkezésére bocsássák; a tisztviselőknek pedig meghagyja, hogy a bizottságnak semmiféle javaslatát átvenniök, semmiféle intézkedéseit végrehajtaniok nem szabad. A bizottság megszerkesztette az e leíratra adandó tiltakozó felíratot. Az űlés végeztével báró Prónay Dezső és a 65-ös bizottság jelenlevő tagjai átvonultak a folyosón az I. aljegyző hivatalos szobájába. Ekkor érkezett meg Rudnay főkapitány vezetésével egy nagyobb lovas- és gyalog rendőrcsapat. Rudnay, azt hivén, hogy a 65-ös bizottság ott űlésezik, legényeivel erőszakosan betört az aljegyző szobájába s onnan báró Prónay Dezsőt, Gulner Gyulát, Babó Mihályt, gróf Keglevich Gábort, Posgay Mikóst, Fazekas Ágost főjegyzőt, és a többi jelenvolt bizottsági tagokat és tisztviselőket erőszakosan eltávolíttatta.

A rendőrség azonban továbbra is a vármegyeházán maradt s azt megszállva tartotta.

Délután a 65-ös bizottság báró Prónay Gábor Esterházy-utczai lakásán értekezletet tartott és ott a következő proklamácziót szerkesztette meg:

Közben gróf Laszberg Fazekas Ágost főjegyzőtől erőszakkal átvette a főjegyzői hivatalt. Mivel azonban a vármegyei tisztviselők sorában nem talált senkit, ki e hivatal átvételére rábírható lett volna, az önkényt vállalkozó Römer Róbert belügyminiszteri segédtitkárt nevezte ki ideiglenes vármegyei főjegyzővé.

Ettől a percztől kezdve Römer látta el aláírásával az alispáni kiadványokat. Szabó Géza eljegyző, a vármegyei hivatalos lap szerkesztője azonban a Römertől aláírt rendeletektől megtagadta a közzétételt. Ennek következtében a hivatalos lap november 30-iki 48. száma üresen, csupán az egyes rovatok czímeinek felsorolásával jelent meg. Rőmer ezért azonnal előterjesztést tett Laszberg főispánnak a szerkesztő felfüggesztése iránt.

A központi tiszti kar tagjai pedig a Pannónia szálloda külön termében rögtönzött értekezletet tartottak, melyen abban történt egyértelmű megállapodás, hogy a közönség érdekeinek megóvása végett a sürgős hivatalos teendőket ellátják s az előadói javaslatokat elkészítik ugyan, de minden hivatalos és magánérintkezést megtagadnak a törvényesen el nem ismert szervektől.

A november 27-ére összehívott közgyűlésen újabb meglepetés érte a vármegyét. A kora reggeli órákban nemzetközi szoczialisták, faczér pinczérek és egyéb gyanús elemek egész tömegével rakták meg, Kristóffy utasítására, a vármegyeház űléstermének karzatát és a földszint oldalrészeit. Ezt a tisztességtelen tömeget arra bérelték fel, hogy a közgyűlést zavarják meg s a bizottsági tagokat esetleg inzultálják. Az űlésen ugyanis gróf Laszberg, minden áron, elnökölni akart.

A tömeget Laszberg később ugyan, Gulner Gyula és Fazekas Ágost erélyes közbenjárására, eltávolíttatta, de ekkor meg a csendőrök szállták meg a termet, a melyben a tekintélyes számban megjelent bizottsági tagok már helyet is alig tudtak kapni.

A közgyűlés előre megállapított haditerv szerint folyt le és Laszberg teljes vereségével végződött. Ugyanis Holló Lajos bizottsági tag hirtelen szólásra állott fel és harsány hangon a következő kijelentést tette:

Szabályrendeletünk értelmében, ha főispán nincs, az alispán és főjegyző pedig gátolva vannak az elnöklésben, a közgyűlésen az árvaszéki elnök tölti be az elnöki tisztet. Minthogy ez az eset most bekövetkezett és 10 óra elmult, felkérjük az árvaszéki elnök urat, nyissa meg a közgyűlést.

Dalmady Győző árvaszéki elnök a következő pillanatban már meg is nyitotta a közgyűlést, a mely ezután valósággal szédületes tempóban ment végig a tárgysorozaton, mert azt mindenkép akarták tárgyalni addigra, a mire Laszberg rászánja magát, hogy a terembe bejőjjön.

Az első előadó Szabó Géza volt, a ki bemutatta a Fejérváry-kormány újból való kineveztetésére vonatkozó leíratát. A közgyűlés e leíratra a következő rövid határozatot hozta:

Mivel a törvényhatósági bizottság a kormány első kineveztetése alkalmából álláspontját f. évi július hó 17-én tartott üléséből kifejtette s mivel a jelenlegi kormányt második kineveztetése folytán sem tartja parlamentárisnak, ennélfogva sem alkotmányosnak, sem törvényesnek: a körlevelet válasz nélkül levéltárba helyezi.

A következő pontot ismét Szabó Géza aljegyző adta elő. Ez Kristóffynak egy rendelete volt, melyben megsemmisíti a vármegyei ellentállási alap megteremtését czélzó közgyűlési határozatot. Ezzel a rendelettel a közgyűlés még rövidebben 424bánt el: "irattárba tette; mint tárgytalant, miután a határozat már végre lett hajtva!"

A tárgysorozat harmadik pontját Agorasztó Tivadar aljegyző terjesztette elő. Ez Kristóffynak az a rendelete volt, a melylyel Fazekas Ágostont főjegyzői állásától felfüggeszti. Agorasztó sietve mutatott rá Kristóffy törvénytelenségére és felületességére és indítványozta, mondja ki a közgyűlés, hogy

1. a belügyminiszter rendeletét, a mely az 1886. XXI. t.-cz. 90. §. értelmében törvénytelen és igy "önmagában semmis", figyelembe sem veszi, hanem utasítja Fazekas Ágoston főjegyzőt, hogy a főjegyzői, esetleg alispán-helyettesi teendőket továbbra is vigye.

2. az 1876. VI. t.-cz. 72. §-a alapján felhívja a közigazgatási bizottságot, hogy tegyen felvilágosító jelentést arról, hogy a fegyelmi eljárást megelőző vizsgálatot az azt elrendelő belügyminiszteri rendelet törvénytelen volta daczára megindította-e és ha igen, a Kb. Ü. Sz. értelmében beszerezte-e azt a főispáni jelentést melynek alapján a fegyelmi eljárást megelőző vizsgálat elrendeltetett és ezen főispáni jelentés tartalmazza-e azt a valótlanságot, a melyre fönntebb az előadó rámutatott?

3. Az 1886. XXI. t.-cz. 2. §-a alapján az országgyűlés képviselőházához feliratot intéz, kérve Kristóffy József belügyminiszternek az 1886. XXI. t.-cz. 90. §-ának megsértéséért az 1848. III. t.-cz. 32. §-a a9 pontja és 32. §-a alapján leendő vád alá helyezését.

A közgyűlés ezt az indítványt is viharos tetszéssel magáévá tette, mire Dalmady Győző elnök felhívta a közgyűlést, hogy tekintettel az alispán betegségére, válaszszon a törvény értelmében helyettes alispánt. Holló Lajos báró Prónay Dezsőt ajánlotta, ki azonban e megtiszteltetést magától elhárította; ép úgy gróf Keglevich Gábor is, mire egyhangúlag gróf Vigyázó Ferenczet kiáltották ki helyettes alispánnak, a ki nyomban le is tette az esküt, úgy hogy a mikor Laszberg rendőrökkel körülvéve a terembe lépett, a gyűlés már be volt rekesztve és a terem már félig üres volt.

Délben már gróf Vigyázó Ferencz helyettes alispán tiszteletére díszlakoma volt a Pannónia-szállodában, míg Laszberg sietett újabbi kudarczáról Kristóffynak jelentést tenni.

Kristóffy a történtekről értesülvén, november 28-án kelt rendeletével a hozott határozatokat megsemmisítette.

A vármegyei árvaszéki elnök, úgymond egyebek közt, a közgyűlést a főispáni helyettes erőszakos kizárásával törvénytelenül és jogtalanul nyitotta meg és így annak egész lefolyása törvény- és jogellenes lévén, ezen gyűlés törvényhatósági közgyűlésnek nem tekinthető, minélfogva a gyűlést és az azon hozott határozatokat semmiseknek jelentem ki s ezen gyűlés határozatainak végrehajtásától a vármegyét eltiltom.

Egyben Laszberg utasította a rendőrséget, hogy gróf Vigyázó Ferenczet a megyeházára ne engedje be. Közben a tisztviselők rendesen végezték dolgukat és feldolgozták az aktákat, melyeket azután egyszerűen az asztalukon hagytak. Miután pedig a járások összes levelezéseiket egyenesen gróf Vigyázóhoz intézték, Rőmernek nem is volt hivatalos postája.

November 30-án Kristóffy megindíttatta Fazekas Ágoston ellen a bűnvádi eljárást hivatali vétségek czímén és a rendőrség még aznap ki is hallgatta.

Ugyanezen napon gróf Vigyázó Ferencz több bizottsági taggal a vármegyeházára ment, honnan azonban Laszberg karhatalommal eltávolíttatta, a mi ellen gróf Vigyázó Ferencz a vármegye közönségéhez intézett "Óvás"-ban tiltakozott.

Deczember 1-én már az alkotmányvédő bizottság folyósította az összes tisztviselők fizetését, a melynek fedezésére már jelentékeny alap gyűlt össze a "Magyar Általános Takarékpénztár"-ban. Gróf Károlyi Sándoron és báró Prónay Dezsőn kívül, többek között még gróf Vigyázó Sándor is küldött 20,000, gróf Dessewffy Emil 10.000 és gróf Vigyázó Ferencz 8000 koronát.

A Laszberg által decz. 2-án a főszolgabírákhoz és a Rőmer által 4-én a középponti tisztviselőkhöz intézett rendeleteknek, hogy öt nap alatt nyilatkozzanak, vajjon hajlandók-e az ő közvetetlen rendeleteiket foganatosítani, mert ha nem, azt az engedelmesség megtagadásának fogják tekinteni, alig volt hatása.

A főszolgabírák a Rőmertől aláírt rendeleteket visszaküldték, Laszberg rendeletére pedig nem is válaszoltak. Sárközy Pál monori és id. Teszáry László 425abonyi főszolgabíró pedig válaszképen egyszerűen beküldték nyugdíjaztatásuk iránti kérvényüket.

Deczember 16-án váratlanul visszaérkezett Beniczky Lajos és elfogalta hivatalát. Gróf Vigyázó Ferencz is eljött és alispánhelyettesi megbizatását letette Beniczky kezébe és felszólítására Rőmer is kénytelen volt az alspáni pecséteket és ügydarabokat Beniczkynek átadni. Laszberget is meglepte ez a fordulat. Felszólitotta az alispánt, hogy a belügyminiszter rendeleteit azonnal hajtsa végre. Beniczky Laszberg átíratára a következő kemény és leczkéztető választ adta:

Méltóságodnak f. hó 16-án kelt és "Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és Kecskemét th. város főispánja" körírattal ellátott levele ellen, a melyben a vezetésemre bízott vármegye főszolgabíráihoz és a rt. városok polgármestereihez a belügyminiszter úr f. évi 70742. sz. rendeletének végrehajtása tárgyában 680. f. i. 1905. sz. a. intézett utasítás végrehajtásának ellenőrzésére szólít fel, óvást emelek, mert Méltóságod ezen felszólitás megtételére jogosultsággal nem bír. Az a körülmény ugyanis, hogy Méltóságod Ő cs. és Apostoli kir. Felségének f. é. november hó 20-án kelt legfelsőbb elhatározásával Tahy István kinevezett, de még esküt nem tett főispánjának betegség által való akadályoztatása tartamára helyettesíttetett, még nem adta meg Méltóságodnak azt a jogot, hogy hozzám a szóban forgó, vagy általában bármely felhívást intézhessen, mert általános jogelv az, hogy a helyettes nem gyakorolhat több jogot, mint az, a kit helyettesít. Már pedig Tahy István kinevezett főispán joghatósággal nem bír és annak gyakorlását meg sem kezdette, illetve meg sem kezdhette, mert az 1886:XXI. t.-cz. 60. §-ában előírt és a joghatóság megkezdéséhez szükséges hivatali esküt még nem tette le és így Méltóságod a vezetésemre bízott vármegye területén szintén nem gyakorolhot joghatóságot és a minisztertanács által az 1886:XXI. t.-cz. 64. §-a alapján adott felhatalmazást jogszerüen igénybe nem veheti, következésképen hozzám felhívásokat nem intézhet és a vármegye tisztviselőivel nem rendelkezhetik és pedig annál kevésbé, mert biztos tudomásom van arról, hogy Tahy István a főispáni állásáról lemondott és így Méltóságod megbízatása, a mely Tahy István betegség által való akadályoztatás időtartamára szólott, megszünt.

Egyúttal tájékozásul megjegyzem, hogy a joghatósággal biró és illetékes hatóságok rendeleteinek végrehajtását is csak akkor ellenőrizhetem, illetve az ellenőrzés csak akkor lehet - feltéve, hogy azok törvényt nem sértenek - kötelességem, ha azok hozzám vagy a vármegye közönségéhez érkeztek, de azon rendeletek végrehajtásának ellenőrzése, a melyek elkerülésemmel, vagy a vármegye közönségének elkerülésével adatnak ki a vármegye tisztviselőinek és közegeinek, nem feladatom. Már pedig a szóban forgó, ámbár joghatóság hiányában, de a fenthivatkozott levél szerint mégis kiadott utasítás, a törvényhatóság első tisztviselőjének mellőzésével küldetett szét.

Budapesten, 1905. évi deczember hó 18-án. Beniczky s. k., alispán.

Beniczky természetesen Fazekas Ágoston főjegyzőt és Szabó Géza aljegyzőt ismét visszahelyezte előbbi megbizatásaikba, de Rőmernek többé semmiféle ügydarabot nem osztott ki. Közben azonban meglátogatta Kristóffyt, hogy tőle a rendőrségnek a vármegyeházáról leendő eltávolítását kérje; de lépése eredménytelen maradt. Ezt a látogatást Kristóffy egy Beniczkyhez intézett leiratában azonban olybá tüntette fel, mintha néki az alispán ez alkalommal a vármegye leszerelését igérte volna meg. Beniczky 1905 decz. 27-én válaszolt Kristóffynak, helyreigazítva a neki imputált nyilatkozatot.

Január 4-én volt a Fazekas Ágoston főjegyző ellen megindított büntető per főtárgyalása, melyre Drill Béla járásbíró előre elkészített ítéletet hozott magával és azt a védők tiltakozása ellenére felolvasta, mely szerint Fazekast a bíróság bűnösnek mondja ki és két havi fogházra és állásának elvesztésére itéli. A váratlan ítélet - mely ellen a védők természetesen semmiségi panaszt jelentettek be - óriási izgalomnak volt okozója, mely az ügyészi megbizottat és a járásbírót sem kimélte meg a közönség erős inzultusaitól.

Két nappal később Tahy István egyik barátjához intézett nyilt levélben érdekes leleplezést közölt, mert meghazudtolta Kristóffynak a Tahy főispánságával összefüggő összes intézkedéseit, a mennyiben Tahy e levelében kijelentette, hogy ő volt az első az újonnan kinevezett főispánok között, a ki felmentését kérte és még november első felében adta be lemondását. ezt a levelét is már mint volt 426főispán írta alá. Mind ezek következtében Laszberg szereplése is - a mennyire ez egyáltalán fokozható volt - még nagyobb ellenszenvet keltett. Habár ezt tudta, mégis mindenáron erőszakolta, hogy a január 8-ra hirdetett közgyűlésen ő elnököljön, sőt e czélra belépésre jogosító igazolványokat hozott forgalomba; s miután ugyanezt Beniczky is megtette, előrelátható volt, hogy a közgyűlési terem erős összetüzésnek lesz a szinhelye. Igy is volt. A rendőrség ismét megszállotta a vármegyét és környékét. Pont 10 órakor Laszberg és Rőmer megjelent a közgyűlési teremben, erős rendőrfedezet mellett. Laszberg fülsiketítő zajban, melyben a legerősebb sértések röpködtek feléje, az állványra lépett és mondott valamit; de mikor látta, hogy az iszonyatos zajongás szünni nem akar, Rőmert karonfogva, sietve távozott. Mikor erre a zaj nagynehezen lecsendesedett, Beniczky állott az elnöki szék előtt és ezeket mondotta:

- Laszerg, Győr vármegye főispánja, kijelentette, hogy a közgyűlést megnyitja, azonban a kedélyek izgatottságára való tekintettel nyomban be is rekeszti. Én ezt a szereplését Győr vármegye főispánjának törvénytelennek tartom, mert itt esküt nem tett. Kijelentem, hogy a törvény és az ügyrend értelmében az elnöklésre itt csak én vagyok jogosítva. A közgyűlést e jogomnál fogva megnyitom és mivel rendőri karhatalommal vagyunk megszállva, itt tárgyalni nem lehet, tehát indítványozom, hogy a bizottsági tagok vonuljanak ki a teremből és a közgyűlés folytassuk a "Sas-kör" helyiségében.

A bizottsági tagok azután a Sas-körben az egész tisztikarral együtt megtartották a közgyűlést, a melyen elhatározták: hogy Laszberg győri főispán ellen bűnvádi feljelentést tesznek és a feljelentés megtételével Zolnay Jenő tiszti ügyészt bízzák meg; hogy jövőben a törvényhatósági bizottság közgyűléseit nemcsak a vármegyeházán, hanem bárhol másutt is megtarthatja; hogy a törvényhatósági bizottság felíratot intéz Kristóffy vád alá helyezése iránt a képviselőházhoz; hogy a vármegye állami dotácziójának megszüntetése miatt a rendezett tanácsú városokat és községeket utasítja, hogy egyenes állami adójuk 10%-ának megfelelő összeget vármegyei közigazgatási és gyámhatósági költségek czímén, épen úgy, mint eddig, a vármegyei kőnyomdai költséget, a költségvetéseikbe szükségletként állítsák be, illetőleg a folyó évre ezen költségek fedezéséről, a mennyiben az ez évi költségvetés már megállapíttatott volna, a községi törvény 128. §-a értelmében gondoskodjanak és az ekként előirányzott összeget a községi pótadónak az 1883:XLIV. t.-czikkben meghatározott módon és időben való erélyes behajtása mellett, vagy a mennyiben kellő készlettel rendelkeznek, egyéb jövedelmeiből már most a vármegyei gazdasági egyesülethez, annak elnöke, vagy más megbizottja útján késedelem nélkül küldjék be; hogy úgy ezen 10%-os közköltségre nézve, valamint a gyűjtési akczióból befolyó egyéb adományokra nézve a törvényhatóság szavatosságot vállal az iránt, hogy azok a törvényes rend helyreálltával a befizetők adójába beszámítatni fognak; hogy a városok és községek utasíttatnak, hogy saját tőkéik és készleteik biztosításáról a tisztviselőiknek felfüggesztés vagy elmozdítás esetére ezen készletekből, vagy más forrásokból leendő fizetéséről haladék nélkül azonnal gondoskodjanak; hogy a törvényhatósági bizottság az alkotmányunkért folytatott mostani válságos küzdelemben a tisztviselők részéről tanúsított önzetlen és hazafias viselkedésért teljes bizalmát és elismerését fejezi ki és elvárja tőlük továbbra is, hogy lankadatlanul kitartanak a nemzeti küzdelemben. A törvényhatóság újólag biztosítja tisztviselőit, hogy a netalán elszenvedendő anyagi károkért, üldöztetésekért teljes erkölcsi és anyagi elégtételt fog nyujtani. Egyúttal pedig újólag is eltiltja őket a törvénytelenül kinevezett főispánnal, vagy annak közegeivel való bárminemű érintkezéstől; hogy bármit határozzon is a törvénytelen kormány, a tisztviselők viselkedésük iránytűjéül egyedül a törvényt és az alkotmányt tekintsék és kövessék azon bizottság utasításait, mely báró Prónay Dezső elnöklete alatt az alkotmány védelmére kiküldetett, a mely bizottságot a közgyűlés újólag utasítja, hogy minden üldöztetés és erőszakoskodás mellett is maradjon együtt és védelmezze meg alkotmányosságunkat és vármegyének és a tisztviselőknek érdekeit. Ha a bizottság üléseit a vármegye székházában meg nem tarthatja, feljogosíttatik azt bárhol megtartani.

Végül a közgyűlés ismételten bizalmat szavazott Fazekas főjegyzőnek és Győr vármegye amaz átíratára vonatkozólag, a mely Laszberg-nek bizalmatlanságát és megvetését nyilvánítja hazafiatlan viselkedése fölött, kijelentette a 429közgyűlés, hogy az átíratot örvendetes tudomásul veszi és örök emlék gyanánt a vármegye levéltárába elhelyezni rendelte. Ezek után Beniczky Lajos alispán berekesztette a közgyűlést.

Kristóffy, különösen Tahy leleplezésének kellemetlen hatása alatt, január 9-én leíratot intézett Beniczkyhez, melyben a saját és Laszberg eljárást szépíteni igyekezett és egyidejűleg felhívta, hogy előtte ismertetett szándékának megvalósítása érdekében eddig kifejtett működéséről és annak eredményeiről haladéktalanul tegyen szóbeli jelentést.

Habár a bizottsági tagok közül többen figyelmeztették Beniczky, hogy ne menjen Kristóffyhoz, mégis elment hozzá, mert békés természete abban a hitben ringatta, hogy így a további bonyodalmaknak elejét veszi. Beniczkynek e gyengéjét azután Kristóffy kellően ki is használta és többször maga elé idézte, a mivel Beniczkyt természetesen lejáratta és ellene a bizalmatlanságot felkeltette.

Közben Zolnay Jenő tiszti ügyész beadta Laszberg ellen a bűnvádi feljelentést; Kristóffy pedig a Saskörben hozott határozatokat semmisítette meg. Ezt Beniczky - Kristóffy utasitására - a január 8-iki közgyűlés jegyzőkönyvére is rávezettni rendelte, a mi azonban elmaradt és a hivatalos lapban is közzététette, a mi a tisztviselők és a bizottsági tagok között nagy megütközést keltett.

A február 20-án megtartott tiszti értekezleten közölte Beniczky a tisztikarral, hogy legközelebb Rudnay Béla főkapitányt nevezik ki Pest vármegye királyi biztosává; tudni óhajtja tehát, hogy a tisztviselők magukévá teszik-e a február 18-án a Royal-szállodában tartott értekezlet határozatait. Egyúttal felemlíti, hogy ő több idősebb tiszttársával nyugdíjba megy és 27-ére e czélból az ő elnöklése alatt rendkívüli közgyűlést hívott össze, melynek megtarthatására Kristóffytól garancziákat nyert. E bejelentést heves vita követte, melynek eredményeképen kimondotta az értekezlet, hogy a mint Rudnay kinevezéséről hivatalos tudósítás érkezik, az egész tisztikar azonnal lemond.

Huszonnégy órával az értekezlet után kézbesítették Beniczky Lajos alispánnak Fejérváry Géza miniszterelnök leíratát, a mely közli a vármegye közönségével, hogy a király Pest vármegyébe Rudnay Béla budapesti főkapitányt teljhatalmú királyi biztosnak nevezte ki. A leírat, mely február 19-éről van keltezve, szószerint következőképen hangzott:

Nyomban e leírat kézbesítése után 26, a vármegyeházán jelenlevő tisztviselő, átnyujtotta Beniczkynek lemondási kérvényét, mely a következőképen hangzott:

Alig, hogy Beniczky a kérvényt átvette, megjelent nála Buth Károly belügyi osztálytanácsos, kivel Beniczky hosszu ideig tárgyalt és azután együtt mentek Kristóffyhoz. Ugylátszik, hogy Kristóffy megtudva a tisztikar elhatározását, pressiót akart gyakorolni Beniczkyre azzal, hogy az esetben, ha a tisztikart nem tudja lemondásának visszavonására rávenni, a febr. 27-iki közgyűlést nem engedi megtartani. Beniczky ez irányban el is követett mindent, a minek végre is nyílt szakadás lett a következménye és a tisztikar teljesen elfordult tőle. Erre azután Kristófy azzal válaszolt, hogy az említett közgyűlést tényleg betiltotta, a miről Beniczky táviratban értesítette a törvényhatósági bizottság tagjait.

Február 26-án Ivánka Pál váczi főszolgabíró, miután Beniczky, lemondása ellenére sem intézkedett a hivatal átvételére nézve, a hivatalt lepecsételte és szolgabíró társaival és a többi tisztviselőkkel együtt otthagyta. Ugyanaz nap Prónay Dezső lakásán ülésezett a 65-ös bizottság és kimondotta, hogy az ellentállási alap megerősítésére járási bizottságokat fog alapítani.

Közben erélyesen folyt a tisztviselők puhítása Rudnay részéről. Egyenként magához idézte őket és mindenféle fenyegetéssel maradásra akarta őket kényszeríteni; sőt mikor az egyik tisztviselő arra is hivatkozott, hogy nem lehet őket munkára kényszeríteni akkor, a mikor a kormány már hónapok lehetetlenné tette javadalmazásuk folyósítását, azonnal intézkedett, hogy ez megtörténjék. Mivel azonban a nyugtákat a királyi biztosnak kellett volna bemutatni láttamozás czéljából, senki sem jelentkezett fizetése felvétele czéljából. Rudnay ennek következtében, a tisztikart megfélemlítendő, beküldte a törvényhatóságnak a teljhatalmát részletesen megállapító, következő királyi leiratot:

Rudnay ezután táviratilag elmozdította a váczi szolgabíróság tisztikarát és Beniczky utján Marschalkó Béla aljegyzőt bízta meg a hivatal vezetésével, a ki azonban a rendelet vétele után, semhogy annak eleget tegyen, elbujdosott. Rudnay erre Buth min. osztálytanácsossal és nagy rendőri apparátussal a vármegyeházára ment, a hol a tisztviselőket az alispáni hivatalba hívta össze. Mikor azok ott megjelentek, megdöbbenve látták, hogy Rudnay mellett egy ismerős alak áll: Csapó Lóránd, a pomázi főszolgabíró. Rudnay pedig elővett egy hivatalos iratot és felolvasta azt, a mint következik:

Eddig terjedt az indokolás. A jelenlevők halálos csendben, mélyen megilletődve hallgatták végig a vármegye önkormányzatának ezt a halálitéletét.

A csendet Beniczky alispán törte meg, ki Rudnayt felkérte, hogy meggyengült egészségére való tekintettel, addig, míg nyugdíjazását elintézik, szabadságolja őt. Ez megtörtént, mire Rudnay Csapót bízta meg az alispáni teendőkkel.

1906 márczius 12-én a bizottság tagjai értekezletet tartottak báró Prónay Dezső elnöklete alatt, és kimondták, hogy mivel a törvényhatóság autonomiája felfüggesztetett s az 1886:XXI. t.-cz. rendelkezései önkényesen mellőztettek, a vármegye tisztviselőinek azon szabad elhatározásából folyó határozott lépését, hogy állásaikról lemondtak, az értekezlet teljes mértékben helyesli, és teljes garancziát nyujt arra, hogy az alkotmányhű tisztviselők állásaikba visszajussanak. Ezt a nyilatkozatot a tagok kivétel nélkül kötelezőleg aláírták.

A vármegye ellen elkövetett támadás ellen, annak bizonyítékául is, hogy a vármegye minden erőszak ellenére jogilag tovább él, a 65-ös bizottság a következő óvást adta ki:

"Hazánk legfontosabb közjogi alaptörvényei sértettek meg. - Megtámadtatott alkotmányunk épsége, a nemzet léte van veszélyben. - A törvényhatósági önkormányzat az alkotmány egyik biztosítéka. - A megyéket az alkotmány védbástyáinak nevezi az 1848:XVI. t.-cz. - A vármegyei intézmény a benne rejlő nemzeti éltető szellem az volt a múltban, kell, hogy az legyen jelenleg és a jövőben is.

Midőn a török hódoltság idején egész vármegyék területét megszállva tartotta az idegen hódító hatalom, a vármegyei intézményben rejlő éltető szellem még akkor is módot talált arra, hogy az ország meg nem szállott részeiben menedéket keresve, fenntartsa a jogfolytonosságát és a vármegyének mint intézménynek életét. - Most sem lehet ez másként. - Igy is van, így kell lennie.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye törvényes szervezetét megbontja a fegyveres erőre támaszkodó hatalom és látszólag megbénítja a vármegye életét, de el nem fojthatja azt, a míg csak nemzeti intézményeinek legcsekélyebb maradványai fönn maradnak.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye határozatánál fogva és annak nevében emeljük fel tiltakozó szavunkat és óvást emelünk mindazok ellen, a miket a hatalom világos törvényeink sérelmével alkotmányunk ellen elkövet.

Alkotmányunk alapelvei, alaptörvényeink, nevezetesen az 1848:III. t.-cz. és 1867:VII. t.-cz. 1. §-ának rendlkezései szerint Ő felsége a végrehajtó hatalmat a törvények és alkotmány alapján személyesen magyar felelős minisztérium által gyakorolja. - Ő felsége e törvények rendelkezése szerint a végrehajtó hatalmat magyar minisztériuma által és csak a törvények értelmében alkotmányosan gyakorolhatván, senkit nem ruházhat fel más hatalommal, mint a mely hatalom a törvényből ered. - Törvényeink értelmében pedig mindenféle hatalomnak, még Ő felsége hatalmának is korlátokat szab az alkotmány és a törvény. - Teljhatalmú királyi biztos kirendelése tehát ellentétben áll alkotmányunk alapelveivel, alaptörvényeink rendelkezéseivel. - Ellentétben áll azonfelül a törvényhatóságokról szóló 1886:XXI. t.-czikkel, a mely kifejezetten meghatározza, hogy a kormány a törvényhatóság ügyeiben felügyeleti és rendelkező hatalmát miként és mily korlátok között gyakorolhatja.

A teljhatalmú királyi biztos nem vonhatja magához a felelős kormány hatalmát, sem nem lehet jogosult arra, hogy a törvényeink által biztosított önkormányzatunk hatáskörét gyakorolhassa. - Az országgyűlésnek alkotmányunk és törvényeink szellemével ellentétben való feloszlatása, teljhatalmú kir. biztos kirendelése tehát alkotmányunk tettleges felfüggesztésének bizonyságai.

434A vármegye közgyűlése által reánk ruházott jog és kötelezettségnél fogva emeljük fel a vármegye nevében tiltakozó szavunkat és teszünk óvást az alkotmányos rendnek karhatalommal való megszüntetése ellen. Kijelentjük, hogy teljhatalmú kir. biztos kirendelése törvénytelen, intézkedései érvénytelenek.

Általában mindazok ellen, a mík törvényeink és az igazság ellenére a fegyveres erőre támaszkodó hatalom részéről ekép történnek, avagy történni fognak, ama hitben; hogy végre az igazság fog győzni, ünnepélyesen óvást teszünk, és emez óvásunkat vármegyénk levéltárába elhelyezzük."

Ezt az óvást az értekezlet a legnagyobb helyesléssel elfogadja s magáévá teszi. - Tekintettel azonban arra, hogy a törvénytelenségben tobzódó kormány a 65-ös bizottságot már önkényűleg feloszlatta, e tiltakozás közhirré tétele esetén a 65-ös bizottság tagjainak üldözésétől sem riadna vissza és a bizottsági tagok további alkotmányvédő működését megakadályozná: az értekezlet amaz álláspontra helyezkedik, hogy e magas szárnyalású óvást egész terjedelmében jegyzőkönyvileg örökíti meg, s az alkotmányos rend helyreálltával a vármegye levéltárába helyezi el, örök bizonyságtétel végett.

Rudnay Béla kir. biztos ez alatt hozzáfogott, hogy a vármegyeházán berendezkedjék. 1906 márczius 7-én kelt rendeletével a Beniczky nyugdíjazásával megüresedett alispáni székbe, a jövendő tisztújításig, Csapó Lorándot nevezte ki s egyébként mindama jogokat gyakorolta, a melyek csupán a közgyűlést illetik meg. Elintézte Beniczky Lajos alispán nyugdíjazását. Elfogadta a tisztviselők lemondását és helyökbe újakat nevezett ki. Megfosztotta a lemondott tisztviselőket nyugdíj- és kielégítési joguktól.

Csapó Loránd dr. alispáni kinevezése és az alispáni jogkör bitorlása ellen Agorasztó Tivadar tb. főjegyző közigazgatási bírósági panaszt dolgozott ki, melyet a 65-ös bizottság márczius hó 12-én tartott értekezlete helyesnek vallván, elfogadottnak és benyujtandónak jelentett ki.

Csapó mindezek ellenére úgy viselkedett, mintha örökösen meg akarna maradni az alispáni székben. Ismételten összehívta a központi választmány tagjait, a vármegyei tisztviselők közül pedig azokat a központi választmányi tagokat, a kik időközben tiszti állásaikról lemondottak, a választmányból erőszakosan kizárta, s őket - tiltakozásuk ellenére - a királyi biztostól kinevezett tagokkal helyetesítette. Az élessé vált összeütközésnek az vetett véget, hogy a törvényes választmányi tagok, báró Prónay Dezső és Gulner Gyula vezetésével az űlésből kivonultak és Csapó a saját embereivel folytatta az űlést; a hozott határozatok azonban végrehajtást nem nyerhettek.

A vármegye hivatalos lapjának április 5-iki számában hírül adta, hogy legközelebb az egész tisztikart újjászervezi és közölte a kinevezendő tisztviselők névsorát is.

De az erőszak embereire hirtelen, mint derült égből a villám, úgy csapott le a király elhatározása, mely a nemzet és uralkodója között az egyetértést helyreállította s az ország kormányzásának törvényes gépezetét állította vissza.

A pestmegyei ellentállás zárójelenete 1906 április 18-án játszódott le, a mikor Fazekas Ágoston főjegyző elnöklete alatt tartotta a törvényhatósági bizottság első rendes közgyűlését.

A törvényhatóság ez alkalommal Holló Lajos indítványára elhatározta, hogy a 65-ös bizottság érdemes elnökének báró Prónay Dezsőnek arczképét a vármegyeház díszterme számára megfesteti és márványtáblán örökíti meg hű tisztviselői nevét.

E tisztviselők névsora a következő: Fazekas Ágost főjegyző, Kemény Kálmán tb. főjegyző, Agorasztó Tivadar tb. főjegyző, Marschalkó Béla aljegyző, Szabó Géza aljegyző, Zolnay Jenő tiszti ügyész, Székely György árv. ügyész, Zlinszky János árv. ügyész, Ivánka Pál főszolgabíró, Endre Zsiga főszolgabíró, Geréby Imre főszolgabíró, Csikay Imre főszolgabíró, Tőkés Gyula árv. ülnök, Baky Imre árv. jegyző, Hirkó Béla árv. jegyző, Madarász Adorján tb. főszolgabíró, Lipthay Sándor szolgabíró, Almássy Sándor tb. főszolgabíró, Decsy József szolgabíró, Földváry Bertalan szolgabíró, Melczer Gyula szolgabíró, Halász Móricz szolgabíró, Martinovich László szolgabíró, Romeiser Vilmos tb. aljegyző, Erdélyi Lóránd tb. aljegyző, Morlin Adorján közig. gyakornok, Huszár Dezső tb. aljegyző, Hirkó Ferencz árv. fogalmazó, Katona Lajos közig. gyakornok, Ifj. Zolnay Jenő közig. gyakornok, Szuper Géza közig. gyakornok, Simig Gyula közig. gyakornok, Solnay 435Kornél árv. fogalmazó, Dudits Pál Oszkár árv. fogalmazó, Tóth Kálmán közig. gyakornok, Halász Bálint közig. gyakornok.

Kevéssel a közgyűlés után a nemzeti ellentállásnak egyik leglelkesebb vezetője: Gulner Gyula volt államtitkár lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja, míg Beniczky Lajos örökébe Fazekas Ágoston főjegyző lépett, a kit viszont a főjegyzői teendők vezetésében: Agorasztó Tivadar aljegyző váltott fel.

Azt az általános örömöt, melyet e kiváló tisztviselők előléptetése keltett, éppen csak az zavarta meg némileg, hogy Beniczky Lajos a vármegyének hosszú éveken át volt alispánja, azzal a keserű érzéssel vált meg állásától, hogy rajta nagy méltatlanság esett. A tisztikar és törvényhatósági bizottság csaknem osztatlanul át is értette és méltányolta Beniczky Lajosnak ezt a keserűségét, mert távozása tényleg azt a látszatot kelthette fel, mintha nyugdíjazása netán hazafiatlan magatartásának lett volna következménye. Erről azonban szó sem volt. Beniczky ugyan sok hibát követett el nehéz felelősségteljes állásában, de magatartásához sem a hazafiatlanság, sem az érdekhajhászás gyanújának még csak árnyéka sem fér.

A 65-ös bizottság befejezvén működését, a nemzeti kormány kineveztetésével s a jogrend helyreálltával, 1906 július 12-én beszámoló űlést tartott, a mely örvendetes tudomásul vevén az elért eredményeket, a következő köszönő nyilatkozatot bocsátotta ki azokhoz, a kik az ellentállási alaphoz hozzájárultak

"Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye adófizető polgáraihoz!

Magyarország alkotmánytörténetének egy korszakalkotó fejezete záródott le, a mikor a jelenlegi nemzeti kormány kineveztetésével, hosszas, önfeláldozó küzdelem után, a képviselőházi többségben nyilvánuló nemzeti akarat jutott érvényesülésre.

Vármegyénk törvényhatósági bizottságának élén a 65-ös bizottság nagy horderejű szerepre vállalkozott ebben a küzdelemben: az alkotmányvédelem zászlaját vette a kezébe.

Hogy mennyire sikerült ezt a zászlót diadalra juttatni, ennek megitélése a történetíró hivatása lesz.

Legjobb hitünk szerint, emelt fővel tekinthetünk vissza erre a küzdelemre. S ebben, a pillanatban első tekintetünk a hazafias nagylelkűség ama bajnokaira esik, kik az első hívó szóra siettek megteremteni az alkotmányvédő bizottság szükséges eszközeit. Alig hangzott el múlt évi szeptember hó 18-án tartott űlésünkből kibocsátott felhívásunk a vármegye adófizetőihez, mely arra vonatkozott, hogy az előző évi állami adókkal arányban álló összegeket bocsássák a vármegye rendelkezésére, hogy az így egybegyűlő összegből biztosíttassanak a fizetésüktől megfosztott alkotmányhű, becsületes tisztviselők: 72 filléres tételtől 28000 koronás összegig sietett hozzájárulni szegény és gazdag, község és város, mint erkölcsi testület a szükséges alkotmányvédelmi alap megteremtéséhez.

Ősi alkotmányunk diadalmaskodott, a joguralom visszatért, az alkotmányvédelmi alap rendeltetése megszünt.

A befolyt adományok visszatérítése folyamatban van: a kisebb adófizetők községi elüljáróságaik útján, a közvetlen adófizetők, valamint községek és városok közvetlenül kapják vissza nagylelkű adományaikat.

Mielőtt a 65-ös bizottság működését a legjobb igyekezettel teljesített kötelesség tudatával befejezné, utolsó szavunkat polgártársainkhoz intézzük s ez a szó a köszönet és hála szava. Áldozatkészségük megbecsülhetetlen támaszunk volt a múltban, - hitünk, reménységünk, nemzeti önérzetünk záloga a jövőre! Kísérje utaikon a vármegye törvényhatósági bizottságának s a vármegye tisztikarának hálás köszönete s azon óhajunk, hogy a kik a válságos időkben ilyen politikai körültekintést és érettséget tanúsítottak, hintsék hazaszeretetüknek erejét a kishitűek között, hogy nagy, egységes és megbonthatatlan táborban találjon hasonló körülmények között, örökös küzdelemre szánt nemzetünk minden magyart!

Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye 65-ös bizottságának Budapesten 1906 június hó 12-én tartott üléséből."

Végül a törvényhatósági bizottság foglalkozott a 65-ös bizottság végjelentésével és a bemutatott beszámoló jelentést hazafias örömmel vette tudomásul s mind a 65-ös bizottságnak, mind nagynevű elnökének is, alkotmányunk szentségét, törvényeink sérthetetlenségét szolgáló s az egész ország elismerését kiérdemlő hazafias működéséért hálás köszönetet fejeztek ki. - S tekintettel a legközelebb 436lefolyt időszak tapasztalataira, a 65-ös bizottságnak 13373/923 kgy. 1905. szám alatt adott megbízást továbbra is fenntartotta, felkérte, hogy ha az alkotmányvédelem szüksége beáll, működését kezdje meg, - s a beszámoló jelentésben körülírt 50864 korona maradványt - annak kijelentése és hangsulyozása mellett, hogy ez nem olyan jellegű pénz, mely az 1883:XV. t.-cz, rendelkezése alá tartozik; - továbbra is a 65-ös bizottság birtokában és kezelésében kivánta hagyni, hogy nem várt körülmények között akadály nélkül felelhessen meg kijelölt rendeltetésének.

Meg kell végül jegyezni, hogy a 65-ös bizottságnak sokkal jelentékenyebb összeg állott rendelkezésére, mint a minő annak lezárt számadásában kitüntethető volt, mert többen úgy intézkedtek, hogy megjelölt pénzintézetnél a saját nevükre vezetett folyószámla fölötti rendelkezésre és utalványozásra, fölhatalmazták a 65-ös bizottság elnökét.

Az ellentállás vezéreit és a tisztikart a nagyközönség elismerő kitüntetésének jeleivel halmozta el, Fazekas Ágoston főjegyzőt 73 község és rt. város, báró Prónay Dezsőt, Gulner Gyulát, Agorasztó Tivadart és Szabó Gézát szintén több község választotta díszpolgárává.

Az újonnan megalakult tisztikar pedig, tanuságot teendő arról, hogy megértette az ellentállás történetének tanulságait s hogy hasonló körülmények között egységesen, megbonthatatlan sorokban áll a nemzet szent jogainak megvédésére: becsületbeli nyilatkozatot írt alá, melyben esküvéssel pecsételi meg, hogy törhetetlen kitartással és becsületes hűséggel áll kivétel nélkül harczvonalba, törvényeink szentségének és alkotmányunk sérthetetlenségének védelmére, mindenha!