Bánhida, a Gerecse hegycsoport alatt fekvő nagyközség. Nevezetes hely, mert Kézai krónikája szerint itt verte meg Árpád hada Szvatopluk seregeit. A Névtelen szerint is itt semmisültek meg Szvatopluk seregei, Thuróczy pedig azt állítja, hogy az ő idejében Bánhida romjai még láthatók voltak. Ősidők óta megült hely, a hol számos bronzkori lelet kerül elő. Első okleveles említése 1288-ban történik; Szapolyay János idejében pedig két Bánhida is szerepel, mert Szapolyay egyik oklevelében altera Banyhyda van említve. A XVI. század elején Héderváry Ferencz volt az ura, de 1526-ban Bakith Pál, testvére, leánya és neje kapnak reá kir. adományt. Később az Esterházyak kezére jutott és most is gróf Esterházy Ferencznek és gróf Esterházy Móricz örököseinek van itt nagyobb birtokuk. A török világban elpusztult. Határában, a Gerecse-hegyen, a millennium alkalmából felállított hatalmas Turul-szobor közelében van a Szelim-lyuknak nevezett barlang, mely arról nevezetes, hogy a hagyomány szerint a török dúlások alatt hét község népe menekült ide a törökök elől, a kik azonban e rejtekhelyet felfedezvén, a barlangnyilás előtt felhalmozott és meggyújtott rőzsével, a barlang összes menekültjeit megfojtották. Tény, hogy e barlangban még az újabb időben is sok embercsontot találtak. A mult század elején több liszt- és fűrészmalma volt. Most Szvoboda Gyulának van itt mészégető körkemenczéje. 1894-ben a községnek több mint harmadrésze leégett. A községben 353 ház van. Lakosainak száma 2220 s így a lakosság a mult század eleje óta, a mikor csak 1185 lakosa volt, majdnem ezer lélekkel szaporodott. A török dúlás után történt telepítés óta a tótajkúak száma lett túlnyomó. Vallásuk róm. katholikus és templomuk 1885-ben épült. Ide tartoznak Körtvélyes és Síkvölgy puszták, Bánhida és Rigó majorok és a Lapatári malom. Körtvélyes és Síkvölgy puszták szintén az Esterházy-féle uradalomhoz tartoznak. Ez utóbbi puszta határában állott hajdan Szent-Bertalan kolostora. Hogy mikor és mily körülmények között pusztult el, arra nézve hiányzanak a megbízható adatok. Közel ide fekszik Vitány vára is, és 1216-ban Vitán falu is említve van. 1410-ben István fia János de Vythan szerepel. 1417-ben Silstrangot ismerjük vitányi várkapitányként. 1438-ban Albert király és neje Erzsébet Vithan várát Rozgonyi Istvánnak zálogosítja el, a mit 1459-ben Mátyás király Rozgonyi István fia javára megerősít. 1450-ben Kálnay Péter a vitányi várnagy. 1492-ben még a Rozgonyiak kezén van. Később azután a gesztesi vár sorsában osztozva, elpusztult. Bánhidának saját postája, távíró- és vasúti állomása van.

Baromlak, Bars vármegye felől, a határszélen fekszik. E kisközség házainak száma mindössze 42 és lakosaié, a kik nagyobbrészt tótajkúak és mindannyian róm. kath. vallásúak, 422. Postája, távírója és legközelebbi vasúti állomása Udvard, vagy Érsekújvár. Némelyek szerint hajdan királyi marhaállás, vagyis mint neve is mondja: baromlak volt. Azelőtt a ma Öregfalu néven ismeretes dűlőn állott, a honnan azonban, vízhiány miatt, át kellett telepednie. Első okleveles nyoma nem nyúlik vissza tovább, mint 1529-ig, a mikor e birtok fölött Szentmihályi Tamás és Kürthy Miklós pörösködnek. 1562-ben Ujfalussy Miklós kapott reá királyi adományt. 1576-ban már a törökdúlásoknak esett áldozatúl és mindössze öt háza állott fenn, 1669-ben pedig szintén a törököktől teljesen elpusztított helységek között szerepel. 1599-ben Nagyváthy Menyhért és Boldizsár is birtokosaiként vannak említve, 1603-ban pedig az Izdenczy családbeliek osztozkodtak rajta. 1619-ben Csery Mihályt, 1636-ban pedig Bogyó Pál özvegyét: Borne Katalint is a birtokosai között találjuk. Ez időtájt pusztult el másodszor. 1692-ben Akács Imre új adományt kap az egész Baromlakra. 1750-ben ismét más birtokosával ismerkedünk meg Borfői Bory László személyében, a ki itteni részét, úgy látszik, Barinay Teréznek és Bajcsy Józsefnek adta el, mert három évvel később már ezek a földesurai. A mult század elején Platthy Mihály, Reinprecht Ignácz, Rozsos László és a Bajcsyak voltak a közbirtokosai, majd e családokon kívül még Illés György és Pyber Ignácz. Katholikus temploma a XIV. században már fennállott.

Bogya, csallóközi magyar kisközség, az ú. n. Zsemlékes tó mellett. Körjegyzőségi székhely. Házainak száma 137, lakosaié, a kik kevés kivétellel ref. vallásúak, 654. Posta van a faluban, távírója és vasúti állomása pedig Bogya-Gellér. Nemes- és Várbogya községek egyesítéséből keletkezett. 1268-ban 51találjuk első okleveles említését, és ekkor már vára is szerepel. Ugyanaz az oklevél már említi, a mai Zsemlyékes tavat, Semlekus néven. 1387-ben a komáromi vár tartozékaként van említve és ilyenül szerepel még 1592-ben is. II. Lajos idejében Literáti, alias Bogyai Kócz János fiait: Domonkost, Imrét és Bálintot iktatják itt némely részekbe. 1654-ben Vásárhelyi Mihály és Halasy István Nemes-Bogyán királyi adományt nyernek, négy évvel később pedig Szente Bálint nádori adományt kap ide. 1668-ban a Vas családbeliek osztozkodnak rajta. 1755-ben Baros Ádám is birtokosaként van említve. Később azután gróf Zichy István és Kürthy Antal, a Csepy, Pázmány, Fitos, Király, Antal, Csóka, Császár, Füssy, Szücs és Bereczk családok voltak a közbirtokosai, azután gróf Waldstein János, majd herczeg Sabran és most herczeg Sabranné, szül. Kálnoky grófnő örököseinek van itt nagyobb birtokuk. A községet több ízben sújtották árvízek, 1895-ben pedig majdnem egészen leégett. Ide tartozik Zsemlékes puszta és a bogyai rét, a hol eddig 44 ház és 1897-ben kápolna épült.

Bokod, a Vérteshegy aljában fekvő magyar nagyközség. Csák Miklós testvére, Ugrin esztergomi érsek végrendeletében szerepel 1237-ben, a mikor a Boukoud nevű ősi birtokát, 25 szabadossal együtt, Lőrincznek és Jánosnak hagyományozza. 1326-ban Bokodi György nevű királyi jegyző nevében is felmerül. A község levelesládájában őrzött egyik, 1689-iki oklevél, betűcserével Bodoknak is nevezi. Idők multán a báró Jeszenák családé lett, majd az Esterházyaké és most gróf Esterházy Miklós Móricznak van itt nagyobb birtoka. A község a török dúlások alatt elpusztult; az Esterházyak a törökök kiűzése után tótokat telepítettek ide, kiknek utódai már teljesen megmagyarosodtak. A községbeliek önsegélyző egyesületet és gazdakört tartanak fenn. 1885-ben a kolera pusztította a lakosokat. A községben három templom van, melyek közül a római katholikus 1779-ben, az ág. hitv. evangélikus 1780-ban és a református 1800-ban épült. A község házainak száma 351, lakosaié 1758. Vallásuk róm. kath., ág. ev. és ref., de közöttük az ág. hitv. evangelikusok vannak a legtöbben. Van itt posta és Bokod-Dad néven vasúti állomás is. Ide tartozik Szentgyörgyvár puszta, mely hasonlóképp az Esterházyaké. Nem messze e községtől fekszik Kereki puszta, melynek határában a hajdani vérteskereszturi benczés barátok templomának és monostorának a romjai láthatók; itt állott hajdan a falu is. Nem messze innen fekszenek a gerencséri várromok, melyek körül hajdan szintén népes helység terült el. Erzsébet királyné birtoka volt, ki azt Rozgonyi Istvánnak adta zálogba. 1446-ban Rozgonyi Jánosé lett, és ekkor, Gerencher név alatt megerősített kastélya is említve van, melynek romjai a ma is látható falmaradványok. Itt feküdt még valahol a bokodi határban Szent Erzsébet falu is, mely azonban a török világban teljesen elpusztult. Ma már csak egy dűlőnév tartja fenn az emlékét.

Császár, magyar nagyközség a Vértes alján, 455 házzal és 2400 róm. kath., ref. és ág. ev. vallású lakossal, a kik között a reformátusok túlsúlyban vannak. Van saját postája, távíró- és vasúti állomása. Már a rómaiak korában megült hely volt, a mit az itt talált gazdag római lelet bizonyít. Első írott nyomával csak 1416-ban találkozunk, de minthogy ekkor már Mihály nevű papját említik, bizonyos, hogy ez időben már egyházas, tehát régóta fennálló helység volt. 1418-ban Chazar alakban van említve, Losonczi Bánffy László birtokaként. Később Török Imre lett az ura, ettől kapta Héderváry Ferencz, a ki Battyán Benedeknek adta zálogba. 1526-ban Bakith Pál, testvére, leánya és neje bírták. 1706 deczember végén vak Bottyán táborozott itt és a Győr felől jövő császári csapatokat megtámadva, közülök ötszáznál többet levágott. Az Esterházyak 1698 táján lettek az urai és most is gróf Esterházy Miklós Móricznak van itt nagyobb birtoka. A plebánia anyakönyveibe e község Caesarea Pannonia néven van bevezetve. Van itt egy 43 méter mély ártézi kút, erdészeti hivatal, polgári olvasókör és hitelszövetkezet. A török világban, 1529-ben a falu elpusztult és ekkor dőlt romba ősi temploma is. 1843-ban és 1861-ben a község nagyobb része leégett. Mostani két temploma közül a római katholikus 1772-ben, a református pedig 1784-ben épült. Ide tartoznak Kárpatus, Kurcsi és Makk puszták. Ez utóbbi 1368-ban Gergely de Mok nevében tűnik föl. 1407-ben possessio Mok. Gara László birtoka volt, a ki azt a porvai kolostornak adományozza, a mihez Ulászló 1441-ben királyi beleegyezését 52adja. 1514-ben Nagy Makki Uriel és Nagy Albert Kis-Makkon birtokosok és a kastélyuk is említve van. Később ez is az Esterházyaké lett. A község egyik dűlőjének Apostagi rét a neve. Határában feküdt hajdan Apostag falu, melyet V. László 1453-ban Kerekes Pál tatai várnagynak adományozott. A hajdani falu helyén még ma is sok faragott követ találnak.

Csehi, Bars vármegye határán fekvő, magyar és tót vegyes kisközség. Házainak száma 89, lakosaié, a kik nagyobb részben római katolikusok, 560. Postája Kolta, távírója és vasúti állomása pedig Udvard. Első nyomára 1419-ben bukkanunk, a mikor Zsigmond király Felső-Csehit Nagyöredy Istvánnak adományozza. Ugyanekkor Kis-Csehi is említve van. 1419-ben Csehy Ágoston Alsó- és Felső-Csehi negyedrészét, mely előbb Gyöpös Lászlóé volt, zálogba adja. Ugyanekkor még birtokosokként említve vannak Kürthy István és Magdolna, Nebojszai Balogh János özvegye, és Megyery Pál, a kik részeiket 1633-ban Zádory Andrásnak zálogosítják el. 1659-ben Baranyay István győri várkapitány kap ide donácziót. 1716-ban Baranyay György egyedül bírja. Azután a Mátéfy, Lipovniczky, Jaross és Dióssy családok lettek a birtokosai és most Jaross Istvánnak van itt nagyobb birtoka, melyet 1902-ben szüleitől: Jaross Móricz és neje Lipovniczky Nepomucénától örökölt. A törökök ezt a községet sem kímélték és 1552-ben 12, 1576-ban pedig mindössze négy házat találtak itt az összeírók. 1669-ben is az elpusztult falvak között van említve. 1849-ben a nagysallói csatából menekülő német vasasok és a magyar huszárság között itt kisebb ütközet volt, mely az osztrákok vereségével végződött. A falu katholikus templomát Baranyay István és neje, Ebeczky Rozália 1790-ben építtették. Ide tartoznak Hasztergán és Jaross-puszták.

Csep, magyar kisközség a Czonczó-patak mellett, 97 házzal és 571 róm. kath. és ref. vallású lakossal. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Nagyigmánd. Szintén egyike az ősidők óta megült helyeknek, mert határában bronzkori és ősmagyar sírleletekre bukkannak. A XIII. század elején Csep személynévként fordul elő. 1427-ben a királynénak és Wygmáni Endrének a birtoka volt. Ettől fogva 1513-ig birtokosai ismeretlenek; ez évben Gallyay László özvegye: Nemes Márta van említve, a ki itteni birtokát a zsámbéki kolostorra hagyja. 1517-ben Vasdénynyei Vas Mátét, fiait és leányait iktatják abba a birtokba, mely előbb Csepy Mátéé, Jánosé és Pálcsay Györgyé volt. 1675-ben Pázmándy Erzsébet és Káposztás Mihály özvegye is a birtokosok között szerepelnek. Később e nemesi praediális helynek számos közbirtokosát ismerjük; ezek a következők: a Thaly, Huszár, Miskey, Szathmáry, Csajághy, Konkolyi, Balogh, Nyáry, Gáthy, Bereczky, Buzás, Szabó, Pomotyi, Vörösmarthy, Bajza, Csapó, Kiss, Nagy, Halász, és Mátéfy családok. Most Pálffy Eleknek, Mihályi Ignácznak és Gőbel Lajosnak van itt nagyobb birtokuk. A községben kb. 16 oly régi nemesi kuria van, a melyek mind az itt felsorolt családok után maradtak fenn. A falu két temploma közül a katholikus 1896-ban, a református 1797-ben épült. Ez utóbbi templom építése alkalmával, a templom környékén, temető és sírbolt maradványaira találtak. A református templomot azokból a kövekből építették, melyeket a községhez tartozó ú. n. Faluhely dűlőn még 1788-ban látható volt nagyobb templomromokból vettek. A Sánczra dűlő 1809-ből való és a francziák ellen emelték. A török világban Csep is elpusztult, de csakhamar újra települt. Ide tartoznak Bojsza, Karika, Parragh puszták és Békavár major.

Csicsó, a Duna közelében fekvő magyar nagyközség, 236 házzal és 1491 róm. kath. és ref. vallású lakossal, a kik között az utóbbiak vannak többségben. Posta van a községben, de a távírója és a vasúti állomása Tany és Nemesócsa. Egyike a vármegye legrégibb községeinek, s már 1172-ben szerepel, a mikor Konrád, II. Géza király jobbágya, a pannonhalmi apátságnak hagyományozza. Ez oklevélben neve Sysou alakban van írva. III. Incze 1216 évi összeírása nem említi ugyan, de III. Honorius pápa 1225-iki jegyzékében ismét előfordul: villa de Chichou alakban. Albaeus jegyzéke nem említi az apátság birtokai között, csak azt jegyzi meg róla, hogy Füssel határos. 1268-ban, az akkori okiratokban Csicsó már a komáromi vár tartozékaként jelentkezik, és ilyenül szerepel 1387-ben és 1422-ben is, az első alkalommal Alsou Chychov, a másodikban Chycho et alia Chycho alakban. 1460-ban is két Csicsó szerepel, Alsó és Felső jelzőkkel. I. Ferdinánd 1547-ben ideiglenesen Ugrinovics Vidnek 57adományozza. 1562-ben már nem Alsó- és Felső-, hanem Nagy- és Kis-Csicsó vannak említve, melyeknek Paxy János komáromi várkapitány az ura. Később báró Iller János győri várkapitányé lett, a ki 1715-ben gróf Zichy Péternek adja zálogba. Azután a Zichyeken kívül még a Nagy és a Pálffy családot is a birtokosai között találjuk. A mult század közepe táján gróf Waldstein János a birtokosa, utána özvegye: gróf Kálnoky Adél, a későbbi Sabran herczegné, kinek jogutódai ma is birtokolják. Van itt egy régibb, nagy kastély is, mely szintén az uradalomhoz tartozik. E községnél lép a Duna Komárom vármegyébe. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A közeli Duna árvízei azelőtt sok kárt okoztak a lakosoknak, 1861-ben pedig és két évvel később nagy tűzvész pusztított a községben. Néhai Sabran herczegné 1889-ben a községben apáczakolostort építtetett, mely leányiskolával és kisdedóvóval kapcsolatos. A község két temploma közül a református 1788-ban épült, a katholikus templomot pedig 1660-ban a Zichyek építtették. Ide tartoznak Kécs és Odolló puszták, Kereszt és Szunyogszállás major, Remészi erdészlak és Méhesház. Kécs-puszta hajdan szintén komáromi várbirtok volt és később a Zichyeké lett. Csicsóval volt határos Erecs puszta, mely II. Endrének és IV. Bélának 1234 és 1270-iki oklevelében Erecu néven szerepel. 1250-ben Erechtu alakban is említtetik, az apátsági aratók részbirtokaként. Nevét a körülötte fekvő erektől kapta. Ugyancsak Csicsó határában említi egy 1592-iki oklevél Böcs helyésget is, mely szintén komáromi várbirtok volt.

Csúz, magyar nagyközség, a Páris patak mellett, 252 házzal és 1984 róm. kath. és ref. vallású lakossal, a kik között a róm. katholikusok vannak a legtöbben. Posta van a községben, a távírója és a vasúti állomása pedig Perbete. E községet 1236-ban Chuz alakban említik. 1339-ben a Szemere nembeliek az urai; 1416-ban már Csúzy Mihály van említve birtokosaként. 1537-ben több közbirtokos kezén van. 1537-ben Várday Borbálát iktatják némely részeibe. 1540-ben a Csúzyak és osztályos társaik új adományt nyernek bizonyos birtokrészekre. 1553-ban Felpéczy Ferencz, Kapocsy Imre és Szentpétery János szerepelnek birtokosaiként. 1584-ben Sárkány György és neje, 1636-ban Várkonyi Amade Judit, 1644-ben Gersei Pethő Lászlóné, 1646-ban Csúzy Tamás zálogosítják el itteni birtokaikat. 1659-ben Rudnay István és Csúzy Zsuzsa gyermekei osztozkodnak részeiken. A török világban ez a község is elpusztult és 1669-ben néptelen, puszta faluként van említve. Később ismét megtelepült és 1718-ban már Csúzy Ádámot említik az oklevelek egyik birtokosaként, a ki a maga részét Fekete Györgynek adja el. 1746-ban Hunyadi László lesz báró Amade László révén a zálogbirtokosa, de ezt a zálogjogot az Amade-örökösök megtámadják. 1755-ben a Sembery örökösöket és Zmeskál Jóbot, 1756-ban pedig az Ocskay családot is itt találjuk. Birtokosai voltak még az újabb korban a Halassy, Csúzy, Petrics, Szalacsy, Held, Kürthy, Bozó, Wodiáner, Peredi, Szegedy, Léhner, Szigethy, báró Riedl, báró Babarczy, gróf Erlach és Végh családok, most pedig az esztergomi főkáptalannak, Kálmán Rudolfnak, báró Hammerstein Richárdnak, Bathó Aladárnak és társainak, Steiner Mihálynak és özv. Balogh Kálmánnénak van itt nagyobb birtokuk és mindegyiknek egy-egy csinosabb úrilaka, vagy régi kúriája. A mult század elején különösen a Csúzy Zsigmondné háza és angolkertje volt híres. Csúzon vonult át Apafi Mihály fejedelem a török hadakkal Érsekújvár ostromára. A községben két templom van. Ősi katholikus temploma, melyről már 1397-ben találunk feljegyzést, a török világban pusztult el, a mostani pedig 1754-ben épült. A református templom 1793-ban épült. Ide tartoznak Bathó, Kisszentmiklós, Pusztaszentmiklós, Kopánkut, Liget, Ölveczky, Örömhegy, Péterház, Szilley és Vaskapu puszták, Weiszberger major és Vadászlak. Határában feküdt Louth elpusztult falu is, mely 1260-1270 körül birtokosa, Iwan de Louth nevében merül fel és még 1339-ben is Csúz szomszédjaként van említve.

Dad, magyar nagyközség a Vértesek között. Van 196 háza és 1152 róm. kath. és ref. vallású lakosa, a kik között azonban a reformátusok vannak nagyobb számban. Helyben van a posta, távíró és vasúti állomás. Régi nemes község. A dadi nemesek hajdan a palotai várhoz tartoztak és annak teljesítettek katonai és egyéb hadi szolgálatokat. Később azután az Esterházyak kezére jutott és most is nekik van itt a legnagyobb birtokuk. Az uradalom a bérlőnek itt a községen kívül csinos, kényelmes úrilakot építtetett. Azelőtt 58híres júhtenyésztése volt. Halastavak is voltak itt, de most már nyomuk is alig van. Két temploma közül a róm. katholikusoké 1748-ban, a reformátusoké pedig 1735-ben épült. Az utóbbinak 1653-ból, 1701-ből és 1787-ből származó érdekes szent-edényei vannak. Az Esterházyaknak itt nagy kavicsbányájuk van, mely a vármegyei útak egy részét kavicscsal látja el. A lakosok hitelszövetkezetet, róm. kath. ifjúsági egyesületet, katholikus és református ifjúsági könyvtárt és ref. énekkart tartanak fenn. Dűlői közül figyelmet érdemelnek az Álomhegyi, a Bírósági és a Sínai-hegy nevezetűek. 1860-ban a község házainak háromnegyed része leégett. Alig heverték ki a lakosok e csapást, a mikor 1873-ban ismét tűz támadt, mely a község felét hamvasztotta el. Ide tartoznak Alsó- és Kisharaszt puszták, továbbá a Belső major.

Dunaalmás, dunamenti magyar nagyközség, melynek területe már az ősidők óta megült hely, a hol bronzkori, római, népvándorláskori és a vezérek korából származó leletekre akadnak. Már Szent László összeírásában szerepel; III. Incze pápa pedig 1216-ban Szent László tiszteletére épült templomát is említi. A szentmártoni apátság ősi birtokai közé tartozott és 1223-ban Endre király megerősíti Szent László adományát. 1342-ben Róbert Károly király is megfordult Almáson és innen keltezte egyik oklevelét. A tatárjárás alkalmával néptelenné vált, de 1367-ben Nagy Lajos újra benépesítette és visszavette a benczésektől. 1369-ben Ferencz nevű királyi orvos van említve bérlőjeként; 1405-ben azonban ismét az apátság birtoka és Almási Miklós a bérlője. 1422-1462 közt, villa Almas néven, a komáromi vár tartozéka. 1500 körül a birtokot már a Porkoláb család kezén találjuk. 1529-ben a törökök elpusztították. 1540-ben Erdőhegyi Benedek és társainak zálogbirtoka. 1570-ben népesült újra és ekkor Rév-Almás a neve. A török világban a község a zsámbéki basától egy malmot kapott adományban. 1651-ben és 73-ban a pannonhalmi főapát tiltakozik az ellen, hogy a király Puchaim Jánosnak adományozza. 1749-ben Takács János, Ferencz és Judit, Király Kata, Varga János, Mészáros István, Zsuzsánna és Éva szerepelnek a birtokosok között. Később a Zichyek lettek az urai, egész 1853-ig, a mikor a klosterneuburgi kanonok-rend vette meg tőlük. 1815-ben erős földrengés döntötte romba a község egy részét. 1848-ban Klapka seregei itt ütköztek meg a császáriakkal, miközben a községben heves utczai harcz fejlődött ki. A lakosok gazdakört és hitelszövetkezetet tartanak fenn. Hajdan is, ma is kiváló boráról ismeretes. Említést érdemel a Tata felé vonuló, 956 öl hosszú római töltés. A községben gyógyerejű meleg források vannak. Kőbányája arról nevezetes, hogy a komáromi várat ennek a köveiből építették. A községben két templom van, melyek közül a református templom alapja és egy része átmeneti, csúcsives modorban épült. Hajdan a benczéseké volt és már Istvánffy említést tesz róla, a barátok kolostorával együtt, mely ekkor már romokban hevert. A zsitvatoroki békét is tuladjonképpen e kolostor romjai között írták alá. A református anyaegyház itt már 1570 óta áll fönn. 1894-ben a templomot megújították. A római katholikus templom 1754-ben épült. A református egyháznak 1600-ból való érdekes úrasztali edényei vannak, a róm. kath. egyháznak pedig 1750-ből kelyhe és szentségtartója van. A község dűlőnevei közül némelyek figyelmet érdemelnek. Ilyen a Baráthegy nevű, mely bizonyára a benczések hajdani birtoklásának emlékét örökíti meg, a Kuruczhányás, mely a kurucz világból maradt fenn, és a Vöröskőalja, melyhez azt a hagyományt fűzik, hogy ezen a részen hajdan nagy almafaerdő volt, melynek piros gyümölcse után nevezték el e részt, és a mely almafaerdőtől vette állítólag Almás is a nevét. A községgel határos volt hajdan Sár elpusztult község is. Az almáshoz tartozó ú. n. Akasztóhegy a község régi földesurainak bíráskodási jogáról tesz tanúságot; a néprege azzal hozza összeköttetésbe, hogy Mátyás király egy ízben álruhában járván Almáson, mikor a révészek kompon a Dunán átvitték, gorombáskodtak vele, s midőn ő még erősebben vágott nekik vissza, megkötözték és egy kamrába zárták; de hívei kiszabadították, mire a király a durva révészeket a mostani akasztóhegyen végeztette ki. Ide tartoznak Ádám és Mihály majorok, Homoki, Kőrösi és Parti malmok és a kőbányatelep. Dunaalmás házainak száma 169, lakosaié 1134. Vallásuk róm. katholikus és református, azonban ez utóbbiak vannak többségben. Van postája és vasútja, távírója pedig Neszmély.

Dunaradvány, dunamenti magyar nagyközség, 188 házzal és 1268 róm. kath., ág. ev. és ref. vallású lakossal, a kik között a reformátusok túlsúlyban vannak. Postája helyben van, távírója Bátorkeszin és Neszmélyen, a vasúti állomása is Neszmélyen. E község területe szintén őstelep volt, a mit az itt néha felszínre kerülő bronz- és római korbeli leletek bizonyítanak. Első okleveles említése 1267-ben történik, a mikor IV. Béla Radowan falut, a királyilovászok és gyümölcskertészek lakóhelyét, Sixtus esztergomi olvasókanonoknak adományozza. 1303-ban Péter nádor fia, Csák mester megtámadja Wech unokái Raduan faluját, lerombolja és a lakosokat kirabolja. 1341-ben ismét Wech unokáját: Miklós comest találjuk a birtokban. 1447-ben a község nevéről nevezi magát Radványi László komáromi követ. A török világban elpusztult és 1553-ban mindössze csak három háza, 23 évvel később is csak öt állott fenn. Csak 1615-ben találkozunk ismét egyik akkori birtokosával: Pázmándy Ferenczczel, a ki itteni birtokából Step Mártonnak zálogosít el részeket. Példáját követte 1631-ben Apponyi Balázs, kitől Koháry Péter vett zálogba bizonyos részeket. 1659-ben Szeghy János is egyik birtokosa, a kitől azonban Körcsy Ferencz és Ilona követelik vissza a maguk részét. 1727-ben a Huszár családbeliek osztozkodnak rajta. Később a Nedeczky, Balogh, Pyber, Kruplanics, Maurovics, Trsztyánszky, Király, Lieszkovszky és Bakay családok lettek a birtokosai. E községnél lép ki a Duna Komárom vármegyéből. A Dunán számos malma van és annyi molnár lakja, hogy külön egyesületet alakítottak. A községben fennálló két templom közül a róm. katholikus 1832-ben épült. A református hajdan csak kisebb kápolna volt, melyet 1697-ben és 1834-ben alakítottak át és nagyobbítottak meg. A református egyháznak a XVII. és XVIII. századból származó több érdekes egyházi edénye van. Ide tartoznak Balog, Csóri, Domány, Földváry, Pusztavirt és Zsitvatő puszták, továbbá Zsitvatő tanya. Zsitvatő szintén az őskorban megült helyek közé tartozik, mert határában számos bronzkori lelet kerül elő. Már 1075-ben a garamszentbenedeki apátság itt 11 halászt kap házastul együtt. Ebben az oklevélben Sitoutui alakban van a neve feljegyezve. 1158-ban már vámos hely, melynek jövedelme a nyitrai püspököt illeti. 1373-ban révje is említve van. 1291-ben possessio Sytuatw, 1373-ban pedig Portus de Sytwathew alakban van említve. Hajdani templomának romjai a zsitvatői temető és a radványi felső malomrév között, a Duna partján még a közel multban láthatók voltak, köveit azonban széthordták. A török világban elpusztulván, nem támadt fel többé. Történelmi nevezetességet kölcsönöz e pusztának, hogy 1606-ban itt kötötte meg II. Rudolf a török szultánnal az innen elnevezett zsitvatoroki békét. A béketárgyalások helyéül a hagyomány egy régi tölgyfát jelölt meg, mely még ma is fennáll, és habár körülötte az erdőt már több ízben írtották, ezt a fát a kegyelet maiglan fentartotta. Virt puszta a Zsitva mellett, emelkedett helyen fekszik. A Zsitva vagy a Duna felől nézve, a Zsitva partján elterülő számos úrilakával szép látványt nyújt és rendezett kisebb község benyomását kelti. Szintén ősi telep, mely már a rómaiak korában lakott volt, sőt határában egy római erődnek a nyomai is láthatók voltak. 1256-ban találkozunk első okleveles említésével, a mikor IV. Béla Werth banai várföldnek egy részét Szefrid lovagnak adományozza, a ki négy ekealja földjét Fülöp esztergomi érseknek adja el. Legelső birtokosai kúnok voltak és mivel IV. Béla 1260-ban egy részét Macharias testvérének Istvánnak adományozta, nyilvánvaló, hogy az első adományozás is csak a birtok egy részére vonatkozott. 1265-ben még csak Virt földjéről van említés. Az egykorú oklevél terra Wert ad castrum Bana alakban szerepelteti. 1268-ban, a mikor a banai vár jelentősége már hanyatlott, a komáromi vár tartozéka lett. Később a Vérthy család merül fel birtokosaként, mely innen vette a nevét is. E családnak 1598-ban magva szakadván, a Bélyek lettek az urai. 1662-ben Bély Andrásnak szintén magva szakadt, minek következtében az egész puszta Csajághy György és neje, Konkoly Borbála kezére jut. Később a Huszár család is birtokosa lett és 1723-ban Huszár Imre a maga részét Gyulay Ferencznek zálogosítja el. 1733-ban báró Gyulay Ferencz és a Nedeczky család között e puszta birtoka fölött peralkú köttetett. Később e két család osztályos atyafiai lettek a birtokosok, így a Pyber, Balogh, Marton és a 60Nedeczky családbeliek; most pedig a Pyber testvéreknek és Farkas Ferencznek van itt nagyobb birtokuk és szép, kényelmes úrilakuk.

Dunaszentmiklós, a Vértesek között, ezeknek a Duna felé terjedő részén fekvő kisközség, 98 házzal és 565 németajkú és róm. kath. vallású lakossal. Postája Szomód, távírója és vasúti állomása Tata. E községről nagyon kevés feljegyzés maradt fenn. 1382-ben találjuk először írott nyomát, a mikor Zentmyklósi Mihály az ura, a kinek a neje Abustiani, vagyis Agostyáni Anna volt; hat évvel később azonban a tatai benczés apátság is birtokosaként van említve. Úgy látszik, hogy az apátság birtoka maradt egész a török időkig, a mikor a község elpusztult. A törökök kitakarodása után az Esterházyak kezére jutott és gróf Esterházy József 1739-ben németeket telepített ide Vesztfáliából. Most nincs nagyobb birtokosa. Az itteni róm. kath. templom a falun kívül, hegytetőn áll. A hagyomány szerint egy remete kezdte meg az építését és hosszú időn át kápolna volt, mígnem a hívek templommá nagyobbították.

Dunaújfalu, magyar nagyközség, közel a Dunához. A mult század elején a Duna partján feküdt, de a gyakori árvizek elől mostani helyére volt kénytelen telepedni. Hajdan Alsó-Örs volt a neve, melyet Kézai és más krónikások szerint Örs kún kapitánytól nyert. 1260 körül már mind a két Örs említve van, (a másik a mai Dunaörs puszta). Hajdan a komáromi várjobbágyok földje volt, kiktől 1218-ban Sámuel comes itt három ekényi földet vásárolt. 1260 és 70 között az egyik Örs villa Vrs alakban van emlitve. 1256-ban IV. Béla a két Örsöt Szefrid lovagnak adományozza, ki 1264-ben birtokának egy részét Fülöp esztergomi érseknek adja el. Közben Szent Lázár szerzetesei is szereznek itt birtokot, melyet szintén az esztergomi érsek vesz meg. Az érsekség itteni birtokát 1305-ben újabb hagyatékkal gyarapította Mykó mester, ki itteni részeit hagyományozta neki s ezt később »Örs káptalani puszta« néven nevezték. 1387-ben, mikor a komáromi vár birtoka, már az Ujfalu elnevezés is felmerül, de még mindig Örs jelzővel, Vrs-ujfalu alakban. A török világban elpusztult, de 1659-ben már ismét szerepel, a mikor Izdenczy András az ura, kinek magva szakadván, Sigray János és örökösei birtokába kerül. 1729-ben Jankovich Miklós kap itt érseki adományt. Később a gróf Nádasdy, a Halasy, Sárközy, Vellesz és a gróf Zichy családok voltak a birtokosai, most pedig Darányi Ignácznak, Ruttkay Bélának és Ocsovszky Oszkár Aurélnak van itt nagyobb birtokuk. A község házainak száma 106, lakosaié 1026, a kik mind róm. kath. vallásúak, de templomuk nincsen. A lakosok hitelszövetkezetet és gazdakört tartanak fenn. 1848-ban a magyar és az osztrák csapatok között itt ütközet volt. Az árvíz is gyakran sújtotta a községet. A községhez tartozó Vadas puszta Mátyás király hajdani vadaskertjétől vette a nevét. Ide tartoznak Cserhát, Duna-Örs, Kis- és Nagy-Gadócz, Szentpál, Tamási és Vadas puszták és Czikeháza és Losonczy tanyák. Cserhát puszta azelőtt a gróf Zichyeké volt. Később Ruttkay Mártoné, majd Vestermayer Károlyé lett, azután Jokl Vilmos, majd az Ocsovszkyak birtokába került és most is az övék. Szent Pál puszta már 1268-ban megjelenik, a mikor is Szent Pálnak szentelt egyházát említik. Az a domb, melyen ez az ősi egyház állott, ma is a »puszta templom« néven ismeretes. A szentpáli templom romjainak köveit a szentpéteri templom építésére használták fel. Innen származik a szentpéterieknek az a mondása, hogy Szentpéter megette Szent Pált. 1260-70 között Szentpáli Jób is vármegyei birtokosként szerepel és egy 1268-iki oklevél szerint ez időtájt e pusztát a győri egyház népei lakták. Újabban itt is a Zichyek lettek a birtokosok. 1860-ban Ruttkay Márton vette meg és most a Ruttkay Béla birtoka. Dunaörs puszta az újabb korban a gróf Nádasdyaké volt, most pedig Darányi Ignácz dr. földmivelésügyi miniszteré, kinek itt mintagazdasága van. Gadócz puszta 1247-ben Gothue alakban szerepel és ekkor Eklyi Olthman fia András birtoka. 1260-70 között Gothouch néven, már faluként van említve. 1268-ban, a mikor a majki egyház birtoka, Kothouch alakban írják a nevét. 1483-ban az érseki papnemeseké, és ekkor possessio Gadowc nevet visel. 1624-ben a pannonhalmi főapát tiltakozik az ellen, hogy a Koppánmonostorhoz tartozó gadóczi jobbágyok a földadót a komáromi vár tisztjének fizessék. 1659-ben praedium, melynek Tatay Máté is egyik birtokosa. A mult század elején gróf Nádasdy Lipót, Ghiczy Mátyás és Sárkány Ferencz birtoka volt, ma Darányi Ignácz tulajdona.

Ekecs, magyar nagyközség a csallóközi síkságon. Házainak száma 240, lakosaié 1485. Vallásuk róm. kath., ref. és ág. ev., azonban a róm. katholikusok vannak közöttük a legtöbben, s nemcsak nekik, hanem a reformátusoknak is van itt templomuk, mely 1822-ben épült, a katholikus templomot pedig 1789-ben építették. E község 1268-ban a komáromi vár tartozéka volt, de 1349-ben (possessio Eketh) az esztergomi érsekségnek is volt benne része. 1422-ben már a mai alakjában csendül meg a neve, az akkori írásmód szerint Ekech alakban. 1460-ban a nyulszigeti apáczák is birtokosai és 1576-ban az apáczák az ekecsiekkel némely részek hovatartozandósága fölött perlekednek. Később a Zichyeké lett, de a nemes lakosok az urbért nem akarván elvállalni, elhagyták a községet, minek következtében a Zichyek tótokat telepítették ide, kiknek utódai azonban ma már teljesen magyarok. Most a csicsói uradalomhoz tartozik, melynek birtokosa ifj. gróf Kálnoky Hugó. A község határában 1848-ban a császáriak és a magyarok között ütközet volt. Tűzvész is gyakran pusztította a községet. Az utolsó nagyobb tűzeset 1904-ben volt. Lakosai hitelszövetkezetet és katholikus olvasókört alakítottak. Van postája, távíró- és vasúti állomása. Ide tartoznak Aszód, Búcsuházi és Túzok puszták. Aszód puszta 1268-ban Ozu néven már szerepel. 1460-ban vámos hely és neve Alsó-Azolcznak hangzik. 1595-ben komáromi várbirtok és már mai nevét viseli. Később szintén a Zichyek lettek az urai. Ekecs határában feküdt hajdan Bolár elpusztult falu is, mely 1268-ban még említve van, de azután nyoma vész.

Ekel, csallóközi magyar nagyközség, 197 házzal és 997, egyenlő számú róm. kath. és ref. vallású lakossal. Vasúti állomása van, postája Nemesócsa, távírója Nagytany. Népvándorláskori telep volt, a mit több itt felszínre került lelet bizonyít. 1229-ben találjuk első írott nyomát. Ez idő szerinti birtokosa Eklyi Althumon özvegye, majd Eklyi Farkas is, 1261-ben pedig Eklyi Endre fiai osztozkodnak rajta. 1268-ban villa Ekl rengeteg mocsarak közepén fekszik. Úgy látszik, hogy ebből az időből valók azok a hajófenék-darabok is, melyeket a Dorottya ér és a Szántó ér közepén, négy lábnyi mélységben találtak. 1326-ban Ekli Lőrincz Guleri (Gelléri) Páltól vett meg itt egy zálogbirtokot. 1553-ban Kolos Jánost is a birtokosai között találjuk, kinek a birtokára azonban 1567-ben Thury György kap királyi adományt. 1607-ben Somlay Györgyné, Szentgyörgyi Györgyné és Ivány Boldizsár részeiket elzálogosítják. 1609-ben Páthy Katalint is birtokosaként találjuk említve, de 1618-ban a pannonhalmi apátság is birtokosa lehetett, mert egy akkori oklevél az apátság ekli jobbágyait emlegeti. 1634-ben Tóthi Lengyel János is birtokosa, ki a maga, részét Gencsy főapátnak zálogosítja el. Később az Esterházyaknak is van itt birtokuk, a kiktől ezt 1700-ban az Ordódyak igénylik. 1723-ban birtokosa Csák János is, a ki a maga részét átruházza a Csehyekre és Keller Ádámra. 1726-ban Mórocz Krisztina a maga részét Ujlaky Ferencznek adja el. 1728-ban Füssy János, Csorba Ferencz és János és Hajnal Ádám, egy évvel később pedig Vörös Vendég György is a birtokosai közé tartoznak, de az utóbbi a maga részét Ujlaky Ferencznek adja el. 1781-ben özvegy Csécsy Istvánné szül. Muray Anna, 1804-ben pedig a Milkovics család is birtokosa, majd pedig a Zámory, Csorba, Pázmány, Csontos, Csepy, Gerdenics, Nagy, Szigethy, Sárközy, Hollósy, Domonkos, Lély, Somody, Kovácsy, Bese, Baranyay, Ghiczy, Hetényi, Magyary, Balásy, Jezerniczky, Horváth és Végh családok. Itt lelkészkedett 1668-ban Szenczi Izsáki János superintendens, ki »vádolásba esvén«, Komáromban, a mostani szentháromságszobor helyén máglyán hamvadt el. Itt lelkészkedett továbbá 1848-ban a híres tudós Hetényi János református pap, akadémiai tag és író is. Most Fejérváry Gézának, Beniczky Lajosnénak, Mocsáry Lajosnak, Ráth Károlyné és Milkovics Imre örököseinek, Kánia Vilmosnak, Krámer Mórnak és Kalicza Gézának van itt nagyobb birtokuk. A községben két templom van; ezek közül a róm. katholikus 1827-30-ban, a református pedig 1801-ben épült. Ez utóbbinak egy 1613-ból való érdekes urasztali pohara van. Ide tartoznak Felaranyos és Róczháza puszták és Viharos nyaraló. Róczháza régi telep. Egy 1741. évben kelt irat Ekelt a róczházi és dérhidjai szállásokkal említi. Külön praedium s az érsekléli székhez tartozott. 1780-ban a Hajnal család birtoka, 1810 körül háromnegyed részben Balázsi Ágostoné, egynegyed részben az esztergomi érsekségé, mely azt 621832-ben Milkovich Antalnak és Zsigmondnak adományozza. Balázsi a maga háromnegyed részét az 1840-es évek elején Külkey Henriknek eladja; most az ekeli és ócsai lakosok bírják. Felaranyos puszta már 1268-ban szerepel és ekkor szolgagyőri vár tartozéka. 1578-ban találjuk azután ismét nyomát, a mikor praedium és a komáromi vár tartozéka, de Nagy István özvegyének is van benne része. Később a gróf Zichyek és más közbirtokosok kezére jutott. Viharos nyaraló fensíkon fekvő, szép úrilak, mely Erdélyi Zoltán tulajdona, kinek itt mintaszerű szőlőtelepe van. Ekel határába olvadt Andrásháza, hajdan Andráshida, melynek nevét ma már csak az Andrásháza nevezetű dűlő tartja fenn. Már Albeus jegyzékének egyik határleírásában van említve és azonosnak látszik azzal az Andrásfalvával, a hol a pannonhalmi apátságnak még 1618-ban birtoka volt. De nemcsak az apátságnak, hanem 1576-ban Kis-Györgyffy Farkas fia Lászlónak is volt itt birtoka, ki a maga részét Hathalmy Imrének adja el. Ugyanekkor, Kolos János magvaszakadtával, birtokrészébe Thury Györgyöt iktatják be. 1675-ben Lengyeltóti János is birtokosa, a ki itteni részét Gencsy főapátnak zálogosítja el. 1682-ben az apátsági birtokot Ekli Hencz János bitorolja. 1725-ben Csorba Ferenczet és Jánost iktatják némely részekbe, három évvel később pedig Füssy János és Márton, Hajnal Ádámnak adják el birtokaikat. E község határába olvadt Szántó elpusztult falu határa, mely 1258-ban vétel útján került a pannonhalmi apátság birtokába. 1380-ban a garamszentbenedeki apátság és hat évvel később Szántói Kolos fia Jakab mester is birtokosaiként szerepelnek. Később az esztergomi káptalané lett.

Ete, magyar nagyközség, nevét némelyek szerint a Névtelentől is említett hét kún vezér egyikétől, Etétől vette, a kitől az Ethey nemzetség is származik. 1277-ben akadunk az oklevelekben első írott nyomaira. IV. László Ethey földet, a hol azelőtt a szolgagyőri várjobbágyok és a királyi hírvivők laktak, Csepeli Benedek hantai prépostnak adományozza. 1335-ben Ethey János és Péter birtoka, kiknek elődeit az itteni királyi hírnökök sorából, a szabadosok osztályába vették fel. Ugyanez az oklevél már a minden szentek tiszteletére emelt kőtemplomát is említi. 1348-ban a királyné megengedi, hogy az egy évvel előbb fej- és jószágvesztésre ítélt Jakab fia Jánosnak Ette nevü birtokát, a kivégzett fia és özvegye tíz márkáért visszaválthassák. 1450-ben is említik. 1500-ban Lewkes Ferencz és Koromlay István erőszakkal elfoglalják a Jakabfyak itteni birtokát, a mi ellen az érdekeltek tiltakoznak. 1520-ban az Etheyeken és a Koromlayakon kívül még Vasdinnyei Vas János, Csepy Benedek, Biró János, az Eörkényi és az Akay családok is birtokosai. A török világban elpusztult és mostani lakosait akkori birtokosa, gróf Zichy István 1648-ban telepítette ide. 1659-ben Tatay Máténak és nővérének négy nemesi kuriájok volt itt. 1698-ban az Esterházyak is birtokosai lesznek. Most a m. kir. állami ménesbirtok uradalmához tartozik. A község lakosai valamennyien reformátusok; templomuk 1645-ben épült, de csak 1817-ben kapott tornyot. A községházán kegyelettel őrzik az 1848-iki szabadságharcz alkalmával, az itteni önkéntes csapat számára készült nemzeti lobogót. A lakosok községi hitelszövetkezetet tartanak fenn. Az ú. n. Döbönkúti forrás vize kéntartalmú és gyógyító hatása van. A község házainak száma 241, lakosaié 1219. Helyben van postája, távírója és vasúti állomása. Ide tartozik Apáti puszta, mely 1334 előtt a pannonhalmi apátság birtoka, a hol 1334-ben Powsa János és Chyzer Pál némely birtokrészekre királyi adományt nyernek. 1520-ban a főapátságot iktatják itt birtokba. 1615-ben ismét más birtokosaival találkozunk; ekkor ugyanis Iványi Anna a maga részét, 10 évre, Gyárfás Mihálynak adja át. Ugyanezt teszik 1616-ban, birtokuk felével, Kulcsár Imre és osztályos atyafiai is. 1663-ban a pannonhalmi apátság a maga birtokát Csepy Jánosnak adja bérbe. 1673-ban Gyárfás István és Miklós itteni zálogjogukat Pázmándy Györgynek adják el. Később a Némai Tárczay család lett az ura; de e család fiágban kihalván, a leányági örökösök tették rá kezüket a birtokra, melyet azonban a királyi fiskus visszakövetelt. További sorsa Kisbérével, mely ide közel fekszik, azonos.

Felsőgalla, kisközség a Vértes tövében, 264 házzal és 1621 róm. kath. vallású, nagyobb részben német ajkú lakossal. Postája, távírója és vasúti megállója helyben van. Itt van a körjegyzőség székhelye és a tatabányai kőszénbányának egyik telepe. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. 63Ősidők óta megült hely, a hol rézkori leletekre bukkantak. Hajdan az Altes Dorfnak, vagyis régi falunak nevezett dűlő helyén feküdt és mostani lakosait, a török pusztítások után, csak 1735-ben telepítette ide gróf Esterházy József, 1251-ben már nyoma van. 1450-ben Rozgonyi Rajnáld és Ozsvát birtoka, melyet Rozgonyi János fia István erőszakkal elfoglalt. A többi Esterházy-féle birtokok sorsában osztozott és most gróf Esterházy Pálnak van itt nagyobb birtoka. Róm. kath. templomának építési ideje ismeretlen.

Felsőgellér, csallóközi magyar kisközség, Alsógellér szomszédságában. Házainak száma mindössze 35, lakosaié pedig 178, és ezek mindannyian református vallásúak. Templomuk is van, mely 1786-ban épült. Postája Bogya, távírója és vasúti állomása Bogya-Gellér. Régi nemesi község, melynek birtokviszonyai Alsógellérével azonosak s állandóan e szomszédjának sorsában osztozott. A mult század elején a Csepy, Kürthy, Külkey, Antal, Vas és Király családok voltak a nagyobb nemesi közbirtokosai, most azonban itt nagyobb birtoktest nincsen. A Millérhát és Likócs nevű dűlői némi figyelmet érdemelnek. Úgy látszik, hogy az úgynevezett likócsok mesterségesen a földbe vájt lyukak voltak, a hova a lakosok veszedelem esetén menekültek. 1862-ben, 76-ban és 99-ben nagy árvízveszély tartotta rettegésben lakosait, a kik mind a három árvíz alatt roppant károkat szenvedtek.

Für, magyar nagyközség, a Páris patak mellett. Van 167 háza és 1079, nagyobb részben róm. kath. vallású lakosa. Postája, távírója és vasúti megállója helyben. Első nyomára 1505-ben Füri Balogh János komáromi követ nevében találunk, a mikor is Fywr alakban van említve. 1538-ban. Senye Gáspár és Boldizsár, 1549-ben Palásthy János vannak említve birtokosaiként, a kik közül az elsők a Csúzyaknak, az utóbbi pedig Nagyváthy Mártonnak zálogosítják el itteni részeiket. A török dúlásoknak ez a község is áldozatul esett és 1552-ben mindössze 12 lakható házat találtak itt, sőt 24 évvel később is csak 15 háza volt. 1562-ben az Ujfalussy család új adományt kap az egészre, de úgylátszik, újra elpusztult, mert 1669-ben is a törököktől elpusztított falvak között van említve. A török portyázások idejében a füri lakosok az erdőbe, a mostani pusztafüri határba rejtőzködtek. Csak 1692-ben találkozunk újabb birtokosával: Akács Imrével, a ki az egész birtokra a nádortól új adományt nyer. 1734-ben Fekete Györgyöt, Csúzy Imrét és Király Mihályt is birtokosaiként említik. 1750-ben a Ramocsaházyak a maguk itteni részét Csery Sándornak adják át. 1754-ben a Hunyadiak is birtokban ülnek itt, de ezt a birtokot Ocskay Juliánna, férjezett Balogh Pálné igényli. 1755-ben Zsembery Gábor örökösei és Zmeskál Jób is birtokosai. 1778 körül a Disznóssy család volt Fürön földesúr, utána pedig örököse: a Disznósi Horváth család, mely azonban elszegényedvén, innen elköltözött. Azután a Bólya, Pócs, Kómár, Tóth, Katona, Vas, Vig, Nagy, Jankovich, Pálffy, Szalay és Ordódy családok kezén volt, most pedig Danóczi Steiger Gyulának és Varga József örököseinek van itt nagyobb birtokuk. Ez utóbbiak a régi Szalay-féle kuriában laknak. Steiger Gyulának kényelmes szép úrilaka is van. Van itt gőzmalom is. A községbeli róm. kath. templom építési ideje ismeretlen. Egyik kelyhe az 1695. évszámot viseli. Ide tartozik Pusztafür.

Füss, magyar nagyközség, a Duna közelében, III. Incze pápa 1216-iki összeírásában tűnik fel először Fys néven, a pannonhalmi apátság birtokaként. Volt azonban még egy másik Füss is, mely 1268-ban villa Fyuz és Fyus alakban komáromi várföldként jelentkezik. Később Nagy és Kis jelzőkkel merül fel; Kisfüss idővel elpusztult és a mai község határába olvadt. 1383-ban István pannonhalmi apát Nagy- és Kis-Füst praediális nemeseknek adományozza, a kik előbb az apátság jobbágyai voltak. 1604-ben Nagy-Füss pusztaként van említve, melynek részeit Füssy István Tóth Istvánnak és Akay Istvánnak zálogosítja el. 1700-ban Ányos Teréz, Galánthai Balogh István özvegye, fiával Jánossal és leányával Magdolnával, új adományt nyernek e birtokra. Később a főapátságon kívül még a Ghyczy, Szabó, Matkovich, Kajdacsy, Orbán, Pázmány, Priviczer, Markovich, gróf Somogyi, Pach és Tara családok voltak a közbirtokosai, most pedig a pannonhalmi főapátságnak, özv. Balogh Kálmánnénak és Hriastélyi Károlynak van itt nagyobb birtokuk. 1867-ben az egész község leégett. A község házainak száma 78, 571 lakossal. Vallásuk róm. kath. és templomuk a XVIII. század építési modorát viseli ugyan magán, de azért 64sokkal régibbnek látszik. 1762-ben átalakították, a mikor Schaller István festő szép freskókkal díszítette fel. Ide tartoznak Almás, Erecs, Karom, Kisfüss és Ronka puszták, az ásványtői csárda és a bezdányi erdőőrlak. Az ásványtői csárda helyén hajdan népes helység volt, melynek temploma a ma is puszta templom néven ismert helyen állott. 1226-ban találjuk már okleveles említését praedium Assuantheu alakban, a mikor a pannonhalmi apátság birtoka; később a komáromi váré volt. 1538-ban Komáromy Mihály zálogbirtoka. 1546-ban Nyilkai Mihályé, ki az apátságnak visszabocsátja. Almás puszta nem lehet régibb telep, mert korábbi adatai ismeretlenek. A mult század elején gróf Zichy Miklós birtoka volt. Erecs pusztának már a tatárjárás előtt a pannonhalmi apátság volt az ura. Szent László összeírásában Erecu néven van feljegyezve, de Albeus már Erechtu, vagyis Erecstő néven említi, a hol a véneki halászoknak tavuk és legelőjük volt. Karom puszta szintén régi főapátsági birtok. Ronka puszta már 1216-ban villa Runka néven van említve, a mikor harmadát Antal fia János comes a pannonhalmi főapátnak eladja. III. Incze pápa jegyzékében már a mai nevén van feljegyezve, de jó ideig Renka néven is ismeretes volt. 1254-ben egész Runka az apátság birtokába került. Kisfüss elpusztult község emlékét ma már csak a hasonló nevű puszta tartja fenn. Füssel volt hajdan határos Haraszti is, mely 1250-ben villa Harozty alakban szerepel. Ma már csak dűlő tartja fenn a nevét.

Gúta, magyar nagyközség, a Kisduna és a Vág összefolyásánál, 1200 házzal és 7723 róm. kath. vallású lakossal. Postája, távbeszélője és távírója helyben van, legközelebbi vasúti állomásai pedig Ekecs, Érsekújvár, vagy Komárom. Mind lélekszám, mind pedig terület tekintetében a vármegye legnagyobb községe. Határa 22.000 hold termékeny rónaság, mely azonban alacsony fekvése következtében a vizektől sokat szenved. Most már három ármentesítő társaság védőgátjai oltalmazzák határát a vizek betörése ellen. Mind a három társulat szivattyutelepeket tart fenn, hogy a tavaszi magas vízállás következtében átszivárgó és évenként óriási területeket elöntő talajvizeket sikerrel levezethesse, miáltal sok föld válik mívelhetővé. A község ma már a harmadik helyen fekszik. Nagygúta és Ógúta nevű dűlői e régi községhelyek emlékét őrzik. A község levelestárában őrzött régi oklevelek azt sejtetik, hogy Gútát, az Árpádok idejében, tiszamelléki jászokkal telepítették be; erre mutat a lakosság szokása, életmódja, építkezése, stb. is. Gúta régi épületei czölöpökön állanak. A czölöpök rőzsével vannak befonva, felül pedig szalmával gyúrt sárral megtapasztva. Az ősi telepítés után Gúta több ízben népesült újabb bevándorlókkal, rendesen oly vidékekről, melyeket a török-tatár pusztított, hogy itt a vízek és sűrű nádasok között elszigetelt s így nagyobb biztonságot nyujtó helyen keressenek menedéket. A beköltözöttek azután megtartották azt a nevüket, melyet előbbeni községükből magukkal hoztak. Igy voltak és vannak itt Fűri, Madari, Kürthi, Lévai, Marosi, Komáromi, Kéri, Csábi és más községbeli lakosok. 1268-ban villa Guta néven már az esztergomi érsekség birtokaként van említve, de ugyanekkor a Szemere nembeli Bertalan comesnek is volt benne része, mert 1281-ben itteni birtokát ő is az esztergomi érsekségnek hagyományozza. 1349-ben I. Mária királynő itt, a Duna és a Vág összefolyásánál, négyszögű földvárat emeltetett, melyet előbb Békevárnak, majd később Békavárnak neveztek. 1527-ben Martonosi Pesthényi Gergely volt a gútai várkapitány. 1664-ben ezt a várat újra megerősítették. 1669-ben Gúta maga is jól megerősített város, a vár helyőrsége pedig, Fruhwurth Mátyás parancsnoksága alatt, 130 harczosból állott. 1707-ben Stahremberg Guidó ismét megerősítteti a várat és megfelelő számú őrséggel látja el. Később a vár helye, nagyobb árvizek idejében a gútaiak temetkező helyéül szolgált. E község régi szabadalmas hely, és 1551-ben már város, különféle privilégiumokkal, melyek négy országos vásár tartására jogosították. E különféle kiváltságok adtak okot a gútaiaknak arra a feltevésre, mintha a lakosok a jobbágyi kötelékek alól is fel voltak volna mentve. Ez évszázados perekre és zavargásokra adott okot és ennek köszönheti Gúta azt is, hogy határa még maig sincs tagosítva. Hozzá lévén szokva a városházán való gyülekezésekhez, a hol mindig az volt a jelszó, hogy »a város jogait és privilégiumait nem engedjük«, ebből valami parasztköztársaságféle fejlődött ki, mely sem földesurat, sem más hatalmat maga fölött ismerni nem akart és a legfőbb bíróságok ítéleteiben sem nyugodott 69meg, hanem azok ellen is a királyhoz fellebbezett. Azelőtt a bécsi udvarnál is annyit alkalmatlankodtak ily peres ügyekben, hogy a gútait az előjegyzési irodába már be sem akarták bocsátani. Egy ízben még azt is megcselekedték, hogy I. Ferencznek egy, szerintük reájuk nézve sérelmes határozatát, I. Napoleon franczia császárhoz fellebbezték meg. A két Gúta község a török világban pusztult el. Akkoriban a Vág balpartján feküdtek. A pusztulás után áttelepedtek a Vágon és Kisdunán túl, a csallóközi oldalra. Nagygútán 1552-ben az összeírók mindössze 33, Kisgútán pedig csak 7 lakható házat találtak. A lakosság főfoglalkozása hajdan a halászat és a vadászat volt. Akárhány régi feljegyzést találunk, melyek szerint a vármegye több ízben felszólította az előljáróságot, hogy ennyi vagy annyi mennyiségű vagy súlyú halat szállítson Pozsonyba; valószínűleg az érseki udvar számára. Ezenkívül főfoglalkozásuk a ló-, szarvasmarha- és a sertéstenyésztés volt. Míg a vizek nem voltak töltések közé szorítva, addig a határban nem voltak posványok sem, s így a mételytől félni nem kellett. A gulyák és csordák egyik magaslatról a másikra usztattak, mindenütt bő legelőre találva. Mindenki annyi állatot tartott, a mennyit tudott, és ott legeltetett, a hol neki tetszett. A teleltetés is majdnem szabad ég alatt történt, a mitől az állat rendkívül edzett lett. Ma a lakosság főjövedelmét a széna szolgáltatja, melyből évenként 50-60.000 mmázsa kerül forgalomba. A Dunán Budapest felé úszó szénás-hajók mind gútaiak. A gyümölcstermelés is fontos gazdálkodási ága a gútai polgárnak, a ki azt nagy kedvvel űzi. A gútai vállalkozók összevásárolják még fáján a gyümölcsöt, szekérszámra viszik a gyümölcsben szűkölködő Csallóközbe és a pozsonymegyei Mátyusföldre, a hol gabonafélével cserélik el, ugyanannyi szekér gabonát hozván vissza, mint a hány szekér gyümölcsöt elvittek. Mocsaras vidéke ellenére, Gúta lakossága az 1880-iki népszámlálástól a következőig majdnem ezer főnyi gyarapodást mutat, míg a mult század elejétől a lakosság száma az utolsó népszámlálásig 3000-ről 7723-ra emelkedett. 1715-ben az egész község, a templommal és a községházával együtt leégett, de a gútaiak ezt a bajt is csakhamar kiheverték. 1899-ben ismét nagy tűz pusztított a községben, a mikor házainak fele hamvadt el. A község plébániája az esztergomi főkáptalan statutumaiban már 1397-ben említve van. Régi temploma az 1715-iki tűzvész alkalmával elpusztulván, a mostani katholikus templom 1724-ben épült, az 1721-ben elhalt Keresztély Ágost szász herczeg, bíbornok, esztergomi érsek hagyatéka terhére, a kincstár gondozása mellett. Ugyancsak a kincstár rendeletéből, Mária Terézia uralkodása alatt, az esztergomi érsekség költségén, 1772-ben megnagyobbították, mint ezt a templom homlokzatán látható felírat bizonyítja. E templom a község közepén emelkedik, lőrésekkel ellátott bástyafalakkal körülvéve. Van a községben fogyasztási, értékesítő és hitelszövetkezet, négy temetkezési egyesület, mindegyik kb. 600-600 taggal, és egy gőzmalom. Ide tartoznak Császtamellék, Kissziget, Nagysziget, Örtény, Seregakol, Nagygútai, Vágbalparti és Vágjobbparti tanyák.

Gyermely, a Vértesek között fekvő magyar kisközség, körjegyzőségi székhely, 250 házzal és 1597 róm. kath. és ref. vallású lakossal, a kik között a róm. katholikusok vannak nagyobb számmal. Postája helyben van, távírója Zsámbékon, vasúti állomása Bicskén vagy Herczeghalmon. Határában római leletek kerülnek elő, a mi azt bizonyítja, hogy már a rómaiak korában is lakott hely volt. »Német halála« nevű dűlőjén egy előkelő rómainak a sírkövét találták. Ez a dűlő állítólag onnan veszi a nevét, mert a Rákóczi-féle szabadságharcz alatt menekülő császáriakat, üldözőik itt verték agyon. Régibb története ismeretlen és csak azt tudjuk róla, hogy református anyaközsége 1645-ből való. A török világban elpusztult és mostani lakosait Szomorról és Zsámbékról telepítették ide. A gróf Sándor család volt a földesura és most gróf Sándor Móricz leányának, Metternich Paula herczegasszonynak van itt nagyobb birtoka. Említést érdemel az itteni takarékmagtár, hitelszövetkezet, gazdakör és mezőgazdasági szeszgyár. A faluban két templom van, melyek közül a róm, katholikus 1749-ben, a református pedig 1786-ban épült. A községnek három dűlőneve érdemel figyelmet. Ezek a Pénzásás nevű, a hol hajdan, a hagyomány szerint, kincseket leltek, a Jancsári dűlő, mely a török világban itt garázdálkodott janicsárok emlékét tartja fenn, a Benczevár dűlőn pedig állítólag hajdan, az árpádházbeli első királyok idejében valami kis vár állott. Említést érdemel, hogy Bencze várával szemben a Vörös-hegy délkeleti részén, 70a Károlyhegyen Osváth Imre budapesti kir. törvényszéki biró kutató-tárna segítségével eredményes kőszénkutatást végeztetett és a dorogihoz hasonló, kiváló minőségű kőszenet tárt fel. Elismert szaktudós a gyermelyi határ területének medenczéit eoczénkori településnek találták. Ez a megállapítás arra enged következtetni, hogy itt nagyobbszerű kőszénbányászatra lehet kilátás. Ide tartoznak Pusztagyarmat, Jancsár, Kisjancsár és Kablás majorok, Küllőd erdészlak, sötétvölgy téglaház és szeszgyártelep. Pusztagyarmat már 1268-ban falu. 1485-ben a Marczelházi Posár család új királyi adományt nyer reá. A török világben ez is elpusztult és lakosait később a szomszédos községekből telepítették ide. A gróf Sándor család kezére jutott és ma a Metternich Paula herczegasszony birtoka. Nagyterjedelmű vadaskert, csinos kápolna és szép vadászkastély van itt; ez utóbbit még a gr. Sándor család építtette. E kastélyban sok relikviát őriznek a híres gróf Sándor Móricz idejéből. Van itt számos érdekes festmény és metszet, gróf Sándor Móricz gazdag vadászfegyver-gyűjteménye, egyéb reá vonatkozó és tőle származó emlékek stb. A herczegasszony és vendégei itt szokták tölteni évente a szarvasbőgés idejét. A gyarmati erdőnek Küllődi homlok nevű részén hajdan falu állott, melynek maradványaira néhol még ma is rábukkannak.

Héreg, magyar nagyközség, a Gerecse hegy alatt fekszik. A tatárjárás előtt az ú. n. faluhelyi dűlőn állott, de a tatároktól elpusztíttatván, mostani helyére települt. A rómaiak idejében Héreg területe is lakott volt. Az ú. n. Újhegyi szőlő dűlőjének, tetején egy sáncz látható, a hol még most is gyakran találnak Neró idejebeli római pénzeket. A török világban Zereg néven van említve. 1552-ben mindössze négy lakható házat találtak itt. 1690-ben újra települt. Katholikus lakosai Imelyről, a reformátusok pedig Ágóról származtak ide. 1326-ban már az esztergomi érsekség falujaként szerepel és ma is az érsekségnek van itt nagyobb birtoka. Az itteni Királykúthoz az a hagyomány fűződik, hogy Mátyás király vadászatai közben gyakran pihent meg e kútnál. 1849-ben az osztrákok az egész falut fel akarták égetni, mert a héregiek egy őrjáratukra lövöldöztek, és csak a plébános könyörgésére állottak el e szándékuktól, megelégedvén azzal, hogy a bíró házát kirabolták és félig lerombolták. A község határában állítólag a domonkosrendi barátoknak klastromuk volt, ennek azonban ma már nyoma sincsen. A községbeli két templom közül a róm. katholikus 1737-ben, a református pedig 1787-ben épült. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. Héreg határában, a jásti hegy tövében, a jásti tó délnyugati partja fölött terült el hajdan Fyast elpusztult falu, melyet 1326-ban még a fyasti egyház földjeként említenek. Úgy látszik, még a tatárjárás alatt szünt meg falu lenni. A község házainak száma 209, lakosaié 1522. Vallásuk róm. katholikus és református, de a katholikus vallásúak nagyobb számmal vannak. Postája Tardos, távírója Tatabánya, vasúti állomása Tata.

Hetény, magyar nagyközség a mátyusföldi síkságon, 314 házzal és 1847, nagyobbára ref. vallású lakossal. Posta van a faluban, távírója Ógyalla, vasúti állomása pedig Komárom. E község területe a rómaiak idejében lakott hely volt, a mit az itt talált leletek igazolnak. Podhraczky állítása szerint, e község a Névtelennél is említett Hetény vitéztől vette volna nevét. Első okleveles említése már 1075-ben történik, a mikor Vaghetum néven szerepel. 1223-ban már az esztergomi érsekség birtoka, a hol az érsek itteni házához tartozó földjeit Hogel esztergomi főesperesnek adja el. 1240-ben a komáromi és a banai vár tartozékaként van említve. 1245-ben, a mikor Villa Heten alakban bukkan fel, IV. Béla itt öt ekényi földet adományoz Folwyne, vagyis falu véne hívének, a mi akkor hivatalos czím volt és úgy látszik, a falusi bírót jelentette. 1264-ben a komáromi és a banai várbirtokokon kívül még Mikó comesnek, Sixtus mesternek, a királyi lovászoknak, a királyi hírnököknek és a királyné népeinek is birtokaik voltak itt, melyeket IV. Béla 1264-ben Sixtus mesternek adományozott, ki római követi mínőségében a királynak kiváló szolgálatokat teljesített. Sixtus azután a királyné népeinek földjeit Mikó comesnek adta el, a többit pedig 1272-ben az esztergomi érsekségnek adományozta. 1285-ben Myko comes birtokának felét eladja Móricz comesnek, a többit pedig 1305-ben szintén az esztergomi érsekségnek hagyományozza, mely oklevélben possessio Hetyn alakban van említve. 1345-ben a Heténytől északkeletre fekvő egykori várjobbágyok földjeinek birtokába szintén az esztergomi érseket 71és kívüle még Apor fia Pétert iktatják be. Ebben az időben a Boldogságos Szűznek szentelt egyháza is említve van. 1517-ben Illméry Pál nyitrai kanonok itteni részét, melyet Parucza Kristóftól vett zálogba, újra elzálogosítja Ujhelyi Mártonnak. A török dúlások alatt ez a község is elpusztult és 1552-ben mindössze négy háza állott fenn. Nevét ebben a korban Hethyn alakban találjuk írva. Új lakosai a Garam és a Vág vidékéről telepedtek ide. Ezután az esztergomi érsekségen kívül, még csak 1734-ben találkozunk egyik birtokosával, Sándor Mihálylyal, a ki a maga részét Gyulay Ferencznek adja át. Később ez a rész is az érsekség tulajdonába került, mely itt ma is birtokos. 1856-ban és 1882-ben óriási tűz pusztított a községben és nagy részét elhamvasztotta. Csak a reformátusoknak van itt templomuk, mely a XVIII. század második felében épült. Ez az egyház több érdekes és becses szent-edényt őriz a XVII. és XVIII. századból. Ide tartozik Pusztalándor és Hosszúnyilas tanya. Pusztalándor már 1250 körü1 szerepel és 1291-ben két ilyen nevű helység említtetik, duae villae Nandur alakban. E két Nandurt, mely egymással szomszédos volt, az esztergomi érsek népei és a királyi udvarnokok lakták, míg azután III. Endre király, 1291-ben, mind a két Nándur falut Ladomér esztergomi érseknek adományozta. 1487-ben az érseki halászoknak egyik fontos állomása volt ez. 1554-63 között Nandor néven van említve, de ekkor néptelen, puszta hely, melyet a törökök dúltak fel. Ekkor megszünt falu lenni és Belső- és Külső-Landor puszta elnevezés alatt szerepelt tovább. Belsőlándoron van a vágbalparti ármentesítő társulat szivattyútelepe. A közeli Örs puszta az esztergomi káptalan régi birtoka, mely 1305-ben possessio Vrs alakban van említve. - A hetényi asszonyok és leányok a hímzést háziiparként űzik és ebben, különösen az ú. n. azsur-munkában megérdemlett hírességre tettek szert.

Imely, magyar nagyközség, a Nyitra folyó mellett. Házainak száma 264, lakosaié 1478. Vallásuk róm. kath. és ref ., azonban a katholikusok a lakosságnak körülbelül háromnegyed részét teszik. Postája Naszvad, távírója Ógyalla, vasúti állomása Érsekújvár. Van itt két templom, melyek közül a katholikus 1802-ben, a református pedig 1888-ban épült. Legrégibb földesura az esztergomi érsekség, mely itt mindvégig birtokos volt. Első elnevezése Inő alakot tűntet föl. 1408-ban Eme, 1438-ban pedig Imee néven van említve. Határában kelta leleteket találnak a mi a község területének ősi települését bizonyítja. Újabb telepesei tótok voltak, a kiknek az utódai azonban teljesen megmagyarosodtak. Szállás nevű dűlője hajdan csata színhelye, vagy táborozó hely lehetett, mert itt ma is sok csontot, fegyverrészeket és más hasonló tárgyakat találnak. Tény, hogy a török világban ez a község is elpusztult és ennek az emlékezetét is érdekesen örökíti meg három dűlőnév, melyek közül a Kemenczeháti rétségen a törökök elől menekülő lakosok kemenczéket raktak és ott sütöttek-főztek. Akkortájt természetesen nagykiterjedésű ingovány vette körül ezt a helyet, s így kellő menedéket nyújtott. Közelében van a Hordóhát, a melyen át a bujdosók élelmüket hordták és a Szénáshát dűlő, a honnan marháik számára szénát kaszáltak. Ide tartozik Udvarnoky puszta is.

Izsa, nagyközség, Komáromon alul mintegy 8 kilométernyire, a Duna mentén fekszik. Határa egész a Vág torkolati szögéig fölnyúlik s alább a Duna és Zsitva közét tölti be. 367 háza és 2056 róm. kath. magyar lakosa van. Postája helyben, vasúti és távíróállomása Almásfüzitő vagy Komárom. Hozzá tartozik a Hetény község melletti Örs és a Zsitva melletti Bokros puszta, az esztergomi főkáptalan birtokai, továbbá Harcsás puszta a Duna mellett, báró Solymossy örököseinek a birtoka. Itt van a régente híres harcsási malomrév, melynek napja azóta, hogy gőzmalmok vannak, majdnem végleg leáldozott. Izsa községet már V. Incze pápának egy 1276. évi bullája említi. IV. Béla király a község halászati jogát a nyulszigeti apáczazárdának adja; a pápa az adományt megerősíti és a szerzetet továbbra is különös pártfogásába ajánlja. Ez okmány említi az itteni vizafogást is, melyről a község később is mindig híres volt. Határában római castrum állott, melyről gróf Marsigli nyomán, Rómer tesz említést az Arch. Értesítőben. A castrum helye Brigetióval szemben, a Dunaparton van s emberemlékezet óta »Leányvár« nevet visel. Ez elnevezéshez az a hagyomány fűződik, hogy a rómaiak korában Valentin itt tartotta kedveseit. A brigetiói Legio I. Adiutrix egy része lakta s a felső Limest védte a quadok betörései ellen. Körfalromjainak alapja annyi 72követ szolgáltatott, hogy Izsán minden háznak a fundamentuma abból épült és azonfelül még mintegy 100 kőkút. Jelenlegi birtokosa a Vágbalparti Ármentesítő Társulat, mely kisajátítás útján szerezte meg. A közepén húzódik végig a dunai védőgát. A török világban a község nagyobb része elpusztult és az összeírók csak húsz házát találták lakható állapotban. A törökök zaklatásai elől elmenekült lakosság az ú. n. kormoslapi dűlő földalatti üregeiben vonta meg magát. 1593-tól már közbirtokosok lakják és ekkor Somogyi Gáspár a maga részét is Novák Mihály esztergomi szenttamási prépostnak adja el. Később Bokros pusztának az esztergomi nagyprépost, majd a főkáptalan lett az ura és most is ennek van itt nagyobb birtoka. E községet az utolsó századokban háromszor sujtotta földrengés. Az első 1763-ban volt, a második 1773-ban, a harmadik 1822-ben, a mikor két temploma rongálódott meg és az egész faluban mindössze 16 ház maradt ép állapotban. Az árvíz és a tűz is többször pusztította. 1899 szeptember 11-én a községnek majdnem a fele leégett, egy héttel később pedig az őszi áradásoktól megdagadt Duna öntötte el. 1848-ban a község határában kisebb ütközet volt. Házainak száma 369, lakosaié, a kik nagyobbára róm. kath. vallásúak, 2056. A két templom közül a református 1871-ben épült; a katholikus templom alapjában régi, mert már 1599-ben fennállott, a mikor Bocskay hajdúi felégették. 1721-ben épült fel, 1763-ban a földrengés erősen megrongálta, 1772-ig fejezték be újraépítését, egy évvel utóbb megint földrengés következtében a boltozata szakadt be, a melyet 1774-ben ismét helyreállítottak. Ide tartoznak a már említett Bokros, Harcsás és Örsi puszták és a leányvári tanya. Ez utóbbiról már szólottunk; Harcsás puszta pedig egynek látszik lenni azzal a Halas községgel, mely 1387-ben Komáromvár tartozékaként van említve. Örsi pusztáról már Heténynél volt szó, mert ahhoz sokkal közelebb fekszik.

Izsap, csallóközi magyar kisközség. Van 64 háza és 342, nagyobbára ref. vallású lakosa. Postája, távírója és vasúti állomása Nagymegyer. E község első telepesei halászok voltak. Itt érinti a Csiliz a vármegye határát és választja el a Csilizközt Komárom vármegyétől. 1297-ben már említve van, a mikor a Koppán nembeliek osztozkodnak rajta. Ekkor már Szent Kelemennek szentelt egyháza is fennáll. 1422-ben Izsop néven komáromi várbirtok. A török pusztítást ez sem kerülhette el, és akkor pusztult el ősi temploma is, melynek helyén, a XVI. század végén, a mai református templom épült. 1632-ben már az Esterházyak az urai és gróf Esterházy Miklós nádor, Amade Ilonának, özvegy Nagymihályi Ferencznének zálogosítja el, a ki azonban csak négy évig volt birtokosa, mert ekkor Szapáry András és neje Csat Anna vették zálogba. Az újabb korban a gróf Zichyek, gróf Waldstein, az Ábrahám, Kiss, György, László, Füssy, Bozóky, Tamásy, Nagy, Czine, Cyörgyi és Kalmár családok voltak a nagyobb közbirtokosai, most pedig Hikisch Károlynak van az izsapi pusztán nagyobb birtoka és csinos úrilaka, melynek egy részét a Brokesch család építtette, a mostani tulajdonos pedig kibővíttette, úri kényelemmel rendezvén be helyiségeit. 1873-ban a kolera pusztította a község lakosait. Koppánsúgó nevű dűlője még a Koppán nembeliek hajdani birtoklásának az emléke.

Jászfalu, kisközség a Páris patak mellett, 178 házzal és 1077 róm. kath. vallású, nagyobbára tótajkú lakossal. Posta van a faluban, a távírója és a vasúti állomása pedig Perbete. E község alapítását a szájhagyomány a tatárjáráskor idemenekült jászoknak tulajdonítja. A török világban elpusztulván, tótokat telepítettek ide. 1552-ben 10 házát írták össze, 1576-ban már 30-at, de úgy látszik, hogy ez időtájt másodszor is elpusztult, mert 1669-ben még mindig a néptelen, puszta helyek között van említve. 1529-ben a Csúzy családbeliek osztozkodnak rajta. 1533-ban Bedegi Nyáry Ferenczet iktatják némely részeibe. 1537-ben özv. Abafy Ferenczné is birtokosa, a ki a maga részeit a Szentmihályi és a Csúzy családoknak adja el. 1540-ben a Csúzyak új adományt nyernek itt. 1584-ben Sárkány György és neje Ujfalussy Dorottya: Tessényi Ádámnak; 1613-ban Palugyay Anna: Draskovich Jánosnak; 1636-bon Amade Judith: Kerekes Andrásnak; 1639-ben Zsembery Katalin és fia Boldizsár: Nagy Jánosnak; 1647-ben Csúzy Pál: Erdélyi Pálnak; 1718-ban Csúzy Ádám: Fekete Györgynek, végre 1746-ban báró Amade László: Hunyadi Lászlónak zálogosítják el birtokrészeiket. Később azután gróf Batthyány Károly, gróf Beckers 73Alfréd, a Csúzy, Halasy, Jármy, Jaross, Rozsos, Kovács és Barta családok voltak a közbirtokosai. A gróf Beckers-féle birtok jelenleg Barta Béla utódaié, a Rozsos-féle birtok pedig Andrássy János és neje Barta Anna, továbbá Rozsos Anna, férj. Mészárosné és Rozsos Artur tulajdona. A községben róm. kath. templom van, melynek építési ideje ismeretlen. Ide tartoznak Barta, Gergye, Ilonka, Kaszás, Kecskeméthy, Üzbég, Polka, Rozsos, Schwarcz és Weisz puszták és a szőlőtelep. Üzbég nevű dűlője és hasonló hangzású pusztája a török hódoltságra látszanak utalni.

Kamocsa, vágmenti magyar nagyközség, 404 házzal és 1918, nagyobbára ref. vallású lakossal. Körjegyzőségi székhely. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Érsekújvár. Első okleveles említése 1468-ban merül fel, és ekkor a Csúzyak az urai. 1540-ben már több birtokosa ismeretes, mert ebben az évben Csúzy János, a Dévayak, a Szentmihályiak és Szentpéteryek új adományt nyernek e birtokra, melyben ez időtájt Felpéczy Ferencznek és Kapocsy Imrének is részük volt. 1658-ban, nem tudjuk mi okból, nyitramegyei pusztaként szerepel és Kisrécse a neve. 1705-ben Rétey György kurucz ezredes táborozott Kamocsán. 1756-ban Ocskay Mihály cseréli el itteni birtokát, miután már előbb Csúzy László adta el a maga részét, és hasonlóan cselekedett 1760-ban Ordódy Antal is. Később a gróf Hunyady, gróf Amade, a Balogh, Csúzy, Rozsos, Tajnay, Kollár, Naszvady, Végh, Pyber, Halassy, Lieszkovszky, Ghyczy és Petrics családok voltak a birtokosai. A török világban elpusztult és úgylátszik, ennek következtében szerepel egy ideig nyitramegyei pusztaként. A Rákóczi-féle szabadságharcz idejéből a következő feljegyzést találjuk az itteni egyházi jegyzőkönyvekben: »A sok háborúkban vették ugyan némely pápisták ide be ideig való szállásra magukat, mint bátorságosabb helyre, de lecsendesedvén az háború, kiki régi helyére visszament.« 1856-ban oly veszedelmes tűz pusztított a községben, hogy a falu nagy része, az egyházi épületekkel és templommal együtt, leégett és a harangok a toronyból lehullottak. Ez a templom a hajdani Sövény nevű elpusztult helység helyén állott. 1787-ig csak kezdetleges alkotású, fából készült temploma volt és csak az említett évben építették a mostani kőtemplomot. Ide tartoznak a Pethes, Rácz és Szabó tanyák.

Kecskéd, vértesaljai kisközség, az Általér völgyében. Házainak száma 157, róm. kath, vallású és németajkú lakosaié 901. Körjegyzőségi székhely. A postája és vasúti megállóhelye helyben van, a távírója pedig Környén. Előbb a királyi pásztorok lakóhelye volt, később Oroszlán és Dad sorsában osztozott. A török világban elpusztult és hosszú ideig elhagyott puszta volt, mindaddig, míg az Esterházyak birtokába került; József gróf németeket telepített ide. Nevét is annak tulajdonítja a hagyomány, hogy a német telepesek sok kecskét hoztak magukkal és tartottak itt. Ez azonban tévedés, mert a község neve sokkal régibb. Területe már a rómaiak korában is lakott volt, mert határában gyakran találnak római régiségeket. Azelőtt híres gyümölcstermelése volt. A mult század elejéről azt a feljegyzést találjuk, hogy több mint tízezer kiváló gyümölcsfája és híres juhtenyésztése van. Voltak és vannak itt halastavak is, melyek szintén nagyon régiek. Mostani róm. kath. temploma 1764-ben épült. Az egyház két érdekes ereklyetartót őriz, melyek még a kamalduli barátok majki kolostorából valók. Ide tartozik Újkecskéd tanya is.

Keszegfalva, vágmenti magyar nagyközség, melynek első írott emlékét csak 1482-ben találjuk, de a határához tartozó Lábám nádasér és Misnyáló, mely utóbbi azelőtt mocsár volt, már 1261-ben említve vannak. A község ma már nem ott fekszik, a hol azelőtt, mert a Vágduna folyton alámosta és elszakította a község területének partjait, házainak nagy részét romba döntötte, minek következtében a lakosok odébb telepedni voltak kénytelenek, úgy, hogy összeomlott régi templomának helye most a Vág túlsó partján van. Hajdan a Posár család birtoka volt és mezővárosi szabadalmakkal dicsekedett. A Posár családnak fiágban magva szakadván, a királyi fiskus tette rá a kezét, de azután Gyulay Ferencz kapott rá királyi adományt. A Gyulayak azonban nem soká birtokolták, mert 1655-ben a Posárok részeibe és Posár Lukács kastélyába Sibrik Dánielt iktatják be. A törökök ezt a községet sem kímélték meg. 1669-ben néptelen, puszta faluként van említve. Később új telepesek foglalták el, és 1719-ben Huszár Éva és Juliánna, és Disznósi Horváth György a birtokosai. 74Majd a Balogh, Majthényi, Missich, Csúzy, Kürthy, Horváthy és a Malovecz családok lettek a nagyobb közbirtokosai, most pedig az esztergomi érsekségnek és Pulay Gézának van itt nagyobb birtokuk. Határában azelőtt kiváló dohányt termeltek. 1848-ban itt a magyar és az osztrák csapatok között ütközet volt. 1898-ban és 1903-ban az árvíz okozott a községben és határában nagy károkat. A község házainak száma 153, lakosaié 1431, a kik mind róm. katholikusok. Templomuk 1872-ben épült. Ide tartoznak Bálványszakállas, Homok, Kava, Királyné, Rakóhát és Vízvár puszták, Lohot és Szőlős dűlők, végre a nagyszigeti házcsoport. Kava puszta okleveles említése már 1075-ben történik. 1260-1270 között Coa alakban szerepel és ekkor Tamás, Balyan és Opour osztozkodnak e birtokon. 1420-ban Pozsár vagy Posár Domokos a Kavai előnevet használja. Bálványszakállasnak már a rómaiak alatt nagyobb szerepe lehetett, mert a római erődnek még látható nyomai arra engednek következtetést, hogy ez a castrum a Komárom és Ószőny közötti dunai átkelést biztosította. A hagyomány a nevét is onnan származtatja, hogy itt egy szakállas római szobrot, vagyis bálványt találtak. Első írott nyomára 1229-ben bukkanunk. 1268-ban Zakalus néven szerepel és ekkor már egyházas hely, Szent Györgynek szentelt templommal. Komáromi várbirtok volt és a királyi udvarnokok, várszolgák és lovászok lakóhelye. 1285-ben IV. László az esztergomi érseknek adományozott itt részeket. 1308-ban Posár György a Zakalusi előnevet használta. 1530-ban még nagy, népes községként van említve, azonban a török dúlások alatt elpusztult és még 1669-ben is puszta, elhagyatott hely. Mindvégig az esztergomi érsekség maradt az ura. Szőlős helyén hajdan Szovát nevű elpusztult község feküdt. 1224-ben a győri püspökség birtokaként van említve, 1425-ben azonban már Némai Kolos Jeromos az ura és ekkor Zavath a neve, 1482-ben pedig Zuath-nak írják. 1485-ben Mátyás király Marczelházi Posár Mihálynak és Györgynek, Miklós fiának és Gáspárnak, és Demeter fiának Zauad-ra új donácziót ad. 1650-ben még Zovad alakban van említve, de 1691-ben, mikor a török pusztítások után újra települt, már Szőlősnek is nevezik. 1700-ban Sándor István kapott reá királyi adományt. Vízvár már 1485-ben említve van. 1659-ben, Rudnay István és Csúzy Zsuzsánna gyermekei osztozkodnak rajta. 1681-ben I. Lipót itt váracsot emeltetett, melynek parancsnokává ifj. gróf Zichy Istvánt nevezte ki. 1734-ben Fekete György, Csúzy Imre és Király Mihály voltak a birtokosai. 1747-ben báró Amade Tádé tart rá igényt, 1754-ben pedig Ocskay Júlia követeli Hunyady Jánossal szemben. Később a Csúzyakon kívül a Nedeczky, Pyber, Halassy, Korniss, Bossányi, Molnár és a Kotz családok lettek a birtokosai. Tormás nevű dűlője azelőtt puszta és még a mult század elején is 93 lakosa volt. Az ú. n. Puszta templomdombon egy elpusztult templomnak a maradványai láthatók. Hogy hajdan az említettek közül melyik helységnek a temploma volt, azt nehéz biztosan megállapítani.

Kethely, Fehér vármegye határának közelében fekszik. Magyar nagyközség, 145 házzal, és 921 róm. kath., ág. ev. és ref. vallású lakossal, a kik között azonban a róm. katholikusok vannak a legtöbben. Postája és távírója Kisbér, legközelebbi vasúti állomása Ete. Már a rómaiak korában megült hely volt, mert határában római temetőre bukkantak, a honnan gyakran kerülnek felszínre római sírmaradványok. A község, Pesty Frigyes szerint, Kedd-helytől vette a nevét, Podhraczky szerint pedig Ketel kún vezértől. Az előbbi valószínűbb, mert tudvalevő, hogy hasonló helynevek, mint Kedd-hely, Csütörtök-hely, stb. elég gyakoriak. Ezt igazolni látszik az a körülmény is, hogy a községnek 1419-ben még Csete volt a neve, és az említett időből kelt oklevél szerint possessio Chete a vérteskereszturi apáté volt. Keddhely nevét tehát bizonyára csak később, akkor kapta, a mikor a keddi napra vásártartási jogot nyert. Később, a vérteskereszturi apát után, az Enyingi Törökök kezére jutott, és Enyingi Török Imre Héderváry Ferencznek adta, a ki 1506-ban Batthyány Benedeknek zálogosította el. 1526-ban Bakith Pál, testvérei, neje és leánya kaptak reá királyi adományt. 1529-ben a törökök elpusztították. Alig települt újra, 1543-ban 1549-ben ismét rajta ütöttek a törökök, felégették, kirabolták és számos lakosát rabságba hurczolták. Majdnem száz évig maradt puszta, elhagyott hely, és csak 1642-ben kezdett újra települni. Ekkor már az Esterházyak voltak az urai és most is gróf Esterházy Miklós 75Móricznak van itt nagyobb birtoka. A Bakonynak ú. n. halmoki erdő-részében, földvár nyoma látható, melyről némelyek azt tartják, hogy a török világban az erdőkbe menekült lakosok a saját védelmükre emelték. Mások szerint a földvár régibb, de a törökök hányták szét. Az itteni Apostagi dűlőről már Császár község leírásánál megemlékeztünk. A községben három templom áll fenn, melyek közül a katholikus 1766-ban, az ág. ev. 1789-ben és a református 1856-ban épült.

Kisbér, virágzó magyar nagyközség, a bakonyi völgyben. Házainak száma 397, lakosaié 3837. Vallásuk róm. kath., ág. ev. és ref., azonban a katholikusok vannak közöttük a legtöbben és csak ezeknek van itt templomuk, mely 1780-ban épült, de most is csonka két tornyát 1828-ban ragasztották hozzá. Van itt posta, távíró és vasúti állomás. 1277-ben szerepel először, a mikor IV. László a Beyr nevezetű három major földjét a hantai prépostságnak adományozza, 1612-ben a fehérvári őrkanonok birtoka, melyet Jankovich Endre őrkanonok gróf Enyingi Török Istvánnak ad bérbe; ekkor azonban már népes helység és Nagybér pusztája is említve van. A török dúlások után báró Jousseinet József lett az ura, a ki 1755-ben Horváth Józsefnek és nejének, Petrovszky Teréziának adta el, azonban a birtok, mivel azt Jousseinet József a gróf Batthyány Lajostól kölcsönzött 100.000 forint biztosítására, egyéb birtokaival együtt lekötötte, a Batthyányak tulajdonába került. Ebben az időben Kisbér már virágzó iparral dicsekedhetett, mert kartonfestő-, posztó- és edénygyára volt, melyeket gróf Batthyány Tivadar alapított és ő építtette azt a szép, nagyszabású kastélyt is, mely ma a magyar kir. ménesintézet lakó- és hivatalos helyiségeül szolgál. Az e kastély körül elterülő angolkert is híres volt és itt áll ma gr. Wenckheim Béla lovasszobra és Kozma Sándor bronz mellszobra. Évente négyszer országos vásárt tart. 1849-ig a Batthyányak voltak a birtokosai, a mikor elkoboztatván, az állam birtokába került, mely azután 1,800.000 forint kárpótlási összeget fizetett a családnak. 1853-ban vetette meg az állam az itteni ménesintézet alapját, mely tovább fejlesztetvén, most a ménesparancsnokság vezetése alatt álló híres kisbéri ménesből, és az állami ménesbirtok igazgatóságának vezetése alatt álló gőzmalommal, vaj- és sajtgyárral, stb. felszerelt gazdaságból áll. A község élénk társadalmi életéről tanúságot tesznek az itt fennálló egyesületek és testületek. Ezek az ipartestület, az iparosok betegsegélyző pénztára, a katholikus olvasókör, az ifjúsági kör, a »Vízcsöpp« jótékony egyesület, az izraelita nőegyesület, az izr. szentegylet, a dalegyesület, és két takarékpénztár. A ménesintézet tiszti- és tisztviselői kara ezenfelül zártkörű intézeti kaszinót is tart fenn. Az államkincstár kegyurasága alá tartozó róm. kath. hitközség ódon plébánia-épülete hajdan kolostor volt. 1849. évi január havában Perczel Mór a községben táborozott 4000 honvéddel, a róla elnevezett utcza helyén és innen nyomult Mór felé, hogy Jellasich-csal megütközzék. 1836-ban a kolera pusztította lakosait, 1862-ben pedig oly nagy tűz volt itt, hogy az egész Deák Ferencz-utcza leégett. A községhez tartoznak közigazgatásilag Battyán, Nagybér és Pula nevű puszták. Az állami ménesintézet kezelése szempontjából Kisbérhez, mint rendelkezési és kezelési központhoz, tartoznak e pusztákon kívül: az Ete községhez tartozó Apáti puszta, a Hánta községhez tartozó Nádasd és Ágazat nevű puszták, továbbá a Teleki községhez tartozó Ó-Tarcs, Új-Tarcs, Nagy-Tarcs és Lossonczy-telep nevű puszták, végre a Tárkány községhez tartozó Alsó-Vasdinnye, Középmajor, Felsőmajor, Ürgemajor, Parragh és Egyháza nevű puszták. Itt volt hajdanában Ó- és Új-Battyán és Ivánka-puszta is, mely utóbbinak a templomromjai még a közelmultban is láthatók voltak. A két Battyán-falu már 1250-ben említve van. A Vasdinnyey család birtoka volt és 1446-ban Dinnyei Vas Lászlót iktatják egy itteni zálogbirtokba. 1517-ben Kisbattyán is szerepel, a mikor Vas Máté és Csepi Józsa az urai. 1613-ban Battyán fele Kulcsár Orsolyáé. 1615-1616-ban Iványi Annát és Platthy Miklóst találjuk itt, a kik részeiket Gyárfás Mihálynak zálogosítják el. 1673-ban Gyárfás István és Miklós fia, Csapó György örököseinek és Pázmándy Gergelynek adják el itteni birtokaikat. Később a Némai Tárczayak lesznek az urai, de e családnak fiágban magva szakadván, a leányág kezére jut, melytől azonban a kir. ügyész visszaköveteli. Később ez is a Battyányak birtoka lett.

Kisigmánd, a Czonczó patak és Nagyigmánd közelében fekvő magyar kisközség, 84 házzal, és 684, nagyobbára református vallású lakossal. 76A katholikusoknak kápolnájuk van itt; a református templom 1880-ban épült. A község postája, távírója és vasúti állomása Nagyigmánd. Már 1291-ben az Igmándi nemesek birtokaként van említve, terra nobilium de Wygman alakban. 1309-ben villa Bygnan, 1453-ban pedig possessio Kiss-Vigman néven, a mikor Zichy Lukács tartja elfoglalva, de ekkor V. László, Rozgonyi Jánosnak, Rajnáldnak és Ozsvátnak adományozza. Később Both András is egyik birtokosa lesz, de az ő részébe Tamás érseket iktatják be 1511-ben. A török világban Igmánd is elpusztult, de azután újra települt. 1715-ben a Mészáros család is egyik birtokosa, a mely itt bizonyos birtokrészeket Molnár Erzsébettel elcserél. Ezenközben és utána a Ghyczy és a Boday családok is birtokosai lettek és ma Ghyczy Dénesnek és Bélának, továbbá Lózert Kálmánnak van itt nagyobb birtokuk. Egyebekben Nagyigmándnak a sorsában osztozott. Itt és az ide tartozó Szentmihály-pusztán több csinos úrilak és régi nemesi kúria van. Az egyik Ghyczy Dénesé, és ezt Ghyczy Ignácz 1846-ban építtette. Egy másik Ghyczy Józsefé és ezt Milkovich Zsigmond 1840 körül emelte. Egy harmadikat, a Ghyczy Elemérét, Ghyczy Pál építtette 1867-ben, egy negyedik pedig Thaly Ferenczé és ezt 1876-ban Thaly Zsigmond építtette. Néhai Ghyczy Kálmán volt pénzügyminiszter is itt született és lakott a Ghyczy Béla-féle házban. Ide tartoznak Szentmihály és Újpuszta. Szentmihály puszta egyike volt a vármegye legrégibb falvainak. Már 1292-ben villa Schentmihal alakban van említve. 1435-ben, egy okirat nehány lakosát is megismerteti; ezek: Fekete János, Imre diák, Dul István és Zeure István. Ebben az időben már Szent Mihálynak szentelt temploma is szerepel, melynek romjai a közelmultban még láthatók voltak. 1453-ban V. László a Rozgonyiaknak adományozta, és 1511-ben ezt is Tamás érsek kapta. A török világban elpusztult és megszünt falu lenni. Hosszú ideig teljesen kietlen pusztaság volt, azután lassanként, szórványosan ismét települni kezdett és 1715-ben a Mészáros, Molnár és a Fördős családok voltak a birtokosai, az Esterházyakkal együtt.

Kocs, magyar nagyközség, a tatai hegysor alatt fekszik. Házainak száma 539, lakosaié 2987. Vallásuk róm. kath. és ref., azonban az utóbbiak túlsúlyban vannak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Tatatóváros. Első írott nyomát 1217-ben találjuk, a mikor személynévként fordul elő. 1398-ban plébánosa is említve van, tehát ekkor már egyházas hely volt. 1437-ben vámos hely. 1372-ben Kos néven van említve és ekkor a Pokiaknak van benne részük. Később az Enyingi Török család kezére került, majd a Héderváryaké lett, a kik Battyáni Benedeknek zálogosították el. 1526-ban Bakith Pál és testvérei, neje és leánya kaptak reá királyi adományt. A török világban Kara Mustafa hordái a községet meglepték, kirabolták és porrá égették. Jó ideig pusztultan hevert, mígnem 1612-ben Enyingi Török István újra telepítette. A Török család után az Esterházyak lettek az urai és most is gróf Esterházy Ferencznek van itt nagyobb birtoka. Jerney szerint a kocsi szó innen vette eredetét. Herberstein követ is, a ki 1517-ben Bécsből kiindulva, Győrt is érintette, megjegyzi hátrahagyott emlékirataiban, hogy Győrtől hat mérföldnyi távolságban fekszik Cotzi falva, melytől a szekerek és vezetőik is nevüket vették. Érdekes, hogy a XVIII. századi angol Johnson, etymologiai szótárában is e helység nevétől származtatja a kocsi (ang. coach) szót. A mult század elején lovaskaszárnyája is volt. 1818-ban egyik hegyén nagyobb mérvű földcsuszamlás történt, mely alkalommal a hegynek több, mint negyedrésze összeomlott, de emberben kárt nem okozott. Határában, a Kápolna-tónál ma is látható romok vannak. Valószínű, hogy e romok az elpusztult Csicsó falu törmelékei s nagyobb templom vagy kolostorszerű épület maradványai. Csicsó a XIII. században a királyi tárnokok faluja volt, és Chichov néven is említve van. 1500-ban Igmánd-Csicsó (Wygman-Chythow) néven is szerepel, melyet Héderváry Ferencz, nővérének, Rozgonyi Istvánnénak zálogosít el. 1526-ban a Bakith család kap reá királyi adományt. Ma már csak egy dűlő és egy tanya neve tartja fenn az emlékét. A Berek nevű völgy fölött van a török világból való Tekevár nevű földhányás, melyet azonban némelyek korábbi eredetűnek tartanak. 1705-ben, a Rákóczi-féle szabadságharcz alatt, itt a kuruczok és a labanczok között ütközet volt. E község határában láthatók az »Igmándi Keserűvíz« néven forgalomban levő ásványvíz dús forrásai, melyek Schmiedhauer Lajos, Lozert Kálmán és Grossinger tulajdonában vannak. Van itt téglagyár is, 91mely a református egyház tulajdona. A községbeli két templom közül a református újabb építmény, 1868-ból, a katholikus azonban már a XVI. században fennállott és 1880-ban megújíttatott. Ide tartoznak Görényvár, Haraszt és Paradicsom puszták, Csicsó, Ducz, Horváth, Nagy, Sebestyén tanyák, Esterházy major, Plébános, Pőcze és Tarcsy-tagok és a már említett keserűvíztelep.

Kolozsnéma, dunamenti magyar nagyközség neve már 1168-ban villa Nema alakban fordul elő, a mikor egy része a komáromi vár tartozéka. 1216-ban már a Némai Kolosok nevében jelenik meg. 1260-70 között Konrad comes de villa Nema is említve van, és ekkor negyedrésze komáromi várbirtok, a többi pedig Konrád comesé. 1435-ben Némai Kolos Jakab fia Jeromost iktatják birtokába, a mikor azonban Losonczy István bán fia László e beiktatás ellen tiltakozik. 1492-ben Némai Ethey Tamás és neje egy birtokrészt adnak el Némay György deáknak. 1522-ben a Vas családbeliek erőszakkal elfoglalják és ekkor Egyházas-Néma néven van említve. Fényes szerint a Kolosyak kastélya a mostani templomdombon állott. 1553-ban a Kolosyakon kívül Désy Boldizsár is birtokosa. A törökök ezt a községet sem kímélték meg, sőt annyira zaklatták, hogy lakosai szétfutottak és a községet pusztán hagyták. 1662-ben új birtokosa a Lengyel család, mely ez időtájt osztozkodik rajta; hat évvel később azonban már Káldy Pétert találjuk itt, a ki itteni kastélyát Egyed főapátnak zálogosítja el, 1675-ben pedig Lengyeltóti János zálogosítja el itteni részbirtokát Gencsy pannonhalmi főapátnak. Később a főapátságon kívül a gróf Lamberg, Zámory, Vigyázó, Csorba és a Somody családok lettek az urai, most pedig Losonczy Ödönnek van itt nagyobb birtoka és régi nemesi kúriája, melyet még Zámory György építtetett. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt a község határában ütközet volt. 1859-ben nagy tűz pusztított a községben és nagy részét elhamvasztotta, 1876-ban és 1899-ben pedig az árvíz okozott a lakosoknak nagy károkat. A községben fennálló két templom közül a római katholikus 1884-ben épült, a református pedig már a XVI. század végén fennállott. Itt van a Kolosyak sírboltja is. A katholikus templom építése alkalmával egy régi, kolostorszerű nagyobb épület alapfalaira bukkantak. Kolozsnéma lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. A község házainak száma 144, róm. kath. és ref. vallású lakosaié pedig 979. Posta van a faluban, a távírója és a vasúti állomása pedig Nagytany vagy Nemesócsa. Ide tartozik Magasteleki puszta. A falu fölött, a Kisduna partján régi templom alapkövei voltak láthatók, melyekben néhai Ipoly Arnold, a tudós püspök, néma barátok, vagyis Karthauziak kolostorát gyanítja. Kolozsnéma közelében állottak még a tatárjárás előtt Csepánfalva és Simándfalva községek, melyek Albeus jegyzékében egy határleírásnál szerepelnek, de azután nyomuk vész. Fessler és Gyulai szerint e község 1806-ig a máshol említett Ásványtő helyén feküdt és annak nevét viselte. Mikor azután az 1806-iki árvíz Ásványtőt romba döntötte, telepedtek át lakosai a mostani falu helyére.

Kolta, kisközség, a Páris patak mellett és a cserháti dombok alatt fekszik. Házainak száma 212, vegyes magyar-tót ajkú és róm. kath. vallású lakosaié 1500. A postája helyben van, a távírója és vasúti állomása pedig Perbete. E község legelső okleveles nyomára már 1307-ben találunk, a mikor azt Lőrincz fiai: Lukács és György tulajdonként említik az egykorú oklevelek. 1390-ben a fiusított Borbáláé, utána fiáé Balázsé, 1469-ben a szintén Kacsics nembeli Oswaldé, ki már állandóan Kürtinek (»de Kywrth«) neveztetik. Azóta is folyton a Kürthy család kezén volt a szomszédos Faykürttel és több községgel, leszámítva egyes részeket, melyeket közben a Parlaghyaknak és Mutnoky Mihálynak zálogosítottak el. A török világban ez a község is annyira elpusztult, hogy 1552-ben mindössze öt lakható háza volt. Nagyon lassan települt ismét, mert 1576-ban is még csak nyolcz lakóháza állott fenn. Újratelepüléskor a Kürthyek földesurasága alatt tótok kerültek ide. 1656-ban a Kürthyek bizonyos birtokrészeket a Gelléri családnak zálogosítanak el. 1741-ben Kürthy Katalin itteni birtokát bevallja Kürthy Lászlónak, Mihálynak és Miklósnak, a minek Lévay Sámuel és Mátéffy Sámuel ellentmondanak. 1709-ben a Kürthy János II. Rákóczi Ferenczhez pártolván, nota infidelitatisba esett, miért is birtokait, közöttük Kolta nagy részét is, báró Szluha Ferencz kapta, ennek halála után azonban Kürthy János, a ki magát időközben Mária Terézia alatt a porosz hadjáratban mint főstrázsamester kitüntette, újra visszanyerte. A XVIII. 92század végén a Kürthy családba való beházasodás útján részbirtokokat nyertek a Nemesmiticzi Jaross, a Szombathelyi, Horváth, Czeczei Mátéffy és Soóvári Soós családok. Jelenleg Kürthy Lajosnak és Istvánnak, valamint Jaross Vilmosnak van itt nagyobb birtokuk és mindegyiknek csínos, kényelmes úrilaka, Máriássy Bélának és Mészáros Károlynénak pedig nyaralója. A Kürthy-féle kettős kúria arról nevezetes, hogy azt a Kürthyek, a török világban elpusztított kastély helyett, a XVIII. század elején a kerekszállási templomrom köveiből állíttatták. A község lakosai önsegélyző egyesületet tartanak fenn. Az itteni katholikus templomot a mult század elején építették; de sekrestyéje a XVI. században épült. Családi kápolnája volt és jelenleg is sírboltja a Kürthy családnak; a Kürthyek áldozatkészségéből igen szép és művészi kivitelű oltárképpel van díszítve, melynek alakjai e család egyes tagjait ábrázolják. Az egyháznak értékes kelyhe van, melynek az kölcsönös különös érdekességet, hogy ama fegyverek nemes vereteiből és köveiből készült, melyeket a Kürthyek elei a franczia háborúkban zsákmányoltak. Ide tartoznak Halász, Hyross, Jaross, Klein, Lestyina, Lucsko, Milesz, Ófalu, Rózsa, Schrank, Styepinka, Trotzer és Vadalmás puszták és a Mária major. Az Ófalu puszta némelyek szerint onnan veszi a nevét, mert a török dúlások alatt Kolta állítólag ott feküdt. Erre nézve azonban az okleveles adatok nem adnak felvilágosítást. A Tatárhányás nevű dombhoz az a hagyomány fűződik, hogy a tatárjárás alatt ott tanyáztak a tatárok, mások ellenben azt vélik, hogy a lakosok emeltek ott sánczokat a saját védelmükre. A Harangozó nevű dűlő egy elpusztult egyházas helység emlékét tartja fenn. Ez a Harangozó még 1636 körül fennállott és lakott hely volt, mert akkortájt a jászfalusi egyház fiókjai között van említve. Kolta közelében állott hajdan Kerekszállás elpusztult falu is, mely szintén a törököknek esett áldozatul. 1669-ben még fennállott. Határdombjai maig is látszanak és szintén egyházas hely volt. 1790 körül Konstantinápolyból egy előkelő török úr jött Komáromba és onnan Kerekszállásra ment, hogy egyik ősétől, egy érsekújvári pasától menekülés közben Kerekszállás határában elásott régi irományokat és értéktárgyakat keressen; kutatásai azonban eredmény nélkül végződtek.

Kömlőd, magyar nagyközség a tatai hegysor alatt. Házainak száma 139, nagyobb részben református vallású lakosaié pedig 788. Posta van a községben, távírója és vasúti állomása pedig Dad. Neve Kemlew alakban, 1450-ben bukkan fel először. Ekkoriban még csak puszta és még Szapolyay alatt is az, a mikor Kemleü alakban szerepel. 1638-ban egy részének a Pázmándyak, egy másik részének, a Szemereiek leányága révén, a Butkai Wiczmándyak is birtokosai, de Farkas Pál és Ilona ekkor, ellentmondanak Blasy Katalin, özv. Pázmándyné birtokba iktatásának. 1659-ben a fele Farkas Pál nógrádi viczekapitányé, a másik fele pedig Tathay Máté sajkás vajdáé és nővéréé, Ilonáé, de ezek részeiket Pázmándy Jánosnak, Kalmár Gergelynek és Káposztás Mihálynak zálogosítják el. 1743-ban Cseh József és neje Farkas Ágnes, Berthóthi Farkas István özvegye, Lipthay Zsigmond, Sándor és Gáspár, Beniczky Mária és Júlia itteni részeiket báró Sándor Mihálynak adják el. Később még a Pázmándy, Sárközy, báró Saffaliczky, Badicz, Pálffy, Jókuthy, Szabó és a Szemere leányágbeliek voltak a közbirtokosai, most pedig Pázmándy Géza örököseinek és Mihályi Ignácznak van itt nagyobb birtokuk és gróf Hugonnay Bélának, a Pázmándyak révén, szép, kényelmes kastélya. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. Ide tartoznak Kis- és Nagyparnak, Mihály és Prokop puszták. A parnaki pusztáról csak 1671-ben találunk először említést, a mikor Enyeghy János és osztályos társai Pázmándy Györgynek és nejének, Csapó Zsuzsánnának adják el. A falu fölött mesterségesen hányt halom látható, melyet Fényes hun halomnak mond, holott az beigazolhatólag a török időkből származik. Református temploma 1742-ben épült.

Környe, a Vértesek mentén fekszik. Nagyközség 211 házzal és 1772 németajkú, nagyobbára róm. kath. vallású lakossal. Van postája, távírója és vasúti állomása is. Katholikus temploma 1866-ban épült. E község területe már az őskorban lakott volt, mert határában elég sűrűn bronzkori leletek kerülnek felszínre. Később a rómaiak is elfoglalták és ide Quirinum név alatt váracsot is építettek, melynek rengeteg faltömegéből idővel a majki camalduli zárdát és templomot építették. Első okleveles említése Kernye alakban 1283-ban 93történik. Máskülönben a közeli Bánhida sorsában osztozott. A török világban elpusztult és az Esterházyak 1746-ban telepítették be újra, a mikor mosonmegyei németeket hoztak ide, a kiknek utódai részben már megmagyarosodtak, az ide tartozó pusztákon azonban egészen magyar a lakosság. Most az Esterházyakon kívül, a környékbeli pusztákon, még özv. Szokoly Gyuláné, Posztóczky Károly és Konkoly Thege Miklós a nagyobb birtokosok, a kiknek itt csinos, kényelmes úrilakaik vannak, melyek közül a kistagyos-pusztai özv. Szokoly Gyulánéé és ezt a mostani tulajdonos férje, egy Huszár-féle kúria helyén, 1889-ben építtette. Az erdőtagyosi úrilakot, mely most Posztóczky Károlyé, Huszár Ferencz országbíró-helyettes építtette 1835-ben és vétel útján, 1878-ban került a mostani tulajdonos atyjának a birtokába. A Konkoly-Thege Miklós-féle úrilakot 1856-ban Konkoly-Thege Elek építtette. A község lakosai önsegélyző egyesületet tartanak fenn. Ide tartoznak Erdőtagyos, Kis- és Nagytagyos, Kis- és Nagypatár, és Szentgyörgy puszták, Erdőmajor, Rákosmalom és Fáczánkert. Szentgyörgy puszta 1389-ben, Zenthgyurgteleke alakban, a király népeinek lakóhelyeként van említve. Különben Környe sorsában osztozott és ez is az Esterházyaké lett. Még a mult század elején 105 lakosa volt. A Tagyos puszták közül Kistagyos a Huszár családé volt, Nagytagyos pedig a Konkoly és a Csejtey családoké. 1635-ben Tagyos pusztára, Pajor János halála után, Laky István és Mórocz István nyernek királyi adományt, melynek azonban Vida Simon és Csúzy Gáspár ellentmondanak. Nagytagyosnak a mult század elején 190, Kistagyosnak pedig 72 lakosa volt.

Kurtakeszi, magyar kisközség, 1256-ban tűnik föl. Ebben az évben ugyanis IV. Béla a Questeu vagy Kezu nevű földet, mely előbb a banai és a szolgagyőri várak birtoka volt, Szefrid comesnek adományozta, a ki azt királyi engedélylyel Marczel, Illés, Simon és Simuna komáromi várjobbágyoknak adta el. 1349-ben Kurtakeszi Lőrinczczel találkozunk és ettől kezdve ez a családnév mind sűrűbben fordul elő. Ez időtájt földesurai a Baranyayak, kik már 1377-ben új adományt nyernek rá. 1526-ban újabb birtokosa, Gara Mátyás, itteni birtokrészét Posár Vitállal elcseréli. A török világban elpusztult és 1576-ban mindössze hat lakható házat találtak itt az összeírók. Ekkortájt Zsitvakeszi néven is említik. 1584-ben Markházy János, Imre és György és Sólyom Bertalanné a birtokosai. 1632-ben Bolgár László a maga részbirtokát Demjén Mihálynak és Fráter Jakabnak zálogosítja el. 1655-ben a Posár-féle birtokot, Posár Lukács magvaszakadtával, Szarvaskendi Sibrik Dániel kapja. 1699-ben puszta és ekkor ismét a Bodorfalvi Baranyayak kapják adományban, de ugyanekkor a Pesthy családnak is van benne része, melyet Konkolyi Lászlónak és nejének, szül. Hatvany Teréznek ad el. 1714-ben Baranyay Gáspár örökösei újabb nádori adományt nyernek itteni birtokaikra. 1706-ban Bottyán János katonái a falut majdnem egészen elpusztították, de a Baranyayak újra megtelepítették Trencsén és Nyitra vármegyékből hozott tótokkal, kiknek utódai már teljesen megmagyarosodtak. A mult század elején a Baranyayakon kívül a Högyészyek is birtokosai voltak, most azonban csak Baranyay Gézának van itt nagyobb birtoka s az övé a falu mellett lévő csínos kastély is, melyet Baranyay József táblabíró 1769-ben építtetett, míg az alsó kastélyt Baranyay János, lovassági tábornok építtetett 1760 körül. A községben hitelszövetkezet van. Róm. kath. temploma 1731-ben épült. Házainak száma 140, lakosaié 893. Postája Marczelháza, távírója és vasúti állomása pedig Komárom. 1770-ben földrengés sújtotta e községet. Ide tartoznak Szedmerőcz puszta, Alsó- és Kopaszhegy majorok.

Kürt, magyar nagyközség, a Páris patak mellett. Házainak száma 529, róm. kath. vallású lakosaié 2643. Posta, távíró és vasúti állomás helyben. Ősrégi község, mely már 1075-ben előfordul. Ekkor már falu és Kurth a neve. 1156-ban egyházas hely és az esztergomi érsekmegyéhez tartozó plébánia. 1345-ben Tamás vajda és fia Konya e birtokukat az esztergomi érseknek adományozzák, de 1360-ban Madary Marczel királyi solymár rokonai is részesek a kürti birtokban. 1485-ben említtetnek Kürthy László és Dénes, a kik királyi emberekként szerepelnek. A török világban ez a község is elpusztult és az 1552-ben eszközölt összeírás szerint, ekkor mindössze 10 lakható háza volt, melyeknek száma 1576-ban már harminczra emelkedett. Úgy látszik, másodszor is elpusztult, mert 1669-ben is néptelen faluként van említve. Ezután 94újra települt és mindvégig az esztergomi érsekségé volt, most pedig az érsekségen kívül még Csillag Joachimnak van itt nagyobb birtoka. 1733-ban és 1755-ben nagy tűzvész pusztított a községben, elhamvasztván nagy részét. A lakosok hitelszövetkezeten és fogyasztási szövetkezeten kívül negyvennyolczas kört és ifjúsági egyesületet tartanak fenn. A mostani katholikus templom, a török világban elpusztult templom helyén, 1755-ben épült. Ide tartoznak Szent István puszta, Plebánia major és Czeglédi tanya. Az elsőt az érsekség nevezte így el, a szent király emlékére. Királyszállás nevű dűlője történelmi jelentőségűnek látszik. A Sósok nevű dűlőben néha bronzkori leletekre bukkannak, a Papföldje dűlőn pedig a török háborúkból származó golyókat és fegyvertöredékeket találnak.

Lak, csallóközi magyar kisközség, 146 házzal és 750, nagyobbára ref. vallású lakossal. Postája Lakszakállas, távírója és vasúti állomása Bogyagellér. Temploma nincsen. A Laki nembeliek ősi fészke és névadó községe, de őket megelőzőleg, 1332-ben, Zemurfia Miklósé volt, a ki ez időtájt e birtokát eladta. 1385-ben már Laki Miklós fiai az urai. A török világban és ezt követőleg már több nemesi közbirtokosa merül fel. 1598-ban Pázmán Péter és Piroska is birtokosai, a kik itteni részüket Molnár Mihálynak zálogosítják el. 1612-ben Czender Anna Bay Jánosnak és Czender Erzsébet Nagy Györgynek zálogosítják el birtokrészeiket. 1613-ban ismét találkozunk a Lakyakkal és ekkor Laky János is egyik birtokosa. Később a Pázmán családon kívül még a Csepy, Végh, Szücs, Farkas, Bartalos, Csiba, Bajcsy, Laky, Nagy és Halászy családok voltak a nagyobb közbirtokosai. Most nagyobb birtokosa nincsen. E község az idők folyamán háromféle néven is szerepelt, ú. m. Alsó- és Felső-Lak és Lakszakállas néven. Mindegyik külön község volt ugyan, de közvetetlen egymás mellett, és végre is Lak néven egyesültek. 1861-ben, néhány ház kivételével, az egész község leégett. Ide tartozik Lakiréti tanya.

Madar, Esztergom vármegye határán fekvő magyar nagyközség, 350 házzal és 1911 róm. kath. és ref. vallású lakossal, a kik között a reformátusok vannak a legtöbben és csak nekik van itt templomuk, mely 1691-ben, egy török mecset helyén és falai felhasználásával épült. Postája és távírója az esztergommegyei Bátorkeszi, vasúti állomása pedig Köbölkút. E község hajdan a királyi madarászok lakóhelye volt és innen vette a nevét is. 1252-ben Marczel és Illyés szolgagyőri várjobbágyok szerepelnek itt, a kiket ekkor a várjobbágyok sorából kivettek és nemességre emeltek. 1360-ban Nagy Lajos Madari Marczel királyi solymár rokonait is nemesekké teszi. 1377-ben egész Madarra, mely előbb Keszi Péter fia Marczelé volt, Marczel fia János kap új adományt. 1485-ben a Marczelházi Posár család, Mátyás királytól, új adományt nyer e birtokra. Ez időben possessio Madarr néven írják. A török világban csak részben pusztult el, mert 1552-ben még 22 lakható házat találtak itt az összeírók, mely szám 1576-ban már ötvenre emelkedett. Ezidőtájt Posár, vagy Pozsár Menyhért is birtokosa volt. 1655-ben Pozsár Lukácsnak magva szakadván, Sibrik Dániel kap reá adományt. 1659-ben Maszlik Pálnak is van itt részbirtoka, 1716-ban pedig Gyulay Ferencz kapja királyi adományban, de három évvel később Huszár Éva és Juliánna tartanak igényt e birtokra. Később azután a herczeg Pálffyak és a gróf Czirákyak lettek az urai és ma herczeg Pálffy Miklósnak van itt nagyobb birtoka. Madar község sok ideig artikuláris hely volt, a hová a komárommegyei Csúz, Csehi, Jászfalu, Szentpéter, Martos, Ógyalla, Perbete, D.-Radvány és az esztergommegyei Kisújfalu, Búcs és D.-Mócs községekből a ref. hívek istentiszteletre jártak. A község, egy 1763. január 28-iki feljegyzés szerint, csaknem egészen elpusztult, a mint a jegyzőkönyv írja: »Négy ízben ment által rajtunk az Istennek földindulásbéli itéletje, melyek közül a második ízben oly nagy volt, hogy a házak egyetemben összedűlének s a templom boltozatja ketté szakada, kő falai megrepedtenek és az egész alkotmány oly erőszakot szenvede, hogy a dél felé való szegeletnek még a fundamentum kövei is megrepedtenek, a 72 esztendős templom karai leroskadtanak. A föld sok helyeken meghasadozván, fővénynyel egyvelges vizet okáda ki. Ugyanezen esztendőben akkor uralkodó felséges királyasszony, a felséges Mária Therezia engedelmet és szabadságot publikálván a földindulás által lett templombéli romlások építésekre - mi is a fentebb említett romlásokat megépítettük.« 1866-ban és 1904-ben a községnek nagyobb része leégett. Ide tartozik 95Újpuszta. Az ú. n. Szentkirálykúti dűlőn állott hajdan Mercse falu, mely 1279-ben Merchey alakban van említve és 1387-ben még komáromi várbirtokként szerepel. Az itteni ú. n. Várhegyen sánczok nyomai láthatók, de hogy mely korból valók, azt megállapítani nem lehet.

Marczelháza, zsitvamenti magyar kisközség, körjegyzőségi székhely. Határában elég sűrűn fordulnak elő bronzkori leletek, a mi azt bizonyítja, hogy már a történelem előtti korban is lakott terület volt; első írott nyomaival azonban csak a XV. században találkozunk, a mennyiben 1249-ben említik első birtokosát, Marczelházi Pozsár, vagy Posár Miklóst. 1447-ben is a Posárok osztozkodnak rajta, 1485-ben pedig ugyanezeknek Mátyás király új adományt ad a birtokra. 1546-ban Pozsár Miklós a község melletti zsitvai halászattól eltiltja Kakas és Pathi Dömötör fiait, Kürthy Mihály fiát és Wajkay Mihályt. 1552-ben ez a község is a törököktől részben elpusztított helyek között szerepel, a hol azonban még 19 ház lakható állapotban maradt. A török világ után a Pálffyak kezére került, a kik a községet újra betelepítették. Most is a Pálffyak herczegi ágának van itt nagyobb birtoka, melyen azelőtt messze földön híres juhtenyésztést űztek. A község házainak száma 307, lakosaié 1830. Vallásuk ref. és róm. kath., s habár az utóbbiak vannak többen, mégis a reformátusoknak van itt templomuk, mely 1787-ben épült; tornyát 1834-ben építették. A község egyik dűlőneve, a Basahegy, még a török idők emlékét tartja fenn. Ide tartoznak Path, Szilas és Patkányos puszták és Pálffy major. Path puszta 1268-ban terre Poth alakban egy komáromi várjobbágy birtokaként van említve, 1368-ban pedig terra Potth és Polth, 1444-ben possessio Path, 1485-ben praedium Path alakban. 1396-ban Pathi Pozsár László nejének a birtoka, a ki negyed részét Deák Mihálynak és örököseinek engedi át. Mint Marczelházára, úgy erre is, a Pozsár család 1485-ben Mátyás királytól új adományt nyer. A török világban ez is elpusztult. 1559-től újabb birtokosai merülnek fel. Igy Pathy János és Banky Illés magvaszakadtával, Szentiványi Babits István kap reá nádori adományt. 1616-ban Pathy Miklós Markházy Mártonnak, 1634-ben pedig Zichy Katalin Pajor Jánosnak zálogosítják el itteni részeiket; de Pajor János halálával, e birtokba Laky Istvánt és Mórocz Istvánt iktatják be. 1655-ben Pozsár Lukács is elhalálozván, az ő birtokát Sibrik Dániel nyeri. 1662-ben Csajághy György kap itt nádori, 1716-ban pedig Gyulay Ferencz királyi adományt némely részekre. Azután ezek a birtokok is a Pálffyaké lettek. Itt hajdan, a rómaiak korában, a római fürdő állott fenn, melynek meleg forrásai maig is megvannak. Marczelházán van posta távírója Komárom, vasúti állomása pedig Újszőny.

Martos, magyar nagyközség, a Nyitra és a Zsitva összefolyásától alkotott félszigeten. Házainak száma 239, nagyobbára ref. vallású lakosaié 1115. Postája és távírója Ógyalla, vasúti állomása pedig Komárom, vagy Érsekújvár. Az esztergomi érsekség ősi birtoka. Első írott nyomát 1487-ben találjuk, a mikor már a mai nevén van említve. A török világban elpusztult és 1576-ban mindössze 10 lakható háza volt. Érsekújvár ostromakor innen, a Nyitra folyótól, futóárkot vontak az újvári vár alá, melynek nyomai még láthatók; emlékét ezenkívül az ú. n. Futóárok dűlő tartja fenn. Hajdan az árvízektől sokat szenvedett, annyira, hogy alig volt év, melyben nagyobb árvízveszély ne fenyegette volna. Rudnay érsek át is akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik halbőségével, mint a mennyi kárt okozott. Most már ez a keresetforrásuk majdnem teljesen megszünt, mert az ármentesítés és a belvízlevezetés megszüntette az árvízveszélyt és a határbeli állóvízeket, bőven kárpótolván a lakosokat a felszabadult és mívelhetővé vált földterülettel. Itt van a vágbalparti ármentesítő társulat nagy szivattyútelepe, egy-egy 130 lóerejű gőzgéppel. 1901-ben a község nagy része leégett. A martosi református templom 1898-ban épült. Az egyház két, XVII. századbeli érdekes urvacsorai poharat őriz. Ide tartoznak Agyagos, Gyótva és Kinges puszták, melyek közül Agyagos már 1386-ban említve van. 1439-ben possessio Agyagas az esztergomi érsekség birtoka. A községtől kb. 3/4 órányira fekvő egyik homokhegyét Abának nevezik és az itteni szájhagyomány azt tartja, hogy itt 96telepedett meg Aba vezérrel néhány száz honfoglaló vitéz. E hagyományt támogatni látszik az a tény, hogy e homokdomb keleti részén 1899-ben, szőlőforgatás alkalmával ősmagyar sírokra akadtak. A lakosok állítólag a tatárok elől menekültek a falu mostani helyére, mely akkoriban majdnem hozzáférhetetlen ingovány volt.

Megyercs, magyar nagyközség a csallóközi síkságon, 168 házzal és 896, nagyobbára ref. vallású lakossal. Postája, távírója és vasúti állomása Aranyos. Az ártérben fekszik és így gyakran volt kitéve az árvizeknek. Bronzkori és népvándorláskori leletei után ítélve, már az ősidők óta megült területek közé tartozik. 1268-ban a komáromi vár birtoka. 1387-ben Megyerk a neve, 1422-ben pedig Megyerch alakban van írva. Még 1592-ben is komáromi várbirtokként szerepel, de 1600-ban Demjén Antal és Dancsy János is birtokosaiként vannak említve, a kik egy-egy nemes udvart adnak el. Később azután a Zichyek lettek a birtokosai, kívülök azonban részük volt benne a Magyary, Szabadhegyi, Szabó, Csontos, Cséney és Jókay családoknak is. Most Boschán Samunak és Glück Lipótnak van itt nagyobb birtokuk. Református temploma a XVIII. század közepe táján épült, és itt egy nagyon régi és kiváló műbecsű ezüstkelyhet őriznek. Ide tartozik Vidini puszta, Koczor major és Megyercsi rét, mely utóbbinak 147 lakosa van.

Mocsa, magyar nagyközség, Nagyigmánd és Ószőny között, az ú. n. Kerektó, másként mocsai tó mellett. 447 háza és 3107 lakosa van, a kik róm. kath. és ref. vallásúak. Két temploma közül a református 1783-ban, a katholikus pedig 1756-ban épült; de ez utóbbi az 1903-iki tűzvész alkalmával leégett és harangjai is elolvadtak; a tűzvész után azonban a herczegprimás újraépíttette. A katholikus egyház még a trinitáriusoktól származó, értékes aranyozott ezüstkelyhet őriz, mely ékkövekkel is ki van rakva. A pannonhalmi apátság és az esztergomi érsekség ősi birtokai közé tartozik, mely már Albeus jegyzékében is említve van, Macha néven. Az idők folyamán neve többféleképpen hangzik, sőt Kis- és Nagy- jelzőkkel két községként is szerepel. 1274-ben Erzsébet királynő adománylevelében terra nostra reginalis Mooch, vagyis a királyné földje, 1293-ban possessio Moch, 1388-ban Moth, 1393-ban Tyuodormoch, vagyis Tivadarmocs, 1425-ben Zsigmond király oklevelében már Kysmoch és Nagymoch. 1291-ben Fenenna királynő, az előbb Finta Mochaja nevű királynői falut, Ladomér esztergomi érseknek adományozza. Mindvégig az érsekség és a főapátság birtoka maradt és ma is az. A török világ emlékét itt az a török feliratú kő örökíti meg, mely a Haraszt nevű legelőn látható. Van a községben róm. kath. ifjusági egyesület is. 1861-ben és 1903-ban óriási tűzvész pusztította. Van itt posta, de a távírója Komárom-Újváros, a vasúti állomása pedig Komárom. Ide tartoznak Boldogasszony, Kis- és Öregcsém és Tömörd puszták, Újmajor és a csémi csárda. Tömörd hajdan népes, egyházas helység volt, melyet már Szent István pannonhalmi oklevele Temirdi néven említ. Szent László királynak a pannonhalmi apátság birtokaira vonatkozó összeírásában Tumurdi néven fordul elő, III. Incze pápa jegyzékében pedig Temerd néven, míg Albeus jegyzéke három ily nevű helységről is megemlékezik. Nevét első telepesétől Tömörd vagy Temerd colonustól nyerte. 1226-ban már Mindenszentekről nevezett temploma is említve van. 1537-ben possessio Themurd alakban van említve. 1656-ban a pannonhalmi főapát Farkas Andrásnak adja zálogba, a ki 1660-ban Eölbey Mártonnak és Tarchy Jánosnak adja át, de ezektől kilencz évvel később ismét visszaveszi. Idővel azután a főapátság ismét magához váltja és az esztergomi érsekséggel tovább is közösen bírja. Tömörd szomszédságában három elpusztult falunak a nyomait találjuk. Ezek közül az egyik, Gyorok, kún telep volt, a hol IV. Béla 1264-ben bizonyos kihágások miatt a kúnok négy szállását és földjeit elkobozta. 1317-ben Róbert Károly Dyruk birtokot a Csák Mátéhoz pártolt Pethő comes halála után Ladomér esztergomi érseknek adományozta. 1332-ben Gyruk és Gyrough, majd Ruch és Guruch alakban van említve. Ugyancsak Tömörd határában szerepel 1234 és 70 között Gergelyfalva is, mely, úgy látszik, a tatárjárás alatt pusztult el. Itt valahol volt végre Halas vagy Halász elpusztult falu is, melyről már megemlékeztünk. Csém puszta is már 1209 előtt szerepel Cemen néven, a hol - Tagányi szerint, - a galgóczi várnépek laktak, a mit azonban Pesty Frigyes (Magyar Várispánságok) tagad. 1485-ben szerepel egy Csémi János nevű királyi ember. 97Szintén az esztergomi érsek birtoka. Ugyancsak Mocsa szomszédja volt az az elpusztult Belyd vagy Beled nevű helység, melyet már 1235-ben a főapátság bírt. 1281-ben Erzsébet királyné Ladomér esztergomi érseknek adományozza. 1381-ben Vasi Kolos fia Jakab mesteré, ki azt a pannonhalmi apátságnak adja vissza. Talán itt volt valahol az a Machala nevű helység is, mely 1294-ben már szerepel, és melynek neve 1353-ban még Machalai Miklós nevében hangzik. Némelyek szerint azonban Machala és Mocsa egy.

Nagyigmánd magyar nagyközség első írott nyomát egy 1235-ből való határjáró levélben találjuk, a hol Wygman alakban van említve. Már a rómaiak korában lakott hely volt, a mit az itteni gyakori és gazdag leletek bizonyítanak. Nevét a Wigman nemzetségtől vette, mely itt már 1291-ben birtokos. 1309-ben a Wigman nembeli Miklós Bygman falut Lőrente mesternek hagyományozza. 1450-ben Hédervári Imre és Miklós is szerepelnek itt. 1526-ban Bakith Pál és testvérei, neje és leánya kapnak reá királyi adományt. Előbb azonban Török Imréé volt, ki azt Héderváry Ferencznek adta vissza, a ki viszont 1506-ban Battyán Benedeknek zálogosította el. A török világban ez is elpusztult, de azután újra települt és 1676-ban már ismét népes helyként jelentkezik, a hol a Cseh, Géczy, Sándor és Madocsay családok Csapó Györgynek zálogosítják el részeiket. 1717-ben a Pázmándyak tartanak igényt némely itteni részekre. A franczia háború alatt, 1809-ben, a Hosszú-tábla nevű dűlőn sánczolta el magát a francziák támadása ellen a Sztáray-féle gyalogezred. A XVIII. században az Esterházyak lettek az urai és ma gróf Esterházy Miklós Móricznak van itt nagyobb birtoka. Van itt szolgabirói hivatal, járásbiróság, gazdakör és népbank. Határában keserűvízforrások bugyognak, melyeknek vize »Igmándi keserűvíz« néven kerül forgalomba. A községben a reformátusoknak és a katholikusoknak van templomuk. A reformátusok régi templomát Esterházy József 1746-ban elvette és a róm. katholikusoknak adta át, kik azt máig is bírják. A reformátusok új templomot építettek, mely azonban elpusztult és helyén épült 1889-ben a mostani templom. A református egyház XVII. és XVIII. századbeli szent-edényeket őriz. A község házainak száma 373, lakosaié, a kiknek nagyobb része református, 2254. Ide tartoznak Csanaki, Ördöghegyi, Páholy és Somogyi majorok. Csanak major már 1235-ben említve van, terra nomine Chonuk, prope Wigman körülírással. A tatárjáráskor elpusztult falu területén a Wigmán nembeli Endre kapott királyi adományt a királyné hírnökeinek földjére, a királyi lovászok földje mellett, mert Roró (Ráró) váránál kitüntette magát. 1257-ben IV. Béla király, Endre comes és a királyi lovászok között rendezi Chonuk birtokviszonyait. 1340-ben már Kiscsanak is szerepel, 1430-ban pedig Kápolna néven is említve van, Szent Mária tiszteletére szentelt kápolnája után; ebben az időben azonban már a pannonhalmi apátság birtoka, és az maradt mindvégig. Csanak szomszédságában feküdt hajdan Lybyn elpusztult falu is. 1235-ben még említve van, de azután nyoma vész. Minden valószínűség szerint a tatárjárás alatt enyészett el. Nagyigmándon van posta, távíró és vasúti állomás.

Nagykeszi, Kis- és Nagykeszi falvakból alakult magyar kisközség, a csallóközi síkságon, a Duna közelében. Körjegyzőségi székhely. Házainak száma 105, ref. és róm. kath. vallású lakosaié 823. Postája Nemesócsa, távírója Aranyos, vasúti állomása Ekel. 1234 és 1270 között Kezu néven, Füss helység szomszédjaként van említve. 1268-ban már két Kezu nevű község szerepel és az egyiket, a másiktól való megkülönböztetésül, Bertalan falujának is nevezik. 1272-ben Bálint kanonok Kis-Keszü nevű birtokát a Szent Margit-oltárnak hagyományozza. 1277-ben IV. László, Chepán fia Pál és Vothk fia Bodon, szolgagyőri várjobbágyokat megnemesítvén, itt földeket adományoz nekik. 1352-ben Bnai Sydou fiai János és Ponya Kis-Kesző birtoka fölött Nagymartoni Miklóssal perlekednek, a ki Felkeszeu birtok használatától is eltiltja őket. 1501-ben Kiskeszi Ravaszkeszi elnevezés alatt is szerepel. 1521-ben Ravaszkeszit Báthory István nádor a pécsi püspöknek adja zálogba. 1540-ben a Csúzy családbelieket iktatják be némely részeibe. 1553-ban Kolos János és Désy Boldizsár is a birtokosai között említtetnek, és 1567-ben Thúry György is. A török világban mind a két Keszi elpusztult. Kiskeszit Vigyázó Pál veszprémi főispán, Nagykeszit pedig Rába Balázs telepítették újra. 1632-ben már az Esterházyak is birtokosai és gróf Esterházy Miklós nádor itteni birtokát Amade Ilona 98özv. Nagymihályi Ferencznének zálogosítja el, négy évvel később pedig Szapáry Andrásnak és ennek nejének, Csat Annának. 1673-ban Szeghy Mihály özvegye Nagykeszin 12 hol földet ad el. 1675-ben Lengyeltóti János zálogosítja el itteni birtokát Gencsy főapátnak. 1700-ban gróf Esterházy János özvegye, szül. Ocskay Magdolna az egyik birtokosa, kitől az Ordódyak és Pongrácz Katalin igénylik. Azután a főapátságon kívül a Zámory, Csorba, Vigyázó, Illés, Horváth, Baranyay, Mihálykó, Rainprecht és Lehoczky családok lettek az urai, most pedig a pannonhalmi főapátságnak, Fejérváry Gézánénak és Zámory Béla örököseinek van itt nagyobb birtokuk, és Fejérváryéknak szép, kényelmes, emeletes kastélyuk, melyet Zámory Károly a mult század első felében építtetett, és a mely női ágon, örökösödés útján került a mai tulajdonosok birtokába. A községet 1888-ban nagy tűzvész pusztította, de az árvíz is gyakran tetemes károkat okozott benne. A községben csak a reformátusoknak van templomuk, mely 1819-ben épült. Van egy érdekes kelyhe, mely úrvacsora osztására szolgál és 1717-ből való. Hajdan katholikus temploma is volt, mely a Pázmány-féle ismert összeírásban is már a régiek között szerepel, de ez rég elpusztult. A katholikus hívek most a községhez tartozó Érseklél templomába járnak, mely a XVIII. század végén még kápolna volt. Kegyura, a vallásalap, 1865-ben kibővítette. Nagykeszi határában, a Csatahegy nevű dűlőn, sok embercsontot találnak, melyek valószínűleg a török dúlások maradványai. Ide tartoznak Dérhidja és Érseklél puszták és Borsos major. Derhida, másként Terchel birtokot, 1576-ban a pannonhalmi főapátság elzálogosítja Simondics Péternek és Nagy Istvánnak, később azután ismét visszaváltja. Érseklél hajdan az érsekléli érseki nemesek szék főhelye volt. Pesty Frigyes a Lehel névtől származtatja a Lél nevet. Bartal György szerint Leél Szent István korabeli helység, melyet a szent király az esztergomi érsekség fegyveres szabadosai között szétosztott. 1450-ben már a mai nevén van említve. 1554 és 1563 között nagy részben elpusztult helységként van említve. 1729-ben Fegyváry János az esztergomi érsektől itt némely részekre adományt nyer. Később még a Zámory, Illyés, Rédl, Bujna, Ghiczy és Rakovszky családok voltak a nagyobb közbirtokosai. Kiskeszi határában feküdt még a tatárjárás előtt Szántó, vagy Scamto helység, melyről más helyen már megemlékeztünk.

Nagymegyer, csallóközi magyar nagyközség, 621 házzal és 3483 róm. katholikus és református vallású lakossal, de a katholikusok száma túlnyomó. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Némelyek a hét vezérek egyikétől, Megyertől származtatják a nevét. IV. Béla 1268-iki oklevelében komáromi várföldként van említve, melyet azután István ifjabb király Parabuch comesnek adományoz. Ebben az oklevélben villa Meger alakban szerepel. 1421-ben Zsigmond király elcseréli más birtokokért Kanizsay Istvánnal és Jánossal. 1460-ban újra komáromi várbirtok. 1466-ban I. Mátyás királyi mezővárosi rangra emeli, és három országos vásár tartására ad jogot lakosainak. 1532. évi november havában a Szapolyay-pártiak itt találkoztak, hogy a Katziánerrel kötendő fegyverszünet ügyében tanácskozzanak. 1578-ban Hiers János erőszakkal elfoglalja Eördögh István itteni nemesi kúriáját, melyet ő Németh János özvegye (később neje) révén kapott. 1547-ben Nagy László, Vitány vár kapitánya, egy évvel később Horváth Péter, 1550-ben Bajusz András, 1553-ban Zsemlyésy István és társai, 1559-ben gróf Zichy István, 1561-ben Nagy Lázár és Zakal András, 1573-ban Kovács János fia Lőrincz és két nővére, 1579-ban Hundert János, a komáromi vár alparancsnoka, 1582-ben Kapornaky Ferencz, 1585-ben Keresztes Bálint, 1599-ben Patak Tamás, János, Ferencz és György, 1609-ben Dénes György, 1616-ban Hermann Márton, 1619-ben Bereczky Pál, 1633-ban ifjabb Szigethy Gáspár, 1617-ben Pálffy Krisztina, 1640-ben Vér Zsuzsánna és Bokor Gáspár, 1651-ben Bartal István és Spáczay Katalin, 1654-ben Vásárhelyi Mihály és Halácsy István, 1657-ben Varga Jakab, Mátyás és István, ugyanakkor Patak István és Lőrincz, 1662-ben Csajághy György és fia Mihály jutnak itt kir. adomány, vétel és örökösödés útján nemesi kúriákhoz és birtokokhoz. 1635-ben még Nagy Mihálynénak is van itt zálogbirtoka, melyre a királyi kamara teszi a kezét, de azután a Császáry család kapja, melytől azonban id. Zichy István elperelte. Az 1559-iki adórovás szerint hetven jobbágy- és 17 féljobbágy-telke volt. 1632-ben gróf Esterházy Miklós nádor is egyik nagyobb birtokosa, a ki Nagymegyer várost özv. Nagymihályi 107Ferenczné, szül. Amade Ilonának zálogosítja el, de négy évvel később ugyanezt Szapáry András és neje Csat Annának adja zálogba. Később a gr. Waldstein család is birtokosa lett. A községnek régi privilegiumai vannak és levéltárában számos érdekes, régi oklevelet őriz; oltalomleveleket Bocskay Istvántól, II. Mátyás királynak a község régi szabadalmait megerősítő levelét, Bethlen Gábor oltalomleveleit, stb. Hogy Nagymegyert sem kímélték meg a törökök, bizonyítja Hofkirchen Lőrincznek, Komárom várparancsnokának 1683 nov. 6-án kelt oltalomlevele, melylyel a törököktől elpusztított községet oltalmába veszi és megparancsolja, hogy tekintettel a lakosok nyomorára, oda katonák ne szálljanak, se semmiféle tekintetben a lakosokat ne zaklassák és tőlük élelmet, fuvart, stb. ne követeljenek. Az 1701-ben ez iránt megtartott vizsgálat folyamán kitünt, hogy Nagymegyernek nemcsak régi városi szabadalmai vannak, hanem jus gladiuma is volt, melyet egyízben egy megszentencziázott emberrel és egy »Boszorkány asszonynyal« szemben alkalmazott is, mind a kettőt tűzhalálra itélvén. 1702-ben majdnem az egész község leégett. 1710-ben a nagymegyeriek II. Rákóczi Ferencztől is oltalomlevelet kaptak. Ugyanebben az évben a pestis ütött ki a községben és 362 lakosát ölte meg, 1831-ben pedig 218-an haltak el az akkor dúlt kolerában. 1848-ban a nagymegyeriek a nemzeti őrsereghez 183 vitéz kiállításával járultak hozzá. 1849 január havában 1400 horvát határőr táborozott itt 13 napon át. Ez időben a nagymegyerieket gyakran sarczolták meg az átvonuló mindenféle csapatok. 1849 május havában Kazinczy Lajos alezredes táborozott itt, mely alkalommal az itteni akasztóhegyen egy elfogott szökött honvédet főbe lövetett. 1849-ben másodszor ütött ki a kolera, melynek 229-en estek áldozatul. 1852-ben ismét tűz támadt a városban, mely alkalommal 96 épület pusztult el. A Millér vízén átvezető itteni hidat 1853-ban építették, a már 1846-ban hozott határozat alapján. 1867-ben alakult meg a nagymegyeri olvasó- és társaskör. Most már kaszinóján kívül takarékpénztára, hitelszövetkezete és téglagyára is van. Mostani nagyobb birtokosai gróf Kálnoky Hugó és Eggenhoffer József örökösei. Van itt még egy Szent Vincze-rendű apáczazárda, mely leányiskolával van összekötve. A községben két templom van. A katholikus templom már Pázmány jegyzékében a régi egyházak között van említve. Úgy látszik, hogy a XV. században épült, de gyakran átalakították. 1900-ban építették újra. Itt volt a Vásonkői Zichy grófok sirboltja is. A református templom 1785-ben épült. Ide tartoznak Nagydürlak, Sárkány, Tájlok, Tiszota és Újmajor puszták s a Bubics és Bucsuház majorok.

Nagytany, magyar kisközség a csallóközi síkságon. Hajdan két Tany volt, Kis- és Nagy- jelzőkkel, de a legrégibb időkben csak egy Tany szerepelt, villa Than castrensium (a várbelik faluja, Than) körülírással. A hagyomány szerint e község tulajdonképpen ott feküdt, a hol azelőtt Kistany puszta terült el, és ennek e hagyományon kívül nagy valószínűséget kölcsönöz az a körülmény, hogy Kistany emelkedettebb helyen feküdt, a hova az árvíz nem ért, Nagytany pedig most is oly mélyen fekszik, hogy a mai árvízvédelmi művek mellett is sokat szenved az árvizektől; hajdan meg éppen mocsaras, ingoványos terület volt, olyan, a hova csak azért telepedtek a lakosok, mert az ellenség ellen nagyobb biztonságot nyujtott. E szerint a mostani Nagytany ifjabb település, mely, úgy látszik, a török dúlások után keletkezett, noha némelyek azt állítják, hogy már a tatárjárás után települtek ide a lakosok. A régi Tany egyházas hely volt, s templomát a Pázmány-féle jegyzék is felsorolja. Ez a templom a kistanyi dombon állott, a hol rommaradványai még a mult század közepén láthatók voltak. Ez is azt bizonyítja, hogy nem a tatárjárás, hanem a török dúlások alatt pusztulhatott el, mert különben e templomnak már a török világban sem lett volna nyoma, mert köveit és tégláit e kőszegény vidéken már előbb széthordták volna. Nevét némelyek a halásztanyából eredőnek mondják. Hogy első telepesei halászok lehettek, az abból következtethető, hogy hajdan mocsarakkal, erekkel és álló vizekkel volt körülvéve, annyira, hogy itt messze földön földmívelésre alkalmas terület nem kinálkozott. Első okleveles említése a már jelzett alakban 1168-ban történik. IV. Béla 1268-iki oklevelében Thon néven, komáromi várbirtokként fordul elő és így szerepel a XV. században is, sőt 1460-ban már oppidum Thany, tehát város; ugyanekkor egyszersmind vámos hely is. Hogy Nagytany a mostani helyén és e néven csak a török világban keletkezhetett, azt bizonyítani látszik az is, hogy e néven 108csak 1592-ben bukkan fel először, a komáromi vár tartozékaként. 1615-ben már a Tanyi nemesek birtoka; ekkor Tanyi Ferencz kap itt nádori adományt két egész nemes telekre. 1649-ben Tanyi János birtokának egy részét Szabó Tamásnak és Laky Mihálynak zálogosítja el. 1657-ben Szegedy Gáspárt is a birtokosai között találjuk. Később azután még a gróf Zichy, Laky, Fekete, Csepy, Csorba, Fehér és Keszeg családok lettek a nagyobb közbirtokosai, majd a mult század elején gróf Waldstein János is; most Sabran herczegnő örököseinek, a Kőröspataki Kálnoky grófoknak van itt nagyobb birtokuk. Van itt Fiedler Jánosnak nagyszabású lenkikészítő gyára. Azelőtt itt volt az ország egyik legnagyobb czukorgyára, mely 1855-ben épült, de 1873-ban megszünt. Említést érdemel még téglaégetője. A lakosok gazdakört és ifjúsági egyesületet s könyvtárt tartanak fenn. Itt van a »Csallóközi Lapok« szerkesztősége is. Mostani református temploma 1833-ban épült. A község házainak száma 83, nagyobbára ref. vallású lakosaié 594. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Tany-Nemesócsa. Ide tartoznak Rakottyás és Töröm puszták és Marokháza major. Marokháza hajdan a Márkházi család fészke és névadó birtoka volt. 1692-ben már a Márkházyak osztályos társai szerepelnek birtokosaiként; ezek: Pesty András és Katalin s Kovacsics György és Anna. Még ekkor Márkháza néven van említve. Később ez is a Zichyeké lett. A határbeli Haraszti dűlő, elpusztult, régi falu emlékét tartja fenn. 1268-ban Horozt alakban van említve és szintén komáromi várföld. 1234-től 1270-ig találjuk az egykorú oklevelekben, de azután megszünt falu lenni.

Naszály, Komárom és Tata között fekvő magyar nagyközség, 174 házzal és 1387, nagyobbára ref. vallású lakossal. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása Füzitő. Hajdan Ladomér volt a neve és az 1234. és 1270. évek közötti oklevelek is e néven említik. A török világban elpusztult és a Csákyak telepítették újra. Ők voltak a földesurai is, de 1700-ban Péchy Menyhért tart igényt a Csákyak és osztályos társaik itteni birtokaira. Úgy látszik, hogy ezt az igényét sikerült érvényesítenie, mert három évvel később már őt is itt találjuk, és ekkor a maga részét Krapf Ferencz Józsefre iratja át. Azután az Esterházyak lettek az urai és ma gróf Esterházy Ferencznek és a klosterneuburgi kanonokrendnek van itt nagyobb birtokuk. Az Esterházyaknak az ide tartozó Grébics pusztán mezőgazdasági szeszgyáruk is van. A községben fennálló református templom 1859-ben épült. Ide tartoznak Pusztaalmás, Billeg és Nagygrébics puszták, a Naszályi major és a vinczellérház. Grébics puszta Albeus jegyzékében, a XIII. század elején már Grebuch néven van említve. 1234. és 1270. között azonban két ilynevű hely szerepel, melyeket Alsó- és Felső-jelzőkkel különböztetnek meg egymástól. 1446-ban már falu és a Rozgonyiak zálogbirtoka. 1459-ben Gerebech néven a tatai vár tartozéka. Később ez is az Esterházyak tulajdonába került, de az esztergomi érsekségnek is volt benne része. Billeg puszta szintén ősrégi telep, melyet II. Géza 1151-ben a pannonhalmi főapátságnak adományozott. Az 1240 táján készült Liber Ruber másolat rubruma ekkor Belyd néven említi. Úgy látszik azonban, hogy a szolgagyőri várnak is volt itt birtoka, mert 1231-ben II. Endre a szolgagyőri várhoz tartozó Bylla nevű földet szintén a pannonhalmi főapátságnak adományozza. 1268-ban negyedrésze még mindig a komáromi vár tartozéka. Ez időtájt János bán és testvérei is birtokosokként szerepelnek és 1284-ben Bylle vagy Boyle nevű földjüket az esztergomi érseknek adják. Albeus jegyzékében még apátsági birtokként van említve; e szerint Beled faluban az apátságnak a tatárjárás előtt 22 ház udvarnoka volt. 1291-ben Mocsa határleírásában Billem alakban szerepel. 1393-ban népes helység, a hol a főapátságot újabb részekbe iktatják. 1425-ben possessio Bylie alakban van említve, és Zsigmond király az esztergomi érsek itteni birtokáért Kismocsot adja cserébe. Később azután ennek is az Esterházyak lettek az urai. E pusztán, melyet Csetke Béla bérel, kényelmes, emeletes kastély áll, mely a hagyomány szerint eredetileg kolostornak épült. Ez a kastély az Esterházyak Galántai Balogh nevű uradalmi igazgatójáé volt, a ki azonban magtalanul halván el, az Esterházyaknak hagyományozta.

Naszvad, nyitramegyei magyar nagyközség. Házainak száma 630, róm. kath. vallású lakosaié 3852. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Érsekújvár. Ősidők óta megült terület, a hol kovakőleletre bukkantak, határában pedig pogánykori halom van. Az esztergomi érsekség 109ősi birtoka, melyet Csák Máté vezére: Chellus, a XIV. század legelején elpusztított, a mi ellen az érsekség tiltakozott. 1438-ban érseki mezei birtokként van említve. 1554 körül a törököktől elpusztított helyként szerepel, a hova később tótokat telepítettek, kiknek az utódai azonban teljesen megmagyarosodtak. 1568-ban Domokos György és Mihály egy szabaddá tett ősi udvartelekbe iktattatnak. 1627-ben Szondy Jakab itteni birtokának felét Boka Jánosnak adta el. Később a de Pauli család is birtokosa lett, s itt kastélyt is építtetett. Most csak az esztergomi érsekségnek van itt nagyobb birtoka. A lakosok katholikus népkört, temetkezési egyesületet és fogyasztási szövetkezetet tartanak fenn. A község a mult század elején teljesen leégett. Ősi katholikus temploma a Nyitra partján állott, de a török világban elpusztult. Mostani temploma 1781-ben épült. Ide tartoznak Anyala, Csalavár, Csörgő, Hamusad, Leveles és Óguta puszták. Anyala puszta 1239-ben már falu, s határában szolgagyőri, banai és komáromi várföldek voltak. A török világban ez is elpusztult és megszünt falu lenni. 1576-ban még hét háza állott fenn, de 1669-ben már ismét a törököktől elpusztított falvak között van említve. Óguta pusztáról már Gutánál megemlékeztünk. Csalavár- és Hamusad puszta nevei is történeti jelentőséggel látszanak birni.

Nemesócsa, magyar nagyközség, a csallóközi síkságon. Határában ősmagyar temető van, a mi igen régi megtelepülésére mutat. 1260-70 között Oucha néven van említve; IV. Béla 1268-iki oklevele két ilyen nevű községről emlékezik meg. A királyi udvarnokok birtoka volt, melyet IV. Béla a csuthi prépostságnak adományoz. A két Ócsa közül az oklevélben az egyik Voncha falujának mondatik s ez valószínüleg a későbbi Puszta-Ócsa. 1274-ben Kozma banai főispán özvegye itteni birtokát Cene comesnek zálogosítja el. Ez után csak 1550-ben találkozunk ismét e községgel, a mikor Gyallay János leánya Krisztina, itteni részbirtokára új adományt nyer. 1670-ben a Gyallay és a Bodroghy családokat iktatják be Puszta-Ócsán Enyedy Farkas előbbi birtokába. 1700-ban Sándor István is egyik nemesi birtokosa; 1719-ben a Laky Bálint beiktatásának többen ellentmondanak. Később Nemesócsán a Laky, Bankó, Galambos, Szelle, Szarka, Csorba, Végh, Nagy, Vas, Baranyay, Csepy, Gerdenics, Pázmány, Magyary és a Szüllő családok lettek a nagyobb közbirtokosok, most pedig Nagy Antalnak és Pálffy Károlynénak van itt nagyobb birtokuk. 1894-ben majdnem egészen leégett. Van itt szolgabirói hivatal, továbbá hitelszövetkezet és tejszövetkezet. A község azelőtt sokat szenvedett a Duna áradásaitól. Református temploma, hogy egy 1527-ből való, színaranyból vert kelyhet őríznek, 1786-ban épült. Ez az épp oly érdekes, mint értékes kehely brassói ötvösmunka, és az elpusztult füssi templomból került ide. A község házainak száma 299, nagyobbára ref. vallású lakosaié pedig 1567. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. Ide tartoznak Pusztalőgör és Marokháza puszták. Ez utóbbiról már Nagytanynál megemlékeztünk, itt csak azt jegyezzük meg, hogy Pesty Frigyes szerint Lencsés Márktól, a Márkháziak ősétől vette volna a nevét. Pusztalőgör 1297-ben szerepel először oklevélileg, a mikor is Miklós győri főispán a Lugur nevű halászót visszaadja Gergely esztergomi kanonoknak és testvérének. 1387-ben a komáromi vár tartozéka és ekkor már vámszedőhely, melynek vámja is a komáromi várat illeti. Később Leventér, azután Lögri néven is felbukkan. Újabbkori nemesi közbirtokosai csak 1676 óta, vagyis azóta ismeretesek, mióta a törököktől elpusztíttatván, újra települt és pusztaként szerepelt tovább. Az említett időben Hölgyi Ferencz és Gáspár birtoka volt, kik azt Mohy Istvánnak adták el, a Mohyak pedig 1696-ban Boda Istvánra ruházták át. Későbbi közbirtokosai a Jezerniczky, Ghiczy, Csorba, Végh és Jókay családok voltak. Dűlőnevei közül is figyelemre méltó némelyik. Igy a Kistanyi dűlő, melynek nevével már Nagytanynál találkoztunk. Ez elpusztult község határának egy része ugyanis Nemesócsába olvadt. Továbbá a Vöstüi dűlő, mely a török világban elpusztult Vösthü helység emlékét tartja fenn. 1581-ben még négy birtokosáról tesznek említést; ugyanis ekkor iktatták Vösthü birtokába Sigmondics Pétert és Gáspárt, valamint Nagy Istvánt és Maizin Györgyöt. Ugyancsak Nemesócsa tájékán, valószínüleg a Faluhely nevű dűlőn feküdt hajdan Samud is, mely IV. Bélának 1268-iki oklevelében még előfordul, de azután teljesen elenyészett. Némelyek szerint azonban a Faluhely nevű dűlőn nem Samud feküdt, hanem 110Ócsa község, mely csak a török pusztítás után telepedett mai helyére; ez azonban nem zárja ki azt, hogy Samud helység, mely már 1268 után többé nem szerepel, ne fekhetett volna szintén ott.

Neszmély, dunamenti magyar nagyközség, 235 házzal és 1357 lakossal, kiknek kétharmada református, a többi pedig róm. kath. vallású. Van saját postája és távírója, legközelebbi vasúti állomása Füzítő, hajóállomása pedig Dunaradvány. Szintén őstelep, a hol a vaskorszaktól kezdve, minden korbeli lelet képviselve van, de leggazdagabb a rómaiak kora. Első írott nyomát már 1216-ban találjuk, a mikor mai nevét Nezmel alakban írják. 1341-ben Neezmel birtokosa Weech unokája Miklós comes; ez oklevél szerint egy része Komárom, másik része meg Esztergom vármegyéhez tartozott. 1342-ben Vitus nyitrai püspök és Miklós, a Lajos herczeg nevelője, a füzítői vámot elfoglalják és Neszmélyre helyezik át, a mi ellen Vilmos pannonhalmi apát tiltakozott. 1364-ben a neszmélyi vámjövedelem harmada Jakus pozsonyi bírót illeti. 1422-ben már oppidum, tehát város, és vámja a komáromi váré. Ez időtájt Hosszufalu sőt németül Langendorf néven is szerepel. Egy 1471-iki oklevél latin néven Longa villa alakban említi. 1500 körül a Porkoláb család zálogos birtoka. A törökök Neszmélyt sem kímélték és 1552-ben a pusztult helyek között szerepel, a hol az összeírók összesen hat lakható házat találtak és 24 évvel később is csak tizenkettőt vehettek számba. Később újra települt és 1749-ben egy birtokperben 18 nemes udvartelkes birtokosa szerepel. Idővel a gróf Zichyek lettek az urai, most pedig a klosterneuburgi kanonokrendnek van itt nagyobb birtoka. E község lakosainak száma a mult század eleje óta jelentékenyen csökkent. Akkoriban 2000 lakosa volt, most pedig csak 1357. Sokan ezt a filloxera pusztításának tulajdonítják, mely a lakosok legnagyobb részét főkeresettforrásától fosztotta meg. A neszmélyi bor hajdan világhírű volt; most is híres. Az egyik hegyen faragott kövekkel kirakott, kitünő vízű kút van, melyet Albert kútjának neveznek. A hagyomány szerint, bőséges dinnye-lakmározás után, e kút vízéből ivott Albert király, ettől betegedett és halt meg Neszmélyen. Belső részeit itt őrizték, holttestét azonban Fejérvárra szállították. Mikor a tudós Pray erre járt, felfedezte azt a réztáblát, melynek felirata ezt a körülményt bizonyította. Ennek nyomán jelentést tett Mária Terézia királynőnek, a ki Albert király itteni maradványait Bécsbe szállíttatta és a Szent István-templom falába falaztatta. A községben két templom van, melyek közül a református fölötte érdekes. Részletei, különösen szentélye gotikus és falai lőrésekkel vannak ellátva. Az idők folyamán sokat szenvedett különféle ellenségtől, sokat is veszített eredeti alakjából a gyakran szükségessé vált tatarozások következtében, de azért ma is magán viseli az érdekes régiség összes jeleit. A református egyház értékes ezüstkelyhet őriz a XVII. századból és egy még sokkal régibb keresztelő tálczát, mely a templommal egykorunak látszik, mert ma már nehezen olvasható felirata gótikus betüket mutat. A róm. kath. templom 1890-ben épült. A lakosok hitelszövetkezetet tartanak fenn. A község határában az 1848-1849-iki szabadságharcz alatt ütközet volt. Ide tartozik Sártvány puszta, Xavér major, Akasztóhegyalja, Kásáshegyalja, Várhegyalja és Sertésvölgy. Az Akasztóhegyről, melynek egy része Dunaalmás határába esik, ott már megemlékeztünk. A Várhegyen vármaradványok láthatók, melyeket némelyek a törököknek tulajdonítanak. E várról korábbi oklevelek nem emlékeznek meg és így e hagyományt valószínűnek kell elfogadnunk, annál inkább, mert a török világ után már nem szerepel.

Ógyalla, zsitvamenti nagyközség, 374 házzal és 2441 magyar és tótajkú lakossal, a kik között azonban az előbbiek többen vannak. Vallásuk róm. kath. és ref., s a katholikusok vannak többségben. Posta és távíró van a faluban, vasúti állomása pedig Udvard. Szolgabirósági székhely. Első írott nyomát 1357-ben, possessio Gylla alakban találjuk, 1485-ben pedig Paulus Hendy de Gyalla nevében is említve van, a ki megyebeli királyi iktatóember volt. 1570-ben még csak pusztaként szerepel, a mikor Gyallai István és Piroska gyalapusztai birtokukat elzálogosítják. 1582-ben Thasy Czirilt és Zsigmondics Pétert iktatják a Gyallay család birtokába. 1604-ben Apponyi Zsuzsa a maga részét Zendy Miklósnak adja el, a ki azonban hat évvel később ezt a részt elzálogosítja. 1612-ben a Sánta csalás is birtokosa, s ez a maga részeit Fakő Péternek zálogosítja el, a mely rész 1647-ben Fekete Mihály és Jakab zálogbirtoka lesz. 1111662-ben Gyalla puszta felére Csajághy György kap királyi adományt. 1697-ben már Konkoly László, Mihály és István is szerepelnek birtokosaiként. 1728-ban Szluha Ferencz és neje Konkoly-Thege Júlia mind a két Gyalla birtokába iktattatnak. Azután a Konkoly-Thege családon kívül még a Baranyay, Csúzy és a Ghyczy családok is birtokosai, most pedig a magyar kir. államkincstárnak, Baranyay Máriának, Majnik Bélának, Steiner Mihálynak és Ehrenfeld Antalnak van itt nagyobb birtokuk és mindegyiknek csinos úrilaka. A m. kir. államkincstár itteni birtoka azelőtt Konkoly-Thege Miklós, európai hírű csillagászé volt, ki azt csillagvizsgálójával együtt az államnak engedte át. E csillagvizsgálón kívül itt van még a m. kir. meteorologiai intézet nagyszabású telepe, melyről más helyen bővebben írunk. Ezzel szemben áll, szép park elején, a Konkoly-Thege család csinos, kényelmes úrilaka, lejebb a Jankovics-féle úrilak, az intézet mellett Péterházi Steiner Mihály szép, modern úrilaka, beljebb a községben pedig a Csúzy-féle régi nemesi kuria, mely most Ehrenfeld Antalé, a község másik végén van Balogh Imre főszolgabiró csinos háza. Ógyalla az átutazóra igen kellemesen hat, mert egyetlen széles és hosszú utczája ragyog a tisztaságtól, házai rendesek, csinosak, nyáron az egész hosszú utczát, melyen az országút vonul végig, naponta többször öntözik, úgy, hogy ott a legnagyobb szárazságban sincs por. Van itt kaszinó, azonkívül járásbíróság, pénzügyőrség és takarékpénztár is. A mult század elején már szivargyára is volt, melyet a Csúzy család tartott fenn és abban, mint azt az akkori források megjegyzik, 16 egyént foglalkoztatott. A községben fennálló két templom közül a római katholikus 1773-ban, a református meg 1796-ban épült. Ide tartoznak Álomszeg, Ghiczy, Ham, Kis- és Nagybalázstag, Kis- és Nagykonkoly, Kovács, Kiss, Puszta-Vék, Révay, Szeszélyes, Tokaji, és Zöldállás puszták és Abai szőlőhegy. Konkoly puszta már akkor rég népes falu volt, mikor mellette még Ógyalla pusztaként volt említve. Fényes szerint Thege kumai vezér ősi birtoka, kitől a Konkoly-Thegék származnak. Már 1193-ban népes helység, 1247-ben Paulus de Concol nevében is említve van. 1344-ben Kemey Miklós és fia is birtokosaként szerepelnek, kiknek e birtokát azonban Thege István ősi jusson elfoglalja. 1356-ban már Konkolyi-Thege Miklós és Péter szerepelnek uraiként. Úgy látszik, a török világban pusztult el és szünt meg falu lenni. Vék puszta már 1247-ben van említve, villa Weyk alakban. 1308-ban Apor, véki nemes itteni birtokát Zakalusi Pozsár Györgynek adja el. Ez is a török világban pusztulhatott el, mert azután csak 1655-ben találkozunk ismét vele, a mikor Pozsár Lukács magvaszakadtával, Sibrik Dániel kap reá királyi adományt. 1659-ben Maszlik Pál is adomány útján jut itt birtokhoz, úgyszintén 1719-ben Huszár Éva és Júliánna is. Itt termelték hajdan a híres véki dohányt. Az Abai nevű szőlőhegy szintén régi népes hely emlékét őrzi. Aba már 1247-ben Weytich és Ádám mesterek birtoka. 1438-ban Albert király egyik oklevelében szintén említi Aba praediumot. Ez is a Pozsár családé volt, de 1655-ben a Sibrik Dánielé lett, a minek azonban Csajághy György ellentmondván, ő nyerte a birtoknak azt a felét, a mely azelőtt a Konkolyiaké volt. 1769-ben Zádory András is egyik birtokosa, ki birtokának egy részét Hollósy Jánosnak engedi át. Szeszélyes Puszta eredetileg Baranyay-féle birtok volt, melyet Baranyay Ilona, férjezett Tahyné örökölt és itt érdekes, fantasztikus kastélyt építtetett, tisztán szeszélye szerint való beosztással, sülyesztőkkel, titkos bejárókkal, csapóajtókkal és bizarr berendezéssel, a pusztát magát is Szeszélyes pusztának nevezvén el. Tőle vásárolta meg e birtokot a kastélylyal együtt báró Hirsch Móricz, a híres emberbarát, lebontatta a szeszélyes kastélyt és helyébe több százezer forint költséggel, nagyszabású, párját ritkító vadászkastélyt szándékozott emeltetni. Építkezés közben azonban itt érte a halál és a birtok a befejezetlen kastélylyal ismét eladásra került. Igy vette meg Majnik Béla, m. kir. honvéd-vezérhadbiztos és neje Konkoly-Thege Juliska. Az új tulajdonosok a félig kész kastélynak reájuk nézve fölösleges részeit lebontatták, a többit megfelelően átalakították és abból kényelmes, csinos kastélyt hoztak létre. A régi, Tahyné idejéből való épületekből azonban egy rész és egy torony még ma is fennáll és ezek külsejükkel is elárulják egykori gazdájok bizarr ízlését. Ógyalla határában feküdt hajdan villa Tholdwar komáromi várbirtok is, mely szintén a török világban pusztult el.

Oroszlány, nagyközség, a Vértes hegyek alatt. Házainak száma 269, lakosaié, kiknek nagyobb része tótajkú és ág. evangelikus vallású, 1663. 112Postája helyben van, távírója és legközelebbi vasúti állomása pedig Bokod, Dad vagy Környe. Hajdan valószínűleg a Csákyak birtoka volt. Oláh Miklós 1536-ban említi várát, melynek ma már csak a helye látszik, mert köveit 1733-ban a majki zárda építésénél használták fel. Az itteni Rajcsányi-féle ház szintén e várfalak maradványaiból, illetőleg a falak egy részének felhasználásával épült, és ezért nevezik ezt a házsort várdombnak. Rajcsányi házáról különben azt is állítják, hogy a mult század negyvenes éveiben az akkor élő Rajcsányi csizmadiamester, pinczeépítés alkalmával sírboltra akadt, a hol az ott talált holttesten kívül, kincsre is bukkant. A hagyomány pedig azt tartja, hogy a Rajcsányi-féle háztól alagút vezetett a johannita-lovagok hajdani kolostorához. A község a török dúlások alatt elpusztult, és midőn az Esterházyak lettek az urai, tótokat telepítettek ide. Ebben az időben Puszta Oroszlánkő volt a neve. Most is gróf Esterházy Miklós Móricznak van itt nagyobb birtoka. Lakosai a mult század elején nevezetes mészégetést és hamuzsírfőzést űztek, az uradalomnak pedig itt olajgyára volt. A Labánszky, Svandovszky és Pénzes elnevezésű dűlőihez, újabb településével összefüggőleg, az a hagyomány fűződik, hogy ott három ilynevű telepes nagyobb földterületet kapott. E családok közül ma már csak a Svanda nevű él. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. Az evangelikusok temploma 1787-ben épült. A katholikusoknak csak kápolnájuk van itt, melyet 1876-ban építettek. Ide tartoznak Majk és Mindszent puszták, Haraszthegy és Majk szőlőhegy. Majk puszta egyike a vármegye legérdekesebb pontjainak, a hol már a XIII. század elején a majki prépostság fennállott. Egy 1252-iki oklevélben Moyk alakban van megnevezve, 1349-ben pedig Mayathk alakban. 1388 november 4-ikén Zsigmond király itt tartózkodott és innen keltezte egyik levelét is. Területe és határa a premontreiek birtoka volt. A török világban pusztult el és később az Esterházyak kezére került. Az Esterházyak a kamalduli szerzeteseket telepítették ide és gróf Esterházy József, 1733-ban, nagyszabású kolostort és templomot építtetvén számukra, nekik ajándékozta a pusztát is. A kamalduliak első remetelakát is gróf Esterházy József építtette 1748-ban, a másodikat gróf Cziráky József és neje, Barkóczy Borbála, a harmadikat gróf Gyulay Ferencz és neje Falussy Borbála, a negyediket Baranyay János és Imre, az ötödiket gróf Esterházy Imre esztergomi érsek, a hatodikat gróf Perényi Zsigmond pécsi püspök, egyet Hartwig József, egy másikat gróf Hunyady János, a kilenczediket gróf Erdődy de Berény, stb. A remetelakok száma összesen húsz volt. II József alatt a kamalduliak rendje eltöröltetvén, 1782-ben a királyi kamara kezelte a birtokot, de azután több birtokos kezén ment át, mígnem végre csere útján ismét visszakerült az Esterházyak kezére. Az időközben erősen megrongálódott, érdekes kolostorból pokróczgyár lett, melyet egy Österreicher nevű pesti kereskedő bérelt, a kamalduliak remetelakait pedig a gyár munkásai foglalták el. Ebben az időben a kolostor szép templomának már csak a tornya állott, mert egyéb részeit építkezésre használták fel és még a császári fiskus adogatta el legnagyobb részét, a templom berendezésével együtt. Az oroszlányi templomnak jutott belőle a márványból épült és a mennyezetig érő oltár, melynek két oldalán korinthusi márványoszlopon egy feliratos fekete márványtábla nyugszik, továbbá a díszes szószék, a mennyezet alatt elhelyezett kapitellek, a kórus márványoszlopai és az orgona alatti oszlopdíszítés. A mult század második felében azután a jelenlegi tulajdonos atyja, fiának, gróf Esterházy Miklós Móricznak, nősülése előtt, megfelelő lakást óhajtván biztosítani, a kolostort 250.000 forint költséggel kitataroztatta, a szükséghez képest átalakíttatta, nagy kényelemmel berendezte és így lett belőle a mai kényelmes, szép kastély, a hol, különösen a vadászati évszakban, a gróf számos vendége szokott megfordulni. A magaslaton fekvő épületcsoport egyik oldalát maga a kastély foglalj a el, ezzel szemben van az eredetiségében meghagyott bejárat, latin feliratú faragott köveivel; a házcsoport mindkét oldalán a kamalduliak hajdani remetelakai terülnek el, csupa egyforma, apró épület, melyeknek mindegyike a remetelakot alapító család czímerét és nevét viseli homlokzatán. E négyszög közepén áll a kamalduliak templomának tornya, melyet fel, egész a harangtorony ablakáig, sűrű, zöld repkény fut be. A kastélyban a refektorium a maga eredetiségében áll fenn érdekes freskóival és az utolsó vacsorát ábrázoló, szép falfestménynyel. A kastély alatt három nagyterjedelmű halastó 113terül el, mely szintén még a kamalduliak korából maradt fenn. Közölök ma már csak az egyik tavat halászszák. A majki uradalmi ispán lakása még a mult század második felében vendégfogadó volt. E vendéglő ivójában lőtte meg magát Milfay, a híres haramiavezér, a ki Österreicher pokróczgyárost ki akarta rabolni és a vendéglőst akarta kalauzul használni. Az ivóban iddogált két társával öreg Grnya Márton oroszlányi szűcsmester. Milfay egy kanna bort állíttatott eléjök, hogy igyanak, de ki ne mozduljanak. Azután felszólítá a vendéglőst a kalauzolásra, s mivel nem akart engedelmeskedni, őt és nejét holtra verve s minden értékes holmiját elrabolva, távozni készült. Grnya kedélyesen odaszólt: »Már elmennek? pedig én még ihatnám!» Ez a kedélyeskedés annyira dühbe hozta a rablóvezért, hogy puskájával a fal mellett ülő Grnya fejének sújtott. Grnya félrekapta a fejét s a puskaagy a falat érve, eltörött. Milfay az eltört agyat leszakítani akarván, rálépett; rántás közben a puska elsült s a golyó, Milfay czombján át, a falba fúródott. A súlyosan sebesültet társai felszedték s a Kisbér melletti Kethelyre, egy özvegy Gerhardné nevű távoli rokona házába szállították. Több hétig feküdt itt, de az özvegy, a büntetéstől való félelmében, feljelentette. A pandurok itt fogták el Milfayt, Veszprémbe szállították, a hol statárium lévén, harmadnap felakasztották.

Ószőny, dunamenti magyar nagyközség, egyike a vármegye legrégibb telepeinek. Már a történelem előtti korban, a kő- és bronzkorszakban is megült hely volt, a mit az e korokból származó leletei bizonyítanak, a rómaiak korában pedig itt feküdt a rómaiak híres Brigetio városa. 375-ben itt halt meg és temettetett el Valentinianus római császár. Határa az itt eszközölt ásatások és leletek révén, európai hírre tett szert. Alig van itt és a környéken ház, kert, vagy szántóföld, a hol római emlékekre és leletekre ne bukkannának. Az utak szélén, a szántóföldeken, kertekben, rakásra hányva hevernek a rómaiak korából származó faragott kövek. Az itt talált tárgyak közül sok a komáromi és győri múzeumokba került, a legtöbb azonban magántulajdonban van, vagy, a mi a legrosszabb, mert ez a leggyakoribb, élelmes közvetítők és kereskedők révén a külföldre vándorolt. Szabó Károly (Új Magyar Muzeum) azt állítja, hogy itt állott Attila lakóhelye is. 1211-ben Sun, 1249-ben Sceun néven van említve, és ekkor az esztergomi érsek faluja, melyet IV. Béla királylyal más faluért elcserél. 1269-ben terra Sceun, 1397-ben possessio Zyun és 1422-ben villa Zwn alakban, komáromi várbirtokként van említve. 1460-ban már oppidum Zwny, tehát város, melynek vámja is van, és ennek a jövedelme a komáromi várat illeti. 1592-ben a török pusztította el. 1627 szept. 12-én itt kötötték meg az ú. n. szőnyi békét II. Ferdinánd és a török szultán. A község csak a XVII. század első felében települt újra és ekkor a gróf Zichyek lettek az urai. 1875-ben egyik fele Vásonkeőy Imréé lett, a másik felét pedig már 1847-ben a klosterneuburgi kanonokrend vette meg. 1894-ben a Vásonkeőy része báró Solymosy Lászlóé lett, a kinek a leánya, gróf Gyürky Viktorné maig is birtokosa. Rajta kívül még a klosterneuburgi kanonokrendnek, Világhy Gyulának, Mocsáry Antalné örököseinek, a katonai kincstárnak és dr. Lővinger Vilmosnak van itt nagyobb birtokuk. Az itt fennálló kastélyt, mely most gróf Gyürky Viktornéé, még a gróf Zichyek építtették. A mult század elején serfőző háza és szeszgyára is volt, ma pedig itt van Füzitő-pusztán a kisbér-füzitői részvénytársaság keményítő- és enyvgyára és a »Vacuum« részvénytársaság olaj- és petroleumfinomító gyára, azonkívül pedig Ószőnyben a Lővinger-féle szeszgyár. A lakosok róm. kath. ifjusági egyesületet és hitelszövetkezetet tartanak fenn. Az 1848-49-iki szabadságharcz alatt is sokat szenvedett e község, és határában több nagyobb ütközet is volt. A Komárom ostromakor működött ágyúk tűzvonalába esett és az ez alkalommal ide hullott ágyúgolyók közül ma is több darab látható a katholikus templom falában. A komáromi várnak itt is vannak elősánczai. Az egyik 1850, a másik pedig 1870 körül épült és e kettőben katonai őrség tartózkodik. 1876-ban a Duna áradása a községben sok házat romba döntött. Mostani templomai közül a róm. katholikus 1777-ben, a református 1787-ben épült. A református egyház több érdekes, régi szent-edényt őriz. A község határában látható ú. n. Töröklesi dombot a hagyomány szerint a törökök hányták. Ószőny házainak száma 410, lakosaié 3528. Vallásuk róm. katholikus és református, de az utóbbiak vannak többségben. Van postája és vasúti állomása, távírója Komárom. Ide tartoznak Kisszőny, Bartuschek, 114Béla, Füzítő, Göbölkút, Hathalom, Kis- és Nagyherkály, Kiss, Körmendy, Pernyés, Soós, Steiner, Thaly és Újszállás puszták, Csillagvár erőd, a füzitői gyártelep, győri tanya, Herkályi vadászlak, Igmándi vár, Kiss és Kosztolányi tanyák, lőporraktárak, Nagy, Neubrand és Palla tanyák, Plebánia telek, Várföld cselédlak, Végh tanya és Veszely téglatelep. Béla puszta hajdan a szolgagyőri vár tartozéka volt, melyet II. Endre 1231-ben kelt oklevelében Billa néven említ és a pannonhalmi apátságnak adományoz. 1232-ben, Gergely pápa megerősítő oklevelében már faluként van említve. Füzitő puszta már Szent Istvánnak a pannonhalmi apátságot alapító oklevelében van említve, a mikor az itteni halászok piscatores Fizeg alakban vannak említve. II. Pascal pápa, 1102-iki oklevelében Fizic néven sorolja fel. III. Incze pápa 1216-ban már Fuzigteu, Albeus pedig Fyzegtu alakban írja. Nevét a Fizeg nevű folyótól, vagy pataktól nyerte, melynek torkolatánál feküdt. 1001-ben Szent István a fizegi halászokat a pannonhalmi apátságnak adományozza. 1071-ben I. Geiza a garamszentbenedeki apátságnak a fizegi folyó mellett egy birtokot adományoz. Ez az oklevél egy régi temetőt is említ, a hol Gunreid sírja volt. Valószínű, hogy ez alatt a mai Almás pusztán ma is látható dombot értette, mely ősmagyar temető. 1093-ban ismét szerepel praedium Fizegh, a Duna partján. 1223-ban András király átírja Szent László oklevelét. 1225-ben Honorius pápa már Szűz Máriának szentelt templomát is említi. 1234-70 között, IV. Béla királynak egyik oklevele szerint, Fyzegtu praediumon akkoriban két falu állott fenn. 1263-ban az itteni gyarmatosok különféle kiváltságokat nyertek. IV. Béla 1265-ben, 67-ben és 70-ben itt tartózkodott és innen keltezte több oklevelét. Ezen kívül még három ízben volt itt, de itt tartózkodásának ideje ez utóbbi három esetben pontosan meg nem állapítható. Némelyek szerint az 1263-iki kiváltságokat, IV. Béla Henel nevű zsidó comes tanácsára adta a füzitői gyarmatosoknak, mert Henel meggyőzte a királyt arról, hogy ő e helységből híres kereskedelmi középpontot tud teremteni. IV. Béla 1269-iki oklevele az itteni vendégeknek és azután az itteni ispotálynak adja és ekkor hospites nostri de Füzegh Thu alakban említi. 1422-ben villa Fyzeghthw a komáromi vár tartozéka volt. 1393-ban azonban még a pannonhalmi főapátot vezették be az itteni vámok és négy malom jövedelmébe. Még 1592-ben is komáromi várbirtok, de ekkor Fészek néven a törököktől kipusztított helyként van említve. 1695-ben Fiszekfalu és Fiszeki puszta alakban fordul elő. Közben azonban, 1642-ben, Raiffenburg Theodorik, a komáromi várbirtokok bérlője, erőszakkal elfoglalta a főapátság itteni birtokát. 1651-ben ezt a részt gróf Puchaim János Kristóf kapja királyi adományban, a mi ellen azonban a főapátság tiltakozik. A birtoknak egy másik része 1500 körül a Porkoláb családé lett, de 1540 körül csupa zálogos birtokosokat találunk itt; ezek a következők: Erdőhegyi Benedek, Fogas Ambrus, Porkoláb János, Nagy Péter, Othácz János, Vass Mihály, Tóth János, Kovács Lőrincz, Nyalabicz András, Balogh Miklós, Vajda György és Farkas. Később azután ennek is a gróf Zichyek lettek az urai. Most Világhy Gyulának van itt nagyobb birtoka és két csinos úrilaka. Ez a birtok a mult század hatvanas éveiben Feige (Tuzsla) Tivadar birtokába került és ő építtette e házakat is. Azután Kálmán Mihály vette meg és 1895-ben került a mai tulajdonos kezére, ki a házakat megfelelően átalakíttatta. Füzitő határába olvadt részben a hajdani Astanc falu határa, mely 1234-70 között már szerepel, de azután nyoma vész. Ugyancsak Füzitőnél és vele együtt van említve terra Saar, vagyis Sár földje, mely előbb Urbazi Chak comesé volt, de IV. Béla ennek hat ekényi földjét a füzitői vendégeknek adományozta. Füzitő közelében említtetik még a tatárjárás előtt Jenő falu, mely Ynev és Inő alakban szerepel és a tatárjáráskor pusztult el. Az Ószőnyhöz tartozó Herkály puszta temetőjében fekszenek az 1848/49-iki szabadságharczban, a község alatt elesett honvédek és osztrák katonák, és itt van felállítva az Ács és Őszőny között lefolyt csata emlékére emelt honvédemlék. Herkály a török dúlásokig a szomszédságban fekvő monostori benczés apátság tulajdona volt és nevét Herke András apáttól kapta 1385-ben. Később Herkály puszta is a Zichyeké lett, kiknek itt a mult század elején messze földön híres juhtenyésztésök és tejgazdaságuk volt. Itt írták alá Komárom kapituláczióját 1849 szept. 27-én. Újszállás puszta csak 1842-ben keletkezett és földesuraik szintén a gróf Zichyek voltak.

Perbete, a régi hajcsárút mentén, Esztergom vármegye határához közel fekvő magyar nagyközség, 708 házzal és 3534 róm. kath. és ref. vallású lakossal, a kik között azonban a katholikusok vannak a legtöbben. Van postája, távírója és vasúti állomása. Az esztergomi érsekség ősi birtoka, melyet már 1297-ben említenek. 1312-ben Csák Máté hadai foglalták el erőszakkal. 1337-ben már villa Perbethe alakban van említve. A török világban szintén elpusztult és 1552-ben csak 10 lakható házat találtak itt az összeírók. Később újra települt és mindvégig az esztergomi érsekség maradt a földesura. Hajdan vára is volt, mely 1487-ben még szóban forog, de azután elenyészett. Emlékét a Mihály vára nevű domb tartja fenn, mely az 1863-ik évi tagosításig a perbetei határhoz tartozott. Ősi temploma a török világban pusztult el. E templomáról egy 1499-iki oklevél is szól. Herczeg Esterházy Imre érsek az új templomot 1733-ban az érsekújvári vár romjaiból építtette, de ezt az 1763-iki földrengés romba döntötte. A mostani katholikus templomot azután a királyi kamara 1766-ban építtette és Vaszary Kolos herczegprimás alaposan restauráltatta. A XVII. században, az egyházi okiratok szerint, a perbetei erdőben remeték tanyáztak. Az utolsó remete Sebők Pál volt, a ki 1762-ben elhalván, a lakosok lakóhelyére kápolnát emeltettek. Annak emlékére pedig, hogy az 1763-iki földrengés e kápolnát nem rongálta meg, Ordódy György kapitány, bagotai földbirtokos, a kápolnát művészi kivitelű, Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló festménynyel ajándékozta meg, melyen Szűz Mária és Jézus fejét, vert ezüstből készült, dúsan aranyozott korona fedi. A ref. templom a XVIII. században épült. A katholikus templom előtt szép millenáris kőkereszt áll, a következő felirattal: »E jelben győztünk a multban és e jelben győzünk a jövőben.« A község lakosai gazdakört, hitel-, fogyasztási és tejszövetkezetet tartanak fenn. A »Faluhely« és »Puszta-templom« dűlőelnevezések is a régi történelmi korra emlékeztetnek.

Szák, magyar kisközség, a Vértesek alatt elterülő hullámos síkságon. Házainak száma 133, nagyobbára ág. evangelikus vallású lakosaié 713. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Szend községével közös és Szák-Szend a neve. Szintén régi, római telep, a hol gyakran kerülnek elő e korból való leletek. Némely történetíró a Záchok ősi birtokának tartja és azoktól származtatja mai elváltozott nevét is. A török világ előtti szereplése valószínűleg egy a szomszédos Szend községével. A törökök kiűzetése után az Esterházyak nyitramegyei tótokat telepítettek ide, kiknek utódai azután teljesen megmagyarosodtak. Az Esterházyak maradtak mindvégig az urai és most is gróf Esterházy Miklós Móricznak van itt nagyobb birtoka. 1892-ben a község nagyobb része leégett. A községben két templom van, melyek közül a katholikus 1776-ban épült egy régi kolostorszerű épület maradványaiból, mely a templom közelében állott és alapfalainak nyomai még ma is láthatók. Az ág. h. ev. templom egyike volt a vármegye ú. n. artikuláris templomainak; 1610-ben épült és 1848-ban megújíttatott. Az uradalomnak itt azelőtt gőzfűrésze és gőzmalma volt, melyek azonban 1875-ben leégtek. Most az uradalomnak téglaégető telepe van itt.

Szemere, a Cserhát végső nyúlványainál fekvő kisközség, körjegyzőségi székhely, 130 házzal és 1041 lakossal, a kik nagyobbára tótajkúak és róm. kath. vallásúak. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Udvard. Első okleveles említését 1210-ben találjuk, a mikor János esztergomi érsek az itteni, Szent Mihály tiszteletére szentelt templomot az esztergomi káptalannak adja át. 1270 táján Leustachius de Scemera nevében is említve van. 1416-ban, a mikor Csúzy Mihály birtoka, possessio Zemele alakban merül föl. 1532-ben az egész Szemere Várday Borbáláé, a ki azt Szentmihályi Tamásnak és Andrásnak adja el. A török világban elpusztult és az 1552-ik évi összeírás szerint csupán hét lakható házat találtak itt; de egy évvel később már három új birtokosát ismerjük meg Felpéczy Ferencz, Kaposy Imre és Szentpétery János személyében. 1584-ben ismét más közbirtokosaival találkozunk; ezek Sárkány György és neje, Ujfalussy Dorottya, a kik részüket Teszényi Ádámnak zálogosítják el. 1592-ben a Csúzy családbeliek osztozkodnak rajta. 1613-ban Palugyay Anna, gróf Draskovich Jánosnak; 1639-ben Berzeviczy Márton, Nagy Jánosnak; 1644-ben Pethő László, Bucsányi Zsuzsának; 1654-ben Nadányi Miklós, Tánczos Péternek zálogosítanak el itteni birtokrészeket. 1221659-ben Rudnay Istvánnak Csúzy Zsuzsánnától származó gyermekei osztozkodnak a Csúzy-féle birtokrészeken. 1665-ben Somlay György örökösei részüket eladják Szemerey Györgynek. 1704-ben Heister császári vezér a kuruczok fölött az ú. n. Pirty síkságon győzelmet aratott, és seregei a csata után a községet feldúlták s felégették. 1716-ban Ikladi Szluha Ferencz is egyik közbirtokosa. 1718-ban Csúzy Ádám a maga részbirtokát Fekete Györgynek adja el, 1756-ban pedig Ocskay Juliánna cseréli el birtokát az Ocskay Mihályéval. Azután a Balogh, Jankovics, Petrics, Rozsos, Barlanghy, Jármy, Halasi s a gróf Lichtenberg családok lettek a nagyobb közbirtokosai, most pedig gróf Zichy Frigyesnek, Szombathelyi Győzőnek és Antalnak, Paál Dénesnek, Nagy Mihálynak és Klein Lipótnak és Nándornak van itt nagyobb birtokuk. A faluban lévő két úrilak közül az egyik Nagy Mihályé, a másik gróf Zichy Frigyesé. A mostani katholikus templom újabbkori építmény. A török dúlás után Miaváról telepítettek ide tótokat. Egy határbeli dombnak Város a neve; ennek helyén hajdan ily nevű község állott. Ide tartoznak Szárczó, Bachl, Emánuel, Közép, Lapos, Szemereharaszt és Szombathelyi puszták, a Neumann és a Vörös majorok.

Szend, magyar nagyközség, Szák szomszédságában, a Vértesek alatt, 192 házzal és 1110 lakossal. Vallásuk róm. kath., ref. és ág. ev., azonban a katholikusok és evangelikusok vannak közöttük a legtöbben, noha mind a három felekezetnek van itt temploma, melyek közül a katholikus 1790-ben, a református 1791-ben és az ág. evangelikus 1793-ban épült. A községben van posta, távírója és vasúti állomása pedig Szák-Szend. Régi nemes község. Első írott nyomára 1434-ben bukkanunk possessio Zend alakban, a mikor Gordovai Fancs fia László és osztályos rokonai, itteni részbirtokukra Zsigmond királytól új adományt nyernek. 1516-ban Battyán Benedek budai várnagy is a birtokosa, a ki Sárkány Ambrusnak zálogosítja el. Időközben azonban a Bán család, majd az Enyingi Török család is jogczímet szerez reá, mig később az Esterházyak lettek az urai és ma is az övék. A török világban ez a község sem kerülte el a pusztulást, de később az Esterházyak újra telepítették. 1856 augusztus 30-án, néhány ház kivételével, az egész községe leégett. A lakosok gabonaraktár-szövetkezetet, hitelszövetkezetet, polgári olvasókört és róm. kath. ifjúsági egyesületet tartanak fenn. Az ide tartozó felsőtói kápolna alapfalának szétbontásakor, 1788-ban, »Bonae Fortunae M. Septimius Valentinus Dec. Brig. Ex Voto« feliratú kőre bukkantak, az ú. n. ingóréten pedig ásás közben három mázsás harangot találtak, melyet a katholikus templom tornyában helyeztek el, a hol az 1856-iki nagy tűzvész alkalmával elolvadt. A község lakosai egész az újabb időkig híres lótenyésztést űztek. Az uradalom itt, 1902-től, okszerűen kezelt halastavat tart fenn.

Szentpéter, magyar nagyközség, 508 házzal és 2655 róm. kath. és ref. vallású lakossal. Postája helyben van, távírója Ógyallán, vasúti állomása pedig Perbetén. E község a török uralom előtti időkben Ó- és Újgyalla, valamint Madar sorsában osztozott. Népes helység volt, melyet a törökök annyira, elpusztítottak, hogy az 1576-iki összeíráskor mindössze kilencz lakható házat találtak benne. A török dúlások után a királyi kincstár új telepeseket hozott ide, de később a Vásonkeői Zichyek lettek az urai és most is gróf Zichy Miklósnak van itt nagyobb birtoka és régi úrilaka, mely arról is nevezetes, hogy hajdan a vármegye háza volt, a hol a zavaros és háborús időkben megyegyűléseket tartottak. A nagysallói csata után Klapka és Damjanich ide szálltak. 1849-ben kórházzá alakították át. E birtok 1720 körül került a Zichyek tulajdonába, melyet ú. n. budai uradalmukért cseréltek el a kincstárral. Van itt egy cserép- és téglagyár is. 1763-ban erős földrengés ejtette rémületbe a lakosokat. A földrengésnek számos ház esett áldozatul, a katholikus templom mennyezete pedig leszakadt és a falak is megrongálódtak. Ez a katholikus templom 1730-ban, a református pedig 1784-ben épült. Ide tartoznak Erdői, Lapos és Várföld puszták, Becsalicsárda és az urasági major. Várföld puszta helyén állott, Ipolyi Arnold és Pesty Frigyes tudósok állítása szerint, a hajdani Várkeszi falu, mely 1243-ban már előfordul, a mikor IV. Béla király Kesew komáromi várföldét Simon és Bertrand spanyol comeseknek adományozza. 1260-70 körül Kesceu alakban van említve. 1355-ben Faber Péter a birtokosa és ekkor Varjobbaghkezeu, vagyis Várjobbágykeszi néven említtetik. 1460-ban 123még mindig e néven szerepel és a komáromi vár tartozéka. 1489-ben Mátyás király Várkeszi falut Komárom városának adományozza. Csere útján azután később ez is a Zichyeké lett. Szentpéter határában van a Harsányi nevű dűlő, a hol hajdan az elpusztult Harsány nevű falu állott. 1239-ben már Harsan néven van említve és Weytek az ura. 1316-ban Harchan alakban írják és ekkor István mester a birtokosa. 1592-ben már komáromi elpusztult várbirtokként szerepel. A törökök dúlásainak esett áldozatul ez is.

Szilas, a csallóközi síkságon fekvő magyar kisközség, melyet már IV. László említ egyik oklevelében. Az érsekléli papnemesi székhez tartozott és a török világban pusztult el. Mostani lakosainak az elődei, szintén a török dúlások után, Apáczaszakállasról és Lakszakállasról telepedtek ide. 1585-ben Bajcsy János az egyik birtokosa. 1614-ben Bajcsy István birtokának egy részét Kálmán Istvánnak, 1624-ben pedig Pázmán Ferencz szintén egy részt Lőrincz Györgynek zálogosítanak el, egy részt pedig 1625-ben Dancsy Gáspárnak, míg Pázmán Ferencz és Péter a maguk birtokukat Laky Mihálynak adják zálogba. 1643-ban Fodoróczky Mihályné, szül. Bajcsy Katalin a maga birtokát Istvánnak adja el. Azután a Pázmán, Kósa, Poda, Végh, Pálffy, Csóka és a Kasza családok voltak a nagyobb közbirtokosai. Most itt nagyobb birtoktest nincsen. 1875 előtt szolgabírói székhely volt. A községben nincs templom. Házainak száma is mindössze 55, és nagyobbára róm. kath. vallású lakosaié 251. Postája Lakszakállas, távírója és vasúti állomása Bogya-Gellér.

Szimő, vágmenti magyar nagyközség, már 1113-ban Kálmán király oklevelében említve van Zemej néven. 1249-ben villa Zemay. Egészen Nyitra vármegye határán fekszik és hajdan oda is tartozott, mert 1291-ben, mikor Lipolnoki Mikus és Dénes ezt a Scemey nevű birtokukat a nyitrai püspöknek adományozzák, ez oklevél Nyitra vármegyéhez tartozó falunak mondja. 1554-től 63-ig Zimew alakban szerepel. 1693-ban Széchenyi György érsek Gug pusztát adományozza a szimőieknek. Földesura az esztergomi érsek volt és ma is ezé a birtok. Itt jön be a Vág Nyitra vármegyéből Komárom vármegyébe. 1882-ben és 1887-ben két ízben majdnem teljesen leégett. A lakosok két temetkezési egyesületet és egy községi hitelszövetkezetet tartanak fenn. Katholikus temploma 1397-ben épült, de a gyakori rongálások és átalakítások eredeti jellegét megváltoztatták. Ide tartozik a már említett Gug puszta és a vágontúli szőlőtelep. Gugh puszta 1217-ben falu volt. 1238-ban, mint praediumot, IV. Béla király a nyitrai vár köteléke alól kiveszi és a fehérvári keresztes vitézeknek adományozza. 1245-ben István esztergomi érsek megvásárolta és ekkor terra Gug alakban van említve, a mi arra enged következtetést, hogy a tatárjárás alatt elpusztulván, megszünt falu lenni. 1312-ben Csák Máté foglalta el, a mi ellen Tamás érsek tiltakozott és nem eredmény nélkül, mert ismét visszakerült az érsekség tulajdonába. Gróf Széchenyi György esztergomi érsek a pusztát a szimőieknek adományozta, a mit I. Lipót is megerősített. 1833-ban az érsekség inspektora erőszakkal foglalta el e birtokot, a mi ellen a szimőiek óvást emeltek. Csillagvár, Szent Gyulai és Szent Györgyi dűlőnevei is figyelmet érdemelnek. A szentgyörgyi dűlőn hajdan falu volt, mert gyakran találtak ott épületnyomokat, melyek ezt kétségtelenné teszik.

Szomód, nagyközség a Vértesek alján, 270 házzal és 1506, nagyobbára róm. kath. vallású, magyar lakossal, a kik között még néhány németajkú is akad. Postája helyben van, távírója Tata, vasúti állomása pedig Tata-Tóváros. Az itt-ott néha felbukkanó ókori leletek a mellett tanúskodnak, hogy már a rómaiak korában megült hely volt. 1216-ban találjuk első írott nyomát, a mikor Sumuld néven van említve. 1349-ben villa Zomold alakban szerepel, a tatai vár tartozékaként. 1446-ban a Rozgonyiak az urai. Az idők folyamán ez is a többi tatai várbirtok sorsában osztozott, mígnem végre az Esterházyak kezére került s most gróf Esterházy Ferencz a birtokosa. A községben két templom emelkedik. Az egyik, a róm. katholikus, 1775-ben, a református pedig 1889-ben épült. Az utóbbi egyháznak 1620-ból származó érdekes úrasztali kelyhe van. Ide tartoznak Mária Magdolna és Szilánvölgy puszták, Ferencz major és Leshegy tanya. Ez utóbbin, a hagyomány szerint, a török világban őrház volt. Egy közeli hegynek a neve pedig Mikola vagy Várhegy s ehhez az a hagyomány fűződik, hogy ott hajdan valami váracs állott. A már 124említett tatárjárás előtti Astanc nevű falu határának egy része e község határába olvadt. Szomód azelőtt jó boráról is ismeretes volt.

Szomor, a Gerecse hegycsoportban fekvő kisközség, 129 házzal és 866 róm. kath. vallású, németajkú lakossal. Posta van a faluban, távírója Zsámbék, vasúti állomása pedig Bicske vagy Herezeghalom. Szintén már a történelem előtti korban megült helyek közé tartozik, a hol a kőkorszaktól kezdve egész a rómaiak koráig minden kor visszahagyta emlékeit. Hajdan Pilis, majd Esztergom vármegyéhez tartozott. Zomodor néven már 1270-ben említik és némelyek szerint akkor nem a mai helyén feküdt, hanem a mai Pusztasomodor helyén, a hol néhány évvel ezelőtt érdekes bronz-tripost és majdnem teljes, négykerekű római kocsit találtak, melyeket a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. A Pázmándy családbeliek voltak az urai, de a török dúlások alatt teljesen elpusztult és később németeket telepítettek ide. Ebben az időben a Pázmándyakon kívül a Sándor család is bírta. Most is gróf Sándor Móricz leánya, férjezett Metternich herezegnének és Kézdi-Vásárhelyi Imrének van itt nagyobb birtokuk és az utóbbinak szép, kényelmes úrilaka, melynek alapját 1800 körül Szily őrnagy építkezése vetette meg, mostani alakját azonban jelenlegi tulajdonosa adta meg neki. Az 1848-49-iki szabadságharcz előtt Guyon Richárd is itt lakott. Kézdi-Vásárhelyi Imrének itt rendkívül érdekes régészeti gyűjteménye van, melynek tárgyait mind itt és a környéken találták. E leletek közül a tulajdonos egy egész bronz-kovácsműhelyt, több domborműves és feliratos római sírkövet adományozott a Nemzeti Múzeumnak; e sírkövek egyikéről a nagy Mommsen érdemesnek tartotta külön értekezést írni. Van még azonkívül gazdag könyvtára is. A község lakosai hitelszövetkezetet tartanak fenn. A falu határában még a közelmultban az ősi templom romjai is láthatók voltak, köveit azonban már széthordták. Mostani katholikus temploma azelőtt a reformátusoké volt. 1759-ben vették át az ide telepített német katholikusok és akkor meg is újították. Ide tartozik a már emutett Pusztasomodor, a Fehér és Laczi majorok és a Károlyhegy. Említést érdemel, hogy Szomor és a szomszéd Gyermely határa között Vásárhelyi felfedezte ama római katonai országút nyomait, mely Aquincumot Brigetioval kötötte össze.

Szőlős, a Gerecse hegycsoport alatt fekvő nagyközség, 214 házzal és 1391 róm. kath. vallású, tótajkú lakossal. Postája és távírója Tata, legközelebbi vasúti megállóhelye Szőlős-Remeteség. Hajdan a királyi szőlőmívelők faluja volt, mely már 1244-ben villa Sceleus alakban van említve. 1446-ban és 1458-ban a Rozgonyiak birtoka, de egy évvel később már a tatai vár tartozéka. 1655-ben Sibrik Dánielt iktatják egy itteni rész birtokába. A török világban ez a község sem menekült meg a pusztulástól és 1669-ben is a törököktől elpusztított falvak között van említve. A törökök kiűzetése után tótokat telepítettek ide. Ekkor a tatai uradalommal együtt már az Esterházyaké volt és ma is gróf Esterházy Ferencznek van itt nagyobb birtoka. 1878-ban 72 ház égett le a községben, a melléképületekkel és a már betakarított gabonával és takarmánynyal együtt. E katasztrófának az 1792-ben épült katholikus templom is áldozatul esett, melynek tornyából a harangok is lezuhantak. Ide tartozik Tócsősz tanya és Remeteség puszta, a hol a gróf Esterházyaknak gyönyörű fekvésű, szép vadászkastélyuk van.

Tardos, kisközség, körjegyzőségi székhely a Gerecse hegycsoportban. Van 301 háza és 1715 róm. kath. vallású, tótajkú lakosa. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Tata. Hajdan a karakói vár tartozéka volt, melyet Imre király e vár birtokai közül kivett és az esztergomi érsekségnek adományozott. II. Endre azonban e birtokot az érsekségtől elvette és Paulinus comesnek és testvérének, Jakabnak adományozta, de később, mikor az esztergomi érsek ismét kegybe jutott, visszaadta neki. 1244-ben már a Turdos nembeli Pousa fiai nevében is megjelenik a neve, 1366-ban pedig Tordos nevet visel. A török világban ez sem kerülte el a pusztulást. Mikor aztán újra települt, tótok kerültek ide, a kik azonban nem a régi helyen telepedtek meg. A hajdani falu helye ma már csak az Öregfalu dűlő nevében él. Ma is az esztergomi érseknek van itt nagyobb birtoka. 1870-ben és 1904-ben a községben nagy tűzvész pusztított. Az itteni katholikus templom 1775-ben épült. A község határában ősrégi vörös-márványbányák vannak, melyek mára XII. században 125kiaknázás alatt állottak, a mennyiben feljegyezték, hogy Imre király innen szállíttatott köveket, 1487 és 1489-ben pedig Beatrix királyné a budai építkezésekhez 42 hajórakomány márványt indíttatott innen Budára.

Tarján, a Gerecse hegycsoportban fekvő nagyközség, már a rómaiak korában megült hely; határában ugyanis elég sűrűn kerülnek felszínre római épületek alapfalai és egyéb leletek, közelében pedig a hajdani római útnak maradványai láthatók. Első okleveles említése 1326-ban történik, a mikor terra Taryan alakban, a Pál mester birtoka. Tarján is a törökök pusztításainak lett az áldozata és akkor pusztulhatott el az a váracs is, mely a közeli Somlyó-hegyen állott, és melynek alapfalai még a közelmultban láthatók voltak. Később a tatai uradalommal együtt, ez is az Esterházyak kezébe kerülvén, németeket telepítettek ide. Lakosai a mult század elején jól jövedelmező és jóhírű tehenészetet folytattak. Most nagyobb birtokosa nincsen. Van hitelszövetkezete és temetkezési egyesülete. A községben fennálló két templom közül a róm. kath. templom 1779-83 között épült, a református pedig 1785-ben. A községhez tartozik Esterházy tanya is. Tarján házainak száma 365, nagyobbára németajkú lakosaié 1980. Vallásuk róm. kath. és ref., de az előbbiek vannak közöttük többségben. Postája helyben van, távírója és legközelebbi vasúti állomása pedig Felsőgalla.

Tárkány, magyar nagyközség, Győr vármegye határának közelében. Házainak száma 349, róm. kath. és ref. vallású lakosaié 2988, de közöttük a katholikusok vannak többségben. Postája helyben van, távírója Bábolna puszta, vasúti állomása Nagyigmánd. Első nyomát, Tarcan alakban, 1221-ben, egy határjáró levélben találjuk. 1275-ben már villa Tarkan alakban említik. 1363-ban Tárkányi Finta özvegye, Ethei Péter leánya, tárkányi jószágát és vagyonát unokájának, Moki Gergelynek hagyományozza. 1492-ben Tárkányi András itteni birtokát eladja Tarch Mártonnak. A török világban ez is elpusztult és még 1672-ben is néptelen hely, de ez időtájt Gencsy pannonhalmi főapát veszi zálogba és 1684-ben újból megtelepíti, 1693-ban pedig bérbeadja Komáromy Istvánnak. Ezután mindvégig a főapátság maradt az ura és ma is ennek van itt nagyobb birtoka. Megjegyzésre méltó, hogy a lakosok száma itt a mult század első fele óta majdnem 1200-al gyarapodott. A községben fennálló két templom közül a róm. katholikusoké 1734-ben, a reformátusoké pedig 1800-ban épült. A tárkányiak katholikus ifjúsági egyesületet és önsegélyző szövetkezetet tartanak fenn. Ide tartoznak Major, Mihályháza, Ölbő, Parragh és Vasdinnye puszták. Ölbő puszta neve már 1171-ben, Elbeo alakban, személynévként van említve. Első birtokosaként Opuch, vagyis Apos szerepel, a ki 1210-ben 18 jobbágyát a pannonhalmi apátságra hagyta. Ekkor már villa Ilbew alakban szerepel. 1213-ban egy másik birtokosával találkozunk, s ez Catlu, a ki a maga birtokát szintén a pannonhalmi főapátságnak adományozza. III. Incze pápa jegyzékében Helbeu néven van feljegyezve. II. Endre 1221-iki oklevelében Elbu, majd Ilbeu alakban van írva. 1221-ben Apos testvérei újabb adományban részesítik a főapátságot. 1245-ben Opuch neje ismét négy ölbői szolgáját adja oda az apátságnak. 1288-ban Henrik bán fia, János nádor más birtokért cseréli el itteni részét a Zách és Jáki családbeliekkel. Később a Vasdinnyei Vass család is ura lesz s 1657-ben Vass Mátyás és Csepy Józsa kapnak itt új adományt. 1538-ban a főapát a maga részét Tarcsi Albertnek zálogosítja el. A török világot megelőzőleg a község a puszta templomi dűlőn feküdt, s mikor pusztává lett, a lakosok a mostani község helyére telepedtek. Ősi templomának romjai a régi faluhelyen még a közelmultban is láthatók voltak. 1693-ban a főapátság Tarcsitól visszaváltotta és Komáromy Istvánnak adta bérbe. Vasdinnye puszta hajdan szintén népes hely volt. Ilynevű hely régente kettő is szerepelt, mindegyik más jelzővel. Az apátság ősi birtoka, mely már Szent László összeírásában is Dinna néven van említve, míg III. Sándor pápa 1175-ben, tehát ugyancsak Szent László korában Digna alakban említi. Vasdinnye elnevezését a Dinnyei Vas családtól vette, mely 1435-ben már birtokosaként van említve. Ugyanekkor szerepel Szent Márton tiszteletére épült temploma is. A török világban ez a helység is elpusztult és határán a törökök kiűzetése után két puszta keletkezett, Vasdinnye és Nagydinnye néven, melyek később Vasdinnye néven egyesültek. 1616-ban új birtokosai bukkannak fel, Kulcsár Imre és osztályos társai személyében, a kik 126e birtokukat Gyárfás Mihálynak zálogosítják el. Kívülök ugyanakkor Iványi Anna is részbirtokosa volt és ő is Gyárfásnak zálogosította el a maga részét. 1694-ben Bükki Nagy István ül az egyik birtokban, melyet tőle Tárczay József és Némai Kata utódai igényelnek. Az apátság a maga részét 1755-ig birtokolta, a mikor azután az egész Batthyány Lajos nádor kezére került. A Batthyányaktól később a kincstár vette meg és most a m. kir. állami ménesbirtok uradalmaihoz tartozik.

Tata, a vármegyének Komárom után a legfontosabb és legforgalmasabb községe. Hajdan város, szabadalmas hely, majd mezőváros, sőt czímeres város is, számos kiváltsággal; ma nagyközség. Házainak száma 860, magyar lakosaié 7547. Vallásuk róm. kath., ref., izraelita és ág. ev. s ez utóbbiak vannak a legkevesebben, a katholikusok pedig a legtöbben. Van postája, távírója és vasúti állomása. Területe ősrégi telep. Már a bronzkorszakban is megült hely lehetett, mert területén elég sűrűn találnak e korból való leleteket. A rómaiak korában nagyobb középpont volt és az e korbeli emlékek »ad lacum felicis« alakban szólnak róla. Ősi egyházas hely, melynek Szent Péter és Pál apostolról nevezett benczés apátsága Szent István korába vihető vissza. Abban az oklevélben, melyet IV. Béla király 1263-ban a tatai monostor számára állított ki, találjuk első magyarázatát annak a hagyománynak, mely Tata elnevezéséhez fűződik. Ez az oklevél felemlíti ugyanis, hogy a város nevét az Apuliából beköltözött San Severinói gróf Deodatustól, Szent István keresztatyjától nyerte, a kit Szent István tiszteletből Tatának nevezett. Ez az oklevél villa Tata réven, IV. Bélának öt évvel később kelt oklevele pedig Thota alakban említi. 1234-től 1270-ig a benczés apátságnak itt számos malma volt. 1249-ben a veszprémi káptalan vesz meg Tatán egy malmot. 1305-ben már két Tata szerepel. Az egyik possessio, falu, a másik oppidum, vagyis város. 1305-ben Mikó mester végrendeletében possessio mea Thata megjelöléssel szól róla. 1419-ben ismét oppidum és civitas Thata és ekkor, Garay Miklós nádor elnöklete alatt, itt tartották Győr és Komárom vármegye a gyűléseiket. Ez időben vámja is említve van, melynek jövedelmét a benczések húzzák, de a vérteskereszturi apát, Nagy Lajos adományára hivatkozva, e vámjövedelem felét a maga részére követeli. Ekkortájt épült fel híres várkastélya, mely ez időtől kezdve gyakran látja falai között a magyar királyokat, sőt az egész királyi udvart is. 1426-ban Zsigmond király itt tartózkodott és innen keltezte két levelét a következő módon: Datum in nostra civitate Tata és Datum in oppido nostro Tata. 1446-ban találjuk először említve Ótatát, a mikor az ótatai apátságot a négy Rozgonyi testvér, kegyúri joguknál fogva, Balázs testvérnek adományozza. 1460-ban már világosan fel van említve, hogy Tata két részből áll, vagyis magyar és tót részből. Ez utóbbi a mai Tóváros. 1460-ban Mátyás király Rozgonyi Jánost, Ozsvátot és Rajnáldot ismét megajándékozza a Szent Péter apátság kegyuri jogával. 1480-ban Mátyás király maga is itt volt és innen írt Ottó bajor herczegnek. Három évvel később Mátyás király ismét itt töltötte a bőjt legnagyobb részét. Ezenkívül több esetben igazolható, hogy Tata Mátyás királynak kedvencz tartózkodó helye volt. 1510-ben II. Ulászló is itt járt, innen keltezte egyik levelét és itt tartották meg az 1510-iki országgyűlést is. Egy 1585-iki leírás azt állítja, hogy hajdan Mária királynő lakóhelye volt. Tata fénykorában, 1432-1542 között, állott a Szent Iván hegyen Szent János tiszteletére épült temploma, azonkívül egy másik is a mostani piaczon, mely Szent Balázs tiszteletére épült, továbbá a mai Tóváros területén a ferenczrendiek kolostora. 1691-ben és 1693-ban a pestis tizedelte meg Tata lakosait. 1695-ben gróf Csáky László volt az ura, ki az uradalmat Baráth Ádámnak zálogosította el. Azután Krapff Ferencz József haditanácsos és fia, Ferencz József Gáspár kaptak rá királyi adományt. 1706-ban II. Rákóczi Ferencz báró Andrássy Istvánnak adományozza a tatai uradalmat. 1711-ről az van feljegyezve Tatáról, hogy itt akkor már 150 szűr-csapó lakott, és hogy akkor nyitottak a Szent István hegyen egy kőbányát, melyből szép vörös és szürke márványt bányásztak. Ez időtájt már 10-12 virágzó czéhe volt, melyek közül egyiknek-másiknak az eredete a középkorba nyúlik vissza. 1727-ben vette meg a báró Krapff családtól a tatai uradalmat gróf Esterházy József országbíró. 1737-ben a tatai apátság perel némely részeket a grófi családtól. 1754-ben Kapuváry József igényel per útján 127bizonyos nemesi udvartelket a Pázmándyaktól. 1751-ben kezdik építeni a tatai nagytemplomot, melyet csak 1784-ben fejeznek be. 1816-ban Lissay Dávid formál jogot egy nemesi udvartelekre, a gróf Esterházy család ellenében. 1841-ben épül a kegyesrendiek temploma, kiknek, zárdáját gróf Esterházy Miklós 1764-ben alapította. 1783-ban épült a reformátusok temploma. 1809-ben I. Ferencz király hosszasabban időzött Tatán és itt a mostani grófi kastély keleti kis toronyszobájában írta alá a bécsi békekötést. Tata várának keletkezését homály borítja. Már a legrégibb időkben emlegetik; de hogy ki építtette, arra nézve hiányzanak az okleveles bizonyítékok. Bonfin ismert munkájában úgy rajzolja le, mint az ország legjelesebb erődjeinek egyikét. A XV. század elején királyi vár volt, melyet Albert király és neje, Erzsébet 1438-ban 9000 arany forintért Rozgonyi Istvánnak zálogosítottak el, mely zálogjogban 1459-ben Rozgonyi István fiait, Jánost, Rajnáldot és Osvátot Mátyás király is megerősítette. Később, midőn a királyra visszaszállott, Mátyás király az akkor már romladozó várat nagy áldozatok árán újraépíttette, és mint Bonfinius mondja, dúsan aranyozott és faragványokkal díszített épületekkel és termekkel ékesítette. Környékét mulatóhelylyé alakította át, óriási kiterjedésű halastóval és ritka vadakban bővelkedő vadaskerttel, a hol gyakran és nagy szeretettel tartózkodott. Uralkodásának vége felé e várat fiának, Corvin Jánosnak engedte át. Oláh Miklós (Hungaria, VIII. 15. l.) még megemlékezik e mulatóhelyről, de Istvánffy (XV. könyv 266. l.) a maga idejében már elpusztultnak mondja. A török világban és a Rákóczi-féle szabadságharcz alatt, e várnak fontos szerep jutott. 1526-ban Endrédi Somogyi Ferencz várnagy a várat Ráskay Gábor kezére játszotta. 1529-ben Pohár Kristóf, 1537-ben Eicheni Baronyay Mátyás a vár kapitányai. 1543. augusztus 19-én Achmet pasa kezére került, ki a várat romba döntötte és a várost felgyújtotta. 1551-ben Garai János volt a vár kapitánya. 1552-ben II. Ferdinánd elrendeli a tatai vár lerombolását, a mi csak kis részben történt meg. 1553-bari Ally Máté a vár kapitánya. Ezután a törökök elfoglalták, de 1556-ban gróf Eck ismét visszafoglalta és ekkor Nagy János lett a várkapitány. 1594-ben Szinán pasa vette be erős ostrom után, de ekkor nem sokáig tarthatta megszállva. 1597. okt. 8-án ismét bevette és 13-án egyik oldalát a levegőbe röpítette. 1598-ban Schwarzenberg és Pálffy Miklós vették be. 1605-ben Bocskaynak hódolt meg. II. Rákóczi Ferencz is elfoglalta, de a császáriak 1707-ben visszafoglalták és lerombolták. 1815-ben gróf Esterházy Miklós ismét használható állapotba helyezte. 1832-ben a villám csapott a restaurált várkastélyba, de az ez által okozott kárt ismét kijavították. E várkastélyban őrzik az Esterházy család gazdag és nagybecsű levéltárát. Tata vidéke, a város és a vár közvetetlen környéke is, az itteni számos forrás következtében, valamikor beláthatatlan mocsár volt. 1747-ben gróf Esterházy József és a királyi kincstár, Mikovinyi mérnök tervei szerint, a forrásvíz nagy részét egy 600 holdas tóban gyűjtötték össze, melyet erős töltéssel biztosítottak, azután a fölösleges vizet egy 2000 ölnél hosszabb szárító és egy másik vízvezető csatornával lecsapoltatták és elvezették, miáltal több ezer hold földet tettek mívelhetővé. A töltéssel ellátott tóból évenként 1000-1200 mázsa halat halásznak ki. Gyógyerejű meleg forrásait szintén ismerték már a régmultban és a mult század kilenczvenes éveiben, mikor a budapesti vízvezeték rekonstruálásának kérdése került sorra, komolyan foglalkoztak a szakkörök azzal az eszmével, hogy a tatai rendkívül vízdús források egészséges vizét vezetik a fővárosba. A mult század elején márványbányáin kívül volt 11 malma, nyolcz kallója, híres majolika- és kőedénygyára, nagy ser- és pálinkafőzője, élesztőgyára, bőrgyára és ezernél több kézmíves iparosa. A város mai élénk közgazdasági és társadalmi életéről tanúskodnak következő hivatalai, intézetei és társadalmi intézményei: Van itt főszolgabíróság, királyi közjegyzőség, járásbíróság, telekkönyvi hivatal, kir. adóhivatal, pénzügyőri szakasz, a tatai és tóvárosi gróf Esterházy-féle hitbizomány középponti hivatala, kaszinó, polgári olvasókör, ref. énekkar, katholikus legényegylet, korcsolya-egyesület, lawn-tennis-kör, önkéntes tűzoltó-egyesület, jótékony nőegylet, izraelita nőegylet, izraelita krajczár-egyesület és szent egyesület, kereskedők és kereskedő ifjak köre, ipartestület, iparos segédek segélypénztára, a vörös kereszt egyesület fiókja, iparos ifjak önképzőköre, polgári dalkör, függetlenségi kör, róm. kath. templomi énekkar, több jótékonyczélú asztaltársaság, több temetkezési egyesület, 128két takarékpénztár, egy segélyegylet mint szövetkezet, egy bank- és váltóüzlet és egy téglagyár. A kapuczinus barátoknak is van itt emeletes zárdájuk. Tata a budapestieknek nemcsak kedvelt kiránduló-, hanem szívesen kultivált nyaralóhelye is, a hol a nyarat igen sok család tölti, a Budapestről induló vonatok pedig vasárnaponként százával szállítják a kirándulókat Tata kies, szép vidékére. Van itt e czélra szolgáló külön megállóhely is, közvetetlen a grófi park mellett, mely az ország legszebb és legnagyobb parkjainak egyike, és nemcsak szép részletekben bővelkedik, hanem régi emlékekben is, mert lépten-nyomon találunk maradványokat a rómaiak korából és a török világból, melyeket gondos kezek gyűjtöttek össze, óvtak meg és helyeztek el stílszerű környezetben. Mindjárt a park elején kényelmes vendéglő fogadja az érkező vendégeket. Közel ide van a grófi családtól fentartott versenypálya is és a tatai lófuttatások rendszerint nagyon látogatottak. A tó partján fürdőház van kényelmes fürdőkabinokkal a kirándulók és ottlakók használatára. Tatához tartoznak Diós, Látóhegy, Mária és Miklós puszták, Grébics szőlőtelep, Komlóskert, Téglagyártelep. Dűlőnevei közül figyelmet érdemelnek a Szentgyörgyi, Mikes, Hadnagykúti, Büdöskúti, Agostyánúti és Sánczi dűlők. Ezek közül a Büdöskúti egy kénesszagú gyógyforrástól vette a nevét, az Agostyánúti és a Sánczi dűlőkön pedig a mult század elején a francziák ellen emelt sánczok maradványai láthatók.

Tatabánya, a Vértesek nyúlványai alatt fekvő kisközség, mely csak a legújabban alakult. Az egész község tulajdonképpen nem más, mint a magyar általános kőszénbánya-részvénytársaság hatalmas telepe, melynek nagyarányú és gyors növekedését legjobban bizonyítja, hogy míg a legutóbbi népszámláláskor 4881 lakosa volt, most több, mint 10.000 lelket számlál, kiknek nagyobb része róm. kath. vallású. Nyelvre nézve a magyar korona területén használatos majdnem minden nyelv képviselve van, de azért mégis a legtöbb közöttük a magyar. A kőszénbánya hatalmas épületein kívül van itt még e társaságnak brikett- és téglagyára is. A telep mindennel el van látva, a mire egy rendezett községnek szüksége van. Van róm. kath. kápolnája, iskolája, kórháza, gyógytára, szállója, altiszti köre, élelmezési raktára, stb., s e mellett postája, távírója és vasúti állomása. Házainak száma napról-napra növekszik; míg ugyanis az utolsó népszámlálás csak 210 házat talált itt, addig e szám a mai napig már megkétszereződött. E rendkívül érdekes, nagyszabású telep leírásával különben más helyen részletesebben foglalkozunk.

Tolna, kisközség a Gerecse hegycsoportban. Házainak száma 113, lakosaié, a kik. róm. kath. vallásúak és németajkúak, 561. Postája Tardos, távírója Tata, vasúti állomása pedig Tata, Bánhida vagy Felsőgyalla. Habár a község határában, különösen az ú. n. Malomföldeken elég sűrűn kerülnek elő a vas- és bronzkorszakból való tárgyak és emlékek, maga a község, legalább a mostani helyén, mégis újabbkori telepítés. Területe a tatai uradalomhoz tartozott, s 1733-ban gróf Esterházy József németeket telepített rá; ugyanide csinos úrilakot és vadászlakot építtetett. 1875-ben a községnek háromnegyed része leégett, és három évvel később ismét tűz ütött ki a faluban, mely házainak több, mint negyed részét elhamvasztotta. Újabban a község jómódú lakosai erősen magyarosodnak és a fiatalabbak már folyékonyan beszélnek magyarul. Plébániája 1742-ben keletkezett. A község festői szép vidékét nagy előszeretettel látogatják a budapesti és komáromi turisták.

Tóváros, magyar nagyközség, úgyszólván össze van építve Tatával. Történetök is közös, s fejlődésük ugyanazon tényezők befolyása alatt ment végbe. Házainak száma az utolsó népszámláláskor 610 volt. Lakosainak száma a következőképpen oszlik meg: róm. kath. 3638, ref. 585, izrael 442. Portája, távírója és vasúti állomása helyben van és ez utóbbi Tata-Tóváros néven ismeretes. Van itt egy róm. kath. templom, mely a kapuczinus atyáké, és 1744-ben épült zárdájukkal kapcsolatos. A mult század elején polgári és katonai kórháza volt, majolika- és edénygyára, 2-3 márványbányája, nyolcz vízimalma és deszkametsző malma. Itt van Fischer Arthur kályha- és terrakotta-gyára, Melschmidt Gy. örököseinek fehértimár-telepe, Vessel Sámuel és fia, Pál flanel- és daróczposztógyára, Szarvas Gyula eczetgyára, Leopold Sándor fiai bőrgyára, Pollák Sándor pokrócz-, szőnyeg- és tarisznyagyára, a gróf Esterházy uradalom pezsgőgyára, falborító és hornyolt cserép- gőztéglagyára. 137Egyéb intézményei az önkéntes tűzoltó-egyesület, a nőegylet, a lovászegyesület, az építő- és famunkások szakegyesülete, nyaralótelepi bizottság, vasúti osztálymérnökség, polgári kör. Újabb időben különösen a nyaralók keresik fel szívesen. Állandóan 16° R hideg fürdője van, lóverseny-idomító futópálya, lóversenytér, a hol a lovaregylet évenként, gróf Esterházy Ferencz védnöksége alatt, lóversenyeket rendez, 10 versenyistálló, 300-400 darab lóval, és 1871 óta honvédlaktanya. Kavicsos, homokos és agyagos talaja jó minőségű asztali bort szolgáltat. Nagykiterjedésű angolpark, 45 holdnyi halastóval és ugyancsak egy nagyobb, 600 holdnyi halastó, mely a két várost egymástól elválasztja.

Túriszakállas, csallóközi magyar kisközség, mindössze 37 házzal és 342, nagyobbára róm. kath. vallású lakossal. Postája Lakszakállas, távírója és vasúti állomása Bogya-Gellér. E községet IV. Béla 1268-iki oklevele várföldnek mondja és már ekkor említi Szent Mihály tiszteletére épült templomát. Nevét a Thúry családtól vette. 1460-ban Egyházas-Szakállas néven, a komáromi vár tartozékaként van említve, azután a Thúry család kapott reá adományt. 1631-ben, Thúry István magvaszakadtával, Egyházas-Szakállast Püspöky Jakab kapta nádori adományban. Később az Amade családé lett és ezektől a Ghiczyek vették zálogba; később tulajdonukba ment át és itt kastélyt is építettek. Most Ordódy Pálné, szül. Ghiczy Teréziának és dr. Nagy Vilmosnak van itt nagyobb birtokuk. A katholikusoknak csak kápolnájuk van, melyet Ghyczy Rafael építtetett és 12,000 forintos alapítványt tett le az ugyancsak általa épített iskola és a kápolna fentartására, továbbá a tanító és káplán fizetésére. A mostani református templom volt a már említett ősi templom, melynek idomai ma is elárulják régiségét. A török világban erősen megrongálódott és akkor építették hozzá hátulsó részét. Ide tartozik Amaderét puszta, mely még az Amade család birtoklásának az emléke.

Udvard, zsitvamenti magyar nagyközség, 680 házzal és 4198 lakossal, a kik vallásra nézve, kevés kivétellel, róm. katholikusok. Van postája, távírója és vasúti állomása. Ősrégi, nevezetes község, hajdan bessenyő telep, kir. udvarnokok földje, kiktől a falu is nevét kapta. Itt magának I. Gejza királynak is 40 ekényi földje, 20 házhelye, saját kúriája volt, a mely még Szent László király idejében épült, és Szent Mártonról nevezett kápolnája. Ezeket 1075-ben az általa alapított garamszentbenedeki apátságnak adományozta. Ez a kúria és kápolna a falun kívül feküdt s körülötte idővel kisebb település is keletkezett. Ez utóbbit egy 1512-iki oklevél Szent Márton falunak nevezi. Az apátságnak ezt a birtokát, II. Endre király idejében, az apátság szolgái maguk részére foglalták el, de a király ezt és a szolgákat az apátnak ítélte vissza és a hűtlen szolgák fejeit büntetésből félig leborotváltatta. Ez a Szent Márton kápolna utóbb, az érsekséggel folytatott viszályok alatt, elpusztult és 1512-ben már romjaiban állott. Csakhamar azonban a király ismét kegyeibe fogadja az udvardiakat és 1229-ben minden vám fizetése alól felmenti őket. A tatárjárás alatt az udvarnokok kipusztultak, földjüket pedig IV. Béla király Ressel német lovagnak adományozta. Ez azonban nem sokáig bírta, mert egy nagyszombati polgár megölése miatt perbe keveredett, utóbb ki is vándorolt és a király udvarai birtokát a nevezett polgár özvegyének adta. Ez a királynénak, emez pedig Fülöp esztergomi érseknek engedte át. Az itteni vámot IV. Béla 1256-ban Sefrid lovagnak adományozta, ki azt 1264-ben szintén Fülöp esztergomi érseknek adta el. 1274-ben az udvari királyi halászok is említve vannak és ugyanakkor az udvardi szolgákat szabadokká teszik. A garamszentbenedeki apátság nem szívesen látta az esztergomi érsekség birtokszerzéseit, tiltakozott az adományozások és a birtokbavétel ellen, a minek azonban nem sok foganatja lehetett, mert az érsekség mégis belehelyezkedett a birtokba. Hogy azt nem élvezhette nyugodtan, arról egy 1312-iki oklevél tesz tanúságot, mely szerint az esztergomi érsekség és káptalan Odvarth birtokát ebben az évben erőszakkal elfoglalta az apátságtól, a miből nyilvánvaló, hogy közben mégis az apátság került fölül és visszajutott birtokainak tulajdonába, de mint láttuk, csak 1312-ig. 1307-ben Tamás esztergomi érsek itt tartotta azt a nevezetes tartományi zsinatot, melyen, az Úr megtestesülésének emlékére, az estéli harangozást rendelték el. 1382-ben Nagy Lajos átírja és megerősíti az esztergomi érsek számára IV. Béla adománylevelét. 1421-ben Zsigmond király itt tartózkodott. 1381429-ben a községet possessio Nagvdvard alakban találjuk említve. 1441-ben Simonyi Istvánt találjuk itt, kinek Ulászló király pallosjogot adományozott. A török dúlások alatt Udvardnak csak egy része pusztult el, mert az 1552-iki összeírásban még 50 lakható házat találtak itt az összeírók. Ennek az a magyarázata, hogy Érsekújvárhoz közel esvén, gyakran volt ugyan kitéve a kirohanó és portyázó csapatok sanyargattatásainak, de másrészt ez volt a szerencséje is, mert a törököknek szükségük volt erre a várhoz közel eső tanyára, a hol szükség esetén közel találtak élelmi szereket és egyebeket. Később, mikor már az országból kitakarodni voltak kénytelenek, Udvardot sem kímélték meg, hanem teljesen feldúlták és felégették, a mit az is bizonyít, hogy az 1669-iki összeírásban a község már az elpusztult helységek között szerepel. Nem sokáig lehetett azonban néptelen, mert 1695-ben már rendezettebb viszonyok között találjuk és ekkor Márky János és Mária itteni nemes udvartelküket elzálogosítják Molnár Györgynek. 1699-ben, a Tánczos család magvaszakadtával visszaháramlott nemesi udvartelket Boncz András kapja adományba hadiszolgálataiért, nevezetesen azért, hogy Érsekújvár ostroma idején a törököktől szorongatott és életveszedelemben forgott garamszentbenedeki apátot megvédte és kiszabadította. 1729-ben Jankovich Miklós és fiörökösei kapnak egy nemesi udvartelekre nádori adományt. A török világban megtörtént az is, hogy 1572-ben az esztergomi bég az összes itteni érseki jobbágyokat egyszerűen elfogatta, Esztergomba hajtatta és csak akkor bocsátotta őket szabadon, mikor 4000 aranyforint váltságdíjat kapott. Ennek az időnek az emlékét tartja fenn a lévai strázsa nevű dűlője is, mely a török világban őrhelyül szolgált. Némelyek török őrhelynek tartják, holott tulajdonképpen az udvardiak őrhelye volt, a honnan veszedelem esetén a kirendelt őr a törökök közeledését jelezte. A Zsitva partján emelkedő Szent Márton halmán még a mult század elején valami nagyobb épületnek a maradványai voltak láthatók. Noha erre okleveles adat nincsen, nem valószínűtlen annak a hagyománynak a hihetősége, hogy hajdan itt állott az a monostor, a hol Tamás érsek azt a nevezetes zsinatot tartotta. Hogy itt emelkedett a már a legrégibb iratokban is említett és Szt. Márton tiszteletére épült kápolna, azt e hely elnevezése is mutatja. Az említett épületromok pedig nem kápolna, hanem inkább kolostorszerű épület maradványai lehettek. Az esztergomi érsekségen kívül később még a Fogarassy, Jankovich, Boncz és Timanótzy családok voltak a nagyobb nemesi közbirtokosai. Most az érsekségnek van itt kiterjedt uradalma, továbbá Boncz Ödön miniszteri tanácsosnak, valamint Steiger Aladár londoni cs. és kir. alkonzulnak nagyobb birtoka. E régi szabadalmas községet egy régi oklevél Végudvardnak is nevezi. Udvardnál lép a Zsitva Komárom vármegyébe. 1869-ben óriási tűzvész volt a községben, mely tűznek 169 lakóház esett áldozatul. Az itteni két templom közül a katholikus a XVIII. század első felében épült, a református pedig 1880-ban. A katholikus templomban több érdekes, régi szent-edényt őriznek. A lakosok önsegélyző egyesületet, Szent Anna temetkezési egyesületet és katholikus olvasókört tartanak fenn. Ide tartoznak Bachl, Faiskola, Istenes, Paxy, Polifka, Steiger, Vadkerti puszta és Lebotag major. Udvard határában említi egy XVI. századbeli oklevél Szárszó (Zarzou) pusztát is, melyet az esztergomi érsek elfoglalt. Ugyancsak Udvard határában feküdt hajdan terra Aaz, melynek nevét ma az ácsi rét tartja fenn. 1354-ben van említve, az esztergomi érsek és a káptalan között történt birtokcsere kapcsán. A Koppánkút-hegy elnevezés az e vidéken a mai Ágostyán község környékén egykor birtokos Koppán (Katapán) nemzetségre emlékeztet.

Újgyalla, kisközség, házainak száma 177, vegyesen tót és magyar s katholikus vallású lakosaié 1144. Postája Komárom-Szentpéter, távírója Ógyalla és vasúti állomása Perbete vagy Komárom. Ez a község 1356-ban possessio Gylla alakban van említve, 1412-ben pedig már Gyalla néven, a mikor Bnesáni Zsigmond e pusztáját Gyallai Sándor Ozsvátnak adja zálogba. 1457-ben Gyallay Miklóst és fiait iktatják e puszta birtokába. A török dúlások alatt ez is elpusztult és 1669-ben még mindig néptelen. Később a Csúzy család telepített ide tótokat, a kiknek az utódai már magyarosodtak. Későbbi nemesi közbirtokosai voltak, a Csúzyakon kívül, a Konkolyi, a Ghiczy, Baranyay, Tajnay, Tahy, Kukányi és Petrovics családok. Most itt nagyobb birtok nincsen. Egyebekben 139Ógyalla sorsában osztozott. Az itteni róm. kath. templom 1872-ben épült. Ide tartoznak Kiskővágó, Kővágó és Rókalyuk puszták.

Vértessomló, német kisközség a Nagysomlóhegy alján. Búcsújáróhely, 198 házzal és 1253 róm. kath. vallású lakossal. Postája helyben van, távírója és vasúti állomása pedig Környén. Már a rómaiak korában megült telep volt, s gyakran kerülnek itt felszínre e korból való leletek. Találtak itt ú. n. fűtőpinczéket is, melyeket a rómaiak a szobáik alatt alkalmaztak. A tatai uradalomhoz tartozott, s gróf Esterházy József németeket telepített ide. A telepítési szerződésben, mely 1737-ből való, Puszta-Somló néven van említve. E Somló nevet német telepesei, a maguk kiejtése szerint, Semle hangzással ejtették, a minek az lett a következménye, hogy 1769-ben a helytartótanács e hibás kiejtés alapján Zsemlyére torzította el a nevét, a mi azután rajta is ragadt, egész a mult század végéig, a mikor nevét végre Vértessomlóra helyesbítették. Határában, 1790-től kezdve száz éven át kőszénbánya volt. Lakosai kőfejtéssel, mészégetéssel, faszénégetéssel és bányászattal foglalkoznak. 1736 előtt itt erdőszéli kápolna állott, melynek szomszédságában remete lakott. 1736-ban Esterházy József a düledező kápolnát megnagyobbította és szép szentélylyel látta el; Fahrer Juliánna, egy bécsi kereskedő hitbuzgó neje pedig a bécsi kapuczinusok templomában őrzött Mária-kegykép másolatát készíttette el e kápolna számára, melyhez a vidék népe csakhamar sűrűn kezdett zarándokolni. Ez vetette meg alapját annak, hogy a község búcsújáróhely lett, hova különösen Sarlós-Boldogasszony napján ma is sokan zarándokolnak. 1875-ben a kápolnát templommá alakították át. Van itt ezenkívül egy kápolna is, mely 1836-ban épült. Ide tartoznak Gesztes és Kapberek-puszták. Gesztes hajdan erős vár volt. A Gesztes név, személynévként, Gesthus alakban, már 1138-ban felmerül. 1333-ban ismerjük meg a gesztesi vár első várnagyát Csór Tamás személyében. 1388-ban Zsigmond király és Mária királyné tartózkodnak itt és innen kelteznek több levelet is. 1417-ben Silstrang a várkapitány. 1435-ben deczember 15-én Albert herczeg fordult meg Gesztes várában. 1438-ban Albert király és neje, Erzsébet Rozgonyi Istvánnak zálogosítják el a várat és a gesztesi uradalmat. 1459-ben Mátyás király megerősíti e zálogbirtoklást Rozgonyi István fiai javára. 1492-ig a Rozgonyiak kezén van, de 1494-ben már Ujlaky Lőrincz az ura. 1495 október 4-én II. Ulászló tartózkodott itt. 1517-ben már Enyingi Török Imre bírja. 1544-1549-ben Török Bálint özvegye, Pemflinger Kata birtokában volt. A törökök ezt a várat is elfoglalták és a községet feldúlták. 1632-ben azután gróf Esterházy Miklós nádor kapott a birtokra királyi adományt. A gesztesi járás is e vártól és e vár uradalmától vette a nevét. Kapberek puszta hajdan szintén a tatai uradalomhoz tartozott és oda tartozik ma is.